Mint a mesében…! Később az akciófilmekben mentik meg a világot: a hős sokat szenved, kanyarokkal halad, elbukik, mi neki drukkolunk, mert mi hozzá hasonlóak vagyunk, és a végén a Jó győz. A közélet harcait is jó és gonosz küzdelmeként tálalják nekünk: az én politikai oldalam menti meg a hazát, az én egyesületem leplezi le a kerületi telekmutyit, és ha mindenki így viselkedne, ahogy az én szemszögemből helyesnek tűnik (az érdekeimmel egybevág!), akkor “a világ jobb hely lenne”.

Na persze.

Miért pont az az oldal, a tiéd? De ami még ennél is zavaróbb: vagy egyik, vagy másik. Nem gondolkodhatsz egyesével az ügyekről: köteleződj el és csomagban valld és hirdesd az oldalad összes vélekedését. Két oldal (csak kettő van!) egymást öli, és ha az egyik diadalt arat, akkor a másik ezzel (emiatt és biztosan) elpusztul; ez a jó győzelemre jutásának ára, feltétele. A te oldalad MORÁLIS minőség. Nem csak arról beszélnek a vitatkozók, hogy pontosan mit akarnak, mit látnak a világban, hanem cikornyás mondatokkal magyarázzák, hogy milyen legyen a világ, miért sátáni a másik oldal (ehhez gyakran torzítanak), az ő álláspontjuk miért a jó.

A valóságban a világnézetek versengenek, de nem zárják ki egymást teljesen. Párhuzamosan létezik nemhogy két, de sokkal több fajta érdek, mentalitás, nem sok vizet zavarnak egymáshoz képest. Klasszikus téma: legyen-e gyerek, vagy ne, ez is hitvita. Aki nem akar (vagy nem lett neki), az kijelenti, hogy ez morális döntés, mert a bolygó és a szenvedésteli élet (tehát nem önzés nem akarni). Akinek van, az is értéket köt hozzá: ők a jövő, a leendő adófizetők; a szülői szerep megérleli a személyiséget, csak ezáltal lesz fogalmuk az igazi szeretetről és a többi.

Ha szétnézünk, azt látjuk, hogy egészen különböző döntések, életformák léteznek egymás mellett békésen: vannak nagycsaládosok, meddők, társra nem találók, más gyerekét szívesen és szívtelenül nevelők is. Vannak gyerektől irtózók, egy gyereket vállalók. Saját gyerekkel küszködők, de boldog és eredményes nagyik is vannak. Nem igényli senki, hogy az ő története legyen kizárólagos. A médiahergelés előtti korban legalábbis nem akarták uralomra juttatni a maguk választását emberek, és nem is érezték szükségét, hogy megmagyarázzák és a jósághoz kössék a maguk történetét.

Ma mindenki világmagyarázattal foglalkozik, döntésnek tálalja a vakvéletlent, a sorsot, a veszteséget is. A saját életéből vagy értékrendjéből deriválja, hogy mi legyen az egész társadalommal: ha senki nem enne húst…! ha mindenki keményen sportolna…! ha a teljes társadalom lemondana az autóról…! ha nem venne többé senki műanyagot!

Duma, duma, duma, fontoskodás, példálózás, öntetszelgés.

Mindenki arra hajt, hogy ő a jó oldalon áll (persze van, aki az egésznek öntudatosan fityiszt mutat, az ún. trollok). Az azonosulás (“én is jó ember vagyok”) és érzelemtöbblet jelentős energiákat, tetterőt (de legalábbis kattintási, kommentelés hajlandóságot) tesz az ügyekbe.

Azokba a közügyekbe, amelyeknek elsősorban racionálisnak kellene lenniük. Tényeket, észérveket, számokat kellene megvitatni. Nem hősködni a jósággal, nem kurvaanyázni, nem azt bizonygatni, hogy a másik szar ember, vagy érthetetlen, ahogy él.

És úgy fogni fel az ellentéteket, mint érdekek, meggyőződések különbségét. Nem mint jó és rossz harcát. Mert ebből lesz a manipuláció. “Ugye te jó ember vagy?”

