…és egy papucsférjről.

Mára lesújtó véleményem lett a pszichológusokról. Kevésbé azok miatt, akikkel dolgom volt, bár van olyan sztori is. Amikor megkérdeztem egy igen nehéz életszakaszomban (2007-ben) az akkori szakembert, hogy nem vagyok-e én mániás depressziós, azt felelte: “te nem, mert a fiam, na, ő az, ő egy igazi súlyos eset” – amúgy igaza lett, meg minek ilyen címkékkel elrontani az ember önértelmezését, paráztatni, bűn is… de az érvelés, az nagyon durva. Mintha ez valami extraság, kiváltság lenne. Volt haláleset is (öngyilkosság, ugyane diagnózis folytán), ő találta meg a holttestet, aki az ülés időpontjában kötötte föl magát. Emlékeszem a döbbenetre. Akkor gondolkodtam el először, hogy nem javít a sok lelkizés semmin.

És később is… észrevettem, hogy nagyon woke konzulens-pszichológusom (nem szak-) egy agresszív csoportban az egyik engem ekéző posztot lájkolja (én ezt írtam, alapvető biológiai-etológiai tényeket nem szabad kimondani). (Nála volt az exszel a “párterápia” is.) Hát, ő is ember, van ilyen. Nem a személye, nem is a szakmája az igazi bűnös, hanem a wokeság agressziója, meg a közösségi média, a “buborék” és annak normái és tilalmai, amely jobb indulatú emberekből is kiváltja a csürheviselkedést.

Persze pont ő jobban tudhatná. Láthatná ezt az undorító folyamatot, az efféle (agresszív-sértett gyerekellenes) csoportok színvonalát. Amilyen vagyok, rákérdeztem, miért lájkolta az egyik kliensét aprító posztot. Magyarázkodott, hogy ő csak félálomban lájkolgatott, nem is nézte, mit.

A legjobban az rendített meg, hogy miféle hatalmi eszköz lett ebből: a pszichológia lebutított fogalmait, összefüggéseit átlagemberek (nők) dobálják nagy okoskodva, álhiggadtan egymásra, különösen akkor, ha valaki nem tetszik nekik, és mivel a valódi érzés (harag, indulat, irigység) vállalhatatlan, a “segítségre szorulna, de nincs betegségtudata” szöveggel akarják megbüntetni nagy jóságos leereszkedéssel.

Eközben megy az a trend is, hogy “de bátor vagy, hogy nyíltan vállalod a depressziód és regényt írsz róla!” (a folyamatosan hisztiző Nyáry Luca), vagy “menő vagyok, különleges vagyok, aspi/ADHD-s vagyok, a muglik pedig elnyomók” típusú előnyvadászat és feltűnősködés. Tud ez menő is lenni. Avagy mentség.

G.:

én úgy látom, hogy ez a téma attól népszerű

hogy van egy csomó ember

főleg nők szerintem

akiknek az apjuk, csávójuk, főnökük egy címeres seggfej

és erre most a bulvármédia felfedezte a magyarázatot, hogy ők nárcisztikusak meg pszichopatikus személyiségek

pedig csak simán seggfejek

ahogy a híres buziprofesszor, michel foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére

pl. donald trumpra nezve a “narcisztikus” kifejezetten hizelgo

Feldmár azt írta valahol, hogy annak kell terapeuta, aki nem tud egy jó baráttal szívből beszélgetni, és valami nyomja a lelkét… amúgy nem tudom, ez is ott volt-e, de értelemszerű. Kissé túlbonyolítja az önboncolgatást, a befelé figyelést a mai ember. Biztos sok baja van, és jólesik elmondani. Na de ezért hét-tíz éveket tanulni és ötven percenként elkérni egy-két-négy tízest…?

Eleve is kétséges kreálmány a pszichológia, nem véletlen, hogy a bölcsészkaron üzemelt Pesten a képzése évtizedekig. A komolyan vétele (TUDOMÁNY) abból adódik, hogy a pszichológia szak olyasmi a gimnazistáknak, mint a tűzoltó meg az állatidomár az oviban: téves elképzelésen alapuló vágyálom, valamint nehéz oda bejutni.

És minek?

