Én nem tudtam, nem is gyanítottam, hogy ilyen létezik. Hogy nem csak én vagyok ellenszenves. Hogy nem az én hibám…

Hogy tényleg ennyire szarul vannak.

Ez most nem a saját történetem. Én régóta nem dolgozom bejárós helyen. És hát pont ezért nem, amiről most írni fogok. Nem dolgozom fix közösségben, nincs áskálódás, hierarchia, nincsen külön privát és nyilvános énem. Nem kell szerepet játszanom, amibe úgy beleroskadnak az emberek, akkora stressz ez nekik. Otthon is, bárhol kimondhatom, amit gondolok, nem kell belemennem keserű kompromisszokba sem a könyvem kapcsán, sem az emberi kapcsolataimban. Nem kell a púder.

Habár, forgatásokon azért volt hasonló helyzet. De nem hagytam magam. Nem érdekel, miket mondanak, hogy néznek, tényleg nem. Rájuk mosolygok, hagyom, hadd mondják. Cukkolnak, de hát mivel? Kínlódik a testével, sír, hogy elfogyott a kockacukor, “brr, te nem fázol?” – hát hova cukkol?

Szóval, van nekünk ez az edzős csoportunk, és azt meséli az edzőtárs, aki komolyan veszi a sportot, és naponta edz (miközben épp annyi dolga van, mint bárkinek), hogy hiába próbált az irodában csendesen elvonulni, és valami félreeső helyen plankelni-fekvőtámaszozni-jógázni, megbosszulták a semmit sem edző sütievők. De nem ezzel, mert mit lehet ezen kifogásolni, ez nem racionális, hanem felnyomták, hogy nem jól dolgozik. És egyedül volt ebben. Belékötöttek, keresték a hibát, látványosan kiközösítően viselkedtek, összesúgtak, nyíltan is gúnyolódtak. Ha meg a munkájában nem volt hiba, akkor kitalálták, megalkották, hazudtak róla. Munkájáról és viszonyairól, amelyek nem is voltak. Hallotta, aztán már nem csak visszahallotta, hanem a felettesétől szembe is. És eljött végül. És aztán egy másik helyről is, ugyanígy. Mindez ráadásul nem is a magyar ugaron történt, hanem progresszív ország fővárosában.

A csoportunk egy másik tagja ebédidőben szokott volt a terembe lelépni (ebéd helyett, nem után! és pont annyi ideig!). Abból is baj volt. Leült vele nagy komolyan beszélgetni a főnökség. “Ez itt nem szokás.”

Igen: a különbözés erodál. Ami feszkót kelt másokban, ami eltérés a konszenzusos normától, az a béke ellen hat. Dicsekvésnek, fitogtatásnak értelmeződik. “Azt hiszed, te különb vagy, fensőbbrendű vagy?” Ám ha nem veszítjük el a józan eszünket, akkor tudjuk, tudnunk kell, hogy úgy a munkaerő hatékonysága, a dolgozó mentális egészsége és a társadalmi közjó szempontjából is az a jó, ha a munkavállalók edzenek és jól vannak.

Megy itt a kontentekben, hogy a szegény elkínzott nőket, anyákat “a társadalom”, “a patriarchátus”, “Norbi” “nyomasztja a szépségeszménnyel”, hogy “önkényes testnormáknak “kell” megfeleni”… a nő csak egy csendes félórára vágyik, alvásra meg pihenésre, és akkor elzavarnák lefogyni, futni meg edzőterembe ugrálni, izzadni, szenvedni, kalóriát számlálni és salátát enni. Éhezni. Bele a kényszerbetegségbe, a táplálkozási zavarba. Mert meg kell felelni az elvárásnak. És mindenhol ez jön szembe. Nem is vagy ember, ha nem sportolsz!

De mi, akik edzünk, nem így látjuk. Mi pont nem ezt látjuk.

A szűk szemeket látjuk. Az érthetetlen, értelmetlen elnémulást. Hogy egy kicsit jó neked, de nem azért, mert az öledbe hullott, hanem cselekedtél, komoly erőfeszítést tettél bele, és azonnal gyűlölnek érte. Sunyi, rafkós módon, de egyértelműen.

Én nem változtam meg. Itt már 2012 nyarán futós, lépésszámlálós posztok voltak. Én soha nem éreztem, hogy engem a sporttal bárki nyomasztana. Én a férfigőgöt éreztem, és kiröhögtem Sasafitneszt meg Lifetilt Tomit: nem kelletek ti az én sportolásomhoz, rajtam ne keressen senki, és ne is okoskodjon a testemről. Továbbá az itt szaglászó, koncra éhes, magukat ideerőszakoló, a kinézetemet, szexualitásomat, házasságomat, álláspontomat gőgösen és tapintatlanul, sőt, gyűlölködve minősítgető, az érveimre érdemben válaszolni nem tudó, és – mint azóta kiderült – tipikusan taszító, kudarcos, bosszúéhes férfiakat is megvetettem.

