A teraszon ülök, napfényben, bikiniben, gyűlölet véste vonásokkal, az őrülettel a szememben!
És nagyon nyomaszt egyrészt, hogy még mindig szárazak a hajvégeim, pedig két hete 14 centit vágattam belőle, másrészt az – és ez hasonló! –, hogy a bicikliláncom rozsdás, és senki másé nem rozsdás, talán többet bringázom, mint ők, de nem hiszem, hogy ők a sajátjukat háromnaponta olajozzák. A jeges kávémban pedig, sajnos, hűtőízű a jégkocka. Ezek a problémáim most.
Súlyos problémák! Azt gondolják, hogy most rettegsz, összezavarodtál, elbújsz, rémülten törlöd a bejegyzéseidet, nem írsz többet, felvágod az ereidet, ügyvéddel súgsz… NetFlix ihlette tárgyalótermet látnak, parókás bírót…
(felröhög)
…fáklyákat, skandáló tömeget, téged a szekéren megkötözve zokogni, irány a máglya…
Nyolcvan nap alatt a föld körül! Willy Fogg megmenti Romyt!
Ami a médiában fogant. Ami divatos, és teljesen ellepte a beszélgetéseket: nem tudsz úgy öt megállót utazni, hogy ne taglalja valaki iszonyú magabiztosan, hogy ki miért viselkedik úgy, milyen zavara lehet. (Olyan emberekről, akik őket zavarják, és akiket van kedvük taglalni.)
Minden lelkizős fejtegetésre, butus zsargonra, gyerekkorba nézésre mély undorral legyintek már. A jó minták emlegetése, a gyermekkor hatása, az egészséges párkapcsolat című móka, a soha meg nem vizsgált törvényszerűségek, hogy milyen eseményekre ki hogy reagál, biztosan úgy, miért úgy… szavakkal könnyedén tükrözve félremagyarázni bárkit, akire haragszol.
Valaki leír egy élethelyzetet, és vadidegen, nem is túl tanult, gyatra verbalitású nők rohannak oda, és száz százalékban, egyszerre tízen írják:
A párod nárci, menekülj, ez nem red flag, hanem vérvörös sátorponyva!
Ne szülj neki gyereket! És másnak se!
Lobster, az egyetlen blogger, akit tisztelek, ezt az össznépi szövegelést görög kórusnak nevezi, képmutató, lehúzó ítélkezésnek. Számára sem kérdés, hogy ki a morális szereplő. Nem a kórus.
Másokról megmondani, hogy depressziós, nárcisztikus, paranoiás, oppozíciós zavara van… ez kurva jó! Úgy érti, csak bólogatni szabad. Nyilván helyes mindaz, és boldogan kell teljesítenem, soha meg nem kérdőjeleznem, amit tőlem az apám, az intézmény, az állam elvár.
De miért ugyanezek a harsány ellenzékiek? Most szabad nemet mondani, vagy nem?
Szabad megvetni a Törvényt? Léteznek gonosz, nagy hatalmú emberek? Gyűlölet őket utálni? Persze, hogy léteznek. Nem, nem gyűlölet, sőt, hasznos. Senki nem mentegette Oszama bin Ladent, például. Én pedig a saját Oszamámat utálom így. Csak abban nem értünk egyet, kit kell utálni. Ki az, aki fáj a földnek.
Megdöbbentő módon a male bonding bekapcsolt Vay “Blankában”. Az áldozatvédőknek volna ehhez egy-két szavuk, hogy mit jelent az, hogy “nem jó emberek”:
A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.
Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forgatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték.
És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.
Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.
…ám előtte péppé verte az anyát. A filmben sztereotipikus módon mindenki fekete, nyert az afrokártya a bántalmazott nők ellenében.
Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.
Ez csak nekem para? Egy külön élő, leszarós apát, aki talán szexuális bűnöző, miért a lánya ivarérettsége érdekli?
Mindig ugyanoda jutunk. A nemükkel pancsolók egyben ADHD/autizmus-apologéták, vegánok, radikálzöldek, palesztinpártiak, “állatvédők” és tudatos gyerektelenek, poliamórok… egyetlen, undorító csomag, divatos woke-oskodás.
*
A diagnosztizálgatásról eleget írtam már, most kiemelek további aspektusokat a lelkizés trendjéből. Miért éri meg nekik:
– önerősítés, a jobbantudás élménye, “én átlátok rajta, tahát hatalmam van*”, “ő a beteg”, addig se kell magaddal foglakoznod,
* nincs
– a lelkizős szakmák érdekcsoportjának jól jön ez a trend, és nemcsak a valódi terapeutáknak, hanem a tartalomkészítőknek, kócsoknak is, mert lesz kattintás a millió nárcizmussal, ADHD-val foglalkozó videójukon azoktól, akik “ismeretterjesztésre” vágynak, “nagyon hasznos tartalmakra”. Így már körülményesebb szavakkal utálhatod az alsó szomszédot.
