mire költesz mostanában?

Jól vagytok? Nincs gyász, írjatok ugyanúgy.

Van itt egy félreértés. Én nem most vagyok rosszul, hanem április közepén voltam (nem a jelen mesterséges facebookdrámától, hanem más – más méretű – okból, amelyet nem tudok, nem akarok itt részletezni). Remélem, tiszta: ami most megy, az egész őrjöngés nem én vagyok, nem engem tükröz, nem rólam vall, ne aggódjatok emiatt. Majd lenyugszanak, találnak ők is értelmes projektet. Ez a behiszterizált nők lelkének bugyrairól ad képet, az ő érdekeikről, sérelmeikről; az igazsággal szembesülésre való képtelenségükről, a hergelhetőségükről, a klimaxukról, az életnívójukról, unalmukról, fájdalmukról. Íme, a magyar wmn. Ez egy gerjesztett műsor, bolhacirkusz, igaz, sok és ronda bolhával. Nekem ez nem árt. Ezért nem hadakozom velük, nem is moderálok, sőt, nem is olvasok. Minél több, annál jobb. Valaki írja, Lelkes Villő is nyomja. Hát persze, hogy nyomja. Ebből látszik a nívó, látsszon csak, undorodjon mindenki. Ez nem beszélgetés. Ellepni, nyaggatni, megerőszakolni a másikat, kéretlenül kielemezni, tanácsokat adni, “segíteni” akarni (lent levő emberek lefele…), és eleve: több tízezres tömegbe koncnak bedobva…? Később, ha elmúlik a gőz, szégyellni fogják.

Dolgom van, fontos: napozom. Futok, főzök, maffiás filmhetet tartunk (Il Traditore, a Budapest Film műsorán!).

Elnézést kérek attól, aki engem most összetörtnek, kikészültnek, tébolyultnak szeretne látni, vagy bármi önsajnálatot, de ebben a posztban részletek vannak az életem valóságáról. Én nem a ti szabályaitok és bosszúfantáziáitok szerint létezem, nem az a bábu vagyok, akit ti alkottatok meg egy művalóságban, ami mögé nem láttok, de nem is akartok nézni. Az a megoldás, úgy kb. mindenre, ami az életben szar, hogy nem kell toxikus dolgokkal foglalkozni, szánalmas emberekkel érintkezni. A blog itt van, és jó. És jönnek ide, persze: mi hír, mit csinál a “bolond”? Sír már? Hú, de izgi!

Topik on. A híroldalak gyászosak, és sok a baj, remeg a levegő az ingerültségtől Pesten, de kénytelen voltam elismerni, pontosabban: meglepetten érzékeltem, hogy sok minden viszont jóra fordult az elmúlt hetekben.

Mindenekelőtt: addig alszunk, ameddig nem szégyellünk, és így már este sincs stressz, hogy jaj, holnap korán kell kelni, összekészítetted-e, tiszta-e a cipő. A gyerekek ennek ellenére kidőlnek, mert annyit ugrálnak, túráznak, kalandoznak. Most vannak annyit kint, most mozognak annyit, amennyit máskor is jó volna.

Nagy megkönnyebbülés az, amit egyébként sajnálunk, de már rájöttünk az előnyeire: minden elmarad most, és nem kell időre menni, épp túlélős alkut találni a forgalom és a késés-rohanás szorongatása között. Amikor lementünk a laptopért megbeszélt időre, és vágytam, akartam, akkor meglepődtem, hogy mennyire nem sikerül. Majdnem sértőnek éreztem, hogy óra-perc. Hogy csak ritkán kell pontosnak lenni, az nagy ajándék. Most is a városban vagyok (délben írom ezt), és döbbenet látni a körúton a bringasávot. Most lesz Budapest olyan, amilyennek lennie kéne. Visszaülnek majd az autóba?

A nyugihoz képest az unalom pitiáner probléma. Nem is unalom ez, hanem a napok egyformasága. És végül is nem egyformák, csak hasonlóan telnek. Viszont gyorsan. Matekpéldába, kacsamellbe, napozásba, tollaslabdába, írásba mélyedek, angolul olvasok, pisi, kutya, kis súlyzó, még olyan is van :), hogy pakolok, mosok, felmosok, és huss, este van. Ha nincs viharos szél, és elcsípem azt az egy órát, amikor még nem ért ide vacsorapartnerem, akkor húzok nyújtani, futni, bringázni. Aztán vele kutya, bagolydús erdő, főzés, diskura.

A beszélgetések! Fecsegős és mély is. Most sokan sütik el a facebookos klisét: fojtott agresszióval ajánlgatnak pszichológust, hogy segítsen rajtam (aki nem azt írja, ami az ő érdekük, nem kér a negédből és manipulációból, aki az okosságra szavaz, és megveti a nőgiccset, az pszichés beteg, ki nem érti?). De, és ezt Feldmár is írja amúgy a hvg-s könyvében: ha van olyan okos-ép-őszinte ember a közeledben, aki nem un téged, és akivel megosztod a lényedet kölcsönösségben, naponta, sok időt szánva spontán beszélgetésekre, viccelődésre, szívkiöntésre és egymás elemzésére is, annál jobb nincs, és akkor senkinek nem kell pszichológus. Nehéz helyzetben sem.

