gondolataid mélye

Ritának

Pikareszknek

Most jön néhány, lélekbe nézős bejegyzés, lassúak, elmélyültséget igénylőek, megrendítőek. Egészen pontosan három, ebből a mai és a következő összefügg. Érzek igényt erre. Ez nem az erre járó, izgire rátapadó olvasó csócsálnivalója. Nehéz megírni is, olvasni is. Csendes, ritkás kommentelők néha elárulják, hogy ez a vonulata a blognak fontos a számukra.

És a számomra is. Ritkán írok olyat, ami nekem is egyidejű, friss megrendültségem. Általában a bevált, bejáratott felismeréseimet, az életemből, annak rutinjából következő állításokat írom meg, amikor rájövök, hogy szövegként újszerűek tudnak lenni.

A legutóbbi friss, engem is megrendítő gondolat az volt, hogy milyen erősen védi a társadalom az első feleségek narratíváját. Itt.

És most ez. Igyekszem nem túl hosszan, nem túlírni.

*

Szóval akkor ezzel nincs mindenki így!…

Én ezt nem tudtam.

Azt hittem, mert úgy nőttem fel, hogy a gondolataim nem az enyéim.

Ideális diktatúra-alany vagyok, el akarok számolni a fejemben levő dolgokkal is. Átsuhanó érzésekkel, vágyakkal, ötletekkel. Magyarázkodom miattuk.

Úgy vizsgáltam önmagam, mint egy szerzetes. Mikre vágyom én? Miért vagyok igazságtalan azzal az emberrel? Mi minden úszik be szex közben?

Gondolatbűn. Ha tudnák…!…

Mások nem gyötrődtek, hogy ők most mit csinálnak épp, hogy az kire hogy hat, hogy az bűn-e, hitványság-e. Csak éltek a világba, követték a zabát-kéjt kérő énjüket vagy a társadalmi szerepüket. Nem akartak sem Jók, sem Mások lenni.

Én mindig mindkettő akartam lenni. 1. Absztraktan Jó és 2. Más. Nemet mondó.

De persze ezt belém nevelték.

Én soha, soha nem nyugtattam azzal magam, hogy ilyen az emberi természet: áruló, kicsinyes, haragos, hazug, önérdekű. Hogy mindenkinek van néhány kínos sztorija, és attól még nem erkölcsi hulla. Elhallgatott részletei, ambivalens gondolatai, kétes késztetése, gyávasága, kegyetlensége. Emberek, akiket használt, akiket cserben hagyott, akinek a kezébe harapott. Helyzetek, amikor alakoskodott és hazudott.

Ha most közelebbről megnézem, voltaképp úgy akartam élni, hogy nekem soha, de soha ne legyenek ilyenek.

Persze, hogy belebuktam.

És akkor elviselhetetlenül gyötrődtem és szorongtam. Zord bűnös vagyok, azt hiszem.

Mások ezen nem gyötörték magukat. Nem akarták kipucolni a lelkük legkisebb zugait is. Nincs annyi takarítószerük. Vagy nem akarnak elfojtást. Vagy nincsenek is tisztában azzal, mit is gondolnak, tesznek, és mi motiválja őket.

Ó, ez az örök éberség! Intellektuálisan, lelkileg, morálisan. Ez volt az én generalizált szorongásom. És ezért voltam olyan rettenetesen szigorú másokkal. És ezért nem tudtam örülni, amikor jól ment valami. Mert tökéletesen akartam. Feddhetetlenül.

Naplóoldalak százain vizsgálom, elemzem magam – eközben lemaradtam az életemről. A belefeledkezésről. Emberekről, tájakról! Fegyvert kovácsoltam belőled, arany öntudat!

Roppant kínos lenne, ha belelátnánk egymás fejébe, mondom most. Jobb ez így. Nekem is lesznek, maradnak titkaim. Az elmúlt két évben volt olyasmi, gyerekes csíny, amit csakis azért csináltam, hogy ezt a rettentő morális pánikot lebontsam.

Milyen egyszerű most kimondani: a moralizálás, az igény, hogy mások se gondoljanak csúnyákat, nevetséges. Az önszigor rombol. Nem olyan nagy baj, amit gondolok. Elmúlik. Nem lesz belőle tett, nem ártok vele senkinek. Néha meg igen. Lehetőleg nem. Eméssze most már más is magát, én meg húzok szaunázni, jó?

kepernyofoto-2016-07-20-22-16-11

Hú, de rácsaptam a kérdőjelre most.

Ezek meg palacsintát akarnak. Nem, nem eszem palacsintát.

Szabad mulasztani, bliccelni. Szabad megúszni, utat rövidíteni. Szabad nem tudni előre, nem mondani biztosat, el nem köteleződni, nem vállalni felelősséget, meztelen mellkassal golyózáporba ki nem állni (ha már, akkor legyen überterndi a melltartóm). Szabad nem hinni benne, úgy csinálni, mechanikusan, mert néha nem is megy másképp. Szabad bólogatni, hogy persze, a hivatás, meg az edzés öröme, mindennél fontosabb, meg a gyermekek csillogó tekintete, az élet értelme. Lófasz a seggetekbe, ezt akarjátok hallani.

Szabad tele szívvel röhögni Ed szexista poénján. Szabad minden aznapit lemondani valami kis csúsztatással, vagy épp naggyal, fülig húzni a takarót, és aludni tovább. Szabad műmosollyal csinálni a gyerekünk zsúrját. Szabad túlesni rajta. Szabad kegyesen hazudni. Szabad pontosan látni a másikat, és ráhagyni, szegény, ne szembesüljön, olyan nyomi így is. Szabad nem lenni jó fejnek, nem viszonozni, kérdésekre nem felelni. Szabad nem komolyan venni a másik embert, ha nem méltó rá. De azt is, aki méltó rá. Mert csak. Mert most ennyi telik. És mert ez itt az én kertem, nem közös. Ne járkáljál itt.

Szabad a saját érdekemet nézni (“élj úgy, mint a kutya: amit nem lehet megenni, megrágni, megdugni, elásni, azt hugyozd le”).

Én egészen tiszta akartam lenni. Mintha mindenki látná a gondolataimat, annyira. Mintha elszámolási kötelezettségem lenne, de mindenemmel ám: a lelkemmel, a lényemmel. Az emberiségnek mint olyannak, meg valami elvont entitásnak. Nem csak azoknak, akik jó fejek, vagy akiket én választok, hogy akkor nekik felelősséggel akarok tartozni. Mindenkinek. A Szerelem nagy Sz. Hiteimet én meg nem tagadom!

Majdnem rámentem.

És nem csak megfelelési vágyból, nem szeretet sóvárgásaképpen akartam transzparens lenni. Magamért, mert interiorizáltam ezt.

Persze hogy rárepültek. És a mai napig basztatnak és megfognak, ennél fogva. Senkik is, piócaként. Mert velem ezt lehet.

Ma már azt is tudom, mi ennek az eredete. Ezt az önkínzó lelkiismeretességet belém nevelte a kontrolláló, hierarchikus vallásos közegem. Ebben a hínárban mit vergődtek a kvalitásaim, és mennyivel többet vesződtem a kibogozásukkal, mint ha csak simán szerettek és bátorítottak volna…! Az ő érdekük volt, hogy legyek teljesen őszinte, önszaggató, őrületbe kergethetően aggályos. Hogy a lelkiismeret pórázával rángatható legyek. Hogy a szégyen nevelési eszközzé váljék. Hogy rávehető legyek akármire. Hogy ne is tudjak mást elképzelni természetes lelki állapotként, mint a Stockholm-szindróma.

És hogy az én felnagyított bűneim mellett, a szegény, keresgélő, naiv, jót akaró gyermeki botladozásom közepette elsikkadjanak az ő borzalmas bűneik.

Nem, nem tudok nekik megbocsátani.

Ettem egy palacsintát.

N. G-nek is, mert sokat beszélgettünk, és ő enyhítette ezt bennem

107 thoughts on “gondolataid mélye

  1. “Fegyvert kovácsoltam belőled, arany öntudat!” hogy ez a mondat mennyire gyönyörű és hogy tud fájni. Reggeli kávémát most jól felhígitom a könnyeimmel. Megint egy tökéletesen időzített írás. Nagyon várom a folytatást.
    És ma próbálom végre újra megint lazábban venni, én is palacsintát terveztem, sós meg édes töltelékkel, magamnak csak nézni, de szerintem le fog csúszni egy. Kívánós vagyok….még mindig 😦

  2. Köszönöm. Pontosan így, ugyanezeken mentem, megyek át. A szabad…-ni közben rájönni, hogy az, hogy erre évtizedek mentek rá, míg ide eljutottam, az bizony nagy sérültségem, másokkal szemben, akik mindig így voltak ezzel (kisebbség, ezt is tudom) nem volt annyira vidám érzés, aztán eljutok a szabad sérültnek lenni és úgy teljesnek, úgy elégnek, úgy elég jónak lenni és szabad ezt is megbocsátani. Na én még ezen dolgozom.

  3. “Naplóoldalak százain vizsgálom, elemzem magam – eközben lemaradtam az életemről. A belefeledkezésről. Emberekről, tájakról! Fegyvert kovácsoltam belőled, arany öntudat!” Ez a rész akár rólam is szólhatna. Naplót terápiás célzattal kezdtem el vezetni, ma már egyre kevésbé írom.

  4. “És hogy az én felnagyított bűneim mellett, a szegény, keresgélő, naiv, jót akaró gyermeki botladozásom közepette elsikkadjanak az ő borzalmas bűneik.”

    Köszönöm!!

  5. És meghaladni mindezt, és nem ranyomni a gyerekemre, és mindezt időben, amíg meg kicsi, hogy ne utólag kelljen tőle bocsánatot kérni.

  6. Az utolsó előtti-előtti mondattól szabályosan émelygek és eszembe jut, amikor 16 éves voltam és az apám, aki legalább egyszer biztosan megerőszakolta anyámat, faggat, hogy hánykor jöttem haza éjszaka. #vallásosközeg

  7. És akkor képzeljétek el, mennyi meló volt mindebből kitörni, és a zajló, nagy hordalékú folyamatban, még mindig ezekkel a hajlamokkal azt a döbbenetet és diszkrepanciát, amit akkor éltem át, amikor idejöttek se nem művelt, se nem értő, se nem jóakaratú, se nem sűrű morálban és önvizsgálatban nevelt, ellenben kíváncsi kommentelők álnéven, és miután kitartóan túrták a blogot és sündörögtek az általam teremtett világ, javak körül, megnézegették alaposan, éveken át az írásaimat, elismeréseimet, életmódomat, szerelmi sztorimat, kommentjeimet, ellenem zajló támadásokat, múltamat, gyerekeimet, izomzatomat és mellemet, merő unalomból és rosszakaratból azt bizonygatják nekem, hogy ÉN emberileg mennyire ROSSZ, ZÜLLÖTT, ELROMLOTT vagyok, és RONDA és VASTAG és ÖREG, RÁNCOS, nekem azok a ruhák NEM ÁLLNAK JÓL, én csak BIZONYGATOM ezt, NEM IS IGAZ, nem vagyok izmos, vagyis jó, izmos akkor igen, de mindegy, mert a felépítésem eleve SZERENCSÉTLEN, és nem is vagyok 173 centi, az is HAZUGSÁG, mert csak 168-170, és ők lelepleznek engem.

    De bezzeg ők, akik nem bloggerek és NEM MUTOGATJÁK magukat, viszont NORMÁLIS az életük, ÁLLÁSUK van, jó JÖVEDELMÜK, PÁRKAPCSOLATUK és HÁZUK, és mit lesem én a Gumiszobát, és ők SOSE HÍZTAK MEG, ők MAGASAK és SUDÁRAK, VERSENYEZNEK, és ők JÓL TUDJÁK A VISELT DOLGAIMAT, és mind lementették.

    Miközben nekem semmi közöm hozzájuk, nem nézegettem semmijüket, és főleg: én mindig mindent vállaltam, kitettem, soha semmit nem titkoltam, nem féltem az igazam képviseletétől, és ők voltak rám kíváncsiak. És pont azért üt és fog rajtam ez az undorító szarkeverés, mert annyira akkurátusan lelkiismeretes vagyok. Ez az, amire ők rárepültek.

    A SZERK. megjegyzi, hogy a csupa nagybetűs írásmódnak nemcsak a kiabálás a jelentése, a neten sem, hanem egy sor más jelentést is kifejez a tipográfia.

    • Rettenetes. Úgy tűnik, ez az ország arra épül, hogy rühelld szívből-igazán, és koszold be azt, aki egy hajszálnyival is különb nálad.

      Én is szoktam rosszalkodni, hogy a mindigjóság és tisztaság belső igénye ne nyomasszon annyira.