A tartalomözön az “igazi, diplomás” pszichológiához képest olyan nívó, mint a távolból szűrődő négynegyedes rádiópop flexzajjal és autóforgalommal, madárdallal vegyítve mondjuk a koncerttermi Bartókhoz képest. A “hivatalos” pszichológiának vannak (kellene, hogy legyenek) garanciái (nem akárki, nem gonoszságból, nem pletykálva, nem emberellenesen mond, kérdez, javasol. És akiről a diagnózist adja, az nem az ellensége, nem akarja magának a javait), de én az “igazi pszichológiát” sem tartom sokra: nem gondolom egyetemesnek, hanem egy értelmezési verziónak tartom, amely mellett van egy sor másik: a racionális, az irodalmi, a vallásos – és azé, aki nem akar okoskodni, mélyre nézni, csak él, ezért leszarja a sok középszerű dumát.
Milyen forradalminak, áltudománynak tűnt hajdan a lelkizés – és mára ez lett a hegemónia.
Ahogy Gergő mondta: az anyához való viszony, a lélek, a múlt elemezgetését a kanapén művelt, gazdag bécsi polgároknak találták ki. A “tiszalöki picsáknak” az álomfejtés, rontáslevétel, a kávézaccból való jóslás érhető el a faluvégen.
(És ugyanannyira is jutnak vele.)
Rég nem arról van szó, hogy bárki megértse önmagát, elgondolkodva élete eseményein ő maga bátrabbá, kiegyensúlyozottabbá váljék: másokat elemeznek, minimum etikátlanul, de inkább lejáratási céllal, és ferde szándékkal. Ki az erős, kit lökünk ki? Amíg arról fecsegsz szakszerűnek tűnő szavakkal, ki miért csinál mit (és ebből csak a ki stimmel), amíg másokban mintázatokat vélsz látni, addig sem kell magadat elviselned.
Ez a fő cél.
És még azt árulod el, hogy elemi szinten nem érted a másik mondatait. De rosszallod. A lényeg, hogy ő rossz, ezt te már előre eldöntötted. Hát miért nem ezt mondod? Minek a sok duma?
Ha nem csinálod, akkor meg hallgatod a kollégádat, hogy annak taglalja a “személyiségavarát”, akinek a pozíciójára fáj a foga. És milyen édes másokat a rájuk ragadt “tudással” kipletykálni! Csak azt nem értem, hogy nem szégyellik.
Erőst kedvelem még azokat, akiknek a személyiségük az, hogy van nekik valami különleges, ám még vállalható, kellően ritka zavaruk. És mint monogramos táskával hencegnek azzal, az ő pszichiáterük milyen komoly és drága.
Pszichiáterhez járni is státusszimbólum. A diagnózis pedig a felmentés. Miért nem csinálnak semmi értelmeset? Miért van igazuk, amikor nincs? Mitől különlegesek? És bátrak is, mert nem titkolják el! Micsoda manipuláció! “Személyiségzavarom van”, úgy érted, mindenki utál?
De a képzett “szakemberek” is leszerepeltek, mert politikai karddá váltak, beállnak ideológiai woke-oskodásba, buzit, fetisisztát, transzvesztitákat simogatni. Az ellenzéki jajongásban érzelmi zsaroló posztokat írnak adóegyszázalékokért.
Amikor azt róják fel, hogy a taglalt személy “nem alkalmazkodik, nem tud beilleszkedni, a környezetének teher”, akkor egészen ostobán feltételezik (mert meg kellene kérdőjelezniük), hogy a társadalmi norma, a tekintély, az intézmény, a közösség a normális, és érdemes és erkölcsös hozzájuk igazodni. Ez pedig maga a szolgalelkűség. Legkésőbb a huszadik század közepén rá kellett volna jönni, hogy “a társadalom”, azaz a gyáva kisemberek tömege mire képes és milyen könnyű őket megvásárolni, megvezetni. Választáson hatalomba juttat elnyomó pártot. A saját békés szomszédait, jótevőit jelenti fel előnyökért, küldi őket a biztos halálba.
Onnan is tudjuk. hogy a görög kórusnak nincs igaza, a képmutatás és a hazugság nem bug, hanem feature, hogy amikor valaki autonóm, kanti értelemben vett morálja van (belső törvény), és nem hallgat a visszásságokról, esetleg vannak kiemelkedő képességei, akkor törvényszerűen megkapja az elmebeteg minősítést ezektől a sunyiktól. Akiknek oldalra jár a szemük, hogy villával vagy kézzel kell-e enni a sütit, minden apróságért közösségi jóváhagyásra várnak (ciki ebben a ruhában menni buliba?), és olyan erős bennük a megfelelési kényszer, miközben belső szabadságról posztolgatnak idézeteket, hogy már elsőben is másoltak rajzórán (G. halhatatlanja ez is).
