kit akaszt ki a blog? és miért?

…és mitől szalad fel a bloggerszemöldök is gyakran. Az elvi dilemmáról szóló írás.

Már megint áll a bál. Vigyáznom kéne a számra. Kétszer is meggondolni, miket írogatok itten. Nehogy bárkinek rosszul essen! Kimozdítsa a kényelmes, megszokott kis gondolatai közül, megsértse az érzékenységét… jajistenem.

Mert mi lesz akkor?

Sokan nem értik, mire jó a blog, mit akar közölni, miért így, miért ilyenek a témái, miért bírál, és nem is tudom nekik elmagyarázni. Viszont mindenki, akinek az életén lendített a blog, eleinte zavarónak találta. Érteni, gazdagodni általa, okosan olvasni munka. Kellesz hozzá. Csitítani magadban az idegenkedést, a kioktatást, a vitatkozási kényszert, és hagyni a szöveget hatni.

A szöveg hozzám is szól, és nekem is zavaró, nyugtalanító, pedig én magam írom őket, meg nem úszhatom.

De persze azért is figyelnem kéne, hogy nyugi legyen. Nehogy nekem essen, itt kezdjen cirkuszolni, önigazolni.

Itt a blogon még a fitnesz is csupa agyalás, amúgy meg csupa eszme, művészet, élmény, önismeret, társadalom, szociálpszichológia – logikusan, bár kicsit naivan gondoltam, hogy azok lesznek itt, akiket ez érdekel, de legalábbis nem zavar.

A múltkori posztban megint kijött belőlem: ember, ne legyél már igénytelen. Bővebben…

szültem, de visszaszívom

Elmesélem a poszt kontextusát. Én ugye “homályos ellenségekkel hadakozom”, emiatt elmebetegnek tituálnak, mert nem írtam ki, kik ezek, nem doxolok, és nem szabadítom rá a saját “táboromat” az “ellenségre”, én futni hagyom őket. Pedig nyilvános tartalmak voltak.

Nincs is táborom, nem akarok ellenségeskedni. Hanem nem nyugszanak.

Mindig legyen gyanús az, amikor valaki mohón figyelget, majd kötözködik. Ha rákárog erkölcsi érvekkel arra, aki örül, jól van és erről – érdek nélkül – beszél.

Murinai Angéla (szeretőmvan blog, Gumiszoba, itt Adél(/szereto, ezernél több kommenttel) és Milánkovics Kinga (klimaxolom wordpresses blog, Tudatos Öregedés, egy ápoló naplója blog, itt hirlando néven több száz komment szerzője) kikezdték az anyaságomat, személyes ügyeimet. Nem kritika, nem vélemény, hanem bosszú, irigységben fogant aljas kavarás. 

Amikor ezt a bejegyzést írtam, a blog első éveiben még inkább, én bizonytalan, szeretetéhes és magyarázkodó voltam. A blog úgy nézett ki, hogy (ekkor még a mamamis csordának): “figyeljetek, én elmegyek egy lakatlan szigetre a neten, belátom, hogy nincs helyem közöttetek, ne zavarjak senkit, ide csak az jön, aki akar, és elmagyarázom nagyon részletesen, húsz órán át írok egy posztot, finoman fogalmazok, minden állításomat rögtön visszaveszem, finomítom, említek kivételeket és aki nem tehet róla, azt megkímélem, ti nem tartoztok bele, nektek van mentségetek! ugye, értetek, ugye, elég jó vagyok, pc vagyok, elég körültekintően érveltem, ugye nem fogtok bántani?” Sőt: “ugye nem zavar titeket, hogy három penge és szép gyerekem lett, értelmiségi férjeim voltak, egészséges vagyok, egyetemet végeztem, befutottam bloggerként, Budán lakom, kipattintottam magam, utazom, és gyönyörű teste van a szerelmemnek is, aki él-hal értem?” Nem voltam elég erős. “Tiszteltem” nőket meg érzékenységeket, pedig simán ki kellett volna röhögn.i őket.

Ma már nem magyarázkodom, tudom az igazamat, tudom: pont ők azok a gányak, aljasok, akiket bírálok (rnert mások se aljasabbak), és nem tartozom senkinek se kímélettel, se figyelemmel, se mentségkereséssel.

És mivel már nem magyarázkodom, elmondom, hogy a blog története röviden annyi, hogy az íráskészségemre, saját gondolataimra és a sorsom szépségére, az ekörüli pezsgésre tömegesen jöttek ide élethiányos nők. Ámultak és nézegettek.

Egy részük aktívan kommentelt, illetve járt eseményekre, de “barátilag” az otthonomban is, és egymással is barátkoztak nagy méretekben. Se íráskészségük, se önálló gondolat, se utánajárás, csak rinya-rinya feminista kritikának csomagolva, meg vádaskodás a tehetségesebb ellen. A pezsgés tetszett nekik, megkívánták. Hogy aztán, amikor “csalódtak a blogban” (pedig a max az volt, hogy amikor itt a jelenlétemben aljaskodtak ellenem, 3. személyben írogatva-célozgatva, rájuk szóltam, hogy ezt ne itt), odfas hazudozásba, kavarásba, kicsinálásba kezdjenek..

A nagy feministák, a Női Passzív Ellenállás nevű kezdeményezés szerzői, akik itt tanulták el a feminbizmust és am menőséget, évekig egymás között pletykálták a személyes (nem blogos), kifigyelt és kitalált dolgaimat, de ellenem a civil nők és más, nemblogos közösségekben is áskálódtak, munkáimat akarték meghekelni (nem sikerült), iIlletve ott felfutattni akarni a végzetesen ostoba, tehetségtelen, sértett, koppintó libát, Murinai Angélát.