  8. Én már úgy vagyok ezzel, bár nincs blogom, de ha nyilvános platformon úgy mint privát életemben a fentieket kapom tudom, hogy baromira jól csinálok valamit. Nagyon ritka az olyan ember aki őszintén tud örülni a sikerednek, a pozítiv változásnak benned, annak, hogy jól vagy. Ez leginkább dühöt, irigységet, bántást vált ki az emberekből és az esetek nagy részében így reagálnak. Még élesebben kiviláglik a nyomoruk ha valahol tündöklés van.
    Az intelligensebbek meg nem reagálnak vagy hirtelen ha nálad megy a szekér akkor ignorálnak. Igazán szívből jövő dicséretet, megerősítést, biztatást, motivációt, vállonveregést nagyon nagyon kevesek képesek adni. Minél inkább bántanak és minél inkább bizonygatnak, te szavaiddal élve:önigazolnak, annál biztosabb lehetsz benne, hogy valamit qrva jól csinálsz. És tudom, hogy mégis fáj, mert nekem is fáj, de talán már nem annyira, meg ha fáj akkor kibőgöm, kifutom, kiizzadom, kianyázom, de semmiképpen nem leszek többet lábtörlő meg talpnyaló meg bólogatójános, csak azért, hogy békén hagyjanak. Maradok akkor már inkább gumicsont meg gitt. Rágódjanak ha nincs jobb dolguk

    • Azért ebben a fajta támadhatóságban benne van az önkitevés, az én nyilvános önszaggatásom, a sisakrostély nélküli lét is. Ha ízlésem és hajlamom engedné, simán védhetném magam, egy csomó részletet nem mesélnék el senkinek, hízelkednék annak, akihez érdek köt, nem írnék szexről és szerelemről, nem zuhanyoznék együtt edzés után az olvasóval, csupa előnyös képet tennék ki, nem mesélnék a cicimmel kapcsolatos aggályaimról, és sűrűn titkolnám, hogy van bevételem a blogból. Mehetne minden fű alatt. Nehogy irigységet váltsak ki. Csakhogy akkor az ő szabályaikhoz igazodnék. A kispolgárokhoz. És ők diktálnának. Miközben az egész lényem az, hogy én nem úgy, én szabadon, én nem akarok félni, és ha nem normális a világ, akkor is úgy élek benne, mintha az volna. Megelőlegezem.
      És bennem már az is van, hogy ők, akik oly könnyen annyira kíméletlenek, basszák meg. Sápítozzanak csak, eleve nem jó szándékkal jöttek. Éljék át, hogy szarok. Szembesüljenek.
      Másrészt, akinek én tudom a cikis ügyeit, mert nem szégyellte és nem tagadta, nem húzott fel elé látszat-életet, azzal kapcsolatban nekem is élesebb a nyelvem. Mondjuk, elsírta nekem, hogy megcsalták vagy iszik, vagy hogy nem bírja a diétáját tartani, és tiszta csík a segge, vagy hogy anyaként nem annyira érzi magát elemében. Ha én ezek után látom, hogy az újságban mint sikerember nyilatkozik, vagy csókolgatja közös szelfin az ő drága kisfiát, vagy nagy motiváló szövegek között készül a 2017. őszi versenyekre, mert ő “egy évet pihent”, és hozzá ragyogó, feszes bőrű fotók, vagy felvonul az említett fickóval nagy kézenfogva, akkor eléggé megvan a véleményem. Hogy hazudik, nem is igaz, ő csak egy lúzer, aki csak előadja magát… Vagy megnyugszom: lám, ő sem tökéletes, nincs veszve semmi – nekem sem.
      Holott csak őszinte volt. Láthatnám belőle csak a ragyogó részleteket is, és akkor nem bántanám.

      Majdnem minden szekrény tele van ám csontvázakkal. Még az a bátor, aki nyitva meri tartani az ajtót.

      • Én ettől nagyon kész vagyok, amikor elmondom valami hibám, gyengeségem, jaaj, nem, nem is vagy olyan, aztán következő alkalommal megkapom, hogy azt utálom benned, hogy ilyen vagy. Micsoda? Ha nem mondtam volna, fel se tűnik. Vagy legalább szóvá nem tennék.

        Nem mintha én nem lennék kemény kritikus, de az legalább saját kútfőből jön 😀

      • Én már résnyire kinyitottam a szekrényt és nagyon nagy ingerenciám van teljesen kiborítani a csontvázakat, hogy végre levegőt kapjak. Nem zavar már, hogy idővel miután beleláttak jónéhányan a szekrénybe eltüntek, vagy újabb kövekkel jönnek. Szerencsémre elég introvertált vagyok, az az egy-két ember aki meg fontos, tűzön vízen keresztül jön velem, a többi meg csak balaszt volt amúgy is. Ami visszatart attól, hogy kiporoljam végre a szekrényt a gyerekem, mert sajnos nem méltányosak vele sem, rajta is csattan, élesek a nyelvek olyanannyira kíméletlenek, és ennek őt, a fiamat semmiképpen nem akarom kitenni.
        Az amit írtál, hogy Te tudod, hogy milyen és látod, hogy mit mutat számomra olyannyira no go, hogy egyből építem le ezeket a kapcsolatokat, pont ma szelektáltam fb-n is, néhány hónap alatt több száz ismerősből maradt töredék és minden egyes tisztogatás rohadt nagy megkönnyebbülés volt. De a telefonom is ritkábban pittyeg és bevallom élvezem. Sőt amit írtál, hogy nehogy irigységet válts ki, én már pont hogy élvezem, szinte provokálom. lehet ez sem egészséges, de annyi ideig hazudtam magamnak, éltem paralel életet és annyira nagyon belefáradtam, hogy köszönöm nem, többet nem kell.
        Amúgy nekem ez a szociálmédia nagyon jó terep az emberek megismeréséhez. Hogy milyen jókat szórakozok néha atyaég, néha jobb mint Hofi.

        • “Ami visszatart attól, hogy kiporoljam végre a szekrényt a gyerekem, mert sajnos nem méltányosak vele sem, rajta is csattan, élesek a nyelvek olyanannyira kíméletlenek, és ennek őt, a fiamat semmiképpen nem akarom kitenni.”

          Ismerős. Ebben vergődtem néhány évig, és most lett elegem. Én azt fedeztem fel, hogy ebbe én tönkre fogok menni. Mert én ám ki mertem nyitni a számat, mertem szólni, ha valami nem tetszik. És nem ám lihegve, dühöngve, hanem szépen diplomatikusan, akár még mosolyogva is, de nagyon határozottan.
          Egyre inkább UFOnak éreztem magam. Aki meg mer látni, szóvá mer tenni olyan dolgokat, ami társadalmilag nem illendő. Nagy megrökönyödés ám, amikor az addig kedvesaranyos szülőtársak a suliban kezdenek inkább nem beszélni velem, mert “bántom azt a szegény tanárnőt”. Bántja a fene. Csak megkértem udvariasan, hogy engedje a fiamnak, hogy 3-as legyen matekból, ne nyúzza, mert pszichésen van becsípődve abból szegény, majd kinövi.
          És azt is tudattam vele tisztelettel, hogy nem fogja a gyerMek naponta cipelni a 10-15 kg-os sulitáskát+kiegészítőket, mert esténként NEM FOGUNK elővenni már semmit. Az a családé, regenerálódásé, mert amit 16h-ig nem tanult meg, azt este hétkor sem fogja.
          Ám ezekkel a tanarat én galád mélyen megbántottam személyében (???), hát hiszen nem látom én, hogy ő CSAK mennyire JÓT akar.
          Hát inkább ne akarjon. Így semmiképp.

          Vettem egy nagy levegőt, és asszontam magamnak, hogy kipróbálom, hogy nem érintkezem az oktatási intézményben lehetőleg senkivel, szülőire/fogadóórára be nem megyek, hanem otthon meghallgatom minden gyerekem örömét-búját-baját, hagyom, hogy értékelje ő, és megkérdezem szerinte mi lenne a megoldás. Eddig azt választották mindig, hogy megoldják, helyreteszik, elrendezik. Én pedig kezdem elhinni, hogy megvannak nélkülem is. Sőt büszke lehetek rájuk, mert kompetensek. Egyre inkább.

          Hozzáláttam kipakolni a SAJÁT szekrényemet, és próbálom elbírni, amit találok benne. Szaksegítséget is kértem. Mert, hogy a poszthoz is kapcsolódjak, kísért a múltam, és irányítani akar. Én meg nem akarom hagyni neki.
          Saját életet szeretnék, és azt is, hogy a gyerekeimnek is az legyen. Ne egymástól függjön a boldogságunk.

    • Nem biztos amúgy, hogy én olyan nagyon jól csinálom. Fura lenne elvárni, hogy mindenki elismerjen, velem örüljön, csak mert én büszke vagyok a teljesítményemre, és szeretem ezt, ami lett. Kívülről másképp hat ez, ami nekem belülről ilyen egyértelmű. Nem tudom, nekik milyen. De ők sokat tudhatnak rólam, bárki, bármikor olvashat rólam lényegi dolgokat, és aztán hallgathat, mert befogadó pozíciót választ, oyan alkat, vagy nem tud kapcsolódni ehhez a sok mindenhez, vagy nem akar kritizálni. Van, aki megkeres, és nagy mellénnyel kielemez, tanácsot ad, kéretlen coachként viselkedik, vagy mellém virítja magát, hogy ő is mennyire, sportban, karrierben, még blogja is van. Rajtuk viszont kiakadok. Ez nem kapcsolódás.

      Gondolkodom azon, hogy mi lehet az oka a régi ismerősök hallgatásának, akikkel pedig nagyon egy húron pendültünk, velem voltak János betegségében, miért “ignorálnak”. Nem zárom ki, hogy én viselkedem másképp, illetve az ő szemszögükből máshogy hatott pl. a nyilánosság előtt zajló Kozma-sztori, ijesztő volt, nem az ment át, amit én megéltem, tényleg besározódtam, rám került az ő bűnük (ez tudatos célja is volt a lejáratóknak). Vagy akár a bloggerségem, önvédelmem általában, ahogy elküldtem embereket a francba, ijesztő lehetett. Nem tudták vagy nem érezték át, mik mennek ellenem, nagyképűnek vagy paranoidnak tartanak. Volt olyan, aki kedvelt, segített, de a blogos szövegeim később annyira zavarták, hogy egy nagyon aljas trollhoz kapcsolódva írta: ha lenne időm, magam is ilyeneket írnék a bloggerinának. Mintha ellene írnék – csak mert ő “nem ért egyet”, emiatt amúgy tipikusan szoktak haragudni.

      Sokakkal a gyerekek tartottak össze, és ha nem akarnak már a gyerekek együtt lenni, mert más másik oviba-suliba járnak, akkor ezek a kapcsolatok is lazulnak.

      A másik, hogy én nagyon magamnak való vagyok, ritkán hívok fel vagy vissza embereket, és a napjaim is olyanok, hogy vagy a gyerekeimmel vagyok, vagy elmélyülten írok, szerkesztek, edzek hosszasan, emellett háztartás, ügyintézés – kapcsolódós-lájkolós fb-ra nem nagyon marad energia, és szerintem másoknak sem, valahogy ez a nagyon sok ember nem normális. Azt lehet bírni és élvezni, ha négy-öt tíz rendszeres ember van valaki körül, de azokkal minőségi a kapcsolat. Nem, nem igénylem, hogy vállon veregessenek, elismerjenek, sztároljanak, szinte belefulladok, elég is belőle, és nagyon sok hamisság vegyült az eddigiekbe is, talán hallgatni és néha érdemben kapcsolódni jobb. Önironikusan szemlélem a természetes állapotot, elvárást magamban, hogy engem biztos csodálnak, megfigyelnek, titkon követik a fb-met, és ez sokakkal így is van, de azért nem mindenkivel, és így nem lehet az emberekhez hozzáállni.

      Türelmetlen is vagyok. János halála is elválaszt másoktól, ez a végképp-egyedülség, meg amiken mi keresztülmentünk. Engem már csak a lényeg aggaszt, éles lettem és mizantróp. Nem tudok idomulni, mindig nagyvonalúnak lenni, megfelelni, spórolok magammal – ez életkori, természetes (halálélmény nélküli) érés is. A hülyeségeken hisztiző embereket, és valljuk be, a nagy többség ilyen, roppant nehezen viselem. Ők meg az én hektikusságomat, késésemet, rendetlenségemet. Vagy azt, hogy valaha civilek voltunk, én meg már nem dolgozom (nem írok és nem is kampányolok) ingyen.

      A sport is elválaszt: miért érek rá erre (abszolút jogos gyanú vagy kérdés az ő szempontjukból, nekem ez fontos, ennyi), ő is szeretne, neki nem megy, tőle ez idegen, neki a test nem fontos. Ezek a tipikus reakciók. Aki beszél róla, az meg gyakran csak ebben, csak ezáltal (úgy értem, a sport témájában) kapcsolódik. Kivéve a régi barátokat.

      Vagy annyira a magam projektjével foglalkozom, hogy nem figyeltem rájuk, nem kerestem őket. Velük is egy csomó minden történik, nem vagyok nekik főszereplő, nem biztos, hogy a hallgatásuk neheztelés vagy irigység vagy nemértés. Néhány értékes, régi ember hiánya fájogat csak néha.

