És a szinonimái:
Jóban-rosszban kitart mellette.
Bármi is jöjjön.
A kapcsolat nem csak körhinta és kacagás és csók a naplementében és rohanás felé a pályaudvaron és ananászos koktél. (Miért, miért nem?, jajdul fel Éva. Ugyan miért nem?)
A felnőtt élet nem mindig könnyű.
Ennél vannak sokkal mélyebb és fontosabb dolgok is!
Mi is? A szívás, az. A közös érdek, a meló, a gyerekek, a lakáshitel, az anyós véleménye. A párhuzamos egymás mellett élés, a közös lakcímre bejelentett magány. Bővebben…
Olimpiai év, szökőév! És új évtized.
Mostanában az van, hogy ahogy futok és számolok (nem futok sokat, de amikor, és ugye, a lépéseimet számolom, már sokszor írtam erről), a 2020-nál megakadok, mert ezek a számok ekkor még évek a fejemben, és 2020 jön most, nevezetes pillanat, koncentrálok nagyon. De nincs erre idő, máris 2030 van, és akkor azt gondolom, jaj, mi lesz akkor, 2030-ban, miféle világ (közben továbbra is futok, kutyát fegyelmezek, a számok is pörögnek), addigra minden gyerekem felnőtt, sőt… én meg milyen leszek, hol leszek akkor… 54 éves leszek, az nagyon sok? Agg, megtört, reményvesztett, beteg? Magam is a gyerekeim szemére hányok mindenfélét unalmamban, és az erőltetett összejárásokban meg az unokáért való nyaggatásban teljesedem ki? Látok-e még? Ez nagy parám, a jó látás (erős, de nem romló állapotú rövidlátóként).
És a világ? Háború, árvíz, fajkihalás, járványok, túltesznek a legrosszabb scifi-disztópiákon is? Ránk dől a ház, nem lehet majd vajat kapni? Megtalálom-e addigra a narancsárga üvegű napszemüvegem? Bővebben…
Hú, most nagy nyugalom van. Csak szeretet, csak biztonságos terep – esély nincs ütközésre, kellemetlenségre, fájdalomra, idegenségre. Mert ez a békesség ünnepe. És nem hagyom magam többé.
Ismerőseim ellenben, a hagyomány szerint, aknamezőre indultak.
Ott aztán látnak mindenfélét.
Hogyan kell bő ötvenes embert beteg módon körbeugrálni.
Felnőtt embereket látnak, akik egymás foglyai holtukig.
Generációk gyűlölködését, rossz kommunikációt, anyagi különbségek élezését, kivagyiságot, nemi egyenlőtlenséget, alkoholt – minél visszásabb, ami van, annál vastagabb a máz, dekor, dínomdánom.
Megy a műsor, a mikor jöttök, miért csak akkor, mit egyél, mennyit egyél, pedig azt mondtad, nem azt mondtad.
Fullánkos beszélgetés arról, mi áll jól, úgy érti, meghíztál.
Mi hír a szomszédságban, tágabb rokoni körben – meghökkensz a mézesmázas körítésen vagy a nem is leplezett rosszindulaton, a spekulációkon, a szempontjaikon. És vég nélkül. Nqgyon kell mondogatni, olyan telekomreklámos módon, hogy a szeretteim, a szeretet ünnepe.
Meg-megüt egy-egy megjegyzésük, mert rólad is hasonkat lehetne mondani, ha el mernéd árulni, meg mernéd mutatni, milyen vagy igazán, mert te is iszol néha, meg csalod a Lalit, meg ordítasz a gyerekkel. De hát rég szerepet játszol. Ha nem, akkor te vagy A Problémás. A Tökéletes Sógornő kontrasztja. És hiába vagy intelligens, szabad és vicces, ha ő zserbót süt és lakberendez.
Nincs más téma, csak hogy kinek mit kell vinni, ki hova megy, mit esznek, ki vezessen. Kiürülnek az otthonok, megy mindenki kies hazánkban előbb délkeletre, aztán nyugatra.
És rengeteg pénz és energia ment el giccsre, “a lakás feldíszítve”, “négyféle süti”, “teríték” – hová tették a szemüket?
Magyarázzák, hogy a műanyag fenyő praktikus, megéri, már tíz éve milyen szuper, nem hullik. Hogy hol vették, mennyiért, és milyen tuti vétel volt, ez a téma. Mi több, emlékeket őriz, sőt, ökó! És lefotózza. És kiposztolja. A műfenyőt!
Vallástalan családok irritálóan materiális karácsonya, vagy épp beteszik a Messiást és misére mennek, na, az még szebb. Nem mintha keresztényéknél jobbat sejtenék, de az legalább szerves.
És az ételek és az egész hajcihő, előre retteg mindenki, unja és utálja mindenki, aki elmúlt húsz, a családosak a melót is, még ezeket a “felnőttek nem vesznek ajándékot egymásnak” (DE PERSZE DE), “igazán csak egy kis apróság”, “csak a gyerek miatt állítunk fát”, “idén ne legyen akkora sütés-főzés, hozzon mindenki valamit” redukált verziót is utalják, annyi meló, pénz és stressz, “de egy évben egyszer, ez volt a gyerek álma, anyu így szokta, legalább szép”.
