Van itt egy félreértés. Én nem most vagyok rosszul, hanem április közepén voltam (nem a jelen mesterséges facebookdrámától, hanem más – más méretű – okból, amelyet nem tudok, nem akarok itt részletezni). Remélem, tiszta: ami most megy, az egész őrjöngés nem én vagyok, nem engem tükröz, nem rólam vall, ne aggódjatok emiatt. Majd lenyugszanak, találnak ők is értelmes projektet. Ez a behiszterizált nők lelkének bugyrairól ad képet, az ő érdekeikről, sérelmeikről; az igazsággal szembesülésre való képtelenségükről, a hergelhetőségükről, a klimaxukról, az életnívójukról, unalmukról, fájdalmukról. Íme, a magyar wmn. Ez egy gerjesztett műsor, bolhacirkusz, igaz, sok és ronda bolhával. Nekem ez nem árt. Ezért nem hadakozom velük, nem is moderálok, sőt, nem is olvasok. Minél több, annál jobb. Valaki írja, tavasztündér nevű nagy rajongóm is nyomja. Hát persze, hogy nyomja. Ebből látszik a nívó, látsszon csak, undorodjon mindenki. Ez nem beszélgetés. Ellepni, nyaggatni, megerőszakolni a másikat, kéretlenül kielemezni, tanácsokat adni, “segíteni” akarni (lent levő emberek lefele…), és eleve: több tízezres tömegbe koncnak bedobva…? Később, ha elmúlik a gőz, szégyellni fogják.
Dolgom van, fontos: napozom. Futok, főzök, maffiás filmhetet tartunk (Il Traditore, a Budapest Film műsorán!).
Elnézést kérek attól, aki engem most összetörtnek, kikészültnek, tébolyultnak szeretne látni, vagy bármi önsajnálatot, de ebben a posztban részletek vannak az életem valóságáról. Én nem a ti szabályaitok és bosszúfantáziáitok szerint létezem, nem az a bábu vagyok, akit ti alkottatok meg egy művalóságban, ami mögé nem láttok, de nem is akartok nézni. Az a megoldás, úgy kb. mindenre, ami az életben szar, hogy nem kell toxikus dolgokkal foglalkozni, szánalmas emberekkel érintkezni. A blog itt van, és jó. És jönnek ide, persze: mi hír, mit csinál a “bolond”? Sír már? Hú, de izgi!
Topik on. A híroldalak gyászosak, és sok a baj, remeg a levegő az ingerültségtől Pesten, de kénytelen voltam elismerni, pontosabban: meglepetten érzékeltem, hogy sok minden viszont jóra fordult az elmúlt hetekben.
Ha a pohár nem túl mocskos, van értelme újratölteni. Írom a lényeget az életmódváltásról. Több év figyelmes tájékozódás után, felhasználóként elmentem a széléig, de nem köt semmilyen érdek, hogy amire rájöttem, azt promózzam.
Van viszont a neten és a cégek piacán egy csomó szakértő: guru, tanácsadó, rendelő és dietetikus. Én a szimpatikusabbját sem kedvelem, mert a kulcs egy értelmes ember esetén belül van: az ő odafigyelése, tájékozódása, angoltudása a lényeg, és amúgy minden, de minden fenn van a neten. Nem kell több információ, tettekre van szükség, és időre – neki kell látni.
De azért nem árthat, ha tanácsot kérek? De, árt. A “kérdezd meg a szakorvosodat és menj el terheléses kardioultrahangra, teljesítménydiagnosztikára, mielőtt kocogsz 400 métert a parkban”, az nem más, mint felelősséghárítás. A legnagyobb ártalom az, hogy elhiszed: ők tudják (és érdekli is őket), te nem.
Senkit nem érdekel, hogy jól legyél, mert abban nincs üzlet. Bővebben… →
Hatalmas a zaj, sok a hamis hang: azt mondja, segít, motivál, de csakis az egója érdekli, magát nézegeti a közösségimédia-tükörben; megúszós és hisztis dolgait, tévé előtt fetrengését kenegeti. “Fokozatosság”, “adok időt magamnak”, “baby steps”, “lágy formák”, “saját testsúly”, “pihenés”. Vagy egészen nyíltan árul valami kóklerséget, szponzorok eszköze. Ne dőlj be nekik!