Én ezt írtam. Ez a max. Mit vártatok? Amit tőlem vártatok, az a ti önigazolásotok. Semmiféle pálfordulás nincs:

a nyolcvankilós nőkről

De nem ekéztem a sportot és nem dicsőítettem a “kis pluszt” meg az “íves formát”, nem mentegettem magam a gyes éveiben sem. Ragaszkodtam viszont ahhoz, hogy az én testem, én döntök róla. Nem utáltam senkit, aki edz. Se a szépeket.

Vagy, van posztom, amelyben a gurukat és pénzért árult módszereket bírálom élesen.

újabb megváltás

De nem írtam a diéta ellen. Soha nem mentegettem a saját plusz súlyomat.

Aztán jött a pillanat: akartam, hogy jobb legyen, kellett az erőpróba is, a kihívás, a magam meghaladása is, mert én ilyen vagyok.

És azóta a hályog lehullott a szememről.

Magamnak, magamért csinálom a jót. Senki nem végezheti el ezt a munkát helyettem. Óh, nem tökéletes a testem, és nem állandó a súlyom se. De nem álltam le. Ez már a hatodik intenzív év. És itt van a kezemben kétféle, nőgyógyászatirák-szűrés lelet, meg csontritkuláskockázat-mérés, és jó tudni, hogy nincsen baj. És én nem gondolom, hogy ez csakúgy van, véletlenül.

A helyzet az, amit soha nem hittem volna: hogy mi vagyunk kirekesztve. Mi, a divatos edzőnadrágjainkban, a nevető szemünkbe csorgó verítékkel. Mi vagyunk a kisebbség, minket beszélnek ki, tőlünk idegenkednek, nekünk kell lapítanunk, tőlünk vitatják el, minket tartanak ellenségnek a többiek. És persze igaz, hogy összességében jobb az életünk, tehát nem mi jártunk rosszul, hát hadd morogjanak. De azért időről időre szembesülünk ezzel a kicsinyes, érdeminek, sőt, elvi kritikának álcázott baszakodással.

Értelmes nők azt állítják, hogy én

pénzért árulom a módszert…

hogy ő aztán nem dől be, jó neki, ahogy ő él: ő mértékletes, nem követ szélsőséges módszereket… de mit hadakozik akkor?

hogy megerőszakoltam az alkatomat…

hogy kényelmetlen az életmódom, és ennek feszültségét másokon vezetem le, rossz érzéseket akarok bennük kelteni…

hogy az arcába nyomom, erőltetem, fitnesznáci vagyok, miközben évek óta világos, hogy ide járkálnak kíváncsian, pletykaéhesen, ellenségesen (hate-following)…

hogy nem is vagyok vékony (ki mondta…? miért kéne…?)

nem nézek ki úgy, mint egy fitneszvilágbajnok (!)

csúnya a fejem…

Engem nem érdekel, hogy nekem árt-e az igazság vagy másnak, engem az igazság érdekel. Ezt Galgóczi Erzsébet fogalmazta meg a Törvényen belül című kisregényében.

A saját történetem pedig a következő. 

Én, amikor még nagyon fiatal voltam, azt hittem, ha kijövök a láthatatlanságból, és csinálok valami érdekeset, eredetit, nehezet, ha megcsinálom, ha nem félek, hanem vállalom, akkor majd szeretni fognak, elismernek és velem örülnek.

Ahogy én is örültem, ha, aki engem érdekelt, akinek hálás voltam, akitől kaptam, az jól volt, elért valamit, és eszembe nem jutott sem megjegyzéseket tenni rá, sem versenyre kelni vele.

Nem úgy értettem, hogy törleszkedni fognak, meg érdekből barátkozni, és nem is úgy, hogy koppintani, sajátként előadni az én teljesítményemet, meg vetélkedni, hanem igazán szeretni és velem örülni. Hiszen nem ártok neki. Hiszen róla nem mondtam semmit. Nem is ismerem.

Csak hát magára ismert… az elvi, jelenségelemző posztban. És az fájt neki. És ő is tudja, hogy nem tett meg mindent, nem halad, hanem rükvercben van.

Ma már nem vagyok naiv. Hát ki örülne nekem, miért örülne? Én nem érdeklem. Hogy is örülne, ha neki abból nem hullik le semmi? De még mindig elképeszt, hogy békén se hagy. Hogy milyen reakciókra képesek azok a nők, akikért és akiknek annyit írtam ébresztőeket, segítőeket, és akik akkor annyira hálásak voltak, meg jöttek, meg köszönték.

(Persze ez nem a saját véleményük volt, én nem önmagamért lettem népszerű, hanem sodródtak a trenddel, és amikor a trend ellenem fordult, mert győztek az egysíkúak, akkor ők is ellenem fordultak.)

És minden bajuk lett velem, amikor már nem voltam szarul meg nem voltam dundi, kisgyerekes, sajnálható frissözvegy.

A határhúzás.

