élni, félni, felélni, kidőlni, visszaélni, meghalni

Trigger warning. Ha haldoklód van, ha kísértél halálba szeretett személyt, érzékenyen érinthet a poszt.

Mi lesz az öregeinkkel? Ki fogja őket ápolni? Hogyan lehetne igazságosan elosztani az erőforrásokat, hogy ne legyen annyi kín?

Kérdi a blogger.

Micsoda bloghullám indult! Büszke vagyok. Megeredtek a klaviatúrák. Hiszen akkor már nem is volt trendi a blogolás. Ez a sok csakazolvasó! 🙂

S e feléledő vágytól nem függetlenül, ahogy kamasz vágja rá édes jó tejberizzsel közelgő anyjára az ajtót (“leválás”), hirtelen tűnt el.

További jellemző, hogy közösségi fókussszal, nagyívű állításokkal, ellenzékien váltanak meg világ: a szakmájukon kívül tesznek szakmai jellegű állításokat, amitől egy kicsit mindig viszketek. Mert víziókat megfogalmazni, bírálni a meglevőt nem ám bátorság, ó, nem. Épp ellenkezőleg: elégedetlenkedni, hibásokat kiáltani, permanens felháborodásban élni csábítóan könnyű. De ha ott vagy pozícióban, úgy megvalósítani, pontosan a te részedet elvégezni, csapatban, szívósan, korlátok között, átverni a haladás ellenségein a progresszívet, az nehéz. Nehéz a saját életben helytállni is (és mintha pont ahelyett dumálnának).

Véletlenül sem informatikus ír informatikai blogot, terepen dolgozó szocmunkás értekezik a szegényekről. Van helyette személyes tapasztalat, érintettség, ami persze “hitelessé” teszi, de pont ezért leszűkült, elfogult a szemszög. Láthatólag nagyon kell igazolni valamit.

Gondolkodni persze érdekes, meg beszélgetni, de valahogy mindig arról van szó az ő blogjaikon, hogy mit csináljon valaki más. Milyen hülye, hogy nem azt csinálja, azt kellene csinálnia, és debezzeg a felelős és morális író.

Van bennem némi megütközés, mert a múltat nem sikerül eltemetni, éspedig nem én maradtam úgy, hanem azok, akik birtokba vettek, közügyként élték meg a magánügyeimet, és már eddig is sokat bántottak, effektíve is: kettő poszt után megtalálom ott a családomra, gyerekeimre, döntéseimre és szerelmemre való, fensőbbségesen ítélkező célzást. (Neki a másik blogjában volt az, hogy ő aztán nem hisz holmi nyolcvankilós bloggernek.)

Szóval, ezek erős állítások, és átlengi őket, hogy mindenki milyen hülye. Nem lehet nem élesen nézni, mert nagy a svung, és azt érzem: jobb, ha figyelek, át ne verjen. Ez mindenkire igaz, rám is, igazi szépírókra is: ha nagy a svung, figyelj oda.

*

A rászorulók méltó ápolásának társadalmi szintű megszervezése valós és nagy, egyre kiáltóbb probléma, erre hívja fel a figyelmet a blog. Tovább élünk, egyre többen leszünk, elhúzódik az inaktív kor, és nem lehet már se a nagycsaládra, se a nők ingyenmunkájára bízni az ápolást. Az is igaz, hogy nincs elég szó a témáról, nem lehet vele választást nyerni. Én persze nem látom a mindennapjaimban azt a szenvedést, amiről az ápoló ír, és kerülöm is, hogy sokat lássam. (A terhelt kapcsolat miatt, és János végigkísérése miatt is.)

(És közben az önvád, hogy másoknak milyen rossz, ők milyen becsületesen súlyosak. Hát hogy van pofám nekem úszni, napozni? Nem foglalkozom se magánemberként, se bloggerként a komoly dolgokkal, nem csak a betegeimmel nem, hanem semmi közjóval. Nem mentek menekültet, mint Szent Erzsébet, nem gyűjtök az Igazgyöngynek, nem láncolom magam fához, nem vagyok rákos, se depressziós, se megszégyenített kövér. Illene pedig.)

Van-e megoldás a “kínokra”? Intézményekben vagy otthon, de fizetett munkaként kell valakinek ápolnia a fogyatékkal élőket, betegeinket, a hosszú életű, ám vegetáló öregeinket.

Nos, magam is laikusként felelek. Ha valaha megoldás érkezik, az biztosan nem valami ügyesen optimalizált, jóléti rendszer lesz. Az erőforrások átcsoportosításával sem jut arra sem központi, sem egyéni forrás, hogy mindenki számáa elérhető legyen a jól felszerelt, madárdalos öregotthon, és ott a képzett személyzet lássa el az idős embert, vagy igénye szerint otthonában ápolja demens/mozgásképtelen korában, huszonnégy órában.

És én ezt nem is gondolnám társadalmilag igazságosnak, mert ez pazarlás, élet- és munkaerőpazarlás. Jó lenne levenni a terhet a rendszerről.

Amit a blog bemutat, a brit modell professzionális, méregdrága és elidegenedett. Jelen viszonyok közepette kb. heti ötszáz (a blogger kalkulációi és igényei szerint hétszáz fölötti) fontért kéne az otthonápolást megvásárolni, miközben az ápoló korlátozottan kompetens az ápolásban, ő nem nővér. Ha a bóklászó demens elesik, nem is emelheti fel, nem szabad.

Az egyik plasztikus esetleírásban másodmagával ült ott az említett áron az – ápolásra már nem szoruló, öntudatlan – haldokló mellett napokig, mert ott kell ülni. Ülni kell ott, és várni, ez a munka, nem ülni ott felelőtlenség – de nem bírja, idegileg nem bírja a helyzetet, és röhögcsélnek, de nagyon. Én értem, hogy fáradt, értem az előzményeket, érzékenyen írja le, de ennek mi értelme ennyi pénzért? (Ez olyasmi, amit névtelenül és magyarul megírni is igen bátor tett.)

Én a magamét inkább egyedül és olcsón szeretném. Érdekes, pont ezt a jelenséget leírja Shriver is az Ennyit errőlben, csak hát az ottani nevetgélők kamaszok, nem fizetett ápolók, sokat isznak a virrasztás alatt, és a halálnak a szenvedés mellett is délies fieszta hangulata van.

Mi lesz az öregekkel?

Tegyük fel, magatehetetlen haldokló vagy. Ha maradt még áhítat és érzelem a családban, akkor a család lesz ott, ha nincs áhítat, kötelességtudat, érzelem vagy épp család, akkor egyedül halsz meg. Ha szakszerű ápolás kell, akkor, sajnos, intézmény, amelynek színvonala az erőforrásoktól és általános normáktól függ, vagy pedig méregdrága magánápolás, import munkaerővel.

Hogy lehetne ez másképp? Ki adjon pénzt? Ez így iszonyú pazarlás.

Szívszorító a sok fogatlan néni. El is hittem vagy tíz percre: ilyen az öregség, ilyen a halál.

De nem ilyen.