Ne szülj, rikácsolják negyvennyolc meg örótven évesen, többszörös anyaként, mindenkit alázgatva, aki élvezte, vállalta, kötődően nevelt, bosszúból, mert ők nem tudtak lelazulni.

És emennek nagy barátnője, Milánkovics Kinga is. A legnagylelkűbb, legmegbízhatóbb egykori blogos ismeretség. Aki úgy fog majd elmenni, hogy nem fog köpködni, ezt is ideírta a blogra. Ő is irigységből, szerelemhiányból, a ketós-gyúrós formámtól sápadozva kötött belém.

De a legundorítóbban az anyaságomat eézték azok, akik sosem neveltek gyereket egyedül.

Előbb csak pezsgést, részvételt, illykávét, biciklit, szerelmet akartak. Aztán ők is blogot, figyelmet, vezérszerepet, és ennek a nagy előd, a valóban tehetséges blogger megtagadása, eltüntetése és lejáratása is része volt. Ők is meghatottan írtak magukról, ők is eredetiek, továbbá regényesek, felelős és szuper anyák – folyton figyeltek, célozgattak, évekkel a nagy csalódás után, a férfitörténeteimre (tök magánügy), gyereknevelésemre (ideje volna elvenni tőlem a gyerekeimet és micsoda jogsértés), edzésemre, diétámra, testemre, megjelenésemre. Mindenre. Mert keserű varjak.

 

 

Hosszú, de az cenzus is. Ebben a posztban a blogger megfogalmazza, Bővebben…

élni, félni, felélni, kidőlni, visszaélni, meghalni

Trigger warning. Ha haldoklód van, ha kísértél halálba szeretett személyt, érzékenyen érinthet a poszt.

Mi lesz az öregeinkkel? Ki fogja őket ápolni? Hogyan lehetne igazságosan elosztani az erőforrásokat, hogy ne legyen annyi kín?

Kérdi a blogger. Bővebben…

miért ne relativizálj

Azt hittem, ezt a posztot már rég kitettem, de 90 százalékosan itt maradt a vázlatok között, pedig annak, amit most írtam, fontos előzménye. Az is jön, holnap!

Relativizálásnak nevezem azt Bővebben…

csakazolvassa szabadságon

…ami azt jelenti, hogy a kicsik táborban vannak most, így nem ők szervezik a napirendet. Lehet hosszan edzeni, nagyokat aludni, pedikűrösnél bambulni, magasra hintázni, réten heverészni, filmnézős estéken duplázni, éjszakázni, ügyintézni. Kell is. Ugyanakkor nem rohanok, nem és nem: nem engedem, hogy napi többször kelljen percre pontosan odaérnem akárhová. Nem kelek vekkerrel, és nem hagyok félbe csetelést, könyvfejezetet, szimfóniatételt, posztírást, ha épp svunggal vagyok benne… mert pihentet, ha benne maradhatok, és meggyötör, ha folyton figyelni, menni kell.

Moziban nézünk filmet: semmi Amerika, két magyar, egy német–norvég–dán és egy spanyol az eheti adag. Vasárnap este A kertész titkát láttuk, amiből sok más mellett megértheti bárki, mit nevezek skandinávnak – mentalitásban, tabutörésben, női kinézetben, humorban. Az anyaság vajon vérségi, lelki kapocs, vagy puszta tudati dolog? Nagyon szép, lassú, haladóknak való film, és egy feledhetetlen arc, Ruby Dagnall:

Ebbéli felindulásomban, mivel tényleg elmentünk statisztának regisztrálni, vállaltam Bővebben…

legyen már ciki

Tényleg mindenki megőrült?

Hogy lehet, hogy másoknak nem tűnik fel? Ezek csak az én “sérelmeim”?

Legyen már ciki, hogy azzal van baj, az a gyanús, aki szól ellene. Ha megneszeled az erőt, a népszerűséget, azt, hogy a kiállás trendi, majd odatörleszkedsz te is… 2009-ben, amikor én kezdtem, ezek a gondolatok, amelyekkel ma a hígak ováció közepette vagiznak, döbbenetet váltottak ki… Bővebben…

miért veszélyes a giccs?

Schäffer Erzsébet merénylete az ízlés, a tisztánlátás és a nők ellen

Persze vannak mindenféle műfajok, és az értő olvasó a helyén kezeli őket. Nem vár megigazulást egy tömegfilmtől, mert annak a szórakoztatás a dolga. Van a limonádé, a populáris, a paperback: az sem ab ovo jelent szemetet, hanem műfaj, látásmód. Lehet azt is igényesen csinálni, sőt, akár groteszkül, szatirikusan, újítóan. Akkor már szinte művészet.

Na de.

A giccsel nem az a baj, hogy nem elég fajsúlyos, mély. Hogy nem orvosolja a világ problémáit. Ki kérne ilyet számon rajta?

A magát szépként előadó giccsel az a baj, hogy bódítóan és grandiózusan hazug. Bővebben…

amazon

Már megint annyi mindent írok egyszerre, írok olyat, hogy öt kérdés, ami interaktív lesz, írok Schäffer Erzsébetről (miért nem ártatlan, ellenben romboló a patetikus giccs), írok az önmegvalósításról és a férfiak szexuális félelmeiről, mert nem csak olyanok ám, elképesztő, mik vannak!

Vasárnap Vivicittá, ma súlyemelés!

that’s what I call feminism

Bővebben…

önbevallás

Ez (a címben foglalt főnév) itt és most azt jelenti: te azt mondod, hogy x, és akkor azt hiszed, el is várod, hogy úgy van, hogy x. Azt is elvárod, hogy másnak is tény legyen, hogy x. Hogy elhiggye. Ha nem kezeli ténynek, megsértődsz.

