Mintha most csak az jutna szóhoz, annak lehetne igaza, aki elég szarul van. Aki belerokkant, lereccsent, elhízott, beteg, megcsalták, nem tehet róla… nekik egyben igazuk is van, automatikusan.

Arról akartam írni eredetileg (a szerdai posztban), hogy van egy ország, egy kontinens szinte, amely a lehetőségek hazájaként indult, vállalkozó és munkabíró emberek alapították, alakították ki maguknak. Ahol, miután legyilkolták azt, aki zavaró volt, soha nem dúlt háború. Ahol emberi jogokat deklaráltak, ahol felkeltek a rabszolgaság ellen, ahol minden, de minden van: nyersanyag, tőke, szép táj, elegendő hely, bőséges tanulság, tiszta lap; eszme, kultúra, termelési módszer, technológia. Lehetnének boldogok és gazdagok. És ennyi erőforrásból mi lett?

Összességében: olyan szörnyűségek, amik sehol máshol nincsenek meg ilyen mértékben. Kizsákmányolás, silány életminőség, gyilkos versengés, adósságcsapda. Embertelen, falánk kapitalizmus, népbutítás és manipuláció szórakoztatás címén. Magányos, mentálisan sérült, függő emberek tömege, durva szerhasználat, céltalan élet, rettenetes egyenlőtlenség. Példátlan és kezelhetetlen erőszak. Durva elhízás, megnyomorodás, olcsó, feldolgozott étel, harsány és erőszakos marketing. Boldogtalanság, magabiztos bizonygatás. Fura prüdéria. Mindennek, amit Európában komolyan gondolunk (például, hogy a maraton, az futás), a devalválása, szétforgácsolása.

Rengeteg szabadidő, mentális gimnasztikázás.

Tudom, hogy olcsó az óhaza gőgje, ki kéne hagynom, de én abban nőttem, fel, hogy Amerika mindaz, ami itt nem lehetséges, ami nekünk tilos, és ezért élünk mi rosszul. Nos, nem éltünk rosszul (akkor még).

Hogy van ez, hogy sehol a világ más táján nem mondogatják, hogy “a tudomány szerint” a diéták kudarcosak, lefogyni nem lehet, de ha mégis, akkor azt visszahízza a 95 vagy 98 százalék, és ezért a diéták károsak és ne diétázz.

Sehol nem mindják egymásnak ekkora műmosollyal, hogy gyönyörű vagy, drágám, és sehol nem aggódnak ugyanezek a nők amiatt, hogy mennyire nem is gyönyörűek.

Sehol nem fogy ennyi szorongásoldó, antidepresszáns. Sehol ennyi magány, date appon kínlódás és őngyűlölet.

Sehol máshol nem falnak ennyi feldolgozott vackot, és nem keseregnek aztán az elhízáson, hogy utána felesküdjenek naivan valami gamifikált, pénzes MLM fogyimódszerre (“azt mondta a tanácsadóm”); sehol így nem buknak bele két hét után, kezdik újra mégis hússzor, cuppannak rá infantilis, külsődleges ösztönzőkre*, mesélnek róla lelkesen mindenkinek… – aztán lesznek lelkibetegek tőle, ábrándulnak ki végleg, csömörletesen, és hangoztatják az alapos researchök után (igen, a neten való nézegetést így nevezik! ha ő csinálja: research, ha másnak javasolja kioktatóan, akkor education), hogy micsoda átverés, “72 billion dollar worth” az egészséges életmód, a diéta, weight management, ők kiszállnak, mert kövérnek lenni igenis okés, természetes verzió, I take up space and don’t let them to erase my full self from the world, sőt, gyönyörű, ők boldogok, teljes és egészséges életük van, lehet jógázni, szexelni, edzeni, divatozni…

Azt hitted, fat acceptance? Fat pride, netán? Body positivity? Dehogy is. Fat justice. Fat liberation. Vastagon identitáspolitika ez is.

I sometimes like being fat because sometimes it makes me feel proud, and sometimes it makes me feel pretty. Sometimes I feel strong, and sometimes I feel full. Soul-full. Not stomach-full. Though, to be honest, sometimes also stomach-full. It’s summer and the farmer’s market has incredible deals of fresh fruit.