Vajon őket tényleg érdekli a morál: a jóság lehetősége? Dehogyis. Ez csak az egó körbehordozása, végletes és rettenetesen magányos individualizmus.

Az egészben ez a legtaszítóbb, ahogy kijelölik, mi ártalmas, mi hasznos, “mi tenné jobb hellyé a világot”, és mindig ők a jók: ők szenvednek a nárcisztikus anyjuktól, ők árnyaltabbak és spirituálisabbak, őket nem értik meg emiatt, ők a toleránsak, velük bunkók mások, ők különlegesek, mert tetoválásuk van (ebből is morális kérdést csinálnak), és persze őket zaklatják a metrón (zaklatásnak neveznek minden apró bosszúságot) – a túlhizlalt egó mindenhol. Én jó vagyok, én számítok, engem bántanak mások, nekem jár a szimpátia, ugye milyen ügyes vagyok? Még ha igaz volna, amiket írnak magukról! De nem is úgy volt.

Megy annak a hangoztatása is, hogy mibe kerül jó fejnek lenni, odafigyelni egymásra, egy mosoly… Az én válaszom: nagyon sokba kerül, ha norma. Ha nem én dönthetem el, kinek szánok a minimumon túl jófejséget, kinek állok meg, kit hallgatok végig. Mert a többség ezt biztatásnak veszi, így leszek én a gazdatest. Kihasznál majd, és eredetileg sem érdemli meg. Akivel voltam már pedagógiai türelemmel kedves, miközben sulykolta az ostobaságait, annak hogyan magyarázzam meg később, hogy nem szimpatikus, nem hiszek neki? Az a nyomás, hogy neked fáradtan, idegenekkel, ellenszenves emberekkel is kedvesnek, mosolygósnak kell lenned, finoman mondani a magadét, vagy inkább nem is… a legártalmasabb nőkifosztó játszma.

Egózás, hogy mindig, mindenben rólad, a te csodálatos személyiségedről kell szó legyen. A szelfizés.

Egózás a sajnosmanapság.

Egózás a “validáljuk/normalizáljuk már…” kezdetű bármilyen mondat. Minden felháborodás, amely éged automatikusan a jó oldalra röpít. Az énmárka, a “vállalkozásnak” csúfolt, csak a neten létező erőlködések, a blogírás (ezért intek óva mindenkit tőle, de nem is, hanem: nevetek ki mindenkit miatta, aki nagyravágyó, visszajelzésre vágyik, magabiztos, viszont nincs saját gondolata, személyisége, műveltsége, tehetsége). Egózás koppintani, a másét elvenni és saját teljesítményként előadni.

Egózás magadat jónak (adakozónak, érzékenynek, helyesen viselkedőnek) beállítani a saját történeteidben. Nem arról beszélek, hogy mit csinálsz, hanem a történetmondásaidról.

Egózás, amikor azzal jössz, hogy “én nem szeretem” az izmos férfiakat/futást/gyöngyhagymát/francia nyelvet, amikor pedig ezt senki nem kérdezte. Vagy azért mondod, mert “manaopséág divat, mindnekinek kötelező” (nem), vagy ha véletlenül valaki szóba hozza, te már rögön helyezkedsz. Mit csinálj? Hallgasd meg, maradj csöndben. Nem kell kijelölni ízlésalapon, mi a helyes.

Egózás az önfejlesztés, az önkifejezés, a terápiázás, a múltfeldolgozás, a nyilvános betegeskedés. Az önnyugtatós idézettömeg, az önegyüttérzés, a “pihenj, kérdezd meg magadtól, mire van szükséged”. Vannak sérült lelkek, szolgálatteljesítők, nekik átmenetileg hasznos lehet. De ebben ragadni?

Bármi is történik veled, bármit is kedvelsz, kicsi az esélye, hogy az a kibékíthetetlen két oldal, a Jó és Rossz harca volna, és te a jó oldalon állsz. Egyszerűen így alakult. Elférünk egymás mellett, és ki is nevethetjük azt, ami vicces. Más is kinevethet. Az a kérdés, te elégedett vagy-e. Ebből következik, miért és menyire érdekel mások véleménye.