Most látom, megint látom, hogy hányan vagyunk vele hasonlóan. Sok minden kijött, feltört belőletek a gondolataid mélye című poszt hatására. Amit most írok, az nem akkora reveláció, csak nyomatékosítani szeretném vele, ami logikusan következik a tegnapi posztból.
Aki szintén ilyen “őszinte”, mindent vállalós alkat, aki állandóan éberen vizslatja magát, aki azt gondolja, hogy másoknak joguk van tudni a gondolatairól, és kontrollálni, helyteleníteni azt, ami a legsajátabbja, aki erőlködve, önostorozva akar még és még jobb lenni, abban a reményben, hogy akkor majd szeretik, hogy egy nap elég jó legyen,
az legyen tisztában azzal, hogy ennek szaga van. Ezt meg fogják érezni, és kihasználni.
Nem lesznek valódi emberi kapcsolataid, mert erre a hajlamodra rárepülnek olyanok, akik nem szégyellnek mások energiáiból élni. Elszívnak mindent, és kikészítenek. Te pedig ott maradsz keserű roncsként, aki nem érti, miért nem szeretik, mi nem volt elég, pedig olyan jót akartál és annyit tettél bele. Vö. “milyen szemetek a férfiak”. Az ember őszinte, odaadó, tenyerén hordozza a másikat, és tessék…!
Elromlasz abban a nagy jóságban. Mások, akik közel nem voltak ennyire jók, nem válnak keserű ronccsá.
Az az igazság, hogy az önjogú, önösebb emberek sokkal vonzóbbak, és jobban lehet hozzájuk kapcsolódni. Azokhoz, akiknek saját világuk van, és van annyi lelki mozgásterük, hogy egy kicsit leszarják a horda tagjait.
Nőként ez a túljóság tizenötszörös szorzóval (valószínűséggel) értendő: sűrűsödik a párkapcsolatban, a gyerekeinkkel és az idős szülőkkel való viszonyokban, és sajnos, minden esetben játszma lesz belőle.
Ne higgy azoknak, akik arra akarnak rábeszélni, hogy dolgozd fel, bocsásd meg, ne cipeld, mert csak téged mérgez. Ez elkenés, és nem segít. Azért mondják ezt, akár mélységes jóindulattal is, mert 1. félnek szembesülni, hogy ennyire pregnáns, sokrétű és megnyomorító az erőszak, és talán ők is ráébrednének erre-arra a maguk életével, gyerekkorával kapcsolatban, ha ilyeneken gondolkodni kezdenének, 2. maguk is szoft-agresszorok, manipulátorok, és meg akarják úszni a következményeket. Voltaképpen: a bántás oldalán állnak, azért lobbiznak, hogy továbbra is meg lehessen ezt csinálni, a te fejedet meg nyomnák vissza a víz alá, mert kellemetlen vagy.
Ismét leírom: nem kötelező megbocsátani. Amikor először nyúltam ehhez a témához még fórumozó koromban, legnagyobb döbbenetemre árnyalt, okos waldorfos anya emlegette egy holokauszttúlélő példáját, aki de bezzeg megbocsátott az elkövetőknek, és most mily nagy az ő lelki békéje. Hát, remek. Főszabállyá emelni a ritka kivételt. Kicsit sem nyomasztó, bűntudatkeltő és manipulatív ez áldozatoknak, azoknak, akikkel a szüleik “csak” játszmáztak. A bocsánatkérési nyomasztás az uralom fenntartásának eszköze.
Bocsánatkérés nélkül csak tagadás vagy törlés van. Nem lehet megbocsátani valakinek, aki nem néz szembe azzal, mit tett, nem ismeri el a történteket, nem tesz gesztust (bocsánatkérés, őszinte sajnálat, elégtétel), és nem változtat a viselkedésén. A szüleink úgy biztosítják be magukat, hogy tiszteletlenségnek, hálátlanságnak, tekintélysértésnek titulálják már a téma felvetését is, de így soha nem fogják megérteni, mi bajunk velük. Inkább lehazugoznak, inkább hálátlannak tartanak, inkább azt mondják, hogy valakik telebeszélték a fejünket. Megbocsátás és jó kapcsolat ebből biztosan nem lesz.
