Azoknak, akik kissé lányregényes-szappanoperásan olvassák a blogot és környező szövegeit, vagy egyéb módon tanúi a Blogger Zajlásainak, szeretném azt a hatásvadász utóiratot leírni, hogy

végül nem egyedül szilvesztereztem, és főleg nem sírva.

De ez nem derült ki előbb, mint december 31., este fél 9.

Hát, ilyen ez. A kommunikáció nem erősségem. Nem vagyok a szavak embere. Igazából szóba is nehezen hoztam a témát, sőt, nem is, de aztán történtek a dolgok, és a pillanat megoldotta.

A szeretés, melyből, ugye, leckéket veszünk. Én is.

Én hét évig egyedül voltam szilveszterkor, esetenként igen ramaty lelkiállapotban, gyászban és anyaként-nem-mehetek-sehova alapon, de már előtte sem voltam őrült partiarc.

Mit csinálás volt e jeles napon?

31. Késői kelés. Nagy, napfényes kutyaséta, benne egy próbalépcsőzéssel (nincskedvemfutni-túlhidegvan napokon ez lesz a rövid intervall: a szelíd 35 fokos 144 foknyi lépcsőn felcikázás-leséta mondjuk 5-ször),

, de most csak egyszer, aztán nagy kanyar a Normafához, le a sílejtőn (ami a Harangvölgy teteje:

Eközben megérkezett egy megkésett karácsonyiajándék-szállítmány (ruha, cipő). Haza, önrendbehozás a délutáni programra (amire jegy megvolt, ez nem volt kérdés), vörösre festem a hajam, fürdök, hajat fényesítek és vasalok. Fülbevaló és minden.

3-ra legördültünk ide:

https://www.facebook.com/events/954768621560365/?active_tab=about

Sportcipőben két óra koncert (a délutáni). Szétvagyok Mező Misitől, Ferenczy Györgytől és Farkas Róberttől. Vannak ezek az előadók, akik nem tehetségesek, hanem ők maguk a zene. 

Egész előre sikerül menni. Szereted a Budapest Bárt, kérdi, mondom, úgy szeretem és úgy nem, ahogy magamat, annyira ismerem. A BudapestBárA38 koncertélményemet amúgy is meg kellett gyógyítani, de ezt nem mondtam. Visszatódult 2013–14 emléke, ettől melankolikus voltam.

Aztán felballagtunk az étterembe, átvedlettem vacsorázó öltözékbe. A cipő A Cipő, és ez a ruha, nem tudom megunni:

Pompás volt a vacsora, öt fogás, csupa allergén: rák, lazac, zeller. Előételnek lencse. Céklaleves naranccsal és garnélarákkal. Lazac tempurában. Báránycsülök kecskesajtos burgonyagolyókkal! Háromféle bor, és én nagyon könnyen bebódulok, elég sokat nevettem mindenen.

Gépjárműforgalmi okokból csak én ittam, és aztán (ekkor még mindig nem tudom, mi lesz)… egyszerűen hazajöttünk, és ittmaradtunk, és mindenki örült. Bontottunk egy kölyök- meg egy komolyabb (osztrák) felnőttpezsgőt, és kissé nyugdíjasan irány az ágy.

A kutya kora hajnaltól kezdett nyüszíteni. Itt a hegyen is iszonytató zaj volt.

Újévkor normális kelés, kivittem a kutyát, de visszafekvés, aztán pompás reggelizés, kávé, megmelegített, rápirított gyerekeknemkérik (de hozzá sem nyúltak) Ekerből hozott rántott csirke. Karácsonyról maradt kekszek narancsdzsemmel. És ez a jellegzetes pirosszobabeli vidámság. Elvis szól, de a Prosecturától a Tahó család akkordjai is felcsendülnek (rémisztően nem vagyok píszí, sem példás feminista így pizsamában, amikor ránktör a pogánykodás). Juli a Feliz navidadot követeli.

Nagy, napfényes kutyaséta, a gyerekek új cuccaikban, focilabdával szaladnak, persze a meredély közbeszól, de azért rikít narancssárgán a labda, és azért fürgék és aprók, hogy lemenjenek érte. A csípős hidegű, napfényes erdő megtelt bizakodó, sétáló, futó, bicikliző újévi népséggel.

Hazaérkezvén a pár kilométerünkből, bélszínt sütöttünk apróra kockázott gyökérzöldség-körettel, Julis önállóan készít tejszínes tésztaételt. Rosé nyílik. És még aludni is lehet egyet. Mindent lehet.

Bőség, főleg érzelmileg, és lazaság. Mondani merés. Szeretem az ételeket, a testem, a szagom, jól alszom. Deklarált boldogság, semmilyen hiányérzetem nincs, egyszerű minden. Gyógyító.