      Ha azt nézem, hogy más, sikeressé lett ismerősöktől engem mi tart távol, az van bennem, hogy ők biztos nagyon elfoglaltak, nem akarnak már velem barátkozni, nem vagyok nekik elég jó társaság. Még bennem is ez van, hát még azokban, akik élethiánnyal, értéktelenséggel küzdenek. Meg valami enyhe szégyen, imposztorszindróma-szerű is van: ne haragudjatok, hogy bejött nekem a bloggerség, lett ez a sok visszhang, és kedvemre való és szabad az életem, nem olyan, mint az alkalmazottaké vagy az anyóst látogató, lelkiismeretes anyáké.

      Amúgy meg kívülről az izmos, edzett test, a kézenállás, a blogolás, a szereplések olyan egyértelműek, vonzóak, és én sem adnám a lényeget, ezek szabadságát és öntudatát semmiért, de azért nagyon sok a kusza, kínzó részlet, ez sem olyan csodás világ ám belülről. Írni is neccesse est, de ez sem jelenti azt, hogy felhőtlen boldogság…

  9. Az a furcsa, hogy engem a szüleim szabadnak neveltek, arra, hogy ők megteremtik a hátteret – annyit, amennyit bírnak – hogy mi bármik lehessünk. Csak ők ragadtak bele az egymás elleni játszmáikba és az ő kapcsolatukat, az otthoni feszültségeket dolgozom még fel én is, a hugaim is. Nekem az a nagyon nehéz, hogy már azt hiszem készen vagyok, megbocsátottam, feltártam, semlegesítettem és jönnek újabb és újabb gondolatok. Tele van az életem olyan dobozokkal, amikbe az elvarratlan szálak vannak belegyömöszölve és ahogyan megszületett a lányom, úgy a szülői szerep útvesztőiben önt el a rengeteg elvarratlanság, feslettség, előmászik a sok-sok dobozból és mást se csinálok, mint varrok, hogy a lányom szövetének rám eső része ne szétmálló részletekből tevődjön össze.

    • Ugy veszem eszre, az ismeretsegi koromben is, hogy a legtobbunk ilyen kerdeseken ragodik. Gyerekbol szulok lettunk es tele vagyunk ketsegekkel. Megovni akarunk, elkerulni szuleink hibait, elemzunk, a multban eljuk eletunk egy reszet, abban bizva hogy a jovo majd jobb lesz. En ugy latom hogy nem lesz az. Elragodjuk az idonket. Egy valamit azonban kevesen akarnak, boldognak lenni ugy hogy emberek maradnak, nem torekednek a tokeletessegre. Szerintem a gyerekeinknek elsosorban szereto es boldog szuloket kell latniuk, hogy ok is boldogak legyenek, es boldogan hibazzanak, ahogy mi is. Minden gyerek szamara eljon az ido, amikor a szuleik bukott istenekbol emberre valnak. En elfogadom a szuleimet a hibaikkal, latom hogy az o hibaik az en hibaim is, ahogy az erenyeik egy resze is. Nelkuluk nem lennek ott ahol. En ennyit akarok mar csak atadni a gyerekeimnek. Fogadjak el a korulottuk eloket a hibaikkal es a jot lassak bennuk, arra fokuszaljanak. Ha mast tesznek, megmergezik az eletuket.
      Lehet hogy a szuleink is ugyanezeken a problemakon ragodtak. Es azt is lehet tudni, hogy az ember szemelyisege jelentosen is valtozhat elete soran. Akkor egy 20+ vagy 50 eves ember vajon mennyire hasnolit onmagara?

      • Hát ezaz, én sokáig azt hittem ez az elvárás, hogy fogadjak el mindenkit a saját hibáival, csakhogy ők betolakodnak az én életembe és mondják nekem az én hibáimat, mármint, amit ők annak gondolnak, mert dominánsak akarnak lenni velem szemben és nem kezelnek partnerként. A bántalmazó kapcsolatok 100%-ban arra épülnek, hogy a bántalmazott fél éveken keresztül a jót próbálja látni a másikban, aki visont ezzel visszaélve megtesz mindent, csak, mert megteheti. Pl. “Jó ember ő, csak ha iszik, akkor ilyen.” “Felbosszantotta a főnöke és azért törött el a kezem, mert véletlenül lelökött a lépcsőn/rávágott a csőkulccsal stb… Én azt szeretném, hogy a lányom lássa az embereket, annak, amik, hibáikkal, jóságukkal együtt és igen határozottan meg tudja húzni a határát annak, hogy mi az elfogadás és az ezzel való visszaélés. Amikor valaki engem bírál olyan dologban, ami nem rá tartozik, bántalmaz engem és őt ilyenformán nem tudom elfogadni és nem is fogom. Nah ez az átörökített viselkedés az, amit muszáj az embernek kigyomlálnia magából.

        • Ezek amiket te irsz, bunok ( visszaeles johiszemuseggel, eroszak, stb) En csak a hibak elfogadasarol irtam. Ahogy irod, meg kell tanitani a gyerekeket arra, hol a hatar.

      • “Nelkuluk nem lennek ott ahol.” Miért, hol vagy? Elértél valami extrát? Jól vagy, kiteljesedtél?
        Ez nagyon csúszós jég, amit írsz.
        A szüleim nélkül én is lehetnék alultáplált fogyatékos zombi, tizennégy évesen kaszálni küldött fizikai dolgozó, vagy akár felaprított embrió egy zsákban. De azért nem avatnám szentté őket, hogy vállaltak és felneveltek valahogy. Magamat sem avatom szentté pusztán azért, mert nem bánok cudarul az enyéimmel.
        Érdekes, én nagyon elfogadó voltam a szüleimmel, igaz, menekültem előlük, de ezt így nem róttam fel. Nekem ebben a posztban és életem jelen szakaszában is az a nagy lépés, hogy kimondom: ezt az önszaggatást, túlszigorúságot belém nevelték (apám), és ez erőszak, és rombolt engem, és neki tette kényelmessé a kontrollt és basáskodást.
        Elég szar, ha ezt arrafelé keni az olvasó, hogy jaj, hát mindenki hibázik, nem olyan nagy baj ez, fogadjuk el egymást. Pont a nemet mondani tudásról és a függetlenedésről írok.
        Attól tartok, a bejegyzés tragikumát nem érti az, akinek nem sokéves alapélménye a Stockholm-szindróma.
        Amúgy is eléggé visszás azért lenni enegedékenyebbnek, megbocsátónak, mert már látod, hogy mennyi mindent elbasztál, és akkor jaj, neked is bocsássanak meg…

        • Az extra elerese relativ, mert pl nem volt eroszak a csaladban, semmi olyan nem volt amit te irtal, igy elmondhatom, hogy eroszak mentesen nottem fel es en is igy nevelem a gyerekeimet. Gondolom, a karreremben elerte eredmenyekben a szuleim altal lefektetett ertekek es elvek itt most nem szamitanak. En itt Fagottnak irtam, akinek a beirasabol nem tunik ki hogy eroszak vagy egyeb aldozata lett volna, nekem egy tepelodo anyuka, akibol latok parat magam korul. Amiket te irtal, az nekem mar a bun kategoriaja, ahogy fentebb irtam, nem arrol szoltam.
          Apukad vajon tudatosan tette azt amit tett? Vagy o is ebben nevelkedett? (nem relativizalok, es ertem a posztod lenyeget, azt is latom hogy tudatosan fejlodsz a felismeressel es ennek brillians leirasaval segitesz masokat)

      • “Fogadjak el a korulottuk eloket a hibaikkal es a jot lassak bennuk, arra fokuszaljanak. Ha mast tesznek, megmergezik az eletuket.”

        Ez az, ami ebben a gondolatmenetben számomra a leginkább visszatetsző..
        Ebből nekem speciel elegem van. Fogadjam csak el, ha méltatlanul bánnak velem, mitöbb, ne is tegyem szóvá, mert úgyis csak a saját életem lesz tőle rosszabb. Persze azért én vegyem észre, hovatovább, egyenesen szeressem is bennük a jót.

        Közben persze figyelemre se méltassam a kilógó lólábat, hiszen az nem is létezik, s a kettős mércére való figyelemfelhívás csupán saját motivációból fakadó tekintélyrombolási szándék, de még legjobb esetben is a klasszikus “arcátlanság” és/vagy “idősebbekkel szembeni tiszteletlenség”.

        Mindeközben meg azt látom, hogy ezek az emberek a legkevésbé sem rökönyödnek meg, rendszeresen lépik át a tisztességes határt és még csak olvasni sem tudnak a környezetük reakcióiból.

        Mintha elfelejtenénk, hogy nem csak anyagi javakkal lehet meglopni valakit. Meg lehet lopni őt a bizalommal, a jóakarattal, a gondoskodás köpönyegébe öltöztetett belepofázással. És akkor még szó sem volt arról, hogy mikre képes a pletyka, a kirekesztés meg a bosszúhadjárat, vagy hogy mennyire alá lehet ásni a másik becsületét egy harmadik fél előtt, ésatöbbi.

        Hát nem. Ezek méltatlan helyzetek, és kötelességed tőlük megvédened magad, amennyire tőled telik.

        • Komolyabb trauman atesetteken nem segit az amit irtam. Nagyobb, melyebb serelmeket nem lehet ezzel a hozzaallassal athidalni atlagember szamara. Van akin ez tud segiteni, van akin nem. Akinek nem megy ez, remelem majd talal masikat.

          • Szerintem senkin nem segít. Nagyszerű a relativizálás amúgy, ismét (van, akin igen, van, akin nem segít, ennyi telik, amikor kiderül, hogy mekkora bántó hülyeséget írtál), de hogy ennyire nem érted a posztot…?

            Meghökkentő, hogy a többiekkel (akik most épp nők) ellentétben te nem magadról írsz, és ha mégis, akkor nem vagy önreflektív. Fényezed magad, a bölcs szerepében tetszelegsz, a vágyaidat valóságként vagy stabil tervként adod elő. Ettől megnyugszol.

            Szerinted az előzmények után a te gyerekeid fognak rád hallgatni? Téged tartanak mintának, tőled kérnek, várnak útmutatást? Te olyan embernek bizonyultál?

            Vagy ez kellemetlen kérdés?

            Bloggerként az zavar a beszédmódodban, hogy azt gondolod, hogy itt te hinted a segítséget, a gondolatot.

          • Szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy az agresszorok, de legalábbis a hatalmi többlettel bírók érvelnek így. Az agresszorok a konzervatívak, a megbocsátók, a szépazélet-pártiak, a “de szerintem ő nem is áldozat”, a “hát nektek meg mi bajotok?”. Mert ők nem érezték a bőrükön a bántást, illetve olyasmiken sírnak mint bántásokon, amit maguknak köszönhetnek. Egyszerűen nem akarnak értesülni arról, hogyan nyomorítanak meg másokat. Mert talán ők is azon az oldalon állnak, vagy ahhoz az oldalhoz húznak.

            És most persze nem tetszik, hogy nekem “semmi se jó”, pedig te nem sértődtél meg, és hogy igyekszel… Ne igyekezz. Ne akarj bevágódni. Értelmezd a szöveget inkább.

        • Nem akarok senkit kiborítani, főleg mert sokan beszorultak a nagyiék unokázós, segítős üzleti ajánlatába, rá is szorulnak: anyagi segítség, tehermentesítés, intézkedés fejében felnőttként is mérgezem az életed, manipulállak az unokával, önigazolok és elszívom az életerőd. Vagy: de hát mi vettük nektek a lakást, kocsit, telket, esetleg: nálunk laktok. De az ilyen szülőkkel a kapcsolat lehetőleg teljes megszakítása az egyedüli megoldás, és infókat sem szabad adni magunkról, mert visszaélnek vele. Az én szüleim valahogy beletörődtek abba, hogy amikor annyira kíméletlenek és közönyösek voltak a férjem betegsége idején, én lehúztam a redőnyt. Nagyon következetes voltam. De az apám a troll után (azok valódi, elküldött e-mailek, kérem, hogy ne küldjön nekem vallásos tartalmakat) apám továbbra is nyomtatja, szerkesztgeti a giccses szentképeket, és javasolja, ha nem jut eszembe, hova tettem a telefonomat, hogy imádkozzak, az neki is mindig segít. Engem nem vigasztal, amit az egész család szajkóz, hogy már – hatalma fogytán – nem okoskodik annyit, “már nem olyan”, valamint hogy alapos bűntudata miatt megható módon ápolja anyámat (ami nem akkora dolog, egy házban élnek, és a nehezét nem ő végzi, valójában annyi, hogy nem hagyja teljesen sorsára).

        • “Ez az, ami ebben a gondolatmenetben számomra a leginkább visszatetsző.” Én is hüledezem.

          Bántalmazómentegetés, gyávaság, bűntudatkeltés, kispolgári mindenjólvanígy, elkenés, konfliktuskerülés.

