Az úgy volt, hogy alapítottak egy portált, már hét éve, hú, de jópofák, progresszívek, folyton írják, hogy vidám a hangulat a szerkesztőségben, könnyes a szemük a saját jóságuktól, védik a gyermekjogokat, rendezvények, díjalapítás – sikersztori, negyedmillió követő.

A wmn nevet választották, és orrba-szájba írnak női megerősödésről, önelfogadásról, lelki problémákról szakértővel; tudatos szülőségről, önvállalásról, másságról, a tudatos és egészséges táplálkozásról, pompás zöldséges ételkölteményekről, testképről, néha sportról, de a sportot sunyiban gyalázzák is, mert a lusta olvasók felé is ki kell kacsintani. Időnként férfiak fegyelmezgetik meg nagy leereszkedően a nőket, hogy ne szenvedjenek már a testük miatt, vagy nyafognak nőgyűlölőként, hogy nekik milyen rossz elvált apukaként, hogy nem tudnak szerda délután a túl sok gyerekkel körhintázni a ligetben. (Ú, és milyen JÓ PASI mindkettő!)

A wmn-nél egyetemet végzett, felnőtt nők dolgoznak, túlnyomórészt 30 fölöttiek, negyvenesek, ötvenes is van. Jómódban élnek, rugalmas a munkaidejük, tudnak angolul.

Tehát nem tizenöt éves, éhes lelkű elhanyagoltak, akik posztolnak a szombat esti halálvágyukról, vagy a feltűnés kedvéért depiznek. A wmn szerzői trendszetterek és ideológiai útmutatók, legalábbis a magabiztos ítéleteik és imperatívuszaik erre a szándékra utalnak.

Csak hát a puding próbája, ugye… és hát megették, épp ez a baj.

SZORONGANAK A TESTÜK MIATT, ÉS EZT A HALANDÓKKAL MOST ŐSZINTÉN MEGOSZTJÁK!

Van pedig lehetőség, szponzor, magánedző, ha valaki olyasmire vetemedne, hogy egy huzamban és negyven percen belül le akar futni öt kilométert (édes istenem), röpke néhány hónapos edzéssel. (DTK, Fiala Borcsa)

Köztük van minimum hat olyan anya, aki lányt is nevel, nekik testképet közvetít, és pont ezek a nők tucatjával írták a “most nem a sport a prioritás”, “csinos vagyok így”, “mondj nemet a diétakultúrára”, “interjú az intuitív evés széthízott szakértőjével”, “humorral kezelem a bálnatestem”, “a pasim a nagy hasamat is imádja, bibibíí, nekem van pasim!” cikkeket.

Fotós szakértelem is van, beállítás, fény, póz, smink, akármi. És mégis, ezek a nők itt tartanak. Mindenki görcsöl, magyarázkodik, játssza a királylányt, “napallergia és víziszony”, értsd: ötven kiló háj.

https://wmn.hu/wmn-nyar/57816-ahogy-korbeneztem-nagyon-szepek-voltatok-furdoruhaban-jo-volt-latni-benneteket—egy-napunk-a-strandon

“Podcast”, az is csupa hiszti, mind ötöl-hatol, vihog – és ezek ócsárolták Norbit, nem nehéz kitalálni, miért:

https://wmn.hu/mindent-bele/57709-ha-az-egesz-tarsadalom-targyiasitja-a-nok-testet-ne-csodalkozzunk-hogy-ok-is-ezt-teszik–mindent-bele-podcast

A cikk a frissebb: abban a kora huszonéves, hibátlan alakú gyakornokot leszámítva két fontosabb nő van, aki boldogan “dobja le a textilt”, és hát bármikor. A magamutogatásra TikTok alapozható. Egyikük durván szexiskedő-nárcisztikus, a másik enyhén. Tele rúzzsal és testvirítással (főleg mell) minden felületük. Szentesi Éva kifejezetten attól boldog, amikor valami életet veszélyeztető, gusztustalan és aggasztó folyamatokkal járó agresszív kór leeszi róla a húst, mert akkor egyrészt tragikus lehet, hab, dráma, hősnőség, vele foglalkozik mindenki, másrészt de jó vékony (talán Latte Adrienn is így van vele, aki annak idején gondos DIY körmeivel és elhízva oly döbbenten nézte az izmaimat, “a bikram jóga nagyon durva!”; említ itt most két tavalyi betegséget).

Sport semmi, “nincs motiváció”. Nem megy a testi egyensúly, csak ha beteg, de ha a pusztuló test végre vékony, azt azonnal mutogatni kell. Most tényleg, aki ennyire örül, amikor hányástól-fosástól-felszívódási zavartól-amputációtól csökken a súlya, az minek ír testről? Mi ennek az üzenete? Milyen értékrend ez? Ki sajnálja így? Az anorexia is rendben van akkor?