Valami egészen más az, hogy “nem akartalak megbántani” (őszintébb, értelmes, már szinte “nem figyelmtem eléggé”), mint az, hogy “én nem látom, hogy ebben mi volt a bántó, miért kell mindent mellre szívni”.

Ne legyen félreértés, végigveszem az elmúlt napok netes helyzeteit:

Attól, hogy szívesen vagy benne, önként, büszkén, attól még a játszma játszma, és minden játszma rombol. Van előnye, persze, azért csináljátok, mindneki azért csinálja. Mindkét félnek van előnye: az emberi játszmákban az az előny (annak az előnye, aki látszólag szív), hogy van kit hibáztatni, megoldja helyette valaki a nehézségeket, lehet ábrándozni, hogy nélküled bezzeg, olyasmiről, amit sose lenne erőd megtenni, érezheted magad hősnek, helytállónak, lekötelezheted a másikat. Kölcsönös függések és elvárások, megírt szerepek a játszmák – a többit Eric Bernénél találod.

Attól, hogy azt mondod, a kommenteddel nem akartál rámerőltetni semmit, ez még megtörténhetett. Nem, nem azt írom, hogy “…érezhettem úgy”. Nem az egyéni érzékenységem, nem az előítéletem mondatja velem, hogy gáz, amit csinálsz. Neked persze nem érdeked szembesülni azzal, ami csorbítja a pompás énképedet, így háborogsz, hogy miért nem mondok csak simán nemet, tiltalak le, tűnök el stb., ha rossz nekem. Nem azért gáz, amit csinálsz, mert nekem rossz, mert történetesen engem sért (engem lassan már semmi nem sért), legalábbis nem sértenek netes nevek mindenféle megnyilvánulásai. Könnyű is lenne ezt így rám tolni. Hanem a dolog maga, mint olyan ártalmas, visszás, hazugságszagú. Szerintem az, nyilván – de te velem vagy interakcióban, odajöttél, engem kérdeztél. Én el tudok vonatkoztatni, nekem nem az a baj, ami a kicsiny egyéni körömbe hasít. Rég nem azon akadok ki, ami nekem fáj, amikor így megfogalmazok valamit. Az éleslátás jogán fogalmazom meg ezeket, és az nagyon csúf játék volna, hogy te csak akkor ünnepled az éleslátásomat, ha téged igazol.

És nem kell ünnepelni. Félreértés van, ne legyen: én nem élvezem a hájpot, semmit nem élvezek, ami tendencia, trend, nicknevek véleménye, csakis az egyedit, a személyeset, és a netes elismerés, visszajelzés nem pótléka a valódinak. Nemhogy nem várom el: zavar a szembedicséret. Csak az irigyek hiszik, hogy követelem és sütkérezem. Soha nem jutottam volna idáig, a közelébe sem ennek a jelen állapotomnak, produktív létemnek, ha az vezérel, hogy “elegen értenek-e egyet”, “szimpatikus vagyok-e”, “hogy hat ez annak, aki úgysem érti”. Ne ünnepelj, ne ajánlkozz, ne engem taglalj, ne rajtam agyalj. Magadat találd meg a soraimban, épülj – ha akarsz. Csak erre jók az írásaim, minden más szappanbuborék, innen nézve pedig roskasztó teher. Irritál. Hogy én milyen legyek neked.

Azt mondod, nem használsz – de, én úgy érzem, a közönségeddé akarsz tenni, ki akarod csikarni az elismerést, és ezt nem kedvelem. Be is zárulok tőle.

Tiltakozol hevesen, hogy a blogod, posztod nem lopás, nem is igaz. A konkrét szöveghelyre, amit szó szerint átvettél, azt mondod, hogy nincs az levédve, mit irigykedem, nem én írtam először, micsoda gőg ez. Lobster azt mondaná (így kell pl. forrásmegjelölni, ha valami egyedi), hogy amikor zavarban van, akkor az olvasó felüvölt, és ez soha nem véletlen. A nagy tiltakozás, igazolás. Átvenni más gondolatait, fordulatait, és saját teljesítményként előadni nagy vagányan, nyilvánvalóan, felismerhetően utánozni, az sose erős hang meg satöbbi, ez szánalom. Mindenki tudja, hogy itt voltatok, itt rajongtatok, innen származik az ötlet és a megfogalmazás, csak te kengeted ennek nyomait. Ne beszélj most mellé, ne engem elemezz, mert nem én szerepeltem le, és főleg nem én vagyok az irigy: utánozni, nem eredetivel előállni kínos is, jogtalan is, és pont azért csinálod, mert elkívántad az én rivaldámat, ismertségemet, erőmet, közösségemet, bevételemet, karizmámat, életvitelemet.

Legalább ne magyarázd meg. Mindehhez viszont full tehetségtelen vagy, meg lusta is, ezért kell a kész anyag, aminek előadása neked nem áll jól, mert nem érted és nem éled a lényegét: a méltóságot, meg aztán le is butítod. Nem érdekel, hogy az utánzó a barátnőd. Nem érdekel, hogy tőled is lopnak, és te bezzeg nem törődsz vele. Nekem a legegyedibb, védjeggyé vált dolgaimból próbáltak a gyenge jellemű imitátorok saját sikert csinálni, az általam már érzékenyített közegben, sőt, közösségben, miközben engem ekéztek, mint aki leszerepelt. És ezt bevette a gyomruk, sőt, elhitték a rágalmakat. Hát, viszlát, ilyen ember ne legyen a közelemben. Nem is tudom, hogy jut eszetekbe, hogy nekem ezek az emberek hiányoznának, hogy én őket siratom, mert én nemhogy a pofátlan, szarkeverő koppintóktól, de még a csendesektől is viszolygok, akiknek nem tűnt fel, mi honnan van, és odasereglettek a másoderesztésre, hogy hű, de jó.

