De jó lenne… de csak az én ábrándom ez. Na de ha blöffblogger is előre mondja a 2020 kilométert?

Remélem, ez jön most: a semmihabosítókat kirostálja az idő végre. Akik az üres dumát akarják eladni, egymást utánozva, egymás körében pörgetik ugyanazt a semmit, beszélnek róla, de amiről beszélnek, az nem létezik, mert nem állnak bele igazi csekevésbe: ahelyett reprezentálnak, hogy élnének.

Talán ez a járvány erre jó, hogy kidobáljuk azt, ami talmi. (Járványnak hívom, és rángógörcsöm van, amikor a következő szavakkal találkozom:

oltakozás, vakcina, pandémia, visszakapni az életünket

– nektek nem volt életetek? Most nincs? Az volt az élet, ami most bezárt? Ennyire utáljátok a családtagokat, vagy egyedül élni?

Vagy ha a maszkkal önkifejeznek és maszkban szelfiznek:

És ezért nem siránkozom az éttermek bukásán sem. A budapesti belvárosban agresszív túlkínálat volt, és iszonyú lehúzás ment – éljen túl most az, akire nyitás után is igény lesz, mert annyira emlékezetesen nívós, egyedi, melegszívű, vagy jó áron adja az elég jót, biztosra alapozott, nem kell kétségbeesetten pörgetnie a bizniszt, meg persze az, aki a nehéz hónapok alatt rugalmasan alkalmazkodott. Veszteség van, szomorú sztorik, mit tehet erről az alkalmazott, értem én, de bennem ne keltsenek lelkiismeretfurdalást, ne írják elő az életben tartásukat mint feladatot (számos ilyen sunyin reklámozgatós cikk jelent meg, haveroknak vevőtoborzéás, mintha a kereslet olyan nagyon jól élne). Egyáltalán nem vagyok annyival jobb helyzetben, hogy én segítsek, ne nyomasszatok már. Amikor rendelek vagy elvitelre kérek éttermi ételt (ilyen is van azért), az háromszoros áron van az itthoni főzéshez képest, plusz még szállítják. Kiflire is többet költök, mint ha piacoznék. Nem, én nem mentek éttermet, sem kutyát, ezek megint trendi lózungok.

De a legdöbbenetesebbek a megfoghatatlan termékek: ami csupa szó, elnevezés, agyalás – mindez élet, anyag, dolog, erőfeszítés, tudás, hozzáértés helyett. Tele van a net a járvány veszeteseinek panaszával, és megint jó és rossz harcának állítják be: a csúnya válság, a még csúnyább vezetők és felelősök, akik ugye rossz döntéseket hoznak (aszerint, kit mennyire sújt az adott intézkedés), de a legcsúnyábbak a válságon nyerészkedők, és velük szemben vannak a jóságos elszegényedők, akik előtte, míg lehetett, szívvel-lélekkel, becsületesen, tehetséggel, adózva, mindenki javára, hatalmas tudással, értéket teremtve dolgoztak, ugyebár – rajtuk erkölcsi kötelesség segíteni. Ilyen képzés, olyan mentorálás, munkafüzet, diéta, jótanács, webdizájn, önismereti edző, idézetek, akadémiának titulált lófaszképzők, hideg vízben fürdős kócs, erdőfürdő-vezető (!, ez a kirándulás volna).

https://www.facebook.com/events/123254366326913

De a szorongó vásárlók, akik egy éve még kedvtelve nézegették a netes anyagokat, “miért ne?”, most összébb húzták a nadrágszíjat. Hamar eldöntötték, mire nem fognak most költeni. Amire nem is kell: szép cipő, formális ajándék, smink, kávézó… olcsóbb lett az élet, és az ilyen változás nagy jellemfejlődési lehetőség, mert megnézzük, a kevesebb költéssel, szűkebb mozgástérrel milyen a közérzetünk, mi az, ami igazán örömet szerez. Lehet, hogy kevesebbet is elég dolgozni?

Mindezt a döntést évtervező füzet (aka NAPTÁR) meg spirituális kócs nélkül hoztuk meg!

