feltétel nélkül, de tényleg?

És a szinonimái:

Jóban-rosszban kitart mellette.

Bármi is jöjjön.

A kapcsolat nem csak körhinta és kacagás és csók a naplementében és rohanás felé a pályaudvaron és ananászos koktél. (Miért, miért nem?, jajdul fel Éva. Ugyan miért nem?)

A felnőtt élet nem mindig könnyű.

Ennél vannak sokkal mélyebb és fontosabb dolgok is!

Mi is? A szívás, az. A közös érdek, a meló, a gyerekek, a lakáshitel, az anyós véleménye. A párhuzamos egymás mellett élés, a közös lakcímre bejelentett magány. El lehet ám lenni évekig úgy, hogy fogalmad nincs, mit érez, csinál, szeretne a másik. Csak úgy ott van. Hogy rád se néz soha. Mármint akkor lehetsz el ebben, ha nem heves a gyűlölet.

A másik fél használata. A főzzön-mosson-legyen ott. Síkosítóval akkor. A nyaggatás, a sírás, veszekedés, “problémák megbeszélése”. Ez mind.

Ezt nevezik tartós kapcsolatnak. Ti hülyék vagytok? Ti emlékeztek még a szerelemre? A valódi, csúszós vágyra?

Még gyereket se szeretünk feltétel nélkül. Az lenne a helyes (habár, ez se bizonyos). De nincsen ilyen, lehetetlen. Aki nem érti, olvasson. Két regényt ajánlok: Doris Lessing: Az ötödik gyermek, Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről.

A magunk rovására nem szeretünk másokat. Ez a mondat, kommunikációs értéke szerint, felszólító mondat. Nem szeretünk jobban másokat önmagunknál. A szeretés nem jelenti azt, hogy másokat nemcsak az apró, hanem a jelentős dolgokban is, ráadásul tartósan és egyoldalúan önmagunk elé helyezzük. Erről szép regényt lehet írni, mint amilyen Ulickaja Szonyecskája, de ne akarj ilyen életet. Nem mehetsz tönkre a szeretésben, gondoskodásban, az áldozathozatalban. Legalábbis ne te legyél az, aki tönkremegy. És ne gondold, hogy ettől önző vagy.

Eleve, hogy kit szeretünk, azt hadd választhassuk meg. A szeretet nagy kincs, nagy jó, hadd döntsem el, kinek adom. Ez a szuverenitás. Ugye tudjuk, milyen működésmódok vannak abból, hogy az uralkodót, a földesurat, az apánkat, a szarban fetrengő szenilis apósunkat, az Istent szeretnünk kell.

Azt szeretjük, aki

  1. a gondjainkra van bízva mint kiskorú – ez nem valami érzelem, hanem döntés, vállalás, tettek sorozata, őszinte jóakaratból (neki legyen jó)
  2. akit mi választottunk, akivel összecsillantunk, és vele egyetértünk abban, hogy közös jóérzésekben, jóakarattal, megbocsátóan, őszintén egymást lelkileg gyarapítjuk, életét megszépítjük. Ez részben érzés, részben vállalás és tettek.

A többieket pedig nem kell szeretni, egyáltalán nem kell velük semmi, esetleg csak elviselni.

Ezen felül van még egy enyhébb az általános felebaráti szeretet, lehetőleg alapértelmezetten jóindulatúnak lenni minden emberi lénnyel, nem szemétkedni direkt, nem ártani. Sok kivétel van, ezt azoknak mondom, akik szerint kimondani valamit bántás: pédául véleményt mondani lehet, elvekről és magatartásokról beszélni, felrázni vagy magadat megvédeni, tartalmilag érvelni, ezek fontos értékek, intellektuális természetűek, és nem a szeretet hiányával kapcsolatosak.

Vagy, ha tetszik: az igazság kimondása sokszor fontosabb az úgynevezett szeretetnél.

A bármi is jön jövése abba jön, hogy mindketten komolyan gondoljuk a kapcsolatot. Nem hullik bele egyik a másik tűrésébe. Nagyon sok nő érzi úgy, hogy “a nők ebben jobbak”, ők igyekeznek, ők akarnak programot szervezni, közzösséget összetartani, kapcsolatmenteni. A nő úgy gondolja, neki ez a dolga, mindent elviselni, elfedezni, kibírni, lenyelni, és nem vizsgálja meg, hogy vajon a másik is komolyan veszi-e a vállalást, a default szeretetet, a másik támogatását, ő is tűr, lenyel-e (és mit), vagy csak élvezi a nő kibírását.