Az meg egyenesen siralmas, mennyire nem tudnak emberek egymással mélyen beszélgetni. Spontánul és ingyen. Rég nem kapcsolódnak. És ezt pótolják az unott, vakarózó pszichológusnál drága pénzért. Egyébként vagy csetelnek idegenekkel (mizu, szép a szemed, popsiba mehet?), vagy néma csöndben, passzívan fogadják be a tömegkultúrát, képeket és zenét főleg. Nem teremetnek semmit. Halálosan unatkoznak külső ingerek, történetek nélkül.
A hatalomvágy nem csak az “átlátok rajtad” élményben van. Borzasztóan szeretnének hatni a másik tudatára, átírni a valóságát. Mederbe terelni, megváltoztatni, “miért nem inkább…?” alapon kényszeríteni, provokálni – egy idegen embert, akivel életükben nem találkoztak. És nem érzik, ez a buzgalom mennyire nevetséges.
Mintha a kipécézett illető számadással tartozna bárkinek, hogyan él! Diktálnák, hogyan fusson, járhat-e arckezelésre, mire költsön, milyen formátumban blogoljon, hogyan élje a legszemélyesebb életét!
A szavak átírása, a jelentések csúsztatása, ez is. Az ő gyereke nem ám válogatós, hanem ARFID-os! Nem félrenevelt akarnok, hanem ADHD-s. Ő maga nem a rabszolgamelót utálja, hanem stresszcsökkentésre és énidőre van szüksége. Haver, minden perc énidő, nem létezik külön!
Nem lusta, hanem végrehajtási zavara van – ez a kedvencem, Singer Eddie nonbináris polihisztor frankón taglalta, hogy ő ezért nem mosogat. Hú, nagyon extra vagy!
Szerintem nem léteznek mentális betegségek. Valahol, távol, talán, de így a mindennapjainkban, működő életekben nem. Aki kedvetlen, katatón, hangokat hall, menjen az erdőbe futni. Csak fájdalomreakciók vannak, a nyomorúság túlélésének stratégiái. Nagyon ritkán szervi bajok. Másrészt meg mindaz, amit lelkizéssel magyaráznak, nem egyéni, lelki, hanem társadalmi gond: túlhatatom, kapitalizmus, férfiuralom.
Az én életem kapcsán azt mondhatom, hogy azt nevezitek elmebajnak, ami irritál titeket, és aminek neve autonómia, szabadság, tehetség. Tekintélytisztelő alkatrész-emberek úgy érzik: a feladatom az életben beilleszkedni, eltűnni, besimulni. Ők éreztetik velem, hogy be kell tartani a szabályt (persze ők nem tartják be, eszükben sincs: a törvénytisztelet performatív, nincs elfogadottság, közösségbe tartozás, mert sunyik és a való életben mások bűzhödt szarkupacként kerülik ezeket az embereket).
Hát miféle autópálya ez, amin én egyedül szembemegyek? Mire jó az őrült robogás? Itt valaha nyulak éltek! Minek autópálya? Hova tartotok rajta?
Bájosan naiv elképzelés, hogy a normális, jóságos, szorgalmas emberek némelyike sikeres lesz, majd ezek a senkik, akik nem jóságosak, nem szorgalmasak, és csak normatívak, nem normálisak, őket majd elismerik, MERT NEM OLYAN, MINT ÉN, hanem szép, “kellemes nő”. 😀
A lelki magyarázgatás is ideológia és trend. Ma így illik értelmezni, ezt illik mondani.
Vannak a szégyenteljes diagnózisok, azt mások kapják, és vannak a saját használatúak. Élvezik, hogy ők Azok. Milyen különlegesek! Micsoda szenvedés!
Nem az a veszélye, hogy nem igaz, hanem a keretei is hamisak.
Van például a Bennfentes. A linkelt videó a nárcisztikusokról szól, és bő tíz percig a radikális Veknin videójának tartalmát meséli (mintha nem nézhetnénk meg azokat ugyanúgy a YouTube-on). Sam Veknin egy pszichiáter, e terület a specialitása, ő menthetetlennek tartja a nárcisztikusokat és ebben nem ismer pardont – csakhogy ő a személyiségzavarosokról beszél, akiknek valódi diagnózisuk van. Sok követő úgy rajong kommentben, hogy nem fogja fel, hogy nem a Bennfentes állításai ezek, pedig vagy tízszer elhangzik a külföldi név. Vankin szerint a nárcisztikus (ő tehát az igazira gondol) ellenáll a tanulásnak, a terápiának, az erkölcsnek. Sétáló temető, kietlen sírhely a lelke, belül már meghalt gyermekként az őt ért bántalmazások miatt. Vannak tehát a gonoszok, akiktől én, a videó készítője megóvlak azzal, hogy elmagyarázom, mi ez az egész, de te, akihez szólok, nem vagy ilyen, hiszen hallgatod ezt a videót. Mindenki másra dobja rá. Ha összeírnánk azokat, akik mondják, hogy mások nárcisztikusak, meg azokat, akik szerintük azok, akkor több ember lenne, mint amennyi van. Majd az utolsó hat percben a saját szakállára gesztust tesz a Bennfentes, hogy ez nem ennyire reménytelen, mert a nárcisztikus személyiség egy spektrum (nem jönne ki ugyanis a matek ebben sem, ha mindazokat érzelmileg üresnek és fejlődésre esélytelennek tartanánk, ahányakra ezt rámondják a butus magyar követők).
