Nem tudok mindent, amiből írok, újra elmagyarázni, így aki új itt, és nem rosszindulatú, azt arra kérem, hogy keressen, olvasson még, legyen türelmes. Ha posztot fogalmazok, akkor van ugyanis egy kalibrált hangvétel: a kávéházi, ismerős jelleg. Sőt, írói elvárás is ez: azoknak írok, akik már olvasnak egy ideje, megszokták ezt a világot, de legalábbis kíváncsiak rá, és ehhez tartom magam.

Menjünk kétfelé, aki ismer, haladjon tovább, aki nem, olvassa el ezt:

bemutatkozom

A személyiség fejlődik – ha el nem romlik. (Vagy egyszerre.) (Vagy birtokosa szerint fejlődött, a szabadság láttán hápogók, az ellenérdekeltek szerint elromlott.) Én mostanában rengeteg mindent értettem meg a saját lényemről és a világról, egyben meg is váltam valaha fontos hiteimtől, működésmódjaimtól. Rájöttem, hogy ezek nem természeti törvények, hogy igenis megkérdőjelezhetem őket, arra pedig már némi felháborodással eszméltem rá, hogy milyen érdek akarta, hogy én kövessem, axiómának, premisszának tartsam e hiedelmeket. Olyasmi érzés a megkönnyebbülés, mintha szektából szálltam volna ki. Magammal is szembesülök: micsoda balek voltam, azt hittem, amit ők erőltettek rám, báb voltam. E döbbenetek folytán megváltam emberektől is (vagy ők tőlem, érezve, hogy máshol vagyunk).

Az elmúlt egy-két év lassan beérő döbbeneteiről szól a poszt. Lehet, hogy régebbiek ezek, csak nem járattam be őket kellően, nem alkalmaztam az elméletet. Gyűjtögetem már egy ideje ezeket a jé-ket: személyesek és bensőek – de nem teljesen sajátak. Jó lenne itt egyszemélyes heroizmussal szólni, de nagy szerepe van a megértéseimben annak a kiegyensúlyozott, reflektív kapcsolatnak, amelyben élek.

(Nagyon megy a provokálgatás, de nem fogom a személyét a blogon taglalni, mutogatni, nem csak miatta – nemhogy nincs erre igényem, ez taszító. Meg rosszindulatúan utána loholni. “Hamisított pasi”. Csak nektek akkora téma ez.)

Amúgy én azt hittem, éspedig nem keserűen, hanem rezignáltan, realista módon (biccent, nem remél), hogy velem soha nem lesz már semmi nagy érzelem, erre tessék. Ez egy megértés például. Mennyire nem lehet akarni, hajtani! És csak az történik meg, ami erős, fontos.

Nem százas ám mindig – de sokszor százhúszas, néha meg százötvenes.

Ő azt mondja, én tettem punkká, én meg azt, hogy ő engem. Kicsit csodálkozunk egymás vallomásain (ezek nem egy-két éves sztorik). A szabaddá válásról, a bátorság mindenféle jeleiről van szó. Én a rendszerkritikát, alterságot, a bátor tetteket, erős mondatokat, autonóm, alkotó dolgozást hoztam, ő nekem a leszarást és önszeretetet (anti-áldozatiság), a tudatosságot, a lúzerség kiirtását, ami gyógyító. Kognitíve pedig egy csomó összefüggést a világról, izmusokról, értékrendről, amelyekhez én naiv voltam, tabutlanságot, egyértelmű, politikai és értékalapú állításokat, elemzéseket, és azt is, hogy nincsenek klerikális, liberális tabuk. Ezért hallgatunk Kunbéla-csárdást, fogyasztunk trasht, nincs eleve elutasítás – minden érdekesebb… Nem intéz el annyival egyes témákat, hogy ez szörnyű, erkölcsi ítélet, hanem megpróbálja megérteni, kinek mi az érdeke, miért úgy viselkedik, nem az európai, szűk elvárós módon ítél (van viszont világos értékrendje, magára kötelező normái). Csak a buták vagdalkoznak gonoszsággal. Én mesélem a konkrét esetet mondjuk, ő figyel, értelmez, összegez. Folyamatosan beszélünk, vagy együtt fogadunk be valamit.

