Úgy voltam vele, hogy elemzem továbbra is a médiajelenségeket (testről, testképről, női létről, szexről és sportról való beszéd), de külön posztot a saját testemről, sportomról, testi élményeimről akkor írok, ha tudok újat mondani.

Mi az új?

A seggnapoztatás. :DDDD Ez is következik a többiből, ahogy a böjt, a hidegtűrés, mezítlábazás is logikusan, és egyszerű, jó érzés. Nem kell megszervezni (asszem, azt nem is tenném, úgy nem jutna eszembe), mert nagy csöndek vannak itt. Van ebből mozgalom meg instakontent is, és akkor rájössz: mások ezt elnevezik, tudományt faragnak belőle, workshoppá szervezik.

https://www.instagram.com/explore/tags/buttholesunning/

Nagyon megszerettem a napot, füvet, lombot, amióta a testemet megváltoztattam.

Ez a poszt nem tanaim visszavonása (pedig, basszátok meg, még Arnold is vegán lett…:

https://www.fitness.hu/magazin/2019/09/23/a-terminator-ujra-formaban-de-mit-is-eszik-schwarzenegger )

Fejben, attitűdben

Csak annyi van, hogy többé nem akarom, hogy a testem ilyenebb meg olyanabb legyen – mert már olyan. Nem feszítem, semmilyen stréberség, hajszolás nincs abban, ahogy bánok vele. Különösebb megmutatási vágy sincs.

Kívülről nézve aki ilyen megfelelési céllal edz, az elég ijesztő, és én csak az örömöt kérem, laza és szabad akarok lenni (ami nem jelent leállást, de rendszertelenséget igen). A képek pedig… rivalizálós, patkánykodó reakciókat és passzív-agresszív reakciókat kaptam pusztán a sportfotóimra (és ehhez képest, G. pont most rótta fel őket, a régebbi, újfrizurás csöcsöri tényleg üres szelfikre semmi ilyet nem kaptam).

Tudom, miért, és ezekből tudom, hogy tényleg nem átlagos a sztori. Én az új testképemmel úgy barátkoztam meg, hogy beszéltem róla sokat, fotókat készítettem, néztem és tettem ki, és visszajelzéseket kaptam rájuk. Mert nem tudtam, milyen. Csak másban moshatod meg arcodat.

Nem vagyok fegyelmezett. Van, hogy nem kapja meg a testem egy nap, ami jó neki, mert valahogy szétfolyt a nap, vagy mámorosan és sokat ettünk, elboroztuk a délutánt vagy túl sokáig néztünk filmet és akkor már nem volt sport reggel, de ez boldogságos, kusza szabadság.

Nem nézegetem, nem akarom újra meg újra elhinni, hogy ilyen, nem keresem se titkát, se a tökéletesítenivalót rajta, hanem benne vagyok. Leültem a büntetésemet, meggyógyítottam az elhibázott döntések, a nemszeretés nyomait.

Ha a testem erős, feszes, nagy izmokkal, azt tartom a legjobb állapotának. Nem hatnak meg másvalaki testarányai: az nem az én testem, és mivel ez nem egy verseny, nem számít, hogy ki milyen és én milyen lehetnék még. Hiába voltak szépek és jóval fiatalabbak, mégis én lettem a szerelme.

Van egy pár adottság, amelyek miatt áldom az eget: úgy néz ki, nem lesznek visszereim és porckorongsérvem. És van, amivel nem jártam annyira jól, de amíg egészséges és mozgékony vagyok, és örömforrás a testem, nincs pofám ezen siránkozni.

Mint a legjobb dolgok az életben: egyszerű, spontán a test, nem kell magyarázni.

2017 augusztusában ezt írtam:

Én a testemen nagyon sokat dolgozom, nézem is, látom is, milyen, alakítom, módosítom, és annál a kis de-szépen-lefogyott, divatos állapotnál, amihez mindenki gratulált, amíg nem lettem ilyen súlyemelő, aki nem és nem vesz összecuppantós gatyót (mert ha vaskos, ha ragyás, tessék azt is vállalni),

továbbmentem, oda, amit már sportolói teljesítménynek tartok, és amit a maszkulin–feminin tradíció nem is tart szépnek.

Ezért sem értem. Hát hiszen én, pont én, leszarom a szépségeszményt. Csak nézzetek rám!