Ismét az a cél, hogy a szavak ne jelentsenek semmit (sajt, nő, család), tehát van normális nárcizmus (nem van önmagad ellensége, figyelsz a saját érdekeidre, néha elégedettséget érzel és közönségre vágysz…), és van a nem normális, a határ pedig nem éles – izgalmas kérdés, hogy ki mondja meg, melyik mi, és kit miért zavar az, amit a másikban nárcizmusnak titulál. (Elhagyott nők jönnek ezzel.)
Vagy van értelme a szavaknak, vagy nincs. Valaki vagy nárcisztikus, vagy nem. Valami vagy sajt (tejszármazék oltva) vagy nem. Vagy nő, vagy nem.
Kovács Balázsnak szektaszerű követői vannak, és állítása szerint napi négy órát foglalkozik a témával. Kicsit ráfeszült erre. A csávó sima kócs, ez innen derül ki. Miért jó ez neki? Azért, mert ez az üzenet kelendő, jól fial. Nézettséget, figyelmet, publikálási lehetőséget. A csatorna és a facebookcsoport fizetős. Tudományról hablatyol, meg árnyaltságról. Rengeteg ember nem képes szembenézni a saját felelősségével a balsorsát illetően, és itt árnyalt is lehet.
Milyen érdekes, hogy én nem lettem nárcisztikus, amikor engem hatóság vizsgált. Meg is hekkeltem a híres személyiségteszteket, de állították, hogy ezt nem lehet átverni. Azaz, mindegy, mit mondok. Akár ötletszerű, előre eldöntött, betanult válaszokat. A feljelentőm kényszerített igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra, én pedig tudtam, hogy az én elmémben nem fognak turkálni rosszindulatú idegenek, akik elhitték a hazugságokat (hogy én meg akarom őt ölni), abból a sztoriból indultak ki, ami a vádiratban állt. Mindegy volt, mit mondok. Fura, bizonytalan is lett a vélemény. Pénzről van szó, egy ilyen vizsgálat több százezer forint.
A bizonytalanságra az utal, hogy enyhe fokú kevert zavarnak titulálták, paranoid, énes színezettel.
De nem nárcisztikus.
Mindegyik kamu.
Én tudom a valóságomat, velem történt, és megértem, hogy ez az egész a leginkább engem érdekel, én élek benne. Másvalaki nemcsak nem tudja a részleteit, vagy hogy milyen volt megélni, hanem mindegy is neki.
Tehát van egyvalaki, aki más (nem a világon az egyetlen, hanem a konkrét szituációban). A mindenki szembemegy az autópályán, ellenséges, opponál stb. kinyilatkoztatások mögött van egy előfeltételezés, amelyet soha senki nem vizsgál, és ami kb. az, hogy a világ rendben van, a többség, akihez igazodni kellene, tiszta szándékú, jó fej, nem igazságtalan. Pedig ezek, akik megállapításokat tettek a személyemről, korrupt, szakmaiatlan, pénzéhes emberek.
Hogy a szülő vagy a tanár jót akar, és anomália, amikor árt; hogy a tekintély általában rendben van. Nincs rendben.
A terápia mint életforma és csevegési téma is visszatetsző. Ezek a nők, akik százreket fizettek ki, hogy valaki komolyan vegye a sirámaikat, és legyen egy tér, egy óra hetente, amikor csak nekik lehet igazuk, mindig nagyon hálásak, mert mennyit segített a “szakember”. Holott ők a mondataikkal ott magukba sulykolták bele, hogy “nem is úgy volt”. Mindaz, ami elhangzik, az ő verziójuk, és azt sem tudják híven elmesélni. Az önbevallás mindig bajos. Oké, hogy neked könnyebb, ha a terápiában mesélsz, és átírod a történetet. Biztos jó érzés, ott te soha nem leszel hibás. mindig csak a másik, aki bántott. De az egész hazugság, és a hazugság az élet árkait mélyíti.
Mint valami hamis vallomás. Az érzéseid, meg hogy ki mit csinált. Nem kell letenni a haragot, mert van jogos harag. Nem kell mindig nyugodtan, érzelmek nélkül viselkedni, mert ez a pszichopaták szokása.
Az emberek nem egyformák, ezt kéne megérteni. Akit nem kedvelünk, azt elkerülni, akit szeretünk, azt örökké szeretni és nem elárulni. De olyan nincs, hogy valakinek a morzsáit összeszedegetjük és a saját nyughatatlan frusztrációinkat formázzuk meg belőle. Minősíthetetlenül ócska a divatos lelkizős magyarázatosdi.
