kiszervez

Filóztam a minap, a már-tavaszban lobogván, melegbe feledkezvén, egyben borzongván, hogy én miért nem. Egészen biztosan tudom, hogy én nem. Elvből? Vagy fáradt vagyok csak?

Nem visz rá a lélek, például, hogy megkérdezzem a hűtőpultba borultan pakolgató piros köpenyest, hogy hol a mascarpone. Nem tudom, miért. Szeretek érintkezni, megszólítani embereket, diskurálni pedig. De van nekem egy identitásom, egy helyzeteket átlátó-megoldó, nem-tanácstalan létezésem, sok éve, és abból az következik: nem lehetek olyan gyík, hogy ne találjam meg. Hogy valami hezitáló, fárasztó magyarázatra figyeljek oda. Jobb a saját logikám. És nem akarom zavarni sem. Annyira elmerül a pultban, hát ki vagyok én?

Meg is találom a mascarponét.

Van ismerősöm, aki a biztonság kedvéért mindent, de mindent megkérdez, figyel, bólogat, visszakérdez, majd nem érti, és nem arra megy, mondja is, hogy akkor mit is mondott?, végül egy ricottával távozik.

Én meg mindig: majd én, mindenben. Nem tolhatom másra. Lehet, hogy pont ettől vagyok ilyen fáradt. De végül is ez a felnőttség: dolgainknak magunk a végére járni.

Én ezt dacosan is csinálom, mert nem tetszik, ahogy a rendszerek működnek. Meg hogy nem tudják előbb, jobban megmondani a bolti dolgozók a mascarpone hollétét, mint ahogy én megtalálom.

Vagy kimondja az idegen szót, márkanevet úgy, ahogy nem annyira jó, és én akkor abba belehalok.

Nem hagyatkozom módszerre, útmutatásra, jó tanácsra, gurura, ez volt az edzőellenességem hátterében: egy ilyen jól felszerelt konditeremben, a mozgás élvezetében, elszántan csak kezdek magammal valamit nélküle is. Olvasok, alakulok rendületlenül, keresem azt, ami nekem, nekünk való. Edtől mégis megtanulom most, amit meg lehet, vele nem vitázom, de ő olyan is, hogy elférek mellette, ő se szól bele abba, amit nem kérdezek (például a ketogénbe). Húzok haza, és itthon csinálom a csapágygolyós súlyzókkal, és vannak még az egyszemélyes, teljesen saját edzéseim. Nem kell engem motiválni, mert belülről hajt mindaz, amihez nem vagyok fáradt. Nem kell hozzá tanú sem, bemutató, szurkoló, mert az is külső kontroll — majd a végeredményre mondjátok, hogy ejha. Ha sikerül. Akár a felnőtt, eszes, kedves gyerekem az, akár a blogkönyv, akár a strandforma.

Olyan az életem, hogy már muszáj egyedül dönteni, és a következményeket is válllalni. Nem lehetett maszatolni, sült galambot várni.

Nem hozatom az ételt, hanem én főzök, és nem is bíznék meg ennyire senkiben. Túl sok a szolgáltatás a mi társadalmunkban, az elveszett, tanácstalan ember. Én járok utána, ha intézni kell valamit, és az minél kevésbé legyen kontakt, fú, de utálom a szót is. Egy pontos, szabályos kérvény, ahhoz, akit illet, a jogszabály, a hivatalos úton — nekem ez megy jól. Nem kerülőút, nem szürke zónás ügyeskedés.

Csak semmi paternalizmus.

Nem érdekel az sem, hol olcsó a fűnyíró, hogyan lehet jól járni. Én találok magánorvost, színvonalas hentest, iskolát: keresek vagy rábökök, úgy. Nem kérdezgetek ismerősöket se, a saját benyomásaimra hagyatkozom, vagy a szerencsére bízom (és néha úgy járok). Nem hiszek az informális, jól járni akaró, másokat beelőző, haveri meg ismerősi alapú, egymásnak szívességet tevő ügymenetben.