Senki sem társasozik meg beszélget, a tízéves kirítta az újabb okostelefont, a hatéves drónt kap, apu már szereli is össze. A többiek tévéznek és a tévé előtt kajálnak, a kanapé bánja. Esetleg van még a csecsemők agyonabajgatása, fojtott neheztelés, kifáradás – de ha a háziasszony megfelel a mércének, attól ragyog mégis, ez megéri a gyomorfekélyt.
Te szereted azokat, akikkel a 24-26-át töltötted? Vagy menni kellett és elviselni őket, és jól összevesztetek és fuldokoltál attól, amit ki se mondhatsz és béna volt a ruhád is, és minden évben ez a hagyomány?
Minálunk bőséges, nem stresszes. Előtte mindenfélét elrendezős. Névnap is, harmónia, szeretés, semmittevés, filmnézés. Váratlanul erős érzelmek. Tombol a szél.
Lefotózom majd a jelentékenyebb könyveket, örömöket.
Tényleg megmondjam? Akkor megmondom. De aztán ne legyen harag!
Szóval.
A házasságod nincs válságban, nem üresedett ki, nem hidegültetek el. Nem az van, hogy valahogy az asszony olyan kedvetlen meg hisztis újabban.
Van ilyen is, de veled nem ez van. Hanem Bővebben…
Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.
“B” rászoktatja a családot a kütyüre, tévére, aztán nem érti, miért őrjöng álló nap üvöltve a nyolcévese és miért nem érdekli semmi a tizenöt évesét. Felelősséged van!
“C” a kis egyéni beakadásából, nehéz csomagjából identitást, politikát farag, és akkor őt tisztelni kell, szépnek látni, meg őt elnyomják. Tiszta para és ellenségesség az egész ember, és minden teljesítménye az, hogy ő más.
“D” nem és nem tudja komolyan venni az egyébként terápiásan szükséges diétáját, egyre durvább állapotban van, de módszert hirdet és árusít. Vagy arról értekezik, hogy nem jó a szélsőség, sokszor kell enni keveset, mindenből, változatosan, megmondta a dietetikus is. (A neten látható hazai dietetikusok úgy általában el vannnak hízva. Ez miért van?)
“E” vegánként dölyfösen vádaskodik, oktat, bűntudatkelt, atyaég!… Az állatok jogai, hát igen.
“F” addig gyönyörű istennő meg body positive, acsarkodik a “vékony modellek” meg a “kigyúrt fitneszlibák” ellen, kvázi őket, a “nyomasztást” vádolva, meg mondogatva, hogy neki joga van szépnek érezni magát és vásárolhatni szép ruhát a méretében, amíg nem jön a cukorbetegség, az ízületi fájdalom meg a sztrók. Felelősséged van! És amivel megmagyaráztad, amiben lustán ringatóztál, a mentális gimnasztikád csak távolabb vitt a felelős élettől. Bővebben…
A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).
A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.
Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!
Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…
Hanem mi?
Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.
Aranyfényű hétvége. Bővebben…
Bizony, és elég sok minden történik. Mi van a gyerekekkel? Bővebben…
Micsoda modorosság iniciáléval kezdeni a posztot! De lehet. És eltűnik, ha belemegyek a bekezdésbe!
Kimegyek. Újra nagy M. Ki kell jönni!
Mosolygok.
Azt hittem néhány nappal ezelőtt, Bővebben…
Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.
Ilyen volt:
Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:
A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt (két forgatásról beszélek) olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, amely meg akar érteni mindent, és csak ritkán ítél morálisan.
Az írónő rettentő elfoglalt mostanában, de egy villáminterjúra elcsíptük!
Mi ez a nagy pörgés? Bosszús vagy?
Eltűnt a kutya, nagy séta után, mert még a kertben csevegtünk egy kicsit!
Mutatom, mi minden van mostanáb’. A gyerekeim születésnapja. Johanna 11, Jakab 9 lett (ki emlékszik arra, hogy ezek voltak a fedőneveik valaha?), ennek alkalmából lett Jakabnak távirányítós legóvonata és menő haja is:
Julis kirakta Dávid nevét legóból, jómagam tortát készítettem rengeteg vaj, eper, csokoládé és mascarpone felhasználásával. Juli kést is tett a tortához, de lehet, hogy a kacsasülthöz.
jól látjátok: van egy zöld hajtincse, mert megpuszilta egy sárkány
A futások, de azokat már összefoglaltam – ami még lekötött: maguk az utazások (az odajutás, az ottani táj, az ottlét), az emberi talákozások és az apróságok, a tárgyak menedzselése.
Ügyeim után járok – és eredményesen. A könyv még jobbnak, nagyobb szabásúnak ígérkezik, mint eddig, illetve más téren is sikerült jó döntéseket hozni a család prosperálása érdekében, vagy hogy mondjam. Lőrinc meg, nem jutok szóhoz. Ez egy csoda, ahogy éli, alkotja magát, szenvedéllyel. Mondott verset a holokauszt emléknapon, a rabbi odament hozzá, és azt mondta, Isten segedelmével a színészi pálya sikerülni fog. Korábban semmi előjele nem volt annak, hogy színész (vagy ilyesmi) lenne, csak az apja halála óta robbant ez ki belőle (aki színikritikus is volt, és igen erőteljes, kritizáló, megmondós alkat).