Vigyázz a kóklerekkel, az “érdekes videók” készítőivel! Ezek agyoncsócsált, biztosra menő, szépen csomagolt hazugságok. Senki nem lesz jobban ettől, se te, se akit “nárcinak” nevezel. Nem csak állításokkal kell vitatkoznod, nem csak a divatos módon konszenzussá lett állításokkal, hanem felismerni, hogy már az alapfogalmaik, a kereteik sem stimmelnek, legfeljebb korlátozott érvényű, alternatív magyarázatok olyasmire, aminek van sokkal egyszerűbb magyarázata (a férjed simán seggfej)..
Feloldom azt a bejegyzést, amit az eljárás alatt jelszavasként tettem közzé. Akit érdekel, hogy hogyan és miért álltam ellen a hatósági erőszakos vizsgálgatásnak, ma éjjel már olvashatja.
Ismét vihar volt a Facebookon. Nem sikerült megérteniük az álláspontomat, a konkrét mondatokat. Olyasmikre reagáltak, olyat értettek bele, amit nem írtam.
Amikor nem értenek, az bennem makacsságot vált ki. Nem haragszom, hanem azt akarom, hogy megértse. Elmondom másképp, kifejtem – érted már? Értsed! Annyira világos. Amúgy nem érdekel, az a konkrét olvasó mit gondol, csak ugye ő kérdezett, vitatott, felvetett valamit.
Hogy most a CIVILEKET ellehetetlenítik. Én meg ennek örülök! Putyin rendszere ez már, vége a szólásszabadságnak, a független nyilvánosságnak, a civil szférának, a demokráciának! Hányadszor van már végképp vége a demokráciának? Hányadszor akarnak emigrálni?
Itt a lista, decemberig terjedően kigyűjtötte a koma a szuverenitásvédelmi jelentésekből az e szempontból aggályos szervezeteket:
Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.
Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.
Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.
Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.
Csokit is teszek be.
Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.
A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)
Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!
Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.
Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.
Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.
A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.
Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.
(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)
Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?
Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.
És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei!Semmi sincs jól.)
Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.
Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.
Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)
Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)
Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).
Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.
Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.
Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?
Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.
Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).
Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.
A Perintfalvi Rita-, Mérő Vera-féle fogalmi “tisztázásról” írok, ami nem más, mint kommunikációs trükk: okoskodni, letudatlanozni másokat akkor, amikor (és: azért, mert) az ő lábuk alatt ég a talaj. Világossá vált ugyanis, hogy a látszat hazugság – vagy éppenséggel: Lakatos Márk pont az, aminek látszik –, és ők ilyen szörnyetegekkel állnak egy politikai platformon.
Bármit elnéznek, ha az illető ellenzéki és meleg. De Karácsony Gergely vesszen egy belső körben elhangzott, semennyire sem kínos mondat miatt, mert olyan szigorú az erkölcsi mérce ám!
Ha meg kiderül a nyomozásból mindaz, ami ki fog, és bukik Lakatos Márkkal több más celeb is, az, aki hasonló módon keresett prédát, vagy hitelesítette ölelgetéssel, barátkozással ezt a szerencsétlen bohócot… akkor ők ott se voltak, nem is ismerték. Megy már most is a rémült törölgetés. Pedig tudtátok ti, legalábbis sejtettétek. Csak azt reméltétek, hogy nem derül ki, nem lehet bizonyítani.
Tudtátok, mert soha nem beszéltetek a szexualitás felelősségéről, a kölcsönös vonzalomról, az emberi jellegről, és arról sem, hogy a tűzzel jó vigyázni. Márpedig a szexualitás olyan, hogy aki nő, vagy gyerek, vagy szegény, az mindig bűnhődni fog, ha hálót vet rá egy gazdag, gusztustalan férfi. Bővebben… →
Tegnap volt az úgynevezett mentális egészség úgynevezett világnapja, mint azt tegnapelőtt megtudtam. Mesterkéltnek érzem a világnapokat, az ügyeket, és zavarosnak, gyanúsnak tartom a cégeket, influenszereket, kampányindító szervezeteket és a saját különlegességükkel hivalkodó júzereket, akik beszállnak, mert emberi jogi témának keretezik néhány ember nyomulását, meglovagolják és sápot szednek belőle. Ez az én hozzáfűznivalóm, még szombaton kezdtem írni, de közben eltelt a csütörtök is, tanítottam (este lett és reggel, és látá Éva, hogy mindez, ímé, igen jó).
Ha minden, de minden egyes jellemző illik az egyik ismerősömreinnen, akkor mi a kérdés?
Ez megér még egy posztot a diagnosztizálgatásról, amelyet olyan agyi színvonalú emberek művelnek tele szájjal, hogy hú.