Nem gondolom azt sem, legalábbis a körülöttem élőknél sokkal kevésbé gondolom, hogy a gyerekeim az életben szükséges skilleket és művelődést a jelen helyzetű oktatási intézményekben szerzik meg. Egy kicsit mindegy, milyen az iskola, egy kicsit ki kell bírni, erre jutottam, tanári múltammal is. Vagyis, a gyerekem lényegi művelődését sem szervezem ki, bízom az intézményre, tanfolyamra. Ha épp értelmes a tevékenység és elhivatott a nevelő, sok szépet, jót tanul ott, de azért az iskolában a hiúság vására, külső kontroll és rivalizálás megy, és nagyon sok sebet lehet szerezni. Nem lehet, hogy nagyon komolyan vegyük. A lényeg nem az elit suli vagy a csodatanár, hanem a család és a mikrokörnyezet. A hajnali fény szöge, a nyári délután. A rejtett tanterv, az értékrend és a levegőben érezhető normák, az alapbeállítódás, az emlékezetes szülő-gyerek együttlét pillanatai.

Az én gyerekeim sok tekintetben, kényszerek és az én értékrendem miatt is nagyon önállóak — úgy nőnek fel, mint a dudva. Ez néha teher és nehézség, máskor viszont, néha rádöbbenek: a kényszerek egészségesek. Nem félnek a világtól, a horzsolásoktól, a helyzetektől, nem habosítjuk a problémákat, nem elemzem én sem élvezettel az anyatársaknak, hogy mit nem kaptam a patikában, és hogy hány orvosnál jártunk, és hogy kitoltak velünk. Nem telik erre.

És amiért nem kérdezem meg az ismerőseimet, hogy ismernek-e valakit, tudnak-e az x suliról valamit, az azért is van, mert rájöttem, egy-egy vélemény megalkotásában, rajongásban, vagy épp valaki leszólásában milyen könnyen befolyásolhatók, túlzóak tudnak lenni. Rámondják név alapján egy sulira, hogy “az jó”, miköben az a suli már rég nem az, mint az ő gimis korukban, struktúra- és igazgatóváltás volt, és teljesen megváltozott a világ, még annak kritériumai is, hogy mi a jó. Vagy utálnak valakit, csak mert őt utálni szokás, valódi okok nélkül, igazságtalanul, a jó öreg közfelfogásba illeszkedve. És amint az a szitu, hogy nekem van valami problémám, téma leszek, vélemény is keletkezik, ítélet.

Fel kell nőni. Felnőttem. Ami nem jelenti azt, hogy mindent bírok, vagy hogy nem vagyok hálás a segítségért.

 

89 thoughts on “kiszervez

  1. Én csak most kapiskálom és tanulom, hogy mit is jelent felnőttnek lenni. Nem x kor betöltése, nem a munkahely léte, nem az első pofára esések, és nem is az anyaság/apaság.

    Felfedeztem, hogy a kollégáim mennyire képesek belehergelni magukat a felettesük utálatába. Rémisztően megy a közös gyűlölködés. Attól sem tartózkodnak, hogy a vélt szexuális életét firtassák. Konkrét konfliktus rendezése, vagy jelentése helyett ez megy. Néha megfordul a fejemben, nem is akarnak változtatást, jó ez a közös, nyájmeleg nyelvköszörülés. Eltereli a figyelmüket valami fájóan fontosról.
    És így telnek el hetek, hónapok.

    • Igen. És minden munkahelyen kialakul egy ilyen “csoport”. Számomra ez mindenhol kínos volt, igyekszem kerülni a vijjogókat. Aztán látják, hogy kerülöm őket és elégedetten pletykálnak egymás között arról, hogy én biztos “benyaltam” a főnöknek. Közben nekem is megvannak a magam bajaim a főnökkel (vagy jobb esetben nem), de nem érzem jónak, hogy én ezt így vezessem le.
      Azt érzem, hogy ha nem sodródunk, és van saját véleményünk (ami nem is rossz), akkor a társadalom megfog, és egyszerűen kilök magából.

  2. De jó ezt olvasni. Hogy nem vagyok ufó, amiért szeretem a dolgokat a hivatalos mederben tartani és sose kérek szívességet ismerőstől. Az is zavar, ha tőlem kérnek ilyet. Pedig szeretek segíteni, de a munka, az ügyintézés legyen tiszta. Van akinek csak az van jól elintézve, amihez ismerőst kért meg. Én is ebben nőttem fel, valószínűleg ezért nem bírom.