Az, hogy nem lehet már lenézni engem.

Az, hogy esetleg ő nekem nem annyira érdekes, mint én neki (de tényleg, hogy kéne ezt kezelni? nem lehet ennyi barátom).

Hogy csak megyek előre, nem érdekel, hányan “hagynak el”. Mindig bőven, elegen voltunk.

A bevétel, a szerelem, a figyelem, az edzés, a fotók. Minden baj lett.

Kitalálták, hogy nem vagyok feminista, és testszégyenítek. Kitalálták, hogy ez (a fotók, az adatok, a testmagasságom!) hamisítvány, nem is igaz, gonosz, káros, dölyfös, dicsekvés, ellenük van.

És senki nem mondta a szemembe. Ment a célozgatás. Ismerősöknek, barátaimnak, vagy nyilvános helyeken, undorító módon, ténymorzsákat hazugságmoslékba keverve.

Én ezért lettem dacos. Ez annyira igazságtalan és méltatlan. Azóta, tőlük tudom, hogy amit elértem, az extra (a saját normáim szerint nem volt az!), és hogy én fönt vagyok. A cipőm talpáig ér a szenny, de én fönt vagyok, és értelmesen élek. Tőlük tudom. És nem is hagyom magam, nem hallgatok gyáván, de megfélemlítve vagy taktikusan sem.

Írogattak álnevekről, tudni véltek, basztattak, egymásnak gúnyos kommentekben lelkesen és jólértesülten kontráztak. Nem általában írom ezt, és nem is tudni vélem, hanem tudom. Olyan sunyin némultak el meg kezdtek máshol bulizni, a blogot koppintani, az én szavaimmal, gondolataimmal turnézni, sőt, bizonygatni, hogy csalódtak bennem, és én átvertem őket, kiismertek, és én lehetnék hálás nekik, hogy akkoriban pörgött a blog…

Hát bekaphatjátok. Így és ezért lettem dacos, amikor már nem riadt és értetlen voltam. És megutáltam őket. Két seb a két szemem.

TE, te, kedves szaglászó, te hányat szültél, hány éves vagy, hány embert tartasz el, mennyi a nehézséged, tol-e bárki a segged alá bármit, miért van az, hogy mégis csak nyavalyogsz sport helyett… TE mennyi időt töltesz netes pletyóval, okoskodással meg szervezkedéssel feminizmus és barátság címén, és neked vajon örökletes-e az, amin én simán túllettem melóval… …ahhoz képest mennyit teszel magadért? Hogy van időd itt nézegetni, túrni posztok mélyét?

és hát, amit TILOS megkérdezni, mert testszégyenítés:

Lefutsz-e belehalás nélkül egy ötöst, hányat guggolsz mennyivel, milyen a karod izma és van-e karizmád, mennyi a vérnyomásod, jársz-e szűrésre, mérettél-e csonttömeget, van-e derekad, hogy nézel ki bikiniben egy nem pózolós, nem manipulált fotón?

Én öt éve álltam ki azzal, hogy ilyen lettem. Nem dicsekedtem. Ez az a poszt, amelyikben először voltak anatómiai jellegű progresszfotók:

hogyan kezdjek bele?

– és akkor kiszakadt a zsák… ömlött a szar. És azóta is ömlik.

Csendben kérdezem: ti mit csináltatok az elmúlt öt évben, és hova jutottatok? Mit csináltatok akkor, amikor mi belehaltunk ott a szőnyegen, vagy a harminckettedik kilométeren, meg amikor arra költöttük a pénzünket, hogy jobb legyen az életünk, amikor megszerveztük egymásnak, amikor egyik vigyázott a másik gyerekére, hogy elmehessen edzeni… amikor megírtuk, kitaláltuk, összehoztuk, végigmentünk?

Nektek tényleg minden rendben van? Az életminőségetek és a nők életminősége általában, a depisek, a műkörmöshöz járók, a cigizők, a pasi miatt vekengők, mindenkinek van mentsége, minden rendben van, nektek minden test szép, de még ki is találjátok, hogy AZ a Normális, a Dolgos, a Nőies (a háj, igen), hogy “nekem legalább van mellem”, és aki edz, és élvezi, annak nekiestek, annak csúnya lett a teste, és ha problémátok van, akkor mindig más a hibás…

Tényleg nem szégyellitek magatokat, hogy azt teszitek meg ellenségnek, aki nem keneget, és kimondja az igazságot, és EDZ??!

Én is válaszolok a kollektíva kérdésére.

Szerinted te fensőbbrendű vagy?

Szembenézni a helyzettel, megoldani egy problémát, nem hibáztatni másokat, hanem kitartóan, önmagunkat legyőzve cselekedni, és amit nem lehet kivédeni, azt meg elfogadni alázattal – igen, ez valóban értékesebb, jobb, több, és abszolút joggal vagyunk rá büszkék. S ha alkatilag irigykedők volnánk is, nem volt rá időnk, energiánk.