A nap eltelt, az este telik, meg a hold: kedély, rozé, cseh film, felolvasás: én nekik Harry Pottert (4.), a felnőtteknek a Gyönyörű Hangú Színész. Aztán már bagoly rikolt, olyan sötét tud lenni, szagoljuk egymást, bekeni az arcom, szuszognak, sóhaj, zuhanunk, moccan, pittyen, csönd, egy széllökés, pirkadati csicsergés; ébredek, beúszik egy pontos mondat, kell nekem, megjegyzem (már képes vagyok rá). Reggel szimmetrikus a két test, ez a póz:

képünk illusztráció, ujjam nem így! izzadt sem vagyok ennyire

Alvó nézi az ébredőt… vagy fordítva, igen, többnyire fordítva, fél szemmel. Mindig így. A kutya megrázza magát, csörög a biléta, munkagépek is felzúgnak (irtják az erdőmet), kávé (ki akar épp kedves lenni, az főz, vagyis, nyom, és beviszi ágyba), vitamin, emberpisi, kutyapisi (csak itt az utcában), napszemüveg, korai fények, búcsú. Lorca, lombok, érzemények. Én maradok. Otthon, az otthonom.

Ettől, hogy keveset járok el, érdekes élményem lett. Én 2002 nyara óta közlekedem bringával, gyerekkel, két gyerekkel is, hóban, esőben is, messzire is, mellette valamennyit tömegközlekedve, meg mondjuk évi 20 taxi/fuvar, szóval életvitelszerű bringás vagyok, kis öt kilométeres körzetemben mondenképp*. Mostanában viszont annyira csak a hegyen, szintben vagy fölfelé járok, hogy egy kicsit (vagyis, olykor) félek a lejtőn és a városban, a hidakon. Elszoktam a zsúfolt Istenhegyi úton az ötvennel száguldástól, attól a penge élességű forgalomtudattól, amikor előbb tudom, mi kanyarodik, mint ő. Bizonytalan lettem, mint, na, ez egy igazán klötői hasonlat: aki túl sokáig tabletezett, és most a laptopon nyúlkál a képernyőre.

Amikor félek, akkor az eséstől félek, de ha megvizsgálom ezt, akkor nem is azt érzem, hogy el fogok esni, hanem a félelmet. De a szorongós napjaimon sem esek el, és a felszabadultakon sem. Soha, és a közelében sem vagyok, riszki helyzet sincs. Ebből az a tanulság, hogy nem kívül van a nehézség, hanem belül. Belül van, minden. Amiket mondtak neked – és te elhitted, pedig a belső valóságod nem az, hanem az ellenkezője. Ez a sok szorongás, nem merés, amikor biztos vagy benne, hogy nem láthat szépnek, ő olyan szép, hogy is látna? És de, és mondja. Meg amiket belédneveltek, amit nem engedsz meg magadnak. Amiktől tartasz, pedig nem léteznek. Amit nem mertél kimondani, annak adni át, akit illet, és ezért befele mart, és tele lettél hegekkel**. És egy nap mégis, kimondod, neki, és akkor szabad vagy.

És a pénz. A minap megyünk épp bevásárolni, egy kicsit megálltunk, mert kipattant az egyik háznál egy kosárlabda az úttestre. Begyűjtöttem, visszadobtam, megyek át az úton, és pont ekkor hasított el mellettem két biciklis férfiú, a MAMIL típus (Middle Aged Men In Lycra), diskurálva: hát most ugye nincs Gozsduban berúgás, nem tisztíttatom az öltönyömet, nem küldök a Viviennek revoluton hatvanezret… (ki lehet a Vivien?).

És, igen. Én is érzem ezt. Pedig a statisztálás kiesett. De – megszakad a szívem! – nem költünk színházra, mozira, étteremre, semmi mondén kávézás, nem rohan meg a vágy, hogy akkor ezt, ezt meg ezt a könyvet is kérem, sajnos, pont megint nincs itt a kedvezménykártyám, köszönöm. És nincs különóra, nem kell új cipő, jó a szakadt, nem mosok annyit, nem utazunk, nem varratom át azt a nadrágot, mert a varrónő sincs most, nem megyek konditerembe, úszni, szaunába,… Valójában ételre költünk (és akkor az hadd szóljon), kávéra, borra.

Tényleg a pénzről kezdtem írni.

* Például a Városmajorban. Egy blogger élete: szürreális, hogy én ott gyanútlanul hasítok a kék meg piros edzőgatyómban, és nagyonvegán, nagyonanyuka, nagyonkövér “BLW tanácsadó” ír a semmiből, hogy látott bringán és hihi, nekem mekkora a seggem.

** Döbbenet, hányan viccelődnek a karomon levő vágásokkal, vad éjszakád volt? összevesztél a macskával? Ha most hallasz erről először: NE szólj be annak, akin hegeket látsz, ne kérdezgesd, főleg társaságban ne.

3 thoughts on “mire költesz mostanában?

  1. Visszajelzés: reagálok a szentesi éva hergelte cirkuszra, május 9. | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

  2. Ó, a Feldmár! Hallgatom az Agymosóit. Teljesen unortodox, és mégis nagyon egyszerű, nagyon élethű. Nézem a Terápia második évadát. Sem életszerű, sem pedig hihető, de szórakoztató. Három színházigazgató játszik benne.
    Eddig is szerettem itthon lenni, ez most se változott, de most még lakberendezek is. Lecseréltem régi dolgokat, a fiamnak lett szuper szobája, öntözöm az erkélyen a növényeket. Meg főzök. És eszem. Küldetéseket találok ki a gyerekeknek és magamnak is, mert a céltalan bringázás nem boldogít. De múltkor céltalanul lementem, mert friss illatokat akartam, és az akácok alatt tekerve két ismerős anyuka leszedett a bringáról, majd 20 perc után közölték, hogy milyen jó, hogy találkoztunk, legalább ők is dumáltak értelmes felnőtt emberrel a férjükön kívül is. Nekem ez hiányzik legjobban.

    Kedvelik 1 személy

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.