Nemsokára mi is ott leszünk, mi, akik most aktívan, így vagy úgy intézzük az ügyeinket, használjuk vagy haszontalankodjuk az időnket, szeretünk, utálunk, sikerülünk és bukunk, cselekszünk és mulasztunk, megnyomorodunk vagy megerősödünk, dohányzunk vagy leszokunk, előre gondolkodunk vagy leszarjuk, önigazolunk vagy testmozgunk. Ezek a kínok, ezek a haldoklók ugyanazok az emberek, meg mi magunk is, csak pár évvel-évtizeddel később, akik itt vannak körülöttünk és jól-rosszul élik az Egyetlent, mérgeznek esetleg másokat, elszórják a pénzüket, manipulálják a családtagjaikat.

A jól vagy rosszul élt életnek következményei vannak.

Vannak nem mérgező, nem manipulatív öregek is, de Bűbájnéni sem várhatja el, hogy ingyen ápolja évekig a család, kvázi cserébe a neveltetésért, meg “tiszteletből”.

Mint ahogy nem is szoktak ingyen ápolni senkit: Magyarországon az a modell, hogy aki nem kerül elfekvőbe (ez a rosszabb), öregotthonba (ez még szerencsés is tud lenni), azt a középkorú munkanélküli (eleve az, vagy a szülő kedvéért munkával felhagyó) gyereke ápolja, többnyire nő, és ennek fejében az anyja-apja előző rendszerben szerzett, még magas nyugdíjából él, vele közös háztartásban, saját (öröklendő) ingatlanban. A legelemibb érdeke, hogy a szülő sokáig éljen. Az erdélyi nénik ritkák és nagyon drágák. A köztük levő kapcsolattól, sérelmektől-érzelmektől és a szülő állapotától, az ápolás idejétől meg persze a saját életterveitől, a feladott projektjeitől függ, hogy eközben az ápoló tönkremegy-e, megkeseredik-e, vagy ez is egy lehetséges, nem is durva életút.

Mi lesz tehát a válasz? Tök nehéz ez, mert tabukat érintek mindenképp, és figyelmesen kell fogalmazni, ne az legyen, hogy aki nem hasznos a társadalomnak, az annyit is ér, dögöljön meg. Ki fogja majd hogy érteni? Nem akarnék Puzsér se lenni, aki élősködő, mindenki számára teher, borzalmas nyomasztó öregekről beszél, akik az állam etetőcsövén évtizedekkel túlélik a halálukat, hogy birkaként, biztos bázisként válasszák újra azt, aki többet ígér, pedig pucolhatnának már innen.

Úgyhogy mondok mást. Mert szerintem nem szükségszerű így megöregedni és meghalni.

Az ápolást igénylő állapotok: az autoimmun betegségek, a csontritkulás és a következményes törések, a 2. típusú cukorbetegség maga, de a cukor és az érelmeszesedés miatt leamputált láb, vakság,a cirrózis, a májkárosodás, a sztrók, az infarktus, a demencia, a Parkinson, Alzheimer, és szinte minden, amit műteni és gyógyszerezni kell, majd a szövődményekbe és mellékhatásokba tovább rokkanni, ez a sok szenvedős és drága üzem mind-mind életmódbetegség. Sőt, a rák gyakori típusai is.

Nem lehet a halált az élettől külön kezelni. Ha lesz jobb megoldás, az az lesz, hogy társadalmi beszéd majd elterjeszti és normává teszi a felelős és preventív viselkedést. Első lépésként mondjuk nem stigmatizálja orthorexiásnak, dogmatikusnak a tudatos táplálkozót, és nem tartja szélsőségesnek azt, aki sokat sportol. És mivel a hivatalos orvoslás nem adott érdemi választ ezekre az előbb említett a kórságokra, majd visszavesznek a hatalmas arcukból azok, akik földbe döngölnek működő gyakorlatokat, pocakjuk fölül a végzettségükre hivatkozva. Majd járni fog tébére a testösszetételmérés, és esetleg mellszétlapítós paráztatás meg tüdőszűrés nem (az már most sem). Majd nem beszélnek avítt, megdőlt hülyeségeket az egészséges táplálkozásról. És mentálisan is ápolásra szorul az aktív népesség, mert nincs egybenmaradás ép lélek nélkül.

Azt nem tudom, mert ehhez nem értek, hogy jó-e, ha negatív ösztönzők is szerepet kapnak ebben: ha mondjuk szarrá (még szarabbá) adóztatják a dohánytermékeket, például. De az biztosan jót tenne, ha szemléletet váltanánk. Ha nem nézné el a közvélemény ennyire az alkoholizmust, nem tartaná ártalmatlan jogomvanhozzá jelenségnek az elhízást, valamint nem támogatná sokrétű módon, jóváhagyóan a passzív, ülőmunkás, mesterséges környezetben és elektroszmogban zajló életvitelt. Ez mind a rendszerben gyökerezik, ugyanakkor döntés is, erről mind tehetünk.

És ha így gondolkodunk, perventíve, és így is élünk, akkor nem így fogunk vegetálni, de az biztos, hogy nem ennyien, hanem a többségnek tartalmas lesz az utolsó harmad. Van egy drímem, és ez az én drímem. Nagyregény közepén, karosszékben ér majd a halál, nem tüdőgyulladásban halunk meg kiirthatatlan kórházi baktériumtörzstől, hanem valami szerves, szebb halálokunk lesz.

És talán jut arra is energia, hogy felelősen felkészüljünk a csúnyább forgatókönyvre. Mondjuk abból a temérdek pénzből, amennyiből most gyógyszerezik magukat az emberek, meg őket az állam. Akkor nem lesz mentség és zsarolási alap, hogy “én már öreg vagyok”. Képesek leszünk nyolcvan évesen öngondoskodásra, munkára, akár – részben – önellátásra is.

Addig meg kínlódunk tovább így.

Most persze mit papolok megint az egészségről. Ismerem az érvelést: SOKAN nem tehetnek arról, hogy betegek (kövérek), mert az övék örökletes meg balesetben szerzett, és majd meglátom én is a nagy pofámmal, ha azt hiszem itten, hogy nekem van garancia.

Nem hiszem, nem. Nekem sincs garancia.

De ez nem is rólam szól, hanem rólatok. Több tucat olyan komment érkezett már, amelyben a frusztrált olvasó azt kívánta: kapjam meg én is a kórságot. Vagy derüljön ki: pont az nem egészséges, amit én csinálok, mert úgysem lehet tudni, mi igaz, mi nem.

De, lehet tudni, sokmindent legalábbis. Ne relativizálj! Mondjuk, dietetikusi képzettség nélkül lehet tudni, hogy ha életvitelszerűen 3 in 1 automatás kávéval és édes péksüteménnyel indítod a napot, akkor nem csak bénán fogsz kinézni, hanem beteg is leszel. Biztosan. Vagy hogy tényleg nem kéne dohányozni, és ha mégis dohányzol, akkor igenis magadra vess. Rendelésemet ezzel be is fejeztem.