Mozi, színház, baráti események, együtt főzés. A kultúrnaplót érdemes figyelni, ha a részletek, a minőségi produkciók érdekelnek. Most (szombat este) értem haza Eddie Izzardról, de bementünk az éjjel-nappaliba is. Amúgy láttam élőben Bánki Györgyöt. VONUL, felszegett állal, de lehet, hogy a hegei feszülnek.
https://www.facebook.com/events/267291230640816/?active_tab=about
Hétfőn pedig kezdődik a filmhét.
A blogszületésnap: lesz. Május 12-én. Aki úgy érzi, jönne, de nem írtam neki, jelezze. Különösen ha külföldi vagy, és pont itt vagy 12-én, és szívesen találkoznál velünk napközben, jelentkezz! csakazolvassablog@gmail.com
Mikor lett ilyen rövid a hajad?
Három hete Eszter fogott egy ollót, és levágta. Színházba rohantunk épp. Ennyit sikerült. Már nagyon el volt rongyolódva.
Foglalkoztat a szépség és az öregedés?
Az öregedés nem tud nem foglalkoztatni: nagyon erősen az anyaságomba, biológiámba vagyok kötve, szeretem a női lét testi jelenségeit, és probléma nélkül, elementárisan éltem meg őket, ezért a változásokat is így fogom. Ha valaki szokott önmagával találkozni, és őszinte, akkor kénytelen ezzel szembenézni. Ez van. Egyelőre teljesen natúr vagyok, és igyekszem annak örülni, azt jól tartani, ami az erősségem.
A “szépség”, az önápolás? Inkább a test jólléte, a kompromisszum nélküli egészség érdekel. Sokat alszom, figyelek erre. A másik extra a böjt. És szűrővizsgálatok. A kencefice részét egyszerűen szeretem intézni. Sajnálom ezekre az időt, az odafigyelést, az ezek miatti feszengést, részletekbe merülést, pénzköltést, elemezgetést, hogy melyik a jó márka. A sport, az emberi találkozások, a lelki történések sokkal fontosabbak.
Milyen márkákat használsz?
Már sok éve a Clinique-et, inkább ápolót, dekort alig. Néha Lancôme-ot, Pupát újabban. Ez egy régi kép.
Lakkozod a körmöd?
Nagyon ritkán. A Pupából beszereztem ezeket a harsány színeket, és elhatároztam, de ez is csak bohóság, hogy Olaszországban színes körömmel futok. Nagyon vicces volt, ahogy kedves ismeretlen biztonságiak kilakkozták a körmöm. Van ez az olasz, nőknek szóló, nagyon vidám, életörömdús közvetlenség, ezt nagyon bírom, feloldódom a helyzetekben. Közben mindenki a rajtban feszengett.
És bejutottál te is a kordonok közé?
Én nem szoktam izgulni, sem sokkal előbb beállni, megszoktam már az ilyen futós eseményeket. Itt amúgy is előbb a versenyzők rajtoltak (competitiva kategória), aztán a többiek. Időben bemásztam.
Mi lesz a következő verseny?
Itt Pesten az eus 15 kilométert futom májusban, illetve utána a BSI-s női futógálára megyek a gyerekeimmel: én 10+5-öt, ők csak egy kis 2 és felet, ezekre neveztem a héten. Őszre pedig Tallint, Kassát nézzük a futótársakkal, ezek is félmaratonok (a félmaraton 21,1, az egész 42,2 km). Ha közben nyáron megtetszik valami, akkor spontánul nevezek, de leginkább arra vágyom, hogy úgy tudjam szervezni a napjaimat, írós időmet, a gyerekeimet, hogy minden nap (heti hétszer) rójak itt a szépséges erdőnkben egy ötöst vagy egy tízest.
Mára megszoktam a sportolásomat, a vállalásaimat, ezeket a magánéletem részének tekintem, nem akkora diadal lefutni, időt javítani, kiposztolni sem. Most mit fontoskodjak? Én nem futok komolyan, a komoly futás nem így néz ki, én örömből sportolok, a közben zajló megélésekért. Ami mégis fontos: az élménybeszámolók, posztok, egyes megfogalmazások hatására többen írják, hogy mégis elkezdtek futni, mert nehogy már ne, ne szóljuk le, ha nem csináljuk, és alapmozgás. A hozzám hasonlóan nem gyors, nem ambíciózus, de intenzíven sportoló olvasók, akár negyven körül is írják ezt. Ez fantasztikus, mert önmagunkat haladjuk meg, jobbítjuk a futással.
Merre tart a sportolásod?
Ezt a kérdést félévente, az aktuális helyzet szerint teszem fel és válaszolom meg magamnak. A könyv írásakor is át kellett gondolnom, mennyire vagyok tudatos, mi a lényeg, hogyan változik a hidegtűrő-gyalogló-bringázó-konditermező-ketózó-futó-szűrésekre járó életmódom az évek alatt. Aki követi az edzésnaplót, láthatja: az élményfutásokat igencsak kipihenem. Jóval kevesebbet edzek most, mert nem akarok már izmosabb lenni. Nagyon letisztult az egész, nem használok pörgetőt sem, és csak vitamint és kollagént szedek, illetve alkalmanként proteint, minden mást étellel viszek be. Most már csak fenntartom a jelen izomzatomat, amihez elég a kisebb súly és a rövidebb, ritkább edzések. Most az étkezés a fő feladat a saját életemben és az ismeretterjesztő tevékenységemben is. Szeretném terjeszteni a tudást, rávilágítani a sarlatánok trükkjeire, és azt is fontosnak tartom, hogy minél kevesebben essenek az oly divatos vegánság csapdájába, mert feleszi a testüket.
