idill

Micsoda modorosság iniciáléval kezdeni a posztot! De lehet. És eltűnik, ha belemegyek a bekezdésbe!

Kimegyek. Újra nagy M. Ki kell jönni!

Mosolygok.

Azt hittem néhány nappal ezelőtt, és ez nem múló hangulat volt, hanem bizonyosság, hogy a nyaram nem lesz mégsem akkora istenkirály menőség, mint amilyenné június végén csillant. Eleve ezen vergődni augusztus közepén, hogy milyen lesz a nyár…!

Akkor – mármint június végén – kezdődött ez a nagy intenzitás: kétnaponta volt egy akkora sztori, hogy ahhoz képest az én szavaim fakók (de készülnek amúgy ezek a szövegek is, only for members).

A filmforgatások, a sport, Antonia és az ottani csajok. A hullócsillagok. A barátságaim, a fiam színészsége, és hát ez az egész mámor, amiben vagyunk, a nagyon intim esték a kastélyban.

Én tényleg azt hittem előtte, hogy eddig volt az élet – kicsit álltam még az Igazi Történetek ajtajában, aztán kiléptem, nekem már máshol kell lennem. Csendesen lecsengek már, vigyáznom kell, hogy méltó maradjak: alapozót használni, elegánsan öltözni, hosszúnadrágban járni meg ilyenek. Most teljesen natúr vagyok, semmi baj nincs, napszám nem nézek tükörbe, kusza a hajam, hovatovább szempillámat sem festem, és olyan eleven lettem, mint harminc évesen. Akkor volt egy ilyen lázas korszakom.

E lázas korszakon belül, csak hogy ne legyen egyszerű, mert ez most nem az, én most eléggé kikészültem. Volt vagy két hét, amikor bolyongtam, tele voltam ellentmondásos érzelmekkel. Sok öröm és azon belül újra kínzó érzések, félelmek. És ingerek. Mindenhol tökéletes testű férfiak, akik nemhogy visszanéznek, hanem ők kezdenek nézni. Hol voltatok eddig? Figyeltem magam és a reakcióimat, a vágyaimat. Hordalék jött fel, az előző öt év fájdalmai és kamaszkínok. Hogyan élem meg ezt a szenvedélyt? Függő leszek, érzelmi folyondár, egyistenhívő? Mennyire belőlem fakad a fájdalom, a diszharmónia, mennyire belőle? Mit jelent igazán szeretni? Ki mit szól…? Őt is megtalálják a híg rohadékok, őt is bántják majd? Nekem ez tényleg igazán jó, erre vágytam? Miért nem tudja azt jelenteni a nagy szeretés, hogy most azonnal itt van?

Sok volt, krízis volt.

Kétségbeejtő volt, nem túlzok. Pár napja, hétfőről keddre megálmodtam, mivel akadtam el, pontosabban arra ébredtem, hogy tudom, mi van. Nem kívül történt, hanem belül, nem másvalaki tette a lábam elé vagy viselkedett úgy, és ezek a felismerések elfoszlattak egy csomó kételyt. Másképp gondolok a dolgokra, a félelmeimnek nem volt alapjuk. Én csináltam ezt az egészet, de nem neheztelek. Írtam róla, magamnak, összegeztem. Jó, hogy megvan ez, jó, hogy van naplóm.

Egyvalaki mégis benne van, és ez Antonia. Anélkül, hogy sokat tudna erről az egészről, mindig mondott egy jó mondatot. Érezte.

Újra érzem azt a jelen idejű nosztalgiát, a mostban azt, amiből a szívsajdítóan édes emlék lesz ez az egész fíling, ez a nyár. Minden körül arany fény van, beleértve ezt a káoszt, a soha elő nem kerülő ruhadarabokat, a hónapok óta kerülgetett tárgyhalmokat is.

Mert film, mert Duna-part, mert Vérmező. Mert teraszon sátorban alvás, mert eső veri. Mert Lőrinc épp ritmusgyakorlatokat, beszédtechnikát tanít a kislányomnak, aztán elmegy valami Pest-agglomerációba bulizni. Hogy lett ilyen, hogy lettek ilyenek? Megérdemlem én ezt?