View at Medium.com

(kiemelés tőlem, ez az igazi wtf, hogy úgy tesz, mintha gyümölcsöt, zöldséget enne)

És minderről (hogy a diéta értelmetlen) mint valami univerzáléról beszélnek: ilyen az emberi test, az evolúció, ez maga a diverzitás, hogy vannak kövér emberek. 70 százalék kórosan elhízott. Amerikai orvosi, hivatalos delakráció az,hogy nincs a tartós fogyásnak más módja, mint a gyomorműtét.

Szerintem elég volna mondjuk Nizzába költözni. Vajon a dán, a spanyol, a finn, a japán polgárnak (szándékosan csak jóléti államokat említek) miért nincs szüksége ilyen magyarázatokra, nyakatekert érvelésre, jelszavakra, és miért mozgékonyabbak mégis az emberek, miért élnek tovább és jobban? Miért kerül kevesebbe az egészségügyük…? Miért teljesen más a beszédmód és a norma is a testtel kapcsolatban?

Európa a kóros elhízást nem tolerálja. Jenki barátnőnk nem tudott zabálni, ingyenkólát kapni, villamoson leülni és bikiniben jólesően parádézni, TEHÁT Európa szar hely:

 

Get active…

Az amerikaiak megdöbbentően vakok a tényezőkre, amelyek az ördögi körökben, a kudarcokban és ostobaságban tartják őket.

Ez a hamis üzenet: body positivity, fat activism nálunk is jól jön. És jön is. Árad, hömpölyög, szinte változtatás nélkül, szolgalelkűen másolják és csomagolják szépbe a fényes borítós magazinok. Vagy Szkiba Zsuzska, aki ezzel lett menő influenszer, könyvszerző, előadó, félceleb – most elkeseredetten fogyózik, mert tizenöttel többbnek néz ki a koránál.

Ugyanazt tolják lefordítva, pedig itt teljesen más a közeg, minden más, a jólét, a fogyasztói kosár, az értelmi szint, a kapitalizmus, a diétával, egészséggel és a testtel, sporttal, nőiséggel, polgári öntudattal kapcsolatos attitűd. De azért kell ez a népnek, ahogy a fenti utazó írja (ez nem paródia!). Állandóan, tokenként van jelen a női médiában a jóleső önáltatás, diszkriminációra panaszkodás és a jó üggyel való pozitívkodás, feszesre retusált, szép arcú elhízott nők képével, ráragadva a feminizmusra, az előítéletesség és kirekesztés tilalmára. Eredménye, hogy jól megtámogatja a női depressziót, felelősséghárítást és a gyatra életminőséget.

Meg is könnyebbülsz. Ha elégszer tolják eléd a szétretusált fotót, elhiszed, hogy a nagyon szimpatikus és vagány Ashley Graham élete csupa csoda, ő is edz sokat, és a bőre sima. Ezt nekem maga Szkiba Zsuzska bizonygatta, aki látta őt élőben egy fotózáson. Pedig ő maga sem tagadja a valóságot, és ez mellette szól:

A jlenség önmagát eszkalálja: Ashley-t is támadják, hogy nem elég kövér, ráadásul gazdag, széparcú, neki könnyű – senki se jó, semmi nem elég. Ha ennek bedőlsz, ha igazán, őszintén elhiszed, nem csak udvariasságból, hogy a body positivity mint kövérmentegetés jó lehet, akkor elvesztél.

Mert eredetileg a body positivityben a sokféleséégről, a végtaghiányosokról, az égettekről, a vitiligósokról, a csonkolt mellűekről, downosokról, sztómával élőkről, törpenövésűekről és az elhízottakról volt szó. És nem arról, hogy mindez szép vagy ép, hanem hogy létezik, legyen látható, és nem szégyen. Csak aztán elvették és önző hangoskodással beleültek az éretlen lelkűek, akiknek mindenre, de mindenre van kifogásuk.