Bárkit agyon lehet ütni egy diagnózissal, és bárkiről lehet fabrikálni, okokat találni, mert mindannyian ugyanott nőttünk fel (kelet-európai pszichózis). A mindenféle betegségleírásokból kiderül: minden fasza, a világ okos, a társadalom jól működik, csak hát vannak zavaros, rosszul teljesítő emberek, akik másokat lenéznek, nem igazodnak, nem működnek együtt, elmagányosodnak, téveszméik lesznek – fegyelmezgetés, alterofóbia, a lázadás változatos formáinak kicsinálása, pont amit az állam, a jog csinál.

Aha, tehát én vagyok a beteg, a problémás, aki szabadabban akar élni, és ezek ellen kiabál? VAgy mert máshogy gondolkodom, más és gyorsabban jut eszembe? Szerintetek ez a világ, a patriarchátus, a kapitalizmus, a polgári élet normái, a szexuális frusztrációk, az alkoholizmus, a pornó hegemóniája rendben van? Rendben van az erőszak? Apám vallási tébolya?…

Ezek társadalmi és világjelenségek, nem egyéni történetek. Hogy kéne ilyesmire reagálnia egy egészséges léleknek? Mi az az eset, amire azt mondjátok: ő joggal lázad, így védekezik, igaza van, és nem még őt stigmatizáljátok?

Szeretnem kéne a bátyáimat? Megbocsátani? Miután… le se tudom írni. És nem is velem tette, és többekkel tette. És soha el sem ismerte, elkente, és nevetgél és fölényeskedik tovább azok előtt, akik tudják, és szemet hunytak, egy jó szavuk nem volt.

Ha nem tudok megbocsátani, az engem minősít? Akkor paranoid és haragtartó vagyok?

A világgal van a baj, vagy a csoportdinamikákkal, nem az egyénnel, aki ezekre reagál. Nem azért bántalmaz a férfi, mert nárcisztikus és szadista (vagy akkor az összes férfi az…!), hanem azért, mert érzi, hogy van hatalma, megteheti, előnye származik belőle. Így egyéni módon “gyógyítani” sem lehet a “szadizmusát”. És ezt jelenti a címeres seggfej. Basáskodik, önimád, harsány. Dehogy személyiségzavar ez. Ki jóságos meg belátó, ha megteheti, mert van mentsége, hogy ne legyen az? Az önelnyomó nők, legfeljebb (na, az a kóros).

És minek olyanokat basztatni, akiknek személy szerint nincsen bajuk? Velük van baja a többieknek, akik unalmukban piszkálgatják, irritálódnak, közösítik. Kiválasztanak valakit, és oly könnyű ráaggatni bármit, rá mutogatni, fejet csóválni, kéretlenül kioktatni a konszenzus akolmelegében (“ő káros, őt kiiktatjuk!”)… Ki nem veszi észre, mi zajlik?

A lélektan egymással rivalizáló irányai egészen elképesztő károkat okoztak már az emberiségnek (a Miben tévedett Freud? című munka 760 oldalas), alkotó, szabad lelkű emberek tömegeit dugták tébolydába. Ezt a károkozást és szigort bekeményítve és még súlyosabb következményekkel produkálja az orvosi tan, a pszichiátria.

Pedig nemrég még én is éreztem, hogy jaj, egy SZAKEMBER, az hasznos meg segít. A múltkor mondta a Fehér Balázs nevű szexi modell és énekes DTK-nak, hogy napi egy órát volt terápiában tizenkét éven át. A pszichológus olyan ezeknek, mint a műköröm a budai feleségeknek. Egy másik tündér is meséli, hogy milyen régóta “dolgozik magán”, heti háromszor. A megnyilvánulásaikat, a parodisztikus önkomolyanvevésüket látva azért hatalmas gyomros ez a pszichológusszakmának. Ha ti ennyire jutottatok…

Egyre sűrűbb erdőbe jutottak, nincsen vége, nincs kijárat. Olyan is van, hogy a feltűnésre vágyó libus maga konfabulálja és igényli a diagnózistömeget. Pénzért bármit: addig jár meg rinyál, hogy találnak valamit, talán többet is (vicces aztán, ahogy panaszkodik, hogy nincs vége, újabb meg újabb gyógyszerek, diagnózisok…).

