elfogadhatatlan

melléknevek sorozat 33.

igekötős ige, fosztóképző

Nemrég írtam arról, hogy hogyan érdemes elégedettnek lenni magunkkal, és milyen az a megelégedés, amely eltompít és gátolja a fejlődést, itt: önelégedetlen. Ehhez is kapcsolódik a mai poszt, amelynek lényege, ha sietsz:

Ne fogadd el azt, ami elfogadhatatlan, és rontja az életedet, mert ez nem lesz jó sehogy se.

Semmit. Munkahelyet, párkapcsolatot, életstílust, kinézetet.

Na, igyál egy kávét, ülj le egy kicsit, és akkor mondom tovább.

Ne gondold, hogy másoknak fontos a te kinézeted, közérzeted, haladásod, boldogságod. Neked fontos. A közérzetedet sugárzod a szeretteidre, persze: ha szarul vagy, attól szenvednek ők is, de hogy jól legyél, az a te elemi érdeked.

És ez nem megy úgy, hogy “elfogadod magad”, vagyis, letompítod a nyugtalanító érzéseket azzal kapcsolatban, ami zavar.

Nem a világ ítél. Nem a környezeted nem hagy békén, hanem a saját szarulléted. A korábbi álmaid, céljaid. Azok nyugtalanítanak.

A nadrág, ami nem jön rád. Az a múlt heti fotó.

Ne keress bűnbakokat. Nem a csinos nők, nem a pikírt kolléganő, nem a magazinok és a plakátok a hibásak. És nem a férjed.

Nincs is hibás, meglehet. De valamit lépni kellene, és csak te tudsz.

A média egyébként megváltozott, de már vagy öt-hat éve. Rég nem elsődleges trend a koplalós, modelles vékonyság. Nem Kate Moss az idol, hanem Kim Kardashian.

De mondok jobbat. Kourtney, aki harminchét éves és három gyereke van, és akkora feneke, hogy ihaj, és annyira nincs dereka, hogy annál még nekem is inkább.

A bőre ugyanúgy feljavítva, fullsmink, és szőrtelenség, persze. Ez nem változik.

Az amerikaiak, tudtuk jól, nem hagyják annyiban ezt a szépségeszmény-dolgot, főleg ha a közösségi média formálja a tudatokat, és 2006 óta egészen biztosan így van. Nekik a vékony nő tényleg csak hollywoodi absztrakció. Élőben sose látnak olyat, értelmetlenek a 34-es és 36-os ruhák az üzletekben. És ennek a történetnek egy fontos fejezete Tess Holliday, az első leszerződtetett over-plus size modell.

Ma már a szépek se úgy szépek.

foto-2016-11-14-12-07

a friss Benetton-katalógus

Nem csak a Dove kampányaiban, hanem az összes címlapon, a Benetton katalógusában is alternatív, hétköznapi a szépség. Hús-vér nők, értsd: más szempontok szerint kiválogatott, nem a 0,2 százalékba, hanem mondjuk az 5 százalékba tartozó testek. Egy kicsit máshogy sminkelt nők, más szempontok szerint fényelt és korrigált fotók. Ál-valódiság. (Érdekes (kiegészítő vagy ellentrend) emellett a szűrős, önátverős szelfizés.)

Most ez a trend, az olyan-mintha-nem-volna-tökéletes megjelenés – és ez is csak illúzió. Te gondolkodj, és lásd, hogy minden illúzió. Minden csak megalkotott reprezentáció, a cikkek, a magazinok, a facebookfotók, a benyomásod az ismerőseid “biztos remek” életéről.

Valóság viszont egy van, és az a sajátod, a kis világod, az önmegélésed, az érzeteid és a közvetlen környezeted.

És a jövőd. Az, hogy mennyire lesz kedved rövidnadrágban tollaslabdázni tíz év múlva. Minden más absztrakció, és ekként nem nagyon számít.

Az a baj, hogy nem vagy jól. És azért kell extra adag szedálás, mentális trükk, fogaddelmagad-tartalom, hogy létezni bírj.

Készülök a jövő vasárnapi beszélgetésre, ami a nőkről, sportról, önelfogadásról szól.

https://www.facebook.com/events/222428954853527/

És éppen ez jön szembe:

http://beautywithplus.com/pluszos-szepseg-vagy/

Hobbiként indult, de egy életformává vált, hogy naponta megosszam Veletek önbizalom-növelő gondolataimat, öltözködési tippjeimet és elhitessem Veletek, hogy sokkal többet értek, mint egy méretcímke vagy egy szám a mérlegen.

Kéne örülnöm, ha nők megerősödnek, leszarják, jól érzik magukat. Vagy legalább hallgatnom, mert mi közöm hozzá, nem vagyunk egyformák.

De én ettől OLYAN ideges leszek… tudjátok is, ha olvastátok a régebbi fogadd-el-magad témájú médiakritikáimat. Talán a megfogalmazás hurráoptimizmusától, a módszer-jellegtől. A negédes, személyesnek tűnő egykaptafa-megoldástól. Ne, ne, ne csináljátok ezt magatokkal.

Olyan kedves és megkapó. Sokaknak kell ez, ez kell, így bírható ki. De ti, leányok, ne tegyétek.

Ez az oldal töményen és egyébként igényesen testesíti meg mindazt, amin én következetesen kiborultam két év alatt. Én nem éltem mentális technikákkal, önszuggerálással, hanem felnőttem annyira, hogy el bírtam viselni a valóságot, a kemény munkát, a buktatókat. És e két év alatt a testemmel, szokásaimmal, életvitelemmel szembenéztem, és változásokat értem el, valami áldott sodrásban, de mégiscsak keményen, és ezt az érzést, megértést és identitást és eredményt nem adnám semmiért.

Senki nem állította egyébként, hogy a méreted, a kilóid határozzák meg, hogy mit érsz – ilyesmit csak nagyon felszínes emberek hisznek. Azt sugallni, hogy ezt a világ csinálja veled, csúsztatás. De mintha ez, amit idéztem, nem is a felszínes embereknek szólna, hanem a szégyenekkel, elutasítottsággal küzdő, jobb életre sóvárgó olvasónak.

Sokkal többet érnek, mint a testalkatuk, igen, de ettől még nagyon szarul érzik magukat. És ez nem abból fakad, ahogyan rájuk néznek, és nem is csak abból, ahogy a fogyással küszködtek. Testi, biokémiai szinten is szarul vannak.

Nem kétlem a szerző meggyőződését. De az ilyen honlapok, szolgáltatások (könyvek, tanfolyamok) azért létezhetnek, mert ezekre erős igény van, és akkor lesz, aki ezt kiszolgálja.

Nem vagyok naiv, mert a személyi edzés, stílustanácsadás, nyirokmasszázs és sminktetoválás is ugyanezért létezik, magát normává avatja és promózza. Csakhogy a “pluszos” tartalom mégiscsak semmi más, mint mentális trükk.

Hogy minden nő szép.

Hogy nem is számít a kinézet (de azért minden nő szép, szépségemnek szólítalak ismeretlenül, és percenként megerősítem, hogy szép vagy).

Mert a belső fontosabb, mint a külső (eleve: szembeállítható, dichotómiában létező).

Hogy nem baj, jól vagy így, legyél vidám.

Hogy az önbecsülés azon múlik, hogy képes vagy-e elhitetni magaddal, hogy te így is jó vagy, esetleg: ehhez találsz-e megerősítő közeget, sorstársakat.

Szerintem az önbecsülés a valós teljesítményen múlik. Azon, hogy képes vagy-e változni, meghaladni önmagad.

Itt meg tulajdonképpen az van, hogy ne lásd magad, öltözz fel jól, és az elég.

A Swimsuitsforall bodypositive fürdőruhakampányhoz csatlakozva Zsuzska, az oldal működtetője idézi Ashley Graham modellt: én így nézek ki, nyár van, nekem is jogom van a fürdőruhához és nem vagyok hajlandó takargatni magam.

És:

Imádom, mennyire biztos tartást adnak pánt nélkül is ezek a Swimsuitsforall fürdőruhák (egyébként mindkettőnek van pántja, csak levettem őket) és a beépített alakformáló is remekül összetartja a pocimat.

A fotók gyönyörű helyszínen, gondosan kitalálva, megalkotva, utómunkázva. Ha olyan szépek vagyunk, minek ez a ménkű sok felszépítés? Mit kell tartani, miért kell leszorítani a pocit? Miért kell magyarázni, hogy de amúgy tavaly már megmutattam magam bikiniben?

Egy illúzióvilág ez is. Ringatózásra alkalmas. Tényleg megkapó.

Én azt állítom, hogy az örömteli, méltó, értelmes életet meghekkeli a gyatra minőségű étel (amelyet az olyan oldalak, amelyeket szintén nem kedvelek, egyszerűen szemétnek neveznek), a bármilyen függőség, a stressz, a krónikus alváshiány, az önkizsigerelés, és az, ha nem éled meg a testedet boldogságos, vérpezsdítő mozgásban.

A következményei ennek úgy 35 éves korodig nem látványosak. De aztán egyszerre jön minden. Vagy épp egy-két szülés idején, után.

Azt állítom, hogy nem éri meg. Hogy intenzív testi érzetek és éltető táplálék nélkül élni hátrány, és romlást jelent. Jár a minőségibb élet.

A nettó testről beszélek. Engem a nagyon szép testű fitneszmodellek felturbózott, manipulatív megjelenése éppígy taszít. Minden sallang, rápakoltság, illúziókeltés. Ezért ilyenek a fotóim. Nincs felkészülés, rafinált smink, utómunka. A hétköznapokat mutatjuk meg, a test valóságát.

Jó állapotú anyagcsere, fog, bőr, haj, ideális, saját testalkat, az egészséges működés révén, nem kúraként, nem gyötrődve, hanem önműködően, boldogan. És amit ez nem old meg, az meg olyan, amilyen. Negyven éves, nem tökéletes. És azt tényleg el lehet fogadni.

A tested egyedi, létezik egy benne rejlő program: a legjobb állapota, és abban az állapotában a legszebb az arcod.

Tegyük fel, hogy egy elfogadóbb, plurálisabb társadalomban élünk. Senki nem néz úgy rád, nem bánt, nem szenvedsz hátrányt a testalkatod miatt, kapsz rád illő, szép ruhákat. Nem is emészted magad – ne is, a szégyen és az önutálat lehúz, semmire sem jó. De a következményeit annak, hogy ilyen távol vagy a jól működéstől, ugyanúgy viseled.

Pusztítóan enni, nem megadni a testednek azt, amitől boldog, nem más, mint visszaélés, önpusztítás. Az öngyűlölet és az értéktelenségérzés kifejeződése.

Ezt az állapotot akarod elfogadni? Ezt  testet öltözteted és fotóztatod széppé? Ne tedd.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne sokféleképpen kinézni, és hogy ne volnának igen változatosak a női testek, vagy ne lehetne az életnek bármilyen testtel, idősebben, sérülten is örülni. Hanem arról, hogy az anatómia, a te saját anatómiád, amire tervezve vagy, nem ilyen. Ha a testről beszélünk, akkor legyen szó tényleg a testről. Ne a sallangokról, öltözködésről, naplementéről. Ne arról, hogy miket higgy el magadnak.

Én életre keltem attól, hogy lefogytam, megügyesedtem és megizmosodtam. Pedig előtte sem volt rossz az életminőségem.

Most sem bántani akarok. A többség úgysem fog változtatni, még a nekibuzdulók közül is csak kevesen járják véhig az utat, vagy csak olyan óvatosan. Sokkal erősebbek az életmódunkban benne tartó kényszerek. Én csak megállapítom, mert nem lehet nem kimondani, ami ordító: hogy milyen mélységesen szomorú, ahogy a mozgékony, többre hivatott, boldogságos testünkkel elveszítjük a kapcsolatot. Intellektuálisan ez a diagnózis a kötelességem.

…tökéletes test, tökéletes párkapcsolat, tökéletes munka vagy tökéletes gyerek nem létezik. Folyton ezt hajszolni és ez után vágyakozni egyenlő az állandó csalódottsággal és kiábrándultsággal. Csupán illúzió!

Szerintem létezik tökéletes test (vagy olyan, ami annyira szép, hogy rajta a hiba is izgalmas). De senki nem kéri számon rajtad a tökéletességet. Mások sem tökéletesek. Viszont van javulás, és meglepő, mi mindent ki lehet hozni egy átlagos állapotból. Van olyan, hogy nem kell bedizájnolnod magad, hogy azt érezd, egész jól nézel ki. Nem kell negyed órás smink, szemöldöktetkó, csinos ruha, gondos frizura ahhoz, hogy nőiesnek érezd magad. A Julis sem tökéletes gyerek, a konyhánk sem tiptop, és a munkámnak is vannak hátrányai, de azért elég jók. És abban, hogy ilyenek, rengeteg szerepe volt a döntéseimnek.

Nem a tökéletességről va szó, hanem hogy világosan látod, mi jó, mi nem. Hogy milyen életet akarsz élni. Hiába hiszed azt, hogy szép vagy, és hiába éred el, hogy ne bántson senki, sőt, önbizalmat is hiába sugárzol, ettől még létezik az objektív valóság.

És ennek csak egy kis szelete és velejárója, hogy nem is nézel ki jól. És minél később szembesülsz ezzel a valósággal, annál jobban fog fájni.

Néha úgy éreztem, fura vagyok, mert mindaz, amit hirdetek merőben ellentétes a társadalom és média üzenetével.

Hát, nem. Ez az új trend, terjedőben a testről való diskurzusban. És ami ennyire trend, az gyanús.