  3. Most beleborzongtam bizonyos szituációk emlékébe. Megyünk valahova, ölemben a térkép, navigálok, nem vagyunk eltévedve. Exférj ragaszkodik hozzá, hogy kérdezzek meg valakit. (Éééérted, kiszervezi a kiszervezést 🙂 Mondom, nem kell, tudom, hol vagyunk, odatalálunk. De kérdezzem csak meg. És akkor ott állunk az árokparton, hallgatva a gereblyenyélre támaszkodó kendős Mari nénit, ahogy magyarázza, hogy amott a Tóthék portája mellett forduljunk be jobbra… vagy inkább balra? és akkor a Kovácsék sarkán meg egyenesen tovább. Csak tíz perccel tart tovább udvariasan végighallgatni, megköszönni és gyorsan elfelejteni, mint amennyi idő alatt a térkép alapján odaértünk volna.

    • Jaj, de utálom én megkérdezni vidéken. De néha kénytelen-kelletlen. “Naasszongya mennek tovább egyenesen, mennek, mennek, kocsma mellett jobbra van egy utca, na nem ott hanem a Józsi után szembe balra, nem lehet eltéveszteni..”
      Én ilyenkor arra gondolok, hogy hülyére vesznek. Biztos a lelkem ezzel védekezik, mert nem akarja befogadni, hogy ilyen mértékű a sötétség.

      • Nem ideillő történet, nem is tudom, miért szeretném ezt most pont itt megosztani, de tegnap Bükkszentkereszten elénk vágott a kocsmából egy dülöngélő biciklista, a kedves kb. tíz centire állt meg az eldőlt bicikli kerekétől. Remegve ültünk az autóban, adrenalinlöket. A pasas felállt, fogta a biciklit, felszállt, és elindult. A kedves kiszállt az autóból, és feszültséget levezetendő (lehet, ha nem lettem volna vele, utánaszalad és fellöki) belerúgott az illető úttest közepén fekvő leesett kalapjába.
        És ilyen nincs!
        Nem direkt, de felrúgta a kalapot a pasi fejére. Az meg felnyúlt, megtapogatta, aztán továbbkerekezett.
        Mi még ültünk ott az út közepén az autóban egy darabig. Aztán megállapítottuk, hogy ez majdnem olyan jó sztori, mint mikor a libák felszálltak a buszra.

      • Nem sötétség. Ők így tájékozódnak, neki nem az az információ, hogy Jókairól van elnevezve az utca, hanem hogy Józsi háza áll a sarkon.
        Azért na.

        • Pontosan. Az a sötét, aki nem érti. 😉 Én se tudnám a szomszéd utca nevét, csak azt, hogy a vasút mellett megy. (Nem, az biztos, hoy nem Vasút .s nem is Állomás utca.)

            • Vagy anyukám, aki ha utcanevet is mond, akkor kegalább tudod, hogy itt nem kell jeresni azt házat. Én az útbaigazítás fejben magnóra vevését rajta fejlesztettem ki. Nyilván lesz az a pont,ja az útnak, ahol majd relevánssá válig az a leírás részlet. (Kivéve ugye, amikor utca házszám mert akkor a kerületben sem lehetek biztos és órákon át kereshetek nem létező épületet)

              • Jaj, ilyen leírásokat én is hallottam, exemtől leginkább. Egy idő után mondtam neki, hogy nem érdekel, szerinte merre kell menni, vagy mond pontos címet, és én megkeresem, vagy menjen oda ő.

            • Hát akkor meg pláne mi más alapján mondja el, merre kell menni? Vagy a pusztában, erdőben, ha nincsenek is jelzések (mellesleg, ha én ismerek egy erdőt, hol érdekel, milyen színű jelzések kódorognak arra?)

          • De itt nem erről van szó! Hanem a rengeted lényegtelen információról amit ilyenkor mondanak, amitől értelmetlen, követhetetlen lesz. A Józsi házánál balra. Te is ezt mondanád egy idegennek, vagy azt hogy a kocsmával szemben lévő barna színű ház mellett balra?

            • Minősített esetben azt is megtudhatod, hogy annak a Józsinak a házánál balra, aki tavaly kórházban volt idegzsábával, és nem a vöröshajú Józsiénál.

              • Na igen, ez mondjuk tényleg fárasztó 😀 Ellenben én is azt tapasztalom, hogy ez nem okvetlenül vidéki, falusi jellegzetesség, ellenben életkorral és/vagy magányossággal erős összefüggést látok. Persze ez nem szocio-pszichológiai tanulmány, csak szerény vélemény.