Azt mondod, én utánatok búsulok, mert az volt az igazi, amit te akkor úgy élveztél, most meg bosszút állok a jóságos, egykori olvasóimon, akik kiismertek – nem így van. Én elvből elítélem azt a fajta olvasót, aki először olyan nagyon jött felém, akarta ezt a blogot, velem a kapcsolatot, a figyelmemet, képes volt hízelegni, figyelmemet keresni, tehetségem és munkám eredményéért odanyúlni és abból részesedni, majd, érdekei fordultán, vagy, ami még rosszabb, a közhangulat változásakor letagad, átír, megtagad, savaz. Gusztustalan játék. Álnevekről, lesésről írnak, de hazudnak (projektálnak, pontosabban). Ez nem csata, nem vita, nem adok-kapok, hanem éretlen, kártékony förtelem, ilyen emberben nem lehet bízni, egy szavát se lehet komolyan venni. Aki még mindig azt taglalja, arra céloz, hogy én mit csinálok az én életemben, az én blogomon, és a dolognak semmi köze hozzá, semmit az ő életében nem érint, nem hátráltat, nem is tudna róla, ha nem figyelne most is mohón, csak hét tudja, hogy mások olvassák, és rájuk hat, és ezt nem bírja.

Én soha senkivel nem csináltam ilyet.

Azt mondod, te csak biztonságból csinálsz álnicket, meg így, meg úgy, a munkahelyed, a biztonságod, tőlem félsz – nincs rendben semmi olyan megnyilvánulás, ahol nem a magad nevében írsz. Sunyiság, gyávaság, tűnj innen.

Azt írod, nem vagy troll, te jó szándékkal írod, amit, én vagyok az, aki csak az egyetértést és hódolatot viseli el, a többieket “tiltja és üldözi”, eközben pont ugyanúgy viselkedsz, mint ezeregy ambivalens, kezdetben nagyon kedves, később minősítgető, belém okoskodó troll, akinek ha jelzem: ezt ne, csakazértis folytatja. Erősködik és vagdalkozik és használ. Mindig ugyanaz a vége, ez egy viselkedési séma, és ezt hidd el nekem, jól ismerem, kiismertem és felismerem. Nem vagy annyira egyedi, abban sem, amin felháborodsz, és abban sem, ahogy a frusztrációdat kezeled. Éretlen, terméketlen, nem dolgom ezzel bánni, nemhogy jó fejnek lenni – menj innen.

Nem nyomultál, nem néztél úgy, önzetlenül segítettél – ahha. Lélektani háborút folytatsz, felül akarsz lenni, meg vagy sértve, mert annyit fektettél belém, de én nem.

Azt mondod, nem volt abban a megjegyzésedben szexista szándék, te becsülöd azt az embert, eszedben sincs tárgyiasítani, de ne feledd: a sérelem, a hatalomgyakorlás nem olyasmi, ami szubjektív megélés kérdése, ezek bejáratott, önkéntelenül elsajátított, többfelől megerősített beszédmódok, gesztusok, amelyek felismerése és a reflexió rájuk nem megy magától, naiv jószándékból: munka és rutin kérdése. Nincs olyan, hogy úgy érzem, teljesen rendben van az, hogy az illető levágja a végtagom, TEHÁT akkor rendben van. Végtaglevágás (pl.) nem tud rendben lenni. Nem szubjektív megítélés kérdése. A sérelem, a bántás, a visszaélés, az egyenlőtlenség nem önbevallással működik.

Úgyhogy hiába mondod, hogy te nem vagy olyan nem akartad, mert az a helyzet, hogy nem vagy tudatos, és ha a másikkal beszélsz, tőle akarsz valamit, te kerested meg, akkor arra kell figyelned, ahogy ő reagál, érez, jelez, nem forszírozni azt, amiről jelezte, hogy ne.

Köszönöm a megértést. Holnap Edzés, ehhez kapcsolódva az álomalakról lesz szó, és lesz még a héten önmegvalósítás, oktatás (mi volna annak a célja, és hogyan öljük eleven gyermekeinket jó tanulóvá), és a blog pedagógiai profilját erősítendő, műveltségi kvíz is, talán helyesírási (melyik legyen?).

mert ő az én anyukám

Tulajdonképpen… kedves ez. Ez a bugyuta dicsekvés, hogy nekik az anyukájuk a legjobb barátnőjük:

http://girlpower.cafeblog.hu/2016/04/29/bloggerek-es-anyukaik-anyak-napi-mesek/

Jó is annak, akinek ilyen az anyja (anyukám, Anyu, Édesanyám, Anyci), habár, megjegyzem, én nem szeretnék együtt járni az enyémmel Schäffer Erzsébet-előadásra, sem képet kapni a kutyusáról, új frizurájáról az általam neki vett okostelón. Mondani a barátaimnak, hogy nem érek rá most, mert anyuval… anyunak… anyu… Én, hálátlan dög! Napi kapcsolatban lenni vele harmincöt-negyven évesen, hívni, hívást fogadni, visszahívni. Álbeszélgetéseket folytatni (“semmi különös, ma se írt a Gyuri, megjött az Alza.hu csomag, majd megmutizom, csöpög a szifon”), vele szkájpolni, tőle kérdezni a pörköltreceptet. Hogy szabadon járkáljon, információval bírjon, tanácsoljon és tanulságokat vonjon le. Hogy ne bízhassak a saját igazságaimban. És rendet rakjon a pasim cuccai között, mert ez, amiben élünk, ugye az ő lakása (ezt a sztorit étteremben hallottam, a tulaj lánya panaszkodott a pultosnak). Átengedni az életem egészét annak a rettenetes, lelkes, font- és gondoskodó intenzitásnak (“segítség”), hogy az én gyerekeimmel élhesse újra azt, ami elsőre nem ment (de nem megy másodjára sem).