Erre a trendre hatalmas igény van: elkeseredett, urbánus életmódjukba fúlt nők ezrei keresik a vigaszt és az illúziót.

Tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem mindenkinek való az én utam, ez a fókusz. Nincs információja, szenved benne, nem élvezi az edzést. Ha a párkapcsolata rossz, ha felemészti a peoblémás gyereke, a megélhetés, akkor azzal fog foglalkozni, mert az fontosabb. Vagy a szerepmegfeleléssel. A test rendbehozatala nagy luxus. Nekem se volt rá időm egész életemben.

És sokat vívódtam eleinte, hogy lehet-e erről a testtémáról beszélni a blogon, nem túl személyes-e, nem támadási felület-e, és nem érzik majd ettől szarul magukat. hogyan kellene? Eléggé összevissza tettem, de ez itt egy nagy, zavaros tó.

Már nem simogatok senkit. Ebben a témában akkora a torzítás, hogy ideje egészen világosan beszélni.

Az érzékeny pontok. Ott van a kettős mérce, amely mást ír elő a férfiaknak, mint a nőknek — és nem, nem igaz, hogy férfiaknak deltát és izmokat, hanem egzisztenciát és potenciát és erélyt, nőknek pedig fiatal és karcsú, szexualizálható külsőt, amit egyben, és ez az igazi csapda: hátránnyá is tesz. Izmos pedig ne legyél.

Ott a divat, a netes és kereskedelmi és testápolási trendek, a maguk nyomásával.

Ott van az elrontott életünk.

Ott vannak az anyagi és életlehetőségbeli különbségek, amitől nem jut el edzeni, nem telik rá.

A lelki alkat, a belső attitűd, a lelkesedés. Akinek ez nincs, az nem fogja tudni így odaszánni magát.

Ott a születés szerencséje, szépnek és egészségesnek születés, a meg nem nyomorodás…

És ott van a te egyetlen életed. És én annak a minőségéről beszélek.

 

95 thoughts on “elfogadhatatlan

  1. Plusz: ez az egész egy folyamat. És amíg erre en személyesen nem jöttem ea, hanem eredményt akartam, legyen szó kevesebb kilorol, több pénzről, bármiről, addig a “jó”, a kívánt állapot az elérése után csak ideiglenesen maradt meg. Most már nem gorcsolok azon, hogy mikor, hanem tudom, hogy egyre jobban fogom érezni magam ( meg ennél is, az nehéz lesz :):) ), és a változás maga is egy élvezet. Az egyre jobban bírt edzesekkel különösen. Hétről hétre több menetet bírok mentálisan és fizikalisan a boxedzesen ( iskola as, zsák, nem bunyo – csak néha)
    Naszoval : folyamat, út, kinek, hogy. Nem pedig cél. Mindig nehézségeinek voltak a celkijelolessel. Asszem, elégedett alkat vagyok :). Túl. Bocs, ez árva hosszú

  2. “Nem a világ ítél. Nem a környezeted nem hagy békén, hanem a saját szarulléted.”
    Ezzel nem értek egyet: sokkal előbb megtanultam – már gyerekként, a szüleimtől, a kortársaimtól és nagyjából bárki mástól is -, hogy ha és amíg kövér vagyok, nem vagyok jó, nem vagyok elfogadható, kvázi: szerethető (mint gyerek még csak-csak, de mint (majdani) nő semmiképp), mint hogy bármilyen nettó testi bajom lett volna. És ugyan közben valóban lett bajom, és azzal valóban dolgom van, hiszen a kövérségtől beteg lettem, a betegségtől pedig még kövérebb, vagy fordítva (mindegy), ezzel valamit kezdeni épp elég nagy meló anélkül a zsigerig meggyökerezett meggyőződés nélkül, hogy ha és amíg kövér vagyok, nem érek semmit, illetve hogy majd akkor kezdődik az élet (csinálok majd akármit, sok variáció van), ha majd lefogytam, főleg mivel ez utóbbira, pláne a tartósságára, semmilyen garanciám nincs. Nagyon fontos tenni azért, hogy jobb legyen az élet, de csak egy van, és azt akkor/addig is élni kell, lehetőleg jól, ha/amíg bizonyos részein nem sikerül javítani.

    • Elég fura közeg lehet. Én ezzel soha nem találkoztam, de majd igyekszem empatizálni. És hát azóta felnőttünk. Tekintettel arra, hogy 30 fölött minden második ember kövér, és aki meg nem, az görnyedt és izomtalan, nem tudom, milyen alapon ítélnek.

      Ha el voltál hízva, az már testi baj. Viszont a saját értékedet, jóllétedet megtalálni, képviselni a te dolgod és érdeked.

      Egyébként én is úgy vagyok vele, hogy most még nem rögzítem az ugróköteles edzésemet, mert előbb ledobok két kilót. És az az érdekes, hogy tényleg eljön az a pillanat, amikor megvan, és akkor tényleg elkészül a videó. Pompás motiváció. Amúgy jól vagyok a mostani testemmel, nagyon szeretem, ahogy rám néznek a férfiak a teremben, senki se bunkó (meg hát látják az edzéseimet is). De videón nem mutat jól.

      • Furának épp fura, bár abból kiindulva, hogy hányan győzködik magukat és egymást pl. az interneten arról, hogy az emberi értékük nem a súlyuktól függ, van rá esély, hogy nem ritka.
        Hogy pontosabban megfogalmazzam az előbbit: a dichotómiával nem értek egyet, amit felállítasz. A szarullét és a környezetem békén-nem-hagyása egyáltalán nem zárja ki egymást.
        Azzal, hogy el vagyok hízva, valóban nekem van dolgom. Emellett viszont az is igaz, hogy a túlsúly miatt vegzáltak/-nak, nyomasztanak, diszkriminálnak (van saját tapasztalat orvosról, aki akut bokasérülésre javasolta, hogy fogyjak le, és ez csak egy). Nekem személyesen biztosan könnyebb volna az objektív testi bajaimat helyreraknom, ha közben nem kellene a gyerekkoromból megragadt, a vegzatúra nyomán kialakult (tév)képzeteimmel és kvázi-evészavaraimmal, na meg a körülöttem lévőktől most is érkező megjegyzésekkel meg miegymással IS küzdenem. És persze az én dolgom/érdekem valahogy ellavírozni mindezek között, de rengeteg energiát elvesz (mint ahogy az, hogy nőként is az én dolgom a lehető legjobb helyzetet megteremtenem magam számára, még nem teszi semmissé azt, hogy a férfiaknak lejt a terep).

        • ” a dichotómiával nem értek egyet, amit felállítasz. A szarullét és a környezetem békén-nem-hagyása egyáltalán nem zárja ki egymást.” De én nem is állítottam fel ilyet. A dichotómia szó tök más kapcsán került elő. Tudom, hogy jól hangzik, de ez most részleteken rugózás, értem, hogy érzékeny és dacreakciót vált ki, de tudom, hogy a környezet is baszogat. Csak a probléma nem ott van, mert a környezet a karcsúságodért, izmosságodért, bármidért is basztatni fog. Ezt én tanúsítom, akit 84 meg 86 kilósan soha, csak most. Szóval ők valamivel mindig jönnek, van sapka, nincs sapka, nekem épp jobban a sapkáért. Ezért a megoldás sem ott van. Hanem bennünk, belül. A döntéseinkben, a tetteinkben, ahogy írod is.

          “nyomasztanak, diszkriminálnak (van saját tapasztalat orvosról, aki akut bokasérülésre javasolta, hogy fogyjak le” Ezt nem értem, ez miért vegzálás? Tapintatlanul mondta? Ha a hörghurut nem érzékeny orvosi kontextusban, a túlsúly miért az? Miért identitás, de legalábbis kímélendő téma egy olyan testalkat, amit nem szeretsz?

          “biztosan könnyebb volna az objektív testi bajaimat helyreraknom, ha” persze. Meg ha a nap 30 órából állna. Ezt nem fogják neked megtenni. És az is elég érdekes, ki mit Lehet, hogy neki érzékeny. Volt idő, hogy attól is összerezzentem, ha kiejtette a partnerem az orgazmus szót. Hogy miért bánt, minek feszegeti ezt. Ma már nem rezzenek, sőt… Én változtam.

          Itt volt olyan kommentelő, akinek meg az volt a baja, hogy mindenki olyan tapintatos volt, mintegy észrevétlenül hízott meg. miért nem szóltak, kérdezte.

          A basztatás nem oké. Ha megkéred őket, akkor is csinálják? Mennyire veszélyezteti az egészségedet a túlsúly?
          igen, a férfiaknak lejt, és mégis, így is meg kell tudnunk szépen élni az életünket. Mi magunk vagyunk a változás. Nincs fellebbvitel, nincs panasziroda, csak élet van.

          • Azért vegzálás, mert egy akut bokasérülésnek nem oka, hogy kövér vagyok (az oka az, hogy többször egymás után rosszul léptem, majd mikor már azt hittem, elmúlt, meg is erőltettem), ráadásul fogyással meggyógyítani sem lehet, legalábbis nem közvetlenül (kisebb súly lehet kisebb terhelés, de az akut szalagproblémát, gyulladást nem oldja meg, plusz ugye a fogyás lassú dolog). Ennélfogva az alakom emlegetése abban a kontextusban irreleváns, cserébe viszont nem látta el tisztességesen az akut problémámat. Ezért baj.
            Van, aki basztat akkor is, ha megkérem, hogy ne tegye (gyerekkoromban hiába kértem, a javát akkor kaptam, és a nagy meló most azzal van, ami akkor rakódott le). Aztán vannak sokan, akik észre se veszik, hogy hogy bántó, amit mondanak. Az megvan, amikor a feleakkora barátnőd mondja tíz percig, hogy ő mennyire kövér? és épp elég rossz, hogy a barátnőm rosszul érzi magát a bőrében, de a helyzet aztán különösen bizarr. Ha kérdezem és nem szólnak, az persze más. Én nem kérdezem.
            Persze nincs panasziroda, meg napi 30 óra sincs, és “nem fogják neked megtenni” (nem tették, nem teszik) – de azért ha rasszista viccet hallok, azt sem hagyom szó nélkül, és “saját egységsugarú hatáskörömben” a kövérséggel kapcsolatos nyomasztást meg a kapcsolódó ítéleteket (“a kövérek lusták” stb., létezik!) sem fogom szó nélkül hagyni.

            • Értem. Nehéz.
              A feleekkora barátnő itt is szerepel, habár az egész összeállítás szerintem nagyon jellegzetes, ez a fajta kiélezős-öntudatoskodós poénkodás nekem nem kenyerem, és asszem, nem lesz tőle jobban senki:
              http://beautywithplus.com/2015/05/29/10-dolog-amit-42-meret-felett-faraszto-hallgatni/
              10-es pont
              A 3-4-5-ös elég érdekes, sokan mesélik, hogy így próbáltak a túlsúlyos barátnőjüknek segíteni, finoman célozni, felébreszteni, de ő az istennek se.
              Érdekes, hogy onnan meg ez ilyennek tűnik.
              Meg hogy hányszor akarjuk szeretet, féltés, rokonság címén megmondani a másiknak mi igazunkat, amelyet egyetlen igazságnak hiszünk.
              Pont a túlsúly tarthatatlansága ügyében a barátnői segítő (valójában: saját jobb állapotot kiélező) szavaknál sokkal durvább események sem működnek vészcsengőként.
              Szerinted ez olyan, mint a rasszizmus? Mert szerintem nem.

            • Itt érveltem, hogy miért nem olyan, mint a rasszizmus:
              “Én ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy embereket identitásukban megbántani nem szabad, úgy értve, hogy immorális, és ezt nyugodtan tekinthetjük főszabálynak, és igen, ha ez a norma, az jó. Ne bántsunk és ne alázzunk meg senkit. Se egyénként, se csoportként. Nem gázolunk beléjük, nem használunk az identitásukra vagy állapotukra viccből sem lejárató, fölényes, pejoratív szavakat. Ez a szabály felülír mindent.

              Vizsgáljuk meg a következő, igen primitív példákat:

              Büdös cigány. (rasszista)

              Ratyi a lelkem. (homofób)

              De gusztustalan az a dagadék. (testszégyenítő)

              Kilóg a kapanyél a szájából. (elitista-kirekesztő)

              Ilyeneket nem mondunk és nem írunk, egyiket sem. Soha. Nem gúnyolódunk, nem pöffeszkedünk. Tiszteljük azokat az embereket, identitásostul.

              Cigánynak, afrikai származásúnak vagy homoszexuálisnak lenni identitás, ez tiszta sor, és nem azért, mert “nem tehet róla szegény”, hanem mert önérték az állapota, az, hogy ő olyan. Jogaikért évtizedek óta polgárjogi mozgalmak harcolnak. De identitás-e az alacsony iskolázottság (már ha a “kapanyél” ezt jelenti) vagy a túlsúly? Identitás lehet-e együtt létezni egy olyan állapottal, amely állapot maga probléma?

              Egyébként problémát jelentő állapot is lehet tiszteletre méltó identitás, mint amilyen a mozgássérült vagy végtaghiányos állapot.

