Miért van például az, hogy egynémely ismerős, és tényleg hatot tudok kapásból, aki szolgáltatással foglalkozik, de olyannal ám, amelyet a felső százezer engedhet meg magának jobb időszakában, a karanténban a kötelező kezdeti bizakodás, a motivációs szövegek, #mindenrendbenlesz hesteg és élőzések után most keserű posztokat ír arról, hogy baj van a kapcsolatokkal, az emberek sajnos manapság használják egymást, nem hozzák rendbe a kapcsolatot, hanem lecserélik az embert, pont mint a tárgyakat (az megvan, hogy ez az elhagyott, mérgező házastársak szövege, akik játszmáit nyomorultan évekig tűrték, és akiknek hiába kérés, párterápia, ultimátum, semmire, de semmire nem voltak hajlandóak változni?), mindenki csak a haszonra hajt – miközben nyilvánvalóan nem a barátaihoz szól (akkor nem látnám ezeket a posztokat én is), hanem pont azokhoz, akiknek ő élt a pénzéből és pont ő “szerette” őket csak addig, amíg kicsengették a díjazást (számlát sose adott), most pedig a legszámítóbb módon a bevételét és a nyüzsgést siratja, és egyáltalán nem rezonál arra, hogy másoknak sincs most bevételük, így nála elkölthető pénzük, vagy ha van is, abból a testvérüket támogatják, meg talán kedélyüket vesztették, leépültek fizikailag, esetleg befordultak kissé, semmi kedvük neten kitartóan igénybe venni a szolgáltatást (nekem ez nem ment, milyen csúf mindenki zoomon! és olyan eleven és intenzív volt az igazi, élő, összetapadt kapcsolatban létezni, hogy még telefonálnom is riasztóan idegenné vált), és talán élőben sincs már kedvük, és nem is lesz: szerintem sokan nem mennek vissza az edzőjükhöz többet, valahogy átértékelték az elmúlt hetekben, hogy mi a fontos, de az is lehet, hogy megtanultak önállóan edzeni, utálnak bárhova időre odaérni most már, alkalmazkodni és még fizetni is érte, és nem akarnak újra úgy létezni, mint előtte… meg úgy általában is, mennyire profi már hisztizni, vádaskodni, barátságról papolni, csupa szép-jó-egyedi nyújtása és rezzenetlen derű és erő helyett rossz érzéseket nyújtani moralizálós fölénnyel egy szolgáltatói viszonyban.
…melyen idén váltóban veszek részt, tehát nem 10 és nem 30, ahogy eddig, hanem 21,8 km, Orsival, aki Bécsből érkezik.
Beteg vagyok, de lenyomom. Máskor nem csinálok ilyet. Most, este azt érzem, nem lettem még betegebb, de gyenge voltam. Saját élményem az edzésnaplóban:
Szeretem, amikor valaki nem csak pofázik, magamutogat, identitást hangoztat, ezek annyira viccesek ám!, hanem keményen, profin, okosan, kitartóan csinálja.
Mint a BSI a szervezést. Alkalmam volt ma beszélni azokkal, akik régóta dolgoznak ebben, és lenyűgöz az egész.
A külföldi, esetenként jobb adottságú helyek versenyszervezőihez képest is ott vannak. Pedig van olyan főváros, ahol nem gyökér a főpolgármester (ennek az eseménynek védnöke, de iszonyú szájhúzás, hogy csak három ilyen lezárás legyen egy évban). Ahol nem futóellenes a hangulat, szélesebbek az utak, jobb az aszfalt és kevesebb a csokit követelő, fillérbaszó, nyafogó nevező (“17 ezerért két csoki volt a befutócsomagban”. Meg előtte a rengeteg munka, kommunikáció, reklám, hogy ennyien legyenek, sok év know-how beépítve, a lezárás, a kordon, az orvosi ügyelet, a frissítések, a póló, az érem, a vécék, a területhasználat, a sörpadok…).