Szegény, ötvenes nők a képeken. Szolid bibircsókok, fényesre krémezett arc. A “fiatal, csinos asszony” igényével lépnek fel a valóban fiatal lányuk társaságában. Anya–lánya szépségverseny… fú, de kínos.

Azért ez hatalmas oltás (“ronda az anyám”):

Lehet, hogy a mai napig nem érteném teljesen, mit jelent, hogy “a szépség belülről fakad”, ha nem olyan lenne Anya, amilyen.

És titeket is ráz a hideg a negyedik sortól?:

Bővebben…

a kína-tanulmány és én

Most van időd elolvasni! 2017. januári poszt

midőn ezt írtam, még nem ismertem a vegán érvelés (agresszió) döbbenetes bugyrait és tévedéseit, a sok bukott, ezt eltitkoló, maszatoló vegánt, azóta már ezt is gondolom:

nincs bajom a vegánokkal

dönts jól! ha fontolgatod a vegánságot

hosszú poszt, de fontos

én irtom az önismétléseket és stíluscikornyákat, becsszó

ne legyél türelmetlen

ha nem szereted a szöveget, akkor javaslom, kattints ide

Ez a Denise…!

De figyeljetek, 23 éves, egy kis bloggerecske, angol szakos summercamp tanár, mint azt ad hominem meg is jegyzik bírálói – tartalmi észrevételük kevesebb van. Nekimegy a Denise a Nagy Felkent Doktornak, aki viszont sok ponton sántító áltudományt nyom, amiből ráadásul bestsellert is írt.

kepernyofoto-2017-01-29-20-10-00

És a kiscsaj így kezdi a hibaelemzést:

I’m a data junkie. Numbers, along with strawberries and Audrey Hepburn films, make me a very happy girl.

Veri ekedemik sztájl, izünt it?… És szépen végignézi, mi alapján állítja a szaki, amit állít, és rámutat: a korreláció nem ok-okozati üsszefüggés, a megfigyelésen alapuló adatok elemzése pedig nem kutatás.

És ahogy reagáltak rá! Én sem érvelek most tartalmilag, de komolyan, annyira rossz fejek, hogy én ettől is kedvet kapnék ahhoz, hogy soha ne is fontolgassam, legyek-e vegán.

*

Én sose vitáztam életmódkérdésekben. Még gyerekként megelégeltem vegetáriánus anyám és húsevő apám veszekedéseit, de amúgy is nevetségesnek tartom, amikor a laikusok oly lobogó hittel tesznek elméleti állításokat. Mintha nem a témáról lenne szó, hanem a vakhit biztonságáról, a fölényről, mások kioktatásáról.

Minden módszer gyanús volt, minden nagy akarás. Mindig is, akkor is, amikor problémám volt. Sose ajnároztam senkit, még a legjobban Peter Attiát (eatingacademy.com), de ő nem akar tőlem semmit, nincs ideológia, közösség, termék. Nekem nem kellett a tekintély, nekem ne mondja meg senki.

Úgy találtam meg az életmódstílusomat, hogy volt egy körülbelüli elképzelésem arról, mi tesz jót nekem, és mi árt, és ezek tudatában kerestem meg a részleteket. Talán vakvéletlen, hogy többet találkoztam a low carbbal, a cukorfüggés témájával, mint a vegánokkal, a telítettzsír-parával vagy a gabonapártiakkal. Vagy csak vonzóbbak, punkabbak voltak az előbbiek? Vagy jobban ízlett a lazac, mint a hajdina? (De kinek nem?…) Vagy a waldorfos tanok merevedtek paródiává bennem? (A Julis két évig járt Waldorf oviba.)

Valósággal menekültem azok elől, akik valamire rá akartak beszélni, és az már mindegy volt, hogy lobogó hittel vagy üzleti érdekből. Proteinem is úgy lett, hogy megelégeltem az első számú hazai márka gejl krémességét, és thickener free whey protein meg stevia protein keresőszavakkal jött ki az azóta is kultivált The Protein Works.

Stílusom sokat alakul, mivel a folyamatos gondolkodás és önálló keresés állapotában vagyok, sőt, ez elemi igényem. Nem merevedek bele. Elvek nélkül, egyéni körülményeimet tekintve az utam jelen szakaszában csökkentettem az olajos magvakat, tartózkodóbb vagyok a tejtermékekkel, eszem némi édesburgonyát és rizst, edzésnapokon gyümölcsöt, alkalmanként kovászolt (ardenner, Brót pékség) kenyeret (ez olyasmi, amit még fél éve sem tettem volna), és többet böjtölök. Nagyon sokat edzek, ötször-hatszor egy héten, és intenzíveket. Az edz nem ikes ige. Már nem terápiás a szigor, mert amit kellett, helyreállítottam. De most is a ketogén makróarány a legjobb nekem, és fogyni, jobban lenni azzal tudok.

Sokat írtam a blogon a táplálkozásról, arról, amit intellektuálisan izgalmasnak éreztem. Arról, amiről nagyon kevés anyag van a neten.

Nekem nincs érdekem ebben, elveim se nagyon. Nem akartam téríteni.

És mégis úgy olvasták. Nem tudták másképp olvasni.

Nem szeretem, ha nem megy át a szándékom. Ha belekevernek a maguk béna kontextusába. Ha oly nagy munkával megírom, megélem, és akkor jön a leegyszerűsítő, közhelyes reakció, a vád.

Mintha rajtam át kéne látni, mintha én akarnék tőlük valamit, ami ellen védekezni kellene, úgy írnak. És a kárörvendő rosszkívánás, hogy én nagyra vagyok ezzel, de majd jól pofára esek… De csak azóta, amióta olyan látványosan jól lettem. Nem érdekes?