              Mégis, én lényegi különbséget érzek az első kettő és az utolsó kettő között. Mind a négy mondat borzalmas, lábbal tiporja a főszabályunkat. Ám ha ilyeneket nem (sem) mondunk, akkor is jogunk, dolgunk is egynémely közérdekű problémát szóvá tenni. A tények makacs dolgok. Nem kívánatos az, hogy egy társadalomban sok alacsony iskolázottságú, nehézkes észjárású vagy elhízott ember legyen (tesztkérdés: kívánnád-e ezt az állapotot a gyerekednek?).”
              https://csakazolvassa.hu/2015/07/31/nem-mondom-csak-gondolom/

            • Én úgy érzem, folyton nagyon kell vigyázni, mit mondunk, mivel nem bántunk meg embereket, akiknek szarabb (élhetetlen nyomorgók, dohányosok, túlsúlyosak), és ha vigyázunk, akkor meg valahogy elkezdenek úgy viselkedni, hogy akkor ez nem is probléma, biztos én is okésnak tartom a sratégiáit, szívesen adok pénzt, szépnek látom a testét, rágyújthat mellettem, mert ő letompította magát, változási esély híján, hogy ez okés. Nagyon nehéz velük, mintha nem szabadna kimondani az igazat.

            • ““saját egységsugarú hatáskörömben” a kövérséggel kapcsolatos nyomasztást meg a kapcsolódó ítéleteket (“a kövérek lusták” stb., létezik!) sem fogom szó nélkül hagyni.”
              Mit mondasz rá, hogyan reagálsz? Hogyan fogadják?
              Könnyű belecsúszni abba az ilyen helyzetekben, hogy “én vagyok itt megbántva, neki könnyű, ő szerencsés”, pedig mindannyian küzdünk valamivel.
              Erre én is úgy tekintettem sokáig, mint önmagában értelmes ügyre, kiállásra.
              De meglep néha, ki mit érez nyomasztásnak, és miket vesz magára, mit gondol, mit akar tőle a világ, és hogyan látja mások pillantásában a saját öngyűlöletét.
              Szomorú, ha ez úgy ügy, hogy közben a te életed nem javul.
              Mert identitást, politikai ügyet (kiállást) faragsz valamiből, miközben az egészre nem lenne szükség, ha…
              És a védekezés magasra rakott falai mögött tárolt problémád nem fog megoldódni.
              Nekem ez már nem ügyem, biztos mert én lefogytam, és “nem vagyok szolidáris a túlsúlyosokkal” (ahogy célozgatva és másik néven megvádolt egy lefogyni nem tudó, egykori nagyon lelkes itteni olvasó). Viszont azt megígérhetem, hogy úgy beszélek erről a problémáról, hogy soha nem teszek testszégyenítő megjegyzéseket, és nem használok pejoratív szavakat. Csak hát az érvelést is sértésnek, megszégyenítésnek veszik sokan. Nem bennem van az ok. Lehet, hogy egyszerűbb az egész témát tapintatosan elkerülni, mert aki kalapács, mindent szögnek néz. De ebből az lesz, hogy nem mondjuk, nem bántunk, és akkor tényleg azt hiszik, hogy ez így rendben van.
              Nehéz ez nekem is, a saját ítéleteim, ízlésem. Szeretjük, ha mások nem látják rajtunk a nyilvánvalót, tagadom én is egy kicsit, most is. Nézem a fekpadon szemben, ahogy felcsúszik a póló és kilátszik a szőrös pocak (ez tipikus, kigyúrt fiúknál is, hasi zsír), és azon filózom, nekem hogy esne az ilyen pillantás. Én mennyire várom el, hogy engem mindenki jónak, vonzónak tartson, mit éreznék, ha megjegyzést tenne a zsírpárnámra, narancsbőrömre, nem szép arányomra. Amelyeket tényszerűen látok én is. Már nem érzem sértőnek. Van egy “mi köze hozzá”, van egy elv, hogy inkább dicsérjük, bátorítsuk egymást, de ezek anatómiai tények, nem nyomasztás. (És emberinek tratom, nem gusztustalannak, csak meglep, hogy elkötelezett sportolók is pocakosak.)

            • Gondolkodtam az orvostémán. Sok szar orvos van, odavetett mondattal, hanyag vizsgálattal, és nem tudhatom, a tiéd ilyen volt-e, és elfásult állami, vagy drága magánorvos-e. De vajon miért bírálod felül, ha segítségért mentél hozzá? Biztos, hogy te értesz ehhez jobban? Nem csak rátapintott erre az érzékeny pontra, és ezért haragszol rá, ebből jön a vád, hogy félrekezelt?
              Nem minden problémára van megoldás egyébként, sok év alatt úgy maradt állapotoknál, mozgásszervi bajoknál nagyon nehéz, de az biztos, hogy a lefogyás jót tesz, és nem sértegetni akarnak vele.
              Én tudom, hogy “jaj, már megint ezzel jönnek”, és ezt szar hallgatni. De nem várható másik, ideális megoldás valahol, amellyel meg lehet úszni a fogyást. A probléma megoldását kitakarja a sértett éned.
              Nem lehet elvárni egy orvostól, egy kövér orvostól sem, hogy mentegesse és ártalmatlannak tartsa a túlsúlyt, a páciens érzékenységére tekintettel. Veszélyes (és elég tipikus body positive közegben) az olyan érvelés, hogy “nekem így is rendben van minden leletem, egészséges vagyok”. Egyrészt mert a túlsúly egy bizonyos mértéken felül, 30-as vagy 35-ös BMI fölött önmagában betegségnek számít (van neki kódja, és nem véletlenül lett), másrészt mert indikátora felborult emésztőrendszeri és hormonhelyzetnek, harmadrészt durva kockázati faktor. Tegye össze a két kezét, aki megúszta, minden következményt. Az sem érv, hogy a soványak is lehetnek betegek, egyébként senki nem állította, hogy nem így van. A normál súlyú edztelenséggel, fázóssággal is gond van. Nem szerencsés mutogatni, mert nem javít semmit a helyzeten, hogy “de ők is”. Pont ez az örök magyarázatkeresés, tipikus csúsztató érvek járatják le a body positive üzenet hitelét. (Meg a vádaskodás, visszastigmatizálás: őket csak a ruhacímke érdekli, salátaevők, vékonyságfétis, edzőeremben gyötrik magukat, gebék stb.)
              Csak a rendbehozott, felelősséggel ápolt testtel nincs gond. Ami nehéz meló, igen, és ebben a felborult világban, káros hatások és agymosások között, silány kínálatú boltok, menzák, technológiamán élelmiszerellátás, épesítettség, satöbbi, meg még inkább, de annyira elemien engem érint, nekem rossz, ha nem lépek, hogy én úgy döntöttem, lépek. más nem léphet, nem fogja a seggem alá tolni a megoldást.
              Bocs, hogy itt is ezt kapod, tudom, hogy nehéz élmény, de sokan beletompulnak ebbe, bejáratják a “nem is olyan nagy baj” köreiket. Én úgy érzem magam az egészségtémában, mint aki felébredt, és időnként felkiáltok, hogy ti miről beszéltek? A beautyplus oldalon Zsuzska divatról, elfogadásról, önbizalomról, szépségről, cappuccinóról és olasz életérzésről beszél, meg hogy ő mit un hallgatni? És közben tízzel többnek néz ki a koránál, és nők tízezrei küzdenek IR-rel meg meddőségi bajokkal, és újszülöttek jönnek a világra már túlszénhidrátozva, túl nagy súllyal, felszaporodott zsírsejtekkel.
              Az igazásgérzetem, intellektuálisan, aztán ebből va a vád, hogy én a kövéreket üldözöm és megszégyenítem.
              Az szerintem nem működik, hogy addig vársz, amíg majd minden rendben lesz, és akkor majd magadtól lefogysz, mert ilyen állapotot nem biztos, hogy elérsz, és ebben nem mások a hibásak, ha ez soha nem jön el, ráadásul ennek a boldog állapotnak az elérésében gátol a túlsúly és testi-lelki következményei.
              Ugyanezt mondják a meddőségi centrumokban: le kell fogyni, és ott is felháborodottan távoznak, és nem fogynak le. Pedig az IR megszüntetése és afogyás nagy arányban rendbehozza a női termékenységet. Miért nem lehet akként kezelni a témát, ami? Ez egy eü probléma.Miért ragaszkodak az emberek ennyire nemjó állapotukhoz, rossz döntéseikhez, előnytelen körülményeikhez, identitásként? Tényleg nem azonosak a súlyukkal, akkor miért faragnak belőle identitást?

            • És: “a kövérek lusták” – nem, szerintem se. Lelkileg nem, például extrém energiákat tesznek a magyarázatokba és a védekezésbe. Azért, hogy szeressék és elfogadják őket. És nagyon sokan hihetetlenül lelkiismeretesek, pompás munkaerősk, és egy kisebb, forásabb testben talán nem akarnának ennyire megfelelni.
              Én is milyen leszarós letem, nem lehet azóta szeretettel (szerethetőséggel) rángatni, hogy értékesnek és vonzónak érzem magam. És igenis attól, hogy átformáltam a testem, és megjártam ezt az utat.
              Mozogni meg fizikailag nehéz, és nincs kedve az embernek 10+ túlsúllyal, vagy csak olyan komótosan, majd, és lassabban. Ha felszalad két kiló, már nekem sincs kedvem úgy futni, mint az egészen kirobbanó, fürge alkattal.
              Változtatni is, helyzetüket tisztán látni is sokan lusták, illeve belefásultak. De persze nem tudom, ki, hogyan mondta neked, miből szűrted le, hogy “a kövérek lusták”.
              Hogyan lehet vajon beszélni a problémáról, tenni ellene, úgy, hogy sneki ne érezze sértve magát, meg nyomasztva?
              Bocs, hogy a kommmetjeidre írom ezt, de nagyon alkalmasak ezeknek a kifejtésére. (Nyomasztó ez így?)

            • “A kövérek lusták” Én sose voltam az, akire azt mondják, kövér. Nem voltam hasas, puha, mindig volt derekam. Sose voltam óriási, de én is voltam 46-os méret (és nem nagyon gyötrődtem rajta). Sokat használtam a testem a hétköznapokban, nem voltam izomtalan, nem rossz az erőnlétem.

              Nézem a lányom tegnapi kirándulásáról a képeket, és belém villant: viszont huszonöt éven át az volt bennem, ha neki kellett vágni a hegyoldalnak, ha kirándulás, városnézés, strandra séta, bármilyen sportesemény stb., hogy jaj, ne, az fárasztó, minek annyit menni. Mindig csak ültem volna. Pedig rengeteget túráztunk, és gyalogoltam a busztólis eleget.
              Most meg mennék, eleven és fürge a testem.

            • Egyetlen gondolat ahhoz, hogy “az alakom emlegetése abban a kontextusban irreleváns”. Anyám bőrgyógyász. Sok olyan betege van, akik csúnya bőrbetegségekkel jönnek, és már mikor belépnek a rendelőbe, látszik és érződik rajtuk, hogy ápolatlanok és mosdatlanok. Gyakran a bőrbetegségük oka részben ez. Azonban amikor anyám azt mondja nekik, hogy mosakodjanak gyakrabban és cseréljenek naponta ruhát, akkor kiakadnak, hogy egy orvos hogy mondhat ilyet, hogy ők büdösek, egy orvosnak az a dolga, hogy felírja a gyógyszert, és ha anyám erre se hajlandó, hanem sértegeti őket helyette, akkor inkább keresnek másik orvost.
              Remélem, nem bántódsz meg, és érted az analógiát – természetesen nem azt akartam mondani, hogy a te eseted pontosan ugyanilyen. Nem lehet-e viszont, hogy az orvos nem az “alakodat” emlegette, hanem orvosilag tett egy javaslatot egy szabad szemmel is jól látható testi állapotoddal kapcsolatban, ami segíthet a gyógyulásban?
              És ezen felül persze az is fontos, hogy milyen stílusban tette azt a javaslatot. Ha valaki eleve pökhendi, attól még a jó javaslat is sértés.

            • Ehhez az orvos mit mond-mit mondhat-mit mondjon temahoz csak annyit, hogy a konkret esetet nem ismerve, azert az a jellemzo, hogy az orvosok nyakra-fore birjak csak ugy benyogni, hogy ‘fogyjon le!’. Csak ugy, ugy ertem kozelebbi es pontos iranymutatas nelkul, vagy ha odaig mereszkedik, hogy meg is mondja, hogyan (mintha az egyebkent olyan konnyu lenne, marmint mind lefogyni, mind pedig azt megmondani, hogy hogyan /ezert nem erzem analogianak a borgyogyaszos ‘furggye’ ma’ le’ esetet/), akkor az esetek boduletes nagy szazalekaban annyi kovetkezik, hogy ‘Egyen kevesebbet, mozogjon tobbet!’. Hat ennyi a rideg valosag, vagyis a felszin. Aztan meg kevesebb jut el odaig, hogy elkuldjon egy laborra, netalantan az ir ellenorzeset meghaladoan egy hormonpanelt is kerve. Arrol nem is beszelve, hogy egeszben tud-e nezni, latni egy serult es legtobbszor igen, a folytonos fogyokuratol serult anyagcseret. Tudom folytatni … Ha meg is van ez, akkor jonnek a frenetikus tanacsok, hogy ‘Tenyleg, hat itt van, latja, hat akkor, egyen kevesebbet!’. Az orvosok vedelmeben: teny, hogy nemigen tanulnak taplalkozastudomanyt (javitsatok ki!). De akkor meg minek ez a ‘Fogyjon le!’? Mire jo? Mire eleg? Mire egeszen pontosan semmi? Igy, csak igy valodi tamogatas nelkul csak azt fogja erositeni, hogy amugy sem lehet tenni semmit, hat hiszen semmi nem segit, merthogy megprobalta … es igen tenyleg nem segit, mert inadekvat a tanacs es akkor csak a nagy feladat log a levegoben, marpedig fogyjal le es hat az egyel kevesebbet! a legtobb esetben pont arra lesz eleg, hogy az anyagcsere seruleset csak melyitse.* Ebben a helyzetben szerintem az orvos ne mondjon ilyet, vagy fogja magat es adjon elerhetoseget tenyleg hatekony szaksegitseghez amelle a javaslata melle, hogy a sulyt egeszsegi okokbol, ideertve az izuleti terheleseket marpedig hasznos lenne csokkenteni. Az utobbi egyebkent igy van. En nem erzem azt, hogy a tulsulyosok artalmatlanitast varnak, szemellenzot kernek, merthogy nekik ez kell, ez milyen jo, ez konnyebb, hu de mekkora identitas ez, csak eppen rendszerszinten nincs megfelelo segitseg es hat nem fogja mindenki magat meggyogyitani, mert ugye ez is elobb-utobb betegseg, mert nem varhato el es mert nem is tudja, ha nincsenek ismeretei, infrastruktura hozza … es a vedekezes, a kiallas, az identitasba epites ennek mind-mind csak kovetkezmenye. Nem azt mondom, hogy ez igy akkor pont jo, de a vedekezesbe, a kiallasba kenyszerules mind-mind az a ter, ahova a tulsulyosokat a tarsadalmi izles, az itelet, a megfelelo segitseg es infrastruktura hianya es az a manipulacioval, hazugsagokkal kirakott elelmezesi kornyezet szoritja be, amelyben a tobbseg elhizik, a maradek meg szep sovany marad ugyan, de 40+ egyebek gyotrik majd, csak az latvany hianyaban nem kipecezes targya, hanem – hmmm … hogy is mondjak – hat ize, a korral jar. Es szerintem ez az, ami szinten elfogadhatatlan. Nem artalmatlanitok, nem jelentektelenitek, csak probalok ravilagitani a kontextusra. Ebben a kontextusban nagyon nehez, ahogy latszik is, mar errol beszelgetni is, hat meg kikeveredni. Es ehhez kepest is mindenki csak valahogy, az adott korulmenyekhez, kontextushoz kepest rafeszules nelkul elni, kicsit magat jol erezni szeretne.