Olyannal, aki nem akarja, és nem viszonozná, nem lehet szeretetben lenni (egyirányú, reménytelen szerelmek, a “nem kell, hogy szeress, csak maradj velem” (ez például feledhetetlen lánykérés, a tizennegyedik jelenetben Glagoljev és Anna Petrovna párbeszéde). Olyannal meg főleg nem lehet, aki felnőtt létére arra számít, hogy te majd jól mindent elviselsz, őt eltartod, takarítasz, anyját ápolod satöbbi. Nekünk, feleségeknek ennek kimondása volt a feminizmusunk első és legfontosabb lépése: nemet mondtak az alárendelt szerepre, energiáik, munkájuk felélésére, és elváltak itt többen is, akik ma már sokkal boldogabbak.

Micsoda szabadság azt mondani: nem, édes rózsám, imponál ugyan, hogy elhívtál az Újszínházba, volt és legyen még sok szép élményünk, ha bajban vagy, akkor is szeretlek, de engem ne vegyél készpénznek, én nem szeretlek feltétel nélkül, kétségbeesetten, reménykedve. Ha nem vagy kedves, ha unott vagy, ha megúszod a dolgokat, ha nem lehet hozzád közel lenni, ha lélekben máshol vagy, ha elárulsz, ha nem ilyen életet akarsz, amilyen a kettőnké, ha hagyod magad lelkileg és testileg szétfolyni, ha a békesség kedvéért nem mondod csak, hogy nem fűlik már a fogad ehhez az egészhez, akkor nem kell együtt lennünk. És ezt tudja a másik is, és ennek megfelelően viselkedik és tesz meg és mulaszt el dolgokat. Tisztában van vele, hogy csak addig megy a kapcsolat, amíg igazi öröm és energia van benne. Amíg ő is akarja, ő is lelkes, részt vesz, és ha már nem teszi, akkor vége lesz.

A dolgoknak következményük van. Ez a baj a történelmi és egyéni, elvárt “megbocsátással” és a házassággal is. Hogy úgy alakították, hogy ne lehessen következmény, aminek ereménye, hogy mindkét fél szenvedni fog.

Én nem is értem, hogy lehet másképp. Nem, ez nem önzés és nem felszínesség. Ez a másik megbecsülése. Elveszítheted. Vigyázz rá! Szeresd!

Sokan elveszítik, és fel se tűnik nekik, mert egyik nap olyan, mint a másik élnek együtt tovább, felesben fizetik meg nevelik, vagy épp rutinosan feljárnak a másikhoz kajálni, dugni, kanapéján elheverni. Nem beszélgetnek soha, nem örülnek, ha megérkezik a másik, nem nyílik a szívük, nem szövögetnek terveket, nincs közös katarzisuk, nem rebben meghatottan arc felé a kezük.

Nincs annál szomorúbb, mint egy jótét férjjel élni át, hogy te élnél, te szenvedélyt akarsz, gesztust, programot, bőrtangát, meghittséget, kakasos nyalókát, ő meg robotol, helytáll, nem veszekszik, megcsinálja, amit kell, de mindent elvárásnak érez, és csak arra vágyik, hogy hagyják békén. Én egy kicsit felszpéépítettem magamban a házasságot, most azért olvastam 2011-ből érdekes dolgokat, és velünk is ez volt. De hisz rajtunk múlik, mennyire vicces és izgalmas az élet!

Ettől szűnik meg a nők orgazmuskészsége is, megjegyzem. És annál fájdalmasabb ez, hogy már komolynak kell lenni, minél csacskábbak voltatok az elején.

Miért és kik hangoztatják vajon annyit, hogy feltétel nélkül kell szeretni, megbocsátani és eltűrni és ápolni és visszafogadni szeretni? És kívánni kell az olyan partnert is, aki már nem kívánatos?

(Szeretni, jól elviselni lehet úgy is, a kívánás megfakul, egyébként – nem szeretnék még rosszabb hírt mondani, de nem csak a striák meg a kövérség és öregedés miatt, hanem attitűdök, elszürkülés, szenvedélytelenség, lelki zavarok miatt is. Vajon miféle fogalmuk van a szexről azoknak, akik szerint ez természetes, és attól még ők egy jó páros?)

Azok mondogatják a feltétel nélküliséget tehát, akik bűntudatot akarnak kelteni, feladatokat írnak elő másoknak. Akik félnek, hogy elhagyják őket, akik félnek, hogy valakik elhagynak valakiket, és jujuj, káosz lesz meg csonka család. Ezek ravasz kérdések: ugye, ha meghízom, akkor is…? Ha beteg lennék…? Persze, hangozhatna az őszinte válasz. Nem mennék el. Sóhajtanék, és végezném, amit kell. Csak akkor nem sok kedvem lenne simogatni téged.