Én annyit mondok, és a közepesen értelmes, például egy főzőlapot első látásra, használati útmutató nélkül bekapcsolni képes olvasó ezt biztosan érteni fogja, hogy aki valódi információk tudatában dönt, felelősen él, az csökkenti a kockázatot, abban a megnyugtató tudatban élhet, hogy rajta nem múlott, és általában is épebb lelkű, kezdeményezőbb lény, mint a nincs-mit-tenni sopánkodók. És aki ennek a tetejébe anyagilag is öngondoskodik élete utolsó harmadára, netán ennek érdekében lemond jelen kényelmekről, kütyükről, presztízsberuházásról, az minimálisra szorítja annak az esélyét, hogy méltatlanul vegetáljon évekig.

Nyilván ezt nem tömegesen fogják megtenni az emberek, de az út akkor is ez, és a társadalmi gondolkodásnak ebben az irányba kell haladnia. Szép, szebb alkonyuk és méltó haláluk azoknak lesz, akik ezt a felelősségüket felismerik. És ezért háborít fel a fat pride, a kövérség vagy a károsodások, szenvedések, visszafordítható és megelőzhető állapotok emberi jogi megközelítése, és ezekre hivatkozva a követelőzés, hogy ne mondjuk ki az összefüggéseket, mert az testszégyenítés, ne beszélhessünk felelősségről.

A rákkal kapcsolatban különösen kiáltó a probléma: megint Shriverre utalok. Talán nem kéne ennyit és ilyen költségesen kínlódni a próbáljuk-ki-talán-hat és az állapotfenntartó kezelésekkel, mert a kemó nagyon ritkán gyógyít, nagyon durva és nagyon drága. Mindenki rámegy. Miért kell mindenképp kicselezni a halált? Talán másképp kommunikálhatnának erről a szakorvosok, mert az ő szavaikba kapaszkodnak a betegek. És akkor lehetne ezt a beteg saját, informált döntésére bízni. Csak hát a reménysugár, ugye. (Meg a gyógyszeripar.)

Habár, ami minket illet, a kemó az eutanázia egy formája volt.

A normává váló egyéni felelősségvállaláshoz a rendszer hozzátehet annyit, hogy legalizálja az aktív eutanáziát, persze szigorú garanciákkal béleli ki. Előbb-utóbb lesz használható, hosszabb távon megfigyelhető jó gyakorlat is valamelyik individualista-liberális államban.

Mit gondoltok?

 

63 thoughts on “élni, félni, felélni, kidőlni, visszaélni, meghalni

  1. Fontos téma, de jó, hogy végre mást is zavar ez: “közösségi fókussszal, nagyívű állításokkal, ellenzékien váltanak meg világ. Elégedetlenkedni, hibásokat kiáltani, permanens felháborodásban élni csábítóan könnyű.”

    Azt hiszem, ez az emberek egyik kedvenc szabadidős tevékenysége..

    Puzsér egyébként ilyet soha nem mondott, hogy ‘az állam etetőcsövén évtizedekkel túlélik a halálukat, hogy birkaként, biztos bázisként válasszák újra azt, aki többet ígér, pedig pucolhatnának már innen.”

    Ezek nagyon durva szavak. Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy egy elöregedő társadalomban (plusz tegyük hozzá a sok kivándorló fiatalt) a legfőbb szavazóbázis a nyugdíjasok. Az ország megújulásának, pedig-szerinte, illetve jó pár ember szerint-az az egyik gátja, hogy a ma élő nyugdíjasok a Kádár korban élték le az életüket, egy paternalista államban, ami egyfelől feltételez egyfajta szemléletet/mentalitást-ezt sajátították el Orbánék is, erre vevő ez a réteg.. Amásik amit kiemel-és szerintem ez egy fontos kérdés- hogy a politkusok soha nem tesznek különbséget nyugdíjas és nyugdíjas között, aszerint, hogy mennyi a havi juttatása. A többszázezres havi nyugdíjjal rendelkező ugyanúgy megkapja a karácsonyi utalványt, és annak ugyanúgy be lesz ígérve a 16. havi nyugdíj, mint aki a minimális összeget kapja. Az mindig ki van hangsúlyozva, hogy a legszekiszolgáltatottabakat kell támogatni, de sosem tesznek különbséget. A magas nyugdíjjal rendelkező kapja a pénzét, ingyen utazik, és ugyanúgy megkapja az Ezsébet utalványt, de a rászorúló gyerekek (a gyermekéhezéssel kapcsolatos vitákban láthattuk az arrogáns megnyilvánulásokat a parlamentben) azok miért nem kapnakkarácsonyi utalványt? Ja, hogy a gyeekek nem tudnak szavazni, Az, hogy ma Magyarországon milyen rossz körülmények adottak egy vállalkozó számára, nem számít, mert az a fiatal majd kimegy Ausztriába vállalkozni, vagy Londonba, a nyugdíjasnak ez pl nem szepont, mert Ő már nem fog ebben a korban vállalkozást indítani, ezért neki más alapján húzza be valahova az ikszet.

    Öngondoskodás, tudatos élet, testedzés, igen…Nagyon iagazd van. Elég ha arra gondolunk, hány olyan ország van ahol-életmódbeli különbségek miatt-hosszabb a várható élettartam, mint nálunk, plusz az öegkort is másként élik meg. Nekem erről mindig a külföldön látott görkorcsolyázó nagypapák jutnak eszembe…A csalédomban rengeteg a pozitív példa, kilencvenen felül még ellátják magukat, egyedül élnek, nem vicc, persze mindig odafigyelünk rájuk, de akik így bírják nálunk öregek, Ők életükben nagyon sokat mozogtak, sok fizikai kinti munka, rengeteg gyaloglás, állítják ez a titka. Persze ez egy sok összetevős dolog, de ez mindenképp egy fontos adalék. Nem tudom, ki, mit hol ír, de hitvány dolog valakit azért támadni, ha a mozgás, életmódbeli tudatosság fontosságára hívja fel a figyelmet, mert a magyar társadalom állapotát ismerve ennél jobbat nem is tehetnél. Én családi témák miatt kezdtem olvasni a blogot, de örüloök, hogy szembe jön itt velem mindig a sport téma, mert újra meg újra ráirányítja a figyelmem -ugyanis én is hajlamos vagyok elkényelmesedni

      • “…elkezdtem nyuggerezni, ami sokak számára úgy jött le, mintha az öregek ellen uszítottam volna, és amit ezért nagyon sokan a saját nagymamájuk elleni támadásnak tekintettek. Csakhogy én a nyugdíjasok kasztját továbbra is egy privilegizált csoportnak tartom, amelyet a magyar állam erőn felül támogat, ellentétben az aktívakkal, a fiatalokkal és a családokkal.
        A legnagyobb probléma, hogy ezeknek az idős embereknek a jelentős része rettenetesen önző, ostoba, szektás és erőszakos, sosem élt piacgazdaságban, egész életét a Kádár-rendszerben töltötte, ezért nem érti azt a világot, ami a lakásán kívül zajlik, ugyanakkor fenntartja magának a jogot, hogy ő határozza meg az ország sorsát: ő uralja a politikát az utcákon és a szavazófülkékben, aminek nyomán Magyarország ma egy nyomasztó gerontokrácia. A mindenkori politika nem engedi, hogy a nyugdíjas tömegek számára véget érjen a szocializmus, hiszen ők képezik a legfegyelmezettebben szavazó társadalmi csoportot, amely azonnal büntetne, ha félbeszakadna a szép kádárista álom.”