Míg mentem, sok mindent átértékeltem. Most volt bennem komorság, ötnapos keménysport-hiány, testi gyengeség és nagy szomorúság is. Mindenféle előkerült a meditatív lépésszámlálásban, amelyben, jaj, ne zavarjanak. Letisztult, gyógyított. Beérkezéskor (váltáskor)még nem, akkor kiborultam, sírtam, remegtem, de utána ittam pálinkát és összeszedtem magam.
Arra is gondoltam, hogy Berlinben most, ugyanebben az órában kísérlik megdönteni a világcsúcsot (de nem sikerült, Kipchoge, a tavalyi berlini világrekorder ott se volt, mert a két hét múlva tartandó új, bécsi Sub2hr maratonkísérletre készül, az etióp Bekele pedig kettő másodperccel rosszabbat futott). És gondoltam még a szombaton végződő Sparthatlonra, az ultrafutás leghíresebb versenyére, amelyet Bódis Tamás nyert. 1991 óta nem sikerült, de végre megint magyar: az első nyertes, Bogár János most velünk futott Pesten. A Sparthatlonon taroltunk: Maráz Zsuzsanna a nők között nyert, abszolút nyolcadikként, és a második és az ötödik abszolút helyen is magyar versenyző futott be. Most már nem zsuzsikázzák esetleg férfi futók.
Csak ahogy erről beszélnek, az akaszt ki. Tényleg heroikus, de ahogy a maraton, az amatőrök hada meg a városi versenyzés le van nézve, és meg akarják mondani, ki min induljon, mi legyen a lényeg, mikor érdemes valaki egy távra, beszarok.
Igen, a tömeg híg, de valamiért itt vannak, ők is futnak a maguk képességei, életmódja, ambíciója szerint. Sokan vagyunk, sok jó példa van, és ez nagy élmény. Az ízlés magánügy, a morál közügy. A tempóhajszolás és a fejlett módszerek mellőzésének szépségéről itt írtam:
A magyar maraton férfirekordját Szűcs Csaba tartja, jelenleg Spuri futóbolt tulajdonosa, 2:12:10-zel, amelyet Párizsban futott 1992-ben. Az országos bajnok 27 évvel később Jenkei Péter, 2:23:21-gyel. Olimpia előtti évben. Ööö. Csere Gáspár címet védeni jött, 2:20 alá menni, találkoztam vele, egyes volt a száma, rajthoz állásakor hasított el mellettem a VIP zónában. És valami történhetett, mert majdnem pontosan három perccel Jenkei után, 2:26:20-szal ért be, ami nagyjából a női magyar rekord amúgy (Földingné Nagy Judit, 1996, 2.28:). Most Gyurkó Fanni Anna vollt a leggyorsabb, ő 2:42:54-et ment.
—
Ment persze a hőzöngés, hogy miért kell a városban futni, lezárások stb., menjenek az erdőbe. Az egyik ilyennek szóban, egy másiknak kommentben válaszoltam, ezt idézem:
“Amit kérdezel, ellenséges és buta. Sima műveletlenség.
Kérlek, nézz szét az AIMS honlapján, ahol mindenféle nagyvárosi futóverseny infója megvan e kerek világból. Kattints az eseményekre és az útvonalkijelölésekre. Mindenhol a legszebb részeken, történelmi épületek között megy a pálya.
Miért futnak ASZFALTON (nem betonon) emberek?
Mert ezek városi futóversenyek. Turisták hada így látja a várost, neves épületeit, látképét, folyóját, fontos, hogy ne rusnya ipari területen haladjanak, vagy sima erdőben. Ez közérdek, így lesz emlék és vonzó célpont Budapest.
Mert egyenletes talaj, széles, sima és sík út, átlátható terep kell a többezer embernek.
Mert számít az idő. Ez volt az országos bajnokság is, csak ilyen pályát hitelesít az AIMS.
Mert maratoni távon kevesek lába bírna göröngyös, emelkedős terepet, ahol átvágni, lenyesni is könnyebb.