          És nem érted, Buszmagusz, én miről írok. Lelkesen helyeselsz, hízelegsz, majd hozzácsapsz egy olyat, ami a szöveget kiheréli, viszont pompás önigazolás…

          Avagy: a szülő ravasz taktikája, aki ugyanazokat a hibákat követi el, erre rájött, és most bebiztosítja magát. Szeretet, megbocsátás, fogadjuk el egymást… Nagy célkitűzés, hogy mire akarod nevelni a gyerekeidet… akik, ugye, nem élnek veled, és akiknek az anyját itt szidtad.

          Az összes rocker azért lesz konzervatív kispolgár, mert aztán ő is megalkuvóvá, ügyeskedővé vagy szar szülővé válik, és meg akarja úszni a következményeket.

        • “megmérgezik az életüket” Az én életemet az agresszoraim mérgezték meg, és amikor lehúztam előttük a redőnyt (azokkal, akikhez fűz valami kötődés, mégis), illetve elküldtem a többieket a búbánatos retkes francba, onnantól süt a nap és érzem magam erősnek és bűntudattalanul energikusnak, alkotónak! És nem szorongok, és tudok aludni, és sokkal nyugisabb és szeretőbb anya is vagyok! Jé!

          Nagyon fájdalmas az, amikor az embert olyasvalaki bántja, nyomja el, szorongatja, nyomorítja, okoskodik és moralizál a kontójára lélektelenül, mert ő jobban tudja, vagyis használja a viszonyt hatalmaskodásra és nárcizmusra, akinek az a “szerződése”, azt ígérte, hogy szeretni fogja, segíti kibontakozni, és nem bántja. Legalább ezt a kurva “ne árts!” elvet be lehetett volna tartani. Nem, nem a szülőket kell megérteni. Nekik nincs mentségük, hiába került elő a sunyi menekülőút, hogy tudatosan csinálta-e, meg ő is csak továbbörökít valamit, biztos ebben nőtt fel. Nincs mentség, ezek döntések voltak. Apám, sok más mellett, úgy döntött (“a jókedvű adakozót szereti az úr”), hogy a jövedelme jelentős részét és a négyünk utáni családi pótlékot az amúgy is gazdag, amerikaiak által pénzelt gyülekezetének adja. Négygyerekes apaként. Emiatt anyám úgy dolgozott, mint egy állat, én pedig egy szigeteletlen, fekete penészes, 17 fokos átlaghőmérsékletű szobában laktam anyámmal együtt. Ha úri kedve úgy tartotta, lekapcsolta az áramot, mert szerinte pazarlunk. A saját szobájában (déli, napos) villanyradiátor révén 26 fok volt… ő azt szereti, értitek. Ott terpeszkedett és sodorgatta a taknyát. Az egyik bátyámnak középsúlyos asztmája volt…

          Nekem annyi mentségem van van, de ez se valami sok, hogy nem én vállaltam téves döntés eredményeképp ezt a helyzetet, nekem kiragadta a sors az egyik szülőt (és nem tudhattam, hogy ennyire magam maradok).

          Az én apámnak a de facto tettei (kiskorú veszélyeztetése, fizikai és lelki bántalmazás) miatt börtönben volna a helye. És én most is küzdök azokkal az elemi késztetéseimmel, szinte naponta, amelyek az ő bánásmódja, annak megszokása, normálisnak érzékelése miatt jönnek elő a saját gyerekeimmel szemben… Hogyan nyomorítsuk meg az unokáinkat is, úgy is, hogy nincs is kapcsolat.

          • tapsvihar, szívemből szóltál, de én soha soha nem tudnám így megfogalmazni. A kommentjeid végén azért rendesen az asztalra csaptam, hogy igen ez az basszameg

          • Nekem Fagott elso irasabol nem az derul ki hogy mennyire mely a serelem. O elvarratlan szalakrol ir, ami szamomra nem tukrozi a mely traumat. Az atelt traumarol altalanossagban azutan irt, hogy elolvasta az elso hozzaszolasomat. Erre en csak annyit tudtam irni, hogy az mar bun, es nem tudok ahhoz erdemeben hozzaszolni, mert en olyat nem eltem at, es az en tanacsom (ha szabad ezt mondani) nem ervenyes arra.
            Te elleneben ezt az idobeli lefolyast nem nezed, hanem egy kalap ala rendeled, egyidejusited, es pont azt nem erted, hogy en a ket beirasabol idorendben ertem meg, hogy amit eloszor irt, az nagyon finoman hangolt ahhoz, ami valoban tortent. Ugyanez igaz Szandira is, aki nem nezi hogy mi az idorendbeli lefolyas. Odairtam hogy nem relativizalok. Erre ujra eloveszed, hogy azt teszem. EN nem tudom olyan ekesszoloan leirni a gondolataimat, mint te, en csak infot tudok megosztani bikfa nyelven. Szamodra ez nem kellene hogy problema legyen ertelmezni.
            A magam peldajat irtam le, en ugy elem az eletem hogy megprobalom az engem banto, serto, elutasito emberekben az erteket, a hasznosat a szerethetot nezni. Az en kapcsoaltom a szuleimmel sem jo. Sot, a pszsichoterapeuta baratom szerint, aki csaladi barat 25 eve, soha nem is volt igazi kapcsolatom. De nekem nincsenek olyan traumaim mint az itt megnyilo – szinte kizarolag – noknek. Nem alazott meg senki, nem eroszakoskodtak velem (leszamitva amikor fakanallal kaptam ki) nem kellett peneszes futetlen szobaban tengodnom, nem voltak zsarnokok a szuleim, es soha nem veszekedtek. Anyam es apam hallgatolagosan elfogadtak, hogy apam a munkajanak el, anyam meg a csaladod rendezi, de senki nem szol bele a masik eletebe. Igy is lett. Apamat alaig lattam, vagy ha igen, otthon is dolgozott.
            En nem hiszem hogy az en peldamban lenne erteleme boncolgatni a multat. Ezeken az “apro” serelmeimem tullendit a szeretet (es meg ne kerdojelezze ezt barki, nem akarom megvitatnihogy milyen erzes ez, szeretet-e egyaltalan; nekem az) es tisztelet, es boldogan – de belul fajon – gyartom az illuziot a szuleimek hogy minden rendben van. 70 evesek elmultak. Most meg ezt is kurjam el?!
            A gyerekeimmel teljesen mas vagyok mint a szuleimmel. Talan pont azert, talan kompenzalasbol, de mar ennek az okat sem vizslatom, csak csinalom hogy szeretem oket, es ugyan kovetelek is nehany alap dolgot, de hagyom oket maguknak nevelkedni – vagy burjanzani inkabb ha kritikus akarok lenni. Ebben a kepben nem csak a szuloi mintatol valo elteres, de a nem olyan regi valasom is benne van. De meg igy egyutt sem “problema” azokhoz kepest amiket itt abszolut ledobbenve olvasok.
            Amikor eloszor olvastam a posztod, valoban nem realizaltam az elnyomo, eroszakos csaladok szinesseget, melyseget, es az arrol iro aldozatok lelkerol sem tudtam semmit mert soha eletemben nem talalkoztam meg ilyen emberrel, vagy nem tudtam rola. Eszem agaban sincs “Bántalmazómentegetés, gyávaság, bűntudatkeltés, kispolgári mindenjólvanígy, elkenés, konfliktuskerülés” ezekhez. Nem keresek mentsegeket, nincs kettos mercem es nem palastolom a hibaimat sem, erre azert mar neked is van peldad tolem.
            Kibaszottul sajnalok mindenkit akikkel ezek a dolgok tortennek. En csak azt tudom latni, hogy beleelem magam a leirtakba mintha en tennem a tulajdon gyerekemmel… hanyingerem lesz tole.
            A kovetkezo posztodban – a tuljosag veszelye – magamra ismertem, mintha en is inspiraltalak volna a kommentjeimmel. Ha igy van (de ha nem, az sem szamit), mar azert megerte, mert nekem az iras masodik fele nagyon bejott. Nem hizelkedesbol irom. Ugysem fogadod el tolem, igy maradok csak a boxzsakod.

            • Beleragadsz részletekbe, görgeted tovább a semmibe. Én is az első kommentről írtam.

              “EN nem tudom olyan ekesszoloan leirni a gondolataimat, mint te” akkor talán nem is kéne próbálkozni ebben a nagyokos megmondásban. Nálad sokkal jobban írók sem tesznek ilyen magabiztos állításokat. Nem az ékesszólás hiányával van a gond, hanem a gondolat zavarosságával. Te az erőszakot igazolod.
              “Szamodra ez nem kellene hogy problema legyen ertelmezni.” Kösz, hogy kiosztod nekem a feladatot (és micsoda mondat ez is, sunyi szintaxis: most ebben kérsz? felszólítasz? egyik sem, te sugallsz, gyáván elvársz), de most manipulálsz. Értelmeztem, amit írtál, és azt mondom, hogy zavaros. “Nem alazott meg senki, nem eroszakoskodtak velem (leszamitva amikor fakanallal kaptam ki)” ???

              Nagyon beszédes, amit a szüleidről írsz. A szembenézés nem elkúrás volna, sajnos, ha nem jön ki, akkor beleragadsz és továbbörökíted. Egyszerűen nem vagy erős az igazsághoz, még az is ijesztő és tiltakozást vált ki benned, ha én mondom ki, fel se fogod, rögtön eltolod, elkened. De azért csak kiderül, mi a szitu a te életedben is.

              Természetesen nem kell semmit boncolgatni, ha nem akarod, de te másoknak hintetted itt az okosságot. (Vajon miért teszed önként zárójelbe, hogy apró?) (És “gyartom az illuziot a szuleimek hogy minden rendben van. 70 evesek elmultak.” Na, csak megérkeztünk. Pedig én semmit nem mondtam a szüleidről, a te szülőségedről mondtam azt, amit sejtek a korábbiakból. Ugye nem gondolod, hogy ép és szerető szülő tud lenni az, aki ezeket a vele történteket normálisnak tartja, hazudik arról, hogy minden rendben volt, miközben fakanállal “kapott ki”, és az apja nem volt érzelmileg elérhető? Ugye nem ringatod magad abba a hazugságba, hogy te jobb, védettebb, előnyösebb helyzetű ember vagy, csak mert nem volt penész, vallási őrület, “csak” egy mindenestül jelen nem levő apa (akitől több ezer kilométerre élsz jelenleg, így azért elég könnyű jobban lenni…”)???)

              Nincs éles határ hiba és bűn között, és az agresszor mindig úgy fogja értelmezni, hogy amit ő tett, az _legfeljebb_ hiba, ha egyáltalán megtörtént, és nem a másik találta ki…

              Te komolyan gondolod, hogy ha “odaírod, hogy nem relativizálsz”, akkor nem is tetted? Ha ez ilyen könnyű volna…

              Nem ismered, nem érted ezeket az embereket, ezt most el is ismerted, de nagy magabiztosan teszel állításokat a traumáikkal kapcsolatban. Visszajelzem most neked: ez sértő, irritáló érzéketlenség. (Mire te le fogod írni, hogy de te nem vagy érzéketlen…)

              Ezt, hogy nem ismersz ilyen embereket (pedig, hajaj! csak nem figyeltél) most mentségként veszed elő. Nem lehetne, hogy ha nem tudod, milyen ez, akkor nem okoskodsz?

              Nagyon kérlek, hogy ne minősítsd mások történeteit, és – hacsak nem vagy nagyon pontosan rezonáló, érzékeny sorstárs – ne lépj tanácsadó szerepbe, mert az csak önigazolás.

              Nem vagy bokszzsák, az elejétől visszajeleztem, mi a problémám veled, egyik sem változott. Senki nem kommentel így, senki nem magát fényezni jár ide, keményen önboncolgat mindenki. Számomra hátborzongató módon váltottál agresszív ekézőből lelkes helyeslővé. Nem szeretem az ambivalens embereket, nem tiszta velük a viszony, főleg, hogy a szövegeket vagy a kontextusukat egyáltalán nem érted. Az a benyomásom, nagyon unatkozol, és, miközben kínos módon felmagasztalsz és szorosan figyelsz, a figyelemért, válaszokért jársz ide, akár feszkó árán is – mert igazán kapcsolódni félsz. És abban is biztos vagyok, te nagyon felszínesen mosakszol meg hárítasz, hogy áhh, te nem vagy érintett. Pedig egyszerűen nincs bátorságod kinyitni a szekrényt.

              Ha tükröt tartanak a zavaros viselkedésed elé, még megbántódni és megelégelni sem mersz. Fenn akarod tartani ezt a nemtudommit. Így vársz egy kicsit, hallgatsz, aztán kommentelsz, mintha mi sem történt volna. De ennek semmi értelme.

              Nem, semmi közöd a túljóság veszélyéhez, én nem vagyok túljó (már). Nem először látod bele magadat az írásaimba, mintha rimákodnál, hogy hathass rám, veled legyen kapcsolatos a dolog, de ez projekció. Te tudsz egy csomó mindent rólam, és te forogsz körülöttem.