Mint a mesében…! Később az akciófilmekben mentik meg a világot: a hős sokat szenved, kanyarokkal halad, elbukik, mi neki drukkolunk, mert mi hozzá hasonlóak vagyunk, és a végén a Jó győz. A közélet harcait is jó és gonosz küzdelmeként tálalják nekünk: az én politikai oldalam menti meg a hazát, az én egyesületem leplezi le a kerületi telekmutyit, és ha mindenki így viselkedne, ahogy az én szemszögemből helyesnek tűnik (az érdekeimmel egybevág!), akkor “a világ jobb hely lenne”.
Na persze.
Miért pont az az oldal, a tiéd? De ami még ennél is zavaróbb: vagy egyik, vagy másik. Nem gondolkodhatsz egyesével az ügyekről: köteleződj el és csomagban valld és hirdesd az oldalad összes vélekedését. Bővebben… →
Nem először ostorozom azokat, akik felpattannak az aktuális trendvonatra, és újkeletű szavakkal fontoskodva, átszellemült-jóságos arccal rémisztgetnek mindenkit és bárkit az apokalipszissel: 2018-ban a mi van a szívószálon túl? keltett nagy vihart. Voltak folytatásai: lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?, később az igazán tudatos életmóddöntést, a táplálkozást vettem elő.
A mai téma: mi a baj a klímára hivatkozva a felszínen aggódó, segítő, a mélyben rémségesen kicsinyes, összefüggéseket elemien nem értő Jeremiásokkal. Hogyan lett médiakontent, kattintásvadászat és erkölcsi pozíció másokat a szörnyű jövővel ijesztgetni. Majd a gyerekkel a hátukon kell menekülniük a forróság elől (?)… azoknak, akiknek jól sikerültek a gyerekeik. Ez a büntetésük!
A járvány alatt úgy tűnt, az éghajlat, az ipari szennyezés senkit többé nem érdekel. Most a járvány nem érdekel már senkit, viszont nyáron, a híroldalak uborkaszezonjában megint sláger a klíma.
De inkább az, hogy ki szereli be nekik állami pénzen:
…Egy másik területe a szigorúságnak az étkezésünk.
Kezdetben volt a diéta: grammok, makrók, korlátok, és a cél a fogyás vagy a tünetmentesség volt, mindenki ezeket a tanácsokat, szakértelmet kereste. Aztán, mivel az önkorlátozást nehéznek tartották, nem volt rá kereslet, jöttek az új idők: a body positivity, a kalandor-dietetikusok. Az elhízott, féldepressziós, lusta és önámító tömeg igénye megszülte az intuitív étkezés nevű, szörnyűséges csúsztatást.
Kérdés, van-e bajod, akarsz-e valamit.
Ha nincs bajod: egyszerűen egyél kevesebbet. Mindig jobb döntés a kevesebb, viszont élőbb (őstermelői piacon kapható) élelmiszer.
Ha van bajod, akkor meg vedd komolyan, ne magyarázd meg a silány ételt. Senki nem kíváncsi a kifogásokra. De kommentmezőben vádaskodnak, hogy mindenki mást mond, többféle irányzat van, és nem tudnak dönteni, de még le is húzzák őket. Ne adj pénzt “szakértőknek”. Neked kell tudnod, döntened, és neked lesz jó. Bővebben… →
Arról a napról nincsenek emlékeim, zsibbad az agyam. Bevettem magam egy könyvesboltba pénteken. Én tudom, miről beszélek – amit nem tudok, arról nem beszélek. Egyszemélyes etikám ezt követeli – és nem azt, hogy hallgassak róla.
Ismerd meg te is, amiről véleményed van! Ne legyen véleményed, ha nem olvasod el!
Nem szoktam ilyeneket olvasni, mert nincs ennyi időm: sok igazán jó könyv vár még rám, a többi pedig kínos, untat, röhögőgörcsöt vált ki. Ehhez a jelenséghez viszont közöm lett. Szögezzük le a legelején: én utálom a szerzőt, és joggal. Mivel én szereplek több (egyébként nyomatékosan jogvédett) sorommal és célozgatásokkal a Műben, és mivel Szentesi a kommentelők “gonoszságát” részletezi (tartalomról, előzményekről egy szót se ejt), elmondom újra a történetet, amelyet ő elhallgat, amikor elpanaszolja, miket kap. Az előzményekről írottakat átteszem a végére*, mert a könyve, azaz: a könyve mint gesztus a lényeg, és a törzsolvasók amúgy is ismerik a sztorit. (Nem akarom, hogy elfáradjanak a legörgető ujjbegyek.)
Viszonylag komoly emberek eljátsszák – barátnőségből vagy érdekből –, hogy ő író (például Ott Anna). Pedig Szentesi Éva influenszer és médiaszereplő (a médiaszereplés a valódi íróknak is rosszat tesz), amellett rémségesen műveletlen. A könyv dekoráció marad a medence szélén. Azzal a felületességgel, amellyel ez a nő(típus) örökké a neten pásztáz, átkattintgat, magamutogat, csak az instagramszerzőkké züllött költők, Fodor Ákos, Szabó T. Anna és Simon Márton befogadhatók, és rögtön ki is posztolhatók. Vagy heg alá tetoválhatók – ez nem paródia, ez benne van a könyvben.