Miközben nem mersz tükörbe nézni. Nem mersz egy feljavítatlan, spontán fotót kitenni (ha mégis, azt akkora durranás, hogy agyon kell hashtagezni! #nomakeup, #nofilter!), és kompenzációképp egyre csak hangoztatod a lelki értékeket meg hogy nem a test a fontos, több vagy, mint egy szám. Másokat nevezel dicsekvőnek és önzőnek, firtatod, ki mit csinál – pedig aki sosem elégedett, aki védekezik, aki nem érzi sűrűn, hogy “igen, ezt megcsináltam!”, aki ennyire idegenkedik attól, ami másnak könnyűség, virulás (moralizál a szerelem fölött, nem tetszik neki, ha egy fiatal nő szül, beszól a kockahasra), aki folyton keserűen küszködik vagy hazugul menősködik a hájaival, az el is romlik és kellemetlen, őszintétlen emberré válik.

Nincs jó élet őszinteség. vállalás, szembenézés, munka nélkül.

Kész vagy elhinni azt, ami jól jön. Már nem is hiszed, hogy tehetnél valamit. Védekezel folyton, hogy ne kelljen.

Nem gondolsz arra, hogy igenis, akkor, régebben választhattál volna mást, tehát nem mások hibája a mostani állapot.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy megkíván-e a férfi, elég divatos-e a testalkatod, vagy feljön-e rád a koktélruha. Arról van szó, hogy milyen minőségű az életed,

És míg ágálsz, társadalmilag felvilágosultnak, jólértesültnek, morálisan helyesnek, továbbá hús-vér embernek hiszed magad (a műnőkkel szemben). És hiszi ugyanezt a sok jó szándékú, lakásából már ki sem mozduló, megvezetett nő.

Ez a katasztrófa.

Itt van egy vallomás, elég enyhe, mert a végén azért felcsillan azegészség, de nagyon jellemző. Ő volt dieting counsellor (persze sima MLM ez is), de már nem az, és ő is megmagyarázza:

View at Medium.com

A maratonról meg a gyerekes, külsődleges ösztönzőkről még egy híres történetet elmesélek.

Ragen Chastain, fat acceptance, HAES és body positivity, fat libaralization aktivista 2014-ben nyomatékosan bejelentette, hogy mivel a kövérek is ugyanúgy sportolhatnak, és ő nagyon sportos és eltökélt, ezt be is bizonyítja: nekiáll edzeni, és teljesíti az Ironmant, mégpedig a teljes távot. Posztokkal, beszédekkel, könyvekkel és ezzel a vállalásával rengeteg nőnek adott hitet és érvmuníciót: nem baj, hogy ilyen állapotban vannak, nem az ő hibájuk, így is teljes az élet, még ilyen extrém sportteljesítmény is lehetséges közel 200 kilósan. A soon to be Ironman pedig edzett, vagy nem (inkább nem), mindenesetre sorra nevezett laza szintidejű versenyekre.

Egyszer feladta a legelején, azóta el sem ment a versenyre: DNS. Itt elismeri, hogy feladta, nem fogja ő ezt versenyen megcsinálni:

https://ironfatblog.wordpress.com/2019/09/28/doing-it-my-way/ https://ironfatblog.wordpress.com/2019/10/02/pros-and-cons-of-staging-my-own-iron-distance-triathlon/

Azt kéne elismernie, hogy 1. nem készült, 2. alaptalan ígéretet tett, 3. a teste ilyen sportra már régesrég alkalmatlan, tévúton jár. Csak akkor mi lesz az előadói hitelességgel, az önpromóként használt lelkesítő posztokkal, adománygyűjtésekkel? Ez az aktivizmus és a hamis ideológia nagy csapdája. Nem szállhatsz ki. Állnod kell diadalmas szavaidat, nem omolhatsz össze.

Ragen amiatt szomorú most, és ezt neveztem infantilis, külsődleges motivációnak, hogy a saját szervezésű “teljesítés” után nem kap hivatalos tetoválást, ironmanes cipőfűzőt, matricát, nem mondja be a nevét a tömeg előtt mikrofonba Mike Reilly, és nem azért, mert kínos az egész, kínos, hogy túlvállalta magát és átverte a követőit, folyamatosan kifogásokat sorolva.

Ragen tényszerű leleplezését itt olvashatod.

https://truthaboutragen.wordpress.com/2015/12/12/the-truth-about-ragen-chastain-2/

—

És, igen,  senki nem kezdi rá a kommentekben, hogy de Amerika nem csak ilyen, nem homogén, és igenis van sok jó ott, van egy csomó jó dolog, és ő volt már ott… ugye…?