Mert egy ilyen méretű rendezvényhez közeli kórház, mentők, infrastruktúra: vécék, áram, csipszőnyeg stb. kellenek.
Mert senki nem ígérte, hogy az egész város mindig a hatalmas terhet jelentő, bűzös és veszélyes autóitoké. Még a nem túl lakosbarát, autópárti Tarlósnak is okés három nyomorult vasárnap részleges, pár órás lezárása.”
Az én féltávom útvonala, a maratoni táv eleje így nézett ki: elrajtolt a Lágymányosi krampusz rakpartjáról, picit délnek, hogy lekeveredjen az alsó rakpartra, és itt bőven a Lánchíd fölé futottunk egyenesen. Aztán Alagút, Attila út, Alagút utca vissza, át a Lánchídon, ott délnek, a közgáznál kerülünk fööl az alsó rakpartról, Szabadság-hídon át, már felső rakpart, itt valakit újraélesztettek épp (sikerült), utána délnek, át a rajt-célon (15 km), egészen a Dombóvári útig, sőt, ott még egy kis ficak a Budafoki útig, az nagyon szar rész, aztán vissza, rakpart és föl egyenesen a Lánchíd utánig (Halász utca). Én a Lánchídig raktam magam össze fejben, nagyon szar volt onnan az a pár lépés, és lassú is (10:20-as km-rel futottam az utolsó 700 métert). Az egész útvonal itt.
Kétnapos esemény: szombaton voltakl a rövid-családi-gyerekes-gyaloglós távok, köztük öt és tíz km, vasárnap pedig a maraton, négyes maratonváltó, 30 km és maraton párban, és ennek céges, szakmai, Fut a színház verziói.
Idén összesen nevezett 30982 fő, ez visszaesett, egyébként töretlenül ment fölfele minden évben, tavaly 33495 fő nevezett. Most vasárnap 14000 körüli létszám futott a különféle távokon, ebből 6500 egyéni maratonista, köztük 1135 fő első maratonista.
A nők aránya a maratoni távon már 29 százalék (1999-ben 13, 2009-ben 18 százalék volt). Gymfeminism! A két nap összes nevezőjének 46 százaléka nő.
Kenyér Imre 86 évesen a legidősebb futó, ő 5 kilométert futott. A legidősebb maratonista Richter Ferenc (81 éves) és a német Juergen Kuhlmey. Nő csak 70 éves akadt, kettő is: Dobó Katalin, Danielle Heiz Svájcból. Ahh! Már látoma jövőt. Csak a magyar nőt találtam az eredménylistán: 5:24:38-ával jobb a maratonja, mint az én elsőm, és itt volt a Wizzair félmaratonon is, 2:23:02 volt az eredménye. Richter Ferencé 5:37:41 (ez nagyjából az én időm!), a német bácsi ideje sincs a nyilvántartásban.
Lengyel László Ottó is rekorder, ő 30-szor futotta ezt a versenyt, és 139 olyan induló volt, aki 15-nél többször.
Ez volt a kis színes, a sajtóanyagból írogattam ki, de nagyon álmos lettem.
A kérdés eleinte az érettségizőimmel merült fel. A pályaválasztás nagy kérdése. Általában világos volt, hogy a növendék engem mélyen lenéz azért, mert tanár lettem. Nem kis részben kontraszelektált kollégáimnak köszönhetően, másrészt önkritikaként (“ezt a szar melót, hülyékkel bajlódni”) – nem látták, mert honnan nézzék a szépségeit?, harmadrészt, persze, a pénz miatt (már akkor is, hát még azóta, hogy életunt, huszonéves junior sales managerként négyszer annyit keres, plusz bónusz és cafeteria, mint mi harmincöt évesen, H6-os közalkalmazotti besorolással).
De hogy ő mit akar, nem tudja azt a diák.
Arról beszél, neki mi tetszene, mihez lenne kedve, így fogalmaz. Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 