Ne bocsáss meg azért, amivel zsarolnak: hogy úgy neked lenne könnyebb. Az ilyen megbocsátás de facto nem történik meg, mert a másik tagadásban van, és te tovább cipeled a traumát, a tetejébe még azt a terhet is, hogy nem tudtál igazán megbocsátani. Különösen ha folytatják az abuzív viselkedést. Csak annyi történik, hogy kicsikarják tőled, hogy értsd meg azt, aki hatalmi helyzetben van, és mentesítsd őt a lelki teher alól, amely, ó, nem a bűntudat, az neki nincsen, vagy elnyomja, hanem annak a tudata, hogy valaki neheztel rá, nem tartja példaképnek, jó embernek, tudja a viselt dolgait. Ezt akarja elhárítani a megbocsátásról való nagy moralizálással, meg persze a cikis képet, hogy rá az ő gyereke, volt házastársa haragszik, nincs jó viszony. Mintha ő valami bűnöző volna! Ez lobbi, és a cél csak az, hogy megússza a következményeket, és felmutathasson egy helyénvaló életet. Nézz szembe vele: anyádat lehet, hogy jobban érdeli a szomszéd véleménye, hogy ő is, te is hozd a társadalmilag helyeselt viselkedést, mint a te érzéseid.
Van olyan élet, amely nem cipeli a terhet, produktív, nem rágódik, de nem bocsátott meg, mivel a fentiek értelmében nem volt alkalma. Távolságot lehet tartani. De a múlt kísért. Önkéntelen reakciók, működésmódok, rossz álmok hordozzák a bántásokat, amelyeket nem oldott fel senki, hanem tőled követelné, hogy még te legyél grandiózus. Jogod van haragudni, és ez a szabadság, nem az, hogy addig nyomasztanak, amíg fel nem oldozod őket. A harag nem rombol, nem a harag rombol, hanem az eredeti tett, viszony, ami miatt logikusan haragszol.
Ne feledd: őket nem érdekli, hogy te valójában hogy vagy, mivel küzdesz, ők csak a saját érdekeiket, énképüket és a sima, értelmezhető, barátságos világ illúzióját féltik.
A megbocsátásról az alap-poszt, az egyik első blogbejegyzés: meg kellene bocsátanod
Rajtam most nagy a nyomás, hogy rendezzem a szüleimmel a viszonyomat, amíg élnek, mert már nagyon idősek, és majd megbánom. És nem tudom, képes vagyok-e. És azt se, hogy miért nekem kéne megint ebbe energiát tennem. De tudom, ők már sok újdonságot nem fognak megérteni. Repetitívek és formálisak a beszélgetéseink. Barátkozom a gondolattal, hogy nem lesz semmi változás.
Mit csinálj? Az út az, hogy
- nem szopod be azok szövegét, akik megint a te kontódra csinálják, és tőled várják, hogy legyél békés és megértő,
- el- vagy újraolvasod a Mérgező szülők című alapművet,
- sokat olvasol, gondolkodsz, kiírod magadból,
- arra figyelsz, hogy neked jó legyen, magadat teljesíted ki, aktív cselekvések révén erősödsz meg,
- építő, okos, nem játszmázó emberekkel vegyülsz,
- nem használod dühös önigazolásra a helyzetet, világosan látod azt is, amennyire és amennyiben elromlottál a beszorítottságodban.
Mindez, amit ma összegzek, és amiben talán magadra ismersz, nem keverendő össze azzal, amikor te ugyan túljó vagy és haragszol, de gyengéden erőszakolsz, mert nem veszed a másik jelzéseit. Ez általában a szimmetrikus, választott kapcsolatainkban van így, tehát a másik nem bír hatalmi többlettel, neked kellett ő, te választottad, csak épp nem azt adja, amit te várnál, nem néz vissza, vagy ez neki nem jelent annyit, és neked érdekedben áll úgy értelmezni, hogy ő kihasznál. Az is lehet, hogy te üldözöd őt, ő meg nem akar konfliktust. Ne akard a másikat beletörni a te narratívádba. Ha valaki leszar, kerül, nem beszél veled, nem kezdeményez semmit, az nem bántás, ahhoz joga van, és az egyértelmű: nem akar veled kapcsolatban lenni. Hacsak nem sündörög oda máskor a barátságra hivatkozva.