Mindenki lefarag. De van egy ellentétes folyamat is, mert a helyzetnek nagy nyertesei is vannak: az unalom felfuttatta a netezést, streamet, az otthoni szaunák, futópadok, szobabiciklik forgalmát. A média, a futárcégek, eü szolgáltatók, eü gyártók, házhozszállítók nyertek a helyzeten. Elég valószínű, hogy az otthoni sport- és wellnesstárgyakat önnyugtatásként vették meg, azóta ruhatárolásra használják (igen, a szaunát is), és csak a legelkötelezettebbek használják két hónappal később is (vagy bármilyen rendszerességgel), viszont pont ők azok, akik kimennek futni a hidegbe, autóznak is egy kellemes futóhelyszínért. A járvány specialitása, hogy a zoom, a facebook, a híroldalak, általában a tech, illetve a pharma hatalmasat kaszált.

De ami az egészségesen maradt, közepesen jó életű embereknek igazi változás: rettenetesen igénylik most az emberi szót és az útmutatást. És ez megint a semmiárusoknak kedvez. Ha szépen mondják, talán be tudnak furakodni most ebbe az űrbe. Mert amióta nem kell bejárni a munkahelyre, és nem mondja meg folyton valaki, mit csinálj, hogy viselkedj, akár csak a pillantásával (gonosz kolléganő, főnök), és SAJNOS nem lehet a tekintélyelvű szülőket sem látogatni, azóta elbizonytalanodtak, hogy akkor hogyan kell élni, mit lehet követni, mi az okosság. Ez a belénk nevelt szolgalelkűség (tekintélyelvűség) miatt van így.

És van olyan semmiárus is, akire emiatt, unalmukban kattintanak, isszák a szavait. A semmiárus pedig hosszan, önimádva beszél arról, mennyit tanult, képezte magát rendületlenül, milyen sokat dolgozik és mennyire szereti ezt a nemlétező szakmáját… mintha ezeknek volna önmagukon túlmutató vonatkozásuk. Én kérdem: DE MIT CSINÁLSZ? És hogy nézel ki? Miért találsz fel valami újat ahelyett, amit mindannyian ismerünk: sport, természet, tápláló ételek? Mit lehet még ezen kívül kitalálni, miért kell ezeket újra meg újra átcsomagolni, feldíszíteni? Milyen élet származik abból, ha rád hallgatok, “tanulok”, “tudatos vagyok”, “önismereti feladatokat végzek”?

Ha neked korábban nem tűnt fel, hogy kamuznak és nyerészkednek, akkor valószínűleg most sem fog. Sokan lettek kócok, mentorok, szerkesztgetnek honlapot az én blogokon felbuzdulva – csakhogy én író vagyok, a szolgáltatásként árult lélekboncolástól irtózom. Bennem mindig is feszengett a kérdés: miért kell mindent keretbe rakni, megszerkeszteni, felhashtagezni, honlapot felcsicsázni, elnevezni, bonyolultan fogalmazni, reprezentálni? Bármihez, mielőtt rátalálsz és élvezed, a neten hosszan keresgélni, kitalálni, megtervezni?

Maguk a semmihabosítók is unatkoznak, a “segítő tevékenység” nekik is menedék, meg hát rettegnek, hogy el kell menni valós munkát végezni. Olyan szépen felépítették ezt a semmit.

Van olyan szolgáltató, és nem is egy, aki elnevezi a kirándulást erdőfürdőnek. Módszer, honlap, biznisz, interjú. Olyan z-ket használ a címekben a tipográfia, hogy azt hiszed, valami a semmi:

https://csodahelyek.hu/2021/01/28/erdofurdozes-interju-valko-zsuzsanna/

Az elmúlt napokban ezen döbbentem meg a legjobban, az egyszerűsödött, aktív és teljes életemből. Nekiesek egy bükkrönknek, a nyakamba hull a hó.

Mit javaslok én a semmiárusok hizlalása, neten nézelődés helyett?