              *(Az akaratero erre igy marpedig edeskeves. Merthogy a tulsulyt cipelo test igenis lusta, de nem lelkileg, nem fejben, hanem testileg, azert ami elettanilag benne zajlik es ami csak reszben, nagyon kis reszben uralhato fejbol, tudatosan minden, mindezek elleneben es igen nem fognak tudni kevesebbet, ehhez, majd pedig a fenntartashoz elegge keveset enni sem, pontosan ugyanezen ok miatt es amugyis kevesebbet enni, nem eleg, mert az is szamit honnan, mibol jon a kaloria es mive valik az adott anyagcsereben.)

            • Megfontolom mindig, amit írsz, és tágít és elhelyez és árnyal. De én bloggerként nem szeretnék senkit megnyugtatni, hogy nem tehet semmit, vagy hogy ez így élhető, és másnak meg más baja van stb. Van több példa, hogy egy-két év ellenállás után meghaladta magát az olvasó, és mégis elkezdte, és onnan már másképp látszik az egész. álát az ember az önnyugtatásaira, kifogásaira, és hogy nem a meló a nehéz, hanem a benne maradás és védekezés. Nekem is a saját “miért, a telt nem lehet szép?” enyhe kérdésem olyan irreálisnak tűnik most.

              Én azért azt hiszem, sokkal többen vannak teljes tévedésben atekintetben, hogy mit és mennyit esznek valójában, sőt, kényszeres evők, zugevők, semmit se mozgók, mint azok, akik nagyon keveset esznek és mégse fogynak le, mert szétment az anyagcseréjük a sok fogyózástól (az is mikor, miért kezdődött? előtte már meg kellett hízni).

              Hihetetlen öncsalások vannak itt. Nem akarnak lefogyni, ragaszkodnak az ismert világ és szokások határaihoz, és jobb ilyen lila honlapokba bódulni a tettek helyett. Az áhítozás, a sóvárgás nem akarat.

              Szóval én mostanában kevésbé vagyok biokémiai. És azt is látom, hogy orvosi módszerrel, minden alterság nélkül is lefogynak emberek. Vagy a sima, nem túl komolyan vett paleótól. Vagy nem híznak tovább.

              Az orvosok nem tanulnak táplálkozástudományt, és nem is adnak fogyós tanácsot (felelős doki ilyen problémával jó detetikushoz irányít, de szerintem ma már netről is minden kiderül), de azt világosan látják, milyen sokrétű következménye és kockázata van a túlsúlynak. Miért ne mondanák el, ha csak ennyi a biztos? Nem pszichológusok amúgy, hogy azt latolgassák, ez a mondat most majd mit vált ki. Ha egyszer ez az igazság. Én nem bírom ezt az érzékenykedést, hogy mindneki bánt, nem tudok mit tenni. Mindig azt kérdem: te mit teszel?

              Lusta test: én valamiért 90 kilósan is baromira élveztem a mozgást, a futást, bringát, squashot. De lehet, hogy engem 90 kilósan mondjuk 75-nek kell számítani az akkor is nagy izomtömegem miatt.

            • Az analógia nem azt jelenti, hogy “a két eset pont ugyanaz”, írtam is. Az analógia abban álll, hogy az orvos talán Eszter esetében sem az alakjára gondolt, nem az esztétikára, hanem a testi állapotára, objektív, orvosi szempontból.
              Ezzel nem cáfolom, amit írsz, és nem is akartam összehasonlítani a fürdést a lefogyással, az azért nagyon gyökkettő lenne.

            • ‘nem szeretnék senkit megnyugtatni, hogy nem tehet semmit, vagy hogy ez így élhető, és másnak meg más baja van’
              Megnyugtatni, lebeszelni arrol, hogy lepjen, rabeszelni, hogy benne maradjon tolem is tavol all, de asszem ez eleg egyertelmu. Az viszont fontos, hogy megertsuk, hogy miknek az eredoje a vedekezes, a kiallas, az igy-is-jo vagyok.

              ‘sokkal többen vannak teljes tévedésben atekintetben […]’
              ez megint csak nagyon nagy reszben annak a hamissaga, ami korulvesz ezugyben mindenkit, amitol borzaszto melo fuggetleniteni magunkat.
              Amugy oncsalas: meg egy orvosnak se jut eszebe megkerdezni a nemkovert, hogy hany kanal nutellat tolt magaba a minap. Vagy legalabbis sokkal kevesbe, akkor is, ha mar latszik pld. az ehgyomri inzulinon, hogy valami nem stimmel.

              ‘sokkal többen vannak teljes tévedésben atekintetben, hogy mit és mennyit esznek valójában, sőt, kényszeres evők, zugevők, semmit se mozgók, mint azok, akik nagyon keveset esznek és mégse fogynak le, mert szétment az anyagcseréjük a sok fogyózástól ‘
              sztem annyira nehez szetszalazni ezeket az ugyeket igy, pont a hatterproblemak miatt, a zugevonek is szetment az anyagcsereje, meg a semmit nem mozgonak is, aki tulsulyos, annak szetment.

              ‘lefogynak emberek. […] Vagy nem híznak tovább.’
              Az is, hogy akkor van odafigyeles, amikor mar ugymond le kellene fogyni az is egy baj. Eppen az is lehetne egy szint az orvoslasban, gyogyitasban, onmagunkra figyelesben, hogy ide ne jussunk.

              Az, hogy orvosi modszerrel lefogyni az is elofordulhat, forduljon is elo, nana, meg szep, hat miert is ne. De ott volt/lett modszer, tanacs, nem csupan ez a nemes egyszerusegu ‘fogyjon le!’.

              ‘Miért ne mondanák el, ha csak ennyi a biztos? ‘ Erezzek azt is feladatuknak batran, ha a sulyat, kockazatat ennyire latjak, hogy a megfelelo helyre iranyitsak az erintettet. Es legyen megfelelo hely! (Olyan a tarsadalmunk, hogy mindent kiszervezunk, erre vagyunk szocializalva … akkor oldjak meg ezt is, nem am, hogy majd pont itt lesznek tomegek onjarok.) Az igazsag ezugyben megfelelo eszkoztar nelkul, nesze semmi fogd meg jol. Ez az alapveto gondom.

              ‘én valamiért 90 kilósan is baromira élveztem a mozgást’ megis akkor szabadultal meg jelentos tulsulytol, amikor a taplalkozasra kezdtel nagyon figyelni, illetve a bringa, futas, squash melle, most azert a mozgas is mas volumen, ahogy a tested is mast tud masfele taplalkozastol, azaz nem feltelen csak a mennyisegileg kevesebb beviteltol, hanem boven a minosegi ugrastol.

              Analogia-e?: en abban erzem, hogy nem talalo a ket eset, hogy az egyikben a tanacs, egyszerre eszkoz is (ld. furggye’ le!), a masikban meg nem, sot az utobbi, azaz a megoldas, az eszkoztar egyenesen hianyzik az esetek nagyon nagy tobbsegeben, tomegeknel. De amugy ugy erzem azt, hogy analogia, hogy a lenyegre tapint. De ertitek, ugye?!

    • “Majd akkor kezdodik az elet” … NEM kezdodik! Legalabbis nem UGY, ahogy azt tulsulyosan elgondoltam. Akkor azt hittem, hogy majd lefogyok es akkor enyem lesz a vilag. De nem. Nalam kb 2 eve tart a folyamat, fogyas 80%-ban kipipalva, a tobbi meg hatra van es hat ez a legnehezebb.
      De rajottem, hogy attol meg nem lett jobb az elet, nem ugy lett jobb. Sajat testkepzavarom es teves eszmeim meg mindig ott vannak es napirenden szabotalnak. Ezt lekuzdeni nehezebb, en szaksegitseggel probalkozom, de meg mindig nem vagyok ott, ahol szeretnek.
      Az emeber lefogy es akkor szamon keri a vilagon: “lefogytam, megtettem, amit szerintem akartal tolem, hola a jutalom? Elo azzal a sok joval, ami a sovanyoknak (sovanyabbaknak) jar”. Es aztan rajon, hogy a jo eletet nem kilora merik, es egy fokkal sem jar tobb jo, boldogsag, orom, csak azert, mert lefogytal. A titok valahol belol van.

      • “azt hittem, hogy majd lefogyok es akkor enyem lesz a vilag” Ez érdekes, mert én viszont pont ezt élem át. De nem fogyás miatt csak, az egész folyamat akkora tanulás, önmegértés volt.

        Ha már test, akkor nem kilók, hanem forma. De a legnagyobb élmény nem a forma, az csak mutatja a többit, a többi pedig, például, az éltető, testre hallgatós evés, a mozgáskedv, a megszeretett verítékszagom, az izomunka élvezete, a fejlődés, az erő (fiúknak reális súlyok), a táncos jellegű mozgáskoodináció, a testem ügyességének megélése, ezt látni fotókon, meg ahogy rám néznek olyankor – nagyon erős, “új életet kaptam” fajta öröm, és tartós. Továbbá, az edzéssel járó embei kapcsolatok, edzéstársak, eddel az a nagy bizalom, őszinte szeretet, ilyen sem volt korábban.

        A ketózis mély, stabil öröme.

        Sőt, az is élmény, hogy valaki csak jó nőnek tart, nem lát mást belőlem. Olyan, aki észre se vett volna korábban. Ilyen se volt még. Egzotikus, vicces.

        “Sajat testkepzavarom es teves eszmeim meg mindig ott vannak es napirenden szabotalnak.”

        Igen, ez a személyiségünk része, és a világ meg elfajultan kísért, szart kínál. De mégis sikerült a 80 százalék…

        “hola a jutalom? Elo azzal a sok joval, ami a sovanyoknak (sovanyabbaknak) jar” Ez viszont illúzió, ideje leszámolni vele. Pusztán soványnak lenni nem valami nagy dolog. Elérni a soványabbságot, az út, az viszont nagy öntudat. És a különbség érzete is, az új testtel.

        Nagyon örülök a 80 százalékodnak.

      • Hát ez az. 15 évig ment, hogy “de nekem le kell fogynom” (10 éves koromtól). Lefogytam kismilliószor, meghíztam eggyel többször, közben ment el mellettem az élet – ami, ugye, majd akkor kezdődik, ha. Nekem az lett a konklúzióm, hogy 1) az állandó és hosszú távon sikertelen próbálkozás sokkal több rosszat tesz, mint a kövérség önmagában, 2) a fogyás nemhogy nem cél, még csak nem is eszköz, hanem következmény: ha élem az életemet és úgy élem, hogy jó legyen, akkor hopp, lemegy rólam a túlsúlyom jó nagy része (ha nem is az összes). Ezért hagytam abba 5 éve a fogyókúrákat és a görcsös lefogyni-akarást egy életre. Kitartást ahhoz a 20%-hoz!

        • “Az állandó és hosszú távon sikertelen próbálkozás” okairól nagyon sokat, sorsfordító jellegűt lehet olvasni. Ne hagyd ki! Van megoldás!

          Én tizenhat éves korom óta nem voltam túlsúly nélkül, egy rövid, depressziós, fél éves időszakot leszámítva, pedig sok kilóval kevesebb izmom volt.

          Azt akartam írni, hogy hetven kiló alatt, de mivel most fölötte vagyok, azt írom, hogy soha életemben nem volt olyan lábam, amilyenre jó érzéssel felvennék rövidnadrágot.