Most már tudom, milyen “bekerülni a rendszerbe”, azt, amiről inkább az idősek beszélnek, hogy elmész egyszer az orvoshoz, aztán sosem szabadulsz, mert mindig találnak valamit, sőt egyre több mindent, és ennek sosincs vége, csak mindenki jól belekeveredik az egészbe. Így vagyok én a pszichiátriával. Isten tudja, hányféle címkét rám aggattak már, mindig van valami új, és ez nem úgy működik, hogy helyette, hanem mellette. A disszociatív identitásokról általában úgy vélekednek, hogy ilyen igazából nincs is, csak mindenféle pszichózisod van helyette. Ezt is próbálták, csak nem működött, most megint ott tartunk, hogy jó, hát azod IS van, DE még ez meg az meg amaz, meg ez ezzel függ össze, az azzal, ez nem is tünet, az viszont talán csak tünet, de nem azé, hanem ezé, és akkor erre szedjünk ezt, de mégse, inkább arra azt, na jó, inkább mindkettőre valami harmadikat.

Szerintem ezeknek fogalmuk sincs. Tök komolyan. Faszt se tudnak.

ez egy nagyon gonosz, ostoba liba, és nagyon sokat bántott engem amúgy – elégtételt érzek! ami teljesen természetes és emberi reakció.

Mennyi idő, energia, pénz, fontoskodás… Ezek unatkoznak. El kéne menni kapálni. Arról írt, hogy az egyik disszociatlív énje kiakadt, hogy a másik használja a fogkeféjét, de van egy harmadik, aki meg használhatja, azt nem bánja az 1. számú. Ordít, hogy ez mekkora kamu.

Nem is elégedett:

Én ezt úgy kezdtem, hogy magam sürgettem a dolgot, adjad a papírt mihamarabb, mondd ki, írd le, mert a dolgok úgy haladnak. Megállapítjuk és kezeljük, nem? Csakhogy a pszichológia nem egzakt tudomány, itt elméletek vannak, azaz soha senki nem biztos igazán semmiben és nem is vállal felelősséget semmiért. Egy ismerősöm apja mesélte, hogy neki 12 kardiológusa van, hát nekem meg jelenleg három pszichiáterem. Csak pszichiáter három, van terapeuta is, aki elvileg csak pszichológus, legalábbis ez a mostani, szóval még van hova fejlődni.

Ezek a szakma bűnei és visszaélései voltak, de amit az átlagnő művel, az még ennél is nagyobb döbbenet. Ahogy már írtam, pusztán hatalmaskodásra, bosszúra és fölényeskedésre használják a lélektani fogalmakat. Ítéletnek.

Nincsenek már valódi társadalmi ügyek, ezért az ügyeknél használt érveket, narratívát, pózokat a közösségi médiában és balos médiában fokozódó ütemben, tömegesen használják a júzerek saját csipcsup érdekeik, érzéseik igazolására, “életképtelen fiatalok ömlengése olyan privát dolgokról, amik senkit sem érdekelnek” (Feminizmus oldal). Ezzel a folyamattal, a belső élet, partikuláris témák kiteregetésével párhuzamosan lett mindenki pszichológus, záporoznak a komoly diagnózisok és stigmatizáló betegségnevek sértődöttségből bármilyen vitában. Már előtte is konszenzus volt, és tényleg kétely nélkül kezelt fő szabály a nők körében, hogy a terápia, pszichológia hasznos, mindenkinek segít, különösen a gyereknevelés, anyaság, testkép és szexualitás kapcsán kell “feldolgozni a csomagjainkat”.

A pszichológia iránt kritikusoknak vagy akiknek semmi bajuk azzal a megnyilvánulással, amiért mások kényszerzubbonyért ordítanak, odavetik: “nincs betegségtudata, nem kér segítséget”.

Az igénynek megfelelően lett rengeteg sufnivállalkozó, facebookos lelkiző aktor (meseterápia, gyásztanácsadó, kócs). Sima (tehát nem klinikai szakpszichológusi) vagy semmilyen pszichológusi végzettséggel, nagyrészt középkorú nők. Tele vannak velük a női lapok.