Látom magam, és én tudom, a test állapotában, a saját állapotomban mi a lényeg. És ebbe nem engedek beleszólást, kontrollt. Ezt a részt magam formálom.

https://csakazolvassa.hu/2017/08/26/amit-nem-mondanak-el/

Nem mentem egészen messzire, úgy értem, bőven mehettem volna tovább, még izmosabb, még erősebb. Csak addig edzettem olyan hosszúakat, akkora súllyal, amíg katartikus volt (és másokat sodorni, húzni-segíteni is addig tudtam). Nem is csak az, hogy nem ér meg annyit, hanem: mit akarnék én annyival? Miért volna jó?

Női egyensúly

Az egyensúly fontosabb a dögösségnél (és a dögösség, vagyis a feltűnően izmos, atipikus testem a konvencionális csinosságnál mindig is fontosabb volt). Meg tudom csinálni lelkierőből azt, amit a versenyzők, de már tudom, hogy ha a testemet a végletekig leszárítom (ami ezzel az izomzattal 67-8 kiló) vagy hetven kilós guggolásokra, egyhetes böjtökre, húsz kilométeres futásokra hajszolom, azt a testem mint nő nem szereti. 

Ezt főleg egyensúlyilag, hormonálisan értem, egyáltalán nem kifogásként. A hosszú futásaim (félmaraton, maraton) után következetesen beteg voltam, nem kéri a test (illetve én nem vagyok annyira edzett, kitartó ebben). A heti 4-6 bő kétórás edzés, amit csináltam évekig, szintén krónikus stressz. Ezért amikor már nem volt akkora élvezet, amikor rutin lett, és amikor megvolt az izomzatom, csökkentettem (és a kalóriát is). Ha lesznek újra versenyek, akkor 5-10 km-ekre nevezek, és ennek megfelelően készülök (ezen a hétvégén volt a virtuális Vivicitta, de nem tudtam rászánni magam, így nekem nem élmény, hogy kell, de közösség nincs. Tollasoztunk, míg nem jött a zivatar).

A testem megváltoztatása (2014-től) új korszak, és minden onnan datálódik. Az a sok keresés, felfedezés, feszített edzés, böjt mind oda vezetett, ahol most vagyok. Testélmény-gyógyulás, önismeret, jellemfejlődés, lelki élmények lettek belőle, és másfajta szex.

A testem az enyém

Nem, nem mindegy a test, el ne hidd. Nem, nem elég a lélek fénye. De bűntudatforrás és szégyen se legyen a test. És ne hagyd, hogy mások definiálják!

Ma már benne vagyok a testemben egészen. Józanul ismerem. Az öregedést is, ez nem félelmetes téma. A diadalát és a határait is jól ismerem, elfogadom, megélem. Engem a testtel többé nem lehet basztatni, rossz érzést kelteni.

Külön, szuverén világ a testem, és az enyém. Nem keresek új utakat, nem nézem másokét és nem mutatom be annyira a sajátomat. A testem a szabadság helye. Nem kérek, várok rá jóváhagyást, elismerést, és nincs több kérdésem. Spontaneitás, szabadság, saját döntés és természetesség érvényesül a szexben, az önmejelenítésben és a sportban is, és telítődtem, ezért borzadok a módszerektől, okoskodástól, újdonságoktól, előírásoktól, összehasonlítgatástól.

Amiket csinálok, azt kitapasztaltam, és viszonylag hűséges vagyok: a sportfajták, az, hogy milyen ruhában, milyen edzőcuccban érzem jól magam, miket eszem, milyen gyakran, milyen kiegészítőket szedek, mit csinálok a hajammal, bőrömmel és hova nem megyek többet.

Nem szaunázom annyit, és mivel én ha belépek szaunába, akkor kő kövön nem marad (sokáig és forróban, több körben, hatrfeszegetve), ez a különbség látszik a bőrömön, nagyon durva vízelvonás a szauna (és a plazmaadás is, ez is kevesebb).

Rengeteget vagyok szelíd szemerkélésben erdei ösvényen, bagolyhuhogós éjjeleken susogó lombok alatt, fűben mezítláb, napon. Újra folyton biciklizem és gyaloglok, minimális tömegközlekedés; autó nincs (elromlott). Tollasozunk, pici súlyzózások pl. kávéfőzés közben.