Aki nem olvas, néz, hallgat soha, az azt se tudja, mije nincsen, mi nélkül él.
A könyvnek nincs egy pontja sem, amely ne lenne valós történés, “a szerző őszinte”. Minimális stilizálás, sűrítés és persze (főleg) szelekció van csak. Én e-mailben szoktam így írni annak, akire haragszom; ez a szöveg a világot utálja, és benne engem, a világnak szánt személyes vádirat, dühöngés, hivalkodás és szószátyár magyarázkodás (noha érzékelhetően tömör, egyszerű akar lenni).
Közepes strandolvasmánynak tartanám, intellektuális felvágással, értelmiségi mimikrivel. Csakhogy én tudom, ki írta, miből beszél ő, és mivel a szövege beszédaktus (speech act), műfaja szerint bosszú és elégtétel (pont mint az előző könyve). Nincs külön szöveg. A szöveg haragszik, ez egy az egyben ő maga, tehát nincsen fikció (és ez nem technikai, nem is tartalmi, hanem minőségi probléma: igazi fikcióra csak fegyelmezett, rutinos, művelt szerzők képesek). Tudom tehát, és így olvasom: az írásaival a valós énjét, a tetteit és fogyatkozásait igazolja, azokat magyarázza kétségbeesetten, korrigálja és hazudja szépre.
Nagy kérdés, hiszek-e neki. Én úgy döntöttem, hiszek. Azt mondja, nem érdekli, miket írnak róla.
A Mammut Librijében Szentesi most első (a MOM-ban G. Fodor Gábor vezet), a második Náray Tamás új “regénye” (LOL), utána egy Csernus, és már épp nincs a listán a Kidolgozott érettségi tételek és a Négyjegyű függvénytábla, viszont ott van A bél–agy kapcsolat:
Mindenekelőtt az elbeszélői pozíció a problémás: nem lehet eldönteni, ki beszél. Belelátunk a fejébe, de érezhető egy kellemetlen, önérdekű én (E/1.), csak épp harmadik személybe téve (AI módra: minden én helyén egy ő, vagy a nő, az enyém helyett övé, és az igék végződéseit kell átrakni), tehát nem omniszciens vagy omnipotens a narráció (ami az E/3. sajátja). Azt sem derül ki, hogy tehát akkor a hősnő, ahogy többször is állítja, végre sugárzóan, maximálisan boldog-e (ilyet egyébként sem állíthat a valódi E/3., csak a mechanikusan harmadik személybe tett én). Boldog, mert van pasija, akivel összeolvadtak, az énje megszűnt, és mert már leszarja, ki mit mond, de kettőt lapozol, és kiderül: őt a sors dobálja, alázza, az apja szeretetlen, mindig van új betegség, kétely, kiégettség, sóvárgás tárgyakra, mások nézegetése, pótcselekvés és unalom.
Bepöccenek mindig ezen a rengeteg panaszkodáson… bepöccenek, azaz: tudom, hogy amit hajtogatnak, az hamis és káros, továbbá ismétlődik, és ezt mint jelenséget meg akarom írni posztban. Elemezni, megtalálni a működésmódját az adott érvelésnek, viselkedésnek.
Van, hogy csak sóhajtok, mert unom.
Amiről most írok, az végső soron a felelősség vállalása. Ami azt jelenti, hogy nem vagy már kamasz, felnőtt vagy.
És azt is jelenti – nekem –, hogy nem csak mi, emberek létezünk. Van Isten.
Folyamatosan panaszkodik mindenki, én meg, aki hallgatóságnak vagyok gondolva, azt mondom:
Valaha túl sok lehetőséged volt, haver. Összevissza mámoroskodtál, felvágtál, hogy te döntesz, mert a te tested. Bulizol, nem akarsz gyereket, “felfedezed” a szexualitásodat (úgy nyomták beléd a pornóval, erőszakkal azt, amit sajátnak hiszel!). Vagy katás “vállalkozó” leszel, esetleg büszke “telt nő”. És harsánykodtál, hogy neked ez meg amaz az identitásod.
Magabízó voltál és nem törődtél a következményekkel. Keresztényék ezt úgy mondják, hogy elfordultál Istentől és bálványimádtál.
Később pedig rosszul jártál. Rád járt a rúd. Részben a döntéseid miatt, részben azért, mert ilyen az élet, és van, aki rosszul jár (túlmámoroskodás nélkül is előfordul). Bővebben… →
Magyarországon friss adat szerint 97 százalékos váderedményesség van, tehát ha valaki ellen vádat emelnek, az a vád annyira alapos (vagy olyanná alakul az ügy, annyira nem védik jól a terheltet), hogy 3 százalék terheltet mentenek fel végül minden vádpont alól.