Szemétkedni nincs joga. (De ha visszavágsz, elég bonyolult helyzetbe kerülsz.)
Ne menj bele ilyen viszonyba, ne legyél önfeláldozó, mert nem vagy jó, hanem manipulálsz. Ha ilyesmi a helyzet, gondolkodj azon, hogy miért van erre szükséged. Olvasd újra a nagyon alapos leírást:
Ne tiltakozz, hogy de hát te nem vagy ilyen, te jó ember vagy. Bírd el az önismeretet. Nem mész semmire addig, amíg nem látsz rá a vsielkedésedre.
Ne gondold azt se, hogy ez vagy-vagy (komplementer disztribúció): hogy vagy egyikőtök, vagy másikótok az agresszor. Ne nyugodj meg, hogy ő az, és ne ostorozd magad, hogy te vagy az. Akit szar helyzetbe kergetnek, az szarul fog dönteni, még akkor is, ha jó szándékú és tudatos. Könnyen lehetnek emberek egymás agresszorai, eltérő stratégiákkal – számos házasságban és párkapcsolatban ez történik.
Aki a tegnapi és mai poszt és kommentek olvastán megnyugszik, hogy de legalább neki nem volt ilyen szar, ő rendes szülő, őt szerették a szülei, ők nem bántják egymást a házastársával, az szerintem nem akarja érteni, milyen sokrétű a kontroll, az erőszak. Ha azt érzed, hogy a másik a lelkedet, a tudatodat akarja, kontrollál, beléd beszél dolgokat, akkor az lelki erőszak. Bűbájos emberek is gyakran agresszorok. Nem a rosszak, romlottak, pszichés betegek az agresszorok. Ez nem személyiségtípus, inkább emberi helyzet. Azok is lehetnek agresszorok, akik okosak, és igazuk van – ha olyanban foglalnak állást, ami a te dolgod, ha terelnek, befolyásolnak, és nem a maguk érdekében, ügyében. Azok is lehetnek agresszorok, akiktől nagyon sokat kaptál, akiket szeretsz, és velük a legnehezebb.
Mihez van joguk úgy általában a környezeted tagjainak? Azokat a cselekvéseidet, megnyilvánulásaidat véleményezni, elutasítani, amelyek őket érintik. Kérni. Visszajelezni.
Ítélkezni a többiről, beleszólni viszont nincs. (Attól még fognak.)
Nyugodtan éld a magad életét. És ha nehezedre esik, ha azon az üres szombat délutánon nekiállsz takarítani, vagy valakin segíteni, vagy megint a múlton rágódsz, valaki más kontextusában határozod meg magad, akkor tedd fel a kérdést: neked miért olyan nehéz magadért létezni? Miért ad biztonságot, hogy mások összeírják helyetted, mit csinálj? Miért nem jut eszedbe semmi a szabadságról?
(Ez még nem az a poszt, amiről írtam, hogy kapcsolódik, szóval lesz még egy önismeretes-szembenézős-filozofikus.) (És még egy, ami szembenézős, de nem kapcsolódik, a társkereső/ző/ nőkről.)
csak az olvassa. én szóltam 
Big like.
KedvelésKedvelés
Az apám igazi agresszor volt. Testi, lelki, ütött ahol ért. Mindennel egyet kellet érteni, azt tenni amit mond. Csak az ő szava számított. Mindenkit megnyomorított lelkileg, (tesóm drog függőség) és testileg egyaránt. (anyu törött orr, láb) Nehéz természetű ember volt.
A kapcsolatom vele épp ezért eléggé felszínes volt. Még felnőtt koromra sem respektált soha, és nem segített semmiben. Havi 1-2 telefon és látogatással mindketten beértük, bár szóban mindig megkaptam, h nem bírom felvenni a telefont mert nyilván nincs kezem.
Aztán 2 éve rákot diagnosztizáltak nála, tüdőrákot, de tulajdonképpen áttét volt. Teljes.
Márciustól-augusztusig. Tudták az orvosok, és mondták is nekem h, nyár a vége.
Teljesen rám maradt, a felesége magára hagyta a fontos dolgokban. Budakalász-János kórház oda vissza volt h kétszer egy nap.