            • Az ő szemszögéből lehetséges, hogy tudatlan az aki 150 km távolságból odaérve nem tudja, hol lakik a Józsi. De ez szerinted objektív meghatározása lehet a tudatlanságnak?
              Valóban találkozhatsz ezzel a jelenséggel nagyvárosban is, csak ritkábban. Életkori összefüggése is van, egyetértek.

              • Nyilván nem. Azonban a tudás és a tudatlanság viszonylagos. Egy yanomami Amazóniában elég sok tekintetben tudatlan hozzád vagy hozzám képest. Szinte mindenben. De ha oda kerülsz, Amzóniába, akkor a szinte a minden ott, és te leszel tudatlan, és ha ő nem segít, lehet, hogy másnapra jaguárkaja leszel. Nem látom be, hogy miért lenne a mi tudásunk magasabb endű vagy értékesebb, mint a falusiaké.

              • Azt állítom, hogy nem határozható meg objektíven a tudatlanság. Erre te kérdeztél rá. Azt nem mondom, hogy te tartod magasabbrendűnek a saját tudásodat, de gyakori ez az elképzelés, téged nem ismerlek ennyire, hogy ezt tudhassam, bocs a félreérthető fogalmazásért.

            • Neked lényegtelen és követhetetlen. Neki nem.
              Én azt mondom egy idegennek, ami nekem eszembe jut. És az sokszor rózsaszín ház balra, nem pedig Kossuth utca hét.
              Ez arról szól, kinek mi a releváns információ, szerintem. Itt, ahol én most élek, ebben a faluban sokszor utcanév sincs, de a Gyurka háza előtt MINDIG áll egy zöld traktor, kivéve ha vetés van, de azt meg mindenki tudja mikor van tehát akkor ne is keresd a zöld traktort. Aratáskor a másikat használja, ami kölcsönben volt a dagi Jóskánál, tavaly. 😀 Érted?
              Ez épp ilyen az ő szemszögükből is. De a szándék, arra hogy segítsenek, maximális. És ha van némi türelem, tapasztalataim szerint előkerül az utcanév is, meg egy csomó olyan infó ami alapján tényleg megtalálod.

              • És miközben elvárod, hogy megértse, mi a számodra a releváns, képtelen vagy megérteni, hogy mi az ő számára a releváns. Hogy neki tudnia kellene, hogy a városban (ahol ős sosem lakott) az emberek nem ismerik egymást, nem is érdeklődnek egymás iránt? Érdekes. És akkor neked nem kellene ugyanannyira tudnod, hogy a számára meg igen, releváns, hiszen ismer mindenkit, és a számára teljesen értelmetlen és élhetetlen az a hely, ahol ez nem így van. Ahogy a számára a Kossuth utca értelmezhetetlen, hiszen ők jobbra meg balra fordulnak a sarkon, esetleg egyenesen továbbmennek, nem olvasgatnak táblákat.
                Namost: ezt a gondolkodást sötétségnek nevezni, az vajon mi, ha nem a saját gondolkodási módszered, valamint a saját ismereteid magasabbrendűnek tartása?

                • Ha valaki ilyen mértékben képtelen a szemszögváltásra, hogy egy nyilvánvalóan más szempontok alapján tájékozódó “gyüttmentnek” így ad felvilágosítást, az szerintem is rest szellemileg, legalább.

                • Igen, bizonyára. De ezek az emberek általában a másik gondolkodásmóddal gyakran sosem találkoztak.

      • “Biztos a lelkem ezzel védekezik, mert nem akarja befogadni, hogy ilyen mértékű a sötétség.”

        Van tősgyökeres budapesti barátom, aki pont így igazít el mindenkit. Hímsovinisztább ismerősünk azzal magyarázták, hogy a fiú meleg és “női agya van”.
        Ez körülbelül olyan sötét magyarázat, mint a te kedélyes leírásod, csak mert valaki másképp tájékozódik. Mindkettőtök lelke védekezik.

          • Nekem ez nem másképp gondolkodás, hanem lustaságból fakadó empátiahiány. Megértem, tolerálom, de ugyanakkor rohadtul idegesít, ha valaki ennyire nem képes belehelyezkedni más szemszögébe.