            • Nagyon beszédes, amit a szüleidről írsz. A szembenézés nem elkúrás volna, sajnos, ha nem jön ki (nem nézel szembe vele), akkor beleragadsz és továbbörökíted. Egyszerűen nem bírod el az igazságot, még az is ijesztő és tiltakozást vált ki belőled, ha én mondom ki. De azért csak kiderül, mi a szitu. Természetesen nem kell semmit boncolgatni, ha nem akarod, de te másoknak hintetted itt az okosságot. (Vajon miért teszed önként zárójelbe, hogy apró?) (És “gyartom az illuziot a szuleimek hogy minden rendben van. 70 evesek elmultak.” Na, csak megérkeztünk. Pedig én semmit nem mondtam a szüleidről, a te szülőségedről mondtam azt, amit sejtek a korábbiakból. Ugye nem gondolod, hogy ép és szerető szülő az, aki ezeket a vele történteket normálisnak tartja, hazudik arról, hogy minden rendben volt, fakanállal “kapott ki”? És ugye nem ringatod magad abba a hazugságba, hogy te jobb, védettebb, előnyösebb helyzetű ember vagy, csak met nem volt penész, vallási őrület, “csak” egy mindenestül jelen nem levő apa (akitől több ezer kilométerre élsz jelenleg, így azért elég könnyű jóban lenni…)???

              • És hogy tiszta legyen: nekem okés, ha valaki nem akar szembenézni. A nagy többség ilyen. Nem nekem jó, ha megteszi, én nem akarok senkitől semmit. Legyen akkor egy szép, nyugodt világod, amelyben fakanállal kikapni nem bántalmazás, amelyben apu jó ember, csak leköti a munkája, és magának való, amelyben te magad csupa szépre-jóra neveled a gyerekeidet, akik persze hallgatnak rád, mert hiteles vagy, és amelyben a turul egy kedves mese (írod, miután belinkeltem, hogy a jelkép nevében miket csináltak a szellemi elődök, brrrr). Oké az is, hogy elkerülöd a nehéz kérdéseket, nem mindenki bírja el őket, meg hát már öregek a szülők, minek bolygatni… Nálad sokkal értőbb, messzebb merészkedő, a lényeget kimondani képes emberek is egy kis kényelmetlen helyzet hatására szűkölve menekültek vissza a status quóba, és kezdtek engem köpködni, hibáztatni, pedig előtte haj, de odavoltak a gondolataimért, és mennyire meg akartak felelni a blognak, hogy ők is bátrak, gondolkodók, élesek. De gyengék voltak hozzá. Szóval, nem vagyok meglepve.

                De hogy itt hirdeted a tanaidat, átvéve az én beszédmódomat, próbálsz segíteni, az okos összegző szerepében tetszelegni, az hátborzongató. Ez a bajom veled. Nem csak annyi, hogy te nem tudsz olyan gördülékenyen írni. Neked a gondolkodásod a gyáva és zavaros. Én nem ismerlek, nem látlak emberként, nincs veled dolgom, nem szimmetrikus a kapcsolat – nekem a kommenteléseddel, az abból látszó manőverekkel van gondom. Egy viselkedésmóddal, amelyet sorra hoznak a szövegek erejét érzékelő, de tartalmukat fel nem fogó olvasók.

                Ahogy rég cáfolt, meghaladott dolgokat idekommentelsz mint nagy okos segítő gondolatot. Pont azokat, amelyek ellen-elől létrejött a blog: megalkuvás, bántalmazómentegetés, fogadjuk el egymást, relativizálás: “szélsőségek mindenhol vannak, egyik se különb”, a közhelyes-biztonságos-többségi ítéletet felmondó “vélemények”. Mert a blog hatására, fellelkesülve hiszed, hogy akkor te is őrült nagy gondolkodó vagy.

                Szerintem nem pálya az, hogy tele vagy feszültséggel, nem érted a válaszaimat, az a benyomásod, hogy én használlak téged bokszzsáknak, és mégis itt vagy, ragaszkodsz a helyhez, nézed, mit írok, hízelegsz és gyűjtögeted a jópontokat, reméled, hogy hatsz rám. Említettem már a papucsságot, de a gyengéd erőszakolóknál is felmerült: fortyog, de hallgat, mert tudja, hogy ha szól, ha kiáll magáért, ha elmondja, mi baja, akkor vége a játéknak, elküldik a francba, nyilvánvalóvá válik, ami az elejétől világos, hogy itt neki van veszítenivalója, ő akar a másik közelében lenni. Ez nem egyenlő viszony, nem kedvelem az ilyet, borzadok a szubmisszív emberektől. Nyugodtan vállald a konfliktust.

            • Elképesztő, megható és nyomasztó is, ahogy sóvárgod és reméled, hogy hatsz rám. És nem csak titkon, pontosan leírod itt mindenki előtt. Nem akarok elefántcsonttoronyban élőnek mutatkozni, és sokan hatnak rám egy-egy fordulat, mozzanat, ötlet erejéig, de a szövegek nem úgy születnek, ahogy hiszed.

            • Nagyon sokat gondolkodtam azon amit irtal, olvastam ahogy jottek az emailbe, de csak most van nyugodt idom irni. (…mert most dolgozom, mert most unatkozom ahogy josoltad. Nem unatkozas ez, hanem burn-out ahogy figyelem magam. Egy nemet kisvaros reformatus gyulekezeteben volt egy irto jofej magyar lelekesz, ahova leginkabb a lelkesz miatt jartunk, meg azert mert a gyerekek a modern temponban jatszottak mikozben istentisztelet volt. O akkoriban mar nyugdijas volt, de nem volt masik lelekesz, igy maradt. Oneki volt papirja is a burn-out-rol, de megis nagyon jo Istentiszteleteket tartott. Nekem o a pelda, hogy akar igy is meg lehet maradni. Amugy kb 2 eve erzem ezt, erdekes modon tavaly meg fizetesemelest is kaptam tulteljesites miatt. ..) Sokmindent szeretnek irni, de pont emiatt vsz zavaros lesz, ahogy szokott lenni. Bocs.
              A mult heten a szuleim itt kint voltak nalunk. Figyeltem oket, es kozben azon jart az eszem amiket irtal nekem es rolam. En mar nagyon sokat veszekedtem veluk. Olyan ember vagyok aki kiall a velt vagy valos igazaert. Azt is felvallalom ha koppanok. A szuleim eppen emiatt, a neha heves viselekdesem miatt, tartanak tolem. Volt ido amikor anyukam azt hitte, hogy olyan ideges tudok lenni, hogy majd megverem egyszer. Meg csak nem is voltam fenyegeto sem. Ezektol a felelmeitol kikeszultem, mert soha nem verekedtem vita alatt, nemhogy a szuleimmel. Most azon gondokodom, hogy ez nem erzelmi zsarolas volt-e, ugyanis anyukam hajlamos ilyet tenni. Szoval sokat veszekedtem veluk regebben a serlemeim miatt. Annyi sztorim lenne, hogy min ment a vita, hogy vegul most egyet sem irok le. De a lenyeg annyi, hogy azert koltoztunk egy 3 szobas tarsashaz egyik lakasaba 7 eves koromban 9koltozhettunk volna csaladi hazba is, nem penzugyi gond volt az ok), mert abban laktak az apukam szulei, akik egyre idosodtek es apolasra szorultak, meg apam munkahelyetol kocsival kb 5 perc volt az ut, meg a videki varos egyik elokelo helye is. Igy az nem szamitott, hogy a hugommal egyutt eltem egy szobaban 18 eves koromig, akivel erre az idore szinte ellensegekke nevelkedtunk. A hugom 2.5 evvel fiatalabb. Vegul mindenki veszekedett mindnkivel, de a hugom lett a kedvenc, en az elfogadott gyerek. Megvaltas volt a budapesti egyetem, amugy is onallo es onrendelkezo alkat voltam mar kiskorom ota. Nekem a nagyvaros a levegot jelentette, mig sok mas videkinek a bezartsagot es felelmeket. Tudjak, illetve tudhatjak a szuleim hogy miket nehezmenyeztem. Azert nem allok ujra konfliktusba veluk, mert a multon mar nem valtoztat, a fakanal nyomai a seggemrol eltuntek, es azt megtanultam,hogy soha nem verem el a gyerekeimet egy targgyal. Mert ertelmetlen, a hamadik csapastol erzeketlenne zsibbad a testresz, a tobbi utes megnyugvas, hogy ereszt a szulo goze, es tulleszunk rajta. (Apamat szijjal verte el az apja, apam es anyam engem mar csak kezzel meg fakanallal, en meg csak ritkan csaptam a gyerekeim fenekre 1-2-ot. Ugye latszik a generacios fejodes? Jaj, de szar…) Megtanultam nem sirni ha faj. Megtanultam bezarkozni, ellenni egyedul. En tudom mi az igazsag velem kapcsolatban, de en mar csak ket oreg embert latok, akik akarnak talalkozni, akik a maguk modjan sokat segitenek, es akiknek a hibait a gyerekeimmel megbeszeljuk (a hatuk mogott persze) hogy lassak mik az erenyek es mik a hibak, es hogyan lehet egyuttelni a kettovel egyutt. Nem tartom normalisnak azt ami tortent velem. Vsz eroszak volt. Ugy gondolom hogy el tudom helyezni az eletemben (mint negativ pelda, kerulendot), de mar nem akarom ezt a fatylat rangatni, csak a tanulsagat hasznalni. Volt nyitva a szekrenyem, de inkabb zarva tartom mar. Nem azert mert felek tole, hanem mert mar a szuleim nem alkalmasak arra, hogy befogadjak a latvanyt. Fokepp anyukam. 1 perc alatt elhomalyosul a tekintete, es atmegy onsajnaloba, hogy o mindent csak rosszult tud csinalni, nem latja senki a joszandekat es ettol kezdve barmit mondhatok, nem jut el hozza. Ezeken a jeleneteken mar tul vagyunk, csak ismetlodesek vannak, illetve lennenek ha hagynam. Levontam a tanulsagot, ugyanazok a ketelyeim mint masoknak, tepelodom, es fejlodok, tokeletlenul. De ettol meg masok leirt traumait sokkal komolyabbnak tartom a magamenal. Ez egy erzes csupan, rovid olvasott szovegbol szott erzes. Ez volna a relativizalas?

              A blogodra olvasni jarok, gondolkodom a gondolataidon, hasznalom azokat. Fejleszt engem akkor is, ha nem erted, nekem a turul mese, a Turul meg baj. Nekem ket ilyen madar van, az egyiken felnottem, a masikat felhuztak a 12. keruletben. En latok kulonbseget, te nem. Es itt egy pont erre. (nem akarom ujrakezdeni, csak egy pelda volt)
              Nem tudom hogy mi az hogy rajongas. Vannak dolgok amiknek kiemelt figyelemet forditok, es voltam szerelmes is. Azt nem tudom hogy a figyelem es az erzelem hogyan otvozodik rajongassa, ha ez egyaltlan. Nem volt poszter a falamon gyerekkoromban, de mindig almodoztam szep kocsikrol, visszatero almom egy sosem hallott Porsche 6 hengeres boxerhangja abbol az idokbol, amikor a kockalada volt a gepek gepe; vagy 2 orat alltam sorba es tulekedtem Madonna True Blue bakelitjeert, mert kellett.
              Nem ertek veled egyet par kerdesben, de nem tartom ezt tulzott jelentosegunek. Meggyozni sem akarlak, csak jelzem hogy van mas. Persze rendre kiderul, hogy tulhaladott, megtargyalt, en meg rangatom vissza a blogot a mocsarba. Majd lesz jobb is talan. Eddig nem derult ki nekem, hogy gyengiti a blog erejet ha konvencionalis gondolat is megjelenik. Nem szandekosan oktatasbol irtam ezeket, nem azert mert ugy gondoltam hogy hianyzik innen, s nem akarok a blogod iroja sem lenni, egyszeruen csak odairtam, valaki masnak, aki arnyaltan irt. Most mar tudom, ha arnyalt az komment, de eros a poszt temaja, akkor gondoljak arra hogy azert irt a kommentelo, mert a poszt erossegevel aranyban all az arnyalt valaszaban levo gondolata. Ez az en fejlodesem itt. Nem egyeduli, csak atlagos modon.
              Nem vetekedem veled, es nem szandekom a radhatas es azt sem hinnem hogy nagy gondolkodo lennek. Minden ami ez ellen szol, csak a kepzelet muve, az irott sorok maskepp olvasasa, mint ahogy szandekolt volt. Ez persze az iro – az en – hibam.

              • Akartam szólni, hogy ha e-mailben olvasod a válaszomat, az mindig az első verzió, javítgattam sokat.

                Na, olvaslak.

                Igen, az relativizálás, ha kell neked az érzés, és ki is emeled, hogy de másnak rosszabb volt. Sőt, ez rosszabb, ez tagadás.

                Én nem arról beszélek amúgy, hogy nekik mutassuk meg a szekrényt, őket szembesítsük, én sem teszem az én szüleimmel. De magunknak ne hazudjunk.

                Szerintem gyereket kézzel verni sem okés, ez nem akkora fejlődés.