Fontos neked, hogy biztass mindenkit, hogy sportoljon, rávegyél minél többeket az életmódváltásra?
Sokan kapnak ihletet, olyanok, akik addig nem voltak sportosak, aztán mégis elkezdték, ezt jó látni. De nem, nem gondolom, hogy ha én megcsináltam egyedülálló háromgyerekes anyaként, ú, pátosz, minden, akkor bárki megcsinálhatja a bármit (a fogyást, a futást, az izmokat, a gyógyulást). Ehhez az egészhez sajátos lelki alkat, konkrét életpillanat, belső döntés és több kedvező körülmény kell. Én nagyon szabadon élek, mert az írás, ahogy minden kreatív tevékenység, ezt igényli. Fix munkaidő, dugóban kínlódás, szerepmegfelelősdi mellett nekem se sok kedvem volna a rendszeres edzéshez. De az nincs rendben, hogy megtalálnak és nekem magyaráznak, kifogásokat sorolnak, engem minősítgetnek, támadásnak veszik azt, amit és ahogy a sportról írok. Sokan csak panaszkodnak, de nem érdekük jobban lenni, nagyon kényelmes úgy maradni, mert lélektani előnyökkel jár. Például ettől kíméli őket a család, nem hagyja ott őket a férj, vagy nem kell a megváltozott napirend, az átformált test következményes konfliktusait vállalni, megbirkózni azzal, hogy a nő nincs otthon annyit, vagy önbizalomdús és vonzó lett. Ez is érthető, és az is, hogy emiatt én vagyok az irritáló, de én nem akarok olyan életet, és nem akarok a negatív meg okoskodó mondataikkal sem találkozni, nekik nincs mondandóm. És még: óvok mindenkit a túl sok külsőségtől, hiú öndeklarációktól (“én is sportos vagyok, én is blogot írok, ide nézzetek!”), a testmódosítás természetellenes, költséges, szexista értékrendű formáitól.
De hát az erős szexi, nem?
Ennek ellenére rettentő sokan ócsárolnak, próbálnak a testemmel megalázni, 55-nek nézek ki, férfias vagyok, csúnya az arcom, műttessem meg, csúnyák a sminktetoválásaim (!!!) stb. Akármit csinálnék, akárhogy néznék ki, gyaláznának, mert őket a blog és a különbözésem irritálja, iletve a saját silány életük. Ha valaki komoly munkát fektet a sportba, abból mindig komoly személyiségfejlődés, egészségjavulás és igazi öröm fakad. Mindenki észre fogja venni, és sokakat zavarni fog. Aki rusnya, az ekézni fogja, aki nem rusnya, az békén hagyja a sportolót. Elég nékem az én sportolásom. Erős, egészséges, formabontó akartam lenni – az lettem.
Elég komoly összefoglalót írtál nemrég arról, hogy mi volt a feministákkal a konfliktusod. Személyesen milyen a viszonyod velük?
Hát olyan, hogy a csakazovassát még mindig kedvelő, aktív és rangos feministák megírják nekem privát, hogy ők is hasonlóképp ábrándultak ki az áldozati műsorból vagy konkrét csoportokból, és végre valaki megírta. Nagy haver senkivel nem vagyok, mert én alkatilag nem bandázom, magánzó vagyok, és inkább női szempontú író vagyok, saját sorsom és értékrendem összegzője, mint aktivista. Jobb is, ha a mozgalmi terekben kussolok a többgyerekes, “életpárti”, nem agyonbonyolítós, abortuszellenes, kötődős, heteró, szenvedélyes, de csak szerelemből szexelő attitűdömmel, mert mindig megbántok valakit. Világnézetem szerint persze feminista vagyok, elvből ellenzem a szerepalapú létet, a mérgező férfiasság (toxic masculinity) megnyilvánulásait, a szexszel, társkereséssel, a testreprezentációval kapcsolatos manipulációt, tárgyiasítást és játszmákat, és ez nem tud nem megjelenni a szövegeimben: emiatt az írásaimmal (meg az életmódommal) mindenképp emancipáló, tudatosságot növelő üzenetet közvetítek. De ebben a gyakran indulatos, érdekalapú, lavírozó, haverkodó, érzelmileg hergelt netes harcban nem veszek részt. Hajdan én ugye fent voltam a Civil nők levelezőlistán, de ott is döbbenetes fúrások, nőellenes, ellehetetlenítő akciók voltak, ráadásul az ambíciózus Gumiszoba és szárnysegédje nagyon csúnya, önös marketinggel, szereplésre éhesen tolta a saját “ügyét”, megfojtva a beszélgetéseket, sunyin célozgatva a konditeremnek, a proteinnek estek neki.