Szűrd ki a zajt, tegyél rendet a fejedben, fogyassz letisztult minőséget – és eddz. Ezt azért így írjuk, mert edz a tő, és a kétjegyű mássalhangzónak az első jegye kettőződik írásban, amikor a j hasonul: ússz. Epres Attila félórányi Hrabalt olvas neked, míg nyomsz ötször húsz guggolást, oldalemelést, négyszer két perc planket. Mindig hozzáöltözik! Kishajós inge, cicás pólója is volt. Élőben este 11-kor. Extrém megnyugtató, kedves, okos, korrekt. Ha megvolt már az edzés, akkor örüljön Gary Chapman: egymást szagolva, ölelve ugyanazon felnevetni, annál nincs is jobb.
Legyél erős és magabiztos, ne hagyd magad mások által befolyásolni. Azt jelenti az erő és a magabiztosság, hogy tudod, mit akarsz, nem veszed át kószán vágyakozva, bűntudatosan, kettő napra mások edzéseit, módszerét, és egyben kellő derűvel, gyengédséggel bánsz magaddal, nem hagyod, hogy ostorozzanak, hiszen a célok, az alapok világosak. Aki tiszta fejű, annak nincs szüksége hisztis kenegetésre, kifogásokra, akkor se, ha négy napot kihagyott. Nagyon sok nő csinálja ezt a kenegetést, magyarázást, “online edzések”, előre beígéri, utat mutat, kipipál verbálisan, majd elhever. Mintha a közösségért hozna áldozatot azzal, hogy edz. Ő nem edz – ő mutogatja, amennyit mégis.
Ne engedd, hogy olyan vezessen, aki nem tudja, éli, amit te, mert nem ismer, mert nem oktat otthon gyereket, mert neki nem kicsi a lakása stb. Ne hallgass senkire, aki rendszert, módszert, kócsingot, edzést pénzért akar adni, és látható, hogy ő a lényeg. Te vagy a lényeg. Röhögd ki nyugodtan, ne legyél balek. Gyönyörűen meg lehet oldani nulla forintból az önkipattintást. Amúgy nem is korrekt. Ha “költök rá, tehát komolyan veszem” alapon csinálod, akkor majd, amikor feladod, neheztelni fogsz arra, aki elszedte a pénzedet. Magadra nem.
Költs: komoly futócipőre, versenybringára, húzódzkodórúdra, tornaszőnyegre, izzadságelvezető, szívvidító színű tornadresszre, fitballra.
Jelszavaink lésznek, ahogy Katona József írja: erő, kardió, nyújtás.
Erő. Az izomért, a jó alakért, a formásodásért és az erőszintért. Az élményért. Az anyagcseréd állapotáért. Nincs formás test kiegyensúlyozott, felépített izomzat, íves idomok nélkül. Az eddigi években, hacsak nem zúztál, leépültek az izmaid.
Ha amatőr sportolókkal beszélsz, vagy mindig lesz valakinek az okos férje, akkor el fog hangozni a SAJÁT TESTSÚLYOS EDZÉS, mint ami jobb a súlyzósnál, csak az a jó – afféle filozófia, alapelv ez.
Kell a súly, kell az ellenállás. Én nem szeretem a gumiszalagot, mert azzal lehet hamukálni, direkt a könnyebbik ponton fogni, a súlyzóval nemigen. Ha súlyzó nincs: van gyerek. Ez egy 25-35 kilós gyerekkel (képünk egy 32 kilós példányt ábrázol) intenzív közös élmény, és szuper has-, törzs-, comberősítő, akrobatikus, sőt, nyújtó gyakorlat a lény mozgatása, függőleges combtól idáig (neki akár kézenállásban is végződhet):
– egész le, és ráadásul overhead, vagyis fej fölött tartva, és a kezemben a két súlyzó. Így tud a kétszer négy kiló is terhelni. Négyszer huszonöt ilyen, egy köredzés részeként, ami teljes testes, hétféle gyakorlat, négy kör (itt olvashatsz leírásokat), és már jó.
Kardió. Ezt ne gondold túl, és ne várd, hogy kedved lesz hozzá, mert nem lesz. Csak csináld. Séta, akár beszélgetős, gyerekkel-férjjel, ez lehet egy vagy több óra. Power vagy nordic gyaloglás, dombra séta, lépcsőzés, lépcsőn futás, görkorcsolya. Táncos, szteppes videók. Futás, bringa, fél-egy óra. Jó térddel, bokával pedig: ugrókötél. Ebből elég negyedóra, mert intenzív.
Ugrókötéllel lehet nyújtani is, ahogy a film végén látjátok.
Hova tűntek? Mi lett velük, hová lett az a nagy lelkesedés?