          • Ide írom, mert ide lehet:
            Nem nyomasztó, csak sok, így kommentben.
            Jogos, hogy nem ugyanaz, mint a rasszizmus. A testszégyenítés ettől függetlenül nem oké, mint ahogy az sem egyértelmű, mennyiben és milyen túlsúlynál válik az én túlsúlyom más problémájává (amit szóvá tehet). Ha valaki rágyújt mellettem, az nekem közvetlenül árt, ha valaki kövér, az nem. Abban igazad van, hogy “nem működnek vészcsengőként” – a megszégyenítés jellemzően nem, vagy csak olyan áron, ami szerintem nem éri meg (vö.: a “csakazértis lefogyok” önkínzása, örömtelensége, evészavarok és az állandó fogyókúrától romló anyagcsere). Persze van kontextus: ki mondja, hogyan mondja, kérdeztem-e,ilyesmik. És nem jó, ha sok az elhízott, de a szülők, nevelők, a döntéshozók, sőt: az orvosok ez ügyben használt eszközei sok esetben nem megfelelőek és megszégyenítésen alapulnak.
            Érdekes a “szépnek látás” kérdése: nyilván nem kötelező senkit sem szépnek látni. Én a szépséget nem egyetemes, hanem szubjektív jellemzőnek tartom, így különbséget teszek aközött, hogy én szépnek látok-e pl. egy kövér embert (magamat vagy mást ) és hogy *lehet-e* őt szépnek látni (úgy egyáltalán). Meg aztán viszonylag kevés helyzetben tartom helyénvalónak kifejezni, hogy valaki tetszik-e. Arról is van tapasztalatom, hogy engem, mármint a testemet a 46-os méretemmel is voltak/vannak, akik szépnek tartják.
            “Mit mondasz rá, hogyan reagálsz? Hogyan fogadják?”
            Helyzettől függ, mit mondok: van-e bármilyen hiteles információforrása arról, hogy a kövérek *olyanok*? (arról van, mondjuk a hitelességéről nem tudok nyilatkozni, hogy a kövéreket diszkriminálják állásinterjúkon). Ha nem akarok vitatkozni, azt mondom “nem értem az összefüggést” (ezt amúgy minden általánosító/előítéletes megjegyzésre). Adott esetben azt, hogy az én életem, én dolgom (és tényleg). Fogadni többnyire zavartan szokták.
            “hogyan látja mások pillantásában a saját öngyűlöletét” — na ez fontos. Nekem pl. az öngyűlöletem nagyrészt pont attól a testszégyenítéstől lett, amit kaptam – gyerekként is kövér voltam (meg IR-es), még azelőtt, hogy az IR kiderült volna és egészségügyi gondjaim lettek volna a kövérségtől. Vagyis fordított az ok-okozati viszony.
            “És a védekezés magasra rakott falai mögött tárolt problémád nem fog megoldódni.” Valóban könnyű önigazolásra használni a traumát és mások nem oké viselkedését. Viszont fontosnak tartom elismerni, hogy amellett, hogy van probléma és avval munka, vannak nehezítő, traumatizáló stb. külső tényezők, a kettő egymás mellett. (igen, ha valaki ezeket a tényezőket tagadja, az nagyon csípi a szemem, EZ tényleg az én érzékenységem).
            Meg aztán tényleg, ha valaki akár betegesen kövér, de jó neki úgy, akkor az is az ő dolga. Szerintem amúgy – és ez a “beszéljünk-e róla egyáltalán” kérdésre is vonatkozik – nem a kövérséggel van baj, hanem az életmóddal, (azt hiszem, ebben talán egyet is értünk): én úgy akarok élni, hogy jól legyek, a krónikus bajaim egyensúlya meg az immunrendszerem javuljon, jó legyen a közérzetem, legyen erőm ahhoz, amit csinálni akarok (nagy aktivitás, rengeteg tánc), és mily meglepő, ha ennek megfelelően élek (alszom, eszem, mozgok), akkor fogyni szoktam.

            “nem mondjuk, nem bántunk, és akkor tényleg azt hiszik, hogy ez így rendben van” – ennek kapcsán mondjuk a cukorfüggőségre felhívni a fegyelmet valóban konstruktív, de meg kell-e ítélnünk az emberek méretét? Nem várom el, hogy mindenki szépnek tartson, de azt igen, hogy kéretlenül se tudassa velem a véleményét (kontextustól függően többnyire akkor sem, ha az a vélemény pozitív).

            Orvostéma: egyrészt onnan tudom, hogy félrekezelt, hogy ez öt éve volt, és a bokám azóta is fáj. Amúgy akkor épp túl voltam kb. 10 kg fogyáson. Másrészt: mint jeleztem, *akut*, nem sok éve úgy maradt probléma volt, azért ezt a példát hoztam. Ha rosszul lépek (sokszor), megnyúlik a bokaszalagom, begyulladnak az inak, arra a “fogyjon le” még akkor sem adekvát válasz, ha hosszú távon a probléma megelőzhető (ez pont nem) vagy mérsékelhető fogyással, mert az akut problémán nem segít. Állami orvos volt, amúgy. A magánorvos később (sajnos a teljes gyógyuláshoz túl későn) adott egy gyógytorna-gyakorlatsort és jé, két hét alatt majdnem rendbejött a gond (ami nem, az azóta is).

            Amikor az endokrinológus mondja, hogy fogyjak le, akkor igaza van, bár ezt is lehet bunkón meg korrektül, és sokkal jobb volna, ha eszközöket is adna hozzá (ld. sue kommentjét).

            “A probléma megoldását kitakarja a sértett éned.” Ez tényleg E/2 vagy általános alanynak szántad? Ha előbbi, mire alapozod ezt a feltételezést?

            • Magamra húzom az égiek haragját, de csak leírom. Ez a “ő dolga” dolog engem mindig felháborít. Valami hamis emberség, humanitás és mások le nem kezelése miatt újabban nem illendő szólni. Nem mondhatom az ismerősömnek, hogy hétről hétre kövérebb és gyógyult rákbetegként erre nagyon kellene figyelni. Nem szólhatok a rokonomnak, hogy az alkohol akkor is árt, ha titokban issza. Nem szólhatok a sógornőmnek, hogy nyilván van egy rossz foga, mert kellemetlen a lehelete. Komolyan kérdem, ez rendben van? Nekem halt meg rokonom, mert az egész család úgy úszta meg a felelősségvállalást, hogy “ő dolga”.
              És bizony a kövérség járványszerűen terjed. Ő dolga? Ennyivel elintézzük a gyerekeink szénhidrátokkal tönkretett anyagcseréjét?

            • Anna, nekem pl. nincs gyerekem – ha lenne, nyilván az én dolgom lenne, hogy jó életmódra tanítsam, amíg gyerek. Az nem, hogy megszégyenítsem, ha ez nem sikerül vagy ha ennek ellenére kövérebb lesz, mint a “norma”. És ha felnőtt — nekem például a szüleim a mai napig beleszólnak a testsúlyom/méretem és az életmódom kérdéseibe, pedig már felnőtt vagyok és nem biztos, hogy jobban tudják, ellenben ritkán mondanak újat, különösen a testsúlyomról. És nem örülök neki, tisztában vagyok a saját helyzetemmel, semmi szükségem rá, hogy beleszóljanak. Viszont szoktunk étkezési szokásokról beszélgetni anyámmal, az más, az jó.
              Szerintem szólhatsz a rokonodnak, hogy az alkohol árt, már ha vagytok olyan viszonyban, csak kérdés, hogy 1) ha erre magától nem jött rá, vajon ha szólsz, az ráébreszti-e a dologra, 2) hogyan szólsz, hogy esélyed legyen pozitív változást hozni az életébe, 3) biztos vagy-e benne, hogy nem szóltak neki már mások százszor erről. Szerintem idegennek nem szólhatsz, és olyasvalakinek, aki nem hozza fel a kérdést magától, mondjuk legfeljebb egyszer, azt se feltétlenül.

            • “Az nem, hogy megszégyenítsem” azért sok minden van, ami jelzés, de nem megszégyenítés. Elsősorban a példamutatás. A “kívánnád-e a lányodnak” nagyon jó tesztkérdés.

              Én sok történetet ismerek, amikor valaki egy szúrós mondattól, visszajelzéstől kapott észbe. Nem látjuk magunkat olyan tisztán, se a viselkedésünket, se a rossz szokásainkat, se a testünket.

            • Olvaslak, figyelek, szerintem haladunk, én benned mindenképp. Sok mindent nem tudtam rólad.

              “ha valaki ezeket a tényezőket tagadja, az nagyon csípi a szemem” én aztán nem, erről sokat írok, hogy én sem csináltam meg korábban, sok sport ellenére sem (már 2011-ben is szarrá kardióztam, squasholtam magam, meg úsztam és body artoztam), meg hogy ez nem mindenki útja, és hogy a többség soha nem oldja meg a problémáját, erősebb az, ami benne tart. Azért mégis szomorú ez. Az érzékenységed viszont nem vakfolt, el kell ismerni a külső körülményeket. Mindenesetre nem más dolga az elismerés, a felmentés, a megbocsátás.

              Szépnek látás: szubjektíven gondoltam. Mondjuk, az ember elfogadja magát, és akkor önkéntelenü azt hiszi, hogy mindenkinek tetszik.

              Viszont az a benyomásom, hogy sokan ide járnak felbaszódni, maguk keresik a feskót, rajztam követelve, hogy én azt írjam, ami nekik jól jönne. És az igazi önsorsrontás. Tök jól kikerülhető a netes fitneszmánia, van egy csomó vigasz-tartalom. Velem nem a megszégyenítés szándéka, hanem a “ne vicceljünk már, hát kiböki a szemünk” heve mondatja, amit.

              Neked szólt az utolsó bekezdésbeli, tényleg folyamatosan védekezel, építed a NEMet. De a te problémád a te ügyed, ahogy írtad, viszont ez azért úgy kerek, ha nem lesz más a hibás folyton. Nekem nagyon sokan magyarázzák kérdés nélkül, hogy ők miért nem változtatnak, meg vagyok nézegetve, sajnos, nekik nem megy, morognak, átszenvedik az életüket, folyton bajuk van, velük elbántak, és én nem magyarázok nekik, nem is nézem őket, mindez arra reakció, hogy én írom és élem, amit.

            • Köszönöm, hogy árnyaltad. Nagyon szomorú, hogy nem lehet rendesen helyrehozni a lábadat már.
              “Valóban könnyű önigazolásra használni a traumát és mások nem oké viselkedését. Viszont fontosnak tartom elismerni, hogy amellett, hogy van probléma és avval munka, vannak nehezítő, traumatizáló stb. külső tényezők, a kettő egymás mellett.” -> Én is. Annak megértése, elismerése, hogy valakinek a magával hurcolt “traumacsomagja” nagyobb, akár a gyerekkora, akár bármi miatt, szerintem is érthető. Viszont látni kell, hogy Éva esetében ez baromi gyakran nem történik meg, egy csomóan nem ismerik el, hogy ő mekkora csomaggal jutott el oda, ahova eljutott, hanem “neki könnyű”, mert már megcsinálta, és akkor jön a magyarázat, hogy de ők miért nem, és elkezdenek egy, akár sokkal kisebb csomagot elméletben óriásira duzzasztani. Nem az van, hogy ő nem ismeri el a bazi nagy csomagokat, na, ő aztán pont, hogy. Hanem arról, hogy sokan pont az övét bagatellizálják, és a sajátjukat növesztik.

  3. Visszajelzés: a valós teljesítmény | csak az olvassa — én szóltam

  4. Áhh… Fogyás, öncsalás, teljesítmény, sport és ételek ügyében be kéne fognom a pofámat, egyszerűen. Mert én sem tudom kiiktatni a vakfoltjaimat, az önigazolást, illetve a rablóból lett pandúr szélsőségét. Csinálhatom trükkösebben: nem érvelek, csak simán leírom, mekkora flash teremben lefuti a félmaratont, bemutatom napi sportomat, meg fotók az edzésről, de az is propagálás, vagy annak olvassák.

    De miről írjak, ha nem arról, ami erősen foglalkoztat?

    Én nem tagadom, csúfnak, sajnálatosnak látom a zsírt, az elhízást, utálom, magamon is, és küzdök ellene. Régen nem ennyire, vagy nem néztem oda, ez pontosabb. De azt mondhatom, egykori 90 kilósként: nem éri meg.

    Most van valamennyi plusz, és úgy küzdök, hogy nincs bennem öngyűlölet, szép józanul, jóakarattal és lényeglátóan elmondom magamnak: Éva, nem akarsz visszahízni, tudod a know-howt, élvezed is, te meg végképp ne keresd a kifogásokat, csak csináld. Nem kell magad hajszolni, utálni, agyalni, csak csinálni. Feküdj le, pihenj eleget (enélkül nincs semmi! egy-két napos nemalvás is rádöbbentett), pihend ki a mait, kerüld el az esti, fáradt “megérdemlem” zsírorgiát, és holnap is usgyi edzeni.

    Ez van most.

    Nem tudom, miért érdekel a zsír, a test, az esztétikum, talán az életkorom ilyen, vagy sok testet látok. Arcon, derékon, combon, fenéken, karon, bokán és tokán nem szép, nem üzen jót a zsír, eltorzítja a vonásokat, öregít, és akárhogy is öltöztetik, nem a minőségi életet jelzi. A hatalmas mell is szívás, amire oly büszkék sokan. A feszes-szép-magasan álló nagy, amilyet egyébként szeretnék, meg természeti tünemény, olyan ritka, és csak pár évig olyan. Engem a lógó mellűek ne basztassanak a kis mellemmel. Meg azok se, akik műtött melleket szépnek látnak, és ahhoz viszonyítják a műtetleneket, jaj, ez annyira proli.

    Utáltok? Utáljatok, én meg azt utálom, amikor ezeket nem szabad kimondani, hogy jaj, nehogy megbántódjon valaki. Ha egyszer ez türemkedik bennem. Majd talán elmúlik vagy csökken a heve, de én szép és fitt akarok maradni, ezt tartom jó életnek, és nem, nem lettem felszínes meg csiricsáré meg lelkileg szegény se.