        • Kb. 10 éve egy főnököm azt fejtette ki, hogy a nyugdíjasoktól el kellene venni a szavazati jogot. Lényegében a fenti indoklással. Nyilván demokrácia alapszabályai szerint ez nem lehetséges, (bár egy 14 éves, aki nem szavazhat, sokszor értelmesebben közelít az egészhez mint egy 75 éves) de érdekes végiggondolni, hogyan rendezné át a politikai palettát, a közbeszédet és nem utolsó sorban a politikai eszköztárat…

  2. Pár éve (when I’m sixty-four, vagyis voltam akkor) egy banális utcai elesés-kartörés után 11 napig voltam (egy már tönkremenőben lévő, kötszerhiányos) kórházban. Akkor így tréfálkoztam: ha még egyszer eltörik valamim, az állatkórházba vigyenek és altassanak el. Már korábban kértem a hozzátartozóimat: újraélesztést, lélegeztető vagy bármiféle gépen tartást NEM kérek. Igen, felelősek vagyunk. Aztán vagy sikerül, vagy nem a fotelben elaludni, mint Szabó Magdának…
    Otthon ápoló családtagnak lenni 24 órában idős, demens beteggel – embert próbáló. Az idősotthon, mikor az ember 40-50 évesen a hozzátartozóját látogatja ott, az is elég szörnyű perspektívának tűnik: mi lesz velem, ha én is idejutok? Szóval tenni kell. Most olvasom Yuval Harari nagyon érdekes könyvét, a Sapiens-t. Ő is hangsúlyozza azt a már közismert tényt: a túlevésbe, nem jó táplálékok fogyasztásába sokkal több ember hal bele, mint a háborúkba, bármiféle erőszakba. De ez lassú halál. Aki most 35-45 éves, mondjuk, mit gondol, mit fog csinálni 70 évesen?

  3. Alapvetően egyetertek, de kicsit naiv elképzelés az atlagrmbert ismerve. Én az eutanáziára gondolok, akárhányszor azt a blogot olvasom. Nyilván nem mindenki lenne elég bátor hozzá, de talán dekriminalizalni kéne.

  4. A végén kezdve: a rákosok fele felépül, szóval a rák ma egyáltalán nem egyenlő a halálos ítélettel, tehát ha van rá kezelés, miért ne kezelnék?

    Visszafelé: az egészséges életmód sokat tehát minél több, egészségben töltött évért. De arra szerintem nincs garancia, hogy ez az ember, aki mindent megtett, 80-85-90 egészséges év után nem lesz az utolsó pár évre ápolásra, de legalábbi felügyeletre szoruló beteg. Nincs recept a hirtelen halálra. Saját idős családtagjaimon látom, hogy kábé azonos életmód mellett is lutri (sport, és az akkori, hangsúlyozom, akkori viszonyok közti egészséges táplálék, nemivás, nemdohányzás) kit visz el azonnal egy infarktus, ki lesz két és ki 8 évre önellátásra már nem, de életre még képes ember. Az ápolás problémája meg nem attól függ, 60 vagy 85 éves az alany, hanem hogy hány évig és milyen állapotban szorul ápolásra. Anyósod egy csoda volt, de a legtöbb 90+-os ember, még ha csodálatos mód nincs is betegsége, akkor se képes már egyedül élni, magát egész nap ellátni. (Bár akkor is vannak fokozatok, a napi bevásárlás más szint, mint a 24 órás ápolás.) És abban igazad van, hogy a magyarok zöme nem tesz meg mindent az egészségéért.

    Az eleje: igen, ez tömeges probléma, és az eddigi érzelmi mintáink nem mutatnak utat. A szüleim még mindig valami szent borzadállyal beszélnek azokról, akik öregek otthonába rakják az idős rokont. De én egyedüli gyerek vagyok, hogy tudnám egyszerre ápolni a lakásomban anyámat, apámat, anyósomat, apósomat, akik egyidősek? Gyerekként megtapasztaltam, milyen évekig úgy élni, hogy az idős, beteg rokon ott van a nappalinkban, a járókeret és a szobavécé társaságában. Egyfelől lehangoló, másfelől gazdagító és emberi. Sokat köszönhetek ezeknek az éveknek. De ha nem két, hanem tíz évig tart, anyám biztosan beleroppan. És még az az összefüggés is gyanítható, hogy ha nem ilyen gondos ápolást kapnak, hanem egy akkori kórház elfekvőjébe kerülnek, akkor nem éveket, csak pár hónapot élnek ilyen állapotban.

    • Egyébként a nyugat-európai nyugdíjas ismerőseim pont fordítva, ők azt tartanák borzalmasnak, ha a felnőtt gyerekeik nem élhetnék a saját életüket, hanem őket kéne ápolniuk, kiszolgáltatott állapotban látniuk, ők spórolnak arra, hogy majd beköltözhessenek egy otthonba. (És addig is külföldre mennek nyaralni meg új nyelvet tanulnak meg sportolnak, igen helyesen.)

      • “nincs garancia, hogy ez az ember, aki mindent megtett, 80-85-90 egészséges év után nem lesz az utolsó pár évre ápolásra, de legalábbi felügyeletre szoruló beteg” Gondosan kockázatcsökkentésről beszéltem ott fenn, vastaggal kiemeltem, hogy nincs garancia, és az se mindegy, hogy 30-40 vagy 2-3 évre szorul ápolásra valaki. Anyósom pl. két hétre.

        “Az ápolás problémája meg nem attól függ, 60 vagy 85 éves az alany, hanem hogy hány évig és milyen állapotban szorul ápolásra.” A 60 éves lehet, hogy 20-30 évig is rászorul, aki egészségben, ápolásra nem szorulva érte meg a 85-öt, az valószínűleg nem.

        • Ez igaz. A legjobb lenne a megelőzés, meg az előre tervezés, nem kérdés. De a közeljövőben meg fog öregedni úgy 2-3 millió ember, aki ezt nem tette meg, és velük is kell kezdeni valamit… Hamarosan nyugdíjaskorú lesz egymillió ember, akinek évek óta nem volt jövedelme, meg még egymillió, aki minimálbér után fizetett. Olykor erős középosztálybelieknek (két autó, kertes ház) sincs félretett tartaléka mondjuk arra az esetre, ha egyikük elveszti az állását.

            • Én valamiért azt gondolom, hogy a mostani 40-es 50-es korosztály abban is más esélyekkel indul, hogy rosszabb az egészségi állapota mint elődeinek volt. Lehet, hogy tévedek, de ekkora kalóriatöbblet és elhízottság sem volt. Szóval ha megérik ezt a kort egyáltalán, akkor is betegebben fognak nyomorogni. Nem tudom mi lesz akkor, ha az állami nyugdíjrendszer tényleg összeomlik, a szociális oldalnak kell azt pótolni. Ha az sem, akkor éhenhalnak.