Érdekes volt látni őt eközben. Az erejét nyilván elvesztette, de ugyan olyan csökönyös, bántó, érzelmi zsaroló maradt. Szóval ő nem tört meg, és hitte h mindent szuper jól csinált.
Attól h rám maradt és szűksége volt rám, pillanatokig fontosnak érezhettem magam. Milyen szánalmas, ennek is örültem.
Aztán elment. Elment az életemből, és bocsánat de nem űrt hagyott. Rossz ezt leírva látni.
Az utolsó pár napban amikor már a keringés kezdett leállni, nekem hagyta h masszírozzam a lábát. Volt pár jó pillanatunk, néha viccelődtünk is. A legőszintébb időszakom vele az utolsó 5 hónap volt.
és itt most nincs csattanó, se befejezés, biztos még feldol
KedvelésKedvelés
Köszi, köszi és köszi. A tegnapival együtt.
KedvelésKedvelés
Varom a folytatast! Neha ugy erzem ujra kellene tanulni magunkat, ezt az egesz emberi letezest, kapcsolodast.
KedvelésKedvelés
“el- vagy újraolvasod a Mérgező szülők című alapművet” – engem ez gyógyított ki mindörökre!
Jobban fogalmazva a szabadulásom útján addig csak tapogatózva, lassan tudtam haladni, míg el nem olvastam. Óriási és valami hihetetlenül gyors megkönnyebbülés volt egy hót idegen, de hozzáértő és a problémát pontosan megértő ember tollából azt a jogomat tudatosítani és jogosítani, ami üvöltött bennem kisgyermekkorom óta.
Hogy igen, haragudhatok arra, aki szándékosan árt nekem és a kedvéért nem magamra kell helyette, hogy még neki legyen jobb a végén. Bárcsak hamarabb olvastam volna, csak azt sajnálom.
KedvelésKedvelés
Köszönöm ezt is és a hasonló posztokat. Az előzőhöz is akartam kommentelni, de valahogy olyan gyogyinak hatott, amit írtam (más leírta értelmesebben), úgyhogy inkább csendben emésztettem amit olvastam.
KedvelésKedvelés
Mostanra a hozzám legközelebb állókkal (3-4 ember) nincs gond.
Néha van konfliktus, de megtanultam, hogy szeretem őket annyira, hogy nekem ‘éri meg’ velük jóban lenni. Persze ez kölcsönös. A jogot, hogy másképp éljek, vagy gondolkodjak fenntartom, de az érzéseimet feléjük ami az egésznek az aranyfedezete elég világosan kommunikálom egy vita közben is, nem érdekel már különösebben a méltósagom.
(Félretenni az évekig tartó multis létezés alatt úgyis megtanítottak, akkor már az anyámmal vagy a férjemmel szemben minek virítsak talpig felvértezve vele, ezek legalább tényleg szeretnek és nem az elsődleges céljuk megtörni a gerincem.)
A viták is inkább elméletiek, lényeges döntésekben, rossz helyzetekben eléggé együtt tudunk működni, ez nagy szerencse.
Nekem az egy fokkal távolabbiakkal van sok problémám. Gyárilag elég barátságos vagyok mindenkivel és reflexből figyelek a másikra, de ez sajnos megtévesztő, mert rengetegen azt gondolják, hogy akkor barátok vagyunk és érdekel az élete.
Baromi sokan magányosak. És mindig mondják hogy örülhetnék, hogy mennyien vannak körülöttem, jó nekem, pedig nekem ez zavaró és bárki körül lehetnének sokan, ha képes lenne a másikra figyelni, és nem magát tolná mindig.
Részt kérnek a figyelmemből
de önző vagyok én is, mert valahogy sajnálom az időt rájuk és lenne sokkal jobb dolgom mint a magánéleti nyűgjüket hallgatni, vagy osztani szét a saját motivációmat elég feleslegesen. Vagy mondjuk nekem egy évben 2-3-4 alkalom beleférne, de kéthetente biztos hogy nem megy.
Hárítok, bújkálok, kegyesen hazudozok, ha szerencsém van, volt gyerekszobája és ennyiből ért. De megdöbbentően sok ember elég kitartó és erőszakos, tolja magát, pedig sok ilyen még tudja is magáról, hogy fárasztó, ki is mondja: ami a szívén az a száján és ő megosztó személyiség, stb.stb.