    Megerősítő blog? Ezért ne jöjjön senki, ez gyáva és gyenge. a vigaszát találja meg magában ki-ki, itt meg legyen a gyomros. Én mindig is gyomron rúgós akartam lenni, mert annak van hírértéke. A befogadó jelleget rám aggatták, mintha valami skandináv állam volnék, annak megfelelő erőforrásokkal, pedig csak egy magyar magánszemély vagyok. A nagy megértésből, keblembe ölelésből, adakozásból az lett, hogy én lettem a jó balek, az ő önzésük és kicsinyességük terepe, valamint nekem könnyű. Aha, nekem aztán kurvára. Megnézegették és le akarták nyúlni, amim van, a lendületemet, az ötletemet, a blogot, a vagány szólást, a kiállást (ellenem csinálják, engem majmolva), a közösséget, a szerelmemet is.

    És már a reakciók miatt is utálom őket, azokat, akik basztatnak, Azért basztatnak, mert az elvi mondandó sérti őket, úgy élik meg, én basztattam őket (és ők már konkrétan az én személyemet, céljaimat, érvelésemet, értékrendemet, nem csak elvileg). Szerintem meg emeld föl a segged. Nem nekem lesz jobb.

    Na.

    Megyek, kurva sok pénzért visszaszerezni azt, ami az enyém, akkor leszek nullán, és amit valaki csak úgy elvitt, nem tudom, miért, de leginkább azért, mert rajtuk segíteni kell, és barátság, és megbíztam bennük. És örülhetek, hogy nem kellett hatóság elé vinni ezt is.

    • Engem inspirál és érdekel, amit minderről írsz. Akkor is, amikor zavar és/vagy nem értek egyet. Persze felmerülnek ilyen kérdések: mennyiben önigazolás a “hát én már csak ilyen maradok”, ha azt húsz év hiábavaló próbálkozás, kőkemény munka (sokszor önkínzás), kudarc előzi meg, és a helyzet az erőfeszítések ellenére romlik? Tényleg az? Van az ilyen helyzetekre rálátásod? Tudjuk-e, hogy ami neked “egy félállásnyi” időbe-energiába került (írtad ezt valahol), az másnak mennyi, több-e és neki is megéri-e (van-e annyi egyáltalán)? Eddig nem írtam meg őket, olvastam, gondolkodtam, összerendeztem a magaméval. Most kijött belőlem.

      • “húsz év hiábavaló próbálkozás, kőkemény munka (sokszor önkínzás), kudarc” Mesélsz róla? Mik voltak? Meddig mentél el benne?

        Én, asszem, négyszer fogytam komolyabbat, ebből az első és a mostani volt elhatározás, de mind a négy történt, és öröm volt. Nyilván az eredmény és a testi jó érzetek miatt, hálás volt érte a szerkezetem. De amúgy kezdem látni, hogy egy sor testi adottságban nagyon szerencsés vagyok, illetve a változáshoz szükséges erő olyasmik következménye, amit nem direkt a testemért csinálok (levegőminőség, stresszmentesség, lehúzó kapcsolat nélküli élet, sokat kint levés-soha meg nem fázás).

        “félállásnyi” – a lefogyás nem annyiba került, de kell hozzá idő, figyelem, energia, meg most jött el az ideje, sosszerűen. Nem akartam olyan maradni, mint előtte, személyes okokból. (Tele vagyok nagyívű, patetikus történetekkel, meglepő fordulatokkal.) A mostani, a napi sport, szauna már szükségleten túli, mámoros, nem célszerű sportolás, ami kikapcsol, megélést ad. Egyáltalán nem kell ennyit sportolni meg olvasni se hozzá, meg ennyi cuccot venni se.
        És nemhogy nem okozza, még csak nem is korrelál a zsírtalansággal az edzés, sőt, a jó fitneszezés eteti magát, vagy hogy mondjam.

        Tele a terem olyanokkal, akik elkötelezetten csinálják sok éve, mindent tudnak róla, és mégse jó a testük, küszködnek. Sok minden van itt, a tartós csirke-rizs ugyanúgy el tudja szúrni az anyagcserét. De van ott más is, talán alkohol, amiről nem beszélünk. nNekem csak simán kevesebbet kéne ennem, és tényleg eldönteni, hogy akkor aznap sok szénhidrát vagy sok zsír, mert együtt nem jó.

        Tudom én, hogy nem mindenkinek éri meg. Ezt is írtam már. Nekem a longevity, az erőnlét, a szép öregedés és az, hogy a gyerekeimnek ne kelljen mozgásszervi beteg, szívinfarktusfenyegetett, cukros, demens anyjukkal bajlódni, igen sokat megér. De az edzőm által finoman sürgetett versenyközeli forma pl. nem éri meg.

      • Lehet, hogy te nem önigazolsz. Lehet, hogy neked ez nem fog megoldódni, és jobb, ha elfogadod, és nem olvasod a zsírfóbiámat. Lehet, hogy kiégtél. De én nem is ítéltem fölötted, nem is a személyedről van szó, hanem az érveid természetére reagáltam.
        “mennyiben önigazolás a “hát én már csak ilyen maradok”, ha azt húsz év hiábavaló próbálkozás, kőkemény munka (sokszor önkínzás), kudarc előzi meg, és a helyzet az erőfeszítések ellenére romlik? Tényleg az? Van az ilyen helyzetekre rálátásod? Tudjuk-e, hogy ami neked “egy félállásnyi” időbe-energiába került (írtad ezt valahol), az másnak mennyi, több-e és neki is megéri-e (van-e annyi egyáltalán)?”
        Van rálátásom, nagyon sok ilyen történetet ismerek.
        Egy kicsit vádaskodósra sikerült ez. Mintha az iránt lenne az indulat, hogy én megcsináltam, volt rá módom. A félállásnyit őszintén elismerem, viszont (sok más terület rovására) én teremtettem meg, hogy lehessen, mert nekem ez a fontos. de nem vagizni szeretnék ezzel, és nem akarom, hogy indulatos legyen az, akinek nem az a fontos, vagy nem sikerül neki. Tényleg annyi blog van, ahol meg lehet vigasztalódni. Én nem pszichológus vagyok.

        A legalja az volt, amikor valaki, akivel sose volt konfliktusom, később, valahol máshol azt írta, hogy neki csak fokozódott a depressziója attól, hogy itt olvasott. Ez akkora görény, manipulatív vád volt. Én nem vagyok pszichológus. Se csodamódszer. Ő dönti el, mit olvas, ő keressen segítséget. Mindenkit megértünk, nem tehet róla, de ez azért a lúzerek bosszúja volt.

        • A kérdések valódi kérdések voltak, nem vádaskodni akartam, úgyhogy bocs, ha az lett belőle. Mások indulatairól nem tudok nyilatkozni, azt készséggel elismerem, hogy én irigyellek, de nem azért, mert “neked könnyű” meg mert van rá módod (ha pont ugyanerre nem is, sok mindenre nekem is van, csinálom is), hanem mert örömet találtál benne – egyszer én is találtam, úgy nekem is “könnyű” volt, aztán elveszett.
          A húsz év, amit emlegettem, nem csak az enyém (anyámé, más családtagoké, velemkorú és idősebb barátnőké). Nyílt komment-térben nem szeretném részletezni (még a sajátomat sem), remélem, nem baj.
          A hátad mögötti vádaskodás meg hasonlók tényleg nagyon gáz.

      • Ha leteszed a szénhidrátot, de legalább a krumplit, a rizst és az ÖSSZES pékárut ( a barna kenyér, meg a teljes kiőrlésű blöff) három hónapra és nincs változás a túlsúlyodban, akkor térjünk vissza erre.

          • De így próbáltál már lefogyni egyébként?
            Ahogy fejjebb látom, az a húsz év is kicsit csúsztatásnak tűnik. Először azt sugalltad, te próbálkozol húsz éve. Kérdés, hogyan.

            • Én is próbálkozom húsz éve – nem vagyok egyedül ezzel, van aki még régebb óta tolja.
              Illetve én próbálkoztam húsz évig, néhány éve nem ezzel foglalkozom, hanem a tevékenységeimmel és a közérzetemmel, a fogyást vagy hízást pedig az életmódom – nem elsődlegesen fontos – következményeinek tekintem, és így jobban vagyok.
              Kérdés lehet, hogy hogyan próbálkoztam, de a fenti nem kérdés volt, hanem megmondás. Amúgy, mivel te megkérdezted: igen, így is próbálkoztam, le is fogytam. Viszont nem volt fenntartható azaz életmód, szívás volt az egész, ahogy van, úgyhogy egy idő után nem is tartottam fenn és meghíztam. Egyébként az világos, ugye, hogy a jelenlegi életmódomról nem írtam, így erről Annának is, neked is csak feltételezéseitek lehetnek?

            • Szerintem ez így elég gáz, olyan rajtakapós. Mintha most Eszter tetten lenne érve, pedig tök jó konstruktív a beszélgetés. Szerintem ne rontsuk el.

        • Stilárisan, szituatíve szerintem sem okés, amit írsz, de tartalmilag, érvként igaz.

          Eszter, számon kéred másokon azt, hogy neked nem jött össze. Ellenük szegezed a problémád, vádaskodsz, és játszod a “De miért? — Hát igen, de…” játszmát. Lehet, hogy az a mondandód, hogy legyen egy történet: milyen az, akinek nem és nem sikerül, de többen úgy kezeltek, hogy segítséget kérsz.

          Én pedig nem képviselhetek mást, csak amiben hiszek: hogy döntések vannak. És nem azért mondom ezt, mert nekem sikerült, hanem azért sikerült, mert ezt gondolom.

          Most írok egy posztot az anyagcseréről. A kalória, az vajon kalória-e, van-e értelme ennyi raktározó, tönkrement anyagcseréjű ember között 1400 vagy akárhány kalóriáról beszélni, az élelmiszerek kalóriatatalmáról. Hogy vajon hogy lehet, hogy a fitneszmodellek, akiknek aztán tutira tönkremegy az anyagcseréje a rengeteg fogyástól-hízástól, akár tíz éven át is le tudnak zsírtalanodni minden szezonban, és még minden verseny előtt is. (Meg is válaszolom.)

          • Asszem egyáltalán nem megy át a mondandóm.
            A kérdésfelvetéseim, mondtam, őszinték voltak – és akkor még egyszer: elnézést, ha vádnak hangzottak, nem annak voltak szánva. Egy problémára vonatkoztak, ami nem is egészen azonos az én konkrét problémámmal, és ezt jeleztem is, mikor kiderült, hogy összemosódik. Ez nem a hát-igen-de játék; lehet, hogy túl erőteljesen mondtam, de csak annyit mondtam: nem kérek segítséget, nem kérek tanácsot. Azt végképp nem értem, miért nekem rovod fel, hogy mások úgy értik.
            Mindenesetre most nem lesz rá kapacitásom, hogy nekifussak még egyszer megfogalmazni a mondandómat, úgyhogy ebből a beszélgetésből kiszállok.

            • Sajnálom, és nem értem a kommentjeid célját, hogy mit akartál kifejezni, vagy hova tartunk. Kételyhintés? Jó, de…? Mit kéne nekem csinálnom még? Nem másokról írok, hanem magamról és az önáltatásról. Nem hiszem, hogy lekicsinyeltem a nehézségeket, és nem igaz, hogy zsírmennyiség alapján határozom meg az emberek értékét. Az anatómiájuk szépsége viszont erősen összefügg ezzel, és nem szerinem. És mindegy, hogy én mit gondolok, azt látom, hogy nem boldogok, nem minőségi az életük, sok tapintattal körbebugyolálva érzik csak elfogadhatóan magukat.

              Most vagy jelenségekről beszélünk elvi értelemben, és akkor ne legyen személyes érzékenység, vagy ki-ki önfeltár, és akkor kap visszajelzést, kommentárt, tanácsot. Túl sokan mondják szerintem, hogy nekik nem megy a lefogyás, miközben láthatólag foglalkoztatja őket a téma. Én edzettem többekkel, meg látok másokat is, nekik is megvan a tudatuk, hogy ők edzettek, de talán hamar vártak eredményt, nem volt komoly, nem tudott még komoly lenni az edzésmunka.
              Valamiért te sem a beautypluson, hanem itt olvasol, és azt írtad, ez inspirál, de lehet, hogy csak falakat épített. Azt, ami az én változásom, nehéz feldolgozni, de én meg nem akarok folyton helyzetbe hozva lenni, megkérdőjelezve, magyarázkodásra szorítva, egyszerűen megelégeltem ezt a sok rám zúduló negatív érzést. Főleg hogy ez nem egy semleges, közös fórumfelület. Én nem a győztesek kíméletlenségével ítélek, és őszintén szólva nem is nagyon érdekel, ki mit kezd a testével. De az önáltatásról van mondandóm. Magára veszi, akinek inge. Én is küzdök a sajátommal.

              Azt nem tudom kiiktatni a futópadon, hogy látok egy extrém combos-fenekes lányt előttem, aki olyan nagyon gyalogol öttel, és de jó, persze, az ő lejövése és kardiója sokkal nagyobb teljesítmény, mint az enyém. De eszembe jut, hogy ebből a testből vajon mit tud kihozni, meddig jut, mi lesz a legjobb állapota, meddig tart a motiváció, tartós-e a változás. Öt-tíz kilót sokan leadnak, harminc-negyvenet kevesen. Ami talán nem is baj, de aztán negyven lesz a harminc.