őszintén mondom nektek, ha lenne Playboy, én bizony a címlapon virítanék, engem tárgyiasíthatnak nyugodtan (jó, csak viccelek)

Ezek a nők ott vonaglanak ruhakölteményekben a maguk szervezte vörös szőnyegeken, és Kim Kardashian fogyását meg Rúzsa Magdi fotóját rosszallják nagy moralizálva.

A szomszédban háború, arról is lenyúztak pár bőrt, de már nem érdekes.

Nőket és gyerekeket ölnek hetente a hozzájuk legközelebb álló férfiak.

Minden gimnáziumban van már több diszfóriára panaszkodó, műtétet tervező kamasz, aki elutasítja a testét és a valóságot, de Tobi anyjának jár a wmn-díj és mindenki zokogott. (Akkora sztár lett, hogy Szentesinek muszáj volt pont ott és akkor rosszul lennie.)

Bőven volna miről írni, megpiszkálni tabukat.

A szivárvány látványosan falja fel a nőjogokat, és nem csak a transztrendre gondolok: meleg férfiak telepedtek rá a nők jóindulatára, együttérzésüket szipolyozva, mint ami nekik jár. A wmn felületén két sohasemmihátránynemérte, gyermeklelkű, jómódú, egészséges buzi nyafog az egójáról és jóságoskodik vég nélkül. Az új munkatárs specialitása, hogy forrásmegjelölés nélkül lop le cikkeket a PinkNews-ról.

Nyáry Luca is mindenen drámázik, pedig annyira egyértelmű, mi bajuk ezeknek. Ami ilyenkor derül ki: nők egymás között, vegyesen elhízottak, kicsit löttyedtek és formásak szégyellnek egy forró nyári napon fürdőruhát venni, kimódolt kifogásokkal állnak elő, és ezt nem érzik cikinek kirakni. Érdemi kép pedig nem is készült, és a jópasit követelő főszerkesztő is távol maradt.

A menő nők itt tartanak: folyamatosan szoronganak a kinézetük és a többiek véleménye miatt, az egészségesek is. Hagyták, hogy a fogyasztói lét, a hiúsodó látszatélet, a stressz, az önelnyomás, az önbizalomhiány, a harsány ál-önbizalom tönkretegye a strandolást.

Engem szétszedtek a harmadik emeleti sötét zugokban rohadó, 60+ macskaabajgató láncdohányosok a testemért. Én csak a sportszenvedélyem kontextusában tettem ki képeket. Valóban szépnek látom a testem, jól ismerem és nem feszengek miatta, miközben nem feledem, mit akarok még vele, és nem nyomaszt a teendő. Nem bánom, ha nincs időm vagy kedvem hajhoz-sminkhez (hónapok óta), ha nem kínosan előnyös a fotó, simán veszek pár kiló hízással is bikinit, ugrálok benne tollasozva, és nem szégyellem, ha a ruhám kilukad/koszos lett/nem úgy áll. Lehet némi összefüggés e boldogan egyszerű testi létezés meg aközött, hogy soha nem szoptam be az ő félpolitikai body positivity harsogásukat, de a profibb amerikait sem, a kifogáskeresést, az üres pozitívkodást. És magamtól futok ötöt meg negyvenkettőt is, nem az instán nézegetem-irigylem a jócsajokat. Húsz-harminc éve sem a smink, divat, a a fogyókúra meg a bulizás érdekelt…

Vagy én csak nem foglalom jópofizós, empátiakövetelő aranykeretbe a múló kis rossz hangulataimat? Ki tudja. Lehet, hogy csak nem érzem érdekesnek őket?

Amikor a blogger végre rájön, hogy a patriarchátusnál nagyobb ellenség az önként választott butaság, a hiúskodás, a torz értékrend, hogy az életet nem tisztelik. Abortuszjogért kiabálnak és büszkén nemszülnek nők, akik soha nem voltak egy percre se boldog szerelemben?

Na de ha nektek, wmn, ennyire volt elég a sok tudatosság, pszichológus, a jópofa womanpower, hogy nem mertek EGYRÉSZEST se felvenni, akkor ki hisz még nektek?

*

Hozam még egy kis pluszt, ő viszont nagyon is magabiztos. Az igazi nyomor és a legnagyobb melldöngetés körbeér. És hát ő kedveli az extremitásokat: élsport, akadémia és PhD,  a felyében víszhangzik. #nézzmártükörbeteszerencsétlen