              • Érdekes kérdés, mert a nagyszüleim (most 100 éves lenne) nemzedékének ott volt két világháború, holokauszt, államosítás, egész életükben küszködtek, ami egy masszív stressz. Mondjuk a mostani 50-eseknek meg a rendszerváltás, bár talán az szoftabb volt, s talán egy kicsit jobb egészségügyi rendszerben kezdték el az életüket…

                • Pro és kontra.
                  Vegyük a huszadik századot, mondjuk a rendszerváltásig bezárólag, amikor már jöttek ilyen fitnesz- meg egészséges trendek és főleg hatékonyabb gyógyszerek, eljárások és kiirtott járványok (tbc, pl.).
                  Aki azt átélte, 1. egészségesebb, mert:
                  Sok ártalom nem volt a történelem viharaiban, de a békeévekben sem, ami ma tömegesen jellemző: elektroszmog, tévé, izolálódás, ennyi vegyszer, drogok, ilyen mérvű otthon tunyulás, freon, védőoltások (ez részben ártalom, részben jó, most nem fejtem ki), gyógyszerek tömege, fölös eü beavatkozások, légkondi, ózonlyuk, ennyi ipari kaja és adalékanyag, közúti baleset, ennyi unatkozós, céltalan állapot és depresszió.
                  A válsághelyzetekben ami biztos nem volt: táplálékbőség és motorizáció. Ha volt is élelmiszertartalék, beosztással éltek, mert nem tudták, mit hoz a holnap, békeidőben is spóroltak sokan.
                  A tartós, enyhe kalóriadeficit és az időszakos böjt élethosszabbító hatású, mértékletességre tanít, és olyanná edzi az anyagcserét, hogy később sem valószínű az IR meg a cukorbetegség.
                  Túlélési képességüket viszont sokszor próbára kellett tenniük, és csak az maradt éleben, aki ezt bírta, tehát ez olyasmi, mint az evolúció. Extrém éhezés, stressz, fenyegetettség, optimális megoldás keresése, leegyszerűsítés, mert az életük múlott rajta, találékonyság – eléggé hasonlít ez a paleolit ember életéhez.
                  (Én egy kicsit, mondjuk harmadik szempontként, azért is adok plazmát, mert hiszek abban, hogy a rendszeres sérülés és veszteség is edzésben tart.)

                  2. Viszont betegebbek voltak, mert: sokan nem bombától meg lőfegyvertől meg éhen haltak akkoriban, hanem banális betegségek, járványok vagy a nem-szívósság végeztek velük, ezek ellen a sokat emlegetett életösztön sem védte őket, és ők nincsenek benne a túlélők mintájában, nem is tudjuk, milyen az arányuk. Elvitte a szíve egy sima, részleges infarktus, mert nem volt se pl. szívkatéter, se diagnosztika, el se jutott orvoshoz sokszor. Neurózis, feltáratlan traumák. Nem diagnosztizált rák és degeneratív betegségek is lehettek tömegesen.
                  A békeidőkben meg mondjuk nem éheztek és eljutottak orvoshoz, de sok szempontból döbbenetes viszonyok uralkodhattak. A munkavédelem, például. a bányászat. Patikában és háztartási boltokban lehetett olyan dolgokat simán megvenni, amelyeket ma már betiltottak, és nem nagyon figyeltek a gyerekekre sem (emlékeztek, Győző mitől néma Szabó Magda Disztnótorában? és hányan estek ciszternába, zuhantak építkezésen gödörbe). Tolták a szűrőtlen cigarettát, abszintot is sokan, ki kellett írni, hogy “padlóra köpni tilos”. Semmiféle tudatosság, azt megalapozó tudományos eredmény nem volt pl. a műtrágyázás, a kétütemű motorok, a védőoltások hordozóanyagai, a margarin, a tápszer, az ipari kaják, a drasztikus orvosi beavatkozások (császármetszés altatásban, sintérmunkában, abortusz módszerei), az első generációs fogamzásgátló tabletták kapcsán. Minden második nőt megnyomorított a szülés, ez nem látszott annyira, de mondjuk az életminőség durva volt vele, és rengeteg baba károsodott szülés közben, elkerülető beavatkozások (fogó, oxitocinos erőltetés, hasbanyomás) miatt. Nem volt megoldás egy sor, ma már jól kezelhető betegségre, sokkal természetesebbnek gondolták, hogy betegek, nincs mit tenni. Sokkal többet szenvedtek, és sokkal megelőzhetetlenebbül, mert nem volt infó, se szemlélet.
                  És az a nemzedék ezektől is károsodva szülte, nemzette, nevelte a maiakat: tápszerrel, oltásokkal, antibiotikummal, meghétszereződő cukorfogyasztással, később gyorséttermekkel, tévével, jó sok cukorral és liszttel, étolajjal, és a még mindig fejletlen koraszülött-gondozással (ami éleben tartásra alkalmas volt, sérülés-visszafordításra alig), tömeges dohányzással és alkoholizmussal, ja, és Csernobillal. Én kint voltam, játszottunk a porban, a sugársávban tízévesen, azt hiszem.
                  És akkor az ő unokáik vagyunk, és mi is szültünk ilyen meg olyan gyerekeket, ezekkel a terhekkel. A férjemnek egy teljesen ufószerű baja volt: késő felnőttségére is megmaradt és részben rosszindulatúvá vált a csecsemőmirigye. Ez mi, és honnan? És nézessem a gyerekeken, hogy nekik is?
                  Nem vagyok meglepve, hogy itt tartunk, ami egészségügyi állapotunkat illeti.

                  Akkor és ma, “régen minden jobb volt”, kontra “de szörnyű volt, ma már legalább”. Megrendülten olvastam a Puszták népét, Móricztól a Tragédiát és az Árvácskát, a tiszazugi arzénos asszonyokról szóló tanulmányokat, az “ezernyi kínt, szapora csecsemőhalált, árvaságot”. Rettenetes, sokáig elhanyagolt, tragikus állapotok a periférián, nyomor, tudatlanság. De talán még szomorúbb ez a mostani helyzet: jóléti ország, béke, fejlett diagnosztika és szolidáris társadalombiztosítás, volna erőforrás, tudás, és mégis kövér és rákos és sántikál és iszik a nép. Ami azt jelzi: nem old meg mindent a technológia fejlettsége, sőt, az maga is megbetegít, amennyiben elkényelmesít, az izmokat az autó, az immunrendszert a mindenféle fertőtlenítés meg túlpara.

                • Évus, ez a hozzászólás lehetne egy miniposzt önmagában. 🙂
                  Csak a túlfűtött lakás jutott még eszembe. 21-22 fok mindenütt alap. Ha baba van, akkor 25-26. Aztán mindig meg vannak fázva.