Mert fürtös frizura. Mert ruganyos, barna comb, és ímhol, futok, és könnyű és gyors vagyok, mégis, újra. (Mi nem húz le most?) Mert jobban néz ki rajtam az a ruhadarab, mint a neten. Mert ragyog a nap, mert napozás, mert jóga. Mert nem alvás, aztán nappal kába bealvás, édes érzés. Mert angol és az a nagyon erős, kemény, őszinte, mégis ölelő női sorstársiasság. Minden, de minden bántást, zaklatást leoldott rólam. Királyvíz, és, ímhol, én aranyból vagyok!

Mert biciklivel száguldok és már soha nem félek. Mert bélszín, és mert ő süti meg. Mert hallom, ahogy érkezik, és elmosolyodik a bőröm. Mert vett Tarantinóra jegyet.

És nem is bánom mindazt, amit tennem kell, amihez fegyelem kell (minden munka, ami nem blog, és a háztartás, ügyintézés). Kifér.

Micsoda különbség, ezt még magamon is tudom ám: aki lobogtatja, magáról deklarálja – és aki éli. Ki is röhögöm azt, aki oly igen öndeklarál folyton nagy meghatottan, hogy ő milyen, mit ér, milyen az élete, és akkora a kontraszt a valósággal. Csodálkozom is, rámeredek: miért mondasz nekem ilyeneket? Miért mutogatod?

Deklarálja és lobogtatja. A szavaiból tudod meg, hogy ő

  • egy életművész
  • imádja a gyerekeit (ez milyen redundáns már? kit nyugtat meg ezzel?)
  • rendkívül KREATÍV ám
  • szabad lélek, nem tűri a korlátokat
  • nagyon érzékeny.

Hallgatok, élem. Lefutom.

És érdekes: tudom, amit tudok, nekem többet nem magyarázza meg senki ellenem, hogy nem az van, ami van – de nem haragszom. Egyáltalán.

Ezek neurotranszmitterek? Hormonok? Valami anyag? Vagy kórság? Mi ez a körvonalas boldogság most?

A Jövő Nagy Színészei itt pihegnek a fiam szobájában, beleértve a fiamat is, mind a pihegés, mind a színészet vonatkozásában.

Fényes jó kedvem van. Nem mondtam még ki ezt, de rájövök: szeretem, ha itthon van a fiam. Van, vannak, így. Mindenre, amit csinál (francia pótvizsga!), lelkes igen van bennem. Nem félek a jövőtől, mert annyiszor tudta és tette azt, ami jó neki, és annyira jóban vagyunk. Pedig ez most, az érettségi éve, magántanulóként, ez izgalmas lesz.

Én, mint mostanában, és mint anyám mindig, ma is pitymallatkor fent voltam. Azóta Juli is előmászott a sátorból. Felvette menő, neonsárga tornapólóját, és echte ketogén reggelit alkot az ifjaknak, de csak mert megették a pékárut. Tojást főz. Kolbászt karikáz. Sajtból kivágja a kezdőbetűket: T, L, G. Ez az, amit csak én veszek észre, ők simán megeszik elolvasás nélkül a sajtot.

Majd emlékezzetek, amikor őket nemzetközi filmek díjátadóin hajlongani látjátok. Ők akkor itt voltak, bepréselődtek az épp kétszemélyes ágyba, a két másik lelazultan, alsógatyásan, féktelenül, az enyém ingben, hosszúgatyában ül egy kemény széken, és magyaráz valamit, amit csak ő tud. Nézik a Harcosok klubját: Lőrinc első művészmozis filmje volt öt éve, ki se lehet robbantani onnan azóta. Én főztem nekik farfallét, prágai sonkával, gombával, tejszínnel hozzá.

Másnap beszélgetünk. Az is jó. Itt marad az energiájuk.

Aztán elmennek, én is megyek, futni, meg aztán az estémbe.

3 thoughts on “idill

  1. Nekem boldogság volt látnom, mennyivel jobbak a gyerekeim sok mindenben, szinte mindenben, mint én. Hát még az unokák…! A kisebbik, 12 éves fiú közel- és távol-keleti ételeket főz – elméleti alapok, tervezés, beszerzés, végrehajtás, ha valami hiányzik, újratervez, semmi malőr, finom végeredmény. Hasznos tudás ez minden pályán. Múltkor a minecraft apropóján beszélgettünk, mesélem neki, hogy igen, volt egy film, a Mátrix… Ismeri. – Na, abbahagyom a dicsekvést, úgy érzem, meg nem érdemelt jutalom, kitüntetés a létük.

    Kedvelés

  2. Visszajelzés: nem nyár, de nem is véénasszony | csak az olvassa. én szóltam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.