          • Máshová nem fér.
            Szerintem ítélkező és normatív azt mondani, hogy az, aki így kommunikál szellemileg rest, meg sötét. Sértő is, de ez már az érzelmek világa, hagyjuk is.
            Nem képzeljük, hogy meglát egy idegent és azonnal átvált egy másik gondolkozási sémára, a mi két szép szemünkért?
            Nem arról van szó hogy lusta, nem akar, hanem hogy adott helyzetben a legjobb tudása szerint jár el, és részünkről is igényel némi toleranciát, ha más kultúrális közegben szocializálódott emberek közé megyünk.
            Másrészt, azt hiszem, egy falusi parasztbácsi eltudja olvasni az utcanévtáblát Budapesten, és tájékozódni az alapján. Vagyis mi vagyunk azok, akik az övét nem tudjuk értelmezni, ő a miénket sokkal inkább.
            De mondom, én még olyannal nem találkoztam, hogy előbb vagy utóbb ne értették volna meg az én szemszögemet.

            • Mindenki a magából kiindulva határozza meg a normát, igen, Mi a szellem, mi a restség, mi világos- értelmes vagy sötét-buta vagy épp bűnös.
              Ennek itt mind tudatában vagyunk szerintem, (mégis puffogunk itt rajta….hi-hi)
              Arra, hogy mi a az empátia, szintén normatívan tekintünk. Tudom például, és igyekszem most már szem előtt tartani, hogy ez egy olyan dolog, amivel nekem van feladatom:Jól kell bemérnem az elvárásaimat mások empátiájával kapcsolatban, ne magamból induljak ki. Dolgozom rajta.

            • “Nem képzeljük, hogy meglát egy idegent és azonnal átvált egy másik gondolkozási sémára, a mi két szép szemünkért?” De basszus, ennyie nem bonyolult. Ismeretlen jő, azért kér útbaigazítást, mert fogalma nincs, mi hol van. Se a Józsi, se a Kossuth utca.

    • Olyan vagy akkor, mint az emberem, ő is utál megkérdezni embereket, én viszont eleve úgy készülök az utazásokra (jelzem, istenhátamögé szervezek kirándulásokat, nem pl. Berlin belvárosába), hogy ok, akkor ott lesz egy pont, amikor “majd megkérdezünk valakit”.
      Meg pl. Európa keletebbik felén az iránytaxik (marsrutkák, maxi-taxik) is olyanok, hogy bizony szólni kell a sofőrnek, hogy te pont ott, annak a semminek a közepén akarsz megállni és akkor a sofőr közli, hogy nem, az nem arra visz, ő jobbat tud, s akkor még legalább öten beleszólnak és mindenki segíteni akar. Én mondjuk erre kalkulálok is, de ki hogy csinálja: az unokanővérem a madridi útjuk előtt letöltötte a busz -és metrómenetrendeket, vitt gps-t és pontosan tudta, mi hol van, merre kell menni, de még azt is, melyik múzeumban, melyik teremben van a Goyának az a képe, mert nem szeret megszólítani senkit.

      A legjobb az volt, mikor véletlenül átmentünk egy nem-uniós határon “azt az utat követve”, akkor közöltem az emberrel (aki még összeszorított foggal ment volna tovább, mert “ez az út vezet valahova, meg ne kérdezd”), hogy akkor én most bemegyek ebbe a kiskocsmába és megkérdezem, melyik országban vagyunk. Végül jött velem, megittunk valamit, beszélgettünk a helyiekkel.
      Ha belegondolok, van vagy negyven térképem, kicsit mintha gyűjteném is őket, de porosodnak. Én szeretem megkérdezni lehet, hogy ez már kiszervezés, de nem zavar.

      • Én kedvelem ezeket a sztorikat. Ha sietek, persze nem jönnek mindig jól. De tapasztalataim szerint észre szokták venni a kérdezettek, ha nagyon sürgős. Rajtam tuti, mert minden látszik 😀
        De olyan történeteket hallok, hogy beszarás. A múltkor például Venciről, akinek a háza mellett lehet mézet venni, és arról ismert a faluban, hogy nem volt kályhája, ezért eladta a fát. 😀

  4. Azt hittem, a képen Szenterzsébetet láthatjuk… 🙂 Őszintén remélem, van segítséged: olyan, aki nem várja, hogy kérj, hanem szembemegy (elébemegy). Az az igazi. Csak azt lehet… Csak azt tudnám elfogadni.