Jobb a szemlélődős beszélgetés, mint az egótupírozó erősködés. Belekényszerítenek a vitába, holott én nem a vita dimenziójában gondolkodom. Nem vagyok szakember, nem tudok felelősséget vállani másokért.

Sokaknak tetszett az eredmény, csak az út nem annyira, és elég vegyes érzésekkel gondolnak vissza arra a pár hétre, amikor ők is edzettek és ketogének voltak, és persze megint nem ők, hanem a “tan” lett a hibás, ha épp nem én – ez az egész, ami nekem viszont életforma lett, ennél többet érdemel. Ezért sem szeretem módszerként hirdetni.

Nem mintha nem lennének érveim. De csak saját használatra. Mert nem vagyok szakember, és mert nem akarok tőled semmit, csak magamról akarok mesélni.

Talán ők sem tudják, hogy létezik nem-ütköztetős, nem egyigazság-keresős beszédmód is.

De a fő bajom velük az, hogy szarul vannak, és mégis ők akarnak engem megfogni, rajtakapni. Provokálni: na, ehhez mit szólsz? Ha válaszoltam, sértődés lett. De hát tudtad jól, mert kikövetkezetethető innen, hogy mit szólok. És látod azt is, hogy amit csinálok, nekem működik, és azt is, hogy nem állítok mást.

Nem hivatkoztam kutatásokra, és nem állítottam, hogy A Tudomány Ez És Ezt Bizonyítja. Viszont tudom, hogy néz ki az olyan kutatás, amelynek eredménye tényként kezelhető. Mi a különbség a korreláció és az oksági összefüggés között. A megfigyelés és a megtervezett kutatás között. És hogy utóbbiak, egynémely gyógyszerkísérlet kivételével még ma is inkább patkányokon zajlanak, praktikussági és morális okokból.

És olyanok vontak kérdőre, akik viszont mindezt nem tudták. Hihetetlen fölénnyel.

Eredetileg én nem voltam vegánellenes. Nem úgy ettem húst, hogy azzal azt állítottam volna, hogy őseink is… az emberi faj, a bélrendszer meg a rágófogak… – ez a része nem érdekelt. Kis bűntudattal voltam húsevő, távolról tiszteltem a vegánokat. Egyébként rosszul vagyok a vegán sütiktől, a szójatejtől, nem tetszenek a szürke masszák, a bioboltok termékei, de ez nem érv. Sokfélék vagyunk, így aztán az efféle ízlésbeli dolgokról hallgat az ember.

Denise és Dr. Campbell vitája viszont állati érdekes sztori. Nem, nem növényi, hanem állati. Ez a sztori a kritikus gondolkodásról, érvelési technikákról és az internetről szól.

A Kína-tanulmány adatait a nyolcvanas években vették fel, táplálékfajtákról, betegségekről és halálokokról szól, tényleg egyedülállóan nagy méretű, egy hagyománykövető populációban, amely különösen alkalmas érvényes megfigyelésekre. A belőle készült könyv, A Kína-tanulmány ebből és más forrásokból von le igen határozott, könnyen ferdíthető és el is ferdített következtetéseket: növény jó, állat rossz. Ez a bestseller tehát nem kutatás, hanem adatelemzés.

Itt van Denise eredeti bírálata:

THE CHINA STUDY: FACT OR FALLACY?

Campbell válasza és előtte a röhejes, felkentségre hivatkozó karaktergyilkos képmutatóskodás:

Colin Campbell slaps down critic (a fenti fotó is innen) (én nem találtam benne valódi tartalmi választ, viszont nyakatekert, személyeskedő és patetikus)

Denise válasza: The China Study: My response to Campbell

Ami meg még elképesztőbben elegáns. Merev oldszkúl–ifjú kérdésfeltevők 2:0.

Bocsánat mindenkitől, aki “nem angolos”, és bocsánat, hogy nem fordítottam le az idézeteket. (Egyébként nem mindig értem, de tudom, szigorú vagyok, hogy a mai, netbe kötött generáció hogy lehet “nem angolos”, és foglalhat állást ilyen jellegű témákban, ha nem ismer felhasználói, ám magas szinten egy-két világnyelvet. Az igazán érdekes tartalmak nem a magyar nyelvű interneten teremnek.)

*

Számomra nem dilemma, hogy növényi vagy állati, sőt, az se, hogy növényi vagy bármi más. Az állati eredetű élelmiszerek fogyasztása nem a másik oldal. Ha én nem hiszek Campbellnek (értsd: nem tartom meggyőzőnek az érvelését), akkor azzal NEM azt állítom, hogy az állati/főleg állati étrend a felsőbbrendű.

Ezért sem (komment részlete Denise eredeti bírálata alól):

Meat eating is not an ideology, it’s just a baseline human activity. Veganism, on the other hand, is.

Campbell nem gazember. Nagyon biztos az igazában, amelyre nem tisztán tudományos módszerekkel jutott, de a jó szándékát én nem vonnám kétségbe, és azt sem, hogy közérthetően megírta. Nem állítja, hogy oksági összefüggéseket talált, sokszor fogalmaz óvatosan, talán előre ki akarja védeni a bírálatokat. Viszont a következtetése igen sarkos, bestsellerként pedig nem más, mint tévhit-terjesztés. Ráadásul nem mond semmi újat, biztonságosan követi az amerikai Ancel Keys-féle, zsírtól rettegő vonalat, és nem különösebben hangsúlyozza a civilizált gabonák problémás voltát.