Innentől minden bekezdés egy felismerés, vegyesen.

Az önálló elme, saját gondolat, pengeagy, döfő humor, pláne a kedves-döfő-abszurd!, az nagyon ritka, és én semmi mással nem érzem jól magam. Ez is új döbbenet: soha nem az volt a baj “a férfiakkal” vagy barátságaimban, hogy sok vagyok, hanem az, hogy szökőévente találkoztam csak szabad elmével, olyannal, aki át meri látni a dolgokat, akit nem untam, aki elég nekem, kihívás vele beszélgetni. Egyvalami kárpótol a master intellectual hiányáért: ha van a személyiségnek varázsa, ha például elemien vicces.

Az is felismerés, hogy én vagyok a felelős, nekem kell irányítanom, mi zajlik bennem, a blogomon. Persze vannak, akik őrjöngenek, ítélnek, megvannak a kereteik, azt normalitásnak hiszik, tukmálnák rám is, de én külön vagyok, nem erősebbek nálam, nem kell belemennem az utcájukba. Én döntöm el, mi kerül az agyamba, mi fogalkoztat, minek teszem ki magam, hova járok felbaszódni. Nem tolom másra ezt a felelősséget. Érzékeny elme vagyok, foglalkoztatna a nívótlanság és a mocsok, velük vitatkoznék fejben, és bőven elég, amit elém nyomnak: az oda nem menés másodlagos, tanult képesség, kezelnem kell a helyzetet. Nem igazodhatnak a szövegeim az ő kérdéseikhez, témáikhoz, az általuk szabadon hagyott résekhez. Ez persze nem menti fel a zaklatókat, de nekem velük nincsen vitám, nem harcolok velük, fölöttük állok.

Nem szabad meghátrálni, eltapostatni, soha. Akármi van. Ha feszkó van, azt nem befele, hanem kifele, akár “bántva” (killbill, dogville), nem rekedhet bent*. Gyengeséggel turnézni meg übergáz, az nem lehet eszköz. Nehéz dolgokat nem szabad kint tárgyalni, akkor hallgatni kell, tömören említeni. Érzelmileg zsarolni, belső viilágba bevonni akarni másokat gáz. Elvnek eladni az önérdeket, az meg végképp.

Eltiporhatatlan életerőm van, főnix vagyok. Korábban sosem gondoltam így magamra. Aggódtam.

Az, hogy nem kedvelem a fontoskodást, nem azt jelenti, hogy csak a saját hangomat akarom hallani és mindenkinél okosabb vagyok, hanem a határaim elemi védelme. Az iagzán okosok többnyire hallgatnak, nem akarnak szerepelni. Az én dolgaimról van szó, az én terembe tolakodtak, ott rendezkednek, okoskodnak épp, és ezt nem tűröm. Nem érdekel a jó kapcsolat. Aki odaáll százegyediknek az üvöltők közé, és még játssza is a mértékletest, muníciót ad ellenem, az buta és aljas. Hogy ezért szólok is, az új fordulat. A középre húzás, ál-mértékletesség, szép szavakkal sápítozás ugyanaz a dinamika, de még jó emberré is avatja az illetőt, és ebben én eszköz vagyok, fúj. 

A megkövezés remek intézmény (mondja G.): a nép döntött úgy, behergeltek zuhannak egyetlen emberre, és eloszlik a felelősság. Zúzódásért hibás egy-egy kövező, halálban senki, csak a közeg.