Szívesen mondogatják még a nyilvános térben ezt a feltétel nélküli szeretet szöveget a Rend, az úgymaradás védelmezői. Ne legyen válás, minél többen maradjanak együtt, úgy szép.

Azok mondogatják még ezt (és Schobert Norbert videója után tele volt a net ilyen kegyes-dundi-dühös nőkkel), akik a partnerüket az “én mindent megteszek érted” játszmával erőszakosan benne akarják tartani abban, amibe az nem csak nem teszi már bele a szívét, szenvedélyét, hanem módszeresen rombolja is. Kiszállni ebből, békén hagyni a másikat sokkal érettebb, bölcsebb cselekedet, és nagyobb szeretet is.

De ezt már megírtam. A kinézés:

…mást akar, máshol lenne, unja.

Nem néz pornót, tényleg, nem nézi a kolléganőket, nem vesz részt három napos vadászatokon meg motoros találkozón meg nem tudom, de basztat, kontrollál.

Vagy azt se, csak néma és passzív. Ő így tüntet. És majd beleőrülsz: ezt a szép, zsongó családot, érdekes életet az adott szereplőkkel, a mozikat és a folyóparti sétákat csak te akarod? Ő meg, ha épp olyan a kedve, vagy nem akar megbántani, belemegy?

Te vele szeretnél. Mindent.

Ő kinéz a családi fotókról.

És talán valahol valaki sajnál téged, és tudja, amit te nem.

Hogy nem elég. Azt szokták hinni, a feleség nem elég. De maga a helyzet, az öröknek remélt harmónia megcsúfoltatása, az a nem elég.

Ha férfi vagy, kézenfekvő menekülési útvonal a szex, vagy amit annak gondolsz. Mindenki normálisnak tartja, hogy állandóan és több nővel is csinálnád, vagy hogy ezen jár az agyad, tehát a te esetedben a hosszú távú monogámia másként értelmeződik, mert te férfi vagy: a hűségből le kell vonni harminc-hetven százalékot. És kreatívan könyveled.

Mi nők pedig szépre magyarázzuk, meg elnézzük, fórumon vagy magunkban.

Értsd meg: mindegy, hogy a férjed pornót néz, vagy másban vezeti le, hogy nem elég neki, ami van. Huszadrangú kérdés, hogy pont mit csinál, és mit kell elfogadni, mert ő ilyen.

Ez van. Nem tudok megoldást, csak jelzem: a probléma ilyesmi. Eközben a nők szexualitása teljesen elsorvad.

a férjem nem néz pornót

*

Olvasd el a regényeket:

Doris Lessing: Az ötödik gyermek

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

és támogasd a blogot:

ITT

11 thoughts on “feltétel nélkül, de tényleg?

  1. Nem, nem gondolom, hogy minden feltétel nélkül. Lehet a másikat gyöngéden támasztani, várni, hogy sérülesekből gyógyuljon, meg adhatunk időt annak, hogy megtanuljuk, hol vannak egymás sebei, s azt hogyan ne bökdössük (se a másikon, se magunkon), de vannak olyan feltételek, aminek hiányában nem kapcsolat a kapcsolat. Erőszakkal, elvárásokkal nem tudjuk pótolni a kitöredezett (vagy soha nem létezett) részeket, de manipulációval sem (szerintem ez is erőszak). Néha kell erő megvárni, hogy megérkezzen a másik egy helyzetbe, amikor a megérkezését a saját sérülései – még ha sokszor ezek külső akadályoztató körülményeknek tűnnek is – akadályozzák. És jó érzés, ha tudom, hogy engem is megvárnak, míg a saját sérüléseimből kifésülöm magam. És azt is tudom, nem mindenki bírja ki. Nem is kell kibírni. Mindenkinek saját belső “kell”-je van, nem írhatjuk elő másnak, hogyan éljen, én is csak arról tudok beszélni, én mire vagyok/voltam képes, mi ad erőt, nekem mi mit/mennyit jelent, mit látok benne, hogyan élem meg. És amikor már erőlködésbe, erőltetésbe fordul, ott meg kell állni. A kevesebb több. Az erőszakoskodás leépíti a kapcsolatot. Kell-eket mások felé leginkább azok szoktak megfogalmazni, akik a saját életüket nem tudják kézben tartani. Persze, van véleményem emberekről, helyzetekről, és megfogalmazok kell-eket (vagy tilos-akat) olyanok felé, akik sértik az én működésem, bele akarnak lépni a testi-lelki-családi integritásomba. Egyébként maga a feltétel nélküli szeretet nálam létezik olyan formában, hogy nem kiérdemelni kell a szeretetem, hanem az van. Van benne ismeret a másikról és elfogadás. De ebben az értelemben az is a szeretetem része, hogy nem tehet meg bármit, nem hagyom rá, nem használhat ki. Van, aki felé – a kapcsolat jellegétől függően – ez a szeretet nagyobb odaadásban, mások felé más formában valószl meg. Része az is, hogy tisztelem, a konfliktust felvállalom. Nekem ez az értelmezésem és megélésem a kapcsolatról, házasságról, szeretetről 🙂