Én régen naiv voltam. Mindig örvendeztem, amikor láttam: ímhol, emberünk felismeri a problémát, jobb életet akar, és tesz is érte. Nem halogatja tovább, mert az első nap ma van. Belevág. Izzik, terve van, cselekszik. Élvezi. Életmódvált! Elege lett! Nem akarja megúszni sem a komoly étrendi reformot, sem az izzasztó sportot.
Ez rendkívül értékes állapot. Mert hányan nem…? Ennyit sem.
És: blogol róla izgalmasan, viccesen, őrlődve, elhivatottan, önironikusan – és hiún. Bővebben… →
Na de az unalomból szerelem! Az a legalja. Azt a kínlódást, vergődést, kétkedést, amit egy agyába zárt, ott űzötten keringő középkorú nő tud produkálni, hát komolyan.
El kéne menni kapálni.
Amikor nincs elég inger. Amikor kéne valami. Az unalom maga a hetedik főbűn: a jóra való restség. És nem is valami protestáns etika meg teljesítménykényszer ez, nem a hasznosságról beszélek, hanem a megélt életről, az örömről, a tettekről, a vállalásról.
Hogy az ember mi mindenre képes, mit összeképzel, gyötrődik, önelemez, nézeget, véleményez, ha nincsen dolga, értékrendje, belső tartása!
Az unalom az eredete a sok visszás, egymást bántó, aljas megnyilvánulásnak. De mire én erre rájöttem! Hogy ez a bajuk, én csak ürügy vagyok. Az intellektuális igénytelenségnek unalom az oka és következménye is. A pszeudonkontenteknek, a puffogásnak, a hitvitáknak, a módszerekért való rajongásnak. Az eltévedt, magát nem látó önértelmezésnek.
Másoknak megmondani, hogyan legyen értelmes életük. Meg: te imádkozol értük. Te hasznos vagy, mutatod fel azt az egyetlen, értékelhető, kicsit azért cikis cselekvést az életedből, jó demonstratívan. Addig se látszik, mennyire unatkozol és mennyit kavarsz. Vadidegen létedre kioktatsz arról, hogy nekem hogyan legyen értelmes életem.
Vagy merő jóindulatból, hogy én mit egyek. Hogy lehet, hogy nem látszanak emberek határai? Nem az a baj, ha nem értesz egyet, ha gonosz vagy, mármint ez is baj, de más a lényeg: az a baj, hogy nem érzékeled, hol van a másik énhatára.
Kamaszkorban nagyon súlyos az unalom. Mennyi időnk van, istenem. Én tanulással nemigen fárasztottam magam, és barátságaim voltak ugyan, de olyan sűrű társasági életem nem. Nem is olvastam eleget akkor még, csak később. Önelemeztem, gyötrődtem, fejben voltam szerelmes. Mások együttesekért rajongtak, testmódosítottak, ittak. A maiak sminkelnek, önkifejeznek, videókat néznek és gyártanak, vegánok és transzok lesznek, Gretát tagelik.
Az unalom és figyeleméhség legmeredekebb formájában egyik netes rajongóm kiötölte, hogy akkor neki most disszociatív személyiségzavara van, és erről blogol. Reméljük, csak az egyik énje kapja el a vírust, a többi nem.
Azt hittük, most majd a lényeg marad. Mindenki mondta is lelkesen, akit nem hajt a munkahelye, hogy most aztán rendet rak, a gyerekeivel minőségi időt tölt, befőz, sportol. De kettő jóga után vége is volt. Tévét néz, másokat figyel, oktat ki és zabál. Unatkozik, nyomorog, hibáztatja a körülményeket, nyelvét élezi azokon, akik edzenek, vagy akiknek kertjük van.
Az otthon rekedtek facebookoznak, járőröznek. Mérhetetlen irigy, gonosz, unatkozó kontentek: Rogán Cecília miért reszeli a körmét, Varga Judit miért lép utcára, hogy mer szép lenni, és emellett a saját problémák erkölcsi tettként való lobogtatása. Ha szar neki, az erény. Mertőkbezzeg, ők dolgoznak vagy etikusan munkanélküliek, csupa hasznosság és sorscsapás, nekik ilyenre nem telik, férje betegtologat, anyja 82, alig tud megélni. Mert amazok. Vérlázító. Hát nyilván.
Ki viszonyította magát valaha olyan nőkhöz, akiket eleve fanyalgási céltáblának, irritáló kontrasztnak találtak ki és hoztak forgalomba? Te bedőlsz ennek? Téged ez háborít fel? Nem mondjuk a férjed, gyereked viselkedése? A saját lustaságod?