Azt javaslom, ne szervezd ki magad semennyire. Te irányítsd az életed, és maradj a magad jó társasága. Te találd ki, mit főzöl, ne keress receptet. Tanulj meg magadtól egy mozdulatot, akár azt, hogy fél lábon állsz. És kitartod. Vagy fejenállni. Hidazni. Húzódzkodni. Spárgázni. Fejjel lefele lógni. Habot verni kézzel. Előrehajolni terpeszben. Haskerekezni…

Nem kellenek nevek, módszerek, tanácsok, korlátok, intelmek. Ha igazi élményre, valódiságra vágysz, térj vissza ahhoz, amit már tudsz. Kultúrában a klasszikusokhoz. Olvass, hallgass igazit. Érd el, hogy élmény legyen olvasni, ehhez hántsd le a zajt, a netet, a tévét, a háttérrádiót, a semmitmondó podcastot. Írj kézzel, sokat, tanulj meg szépen, szabályosan írni, edzd az agyadat! Sportban pedig a legegyszerűbb mozgásformákhoz: futás, bringa, lépcsőzés, fekvőtámasz, ugrókötél, guggolás – sokszor írtam ezekről. Nincs új a nap alatt, csak egy új nap. És azon a napon kimehetsz, az időjárástól függetlenül erdőbe, folyó mellé, szigetre. Minden ragozás, fontoskodás nélkül.

Én már ott tartok, hogy lelki, testi elakadás megoldását kiszervezni is elgyengít. Sőt, el se akadok inkább, úgy elment a kedvem a segítő helyzettől magától: attól, hogy segítséget igényeljek. Inkább szenvedek szépen egy kicsit, úgyis elmúlik, úgyis visszatalálok az életörömhöz, a cselekvéshez, a bejáratott dolgaimhoz. Egyszerűen azt akarom, hogy senki ne mondja meg nekem. Ez nem azt jelenti, hogy akkor én terjesztem kommentekben öntelten, mi nem úgy van (riasztó látni, hányan szoktak rá a terjengős okoskodásra a legapróbb hülyeség kapcsán is). Én nem lettem önjelölt virológus, politológus, nyelvész, dietetikus (kifejezetten jót tesz nekem, hogy ki-kirakatnak a facebookról a zaklatóim). Nem érvelek maszk, oltás, zárva tartás mellett, sem ellen, ezek is álcselekvések. Rendszeresen kérdeznek tőlem orvosi, dietetikai témákban, de nincs válaszom, nem kedvelem ezt, mert ez felelősség. Amit tudok, kiírtam a ketós könyvben magamból. Én csak azt tudom, és egyre kevesebb szó övezi ezt, ami az én egészséges testemnek jó és főleg örömteli. Nem érdekel semmi korlát, aggály, tilalom többé. Minden jó, amit élvezek, és ez nem “intuitív evésnek” becézett zaba és nem békás gumicukor. Az egészségemet úgy őriztem meg, hogy követtem a testem szavát, és kedvem volt radikális kísérletekre is, egész messzire mentem (orrfolyásra hóban ujjatlanban, rövidgatyóban futás!). Amikor testhasználatról beszélek, benne van az is, hogy nem elég a kaptató az aszfalton, én most gyerekes rosszalkodással rövidítek, elindulok két telek között egy ösvényen, és ebből lesz egy The Revenantre hajazó jelenet:

, két kerítésmászás, kutya felakasztása, hatalmas lebucskázás, bozótba ragadás, arcon seb. És ez felpezsdít, mert amikor a túlélés bekapcsol, az mindig eloszlatja a piszlicsáré panaszokat.

Nem tudom, ide mindenképp eljutottam volna-e, vagy kellett jópár találkozás, sok év orvossal, pszichológussal, de mára egyértelmű bennem, hogy tűzifát sem apríttatok mással, én csinálom, és ne tudja senki jobban, mi a jó nekem. Gyanús lett, hogy annyira akarnak valamit.

Addig kell magadat kérdezgetni, vizsgálni, élmények prizmáján megfigyelni, a világon és másokon gondolkodni, valóban okos embereket olvasni, velük beszélgetni, amíg ez elvezet önmagadhoz. És a magányos agyalás, naplóírás, életvitelszerű önismeret sem az igazi, egyszerűen az öröm felé kell menni. Csak a cselekvés. Másokhoz igazodás, trendek nélkül megélni, hogy neked, igazán mi esik jól. Párterápia? Beszélgetés helyett is: csendben elmélyedni valami zenében, ketten. (Amúgy is rég tudod már a választ, mi bajod és mi a megoldás, és mire vágysz igazán.)