Tudományként kereteznek érzéseket, adatként benyomásokat, véleményeket. A qubiten is van ilyen, hogy “1474 főt vizsgáltunk, a megkérdezettek 79,4 százaléka számolt be enyhe vagy közepes mértékű szorongásról”.

Új és új, találó elnevezések, fogalmak születnek, és ezek kitűnően alkalmasak mások hibáztatására és önfelmentésre. Komolyan is hangzanak. Ha például egy orvos a mégoly fejlett egészségügyi rendszerben nem igazolja vissza, hogy komoly szervi bajod van, nem csak elhíztál vagy hipochonder vagy, annak a neve medical gaslighting. Az amerikai Women’s Health márciusi számában:

A magazinok és a pszichológusok tehát együtt foglalják el az engedelmes nők tudatát, ami elnyomás. Ha pedig nem vagy nagyon kritikus vagy jó szimatú, akkor komolyan tud nyomasztani a sok hülyeség. A járj szűrővizsgálatra! fajta nőzsarolás (a kritikája hatalmas tabu, hiszen ellentétes a “jutalékért felelős vagyok, egyébként alkesz” rákedukátor vagy rózsaszín civilszervezet érdekeivel). És az örök lelkizés is: “ez még normális? nem kéne-e terápiába mennem?”

Többet én nem megyek. Kiben lehet megbízni., és minek ez az egész? Én annyit e annyi belső munkát végzek, nem csak beszélgetek, gondolkodom, hanem írok is, naplót, regényt. Nem velem van itt a baj.

A gondolkodó, tapasztalt, őszinte pszicho szakember bevallja, hogy súlyos kételyei vannak a szakmája szabályai, tanai kapcsán. Még Mácsai is bevallotta.

Mintha a diagnózis lenne a büntetés, ha valaki nem átlagos, normál, unalmas. Kedves olvasónk használja ezt a képet a személyiségzavarokról szólván:

Ez a legszemélyesebb és legmegdöbbentőbb történetem (talán Minden Áron hasonló ehhez, de vele nem találkoztam): az exem, Vecsey Tamás feljelentett zaklatás miatt az utolsó találkozásunk után hat évvel. Annyira zavaros dolgokkal vádolt, hogy bár többször visszadobták az ügyét, mindig ütötte a vasat, végül az első fok elrendelte az igazságügyi pszichológiai szakértői vizsgálatomat, mert ilyeneket, amikről ő írt, csak egy őrült tesz. Ahogy azt írtam is februárban, gondosan felkészültem, hogy ne láthassanak belém, és bemondtam a húdekomoly, sok év titkos tapasztalatán nyugvó Rorschach-teszt negyedik ábrájára, amit itt találtam és viccesnek éreztem, hogy:

csopperező jeti átlépi a képzeletbeli felezővonalat.

Az igazságügyi szakértő meg se rezzent erre, noha köztudott, hogy a teszt nem alkalmazható, ha ismeri az alanya az ábrákat, pláne ha nem a saját asszociációit mondja. Mondtam pár red flag mondatot is (a valóságot, apámmal kapcsolatban öröklődő dolgokat), arra nem reagáltak, összességében pedig kihozták, hogy enyhe, kevert valami, talán PARANOID vagyok, énes színezettel. A red flagből logikusan következő, gyanús diagnózisokat (szuicid, skizofrén, nárcisztikus, histrionikus, bipoláris, borderline, depressziós, falcoló) viszont nem állapították meg (semmi olyasmit, még a cluster sem azonos!). Az egész vizsgálat célja az volt, hogy ne higgyenek nekem, az eredmény pedig érdekesképp pont a feljelentő (és a neki eddigre hívő bíró, ügyész) szándékai, érdekei szerint alakult, hogy nekem ne higgyen senki – nahát! Persze nem én választottam és kértem fel a “szakembereket”, rám erőszakolták, kurva ellenszenvesek voltak és sürgettek. Viszont nem mondhattam rá nemet. 270 ezer forintba került csak ez az államnak…