                Dehogynem látok különbséget, csakhogy én a Turulról írtam, te meg egy gyerekkori, hamis nosztalgiát vettél a védelmedbe, ráadásul velem kekeckedtél gúnyosan. Azzal van gondom, hogy lecsaptál a turulra érzelmi alapon, amiről én viszont Turulként írtam, azonnal védeni kezdted (most meg a szüleidet, mert értelmetlennek érzed a konfrontálódást). Sehol nem írtad, hogy a Turul baj – azt én írtam. Csak most írod. Te azt írtad, hogy minden mozgalomban voltak túlkapások. Ez a relativizálás, és azért baj, mert az összes erőszakot, elnyomást így keni el a társadalom. Nem üldözzük a zsidókat, mi jó emberek vagyunk, csak megjelöljük őket, meg űátköltöztetjük, meg elszállítjuk meg elvesszük a tárgyaikat…

                “Eddig nem derult ki nekem, hogy gyengiti a blog erejet ha konvencionalis gondolat is megjelenik.” dehogy gyengíti. Csak idegesítő, hogy ennyire nem ért az olvasó, fontosabb neki a kényszeres ellenkezés, mint a megértés, és butaságokat ír. A konvencionális gondolat biztonságos, és butaság. Illetve magáról állít ki ezzel bizonyítványt: nem értette az érvelést. Annyian tudnak behódolás, bólogatás, kioktatás nélkül, érdemben kapcsolódni. Figyeld meg őket.

                Amit a végén írsz: ne felejtsd el, hogy én ráérzek sok mindenre a szövegekből, olyasmikre, amit a kommentelő nyíltan persze nem vállal, de ott van az. Meg aztán nem annyira egyediek a reakciók, az évek alatt kirajzolódtak a működésmódok, és ezekre, ha nem tiszták, rá szoktam világítani. Hiába nem akarsz okosabb lenni, ezt senki nem vallja be, mégis így hat, amit csinálsz.

                Továbbra is hátborzongató, hogy korábban azt írtad, te rendben vagy a szüleiddel.

            • Eszrevettem mar, hogy tudod szerkeszteni a kommentjeidet. Neha erdekes volt latni honnan indult es hova erkezett az adott hozzaszolas. Volt, hogy tovabb hergelted magad. 🙂 “És ezért voltam olyan rettenetesen szigorú másokkal. És ezért nem tudtam örülni, amikor jól ment valami. Mert tökéletesen akartam. Feddhetetlenül.” Ebbol a reszbol meg erzek benned meg nem szunnyadt lavat. (de ezt most nehogy kotozkodesnek vedd! Ugy orultem, hogy vegre normalis hangvetelu kommentet kapok toled. Ki tudja, remelem jo volt a szinhaz tegnap este es hetfo reggelre is kitart a boldogsag.)
              Mar nem ugy irnam hogy rendben vagyok a szuleimmel, hanem hogy rendben bezartam egy szekrenybe.

              • Nem hergelem magam, csak nem hallgattam el, ami eszembe jutott.
                Persze, hogy tudom szerkeszteni. Minél pontosabbat, lényegibbet akarok írni.

                Nem azért írok neked éleset, nevén nevezőset, mert rossz napom volt, hanem mert ezt a tükröt tudom tartani. Általában boldog vagyok. Kifejezetten nem vagyok hangulatember.

                Vicces, ahogy aggódsz meg terapeutáskodsz.

                De látod, csak továbbörökítetted a verést.

              • Megint a könnyebb utat választod: biztos azért írok olyat, mert rossz a kedvem, és ilyet (“normalis hangvetelu komment”), mert jó. Mint egy nehéz természetű ember, aki körül lábujjhegyen kell járni, igaz? Mi lenne, ha te változtatnál? Én téged tükrözlek vissza. Ha már mindig átjössz vendégségbe az én portámra. Én nem haragszom rád, csak nem viselek el semmilyen hamisságot, manipulációt. Ennek semmi köze a lelkiállapotomhoz vagy a színházhoz. Nem érzem egyáltalán, hogy elgondolkodsz a posztokon vagy a kommenteken.

            • A veres persze hogy megmaradt, de sokat csillapodott es kb 2 eve talan nem is volt. Elleneben maradt a kiabalas, csokkent mennyisegben. Ami elvileg ugyanazt a traumat okozza mint a fizikai bantalmazas. Nem fenyezem magam, tudom hogy van mit fejlodni es elcseszem olykor.
              Egyszer egy hetfoi kommented vegen elnezest kertel, hetfo letere hivatkoztal. Ebbol azt gondoltam, hogy van valamennyi hangulati ingadozas. Mashol a hektikussagodat irtad. Az teljesen oke hogy az elozmenyek birtokaban ugy reagalsz ahogy. En sem tennem maskepp.
              Felfogokepessegemhez merten teljes kapacitassal fogadom be a posztajidat, nekem irt kommentjeidet. Lehet hogy nem tunik elegsegesnek, de ennyi van amit ki is tudok fejezni szamodra. Ugyebar itt mar adodik jelentos informacio vesztes.
              En ugy erzem hogy korulotted labujjhegyen kell jarni. Nekem legalabbis.

              • Buszmagusz, te elváltál, nem élsz velük. Most az a nagy fejlődés, hogy hétvégi apukaként nem vered a gyerekeidet? Jól értem? Remek.

                Én nem vagyok alkalmazott, nekem ünnep a hétfő, mert hétvégén vagyok szolgálatban, főzök, gyekekszórakoztatok. Én hétfő délelőtt végre meghitt helyeken luxusreggelizem, pénzeim után járok, elmélyülten írok, szaunázok vagy edzek. Nem kértem elnézést, hanem sajnáltalak: “most majd kiakadsz, és még hétfő is van”.

                A hektikusság szó sem ezt jelenti, semmi köze hozzád.

                Az utolsó két mondatodra: lehet, hogy elbasztad? Én azt az ambivalens viszonyt látom továbbra is, amiről írtam, hogy nem kedvelem. Nem érted, hárítasz, de azért jössz mindig, és a blog körül forogsz.

                Semmit nem kell megugranod, ne is ez legyen a cél. Figyeld a többieket, akikre nem így reagálok. Köztük sok férfi.

                Volt egy kommentelő, Énvagyok és zyzz néven kommentelt, azt hiszem, például a miért haragszol? alatt az első komment az övé. Ő ugyanezt csinálta: értetlen, kocka kommentelés, unalom, ragaszkodás.

              • “A veres persze hogy _megmaradt_, de sokat _csillapodott_ es kb 2 eve talan _nem is volt_.”

                Ha valaki nem értené a megint gyáva szintaxist: itt Buszmagusz, az apa az, aki ver, de le nem írna egyetlen E/1. igét.

                “talán”

                Azért, basszus, úgy gyerekverni, hogy az anyjuk csinálta a nehezét mindig is, nem neked van velük a napi idegőrlő konfliktus, az valóságos művészet. Közben meg hirdetni itt, hogy Te Milyen Értékeket Akarsz Átadni Nekik.

            • Hetvegenel tobbet vannak a gyerekeim velem hala egnek, valahol a 40% korul valosul meg. Az en hetvegem csutortok estevel kezdodik es hetfo reggellel er veget, plusz minden csutortok az enyem. Ebben az idoben kell ertelemezni amit irtam a veresrol, plusz azokat a heteket amik az itteni tantervben iskolaszunet cimmel mennek es nalam vannak. Ebbol 4 het jut nekem egy evben a nyarat leszamitva. Ahogy irtam, tudom hogy elcseszem neha, pl a kiabalassal, ha 77-edjere is nem a valasz arra amire igent szeretnek hallani. Valamit azonban csak nem csinalok olyan szarul, ha a nagyobbik fiam inkabb nalam elne mint az anyjanal, mindezek ellenere.
              Az anyjuk is verte oket. Az anyjuk a mai napig kepes megalazni a sajat gyerekuket, pl nem visszaengedni oket a hazukba ha lemaradt egy jatek gyerekatadaskor, vagy egy kedvenc ruha. Meg mindig zsarol engem a gyerekekkel. Az egyuttelesunk utolso 3 eveben mar mindket fiam egesz nap suliban volt, az anyjuknak semmi egyeb dolga nem volt mint sajat magara figyelni, tanulni az itteni nyelvet (amit addigra mar 5 eve tanult) es megis nekem jutott a vacsora es reggeli program, mosogatas, a hetvegi takaritas. Egy tipikus hetvegen szombaton es vasarnap fel11-kor ebredt fel, addigra mar minden fiu orak ota meg volt reggelizve , javaban jatszunk, amikor levagtat az emeltrol es “mindekikurvaanyja” hangualtban nekifog baszkodni mindenen, meg tiszta idegesen ebedet fozni. Ezt csak azert irtam le, mert olyat allitasz mit aligha tudsz, nincs fogalmad arrol hogy ki mennyit viselt a volt hazassagomban. Nem utolso sorban a volt anyosom is vagy 10 evig nekem nyuhogott, hogy de milyen szornyu termeszetu a lanya, milyen nehez is korulotte letezni. Na ez a hazassag vegul nem jott ossze. A szintaxissal egyetertek, haritok valoban, de a hozzafuzott magyarazat megalapozatlan.
              Tudom hogy nem fog szimpatiat fakasztani a kovetkezo. Amint lathatod, elolvastam a hivatkozott posztot. Envagyok erveleset nem osztom, a kutyaszar elhelyezesre logikus valaszt adtal, de vele pont olyan turelmetlen es kioktato vagy mint masokkal, nem csak velem az eloeletem miatt. Egy masik posztodban vivodsz hogy eltunnek a kommentelok. Te is megfogalmazod az okat, de akkor miert nem vagy kevesbe agressziv? Tudod, a koszos furdovizzel egyutt kiontik a gereket is.

              • Csodálatos lelki fejlődés, ha most nekiállsz jó pár hónappal a válásod után itt szidni a feleségedet (aki a figyelmedbe ajánlotta a blogot), azért, hogy a saját szaraid kisebbnek tűnjenek. Így már jó apa vagy, és okés a verés, a kiabálás és a manipuláció is!

                Bizony, túlterhelt, évek óta otthon levő (“más dolga nincs”) anyaként, szar házasságban, értetlen férjjel elképesztő állapotba tudnak kerülni a nők.

                És hát ezt a nőt te választottad feleségnek, és melletted, a te gyerekeid anyjaként vált ilyenné.

              • A pofám leszakad, de tényleg nem hiszem el – ennyi világos jelzés után folytatod a visszavágási kényszeres játszmádat, a mindenáron győzni akaró erősködést, és kioktatsz bloggerségből. Te, aki szándékosan és kitartóan lábbal tiprod az itteni hangnemet, normákat.

                Itt mosakszol és kenegeted az elrontott életedet. Itt szidod a volt feleséged, itt üzengetsz neki, akit te választottál, és ő melletted, a te gyerekeid anyjaként vált olyanná. De nincs rosszabb állapotban, mint te, az biztos.
                És én vagyok az agresszív. Bravó.

                Oké, Buszmagusz: MENJ INNEN a francba. Így világos? Rossz a közeledben lenni, visszaélsz a net demokráciájával, meg azzal, hogy szóba állnak veled, hogy senki nem akar direkt szembesíteni. Gáz vagy.

                Szívem joga, amellett elemi érdekem megválogatni, kik kapnak helyet a blogomon, ez nem közös hely, ezt én működtetem. Nem vagyok gyógypedagógus, nem dolgom figyeleméhes, kisebbségi komplexusos, unatkozó, önsajnáltató, értetlen erre járókkal türelmesnek lenni.

                Ugyanígy szidtad a feleséged (szidod most is), és ugyanezért: hogy ne kelljen szembenézned azzal, hogy mit szúrtál el. De azért hóvirág meg napsütés meg hatunk egymásra… Szánalmas vagy. Pont olyan, mint a hol hízelgő, hol bosszúálló, de mindig kontrollálni akaró gyengéd erőszakolók.

                Teljesen jól vagyok a blogomal, a kommentelőkkel, egyedül az értetlen kötözködőkkel van gondom. Mintha siketnek magyaráznám a színeket…

                Nekem nem dolgom itt veled lelkizni, csak mert te folyton itt lógsz és érdekellek. Ezerszer viszajeleztem, hogy gáz, amit erőltetsz itt. Mintha könyörögnél az értetlenségeddel, hogy szembesítsenek durván.

                2014 őszén a zsizsegő, hízelgő, offtopik, belterjes, unalomból fakadó, hamis, magát jogosultnak hívő kommentelés fejeződött be. Azoké, akiket a szöveg igazi jelentése nem érdekelt, ellenben szerepelni vagy egyenesen lopni jártak ide (és még most is innen veszik a gondolataikat), majmolni kezdték a blogot, hogy ők is majd sikeresek lesznek meg pénzt keresnek így. Ők elmentek nagy sértődötten, és nem kár értük. Ez nem állt össze eddig? De szerinted ők mind jó emberek voltak, gondolom, és én üldözöm őket…

                Ne tegyél állításokat erről a több ezres nagyüzemről, ami a kommentelés, mert fingod nincs a blog történetéről, arról, hogy milyen a helyemben lenni, mi minden feladatom van, csak okoskodsz és visszavágsz megint. Mert nem bírod elviselni az igazságot.