    • Hát figyelj, te betűvető ember volnál, szóval “abban igazad van, hogy a magyarok zöme nem tesz meg mindent az egészségéért” – effektíve semmit nem tesz, információja és elszántsága sincs, az a jó, ahogy ő él, hanem baltával rombolja az egészségét, olyan eszközökkel, amelyek egyébként sokba is kerülnek és fájdalmas, lassú halálhoz vezetnek.

      Aki valamit tesz érte, nem rombolja aktívan, az is igen nagy tévedésekben meg önáltatásokban bír lenni, azt gondolja, ő mindent megtett, a többiről nem tehet, testösszetételét nem ismeri és jónak hiszi, én mire vagyok akkora szájú, és kioktat a facebookon.

      • Viszont megtakarított pénze sincs, és nyugdíja sem lesz (vagy nem egy érdemi összeg). Az öngondoskodás nagyon fontos lenne, sajnos a jelenlegi közhangulat, politika viszont tovább erősíti azt, hogy felülről várják a csodát és másokat hibáztassanak.

        • Van, akinek van pénze, van, akinek nincs, ezt nem tudjuk, de mindenki mindig a pénzre hivatkozik, olyanok is, akik költséges hobbikra, plasztikai műűtétre, szenvedélybetegségre, presztízsre és utazásra elköltötték két öregotthoni húsz év árát. Az “elköltöm most, aztán majd csak lesz valami”, sőt, az állam kegyére és válságintézkedésre számító magatartás jellemző attitűd, és a jelen örömei sem annyira építőek vagy gazdagítóak. Még a pénztéma előtt kéne nem-cigizni, nem tunyulni, és akkor a gyógyszerköltségek se volnának akkorák.

    • “egészséges táplálék, nemivás, nemdohányzás” ezt nagyon sokan hiszik egészségnek, hogy ennyi, és ez alap volna, de azért vannak még rétegek. A sportban is, én párhuzamos korláton szeretném nyomni 80 évesen… vagy pl. speciálisan a súlyzós edzés és a nehézségi erő növeli a csonttömeget, az úszás pl. csökkenti. Meg a kaja, a barna kenyér margarinnal… Meg Csernobil, meg a szar minőségű ivóvíz, meg az elektroszmog, az ötvenes évek viszonyai, meg az azbeszt, meg a kétütemű füstfelhők… De ha ilyen szigorú vagyok, rámszólnak. Viszont ez a szint is sokat dobna az általános állapotokon, inkább a leélt évek minősége, mint a halál fajtája szempontjából.

  5. A prevenció résszel tökéletesen igazad van.

    Ápoltunk beteget, férjem rokonait, a legkeményebb anyósom volt. A férjem feladta érte a karriert, egyke gyerek, ráadásul akkor már csak anyós volt. Mire rájött, hogy ez nem a legjobb megoldás, már nem volt hova változtatni, orvos szájából hangzott el, hogy a végjátéknál tartunk. Kegyetlen volt és nyomorúságos, lelkileg. Fizikailag is, de így visszanézve a lelki teher volt a nagyobb.
    Nem tudtam azt mondani, hogy ne csinálja, én is ezt tettem volna, ha az enyémekről van szó.

    Ami az öregek ellátásánál számomra nagyobb kérdés, mert sokkal húsba vágóbb, az a fogyatékkal élők ellátása. Nevelek egy tartósan beteg gyereket. És ugyan nagyon jók a kilátásaink, de ott van bennem a jeges rémület: mi lesz vele, ha én már nem leszek.
    Az egész szociális ellátórendszer szar, úgy ahogy van, a megelőzéstől kezdve az ellátásig. A magyar társadalom rohadását talán ez mutatja a legjobban, ahogy a nyomorultakkal bánik. Mert lerázhatjuk magunkról a problémát azzal, hogy megérdemli, mért nem gondolkodott hamarabb. A betegen születő gyerekek esetében ez nem járható út. És az ő ellátásuk még annyira se megoldott, mint az öreg haldoklóké.

    • Köszi, hogy megosztottad. Hány éves a gyereked, és mennyire szorul ellátásra?

      Én nagyon elkerölném azt, hogy rábólintsak az egyenlőségre, a rászorulót hibáztassam, és kiszolgáltatott, eleve úgy született vagy nagyon esélytelen közegben élők nem lesznek ilyen tudatosak és előrelátóak, mint amire én hívom fel a figyelmet. De azért az is van, hogy “én elszúrtam, nem tehetek róla, oldja meg a rendszer és a közösség helyettem”. Nekem az a lényeg, hogy aki felismeri ezt és tehet ellene, az vegye nagyon komolyan, és lássa, hogy a döntéseknek következménye van. Apu méregdrága hobbija, hivalkodó építkezés, második autó helyett lehetne mondjuk önkéntes nyugdíjpénztárba, satöbbibe rakni.

      Az egyenlőtlenség borzalmas, de már használt analógiával: én nem fogom hagyni szétesni a szolidárisan a fogazatomat azért, hogy akinek ne telik prenventív fogápolásra vagy fogorvosra, az ne érezze magát szarul. Ugyanez van az elhízással is. Nekem is ez az egy életem van, meg nekik is. Közben a netet telenyavalyogják olyanok, akiknek ugyanazok a privilégiumok adottak, mint nekem, hogy nekik milyen nehéz, pedig mentálisan vannak szarul, nem anyagilag. És vagdalkoznak, hogy én nem vagyok empatikus, én nem vagyok szolidáris, tehát az elnyomottsági szókincset és szemléletet fegyverként és irigységből, rosszindulatúan használják.

      És van itt egy csomó benne tartó intézkedés, valóságos ösztönző. Például ha valakinek választania kell a rokkantsági járadék és a munkajövedelem között, vagy ha a kezelés/gyógyszerek támogatása helyett adókedvezmény jár egy cukorbetegnek.

      • Értem az általad húzott határvonalat, és egyet is értek vele, csak a gyakorlatban nagyon nem látom a megvalósíthatóságát. VAló igaz, hogy ha annyit el lehetne érni, hogy nem támogatják a rossz mintát, ha a pl a kórházi diabetes-étrend nem az a 30 éve is elavult rettenet lenne, ami, ha a szűrővizsgálatok könnyebben hozzáférhetőek lennének, ha a tájékoztatás érdemibb lenne, sokat lehetne javítani.
        De vissza lehetne menni óvodáig, ahol nem alap, hogy a gyerek minden áldott nap legyen levegőn, ha fúj a szél és esett három csepp eső, akkor nem megfelelő ruházatot kérnek (én lelkesen becipeltem szeptember elején, aztán egyszer sem volt a gyereken), hanem inkább nem mennek ki. A tényleg kifogástalanul felszerelt tornaterem adottságait soha nem használták ki.
        Abban is igazad van, hogy nagyon sokan, akik megtehetnék, kényelemből/akármiből inkább ideológiát gyártanak, hogy mérhülyeségazegész. És akikben meglenne a változás igénye, azok is észnélkül szeretik csinálni, lásd a paleolit étrendre épült iparág. Tény,hogy nem régen vagyok odafigyelős étrenden, de nem drágább minőséget enni. A szokások, az automatizmusok leküzdése a nehéz.