Közben felfedeztem újabb platformokat is. Egy részük a csevegős, dühös, hírekre reagálós fajta. A másik típus (a transztéma kapcsán mélyedtem beléjük) a magát rettentő komolyan vevő, Aurórába járó, elméleti, művészkedő vonal, ők mondjuk szerencsésen kiírták magukat a komolyan vehetők köréből. És vannak simán fontos témákról beszélő, okos, komoly helyek, de ott is vannak visszás dolgok. Én magam a legelső idők óta tudatosan nem foglalkozom azokkal a témákkal, amelyekre mindenki ráugrik, és cincálja, szakértőt játszik, viszonválaszok születnek sorban, megosztáshullámot váltva ki, mert én elefántcsonttoronyban élek, talminak tartom ezt a közeget, és nem szeretem a habverést, azt, ha kívülről jön és kiszámítható a téma. Nem is tévézem, ezek az aktualitások nem érdekelnek, a sorozatok se. Érdekes, fontos és jó, ha nők társadalmi témákról beszélgetnek, szellemesen érvelnek, ha terjednek a jó mondatok, fontos hírek. De nagyon káros az, ha valaki közügyként tálalja, hogy belebukott az életébe, nem tudta szeretni a férjét, mégis vele maradt, unja az anyaságát, rosszul keres, vagy már nem vonzó a férfiaknak.
A netes öntudatoskodáson kívül mitől javulhatna a nők helyzete?
A nőknek igenis lehetne jobb életük, más szemléletük a saját feladataikról és pontosabb, újraértelmező jellegű önismeretük. Sajnos, gyakran Stockholm-szindrómások és önsorsrontók, úgy maradtak, de másokkal szemben forradalmárként lépnek fel. Vádaskodnak, megtagadják saját múltjukat, döntéseiket, és elvitetnék a balhét a mulasztásaikért a férfiakkal úgy általában, az életük férfiszereplőivel és a rendszerrel. Ezen nem segít, hogy a férfiak alapértelmezetten és sokkal inkább ezt teszik, hatalmi pozícióból nyígnak. Ezek a félig feminista, férjes, visszavágni vágyó, eldurvult hangú nők engem mindig zavartak, mert én mindig a skandináv kapcsolatról beszéltem. Nem tetszett a jajongás, hogy “megcsalt a szemét!”, a szexet elutasító, játszmának használó, haszonelvű stratégia, senkinek a története, aki nem szerette, de azért benne maradt, és különösen az nem, hogy elválni eszük ágában sincs. Jobb életet szeretnék a nőknek, bátor döntéseket, és igenis az egyéni utakban hiszek. Itt azonban beleütközünk az álbalos “dúsgazdagon, munkahely nélkül könnyen sportolgat meg jár színházba” érvelésbe, az elitizmusvádba, ami abszurdum, mert a lényeg ingyen van, a tudat szintjén dől el, amellett sokkal nehezebb a helyzetem a kritizálókénál, de persze dobozolnak bőszen, bűnös gazdagságnak nézik azt, hogy máshogy költöm el a pénzt.
Mit jelent az, hogy levágtad a trollok hét fejét?
A troll mitológiai lény, mindig új feje nő. Troll nem csak az, aki ellehetetleníti a beszélgetést a posztjaim alatt akadékoskodással, az öncélú ellenkezésével és feltűnésvágyával – vagy épp a saját sztorija erőltetésével, sőt, a rajongással. Nekem inkább zaklatóim vannak, meg olyanok, akik szorgosan megfigyelnek és valahol máshol tudatosan verik a habot körém, súlyosan jogsértő akcióik vannak, például a személyiséglopás, e-mailhabosítás is. Most annyi történt, hogy néhányukról megtudtam, mert volt türelmem utánajárni, kik ők a való életben, és készül az “ilyenek vagytok ti – a leggörényebb trollok” sorozat. Az arcukat látni önmagában megerősítő volt, hiszen minden troll Óz. Nagyon magabiztos, ha engem kell rajtakapni vagy túlzónak nevezni, de ha ránézel, röhögni kezdesz. Sosem felejtem el a Nőkért főtrollját (köszönet Dalmának a sztoriért!), aki egy görnyedt, pattanásos, vézna férfi volt, és élőben egy hetedikes kémiakönyv mögé bújt a sarokban a feminista rendezvényen. Rossz ízlésű terekben, elhanyagolt testekben, sivár magányban, netfüggőként élnek, borzalmas kis szorgoskodásaik vannak, ízléstelen építményeiket tákolgatják, gyakran nem fogant gyerekük. Sokan sugalmazták, hogy hogyan kéne reagálnom ezekre az emberekre, vagy korholtak érte a hátam mögött, hogy visszaszóltam, amivel valójában azt üzenik, hogy nekem a szemétkedéseket szó nélkül el kéne viselnem. A “rá se ránts” üzenete az, hogy másvalakit célponttá tenni, űzni homályos motivációból rendben van, a netes erőszak normális, a “sztársággal” jár, rendben van. Nos, én nem viselem el. Megírom, mert fontos, és hogy tükröt tartsak, deklaráljam, hogy normálisan, bátran, relevánsan is lehet a netes felületeken írni. Az élesség belefér, az űzés, hazudozás, sunnyogás nem. Nem érdekel, ezt ki hogy értékeli, nem zavar, ha bosszúnak gondolják, mert az értékelők is gyávák, ők se voltak egy napot sem a cipőmben, és ti amúgy is csak az aljaskodás öt százalékával találkoztok. Nem én szálltam rá másokra, és ez nem vita. Kozmáékkal sem vita volt.
Most mit fogsz csinálni?