A három százalékba tartozom – és amilyen torz ez az egész, ennyi meghurcoltatás után ez a siker és diadal…
Engem ma felmentettek másodfokon, éspedig részletes, pontos indokolással, bűncselekmény hiányában.Bővebben… →
Összemosás – ez undorítóbban trendi szó, mint az oltakozás!
Itt egy cikk, tegnapi – a szerző, Fődi Kitti a leadben állítja: NAGYON VESZÉLYES összemosni a pedofilokat a nempedofilokkal. S persze ki más, mint Gyurkó Szilvia szakértő siet tisztára mosni a nempedofil visszaélőket:
Nekem is küldik: ez azért ütős, annak ellenére, hogy ő írta! Van ezen fogás? Most mit mondjak? Kapásból tíz állítás simán hazug, meg a stílus, meg a téves pozíció, amiből beszél… és mögötte az ember is. Őszintétlen, felületes, önigazoló, téves, sunyi, pánikkeltő, hatalmaskodó, áltudományos, továbbá “a halál kultúráját” és az örömgyilkosságot képviseli.
Volt egy pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy emberek egész komolyan azt hiszik, hogy miattam szar az életük. Engem látva, mert “fokozódik a depressziójuk”, vagy az én tetteimtől. Emberek, akik egyébként ocsmányul belém kötöttek. Emberek, akik lelkesedtek, kapcsolódtak.
Ez egy másik történet, itt is ez a dinamika van: követőkből “leleplezők”.
@fatgirlfedup. Emlékeztek? Ő fogyott le több száz kilót 2016-tól kezdve, edzéssel és diétával. Vagyis, ezt mondta. Én nem tudom, mi igaz, de osztotta bőszen az instán. És megműttette 2018 őszén a lógó hasbőrét.
A sikerén felbuzdulva (már akkor is több százezres, ma 1,1M instakövető) beszállt “edzőként” a DietBetbe. Ez közösségi, pénzdíjas fogyózás, influenszerekkal, akik az instán át beszervezik és támogatják tanácsokkal, lelkesítő szövegekkel, edzéstervekkel a népet. Különböző influenszerek játékaihoz lehet csatlakozni rendszeresen, és a testsúly 4 százalékát kell lefogyni az adott időszakban. Bővebben… →
Annyi minden volt a héten, hogy mostanra sikerült csak a Szombati Botrányt leírni, és mindazt, amit az LMBT-aktivizmusról gondolok. Ezért nem fog titeket “elfogadni” senki, akinek van élete (öröme, rendes szakmája, családja) és ép értékrendje.
Előtte gyorsan: én nem veszek részt a rítusaikban, ezért a magyar törvények és a józan ész nevében mindig az okmányaikban szereplő személynevüket használom (Ónodi Adél pl. Adél hivatalosan is, bár fiú). Én nem értek egyet azzal, hogy ne az igazi nevük-nemük legyen az okmányaikban. “Nemet váltani” nem lehet, a beavatkozásaik nem keletkeztetnek olyan jogot, hogy bárki a másik nem tagjaként ismerje el őket.
A történetből kiderül, hogy az uniós pénzekre pályázó honi aktivisták hisztis amatőrök, akik élvezik a hatalmaskodást, a sérelmek felnagyítását, az érzéseiket és érzésnek hazudott dühüket objektív jelenségekkel keverik, a pitiáner, személyes bosszút jogvédelemnek maszkírozzák. Az aktivista mint embertípus (a vegánok is, pár éve még Gulyásmarci is) rajong a botrányért: csak olyankor érzi láthatónak, cselekvőnek magát. Tehát nemcsak hisztis hülyeségeket ír, nyilatkozik borzalmas nyelvezettel az “ellenzéki” médiának, hanem direkt konfliktusokat is generál, címkéz, emberkedik. Miközben Magyarországon őket nem fenyegeti, veszélyezteti senki, még akkor sem, amikor provokálnak, a folyton szajkózott állításukkal ellentétben, miszerint “a kormány uszítása miatt” ők mi mindennek vannak kitéve. Felmerül a kérdés, hogy nekik miért szabad agresszívnek lenni, rágalmazni, és hogy ha olyan nagy sérelmeik vannak – engem egy tucat résztvevő füle hallatára bűncselekményekkel vádoltak –, ugyan miért nem tesznek jogi lépéseket a remek szakembereikkel.
Lehetetlen, hogy az ép-szép forma, egészség fenntartása szélsőséges tevékenységet igényeljen: gyötrődést, önkínzást, étkezési zavart.
Heroikus küzdelem – a tök normális anatómiáért? Ez nem jön ki. Ne is hidd el a károgóknak, hogy te valami tévúton jársz, amikor műsor, lelki cirkusz, agyonbonyolítás nélkül edzel vagy tartod az étrended.Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 