  5. én gyereknek voltam ilyen. nem kérdeztem soha, vagy megértettem, rájöttem magamtól, vagy úgy maradtam. aztán mostanra ellustultam kicsit, már van, hogy inkább kérdezek, mert egyszerűbb, de azért a döntés az enyém.
    meg régebben volt néhány alkalom, amikor kizsarolták belőlem, hogy “segíthessenek”. itteni írásokat olvasgatva világosodtam meg, hogy igenis jogos volt az akkori fölháborodásom. talán most már nem hagynám magam, de a legjobb lenne, ha egyáltalán nem kerülnék többet ilyen helyzetekbe.

  6. Tegnapi konfliktusom a GPS-sel (én amúgy nem használom, de ismerőst fuvaroztam, el voltunk késve), és a GPS-es férfi (hang )felnavigált minket egy 30%-os (!) lejtőn, volt is tábla, és egy másik is (behajtani tilos). Én ezt nem hiszem el, hogy ne lenne más út, mondom, mikor fél úton megálltam, remegő kézzel, beijedve a 30%-os szűk, és járhatatlan út kellős közepén. Hogy fogok én itt megfordulni, csónakkal a csomagtartón? Sikerült, és volt is más út, de máskor én nézem meg a térképet, az biztos. 21. century digital boy, hogyne!

    • az én kedvenc gps-es sztorim: próbálunk egyik autópályáról a másikra keveredni (a valaha jól ismert utat teljesen átalakították az utóbbi 10 évben, amíg nem jártunk arra), közben hatalmas dugó, kamionok, stb. végre elérünk oda, ahol rákanyarodhatunk a keresett útra. gps: forduljon balra. tábla: balra bp, tehát vissza oda, ahonnan indultunk. a férjem már rakta is ki az idexet, én meg üvöltöttem egy nagyot, hogy mit csináljon a gps-ével, és most azonnal menjen tovább jobbra. nekem lett igazam. a másik ilyen az volt, amikor elhajtottunk a célpont mellett (akkor hiába mondtam, hogy szerintem túlmegyünk), majd a szerpentin közepén megkaptuk, hogy “ön megérkezett” 😀 a miénken amúgy női hang volt 🙂

  7. Ismerem ezt a mentalitást, nem tudom, más miért jut el idáig, csak azt, hogy én a negatív tapasztalataim miatt. Én sokszor éreztem azt, hogy nem akarok mindenhez érteni. Hogy inkább rábíznám magam egy szakemberre. Aztán megkerestem a szakembert, ráhagyatkoztam, és mikor az eredményt láttam, akkor rájöttem, hogy jobb lett volna, ha az elejétől a magam feje után megyek. Hiszen a saját szempontjaimat csak én ismerhetem igazán. Más nem fogja őket figyelembe venni. Én a keserű “ő sem tudja jobban” élmények eredményeként vagyok mostanra önfejű. A kiszervezésekből mindig csak a gond volt, amit aztán nekem kellett orvosolni. Mert a szakik is az én bőrömre figyelmetlenek, vagy értetlenek. Hamarabb jutok a kívánt eredményhez, ha kellően utánajárok, és magam hozom meg a döntéseket.

    • Ugyanígy érzek, de én még abban a fázisban vagyok, hogy nem akarom elfogadni, hogy muszáj nekem utána járni. Pedig, ha azt az időt, amit azzal töltök, hogy keresem miért jönnek ki fehér foltok a fogamon (mert a fogorvos szerint gyerekkoromban fluortablettát kaptam, viszlát, de ezek most jönnek, hetente új!) azzal tölteném, hogy a saját szakmámban mélyedek el, mennyivel jobb lenne.

  8. Ha lenne nőnapi poszt ezen a blogon, akkor odaírnám, így csak megfogtam egy posztot és ideírom:
    Köszöntelek téged (és olvasóidat )nőnapon
    🙂

  9. Segítség kérése és felnőttség: persze, ha állandóan kérünk másoktól valamit, az gyerekes. De másrészt: én gyerekkoromban, és még nagyon sokáig nem tudtam, nem szerettem kérni, kérdezni. Ma már simán megteszem. Segítséget kérni és elfogadni tudni: meggyőződésem szerint pont a felnőttség része.