              • “az eloeletem miatt” Nem. Az is ciki, és annak is az az oka, ami a többinek. Én amiatt szólok rád, amit itt csinálsz, minden egyes kommentedben. A projekció, az áttolás, az okoskodás, a gyáva szintaxis, a kenegetés, a passzív agresszió miatt.

                Szerinted én kioktató vagyok, de enyém a blog, én azt védem. Vannak, akik irritálnak. Miért nem lehet ezt felfogni?

            • Sajnálom, ezt nem tudom megállni.
              “ha 77-edjere is nem a valasz arra amire igent szeretnek hallani.” – ha kérdezel valamit, akkor a kérdés definíciójából adódóan, ha eldöntendő a kérdés, akkor minimum kétféle válasz adható rá. Ha te csak egyfélét vagy hajlandó elfogadni, akkor a kérdésed nem volt igazi kérdés. Ha ehhez képest továbbra is ragaszkodsz a kérdő alakhoz, de ki akarod erőszakolni, hogy a másik azt válaszolja rá, amit te akarsz, akkor az durva manipuláció. Ebben a helyzetben a gyerek viselkedik a nyelvi és társadalni szabályoknak megfelelően, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy a kérdésre úgy válaszolhat, ahogy ő szeretne, hiszen megkérdezték. Amikor ezért leordítod, és egyféle választ követelsz tőle, akkor egy olyan diktatórikus, erőszakos és logikátlan módszert alkalmazol, amely őrá kívánja helyezni a helyzet felelősségét: te végül is megkérdezted, kikérted a véleményét. Az érték, amit így közvetítesz (ha már felmerült a gyerekek felé közvetített értékrend), az, hogy az ő véleménye nem számít, te minden eszközzel ki fogod préselni belőle, amit te akarsz hallani, valamint, hogy a kérdések sosem kérdések, hanem utasítások.
              Ez a célod, egyébként? Szerinted ez rendben van?
              Nem szeretnék a többire érdemben reagálni, mert messzire vezetne, és ez nem is az én diskurzusom, de ha továbbgondolod ezt a szituációt, esetleg eljutsz oda, hogy miért nem érted Éva jelzéseit, és mi az, ami megakadályoz benne.

              • “Úgyis kierőszakolom belőle, miért nem mondott hamarabb igent.” “Hagyd magad, előbb szabadulsz”. “Az lesz, amit én akarok.” “Megegyezés.”

                Hátborzongató.

                Nemes cél érdekében rendben van az erőszak, a kényszerítés. “Ez a te érdeked.” “Majd megköszönöd.” “Embert faragok belőled.”

            • Nem irtam kerdesrol, nem az a parbeszed amit elkepzeltel. Most a hetvegerol egy pelda, de itt nem volt kiabalas. Nalam az a szabaly hogy minden nap kell olvasni egy orat, a 3 nyelv barmelyiken, akar osztva is. (kulfoldon elunk) Reggeli utan mondom, hogy lehet jatszani, de meg kell lennie az olvasasnak. Nagyobbik fiam lazad, nem, o nem fog olvasni. Elmagyarazom a szabalyt, amit mar sokszor megtettem, tok vilagos neki is. Ujra egy nem jon. Mondom hogy nem baj ha nem most csinalja, de napkozben meg kell lennie. O nem fog olvasni. Beprobalkozik azzal, hogy a tableten olvas. Arra en mondok nemet, mert a megegyezes az rendes konyvre szol. Ezutan kisebb hiszti, lecsillapodas utan ujra elokerul a tema. Ujra nemek jonnek. Ekkor jon a biznisz resze, ha nem csnalja meg, akkor nem lesz esti film. A film jar, de a konyv nem erdekli. Ekkor mondom hogy nincs vita, es olvasni fog. Kijelento modban. Utana felszolito modban. Ha ekkor is nemet mondana, akkor jonne a kiabalas, de most nem volt, csak hallkan szoltam, hogy itt ert veget a tortenet, olvasas lesz es kesz.
              Ezt az egeszet lehetett volna helyettesiteni egy sima igennel. Raadasul vegul egy magyar gyereknovellat vett elo, es tetszett is neki.
              Ez egy ilyen szimpla huzavona, beprobalkozik a hataraival.

              • Ez nem megegyezés, ez ukáz. Ehhez a te gyerekednek semmi kedve nincs. Stockholm-szondrómásokat nevelsz, és megölöd a belső motivációt. Játszmázásra neveled őket, erőszakoskodsz. A “cserébe film” szánalmas. Sunyi a szintaxisod, nem személyragozod az igéket (illetve általában nem ember az igéid alanya, te pedig szinte soha: előkerül a téma, nemek jönnek, az a megegyezés). És azt hiszed, hogy következetes vagy, és olvasásra neveled őket.

            • Az ertekekerol pedig annyit, hogy a kozos programok kialakitasanal mindig megkerdezem oket, mit szeretnenek. Az altaluk megnevezettek kozul kerul ki a hetvege fobb programja, es a resztevekenysegeket is maguknak valaszthatjak meg. Most pl bunkerepites van napirenden az egyik olajfa lombjaba. Segitek nekik kitalalni, hogy lehet a fara nezve roncsolasmentesen egy sik feluletet felszerkeszteni, ami elbir 3 fiut. Lelkesek, de nem kitartoak. Addig tart amig akarjak csinalni. Szerintem figyelek rajuk de kovetelek is.

            • Eva, en nem szeretnek belemenni a valasom reszleteibe, amit irtam neked, annak annyi a lenyege hogy a volt nejem sem volt tokeletes. A blogodat sem o olvass(t)a, hanem egy baratnojetol jott a figyelemfelhivas, majd kuldte tovabb nekem. Ami leszogezheto, hogy mi nem ugyanabba az iranyba fejlodtunk, mar alig lehetett konszenzust kialakitani, es mindenki aki ismeri ot (occs, apja, anyja) tudja, hogy “nincs a szotaraban a bocsanat, hibaztam”. Ez is egy idezet volt az occsetol.
              Nem csak a ferfiak kurjak el, van hogy kozosen kurodik el. Itt ez volt. Pont.

              • De akkor miért itt taglalod a feleséged intim, hétvégi dolgait rosszindulatúan??? Persze, hogy nem tökéletes, senki sem az, de melletted, egy ennyire érzelmi analfabéta mellett hogy is lenne?

                Az egész blogom arról szól, hogy mi nők mit kúrunk el. Nem akarok igazságot tenni, őt nem ismerem, de te értetlen, makacs, manipulatív és kisebbségi komplexusos vagy. Rossz a közeledben lenni és a magyarázkodásaidat olvasni, amelyeket ráadásul magyartalanul, rossz helyesírással tolsz. Az, hogy most még tovább szidalmazod a volt feleségedet, és további tanúkat idézel, csak ront a megítéléseden. Te el tudod ismerni, ha hibázol? Te ki tudod mondani: én ezt és ezt kúrtam el? Mert nem “kúródik”, annyi biztos.

            • A mai gyereknevelesben az adok-kapok elv teljesen elfogadott elv, kovetkezetessegre nevel. “Ha elpakolsz a szobadban, mehetunk a jatszoterre. “ Nem nyomom el oket, es nem lesznek ettol Stockholm szindromasok, es azt sem hiszem hogy par beirasom alapjan diagnosztizalhatnal egy ilyen komoly tunetet.
              A valasomat te hoztad szoba a veres kapcsan, te keverted bele a volt nejem nehez sorsat, a feltetelezett, gyerekekkel valo konfliktusait.
              Altalanossagban elmondhato, hogy a bo honapja tarto es mai nappal vegetero vitaink soran tobbszor elofodult, hogy egy temara adott valaszodban ujabb temat hoztal fel pl vadaskodva, ami reszemrol ujra magyarazattal folytatodott, es az egesz igy eszkalalodott, burjanzott veg nelkul. Nagyon sok jelzot akasztottal ram, egy reszet el is tudom fogadni, de a nagyobb tobbseget elhamarkodottan es alaptalanul tetted.
              Volt nejemmel ezerszer megvitattuk ki mit kurt el, en is leirtam neki hogy mit kurtam el. (Igy jo a szintaxis?) Nem neki uzengetek, csupan neked irom le, hatha megerted.
              Te is tapasztalhattad hogy belattam amikor elkurtam vagy tultoltam valamit. Ugyhogy ha azt irom, hogy kepes vagyok belatni a hibaimat, vagy kepes vagyok konszenzust kialakitani vagy kompromisszumot kotni, akkor az ugy is van.
              Kozel tiz eve elek kulfoldon, es en is erzem magamon hogy megkopik az anyanyelvem. Ezert is esik jol olvasni a posztjaidat, mert tanulni lehet belole. A hir oldalak nem nyujtanak esztetikai elvezetet, csak a tomor infot.
              Az egesz onnan eszkalalodott ujra, hogy ki mertem jelenteni, hogy melletted labujjhegyen kell jarni, majd a megindult lavinaban agresszivnak neveztelek. Ez a negativ velemenyem rolad, a pozitivokat meg nem volt alkalmam leirni, de azokban amugy is fulladozol mar. A poszt iro es a kommentelo Eva mintha ket kulon szemely lenne egy testben. Tuti hogy az eletben sokkal kellemesebb ember lehetsz. Igazan sajnalom.
              En sokat tanultam toled (tudom, tudom, nem hiszed) ezert koszonet jar! Foglak meg olvasni ha idom engedi, de a mai nap utan soha tobbet nem kommentelek. Tisztelettel: Gabor

              • Buszmagusz,
                te akarsz itt lenni.
                Te írtad, hogy épülsz, tanulsz ezen a blogon.
                Én nem változom meg egy-egy manipulatív kommentelőtől, ugyanabban hiszek, mint korábban, ugyanolyan következetesen jelzem vissza a játszmázást.
                Nem, ez nem vita, egy pillanatig sem volt az.
                Nem én vagyok agresszív: a te viselkedéseddel van problémám, azt jelzem vissza, de te ugye jó ember vagy, mindenki más hibás, a turul egy kedves mese, a szüleid nem bántalmaztak, te jó apa vagy, a gyerekeid pedig szeretnek olvasni.
                A kommentben megszólítasz, és nem érted a jelzéseket, arra reagáltam így. A posztokat nem neked írom, nem rád célzok bennük.
                Azért kritizálsz, mert nem azt kaptad, amire számítottál, vagyis nem sikerült manipulálnod. Pedig te elismertél, és jókat is írtál rólam, tudom. De hát én ilyen agresszív vagyok. Nincsenek itt kommentelők. A turul pedig egy kedves mese. Ti mindannyian jó emberek vagytok.

                • És jelzem, hogy mindannyian ezt csinálják.
                  Zavaros dolgokat írnak, nem veszik a jeleket, kiprovokálják az éles szembesítést, aztán megsértődnek, és megpróbálják a másikra kenni az egészet.
                  Soha nem szállnak ki belőle.

              • Pedig megígérted, hogy többet nem. És akkor hónapokkal később megint. Közben is megfigyeltél, nagyon úgy tűnik.
                És én vagyok a paranoid.
                Újrakezdted, mert nem bírod ki, és teljesen világos, hogy ellenem. Mintha függő lennél, rögeszmés, és emellett nagyon unatkoznál. És a mostani még rosszabb volt, mint ez a fenti: már csak a bizonygatás maradt, te milyen nagyszerű és okos vagy, izmos, semmi őszinteség, ürügyek mögé bújva, gonoszul elemezgetve engem, akit nem értesz. És kérem, hogy ne írj, hagyj, és nem, mert te akkor is, és aztán engem hibáztatsz, engem állítasz be támadónak, és “eltűntek a kommentelők”.
                Hangoztatva, hogy ez jó szándék, és te csak kiegészítesz, aggódsz értem, miközben minden eszközzel támadtad az állításaimat és azt, amit képviselek.
                És egyre rosszabb magyarsággal, az én fordulataimat felhasználva ellenem, mert a saját szavakhoz is lusta vagy.

      • Én ettől viszketek, ezt a terézanya gondolatot nem tudom magamévá tenni. Igen hibázunk nyilván emberből vagyunk, de hogy mindent lenyomjanak a torkomon ennek égisze alatt és én ezt adjam tovább a gyereknek hát nem. Ez a rózsaszín boldogságbuborék tele hibákkal elnéző vagy félrenéző tekintettel félmosollyal ugyanmár hát hiszen mindenki hibázik nekem nem megy. Hibázz nem érdekel te életed, de ha ennek hatása rajtam csapódik többszörösen és folyamatosan és elveszi az energiámat, önbizalmamat és állandóan azt kell éreznem, hogy most következik újra a felmentő szerepjáték akkor erre már nem tudok mást mondani mint, hogy hagyjálmár és tudod mit és hova. Mert determinálta meglehetősen az életemet az, hogy a szüleim hibái miatt a könyvtárban éltem és utáltam haza járni és mondjuk úgy nem rágódom ezen, meg nem hozom fel a havi egy telefonbeszélgetéskor, hogy de elcsesztétek vazze, mert én sehol nem voltam. Lehet talán ezért vagyok kodependens, amin dolgozok rendesen, de nem ezek nem olyan hibák amiken legyintesz egyet, hogy jó hát emberből vagyunk ki nem hibázik.
        Nélkülük én sem lennék ott ahol, de rengeteg munkával, önismerettel próbálok végre ott lenni ahol szeretnék. Azt hiszem ez egy poszttrauma.