Az izoláció kimaxolta a jellemvonásokat és fogyatkozásokat, különösen azoknál, akik eddig másképp éltek, és most otthon rekedtek: most rákapcsolt mindenkiben az igazodó, a mutogató, a deklaráló, a tanácsadó, az álságos aggódó. Kiderül: nem volt élete, csak azt hitte, mert rohangált. Türemkedik a saját bőrt mentő, a rafkós, a rajtakapó, a fitogtató, a nejlonzacskózó-fertőtlenítő. Az álságos mindenrendbenlesz, micsakértetekdolgozunk, reméljükkibírjuk hashtagek mögött a Wmn.hu szöveggyártói fájdalmasan szembesülnek a fölöslegességükkel. Nincs több modoroskodás, menőzés. Kínos a felelősségteljesnek beállított luxusnyafizó anyaság, a kifogáskeresés, a témátlanság, a szépelgés, a jópofán előadott irigykedés, zabálás, sportgyűlölet, alkoholizmus, jógamegcsúfolás és a rossz mondatok.
Én csak nézek, és rájövök, kiben mi lakik. Most nem kell, de ha ennek vége lesz, én ezekkel az emberekkel nem is akarok érintkezni.
Van olyan is, hogy valakinek van, lenne dolga, de az annyira monoton, méltatlan, terhes vagy kellemetlen, hogy menekül előle. Ez is unalom, bűntudattal terhelve. A kismamák, a takarítók, a pultosok unalma.
De a gyerek, főleg a kicsi, aki még nem romlott el az unalomban, mégis visszaránt, egyben tart, a lét lényegéhez köt. A testedet lefoglalja a kihordása, cipelése, szoptatása. Aztán leköt a léte. Nem ez a dolga, nem ezért szültünk, és mégis megtörténik. Az embernek, ha gyereke van, nincs pofája hülyeségeken vekengeni. De ha mégis vekengsz, ő majd megzavar benne. Előbb-utóbb éhes lesz, odaszarik, leesik valahonnan, ki kell mosni a ruháját, ki kell vinni a levegőre. Vagy csak rádnéz azzal a megdöbbentő tekintetével. Előbb-utóbb elneveted magad.
Vagy az is van, hogy kimenekülsz a lakásból. Az is az élet, a lényeg. Sokan kezdtünk el azért futni a hegyen, bringázni, terembe járni, mert elviselhetetlen volt annyit lakásban lenni a gyerekkel, amennyit voltunk, kibírhatatlan volt a csacsogás, nyafogás, morzsák és nyálak, és a sport legális alibi volt. Azt nagyon meg kell magyarázni, hogy “nincs időm”, miközben megpusztulsz másfél óra csöndért, saját rendelkezésű percekért.
Ezzel is, emiatt, és enélkül is az értelmes, elemi létre figyelmeztet a gyerek.
Ha sikerül a megfelelési kényszert, a parákat felismerni és levetni, ha nem ragadsz a tévé elé, ha nem a felületes ismerőseiddel foglalkozol, most megértheted önmagad.
Vagy pont most kapcsolsz rá? Netán kezded el, újként?
Sokat filóztam már a járvány és az edzettség-egészség összefüggéséről. Arról meg nem filózni kellett, hanem teljesen gyakorlati kérdés volt, hogy karanténban hogy csinálom a saját edzéseimet. Lesz-e motiváció? Bővebben… →
Úgy látom, unatkoznak az otthon maradók. Reagálnak, üresben dumálgatnak. Értelmetlen feszkózást, béna vicceskedést látok a facebookon. Mindenki meg akarja mondani másoknak, mi a helyes, fitogtatják a jólértesültséget, kioktató, agresszív, “felelős” posztokkal van tele a hírfolyam, “hát nem értitek? csak a ti érdeketekben!”. Nehezen megy mások határainak tiszteletben tartása. Nem értik, hogy mások mások, máshol van a tűröképességük, és hogy senki nincs a másik fölött. Hatóságot játszanak.
“Kritikusak” is a döntésekkel: miért nem így, miért nem úgy van? Miért néma a miniszterelnöki videó? A tartalom nem számít. És ha végighallgatták az intézkedéseket, akkor ők tudnak még jobbat, többet, mást, miért nem az lett, ami nekik előnyös. Hát, nagyszerű.
Tanulságosak az újonnan indult petíciók követelései is.
Hát azért nem az van, amit te épp kitaláltál, mert ahhoz annyi pénz kéne, amennyi nincs. Vagy alkotmánymódosítás. Vagy mert egy ilyen irányú vezetés, amilyen nekünk van, soha nem fog bevezetni egy szélsőbalosnak számító intézkedést (feltétel nélküi alapjövedelem). Vagy mert a te megoldásod másvalakiknek, többeknek lenne súlyosan sérelmes. Vagy mert miért pont te kapjál segítséget, miért ne más?