Feltűnő, ahogy Campbell kerüli a szénhidrát szót: alacsony zsírról és magas rostról beszél, és plant based dietről ír, sehol nem használja sem a vegan, sem a vegetarian szavakat, mert el akarja kerülni az átideologizáltság vádját (és talán mert a kínaiak esetében nem vegánság a növényi alapú étrend).

Viszont az ellentáborról meg egyenesen azt mondja:

…advocating for the use of a very high fat, high protein diet mostly consistent with the diet that has caused us so much difficulty…

Ezt 2010-ben írja. Hát, az elmúlt ötven év amerikai egészségi állapota azt mutatja, hogy nem ez okozta a gondokat, hanem pont az alacsony zsír, magas szénhidrát dogmája.

Egyébként viccesek ezek a kommentek, mindkét oldalon leíratnak olyanok, hogy Campbell azóta már eszik húst is… na, a Weston A. Price (táplálkozással kapcsolatos, paleós-állati civilszervezet) nem tudom, melyik fő figurája áttért a vegán étrendre…

Persze, a beszélgetés nem steril, van itt mindenféle érdekcsoport: vegán lobbi, ideológia, nyershúsevők, tejipari érdekek, amerikai táplálkozási ajánlások, világnézetek. De ami az igazán veszélyes: az olvasó idolkeresése. A valaki mondja meg igénye. A kiszervezés.

Amerikában nem úgy van, mint nálunk, hogy a kajád csendes hagyománykövetés, lusta zabálás vagy egyéni hóbort. Ott mindenki nagyon tudatos, ott az étrend is politika, hivatalos, kormányzati álláspont, jóval inkább a közbeszéd tárgya. A táplálkozási irányzatok elképesztően identitás-szerűek és ideologikusak, az ennek megfelelő táborokkal, vitákkal, önigazolásokkal és torzulásokkal. Rengeteg intézmény, részben kormányzati finanszírozással, dietetikusok és nemhivatalos tanácsadók hada él ebből, és nyomatja, hogy mit egyél.

Two of my co-workers have blatantly stated that doing their own research into diet is too much work. Too much trouble. They just want someone to tell them what to do, and are infinately confused because all of the ‘experts’ disagree.

És ez a lényeg. Amíg nem csinálod az n = 1-et, vagyis a magadon való próbálkozást (és még az sem garancia), amíg azt várod, hogy valaki mondja meg, amíg nem vállalsz felelősséget a saját sorsodért és nem olvasol kritikus aggyal egy sor okos szöveget, addig manipulálható vagy.

What is it in human nature that some, if not most, of us apparently feel the need to be followers, to give up our God-given ability to choose, to decide for ourselves what is true and logical and what is not true and/or logical, and give that choice to somebody else? Are we just lazy? Is it that we just don’t have the time? It wouldn’t be so bad if we just admitted that we didn’t know, that we were indeed too lazy or too time deficient or, maybe more honestly, not interested enough, and we were “reserving” judgment, but then we have to latch onto someone elses’ beliefs as if we formulated them for ourselves through careful study and investigation of all the studies involved. Why can’t we just say, “I don’t know and I don’t care. I know what works for me and I’ve seen what works for some people close to me and I’ve seen what doesn’t work”.

Én több növényi eredetű élelmiszert eszem, mint állatit, csak az állati eredetűek kalóriában sűrűek (és jelentős részben nem színhús, hanem a jóval olcsóbb “félhulladék”, például csont, porcos részek, belsőség, szalonna és bőr).

kepernyofoto-2017-01-24-14-11-21

Most akkor összegzek, egyben felhasználói oldalról állást foglalok: a Campbell-féle étrendnek az ideális formája (sok zöldség, gyümölcs, növényi alap, magas rostbevitel) jól hangzik, és jelentős állapotjavulást hoz bárkinek, akinek az egészsége már finomított szénhidrátba, feldolgozott ételekbe, olcsó húskészítményekbe és a magas keményítőtartalmú körettel fogyasztott zsíros húsételekbe fúlt. A haja és a körme törni fog egy idő után növényi étrenden, a foga is romlik, és legyen szíves ne egyen gabonapelyheket, de egyébként és egy ideig sokkal jobban lesz. Csak a gabonát ne akarja Campbell következtetéseivel igazolni senki, mert a gabona nem úgy növény, mint a többi (részben a nemesítés miatt, de azért is, mert általában a magvak nem úgy viselkednek, mint a termések, szárak, gyökerek, gumók és levelek). Ezzel szemben a low carb, a paleó, a ketogén, amelyek szerint a telített zsírral és a fehérjével nincs gond, és amely étrend részben állati, részben alacsony szénhidráttartalmú növényi eledeleket tartalmaz (és nem löncshús, dextrózos bacon, ipari csirke), szóval mindennek az ideális formája szintén viruló egészséget hoz azoknak, akiknek az egészsége a finomított szénhidrátokba satöbbi, fúlt.

Vagyis, szerintem – és ebben tulajdonképpen egyetérteni látszik a két antagonisztikus oldal – nem a makróarány az igazi téma, hanem a mérhetetlen tömegű liszt, élesztős péksütemény, tészta, krumpli, feldolgozott ételek, a rettenetes mennyiségű cukor, adalékanyag,

valamint a kevés zöldség, a kevés minőségi fehérje és a kevés víz, nyomelem, meg persze a tespedő életmód, az, hogy nem használjuk a testünket. Ezek az okai annak a vészállapotnak, ami miatt ennyire heves és társadalmi jellegű a vita.

Bővebben…

de akkor legyél teljesen őszinte

Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.

Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről, mert én nem árulok semmit. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé – de ha mégis, akkor magamon kezdem.

Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. A kövér lét valódi el nem fogadását és kompenzációs promózását. A csúsztatást az érvelésben. A nagyszájúságot és mögötte a gyengeséget, a frusztrációt. És a női média boldogan asszisztál ehhez, sőt, progresszívnek gondolja.