Olvasok még Szendit és alkalmanként amerikai biohackereket, Peter Attiát.

A kozmetikum továbbra is az erősen hidratálós vonala a Clinique-nek.

Az utóbbi fél évben sokkal kevesebbet edzek nagy súllyal, kevesebbet és rövidebbeket futok, összességében is kevesebbet sportolok, de többet nyújtok. Ritkább a böjt és nem szélsőségesen alacsony a szénhidrát, ketó fenntartó üzemben rendszeresen, 1-4 napokon át van, mert e nehezen megszerzett képességet nem akarom elveszíteni, ugyanez a kézenállás, híd stb., ezek naponta vannak. Elég lelkesen nyújtom a spárgát.

Megnőtt a mellem, dühöng az ösztogén, egészen karikaturisztikus módon érzem magam nőnek (s hogy ez hormonhatás, azt tranzíció-beszámolókból tudom). Drasztikus menstruációim voltak tavasszal (fájdalmasak, sosem tapasztalt parákkal, erős vérzéssel). A hátam, hasam, fenekem izma megmaradt (fényképek alapján); a vállam, bicepszem, combfeszítőm kisebb (utóbbinak örülök).

Vénusz vagyok, miután néhány évig Artemisz, és ez egy másik testélmény, megszűnt az edzéseim vezeklő, eksztatikus, szerzetesi jellege. Kettesben futunk, túrázunk, bringázunk. Vagy csak kóborlunk egy nagyot a Fiumei úti sírkertben (munkásmozgalmi panteon, Kádár János sírja!). A gyógyulás is bevégeztetett. Kellemes fenntartás van, sokkal kisebb tudatosság.

A kinézet

Nem járok el annyit itthonról (ugyanazért, amiért ti sem), ezért nincs társadalom előtti felvonulás, sokkal kevesebb visszajelzést is kapok. Nincsenek forgatások. Nem készítem úgy el, nem nézem tükörben, gyakran szempillaspirál sem, eszembe sem jut.

Egyszer a karanténban egymás haját vágtuk (és az enyém nagyon rövid lett), itthon festettem háromszor, pénteken pedig profinál vágattam, pakolást tetettem rá és festés is volt, nagyon szép lett. Sok és rövidebb, de most a vége is ép. Komolyan pakolgatom itthon is. Ez egy szombati kép, ennyire lett rövid.

Szűrés és a társadalom tenyere

Igazából erről akartam írni. Át vagyunk verve, de nagyon. Ez az új mondandóm.

Januárban voltam szűréseken nőileg, minden oké. Vérvételre el fogok járni, illetve most mindketten megyünk DEXA-ra, de az üzemszerű paráztatásból többet nem kérek. Vagyis, erős kritikám van azzal kapcsolatban, hogy cáfolhatatlan érveléssel és morális üzenettel (“ez a helyes”) a társadalom rátenyerel a testemre, azt harsogja a média, hogy járj ilyen meg olyan szűrésre, és fancy lett a női egészség téma. A testem az enyém, én ismerem, és csak engem érdekel igazán. Olyanokat csinálok, amiket a doktorok úgysem ismernek és nem is tanácsolnának, engem “nem lát” a tudásuk, nem az a normális triglicerid, vasérték, cukorszint, vérnyomás, szívméret, ami nekem van. És minél kevesebbet szeretnék beteg emberek közé, intézménybe menni és mások érdekét szolgálni.

Nemrég még boldogan tapsoltam annak az onkológus csoportnak, akik szeretnék a mellrákszűrést propagálni. Csak közben a téma influenszerei és egy kis angol olvasgatás (a rózsaszín szalag mozgalomról, a szűrések hatékonyságáról, ilyen cikk fordítása) megváltoztatta az álláspontomat. Nem fogok évente járni. Ne nyúlkáljanak belém. Ne lapítsák szét a cicim. Biopszia meg különösen ne legyen. Figyelem viszont a ciklusomat, érzeteimet és jól tartom magam mint nőt.

A rák elleni prevencióért (és mindenfajta perevencióért) én azt teszem, hogy folytatom a jó gyakorlataimat, kerülöm a provokátor hatásokat és figyelem a testem. Azért is, mert nekem a vérrokonságomban gyakorlatilag nincsen rák.