  10. Reklamálnék a nőnapi poszt hiánya miatt. Rémes! Pedig már rákészültem. Na majd legközelebb 😀
    Kiszervezés, ez nekem csak egy szűk körben megy, megbízható szolgáltatókkal, akikkel már kialakult a kapcsolat. Ilyen például a taxisofőr, meg az a könyesbolt, ahol tudom, hogy tuti szépen becsomagolják az ajándék könyvet és leszedik előtte a cimkét. Kevés ilyen van, és ritkán is használom ezeket, mert ugye bele kell férni a havi keretbe, ellenben ha mégis, akkor valós megkönnyebbülés. Háromemeletes bio gyümölcstortát se próbálok meg sütni szárazbabból szülinap előtti éjjel már régóta, rendelek kaját, sütit olyankor. Rémísztő arra gondolni, mennyire kényszeresen “mindent én” akartam csinálni még nem is olyan régen.
    Az ilyen baráti alapú kiszervezés nekem se megy, mindig sokkal többet, nagyobb szívességet várnak el cserébe, erőn felülit és azonnal, és akkor inkább megcsinálom én. Nem kicsinyességből, hanem mert az nekem nem segítség, ha a két óra helyett a hétvégi pihenőmből elvesznek hatot. Vagy pedig látni a másikon, hogy nem szívesen, de megteszi, társadalmi nyomásból, meg mert sérülne az önképe, ha nemet mondana.

    Az útbaigazítás témához: mi egyszer kértünk így segítséget, hegyvidéken, kicsi falu útkereszteződésénél, ahol a GPS csődöt mondott. Visszagondolva jobban örültem volna a hosszú részletes útbaigazításnak, még ha fele irreleváns is 😀 A megszólított emberke csak annyit mondott, hogy A út a rövidebb, de B út a jobb, ő inkább arra menne.
    Persze a társaság kollektíve a rövidebb útra szavazott. Amiről kiderült, hogy konkrétan az egész hegyen át kell menni egy keskenyke úton, ahol ha valaki szembejön… hát, akkor kiszáll az ember és aki kevésbé határozottan káromkodik, az tolat le a hegyről. Több órával kitolódott az út, de végső soron rövidebbnek rövidebb volt 😀 kilométerben 😀

    • “meg az a könyesbolt, ahol tudom, hogy tuti szépen becsomagolják az ajándék könyvet és leszedik előtte a cimkét. ”
      Jut eszembe, hogy már az is kiszervezés, hogy veszed a könyvet, és nem te írod és nyomtatod 😀
      Komolyabban megfogalmazva: a munkamegosztás minden formája lényegében kiszervezés, nem?

      • A blogger azt mondja: a szakmunka és a specializáció nem az (ács, takarító, webfejlesztő, káposztatermelő, tanító /írás-olvasás/), elvégre nem érthetünk mindenhez, vagy az időnk, figyelmük, erőnk másra kell. Viszont a személyes döntések átengedése, a felelősség nem vállalása, a sültgalamb-várás és az áhítatosan kritikátlan módszerkövetés, az kiszervezés.

        Tényleg ennyire nem megy át, vagy csak a klényszeres protestkommentelés van…?

        • Én múltkor az egyik bejegyzéshez majdnem odakommenteltem, hogy azt én pritaminpaprikának írom, és a másikat kaliforniainak, aztán mégse. Ügyes vagyok, ugye? 🙂

        • Má megen pedagógusék. Kolléga sopánkodik, hogy nem tudnak a gyerekek kétjegyűvel osztani, pedig ő olyan szépen kérte, hogy hétvégén minden család gyakoroljon. Óvatosan megkérdem, miből gondolja, hogy 1. ez a szülők dolga ( ezt meg se hallotta), 2. sebész főorvos apuka ért a kétjegyűvel való osztás algoritmusának megtanításához. Diadalmas válasz ( uramsegíccs): ” Szülőin megtanítottam nekik!”
          Csak én kapok ettől síró- és röhögőgörcsöt egyszerre?

          • ótejóég… nem, nem csak te.
            Ezt sosem értettem, hogyan vehet valaki ennyire semmibe a saját szakmáját. Ő x évig járt fősulira, egyetemre, hogy tanár legyen, majd félórában tanárrá képezi a (teljesen különböző hátterű, végzettségű, stb.) szülőket? És ettől eredményt vár? Sőt, ettől várja az eredményt?

          • Nem akarok rátromfolni,de nálunk amellett,hogy mi szülők otthon tanulunk a gyerekkel,ráadásul a Tanci odaülteti szünetekben v.elkéri tornaóráról a lányomat,hogy tanítsa olvasni az osztálytársát,aki annyira beszédhibás,hogy dadogás nélkül nem tud egy szót sem kiejteni,mindamellett,hogy cigány és tetves,meg merő szimpátiából üti-rúgja a lànyomat. Nem tudok mihez kezdeni a helyzettel,a gyerek majdnem minden nap megfordul az igazgat9 irodájában,mégsem raskják ki. Sulit tavaly váltottunk,az általam (régebbről) jó pedagógusnak ismert tanítónő alkoholproblêmája miatt. Őt sem távolították el,a gyerekek szívják meg.