Megsütjük a nyulas linzert, aztán olvasok nekik sokat. Lőrinc próbál, meg a kis menyemmel születésnapozik. Engem is megpuszilt közben a sárkány, de az én hajam ezt hamar ledobja, általában minden pigmentet.
Frissítés: Megvan a kutya, reggel megyek érte.
2019. áprilisi bejegyzés, a végén aktuális összegzés: aggodalmaink kilenctizede mindenestül téves
Jaj, nőjetek már fel, ezt egy j-vel írjuk – jajdultam fel ezen a reggelen is, ezúttal el voltam kapatva a bulis-szuverén berlini meg kényeztetős lombardiai napok után. Megszoktam, hogy csak a saját fogmosásommal kell foglalkoznom, nincs vita ilyen szinten senkivel, magam döntök – az ételt meg elém teszik.
Sokan szorítják a gyerekeiket, és helyettük élnek – jaj, csak fel ne nőjenek! Addig jó, amíg kicsik! Üres lesz a ház, elárvul a kerti hinta! Kinek főzök? Egyedül maradok, nézhetem a férjem buta fejét, ha megvan még…
Aki olvasott itt, tudhatja: én ezt nem komálom, ezekben a mondatokban minden megvan, amit nem bírok. Egyenesen azt állítom: a gyerekkel, gyerek által megélt érzelmi szükséglet bántalmazási forma, és súlyosan kontraproduktív a gyerek lelki egészsége szempontjából is.
Ugyanakkor nem toljuk el magunktól áldozatot játszva a feladatot, mert magunk vállaltuk őket, szerelemben. Nem gyűlöljük amúgy gumiszobásan a koktél, pasik, heverészés jegyében a gyerekes teendőket.
De ha felnőnek, akkor majd nem lesz ez a stressz, amely a napi apróságokból áll össze áthatolhatatlan heggyé.
Bővebben…Hétkor én ledőlök, nem megy tovább a verkli. Azt mondta a Garmin, nagyon kiütöttem magam, a legdurvább fokozatú aktivitás volt ez, hogy futottam 22,36 kilométert (tehát nem csak félmaratont, az 21,1 km volna). Bővebben…
Pedig nem azért vágunk, hogy meghaljunk – akkor nem ezeken a testtájakon (és nem ezt) csinálnánk.
Ma már süt rám a nap. Bővebben…
Tele vagyok élménnyel, alig jutok íráshoz: az elmúlt napokban egyik túláradó, legmélyebb rétegeimet is érintő behatás után jött a másik, és ez most főleg színház és lélek. Katona (Kamra) maraton, mind a négy Eszterrel és Tündével, és kettő Lőrinccel:
Péntek: Jeanne d’Arc MUST HAVE
Szombat: Berlin, Alexanderplatz
Vasárnap: A mi osztályunk MUST HAVE
Hétfő: A kaukázusi krétakör MUST HAVE
Megszeretek színészeket (Mészáros Béla, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Tasnádi Bence), ismerőssé válik a rezdülésük. Megterhelő, sírós, színésszel összenézős pillanatok: te is, én is. Bővebben…
Jaj, nem tudok mit kezdeni a velemkorúakkal. Nem is értem, amikről nekem mesélnek. Tele vagyok erővel, örömmel, de nem tudom velük megosztani. Másban vannak, bezárultak. Nem lelkesíti őket se edzés, se színház. Szabadsághiányban élnek, az egyedülállók is.
Csak a pasik, a problémák mindig.
Az egyik abban vergődik, hogy nincs pasija, mikor lesz már, vagy éppen van, de nem jó, ezen kombinál, aztán meg megint nincs, nem is volt jó, mégis szívfájdalom, nem ő lett a Zigazi.
A másiknak a férje a börtönőre. Nem engedi el, elvárja, hogy otthon legyen, nem ad pénzt. A jóságos, paternalisztikus férj.
Ez a férj nem közönyös, ő jelen van, nagyon is. Szervez, intéz, ellenőriz. Engedélyez dolgokat, meg nem. Véleménye van.
Szabotál sokszor. Nem tetszik neki, ha jól van a felesége, arra beszól, ne legyen jól, maradjon a szerepben.
A házasság lehetne skandináv, egymáést szerető két ember vállvetve-szövetsége, bizalom, játék, szabaddá tenne, kihozná a jót – a jót hozná ki belőlünk, nem a neurózist és a panaszt. Mennyit írtam én erről!
Most a valóságról írok. Arról, ami tőlünk a hiedelmeink, értékrendünk foglyaként telik.
Megy ez a kereszténydemokrata busongás időnként, hogy csökken a házasodási kedv, hát nem is csoda: a túl erős nők kiherélték a férfiakat, a nők nem gyengédek, bújósak, asszonyosak többé, a magas elvárások miatt a férfiak a futó kalandot keresik, nem mernek elköteleződni.
Szerintem ennél szomorúbb a helyzet. A boldog szülők hiányának vesztesei miatt. A szomorú együttmaradási statisztikák miatt.
Házasság van, nagyon is van. Még mindig bőven köttetik, s ami van, egyforma. Mert mindannyian ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster írja.
A nőnek még ma is kegyosztás, jutalom, hogy akadt valaki neki is, hogy megkérték a kezét, sokan erre hajtanak is a hiedelmek és improduktív stratégiák öntudatlan foglyaként. A nagy nap, a csokor, a fehérség, a székszoknya, a zenekar, meg az összes klisé, giccs…! Az az igazi. Templomban! (Ahol aztán rosszkor térdel le.)