Mivel engem nem neveltek önszeretetre, önelfogadásra, hanem bűntudatra, elégtelenségérzésre és arra, hogy velem meg lehet tenni szinte bármit (így lettem áldozat), rosszak a reflexeim, és tudatosnak kell lennem, öngyógyítanom, ez is egy felismerés. Fel kell tennem a kérdést: mi esne most jól? Kimondom, tudatosítom, és azt csinálom. Előfordul, hogy ez egy levél megírása, máskor kacsamájas friss kiflit jelent (ez egy fantasztikus kivétel, azért írom, valami ezt követelte), máskor el akarok menni valahová, vagy aludni, csöndet. És a maradék időben, meg amikor minden jó, akkor jöhet minden más. Ez persze csak azért jön ki, mert a vállalt-választott feladataimat szeretem, nincs nemszeretem, sóhajtós melóm, és a többi kötelességemben is rutinos vagyok.

Aztán, rájöttem arra is, hogy az emberek (én is), amikor szélsőségesek, furák, a szeretteikkel veszekednek, amikor valami megdöbbentőt tesznek, akkor nem csak simán boldogtalanok, zaklatottak valamiért, hanem gyakran az a helyzet, hogy már jeleztek, de azt nem hallotta senki, és tekerik fel a hangerőt. Nem tudják elérni másképp, hogy meghallják őket, süket csöd veszi őket körül, elfordítják emnerek, akik pedig tehetnének valamit, a fejüket. Valami nagy abszurdumban élnek, az ellen kiáltoznak.

És: kijönnének ők, ha lehetne, de nem lehet. Sokan vannak, akik sohasem. Nincs hepiend. Nagyon elhittük a sok filmből, cikkből, hogy végül minden jóra fordul, kibékülés, meggyógyulás, de legalább halálos ágyon bocsánatkérés – de nem így van.

Friss megértés az is, amikor azt érzem, hogy “basszameg, bénabloggal, semmisporttal hamiskodnak”, és csakis azért, mert mára lejárt a “fogadd el magad a pluszoddal” lemez, és trendi a kondi, olyankor én nem irigység vagy féltékenység miatt fogom az arcom, ez az érzése, aki igazán csinálta, ezek meg azonnal elfelszínesítik és beleülnek, árusítják, felgiccselik, ez egy tök jogos érzés, bárki károg is ellene. Persze hogy nem tetszik neki, hogy rajtakapják: te nem is tudsz jógázni (se), egy szabályos fekvőt, egy nagyobb súlyt, semmit, lusta vagy, kontentet gyártasz.

Étkezésben gyógyulás: tudok nem mindent megenni, leállni, érzékelni, hogy elég, a felét eltenni. Vagyis, nem kell előre nagyon gondolkodni, porciózni, semmi gond a svédasztallal meg a nálunk szokásos egyszerre háromféle étel bőséggel. Ha megette (kárpáti borzaska), vágok neki az enyémből. Ez nagy változás, volt ilyen jókislányság meg ökó bennem, hogy mindent eltüntetek, úgy nem okozok gondot. És volt az, hogy “ez végre az én kajám, ezt nem veszitek el tőlem” (nagycsaládos és anyai trauma, a nőé, akinek nem maradt csoki).

Az emberek egy sor jelenségről nem is hallottak, mert azok tabuk, és ha először hallanak, vádként szefgezik ellenem. Miközben nekik is vannak szégyellt dolgaik, ők is tudják, hogy aljasság egy állapot miatt támadni. Ezért kell beszélni a *falcolásról, éspedig nem nyafogva, hanem nyugiban, informatívan, világosan.

Ökóság ügyében senki nem kérhet engem számon, ő tutira kevésbé ökó, ellett ammindenki a maga háza előtt söprögessen az újrahasznosított seprűjével. Az egyéni cselekvés jelentőségével amúgy jól átvertek minket a magazinok meg az instakirálynők: babráunk, szelektálunk, lebomló tégelyű az arckrémünk, infantilis hashtageket rajunk ki, és a nagy rendszereken nem követeljük ki a változást. Egyetlen szavazatoddal egy bringapárti főpolgármesterre többet tettél, mint ha egész életedben brigáznál. A rendszerekben van a baj, nem a kereteiben mozgó egyénekkel. Azért passzióból szedjük a szemetet és minden, de látni kell, ki a hunyó.