Akkor már sejtem, hogy nemsoká engem is megoszt.:)
Egy darabig tűröm, mert amúgy nem utálom tényleg, de a vége úgyis az, hogy meg kell sérteni.
Na és akkor hatalmas bűntudatom van, hogy szemétláda vagyok. Nem tudom ezeket jól kezelni és napi szinten szorongok tőle hogy megint jött egy levél amire nem akarok válaszolni, de úgyis fogok. Csak 5 mondatot, de valamit. Ne sértsem meg. De még aznap ír majd arra is 2 oldalt, és sose lesz vége addig megy amíg már meg AKAROM sérteni.
Ahh, bocs ez kicsit off lett itt, de valahogy kijött. A folyamatos elégtelenség érzés stimmel.. Ha tényleg szocipata lennék biztos nem zavarna, hogy az vagyok.
KedvelésKedvelés
Tipikus és nagyon érdekes, amit írsz.
“azt gondolják, hogy akkor barátok vagyunk és érdekel az élete.”
“Baromi sokan magányosak. ”
Nagyon is értem. Bár én magam épp, hogy távolságtartó, mogorva benyomást keltek, ezért engem nem dongnak így körül, voltam más élethelyzetben is, illetve látom a körülöttem élőkön, ha ilyenek és zavarja őket, hogy az élethiányosok rájuk repülnek. Nos, elég, ha csak Éva blogját olvassuk…
“gyárilag kedves” igen, ez nagyon érdekes, hogy aki kedves és nem nyomatja a saját dolgait folyamatosan, arra mennyire azonnal vetődnek azok, akiknek szükségük van egy “barátra”, de azonnal. Kicsit más, de hasonló az, akit én csak úgy hívok, hogy “kedves fiú”: olyasvalaki, aki nem gőgös, játssza a macsót vagy emberkedő, hanem beszélget és figyel. Egy olyan nőnek, aki a túljóságot tolja, szerepjátszó, élethiányos, szeretethiányos, stb, valamelyik és bármelyik, egy ilyen gyakorlatilag instant belezúgás, és azonnal minden, de minden gesztusát úgy értelmezi, hogy az “jel”. Beszéd közben a könyökömhöz ért, úúúú. És hogy nézett rám!! (Ez csak annyiból, hogy beszélgetés közben normálisan az ember szemébe néz, hűha, hát tényleg, őrület.) Adott zsepit! És közben hozzám értek az ujjai!! Vajon direkt? Á, biztos nem. (De közben persze azt gondolja, hogy igen, és összeszorul a gyomra is. Napjában nyolcszázhatvankétszer kell erre visszagondolni.)
És természetesen most a régi magamat írtam le. És nem vagyok egyedül, már ezt is tudom.
KedvelésKedvelés
“Adott zsepit!” Hű, de pontos. És :DDDDD
KedvelésKedvelés
Mostanra a hozzám legközelebb állókkal (3-4 ember) nincs gond.
Néha van konfliktus, de megtanultam, hogy szeretem őket annyira, hogy nekem ‘éri meg’ velük jóban lenni. Persze ez kölcsönös. A jogot, hogy másképp éljek, vagy gondolkodjak fenntartom, de az érzéseimet feléjük ami az egésznek az aranyfedezete elég világosan kommunikálom egy vita közben is, nem érdekel már különösebben a méltósagom.
(Félretenni az évekig tartó multis létezés alatt úgyis megtanítottak, akkor már az anyámmal vagy a férjemmel szemben minek virítsak talpig felvértezve vele, ezek legalább tényleg szeretnek és nem az elsődleges céljuk megtörni a gerincem.)
A viták is inkább elméletiek, lényeges döntésekben, rossz helyzetekben eléggé együtt tudunk működni, ez nagy szerencse.
Nekem az egy fokkal távolabbiakkal van sok problémám. Gyárilag elég barátságos vagyok mindenkivel és reflexből figyelek a másikra, de ez sajnos megtévesztő, mert rengetegen azt gondolják, hogy akkor barátok vagyunk és érdekel az élete.
Baromi sokan magányosak. És mindig mondják hogy örülhetnék, hogy mennyien vannak körülöttem, jó nekem, pedig nekem ez zavaró és bárki körül lehetnének sokan, ha képes lenne a másikra figyelni, és nem magát tolná mindig.