Nem itt kéne tartanotok, csajok. Bővebben…

légy nagyvonalú

Hűha… olvasom Lobstert megint (ki is raktam a főoldalra, erről van szó, ne hagyjátok ki!), és itt feszül bennem is: én legyek nagyvonalú? Ez komoly?

Micsoda elvárás ez? Mit nyomasztotok? Ez zsarolás. Bővebben…

nem férek bele a leggingsbe

Az történt, hogy LifeTilt november végén innov- és provokatív kampánnyal bemutatott egy akkor még nem rendelhető sportruházati kollekciót. Az árakat sem közölte ekkor még. Ezek nem szokásos cuccok ám, a viselésüket ki kell érdemelni. A lifetiltes holmi identitás és jutalom, mert M/L a legnagyobb rendelhető méret:

NINCS NAGY MÉRET. HA HORDANI AKAROD itt egy szolid vesszőhiba volt TEGYÉL ÉRTE.

Nem is csak a méretről van szó: a fazon is alakkiemelő, tónusláttató. Nem mintha ez mindenkit visszatartana.

Kommentözön érkezett:  Bővebben…

szomorú együttmaradási statisztikák

mantrák sorozat 3.

3. mantra

Sajnos, manapság minden második házasság válással végződik. Ráadásul egyre kevesebben kötnek házasságot.

Hát sajnos, mert a házasság fő érték, önjó, értelme önmaga, mint azt látjuk, bárhová is tekintünk (és mennyi mindent nem látunk, ami nappalikban és hálószobák mélyén zajlik!). A gyermekek felnevelkedésének biztos, megtartó kerete a házasság; életünk legszebb napja, az esküvő is milyen gyönyörű és megható, minden filmnek ez a vége. De ha ez tendencia,  hogy mindezek ellenére egyre kevesebben házasodnak és egyre többen elválnak, és ez nem is valami firss jelenség, hanem évtizedek óta tart, akkor nem kellene végre már valamilyen következtetést levonnunk?

Hány olyan házaspárt ismersz, akik tényleg jól vannak, és nem csak annyi, hogy nincs botrány és látványos gyűlölet, meg nem váltak el, hanem látszik, hogy energikusak, szeretik az életet, egymással töltik a szabadidejüket? (Mert többet aligha láthatsz, még ez a kivételes állapot is rejthet poklot…) Bővebben…

a közös nevező

Ha egyvalamit olvastok a tegnapi poszt alján linkelt írások közül, akkor az Lobster legyen. És ha még valamit, az viszont az itteni ők is szenvednek című poszt, annak is a második része, de nem is a szöveg, Bővebben…

szextanácsok magazinszerte

Bolyongunk nagy elveszetten a szégyeneinkkel. Mások vajon mind boldogok, jól működik a kapcsolatuk és benne a szexualitásuk? A többségi ítélettől, a tabuktól megnyomorítva keressük a válaszokat, remélve, hogy végre nem minket hibáztatnak, nem ugyanazt szajkózzák.

Milyen jó, hogy a magazinok foglalkoznak ezzel a témával. Bővebben…

minden olyan, mint varródániel

A Bögre azúr és a Szívdesszert két lírai kötete között Varró Dániel verses regényt jelentetett meg, amelyben persze nem bírt magával, mert ő lírai alkat: idézhető lírai betétekkel van tele a Túl a Maszat-hegyen, amelyből hangoskönyv, musical és színdarab is készült. Ezen kívül műfordítóként, drámák adaptálójaként dolgozott, a gyerekei születése óta pedig virtuóz, lélekdús gyereknevelős verseket jelentetett meg, amelyek egyben gyerekversek is (Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Akinek a kedve dacos, Nem, nem, hanem).

Nagyon vártuk hát a költő új felnőttvers-kötetét, amely október 10-én, ímhol, meg is jelent. Legott kisütött a nap, megálltak a villamosok, az emberek egymást taszigálták a Libri felé vezető mozgólépcsőn, én pedig azon kaptam magam, hogy hol egy leszerelt svéd rendőrnek, hol az edzőmnek olvasok fel belőle.

S méltán! Varró Dániel sorja nélkül fröccsönti az irodalmi nyelvet a huszonegyedik század élőbeszéd-fordulataival. Ő írta le először a magyar irodalomban a matchboxok ütközését felidéző dizzs indulatszót. Ő hozta rímhelyzetbe azt, hogy basszameg és sitcom. Bővebben…

a halovány férfi

Avagy: miért nem szeret jobban? Most akkor akar valamit, vagy nem? Igazán akar?

Ó, ezt gyakran kérdezzük. Én meg azt mondom, például itt, hogy a szerelem (és a szenvedély) önműködő és egyértelmű, ott nincsenek kételyek, elégtelenségérzés, sőt, valahogy… túl sok is. Eláraszt. Nincsenek előzetes elvárásaid: az ember, a helyzet teremti az igényt, a teljesség igényét, és ki is elégíti, azonnal. Nem is tudtuk, hogy létezik ilyen. Aki megélte, tudja.

Bővebben…

társra vágyom

Én a 2013-as blogévre úgy emlékszem vissza, hogy akkor még minden hepi volt. Messze volt még a Nagy Szervezkedés és Vihar. Én magam alig kommenteltem, csak rövideket, egymással kapcsolódtak a hozzászólók, bizalom volt. Nem ment el még senki kedve, nem kellett félnem, hogy valaki megbántódik, közös fíling volt, termékeny dialógusok, az akadékoskodókat meg kiröhögtük.

Megszépítő messzeség! Újraolvastam ezt a posztot, nem rossz amúgy:

kellene neked egy férfi

És a kommenteket is. Hát, volt ellentét már akkor is. Bővebben…