És a szinonimái:

Jóban-rosszban kitart mellette.

Bármi is jöjjön.

A kapcsolat nem csak körhinta és kacagás és csók a naplementében és rohanás felé a pályaudvaron és ananászos koktél. (Miért, miért nem?, jajdul fel Éva. Ugyan miért nem?)

A felnőtt élet nem mindig könnyű.

Ennél vannak sokkal mélyebb és fontosabb dolgok is!

Mi is? A szívás, az. A közös érdek, a meló, a gyerekek, a lakáshitel, az anyós véleménye. A párhuzamos egymás mellett élés, a közös lakcímre bejelentett magány. El lehet ám lenni évekig úgy, hogy fogalmad nincs, mit érez, csinál, szeretne a másik. Csak úgy ott van. Hogy rád se néz soha. Mármint akkor lehetsz el ebben, ha nem heves a gyűlölet.

A másik fél használata. A főzzön-mosson-legyen ott. Síkosítóval akkor. A nyaggatás, a sírás, veszekedés, “problémák megbeszélése”. Ez mind.

Ezt nevezik tartós kapcsolatnak. Ti hülyék vagytok? Ti emlékeztek még a szerelemre? A valódi, csúszós vágyra?

Még gyereket se szeretünk feltétel nélkül. Az lenne a helyes (habár, ez se bizonyos). De nincsen ilyen, lehetetlen. Aki nem érti, olvasson. Két regényt ajánlok: Doris Lessing: Az ötödik gyermek, Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről.

A magunk rovására nem szeretünk másokat. Ez a mondat, kommunikációs értéke szerint, felszólító mondat. Nem szeretünk jobban másokat önmagunknál. A szeretés nem jelenti azt, hogy másokat nemcsak az apró, hanem a jelentős dolgokban is, ráadásul tartósan és egyoldalúan önmagunk elé helyezzük. Erről szép regényt lehet írni, mint amilyen Ulickaja Szonyecskája, de ne akarj ilyen életet. Nem mehetsz tönkre a szeretésben, gondoskodásban, az áldozathozatalban. Legalábbis ne te legyél az, aki tönkremegy. És ne gondold, hogy ettől önző vagy.

Eleve, hogy kit szeretünk, azt hadd választhassuk meg. A szeretet nagy kincs, nagy jó, hadd döntsem el, kinek adom. Ez a szuverenitás. Ugye tudjuk, milyen működésmódok vannak abból, hogy az uralkodót, a földesurat, az apánkat, a szarban fetrengő szenilis apósunkat, az Istent szeretnünk kell.

Azt szeretjük, aki

1. a gondjainkra van bízva mint kiskorú – ez nem valami érzelem, hanem döntés, vállalás, tettek sorozata, őszinte jóakaratból (neki legyen jó)
2. akit mi választottunk, akivel összecsillantunk, és vele egyetértünk abban, hogy közös jóérzésekben, jóakarattal, megbocsátóan, őszintén egymást lelkileg gyarapítjuk, életét megszépítjük. Ez részben érzés, részben vállalás és tettek.

A többieket pedig nem kell szeretni, egyáltalán nem kell velük semmi, esetleg csak elviselni.

Ezen felül van még egy enyhébb az általános felebaráti szeretet, lehetőleg alapértelmezetten jóindulatúnak lenni minden emberi lénnyel, nem szemétkedni direkt, nem ártani. Sok kivétel van, ezt azoknak mondom, akik szerint kimondani valamit bántás: pédául véleményt mondani lehet, elvekről és magatartásokról beszélni, felrázni vagy magadat megvédeni, tartalmilag érvelni, ezek fontos értékek, intellektuális természetűek, és nem a szeretet hiányával kapcsolatosak.

Vagy, ha tetszik: az igazság kimondása sokszor fontosabb az úgynevezett szeretetnél.