Részt kérnek a figyelmemből
de önző vagyok én is, mert valahogy sajnálom az időt rájuk és lenne sokkal jobb dolgom mint a magánéleti nyűgjüket hallgatni, vagy osztani szét a saját motivációmat elég feleslegesen. Vagy mondjuk nekem egy évben 2-3-4 alkalom beleférne, de kéthetente biztos hogy nem megy.
Hárítok, bújkálok, kegyesen hazudozok, ha szerencsém van, volt gyerekszobája és ennyiből ért. De megdöbbentően sok ember elég kitartó és erőszakos, tolja magát, pedig sok ilyen még tudja is magáról, hogy fárasztó, ki is mondja: ami a szívén az a száján és ő megosztó személyiség, stb.stb.
Akkor már sejtem, hogy nemsoká engem is megoszt.:)
Egy darabig tűröm, mert amúgy nem utálom tényleg, de a vége úgyis az, hogy meg kell sérteni.
Na és akkor hatalmas bűntudatom van, hogy szemétláda vagyok. Nem tudom ezeket jól kezelni és napi szinten szorongok tőle hogy megint jött egy levél amire nem akarok válaszolni, de úgyis fogok. Csak 5 mondatot, de valamit. Ne sértsem meg. De még aznap ír majd arra is 2 oldalt, és sose lesz vége addig megy amíg már meg AKAROM sérteni.
Bocs ez kicsit off itt, de valahogy kijött. A folyamatos elégtelenség érzés stimmel. Meg az is hogy haragszanak rám. És végül is én is haragszom rájuk, mert kihozzák belőlem az állatot. De ez meg agresszor logika. Hol áldozat vagyok, hol agresszor.
KedvelésKedvelés
Ez üt.
KedvelésKedvelés
“Az az igazság, hogy az önjogú, önösebb emberek sokkal vonzóbbak, és jobban lehet hozzájuk kapcsolódni. ”
Pontosan.
Szerepjátszó koromban szinte egyáltalán nem voltak barátaim, csakis olyanok, akik használtak, valamire kellettem, és/vagy nem idegesítettem őket túlságosan. (A túlzó szerepjátszástól rémesen irritáló voltam, sokszor saját magamnak is.) A “kellettem” azt takarja, hogy valahova menni akartak, de pont nem volt kivel, én meg boldogan mentem bárkivel bárhova; vagy pedig a rettentő érdekes életüket akarták ecsetelgetni, csak értelmes emberek nem voltak hajlandóak végighallgatni őket.
És igen, rongál, roncsol. A klasszikus értelemben vett barátaim ma sincsenek, gyomorgörcsöm lesz, ha olyan találkozóra kell mennem, ami jó eséllyem mondjuk 1 óránál tovább tart, és kerülöm is az ilyesmit. Nem bírom, menekülnöm kell, és ez régi reflex, és így szereztem. Mert nem, kapcsolódni nem tudott hozzám senki. Aki a közelembe jött, az nem kapcsolódni akart, hanem használni. És már megint az a durva, amikor az ember rájön, hogy ezt saját magának okozta.
És a legeslegnél még sokkal durvább, amikor az ember ledobja a szerepeket meg a kényszeres túljóságot, és azon nyomban megy a kapcsolódás.
KedvelésKedvelés
Mert a szerepjátszást és a túljóságot PONT AZÉRT csináltam, hogy kapcsolódhassak, és minél inkább nem sikerült, annál jobban. És annál messzebb kerültem a kapcsolódás lehetőségétől. Rémisztő, ördögi kör. SZAGA VAN, nagyon tetszik ez a megfogalmazás. Észleli a radar.
KedvelésKedvelés
Sokadjára olvasom a Mérgező szülőket, én ebből értettem meg nagyon sok dolgot a saját életemről.A párom is évekig azt hallgatta, hogy próbáljon meg megbocsátani a szüleinek, akkor jobb lesz. Felszabadító volt neki, hogy támogattam a dühének kifejezését, és hogy nem, nem kell megbocsátania, sőt.