              Szerintem az is van, hogy nem nézed ezt meg innen, az én szemszögemből, de én nézzem meg mindenkiéből, értsem meg, mert… mert nekem sikerült? mert én vagyok a blogger?

              Konkrét kérdésekben tud segíteni a közösség, próbált is, de negatív érzések, vádak idehordása nem okés.

              Azt ki lehet mondani, hogy neked a lefogyás nem preferencia, jó lesz így, és azon dolgozni, hogy elfogadd ezt. Nem kétlem, hogy van, aki szépnek lát, de a jól működő test egész más, és nem is az a cél, hogy mások szépnek lássanak. Én aztán nem beszéllek rá egy harmincadik nyögvenyelős életmódváltásra.

              És mégis ez az egyetlen életed.

              Nagyon visszás egy-egy önként problémakifejtő kommentelőnek nekiszegezni az okosságokat, de az se okés, ha mindenki hallgat, mert “szegény”, meg “erről nem beszélünk”.

            • Éva, köszönöm, hogy ezt megírtad. Most tényleg nem futnék neki még egyszer, elnézést kérek, hogy kellemetlen helyzetet teremtettem.

  5. Egyszer megkérdeztem a kedvest, hogy amikor a gerincével kórházban volt hetekig – mivel már előtte vagy két hónapig alig tudott mozogni, akkor tényleg nagyon kövér volt -, milyen diétán volt, és mennyire nyomatták neki ezt a fogyás-témát. És azt válaszolta, hogy abszolút semennyire, egy orvos se, pedig az ő esetében azért teljesen nyilvánvaló volt, hogy nagyon sokat javulna a fizikai állapota akár tíz kiló fogyástól is. Volt, hogy rákérdezett, akkor kb. ezt mondták neki, hogy egyen kevesebbet. (Azt nem, hogy mozogjon többet, sőt, próbálták lebeszélni biciklizésről, túrázásról, hálistennek nem sikerült. Azzal küldték el a kórházból, hogy fél óra óvatos séta, meg némi úszkálás.)
    Most anyukája van kórházban hetek óta, nagyon sokat fogyott, az is nagyon tanulságos, hogy kb. mi ketten szoktuk ezért rendszeresen dicsérni, erősíteni, hogy ez mennyire klassz, a rokonság többi része meg sápítozik, hogy szegényke, miért nem viszünk neki csokikát-sütikét, hogy ne sorvadjon így el. (Bemeneti állapotot úgy képzeljétek el, hogy mondjuk 150 centihez 90 kiló…)

    • Én is csak mérsékelt mozgás javallatokat kaptam, fiatal orvostól (endo) is. Félnek valahogy, csak meg ne ártson, ők se mentek el a szélsőségekig minden jel szerint, illetve, ugye, a versenysport nem egészséges.

      • Hát ő úgy gondolta, hogy inkább a biciklizéstől meg túrázástól meg ilyenektől haljon meg, mintsem éljen száz évig a székben. Ez is érdekes kérdés egyébként, nem tudom, hasonló esetben hogy járnék el, de hát nekem vannak gyerekeim (akiket szeretnék látni felnőni, unokák, mittudomén, tudom, önzés, de akár tolószékből is tudnék bébiszittelni), neki meg nincsenek.

      • En ezt nem teljesen ertem. Felnött emberekröl beszelünk, miert kellene egy orvosnak felhivnia a figyelmet a nyilvanvalora?
        Mas: komoly összegü, 65 eves korig tarto eletbiztositashoz több orat igenybe vevö vizsgalatot kert a biztosito , a haziorvosnal rendeztem, ezerfele verertek, vizelet, tesztek, minden, vagy 10 oldal kerdöiv.
        Minden negativ lett, tökeletes.
        Az orvos mondta, valamit a bemondasos kerdeseknel irjunk, mert a biztosito nem fogja elhinni, hogy 35 evesen semmi bajom nincs,nem is volt, igy kiegyeztünk egy heti 2 pohar bor beirasaban.
        Ez nagyon elgondolkoztatott, megdöbbentett.

        • “miert kellene egy orvosnak felhivnia a figyelmet a nyilvanvalora” Amiért teát és pihenést, meg C-vitamint javasol nátha esetén.
          És a tagadás miatt is. Ó, ilyen alkat vagyok, a szüleim is dundik – ezzel találkozik egy átlagos orvos.

          Fú, érdekes a biztosítós sztori!

  6. Tényleg szép. Csak arról nem jön le, hogy ugyanúgy folyton csücsörien a kinézettel, a szexiséggel, a tetszéssel fogélalkozik, mint a Victoria’s Secret modellek. Ez UGYANAZ. Csak az ekkora méretű nőkek nagyon ritkán ilyenek az arányaik, arcuk (vékony vagy annak fotózható arca van!), és nem ennyire feszesek, ez illúzió.

    This is lingerie that’s meant to be seen. My new #AshleyGraham Seductive collection NOW available at @dillards! #sexystateofmind

    A post shared by A S H L E Y G R A H A M (@theashleygraham) on

    • (nem értek egyet, engem erősebbé, bölcsebbé, felelősebbé, felszabadultabbá, szexibbé és boldogabbá tett, megláttam önmagam tőle, azt, akin nincs az a sok halogatás, maszatolás zűrzavar) (továbbá elvált a szar a májtól: reakcióképpen kijött az emberekből a lényegük)

  7. Én azt szeretném elérni, hogy az jöjjön ide olvasni, aki erre a fajta üzenetre, az én mondandómra, élményeimre kíváncsi. Elég egyedi, eléggé újszerű, sokat dolgoztam, mire ilyen lett, nem csak egy verzió, amelyet tiszteletben tartunk, mint akárkiét, hanem életként is, szövegként is teljesítmény. Ja, és próbálja megérteni, ne a saját elfogultságait olvassa bele.

    Nem azért íródik ez a tartalom, mert most ennek van piaca. Ashley Graham, Tess Holliday, beautywithplus mind betört a piaci résre, kihasználja a sokkal ragyásabb bőrűek, aránytalanabbak, szarabbul öltözködők reménységét a szépségre, és ezért amit csinálnak MÁKONY, CSALÁS. Abban áll a helyeseltségük, hogy erre a mondanivalóra nagy igény van (és szerintem minden gyanús, ami népszerű, mert leginkább a gázos emberi késztetéseinkre utaznak). Nem abban, hogy ettől jobb lesz az életed.

    Ne az jöjjön ide, aki annak a visszaigazolását keresi, amit már amúgy is hitt, mert ez intellektuális gyávaság. Engem meg idegesít, hogy nem simán leírja a véleményét, hanem tulajdonképpen azt kéri: ne ilyen legyen a blog, legyen más a blog, olyan, amilyen neki megfelel, mert az úgy jó, úgy helyes. Kritizál, baja van, sőt, “kiáll a jogaiért a nyomasztó blogger ellen” (ez tényleg wtf), eközben torzít, hamisít, hogy én nyomasztom, én azt állítom, hogy ez könnyű, én nem ismerem el az ő nehézségeit. Hárít, védekezik, sugall, követel. Nem dolgom felnevelni, megvigasztalni, meggyógyítani senkit, az ilyesmi egyéni terápián lehetséges, nagy figyelemben és bizalomban, és jó sok pénzért, sok hónap alatt, és úgy se biztos. Nekem ez nem szakmám, nekem ez nem jó, mert elvárás lesz belőle, meg elégedetlenkedés, és engem elmajmosít (bazári). Nincs ilyen felelősségem, “segíteni” sincs, ne várja ezt tőlem senki – ha mégis sikerül, szándékomtól függetlenül, annak örülök.

    Az olvassa a sportos posztokat és a médialeleplezést, aki megunta a saját halogatását. Az, akinek a csiricsáré, felszépített fitneszreprezentáció nem okés. Aki valami más beszédmódot keres, élményt, erőt a sportban.

    Ha van jóféle fitnesztartalom, akkor ő nagyon, a pánikbetegséget győzte le az edzésekkel, igazi példakép:
    https://www.facebook.com/tamas.rita.ne.panikolj.sportolj/?fref=ts

    És ez de jó, tökéletes helyesírással, igényesen, szmájlimentesen:

    Mindnekinek az eredmény kéne csak. Mert más is megcsinálta, és a fotón olyan könnyed. Akkor ő is. Akkor neki is jár, hát mivel rosszabb ő…? Hogy a teljesítmények, a csodaszép fitnesztestek mögött mi van, az nagyon durva, és ez még a Danybuildinges posztokból is látszik. És nagyon ritka az, aki erre felépítésileg igazán alkalmas, és összejön neki a forma. Az ugyanilyen keményen melózók (versenyzők) nagy többsége a középszerűségben és a feledésben végzi, és rengeteget fizet a be nem teljesült álmáért (pénz, idő, egészség).

    És ebből az is következik, hogy nem a látszatért, hanem azért futok (hosszút), azért emelek súlyt (nehezet), mert nekem belül az a kihívás. Nem az eredményért (fogyás, izom), nem a facebookért, hanem önmagáért. Hogy magamnak azt mondhassam, megcsináltam. Az én vezérem bensőmből.

    Ő speciálisan anyáknak, táncos, két kisgyerekkel:
    https://www.facebook.com/anyatestprojekt/?fref=ts

  8. “A fitneszmodell bebizonyítja, hogy mindenkinek vannak ülőhurkái”
    http://www.nlcafe.hu/szepuljunk/20161116/fitneszmodell-ulohurka/

    A fitneszmodell. Hát, ő nem fitneszmodell, vagyis, persze, edz és tónusos, és fotózzák, de ennek köze nincs a fitneszbeli eszményhez. Olyan szabadon engedős, lájtos. Hasa is ezért van. Aki lezsírtalanodott és levíztelenedett, annak nincs hasa ülve se, csak a bőr gyűrődik. Nem mintha ez volna a cél, csak nem igaz, hogy “még a fitneszmodelleké is”.

  9. “A tested egyedi, létezik egy benne rejlő program: a legjobb állapota, és abban az állapotában a legszebb az arcod.” – nézem a buszon a velem szemben ülőket (a téli ruhában az arc nagyobb hangsúlyt kap), hogy az egészen fiatalokat kivéve csupa lefelé görbült száj, összevont szemöldök… És az arca is nagy valószínűséggel szebb lehet annak, aki edz, sportol, mozog egy keveset legalább.

  10. Változatok a nem lapos has bemutatására.
    1. Ez a blogger megmutatja és büszkén vállalja a valóságot, és bennem nem kapcsol be sem az ízlésrendőr, sem a hazugságdetektorom.
    Ha EZ okés neked, ha ezt szépnek látod, és ilyesmivel mint saját hassal jól vagy, akkor nem vered át magad.

    A többi (röviden mondom) hazugság.
    2. “Fogadd el magad”, “így is szép vagy” utómunkás, rafinált kép. Így könnyű bikiniben megmutatni magad…
    http://beautywithplus.com/2015/06/22/a-szivarvany-ezer-arnyalata-celc4/
    3. Ugyanő, egy évvel később, pocileszorítva és jelentős hízás után.
    http://beautywithplus.com/2015/07/05/az-eros-no-celc17/
    4. A profi: az álkövér instagramtökély, aki hirdeti a mindenféle test szépségét, de neki is azok a képei hoznak sok lájkot, amelyeken olyan, mintha vékony volna.

    A post shared by A S H L E Y G R A H A M (@theashleygraham) on

    • “Szóval, megállapíthatjuk, hogy van a „jó kövér”, meg a „rossz kövér”. A jó kövér (azon túl, hogy azért homokóra alkata és nőies idomai vannak, a súlyfelesleg pl. nem a hasra, derékra összpontosul, hanem egy kicsi van a combokon, fenéken, és persze jó sok jut a mellre) „tudja, hol a helye”, törekszik az „előnyös” öltözködésre, nem sokkolja a nem kövéreket azzal, hogy „az arcukba tolja” teste másságát, láthatóvá teszi a hurkáit.”

      https://nokert.hu/mon-04282014-1501/1180/6/jo-kover-rossz-kover-meg-testkepuk-nokert-egyesulet-beszelgetos-estje

      Az ekvek baromi fontosak, de én nem akarok úgy élni, hogy az elvek okésak, de a testemben nem érzem jól magam, nem szeretem a látványomat. Akkor sem, ha a testem gyűlöletét a társadalom tanította meg nekem. Nagyon tisztelem Rita munkáját, következetes, tiszta elviségét és sisterhoodját, volt vitánk is, írt nekem, hogy nem okés, amit csinálok.

      És én nem arra jutottam, hogy hülyeség az egész, és a kövérek önigazolnak, hanem arra, hogy inkább nem akarok olyan feminista blogger lenni, akin számon lehetkéni elveket.

      És azt is tudom, hogy kevesen értik ezt az árnyaltságot.

      Holnap lesz a beszélgetés-falmászás!

    • Ez egy olyan clickbait poszt, ami a sztereotíp érzelmek kifejezésével meg a vélemények kikérésével akar forgalmat generálni az oldalnak, ha írnánk, a Facebook működési elveiből adódóan még több júzerhez jutna el a poszt és több ilyen poszt jelenne meg a hírfolyamomban. Meg a nem-plus-size júzerek kritikája csak megerősítené a csakazértisen alapuló dentitásukban az oldal kedvelőit. Olyan oldalakon érdemes konstruktív kritikát megfogalmazni, ahol nem teljesen színvonaltalan tartalom jelenik meg, ami sok emberhez eljut ígyis-úgyis.