Ha egy nőnek nem akad példány, az dacosan mondja, hogy ő sose akart ám. De olyan szinte nincs is, akit nem érdekel a téma.
Itt tartunk ma is: tetszik nekünk, még nekünk is ez az egész hagyományos felállás. Akkor korrekt a pasi, ha komoly kapcsolatot akar, elköteleződik. Ha mi vagyunk a vállalt, a kitüntetett, a főnő. Pedig ez a rosszabb, ami a mai állapotokat és szereposztást illeti. Amelyben mindenki elromlik, eltorzul, űzött, játszmázó lesz. Ma a szeretők boldogabbak a feleségnél, mert ott az öröm és a bizalom a lényeg.
Nem is lát tisztán a feleség. Víz alól nézi a dolgokat, minden homályos, zúg, tompa.
Ez olyankor érted meg, ha valamiért mégis kibukkansz a vízből, és a feleségszereped, háziasszonyságod, anyaságod helyett, mellett elkezded a saját énedet, életedet élni. Vagy ha szerető leszel, és rálátsz onnan az egészre. Döbbensz is.
Amire, a saját élet élésére mármint, azt mondják, önzés és magány… Aha. (Nekem időközben macskáim lettek a Fütyizörejen /antifeminista, gyűlölködő oldal/, egyedülálló anya vagyok /elkenve, hogy özvegy…/, és egy lányom van, de ha mégis több, nem én nevelem. Miért, ki? Mindig is én neveltem a három gyerekemet.)
Nagyon erősen belénk nevelték, hogy a házasság az igazi élet, ez romantikus, erre kell vágyni, az esküvő a nagy nap, akkor milyen szépek vagyunk, és mindenki minket irigyel. Vagy csak gyereket akarunk ennyire, és akkor már garanciákkal.
A férfi inkább hallgat, neki ez nem akkora nap, mert neki utána jön a jó. Részt vesz a ceremóniában, vagy vidámkodik, vagy tűr – de a látszat ellenére neki ez kedvező deal.
Neki a huszonéves nő (akkor még akár a majdani feleség is talán) izgalom, vadászat, de később még más fiatal nők is, és ők nem csak úgy szembejönnek ám, hanem társkeresőn társkeresi őket. Rajta nem fog az idő, csak a nőkön.
A saját, harminc-negyvenes, megroskadt, csalódott felesége meg már rég nem izgalmas: B tervvé válik, ami a szexet illeti. Jó az, ha nincs izgalmasabb. Szegény. A feleség inkább hasznos, ám folyton korholt bútordarab. A jó munkaerő, csak meg ne tudja, hogy nélkülözhetetlen. Hogy az élet nélküle összeomlik. Aki minden szívást vállal, otthon helytáll, neveli a gyerekeket, főz, öreget ápol, megértő, tartja a látszatot (a maga érdekében is), nem válik el, gondoskodik.
Ami nem látszik kifele, amiről nem beszélünk, az pont az ágy, ettől hamar elmegy a nők kedve: nem szeretik őket, nincs nyugi és ölelő harmónia, igazi gyengédség, odafigyelés, nem kívánáson alapul a szex, nem is kívánatos a férjük se nekik, és talán sosem élvezték, azt se tudják, miről maradtak le. Az is egyfajta házimunka, meg kell annak is lenni. Ezért a nők a kihasználtságukért az ágyban állnak bosszút: ott sztrájk van.
Nem baj az, lehet panaszkodni a feleségre és erre hivatkozva csajozni. De a jó munkaerő, az kell. Mert tolja az életet. És nem csak az alapértelmezett gyereknevelést, háztartást. Elmegy postára, könyvel, ügyintéz is – ő tudja, hol vannak a papírok. Ő a feltétele annak, hogy a férfi, ha úgy alakul, hogy sok a munka, akkor nem ér haza, napokig nincs otthon, külföldön van – és mégis van neki működő, szép családja. Van hova hazamenni, és te ott állsz az út végén.
Ha fel nem lázadsz. De sok nő inkább belebetegszik, nem lázad nyíltan. Blogokon panaszkodnak, de maradnak, tartják a frontot. Összefutunk, és akkor mosolyogva bemutatják a férjet nekem.
Minden házasságban élő negyvenes nő rá van csavarodva a férjere, lesi, mit szól, utálja, de tart tőle. Mindegyiknek szűk a mozgástere. Nem válnak ők sem, csak ha már tényleg tarthatatlan, vagy nagyon reaktorszerű a férj szeretője.
A férjek elfogadnak minden előnyt, de másfele keresik az örömöket, és alakoskodnak. Ne legyen nyílt konfliktus, csak ez a lassú, mohó felélés van. Minden ürügy jól jön, hogy ne kelljen otthon lenni. A gyerekük se nagyon érdekli őket, csak amikor hatalmi szót lehet bevetni, vagy arra használni, hogy értük aggódva rendszabályozzák a nőt: mi lesz a gyerekekkel? A túlterhelt anya azért nem kezdhet új tanulmányokba, nem mehet sportolni, mert neki otthon a helye. Ez ma, városban, tanult, jómódú emberek között is megy.
Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust. Vagy nekifutnak a váltásnak, aztán pincsiként mennek vissza, mint az én szerelmem. Kell nekik a feleség, a hasznos munkaerő, a férji identitás, de szidják az asszonyt, ez is kell, hogy szidhassák, sóhajtozzanak. Pedig nekik van mozgásterük. És válás után sem lenne sokkal kevesebb közük a gyerekhez (addig se sok volt, csak beledumálni szerettek. A ruhaméretről, a köhögés elleni szerről, a rizs hollétéről, a gyerek érzelmi életéről, iskolai dolgairól fogalmuk sincs).
Megvannak a maguk terepei, a munka, van, akinek barátok, menő hobbi, laptopba bújás, és a titkos csajozás, pornótól szeretőig, fantáziától nagy röhögős megbeszélésekig. Nem beszélgetnek az asszonnyal, némák, de keseregnek a szeretőnek, akivel viszont órákat: akkor lehet a feleséget kibeszélni, háta mögött alázni, az otthoni sanyarú szexet részletezni hüppögve. A házasság, a család meg eközben meg se rezzen, megy tovább, hiszen ha férfi vagy, akkor mindez kényelmes díszlet, alapellátás. Nincs semmi baj, nem tudja anyós, szomszéd az igazat. Lehet morogni, miért nem forróbb a leves, tisztább az ágynemű, halkabb a gyerekhad. Kipréselni még valamit, még tíz százalék idegbeteg vigyázzállást, türelmet, helytállást, örömtelenséget és takarékoskodást, lehet nagy duzzogva belemenni még egy gyerekbe, és lehet csináltatni a cég kellemetlenebb intézendőit is az asszonnyal, ha hitelképes a nő, az se baj, rá lehet azt is nyomni, lehet még feszesebb munkatempót elvárni, mindezt nem is gondolni munkának, aztán forgatni a szemeket. Hogy de megöregedett és milyen kedvetlen az asszony, ráadásul az ÉN pénzemből él!
Ha meg virul a nő, ha résen volt és nem hagyta tönkretenni magát, ha ő a jó alakú, jön-megy, akkor de sok ideje van! Ez nem jár! Ha jó neki, lehet szabotálni, megjegyzéseket tenni. Megígérni duzzogva, aztán pont mégsem ráérni, amikor elmenne, és apának a gyerekkel kéne lenni, szökőévben egyszer…
A jó munkaerő erőlködve tart ki és pótlékokat keres. Férje ellen, durcásan vesz méregdrága hordozókendőt, vagy lesz vegán (“apa pizzán él”, és jézusom, milyen apák ezek), kezd futni. Gyerekes sunyiságai vannak, eltitkol pénzköltéseket, lapít. Kárörvendő, máson köszörüli a nyelvét. Az ébredése, ha ébredezik,nnyi, hogy nem tartja normálisnak a férje külön örömeit, kontrollálja, féltékeny rá. Rosszat kíván neki, és nem érzi cikinek, hogy egy ágyban alszik az ellenséggel.
Nem tud meglenni nélküle, és ócsárolja. Ha rá tudna nézni magára, ezt nem tartaná korrektnek ő sem, de nem tud.
Nekem nagyon szép, skandináv házasságom volt, vagyis, sok munkával azzá alakítottuk: az én önismereti és feminista, valamint szexuális és múltfeldolgozó ébredésem éppen az együttélésünk éveiben zajlott, és működött is, amikor nem törtek bele a pénzéhes, kotnyeles rokonok. De én is jobb fej vagyok, nem funkció, amióta egyedül vagyok felnőtt magam.
A házasságomban, bármilyen harmonikus is volt a vállalásunk, az intellektuális szövetségünk, a hétköznapjaink, nem tudtam, ki vagyok. Nem azért, mert még János sem volt elég jó, hanem mert ennyire kényszerítő a szerep, ekkora árnyékot vetnek az énre a feladatok.
Eltelik így kényelmesen az élet, nyeli mindenki a megalkuvásait, vádjait, hazugságait, aztán lehet kiírni a boldogságot az instagramra, meg feszíteni az ezüstlakodalmon, hogy mi kitartottunk egymás mellett.
És még azt is elvárjuk mindennek a torzságnak a tetejébe, hogy nagy individuális szerelem legyen az eleje, pedig az se semmi, hogy hűvös, ám korrekt viszonyban, haragvás, mérgező játékok, bűntudatkeltés nélkül élni tudni valakivel több évtizedig.
*
Én nem tiltakozom és panaszkodom, hogy miért olyanok. Ha egyedül, hát egyedül, jobb ez így. Tudom, milyennek kéne lennem ahhoz… és én nem akarok olyan lenni. Mi ebből a kiút, hogyan marad meg a társadalom, lesz mindneki boldog? Fogalmam nincs. Tűrj. Legyél tudatos. Köznyomorból van egyedi menekülés, drága áron – mást én nem látok. Meséljenek azok a lesajnált nők, akiknek megváltás volt a válás.
Ne személyeskedjünk már!
A személyeskedés tilalma minden értelmes vitában alapvető: nem azt nézzük, ki mondja, ő maga kövér-e, munkanélküli-e, megsétáltatta-e már az aranyhalát, hanem az állításait, a témához kapcsolódó érveit, tartalmilag.
Hát, ez is olyan, hogy mindig mondják, többnyire akkor, amikor nekik jól jön, de nem úgy van az. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 