Az állat nem ember, joga annak van, aki az evolúció olyan fokán van, hogy azt kivívta. Az ember ruház másra jogokat. Minden más csak belátás, “ne árts!” buddhizmus, könyörületesség. Amellett az állat (például a fülesbagoly) az embernek érték. (Ez G., a cinizmus rovatból: ha egy állat úgy érzi, kínozzák, forduljon az ombudsmanhoz és alapítson jogvédő szervezetet.)

Nem engedhetem, hogy azzal fogják be a számat, hogy jaj, szegény, nem szabad bántani, miközben az illető tette harceszközzé, díszletté és üzletiessé azt a dolgot.

Tudom már azt is, hogy kimondani az igazat, látni a mély összefüggéseket a gondolkodó ember sajátja, aki rezisztens az illemre, tilalmakra és trendekre (mert azok hamisak), tehát ez nem konfliktuskeresés vagy gyűlölet. Ezt azok harsogják, akik nem látták át az adott témát, bepalizták őket, vagy akiknek érdeke sérül a kritikától. Van mondjuk húsz értelmes állításom, úgy tesznek, mint ha nem léteznének, és egyetlen reakció-megfogalmazáson (amit ide a blogra írtam, és nem a tartalmán annak se) csahol több száz ostoba kommentelő. “Ilyet nem szabad mondani.”

Nemrég még nem láttam azt sem, mert nem néztem, hogy van a közösségi médiában jó néhány érvényesülésre vágyó nő, akik félig el is hiszik, hogy a nővédelem, a ráktéma, a kövérségpátyolgatás, a transzvédelem, az állatok joga, a vegánkodás a saját meggyőződésük és nemes ügy, de a gyászos, hisztis tabuikat csak azért lengetik, hogy beférkőzzenek mások bizalmába, elaltassák a gyanakvásukat, eladjanak nekik eszmét és terméket, miközben ők is helyes életűnek tűnnek, hőssé válnak, vagyis legitimálják magukat, és hökkenetes agresszióval irtják azokat, akik nem állnak be e zászlók alá. Betiltanának viselkedéseket, pedig semmilyen hatalmuk, joguk nincs, nem is lehet, és ERRE, ehelyett kell a lájkolók, követők ereje. Ez nagyon csúnya játék, és ez ellen szólni kell. De ha Tibi atya ráront a feministákra, az béna. Jobb, ha nő szól.

Aztán. Ami miatt nekem anyámmal az elemi válságom volt, az nem az én lázadó meg ballib stb. utam, otthonszülésem, értelmiségi létem, hanem az a tény, hogy ő négy diplomát akart, egy lett, és pont a Hamupipőkének, így a kínos helyzeben a diplomát (és Pipőt és mindent, ami benne értékes) kellett láthatatlanná tenni, kitagadni, devalválni. Új definíciók keletkeztek, hiszen a fiúk a fontosak, hozzájuk kellett igazítani: az lett a rossz, amit én csinálok. Döbbenet olyan emberrel lenni, akit szerettek a szülei, teljesen mások a reakciói, fogalmai, és engem is gyógyítanak.

Ez nem új, de replay: semmi más nem rak helyre, amikor el vagyok kenődve, amikor káosz van, amikor beszűkül a tudatom, csak a cselekvés, a sport. És az mindig.

A lábujjaimat (körmeit) elsirathatom, ez kész, szétszedi a futás. Megint leesett egy. (Kissé kilóg ez a felismerés a többi közül.)

Bővítem majd a posztot, megyünk futni.