        • Mit értesz protestkommentelés alatt? Nem kötekedésből, csak ez a szó most tényleg nem jön át.
          Általában arról mesélek-kommentelek, ami eszembe jut a posztot olvasva, önmagamat bogozom itt, szóljatok, ha fárasztó vagy túl sok 🙂
          A nőnapi posztos félmondat nem komoly, bocs, ha követelésképp jött át. Ma 320 darab nőnapi köszöntőt olvastam az internet tengerében. Nőnapiköszöntő-mérgezésem van 😀

          (Nem tudom ám, hogy ez most mindkettőnknek szólt-e, a wordpress komment-szekciója zavarba hoz, míg világ a világ, meg egy fél nap.)

          • Aki mindig ellenkezik, minden állítást vitakezdeménynek fog gfel, és csakazértis kiötöl valamit, nehogy üres legyen a kommentfelület. Vagy az internet. Aki szerint jó, de… Aki szerint nem úgy van az, de nem akar belehelyezkedni az állításaiba a másiknak, megérteni. Ők poéngyilkosok is, általában, mint a múltkori csóka a linzersütéssel (facebook).

            • Borsó hozzászólásához:hajnali 3 óra körül írtam,elragadtak az indulatok,nem akartam-nem szokásom-cigányozni,elnézést,ha bárkit is megbántottam volna,de a gyerek tényleg elviselhetetlen verekedős,bicskát visz a suliba (másodikosok) fenyegeti a többieket és tényleg többször fordult elő,hogy tetűt találtak a hajában,kukáznak,az apuka börtönben ül és őket bezzeg nem piszkálja senki. Tényleg bocsánat,ha bántóan fogalmaztam,a helyzettel van bajom,mégcsak nem is a gyerekkel,ő ebben nőtt fel.

  11. Nem hagyatkozom módszerre, útmutatásra, jó tanácsra, gurura, ez volt az edzőellenességem hátterében: egy ilyen jól felszerelt konditeremben, a mozgás élvezetében, elszántan csak kezdek magammal valamit nélküle is. Olvasok, alakulok rendületlenül, keresem azt, ami nekem, nekünk való. Edtől mégis megtanulom most, amit meg lehet, vele nem vitázom, de ő olyan is, hogy elférek mellette, ő se szól bele abba, amit nem kérdezek (például a ketogénbe). Húzok haza, és itthon csinálom a csapágygolyós súlyzókkal, és vannak még az egyszemélyes, teljesen saját edzéseim. Nem kell engem motiválni, mert belülről hajt mindaz, amihez nem vagyok fáradt. Nem kell hozzá tanú sem, bemutató, szurkoló, mert az is külső kontroll — majd a végeredményre mondjátok, hogy ejha.”
    Jó dolog ez! Viszont vannak, akiket motiválni kell: pl. az olvasó? Engem például motivál a blog abban, hogy írjak. (szakmai témában, nem társadalmi témában, azokhoz nem értek 🙂 )

    “Egy pontos, szabályos kérvény, ahhoz, akit illet, a jogszabály, a hivatalos úton — nekem ez megy jól. Nem kerülőút, nem szürke zónás ügyeskedés.”
    Szerintem erre az egyetem tanítja meg azt, aki hajlamos sunyin a kiskaput keresni. Aki ettôl hány, az pedig kénytelen belátni, hogy sokszor a kiskapu ajtaja jobban mûködik :\

  12. Kiszervezés szerintem az is,hogy a gyerek valami nemkellene-dologgal játszik,vagy a kutya műanyagot rág,és Apa,bár ő van közelebb hozzájuk odaszól nekem,hogy vegyem el tőle. Persze,én legyek a rossz/harapjon meg a kutya!☺

  13. Visszajelzés: a kína-tanulmány és én | csak az olvassa — én szóltam

  14. Visszajelzés: engem rugdosni kell | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: mi a bajuk a nőknek? 1. – magazinék | csak az olvassa — én szóltam

  16. Visszajelzés: hogyan vetettem véget a táplálkozási zavarnak? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s