A bármi is jön jövése abba jön, hogy mindketten komolyan gondoljuk a kapcsolatot. Nem hullik bele egyik a másik tűrésébe. Nagyon sok nő érzi úgy, hogy “a nők ebben jobbak”, ők igyekeznek, ők akarnak programot szervezni, közzösséget összetartani, kapcsolatmenteni. A nő úgy gondolja, neki ez a dolga, mindent elviselni, elfedezni, kibírni, lenyelni, és nem vizsgálja meg, hogy vajon a másik is komolyan veszi-e a vállalást, a default szeretetet, a másik támogatását, ő is tűr, lenyel-e (és mit), vagy csak élvezi a nő kibírását.

Olyannal, aki nem akarja, és nem viszonozná, nem lehet szeretetben lenni (egyirányú, reménytelen szerelmek, a “nem kell, hogy szeress, csak maradj velem” (ez például feledhetetlen lánykérés, a tizennegyedik jelenetben Glagoljev és Anna Petrovna párbeszéde). Olyannal meg főleg nem lehet, aki felnőtt létére arra számít, hogy te majd jól mindent elviselsz, őt eltartod, takarítasz, anyját ápolod satöbbi. Nekünk, feleségeknek ennek kimondása volt a feminizmusunk első és legfontosabb lépése: nemet mondtak az alárendelt szerepre, energiáik, munkájuk felélésére, és elváltak itt többen is, akik ma már sokkal boldogabbak.

Micsoda szabadság azt mondani: nem, édes rózsám, imponál ugyan, hogy elhívtál az Újszínházba, volt és legyen még sok szép élményünk, ha bajban vagy, akkor is szeretlek, de engem ne vegyél készpénznek, én nem szeretlek feltétel nélkül, kétségbeesetten, reménykedve. Ha nem vagy kedves, ha unott vagy, ha megúszod a dolgokat, ha nem lehet hozzád közel lenni, ha lélekben máshol vagy, ha elárulsz, ha nem ilyen életet akarsz, amilyen a kettőnké, ha hagyod magad lelkileg és testileg szétfolyni, ha a békesség kedvéért nem mondod csak, hogy nem fűlik már a fogad ehhez az egészhez, akkor nem kell együtt lennünk. És ezt tudja a másik is, és ennek megfelelően viselkedik és tesz meg és mulaszt el dolgokat. Tisztában van vele, hogy csak addig megy a kapcsolat, amíg igazi öröm és energia van benne. Amíg ő is akarja, ő is lelkes, részt vesz, és ha már nem teszi, akkor vége lesz.

A dolgoknak következményük van. Ez a baj a történelmi és egyéni, elvárt “megbocsátással” és a házassággal is. Hogy úgy alakították, hogy ne lehessen következmény, aminek ereménye, hogy mindkét fél szenvedni fog.

Én nem is értem, hogy lehet másképp. Nem, ez nem önzés és nem felszínesség. Ez a másik megbecsülése. Elveszítheted. Vigyázz rá! Szeresd!

Sokan elveszítik, és fel se tűnik nekik, mert egyik nap olyan, mint a másik élnek együtt tovább, felesben fizetik meg nevelik, vagy épp rutinosan feljárnak a másikhoz kajálni, dugni, kanapéján elheverni. Nem beszélgetnek soha, nem örülnek, ha megérkezik a másik, nem nyílik a szívük, nem szövögetnek terveket, nincs közös katarzisuk, nem rebben meghatottan arc felé a kezük.

Nincs annál szomorúbb, mint egy jótét férjjel élni át, hogy te élnél, te szenvedélyt akarsz, gesztust, programot, bőrtangát, meghittséget, kakasos nyalókát, ő meg robotol, helytáll, nem veszekszik, megcsinálja, amit kell, de mindent elvárásnak érez, és csak arra vágyik, hogy hagyják békén. Én egy kicsit felszpéépítettem magamban a házasságot, most azért olvastam 2011-ből érdekes dolgokat, és velünk is ez volt. De hisz rajtunk múlik, mennyire vicces és izgalmas az élet!