KedvelésKedvelés
Az utóbbi években mindkét nagyszülőm idősotthonba került. Az egyiknek komoly mentális problémái vannak, néha meg sem ismer minket. Még mielőtt leromlott ennyire az állapota, felismertem, hogy valójában gyerekkorom szeretett nagymamija végtelenül irigy, áskálódó ember, és ez megdöbbentett. Aztán a döbbenetből hidegség és közöny kerekedett, így mire elindult az egészsége a lejtőn, már nem éreztem semmit. Anya küszködik, szenved, és nem érti, hová let belőlem a nagyi iránti szeretet.
A másik nagyi imád kifelé együtt-a-család illúziót teremteni (csak próbálná, de nem megy), befelé pedig félreinformál, fantáziál, manipulatívan összeugraszt, nyíltan kedvencez, és folyton vizslatná, kivel mi van. ha meglátogattuk, kisgyerekkori emlékeken nosztalgiáz és könnyesedik a szeme. Mindig akkor, ha pendítettem egy jelenkori problémát vele kapcsolatban.Akkor hirtelen időutaztunk, jaj, milyen édes kislány voltam és hogy ragaszkodtam én hozzá. Fene tudj, nem emlékszem. De amit tudok, az az, hogy vénségére ő is kimutatta a foga fehérjét, hogy nehéz természetű lusta asszony, aki érezteti két fia között a különbséget. És azóta (kb. 3 éve) nem látogatom az otthonban. nem hívom fel, és lapot se írok neki. Minek? Ha rá gondolok – ez csak akkor esik meg, ha hazalátogatok, és szüleim finoman megemlítik, nem megyek-e be meglátogatni a nagyit – ürességet látok. Vadidegen is lehetne, nem érdekel a sorsa. És ezzel megdöbbentem a körülöttem élőket. Mert hogy rokon, meg a nagyim, hát hogy lehetek ilyen?
Lehetek, vagyok. És egyszer anyámból is kihúztam, tudja a nagyi mocskosságait, és ennek ellenére buzdítana, látogassam. Közöltem vele,hogy nem. Se most, sem máskor. Ha tudja milyen ember, akkor ne csodálkozzon, ne noszogasson. Nem azért, mert nem érdemli meg, hanem mert nekem semmit nem jelent és egyszerűen nem érdekel, nem érdekem látogatni, és érzésem sincs rám hogy ezt tegyem. Igen, az a fél óra is eltékozolt idő lenne az életemből a semmire. Kihűltem, érdektelen lettem, anya szerint ez csúnya a részemről, sokat köszönhetek nekik gyerekként. Mondom neki, és ezel az indokkal meddig lehet eljutni? Etek szerint sokáig. Egy életen át kísért. Őt mindenképpen. Merthogy ezzel tartozik, ez a minimum. Látogatni az otthonban azt is, akitől viszolyog.
KedvelésKedvelés
Erős ítéletet fogalmaztam meg pár, valamikor szeretett emberről a családunkból. Van képem hozzá. Nem dúl fel. Oka van, és történtek olyasmik, amik miatt nem vagyok köteles belemenni az értsem meg őket, nézzem meg az ő oldalukról is játékba. Nem zavarom a köreiket, és úgy szervezem az életem, hogy ők ne legyenek bennük.
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes, ahogy erről írsz.
Én amúgy nem gondolom, hogy az elismerés-bocsánatkérés-feloldozás volna a feltétele annak, hogy rendezzük a kapcsolatot és látogassuk a nagyit, ez nem így működik. De azt se gondolom, hogy a gyerekünk (unoka) érdeke mögé bújva kéne fenntartani nem működő vagy játszmás, kodependens viszonyokat exszel, nagyszülővel. Nagyon sok nagyit ezért nem látogatnak mindenesetre, nem azért, mert a mai fiatalok önzők és rohannak: mert rájöttek a játszmákra és az élethazugságra.
Van a környezetemben egy hátborzongatóan megnyomorított, idős anyjával élő, középkoron túllevő nő, aki munkanélküli évek óta. Erős a gyanúm, hogy ott az anya 200 körüli nyugdíja is oka a gondos ápolásnak, nem csak a megfelelési kényszer.
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszik ez a poszt (is)…pont jókor, köszönöm.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: “én nem foglalkozom vele” | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a testen is túl | csak az olvassa — én szóltam