  11. “A kövér embereknek igenis joguk van kövér testben létezni, függetlenül attól, hogyan lettek kövérek, mit is jelent pontosan kövérnek lenni, le tudnának-e fogyni, vagy sem. Ilyen egyszerű. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megszégyenülés, megaláztatás, kirekesztettség nélkül, békében élhesse az életét!”
    http://embracethefat.blog.hu/2013/12/06/a_gyulolkodes_eredmenyei
    Én asszem, nem a jogról van szó, hanem arról, hogy kövérség tömegesen és társadalmilag, meg egyénileg és lelkileg okés-e, és az öntudata (amely VALÓBAN reakció a kirekesztésre), mennyiben pajzs és önáltatás.
    De én ezt nem tudom megítélni, nem is akarom, nem is dolgom.
    Meg a jogokért kiálló valaki se tudja megítélni magáról.
    Szerintem senki.
    Attól még érdekes kérdés.
    Peter Attia, aki a járványos elhízás ellen küzd, szemléletformál, a ch csökkentésért érvel, blogol, önkísérletezik, sportol, lefogy, orvos, intézetet alapít, és rá akar mutatni, mennyire betegesen torz az élelmiszerkínálat és a tipikus amerikai étkezési szokások — ő vajon testszégyenít? (eatingacademy.com)
    Az biztos, hogy az emberek többsége nem fogja elismerni a kövérséghez való jogot mint jogot, sem a kövérséget mint egyenértékű állapotot, és igazán képviselni, hogy mindenki okés. Azt gondolja, hogy fúj, ő soha nem akarna így élni, kinézni, és ő mondjuk nem nagyon kövér, de utálja a saját háját is. Csak hallgat és udvarias. De mondjuk átnéz rajtad. Kibeszél. És közöttük élünk. Ezek hátrányok.
    Nem arról van szó, hogy meg akarunk nekik felelni. Hanem hogy tényleg hátrány kövérnek lenni. Tényleg nehéz mindig magadnak felnöveszteni az önbizalmad.
    Fontos a testem, részleteiben is. Fontos, hogy mutat. Mit kezdjek ezzel? Boldogabb vagyok, mint amikor még nem volt fontos, és nem néztem oda. Szeretném, ha más is megélné, hogy igenis van változás. Szeretném, ha csökkennének azok a faktorok, amelyek miatt a természetközelben élő népekhez képest annyian elhíznak ebben a társadalomban.
    Úgy élem meg, hogy már nem áltatom magam. Nem azért, met most olyan nagyon szexinek tartom magam, hanem azért, mert már oda merek nézni.
    Amikor meglátom a V-dekoltázst, ide nem teszek képet, tehát amikor a két nagy, lelapultan lógó mell között fordított V van, és mély a ruhakivágás, akkor én sem tudom azt gondolni, hogy jaj, ne mutasd már meg legalább. De reflektálok erre, és nem mondom ki. Ez jó, ennek van értelme?Nehogy megtudják? Nem tehetnek róla?
    Viszont ha olyan lenne a cicim, nem tudnám elfogadni. Hogy őszinte legyek, eléggé felkavar a látvány. De tudom, hogy ez senkit nem kell, hogy érdekeljen.
    Nem mondom, csak gondolom… ja, ezt már megírtam.
    Vajon az aknés-heges bőrűek is így állnak ki, hogy ők is szépek, és joguk van…? Csak arról van szó, hogy a test kinézetének és az uniformizált szépségnek tulajdonítunk túl nagy jelentőséget? Vagy ők így lobbiznak a saját érdekeikért, miközben tényleg nem szép és nem kívánatos az állapotuk?
    Vagy az nyilvánvalóan eü torzulás, és ezért sértő párhuzam?
    Kívánnád-e a lányodnak? Ez jó kérdés. Amikor a jogaidért lobbizol mint dohányos/kövér/diplomátlan, és ennek van egy öntudata, mert te is értékes vagy, és nem azon múlik, és döntés van az állapotod mögött (ezért teljesen más a kirgiznek/albínónak/fél karral való születés!!!), akkor én megkérdezem: ezt az állapotot kívánnád a lányodnak?

  12. Visszajelzés: de akkor legyél teljesen őszinte | csak az olvassa — én szóltam

  13. “Kaptam itt hideget meleget, amiért van rajtam fölösleg…de amikor olyan férfivel kerülök intim helyzetbe, aki előttem csak csontosokkal volt, mindig el van hűlve, h egyrészt milyen csodálatosan selymes tapintású a bőröm (az alatta elterülő hájrétegtől, isteni finom és puha, de nem szétfolyós) másrészt, hogy a bordáimmal nem szúrom őket, ha rám fekszenek…
    .
    Nyilván van olyan fitneszező hölgy, aki még elfogadhatóan csinos, de ezek a verseny-grill-csirkék, igen csak száraz falatnak látszanak, az arcuk elférfiasodik, a sminktől és a két szilikonlabdától, amit a mellkasukra ragasztanak nem lesznek nők már többé.”

    Komment itt:
    http://www.origo.hu/sport/20161222-europa-legkoverebb-orszagaban-is-tele-vannak-az-edzotermek-mindenki-gyur.html

    • “Rendben, csak ne nevezzék egészségesnek ezt a fajta életmódot. Én tisztában vagyok vele, h tovább élhetnék egészségesen az optimális testsúlyommal, de ezek a grill-macák azt hiszik, ők az egészség megszállottjai, mert ezt mondják nekik, holott, ugyan olyan veszélyes.
      .
      Mondom, szerintem ezek már nem is menstruálnak, ahogy a kórosan sovány balett táncosok, hormonzavar és minden ami kell…nagyon veszélyes.”

      “Figyi ez olyan, mint a homoszexualítás, amíg nem akarják egészséges cuccként letolni a torkomon, mint a testépítést, addig rendben van, de amint akként akarják jogosan felmerül ezen dolgokkal szemben a problémám és nyilván tényekkel támasztom alá (mint pl. menzesz elmaradása, köldöksérv).
      Azért mert most épp edzeni kezdtél és lefogytál valamennyit, gondolom előtte évekig volt rajtad is felesleg és ami azt illeti bármikor visszajöhetnek azok a kilók, így örülnék, ha kicsit bekussolnál, mert még nem jogosan vagy a “másik oldalon”.”

      • “Kedves férfiak, akik”bottal se piszkálnák” meg gusztustalannak tartják az ilyen nőket… Van egy vadi új hírem, nagyon figyeljetek: rohadtul nem érdekel senkit, pláne őket, hogy nektek mi tetszik… Nem azért csinálja, mert a ti fotelben punnyadt testeteknek akar megfelelni, hanem mert ez neki fontos, mert célja van és dolgozik érte… Ez elsősorban kitartásról és lemondásról szól (pl. nonstop csirkemellet és rizst kell enni), persze, ott vannak a vitaminok és táplálékkiegészítők, de azok ahhoz kellenek, hogy a szervezetük a terhelés ellenére is jól tudjon működni. A versenyes bronzosítás meg azért van, hogy az izmok tónusosabbak legyenek. Nem kell, hogy nektek ez tetsszen, nekem se volt soha a kockahas a preferenciám, de fontosnak tartom, hogy egy férfi törődjön a testével és éljen egészségesen.
        Szóval aki azzal indít itt minden reggelt, hogy kommenthuszárkodik, hogy ő megmondja, hogy (rajta kívül) minden és mindenki mekkora gyökér, aki fitneszezik, undorító, de ha jön egy nő, aki elmondja, hogy nem talál magának mondjuk melltartót, akkor kövér és fogyjon le – most tényleg, milyen nőt is akartok? Aki odafigyel magára, “szexi”, formás, van dereka, de melle, feneke is… Őszintén, gondolkodjatok el magatokon. És ha elgondolkodtatok, akkor mondjuk másszatok ki a fotelből, tegyétek le a cigit meg a reggeli kolbászt fehér kenyérrel, mustárral, esetleg néha fussatok egy kört vagy menjetek el mozogni – ne azért, hogy ti is fitneszmodellek legyetek, hanem hogy 60 évesen ne azon kelljen jajgatnotok, hogy a súlyotok miatt nem tudtok felmenni a lépcsőn és romlik a látásotok a kettes típusú diabétesz miatt. Higgyétek el, nem a rántott hús a konyha teteje. Se az életé.”

    • “Erről van szó, azt hiszik ez az egészséges, holott nem az. A büdös edzőteremben lábszagra edzeni, ízületeket tönkre baszni. Ki kell menni a kertbe kapálni, ásni, kaszálni, a jó levegőn, az minden szempontból hasznos. vagy legalább fegyencedzés, ami kivülről nem olxy látványos, mint a szteroidos óriássúlyok, viszont valódi értelmük van. Gerinc melletti izmok megerősítése, hasizmok, amik védik a belső szerveket…szerintem az összes testépítő köldöksérvvel volt már műtve…”

    • “Ha megnézed az itteni kommenteket, abból is kitűnik, h duci nőt senki sem akar magának, jól le lettem fikázva.
      Mind1 engem nem érdekel én olyan vagyok ameilyen, én is megpróbálok mindent annak érdekében, hogy egészségesebb legyek.
      Viszont azt el kell fogadni, h az embereknek vannak adottságaik, van aki könnyebben hízik, van aki az ideg miatt nem eszik, van aki eszik stb…
      De továbbra is, ezek a versenysportolók, illetve testépítők abszolút nem az egészség mekkái, hanem épp ellenkezőleg, pont olyan kártékonyak a testükre, mint azok, akik csipszet zabálnak.”

    • “Folyton stresszelik ezzel a magyarokat, hogy milyen kövérek, mintha nem lennénk amúgy is egy pesszmista, szomorú nemzet. Ezt a felmérést, szerintem, nem dagadt zsírdisznók végezték, hanem senkik, az egész egy kitaláció. Sokkal több dagadt meg lusta ember van Európa más országaiban, ahol a klotyóra is autóval mennek.
      Nézzenek meg itt hétköznap este egy edzőtermet, vagy akár hétvégén egy uszodát, a Margitszigetet, tele van amatőr sportolókkal. Hagyják már békén a magyarokat”

      • ezeket én is olvastam, ez volt a kedvencem mind közül 😀
        de azért tegnap reggel a munkahelyemen is elhangzott egy csúcsmondat az egyik sofőrtől:

        laci: valakinek le kéne szedni a fémplombát a konténerről.
        én: jó, akkor hozd ide az erővágót, mert még ekkora vasgyúró nem vagyok.
        laci: de leszel, nem?
        én: szeretnék.
        laci: de nehogy olyan legyél, mint azok a testépítő nők, azoknak már kinőtt a fasza is, az már nem nőies.
        én: ja de, igen, laci, szerintem tökre nőies, ha valakinek fasza van, én is szeretnék egyet.
        laci: jó, de most komolyan, ezek ilyen nagyon durvák, láttam ilyen pornót, amikben szerepeltek ilyen testépítő gádzsik, és kajakra kinőtt nekik ilyen kis faszszerű valami a sok erőlködéstől!
        én: (erre a válaszra büszke vagyok, azt hiszem) laci, ha az erőlködéstől fasza tudna nőni valakinek, akkor miért nem tolonganak itt egymást taposva az emberek, hogy kézzel tegyék be a kétszáz kilós raklapot a kocsidba?

        végtelenül súlyos sötétség, na 🙂

    • “Drága tesvíreim, ha a kövérek országa vagyunk mi a retkes faszomér nem tudok egy szájbabaszott ruhát, melltartót, bármit venni magamnak, mert az üzletek polcain minden csak XS-es???
      .
      Kedves ORIGO közölje már a kereskedőkkel is ezt a hírt, hogy végre tudjak vásárolni.
      .
      Tévek és tévhitek…venni akartam pár éve egy télikabátot, kapucnisat. Az L-es kapucnija tökéletes volt, viszont a cipzárt már nem volt olyan kényelmes húzni, mert feszült, felpróbáltam hát az Xl-est, na ennek kényelmesen feljött a cipzárja, azonban a kapucnija, az arcom közepéig lógott.
      .
      Kedves boltosok, aki pár kilóval több, mint az átlag annak nem kétszer akkora a feje, de még kicsit se nagyobb. Innen gratulálok.
      .
      Továbbá, ha a kövérek országa vagyunk, akkor háj és nagyobb mellek, na most elmegyek mondjuk (piacra nem is érdemes ott nincs nagy méret) egy Triumpfba, ahol A, B, C, D, E, F, kosárból van dögivel választék és akkor G-sből két árva darab van, de nem azért mert felvásárolták előlem, nem is gyártanak, vagy inkább azt mondom nem rendelnek kis hazánkba.
      .
      Azt hallottam Németországban vannak méretek ruhákból, mindenféle.”

    • “Foggyá’ le.”
      “Kurva anyád!”
      “…ha rákérdezek tudnak-e rendelni azt mondják nincs, egyszerűen, mert nem keresik…ezek szerint peches husi nő vagyok, aki arányos és nem minimellű nagy hasú.” 46-os nő, G-s melltartót nem talál

      • Én meg 80 A-t nem találok sehol, engem is sajnáljon valaki lécci!
        Azért rendben megvolt a 80 éves nagypapa is, aki nem büdös edzőterembe járt, hanem kapált, kaszált, szalonnán élt, oszt’ még ennyi idősen is fél kézzel eszi a nápolyit. (Az igaz, hogy vérhigítót szed, meg itt fáj-ott fáj, de hát a csirkerizstől meg mérgező poroktól ugyebár nem gurul el a talicska…)

      • (Azt meg tényleg értem, ha Levi’s boltba ment be 40-es farmert venni, miért mondták, hogy elefántméretet nem tartanak, hát farmerméretezésben a 40-es már 50 fölötti konfekcióméret… Persze vevőnek akkor sem mondunk ilyet.)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s