    Kedvelés

  2. Én erőteljesen elválasztanám a baleset, betegség, öregedés esetét olyasmiktől, mint szeretetlenség, lustaság, rossz bánásmód vagy nettó közöny. Utóbbiak esetén benn maradni nagyjából merénylet magunk (és néha a másik) ellen, az előbbiek viszont szinte mindenki életébe jönnek előbb-utóbb. És bár mindenféle kényelmetlen aspektusaik vannak (lásd Birtalan Balázs és Mátai Tamás megrendítő-szívmelengető utolsó közös interjúját), –de simán szerethető valaki betegen, szétesve, vagy ha szimplán elmúlik hatvan-hatvanöt, oszt’ úgy is néz ki, hát tudod te ezt, megéljük, megéltük. Ha borzalmasan viselkedik….hát az más tészta. Azt én se értem.
    Szóval persze, nem mindenáron. Nem feltétlenül mindenen túl, a saját belerohadásunkig (de hát pont azért rohadunk sokszor bele, mert annyira egyedül tudunk ezekkel a helyzetekkel maradni…). És nem is ráaggatva minden vágyunkat, minden igényünket, minden hiányunkat, minden traumánkat. És mélyen magunkba nézve is: én tudom, hogy melyik periódusomban nem éltem volna olyan lelkesen önmagammal, ha én lettem volna a partner szerepében.
    meg hát: tudomásul bírjuk venni, elbírjuk, hogy akármi van, akármit csinálunk, lesz sérülés, csattanás, csalódás, gyengeség, betegség, szétfolyás meg minden, nekünk is, a másiknak is, mert ez ilyen, ezt rakták a csomagba, tulajdonképpen mindenkinek, mindig?

    Kedvelés

    • Azt hiszem, én is elválasztottam. De azért van, amikor összefügg: oly természetes, hogy öregszem, lerobbantam, és oly természetes, hogy valaki majd ápol, hiszen ő a társam, és nem egymás, nem együtt öregedtünk, hanem ő engem Na, és nem természetes. Rossz állapottal, gondozási igénnyel nem korrekt valakit revolverezni, maradásra bírni, törődést kicsikarni, még akkor sem, ha az illető egy ugyanolyan édes ember. Lehet nemet mondani a misszióra, ha valaki másfajta életet akar, és ez legyen a gondozó saját döntése. De hát az esetek jelentős részében a fájdalmakkal, gondokkal küszködő emberek mogorvák, önösek, elváróak is lesznek, lelki eleganciára már nem marad erő.

      Ööö… nem, nem úgy nézett ki, eleve is adott magára, arányos és nemes külsejű volt és maradt, én végig kifejezetten szépnek láttam, még leépülve is. Nem annyira érdekel, hogy ki szerint nem volt elég menő, mert én őt szerettem.

      Kösz az interjúajánlást!

      Kedvelés

      • OFF. Most néztem meg a Birtalan Balázs – Mátai Tamás interjút. Őszintén szólva rémületesen, leírhatatlanul döbbenetes, hogy egy ilyen életvégi beszélgetésnek több mint a fele arról kell, hogy szóljon, hogy még a súlyos betegeknek is milyen iszonyatos küzdelem a minimálisan szükséges egészségügyi információ megszerzése.

        Kedvelés

    • “elbírjuk, hogy akármi van, akármit csinálunk, lesz sérülés, csattanás, csalódás, gyengeség, betegség, szétfolyás meg minden, nekünk is, a másiknak is” Lehet kevesebb gyengeség és szétfolyás, lehet ezen dolgozni, felelősséget vállalni, másról sem írok. Az meg eléggé elgondolkodtató, hogy a több alkohol, lerobbanás, kanapén fingás, magára nem adás miért a férfiaknak jár.

      Kedvelik 1 személy

  3. Ó, a leendő exem is ezt szajkózta: a házasságban feltétel nélkül szeretjük egymást, nem? NEM! Anyád, az! Szeressen ő feltétel nélkül. Ezt egy idő után meg is fogalmaztam. Most zabálják egymás életét, együtt laknak…

    Kedvelik 1 személy

  4. Köszönet. Sokat tanulok itt. És most nagy szükségem is van rá. Hogy mondja már valaki nekem, hogy ne a magam rovására. Én sajnálom, segítem, amennyire bírom, de nem fogom az életembe újra beengedni, bárhogy is próbálkozik.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.