          • Hű, kicsit messze ment az eredeti hozzászólástól. Azért annyit leírnék, hogy engem nem bántalmaztak, sőt igyekeztek erőn felül az érdekeinket nézni, viszont egymás bántották, és főként az anyám bántotta az alkoholista apámat, akivel órákon keresztül képes volt kiabálni, akit megalázott minden alkalommal, ahogyan részegen jött haza, apám meg sokszor volt részeg és szakadt így minden teher anyám nyakába, pedig ők ketten négy embernek is sok melót vállaltak. Azt hiszem ezt hívják másodlagos bántalmazásnak. Nekem ez a rettenetes, ezt látni, hogy hiába a jószándék, a játszmáikba beleragadt, saját árnyékukon túllépni nem tudó emberek mennyire rabok a saját életükben.

  10. Húha, köszönöm!
    Vallásos nevelés, bántalmazás, végeredmény dettó.
    Most meg basztatom magam, hogy rossz anya vagyok, amiért nem hótiszták a gondolataim és érzéseim.

  11. Visszajelzés: a túljóság veszélye | csak az olvassa — én szóltam

  12. Mint a Stockholm szindróma? Miért csak mint?
    Volt páromat bántalmazó / elhanyagoló szülőpár nevelte, mai napig nem jött rá hogy ez mennyire nem volt jó / helyes. Túl negyvenen.

    Közben mai napig nyögi a következményeket.

      • Én is csak annyit tudok ami a neten van, hogy túszhelyzetből szabadulva (vagy talán közben is) a fogvatartottak védték a túszejtőket.

        Annyi a saját hozzáadott okosságom, hogy úgy a korai tinédzser években én mint elhanyagolt gyerek már megfogalmaztam magamnak hogy egyik másik osztálytársam egyik másik konkrét szülőjével szívesen laknék, de utána még majdnem 20 évig védtem – magamban – a szüleimet. Csak pár évvel 30 után jöttem rá hogy nemhogy a kisvárosban nem ők voltak a legjobbak (mint azt folyton nyomták – hanem annyira minimális időt és energiát tettek belém amennyire csak tudtak (enyhén szólva).

        Amíg ki nem mondtam hogy ahogy velem bántak az nem volt helyes addig én is úgy bántam az emberekkel (mert nekem azt mondták hogy ez a szeretet és így fejezzük ki) aztán csodálkoztam hogy megsértődtek és eltűntek.

        Mióta tudom hogy nem helyes azóta máshogy bánok az emberekkel és jobbak a kapcsolataim.

        Az exem még sok tekintetben úgy kezelt engem ahogy őt a szülei. Nem volt jó, de nem értette hogy miért volt baj az nekem.

  13. Feljebb írta Éva: “Hogyan nyomorítsuk meg az unokáinkat is…”
    Na, én azt hiszem, ilyen unoka vagyok. Az én szüleim alapvetően jóindulatúak voltak, és igyekeztek szeretetteljes légkört fönntartani, de mindketten súlyos sérülésekkel vágtak bele a szülőségbe. Otthonról a bántalmazás, elnyomás mintáját hozták, apai oldalról a bigott református nagyanyám volt az elnyomó, anyai oldalon meg szintén az anya, aki mellett viszont nem volt apa, sőt anyám házasságon kívüli, nem kívánt, de erősen szégyellt gyerek volt.
    Szóval az én szüleim sokat javítottak a saját gyerekkorukhoz képest, de velem kapcsolatban megúszásra játszottak. Sok olyan élményem van, hogy nem számíthattam rájuk.
    És keresem a párhuzamokat. Mert ez a beszámolási kényszer még a gondolataimról is, ez nálam is nagyon megvan. Minden kis piszlicsáré (ez milyen szó? Ismeritek?) ügyért önmagam véget nem érő ostorozása is megvan. Mi van még? Valami közös ügy balul elsülése esetén a magam felelősségének keresése, és sürgető bevallásának kényszere. Elítélésemhez és keresztre feszítésemhez én magam szolgáltatom a muníciót a többiek számára amúgy nem látható gondolatbüneim részeletes megvallásával.
    Viszont én nem vagyok túl jó. Nagyon nem vagyok rossz, de ahogy látom itt évek óta az önostorozásra hajlamosak beszámolóit, én nem vagyok ilyen jó. Én sok “bűnt” elkövettem. Kirúgattam magam iskolából, időnként hazudtam, loptam is, cserben hagytam csapattársat, piáltam, drogoztam, láncdohányoztam. Viszont ezért végtelenül megvetettem magamat. Nem akartam elbagatellizálni a bűneim, hanem dagonyáztam bennük. Fölvettem a feketebárány pózt, mert ha azonnal, mások helyett, másoknál jobban elítéled magad, és ezt ki is mondod bármikor, akkor mások már nem ítélkeznek feletted (legalábbis ott, akkor), mert megleped őket ezzel a dologgal, azon kívül ezt asszem kínosnak gondolják. Gyorsan kihátrálnak a helyzetből.
    Persze ez abszolút önsorsrontás. Ezen kívül kvázi kiírom a homlokomra, hogy BALEK. Ja és persze ezt a vállalt bűnösségemet végtelen kedvességgel próbálom kompenzálni. Nem mondok nemet, mindent elvállalok, sőt magam jelentkezem, és hihetetlen ötletességgel kínálom a saját szívatásom. Szeretetért kuncsorgok. Valahogy így: tudom, hogy rossz vagyok! Nem érdemlem, hogy reám tekints, had tegyek neked engem nyomorító szívességeket, látod használhatsz, ahogy aharsz, csak szeress, még ha rossz vagyok is. És ezek után, mikor nem jön a szeretet, akkor dagonyázás az önsajnálatban…
    Ez volna a Stockholm-szindrómában létezés?
    (Ja, és még nem olvastam a Mérgező szülőket. Kéne?)

    • Bocs, ismétlek dolgokat, de jól esik így kiírni. Szóval a hasonlóságot leírtam. A különbség az, hogy én beleálltam abba, hogy rossz vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy ez jobb vagy rosszabb. Talán nincs is ennek értelme.
      Én ugyanis egyszer csak meguntam, hogy hiába próbálok jó lenni, az nem lehetek. Hát akkor rendben, én rossz vagyok. És elkezdtem tényleg rossz lenni. Ha már mindenképpen azt kapom, akkor legalább legyen alapja. Erre ráment 20 évem. Mostanában kezdek belőle kilábalni, és rálátni, hogy ez nem belső természetem, hanem lázadás az engem meg nem értő, rám nem kiváncsi világ ellen. Persze kontraproduktív ez is, hiszen a rosszaságommal a saját életem rontom, másét nem nagyon, és közben gyűjtöm a muníciót a “nem érdemlem meg, nekem nem jár” önbüntető manőverhez is.
      És azt is látnom kell, hogy ha én rossz vagyok, és valami módon mégis el akarom magam fogadni, mert a lélek csak ki akar törni a permanens önutálatból, akkor relativizálni kezdem a bűnösségem, és ha a magamét relativizálom, akkor a másét is könnyebben, és innen már nagyon sikamlós a terep, és könnyen elhomályosul a tisztánlátás. Innen már könnyű belecsúszni abba, hogy én is rossz vagyok, te is rossz vagy, nézzük el egymás bűnét, tapossuk a jóra való igényt együtt. Nevessünk rajta. Kacsintsunk össze cinkosan.
      Azt hiszem ez a végeleges elromlás kezdete.
      Az elején úgy tűnt, én jobban jártam, kevésbé nyomorodtam, mert mertem rossz lenni, és nem megfelelni a megfelelheteltennek, most viszont úgy tűnik, én jobban elromlottam el.
      Hogy van ez?

      • Nehéz helyzet ez. Nem is írom, hogy értem minden részletét, de ez is csak egy szerep. A többi szereppel azért lehet könnyebb leszámolni – pl. jó anya serep, jókislány szerep, szorgalmas, megfelelő gyerek szerep – mert ez társadalmi elvárás, és mondhatod, hogy “de hát én jó vagyok” és tetszeleghetsz magadnak ebben, a saját vélt jóságodban. De ez ugyanaz a minőség, az önsorsrontás, mint a rossznak a szerepét felvenni, csak az meg épp a társadalmi elvárásokkal helyezkedik szembe. A lényege mindegyik oldalnak, hogy a társadalom elvárásaihoz igazítja a szerepet és eszébe sem jut saját elvárásokat kialakítani és abban létezni, ami neki, mint embernek jó. Szóval próbáld meg lefejteni ezt az “én rossz vagyok, bűnös vagyok” réteget a szerepről, a bűntudatot vedd ki a képletből és nézd meg mi marad.

      • és ez a mindenáron méregetés, hogy jobban, vagy rosszabbul jártam. Miért akarjuk hinni feltétlen, hogy nekünk azért nem volt ilyen szar, mint amit más elmond? A normálisság iránti igény? Én normálisabb gyerekkorral rendelkezem? Kényszeres normálisság vetélkedő? Az én szarom kicsi, alig büdös, majdnem jó illatú! Nem is szar, csak kis cuki kakika, igazából szerethető. Haha!
        (amúgy kösz, Fagott, de tudod, nem tanácsért jöttem, hanem a kiírás lehetőségéért…)

          • Ó, de finom, fűzöm is tovább:
            van, amikor meg abban tocsogok, hogy nekem volt a legszarabb…
            Az első póz a “én normális vagyok”, a másik meg az “én különleges vagyok”, és folytatható azzal, hogy “ti meg nem”. Mindenképp eltávolít a másiktól. Persze, ha az ember a saját határainak kijelölésével, meg önmaga definiálásával foglalkozik, akkor gondolom szükséges is ez egy darabig.
            Köszi, köszi! 🙂

  14. “Szabad nem tudni előre, nem mondani biztosat, el nem köteleződni, …” – Ez az, amit az elmúlt egy évben tanultam meg, és annyira felszabadítólag hatott rám a felismerés, hogy végre én is elengedhetem magam kicsit, nem kell feszülni folyton, nem kell mindig okosnak lenni. Persze még ez is gyakorlást igényel. Munkámat is azóta élvezem, mióta elfogadtam, hogy nem fogom tudni 100%-osan csinálni, de amit csinálok, azt jókedvűen, hitelesen akarom csinálni, és ebbe még mindig belefér, hogy néha meg döcögve, fáradtan, bénácskán. És elismerem azt, ami jól sikerül, már nem kellenek hozzá mások.

    Maximalizmus nyaral, jó messzire küldtem! 😉

    Köszi ezért a posztért, nagyon kell.

  15. igazi lelkifröccs volt, köszönöm! de valahol sajog a szivem, mert én javában benne vagyok és küzdök a tökéletességre való törekvésem ellen, holott már rég nem az vagyok, aki voltam. és nem elég, hogy a baszott nagy érzékenységem miatt a legapróbb dologgal meg lehet bántani, még ostorozom magam, pluszban tiprom a sárba a saját lelkemet, de látom, hogy ez nem épit.
    én könnyeztem, és fájdalmasan kérdeztem magamtól az irás elolvasása után: nekem mi kell ahhoz, hogy ne akarjak elszámolni a legapróbb szarjaimmal? talán felnőni? még 10-20 év? egy tragédia? sors vagy tudatos irányitás?
    nem tudom
    káosz van bennem
    de egy-egy ilyen csodás irás után jó érezni, hogy nem én vagyok elcseszve, mások járnak és jártak ebben a cipőben.

    • Köszünöm, hogy írtál!

      Nagyvonalúsá, intenzív örömök, önszeretet, az kell.

      De nekem egy nagy veszteség is ezt a tanulságot hozta. Hogy nem kell és nem lehet mindent bírni, és hogy csak a lényeg számít, és jó, hogy élünk, van szeretet, egészség, étel, a többi részletkérdés.

      Ma épp elléptem a járdán, hogy fölszálljak a buszra, és ahol álltam, oda esett abban a pillanatban egy kb. fél tégla méretű, kemény malter. A hatodik emelet fölül, a tetőről. Tizedmásodperc volt.

      Ma odalépett az edzőteremben egy külföldön élő olvasó, azt mondta, remélte, hogy pont ott vagyok, megköszönte a blogot, és a kezembe nyomott száz dollárt. Én se leszek szarrágó.

  16. Visszajelzés: mi a bajom az álkeresztényekkel? | csak az olvassa — én szóltam

  17. Visszajelzés: nem kell jónak lenned | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s