        (A kisebbik fiam érintett, 3,5 éves, hemiplég és epilepsziás. Önállóan képes mindenre, csak nehezített pályán mozgunk.)

  6. Az eutanázia lehetőségének legalizalasaert képes lennék mozgalmarkodni. Közelről látom a (nyugati) 80+os öregeket, amint semmisul meg az eletminoseguk.
    A magam részéről az időm felében most élek úgy, mint az amerikai jó karban lévő nyugdíjasok :D, tudatosan kielvezve minden pillanatot, nem várva semmire. Max. a kockázatot tudod csökkenteni, garancia tényleg nincs. És nem, én nem akarok teher lenni a gyerekeim életen. Remélem, lesz lehetőségem és bátorságom méltósággal befejezni, hogy itt a vége. Fel fogom ismerni, gyakorlatot már szereztem a felismeresben.

    • @acsicseri: én is így látom. Sajnos, a demencia megakadályozhatja az embert abban, hogy felmérje, melyik az a nap, amikor be kell fejezni… Az ápolást is biztosító otthonokról érdeklődve pedig azt tapasztalom, hogy a teljes havi köz_alkalmazotti (nem köztisztviselői!) nyugdíj ugyan majdnem elég lenne, de eleve tőke kell hozzá, milliós nagyságrendű befizetés a beugró. Nem értem, hogy ha egy ilyen intézmény létrejött és prosperál, miért kell újra meg újra belefektetni. Vagy akkor a havi ápolási-ellátási díjat kellene megemelniük még jobban? Ördögi kör.

      • minden magyarországi ártapasztalat nélkül ezen a téren megjegyzem, hogy a nem állami otthonok nyereségért dolgoznak.

        a díjhoz van köze az egy bentlakó miatt felmerült költségeknek (ha alá megy az otthon bezár vagy legalábbis nem vesz fel új lakót),

        de sokkal inkább a kereslet – kínálatnak!

        ha egy lakó (ápolt) egy hónapban 100 egységnyi pénzbe kerül (otthon ÖSSZKÖLTSÉGE / lakók száma) akkor 105 alatt nem vesznek be lakót, nyilván, DE…

        …de ha egy helyre 10 jelentkező van akkor te hogy döntesz? mert az otthon gazdasági és ápolási igazgatója egyszerűen azt mondja hogy az ár innen kezdve 115 egység – mire máris csak 3 jelentkező marad – és azokból kiválasztják azt aki a legkevesebb ápolást igényli (mivel, szerintem a legváltozékonyabb és költség az ápolószemélyzet bére*).

        szóval 1) jobban járHATok ha ‘jókor’ szállok be az üzletbe, amikor egy helyre csak pl 6 jelentkező van és nem 10
        2) jobb helyet kaphatok ugyanazért a pénzért ha akkor költözök be amikor még nem igénylek annyi ápolást

        Ha ez valakinek segít.

        APROBETUS: *nem tudom konkrétan, de a két legnagyobb költség az ingatlan és az ápolás, szerintem.
        több ápolt => túlóra vagy több nővér, magasabb gyógyszerköltség, stb.
        a nem ápoló személyzet is pénzbe kerül, nyilván, de kb ugyanannyiba kerül 20 lakónál mint pl 30-nál (legalábbis így szokták tervezni az ő létszámukat, amennyivel indulnak annyi marad még akkoris ha közben 10x annyi lakó lett…)

        • ja, amúgy egyetértek, a saját egészségi állapotom nagyrészt(!) rajtam múlik.

          SOKKAL nagyobbrészt mint a szüleim (nemzedéke) gondolja

          és most kezdek el aggódni, mert tavaly autoimmun okot ‘dobott’ egy laborleletem

            • jó kérdés, nem tudom. biztos hogy az is hátrányos volt. meg az étrend jódtartalma is nyilván változott, egyik napról a másikra (nem tom melyik irányba)

              doki azt mondta hogy az autoimmun csak valami baktérium (vagy vírus, nem jegyezem meg) törzs amit valahol összeszedtem, ami véletlenül úgy mutált hogy a szervezet – tévesen – saját magát támadja miatta. És azt is mondta hogy ez az igen kedves mutált törzs – elméletileg, nem a laboromból olvasta – ki tudja mióta lappangott bennem. Szóval 20 év éppúgy lehetett mint 6 hónap.

              na most legalább két dolgot nem értek

              A) ezt az ember összeszedi valahol valami betegségből és utána BÁRHOL máshol manifesztálódhat? Tök másik szervrendszerben is???

              B) a doki elmélete (tudom, tudása, mert diplomája van róla) alapján akkor minél gyakrabban / hoszabban / többet voltam annak a labornak az időpontjáig fertőzéses beteg annál nagyobb esélyem volt hogy min egy ilyen ‘számomra kedvezőtlen’ törzsbe belefussak?
              (mert ha igen akkor most k§+va dühös vagyok, mert van egy alapbetegségem – ami elkerülhető lett volna – ami miatt cca 16 és cca 37 között rohatt sok fertőzeses sz%ron mentem át…)

              Plusz amit így összeszedtem az autoimmun csak romlani tud (vagy max remission-ban van),

              szóval teljesen támogatom a Magyarországon legálisan elérhető eutanáziát, semmi kedvem többszáz kilométert utazni és (több) 10e eurót máshol kifizetni érte, akkorse ha ott legális.

              • rendszerszinten gondolom volt egy strukturális gyengeség, és az újrakezdett szénhidrát átbillentette a rendszert stabilból instabilba.
                vagy csak valami fontos határértéket tolt ki a tűréshatárból és az immunrsz megborult – ami sztem ugyanaz pepitában (same difference)

        • Köszönöm, Ellie! Nagyjából sejtettem, hogy így van az öregotthonok árképzése, megértem. Néhány ismerősöm, aki szülejét-öregét elhelyezte, mind azt mondja, hogy az ápolandó lakását adták el a belépő milliós összeg fejében. Mit tegyen, akinek nincs ingatlana és nem tud jelentős tartalékot képezni? És a másik: honnan tudja valaki 70 éves korában, hogy meddig bír önellátó lenni? Ezek csak költői kérdések, persze. Lesz, ahogy lesz.