Ettől szűnik meg a nők orgazmuskészsége is, megjegyzem. És annál fájdalmasabb ez, hogy már komolynak kell lenni, minél csacskábbak voltatok az elején.

Miért és kik hangoztatják vajon annyit, hogy feltétel nélkül kell szeretni, megbocsátani és eltűrni és ápolni és visszafogadni szeretni? És kívánni kell az olyan partnert is, aki már nem kívánatos?

(Szeretni, jól elviselni lehet úgy is, a kívánás megfakul, egyébként – nem szeretnék még rosszabb hírt mondani, de nem csak a striák meg a kövérség és öregedés miatt, hanem attitűdök, elszürkülés, szenvedélytelenség, lelki zavarok miatt is. Vajon miféle fogalmuk van a szexről azoknak, akik szerint ez természetes, és attól még ők egy jó páros?)

Azok mondogatják a feltétel nélküliséget tehát, akik bűntudatot akarnak kelteni, feladatokat írnak elő másoknak. Akik félnek, hogy elhagyják őket, akik félnek, hogy valakik elhagynak valakiket, és jujuj, káosz lesz meg csonka család. Ezek ravasz kérdések: ugye, ha meghízom, akkor is…? Ha beteg lennék…? Persze, hangozhatna az őszinte válasz. Nem mennék el. Sóhajtanék, és végezném, amit kell. Csak akkor nem sok kedvem lenne simogatni téged.

Szívesen mondogatják még a nyilvános térben ezt a feltétel nélküli szeretet szöveget a Rend, az úgymaradás védelmezői. Ne legyen válás, minél többen maradjanak együtt, úgy szép.

Azok mondogatják még ezt (és Schobert Norbert videója után tele volt a net ilyen kegyes-dundi-dühös nőkkel), akik a partnerüket az “én mindent megteszek érted” játszmával erőszakosan benne akarják tartani abban, amibe az nem csak nem teszi már bele a szívét, szenvedélyét, hanem módszeresen rombolja is. Kiszállni ebből, békén hagyni a másikat sokkal érettebb, bölcsebb cselekedet, és nagyobb szeretet is.

De ezt már megírtam. A kinézés:

…mást akar, máshol lenne, unja.

Nem néz pornót, tényleg, nem nézi a kolléganőket, nem vesz részt három napos vadászatokon meg motoros találkozón meg nem tudom, de basztat, kontrollál.

Vagy azt se, csak néma és passzív. Ő így tüntet. És majd beleőrülsz: ezt a szép, zsongó családot, érdekes életet az adott szereplőkkel, a mozikat és a folyóparti sétákat csak te akarod? Ő meg, ha épp olyan a kedve, vagy nem akar megbántani, belemegy?

Te vele szeretnél. Mindent.

Ő kinéz a családi fotókról.

És talán valahol valaki sajnál téged, és tudja, amit te nem.

Hogy nem elég. Azt szokták hinni, a feleség nem elég. De maga a helyzet, az öröknek remélt harmónia megcsúfoltatása, az a nem elég.

Ha férfi vagy, kézenfekvő menekülési útvonal a szex, vagy amit annak gondolsz. Mindenki normálisnak tartja, hogy állandóan és több nővel is csinálnád, vagy hogy ezen jár az agyad, tehát a te esetedben a hosszú távú monogámia másként értelmeződik, mert te férfi vagy: a hűségből le kell vonni harminc-hetven százalékot. És kreatívan könyveled.

Mi nők pedig szépre magyarázzuk, meg elnézzük, fórumon vagy magunkban.

Értsd meg: mindegy, hogy a férjed pornót néz, vagy másban vezeti le, hogy nem elég neki, ami van. Huszadrangú kérdés, hogy pont mit csinál, és mit kell elfogadni, mert ő ilyen.

Ez van. Nem tudok megoldást, csak jelzem: a probléma ilyesmi. Eközben a nők szexualitása teljesen elsorvad.

a férjem nem néz pornót

*

Olvasd el a regényeket:

Doris Lessing: Az ötödik gyermek

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

és támogasd a blogot:

ITT