Meg ugye, “hétfőtől nincs iskola” – az oktatás stílusából meg a mi értékrendünkből következik, hogy a gyerekek ezt féktelen szabadságként élik meg. Én ennek örülök, de nem hagynak, figyeljétek a szóhasználatot:
…fontos, hogy keretek közé legyen szorítva a napjuk úgy is, hogy nincsenek iskolában – már csak azért is, mert különben tényleg ki fog csúszni a szülők kezéből az irányítás.
Sokféle ember jött el (összesen maroknyi, de tényleg változatos népek voltak).
A beszélgetés végén elhangzott Liv híres mondata a sportrovatból:
ez csak kaja!
Vagyis: fontos meg minden, tájékozódni, gyógyulni jó és szükséges, de: nem kell rágörcsölni, hitvitákba belemenni, bonyolultan szervezni, hogy te majd mit eszel külön a lagzin, félni az ételektől, őrlődni, ellentétbe kerülni másokkal, papolni róla, szorongani, túlkorlátozni. Bővebben… →
Végignéztem sok év alatt olvasók és barátok történeteit, és rengeteget beszélgettem velük az élet megváltoztatásáról, mivel sokan ébredtek rá itt, nyertek inspirációt és információt (satöbbi, a blognak ez a sokat emlegetett szerepe). És úgy látom, hogy nagyon ritka az, aki beleáll bele és valóban megváltoztatja az életét.
Na, már el is múlt a lebegős jó érzés… tele vagyok megint zaklatottsággal (többet kéne jógáznom?), és egy kicsit még beteg és ettől levert vagyok. Pedig wellness és kiszakadás volt hétvégén, test és lélek egyben.
Lassan állnak össze bennem a dolgok, de az legalább úgy van: a sok mindenből, ami felmerült bennem, ennyit szűrtem le még: Bővebben… →
Mintha most csak az jutna szóhoz, annak lehetne igaza, aki elég szarul van. Aki belerokkant, lereccsent, elhízott, beteg, megcsalták, nem tehet róla… nekik egyben igazuk is van, automatikusan.
Amiért még sokan fuldokolnak egyébként jól induló kapcsolataikban: az eltolódott arányok.
A helytállás (a továbbiakban: Meló) és a laza szeretés, közös egymásra nézős időtöltés (a továbbiakban: Intim Velnesz) aránya általában torz. Mihez képest? A fontosságukhoz képest. Bővebben… →
Nem csak másokban, magamban is utálom ám ezeket! Annyira, hogy nem is csinálom. Mivel ezek nem csak apró mulasztások, gyarlóságok, hanem olyasmik, amikért egy igazságos világban olajban főzés járna! Bővebben… →
Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.
“B” rászoktatja a családot a kütyüre, tévére, aztán nem érti, miért őrjöng álló nap üvöltve a nyolcévese és miért nem érdekli semmi a tizenöt évesét. Felelősséged van!
“C” a kis egyéni beakadásából, nehéz csomagjából identitást, politikát farag, és akkor őt tisztelni kell, szépnek látni, meg őt elnyomják. Tiszta para és ellenségesség az egész ember, és minden teljesítménye az, hogy ő más.
“D” nem és nem tudja komolyan venni az egyébként terápiásan szükséges diétáját, egyre durvább állapotban van, de módszert hirdet és árusít. Vagy arról értekezik, hogy nem jó a szélsőség, sokszor kell enni keveset, mindenből, változatosan, megmondta a dietetikus is. (A neten látható hazai dietetikusok úgy általában el vannnak hízva. Ez miért van?)
“E” vegánként dölyfösen vádaskodik, oktat, bűntudatkelt, atyaég!… Az állatok jogai, hát igen.
“F” addig gyönyörű istennő meg body positive, acsarkodik a “vékony modellek” meg a “kigyúrt fitneszlibák” ellen, kvázi őket, a “nyomasztást” vádolva, meg mondogatva, hogy neki joga van szépnek érezni magát és vásárolhatni szép ruhát a méretében, amíg nem jön a cukorbetegség, az ízületi fájdalom meg a sztrók. Felelősséged van! És amivel megmagyaráztad, amiben lustán ringatóztál, a mentális gimnasztikád csak távolabb vitt a felelős élettől. Bővebben… →
Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.
Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:
(A fotók kirakása)
…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.
És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.
Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.
A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.
És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.
Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)
, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.
És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.
Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.
csak az olvassa. én szóltam 