Frissítés: vitattam a szakvélemény hitelességét, elmondtam a bíróságon a csopperező jetit, és a többi hekkelésemet (Szondin előre eldöntve 1, 4, 7 a választásom). Engem tutira nem ismertek ki a választásaimból, se a vizsgálat közbeni viselkedésemből, mert felkészültem előre, hogy mennyire szabad mozogni, hogy fogjam meg a képet, kire nézzek, hogy mutassak, mennyit beszéljek. Be is idéztettem a tárgyalásra 2023 októberében a teljes bandát, mert érvénytelennek, kontárságnak tartom az egész vizsgálatot, az elrendelése pedig, mint utóbb kiderült, hatálytalan feljelentésen alapult. Azért is több százezres órabért kaptak a rohadékok, hogy bejöttek tíz percre a bíróságra! Hülyének is megéri…

Hogy miért lettem én enyhén paranoid személyiségzavarú és semmi más? Mert utaltam rá, hogy a fórumosok, köztük Murinai, Vecsey, Lelkes, Németh, Esze, Nagy és a fenti idézet forrása, Fekete falkában hajszolnak évek óta. És nem hitték el, fel se fogták a történetet, nem illett a képbe. A bíróság szája íze szerint produkáltak: itt valami zaklatás van, akkor nem lehet, hogy őt hajszolják, tehát paranoid!

Ezek ennyire felszínesek és ostobák. Nem írhatnának diagnózist egy darab, másfél órás alkalom alapján, ahol a kérdéseikre a választ sem engedik végigmondani! Pláne nem úgy, hogy a tét büntetőjogi következmény (nekem pedig sokáig nem is volt ügyvédem).

Nem lett értelme végül a vakon az ügyészséget szolgáló, seggnyaló véleménynek sem. Frissítés: 2024. április 30-án minden vád alól felmentettek, és nem bizonyítottság hiányában, hanem nem volt bűncselekmény, amit tettem. Semmi sem. Sem nem, zaklatás, sem nem személyes adattal való visszaélés. Illetve hatálytalan volt a feljelentés. Nem ment ezzel sem Vecsey semmire, ahogy az életével sem, ő tönkrement bele, még hamis vád miatt is cidrizhetett.

Ő maga mondta el, hogy bár korábban távoltartást kért, nem érezte veszélyben magát és a családját. Én nem mentem a közelébe, nem hívogattam stb., ő bújta és fotózgatta folyton a blogomat, rettegve, hogy a felesége, apja és a világ előtt lebukik. Sőt, nem kapott “tömeges, kéretlen megkereséseket” sem miattam (ez az eredeti feljelentésében volt), csak egyet, de az sem volt rosszindulatú, egy ismerőse írta, és egy mondat volt.

Semmilyen hatással nem volt az életére, hogy én végül (sok év után) visszaszóltam, mert megelégeltem a gyáva, aljas szarkeverését. Csakis az egójára, a hiúságára. A hazugságaira. Beidéztettem a feleségét is, aki előtt addig tudta domborítani, hogy “ráakaszkodott egy nő és nem hagyja békén” – bár ő akart lelépni három gyerek apjaként, nálam lakni és vallott tüzes szerelmet több tucatszor. A legdurvább az volt, hogy 2014 húsvétján, amikor én a gyerekeimmel Spanyolországban voltam, odabiciklizett, ült és órákig nézte az üres házunkat, annyira szerelmes volt (találjátok ki, miért tesz az ilyen ember aztán zaklatás miatt feljelentést!). Kegyetlenül irigyelte azt a spanyol nyaralást. Ezt nevezte utóbb “pár alkalom kényszeredett dugásnak, mert ráakaszkodtam, és amúgy undorító vagyok, de hamar menekülni akart”…

Ezt a képet feljelentésben emlegette. Felismerte magát vaskereszttel a nyakában. Sérelmezte, hogy mikropénisszel ábrázolom… és nem hinnéd, de ez egy jogász, feljelentett egy rajzot!

Szóval még az első fokon beidéztettem anyut, ott szembesült azzal, amikora bíró is, én is elmondtuk, mi volt, hogy mekkorákat hazudott a férje, hogy a saját bőrét mentse.

A tanulság röviden? Ne hazudj! Ha papucs vagy húsz éven át, akkor maradj szépen az ágy alatt, ne lázadj. Ha lázadsz, akkor viszont mondj igazat, mert ki leszel röhögve.

De legalább milliókat baszott el erre az állam.