  7. tényleg egy óriási méretű kérdés ez, ami nyugtalanítóan kevéssé megoldott, és elég messze is van jelenleg bármiféle megoldás. én most csak az erdélyi nénihez szeretnék hozzászólni: nem olyan ritka és méregdrága. “nekünk” is volt, mármint nagyapámnak. lehet, hogy rettentően alulfizettük ezek szerint szegényt, de úgy tudtam, hogy nem. 150 ezer forintért vállalta a melót, aminek felét a nagyapám előző rendszerből szerzett, még magas nyugdíjából, a másik felét meg a családtagok összedobva fizették, ötfelé véve sem kevés alacsony-közepes kereset mellett, de kinyöghető, és mivel a nénik ott laktak a nagyapámnál, akinek amúgyis kellett enni, és azt ették a nénik is, így nagyon plusz költség nem keletkezett. pénzbe került persze, de egész ügyesen ki lehetett sakkozni, bár igaz, ha a nagyapámnak nem lett volna még félretett pénze öregkorára, nehezebb lett volna, de szerintem valahogy akkor is kinyögtük volna, mert ő tényleg 24 órás feladat volt, ezt senki nem tudta volna megcsinálni a családból. és valószínűleg messze ez volt a legemberibb és legolcsóbb megoldás is, mert így otthonmaradhatott, ameddig még fel tudott kelni az ágyból, nem kellett otthonba költöznie, ami viszont tényleg megfizethetetlen (mármint egy rendesebb otthon), na meg persze a hivatalos, cégen keresztül történő ápolás is az, azt hiszem, amikor utánanéztünk, és kiderült, hogy 400 ezer forint havonta, akkor bedobtuk a törülközőt. mindenesetre nem tartom elvadult megoldásnak, hogy mondjuk ha van egy családnak négy-öt tagja, akkor autóhitel helyett fizessenek ki ők havi harmincezer forintot, amit összedobva meg lehet fizetni a bentlakó nénit, az meg, hogy az ember hogy bánik azzal, akit megfizet, nem pénzkérdés. hallottam egyébként erről rémtörténeteket, azért teszem hozzá. mi gyakorlatilag folyton szégyenkezve hálálkodtunk a néniknek, mert nélkülük sehol sem lettünk volna.
    persze ez is kicsit olyan, mint a jamaicai dadusok, a jóléti fehér ember elvégezteti a piszkos munkát más, rosszabb helyzetű ország nőivel, tisztában vagyok a rendszerszintű csúnyaságával ennek, attól függetlenül egy kérdés, hogy ha ő jó körülmények között végez egy munkát, amivel pénzt keres, és nem nyomorultul megalázó pénzt, akkor ez legitim-e, de még így sem vagyok benne biztos. végülis az idézett blogban is ilyesmiről van szó.

    • Az egyik fejlett országban láttam idős embereket, akiket jellemzően érdektelennek tűnő, távol-keleti nők tologattak a parkban. Mindkettőjüket sajnáltam, a nőt is, aki otthagyja a gyerekeit és egy idegent gondoz, hogy pénzt keressen, az idős embert is, aki még szót váltani sem tud a gondozóval. Azt hiszem, el kell köszönni attól a képtől, hogy az idős ember kockás pléddal a térdén ül az almafa alatt, körülötte az unokák játszadoznak.

    • Exanyósomnak volt sok nénije, váltásban is, és utálta mindegyik nénit, mondjuk ő mindenkit, nem arról volt szó, hogy nem fogtunk ki jót. Azt is írja az ápolóblogger erről az általad is említett egyenlőtlenségről, hogy igen, valahol nagyon szomorú, hogy a brit néniket ápolják magyar, szlovák, román középkorú mérnöknők meg többdiplomások sok fontért, a magyar néniket erdélyi nénik havi százért, az erdélyi néniket meg vajon ki? Szóval ez csakis import munkaerővel megy, az országkülönbségek kihasználásával. És valamiért ennyiért, akármilyen szarul áll Magyarország, meg nagy a munkanélküliség, ezt valahogy nem vállalják magyar nők. És mindig csak nők… Okés, hogy ti becsületesek voltatok, meg a ti nénijeitek is, és nagyon is helye van a hálálkodásnak, mert tök veszélyes és nehéz a munka. Erős a néni biztos, mert kapált, de már ő is öreg, és neki kell, kellhet emelgetnie, és mondjuk ha rosszul emel, vagy ő húzza meg magát (nincs szakképzettsége hozzá), semmi nem védi, nincs szakmai érdekképviselet, és nincs minőségbiztosítás se, jogorvoslat, az egész feketén megy és nem transzparens és valószínűleg tele van visszaéléssel, akkor is, ha a terhet leveszi a rendszerről. És akkor vannak még a kifejezetten pszichózisos öregek, akiket senki nem bír ki, és miért ne lennének titkon nagyon gonosz, manipulatív nénik is, érthető és érthetetlen frusztrációból is történhetnek olyasmik kettesben, amit nem tud meg más… az egész nem profi. Csinálják, mert abból van a pénz, de nem nagyon más ez, mint az import prostitúció: nők csinálják, a kliens jóléti, a rendszer fekete, feladják az életüket, utaznak el a családjuktól, és “mi” nem vállalnánk ilyet.

      És mindenképpen az van, hogy egy ember utolsó hónapjaiban, éveiben ott ül egy másik ember, akinek az ápoltja lesz az élete, és saját nincs, és eközben teljesen közegidegen, és ki van zsákmányolva. Megoldás, de olyan toldozós, a már lyukas életeké, vagy nem tudom. És nem is jut mindenkire egy ottülés.

      Az példás, ahogy megterveztétek és összedobtátok, teljesen ismeretlen számomra ez az összetartás.

      Rémtörténet: visszaélés az ápolttal?

      Igen, ápolóblogger egy nagyon gazdag és szolidáris országban csinálja ezt nagyon sok pénzért, pgynökséggel, garanciákkal. Nem méltatlan, csak relatív kizsákmányolás, és ha a még nem felnőtt gyerekeivel akar lenni, akkor repülőre ül (mondjuk eközben fikázza elég keményen mások anyaságát, ez külön szép, amikor a saját kénszereinket megmagyarázzuk, a másikat lebántalmazózzuk).

      Egy 24 órás ápolónak nincs olyan, hogy egészséges életmód, kultúra, jó kaja (alkalmazkodni kell), sport. Olyan a beosztása, és nem is lehet nagyon más. Biztos van kisváltás, meg többhetente nagy regeneráció, de azért ez gyilkos, és nagyon drága is, és ehhez képest az ápoltnak sem ez a szuper: az ápoltnak vagy profi eü intézmény vagy igazán szerető család, vagy (leginkább) olyan állapot volna jó, hogy ne legyen magatehetetlen. Nem találkozhat az ápoló családdal, a barátaival, akik nincsenek is ott. Folyton halálközelben van, és ez nem egy szeretett személy halála. Gyakran nem tud aludni, mert a néni mászkálós. Iszonyú nyomasztó lehet.

      • Ismerős és megoldhatatlan helyzet. Én is erdélyi nénit fizetek (egyedül) már harmadik éve. A gondozás Budapesten zajlik, én falun élek, nyolc órás állásban dolgozom. Ráment az örökségem fele, plusz a havi keresetem 75%-a. Most értem a tartalékaim végére. Nem jó arra gondolni, mi van, ha fogorvoshoz kellene mennem… vagy a porszívó bedöglik. A kocsiról nem is beszélve. A nénik jól érzik magukat és szeretik Anyukámat, aki egy magatehetetlen, vak, demens néni. De még felkel az ágyból és tud beszélni, csak nem érthető, amit mond. Néha meglepő dolgokra képes. Iszonyú fárasztó a teendőket és a lakásfenntartást koordinálni, gyógyszer, pelenka, számlák, ügyintézés, mindig valami. Anyukámra nem marad idő. Az új ápolója nevét megjegyezte, de arról fogalma sincs, hogy én ki vagyok. Pedig kivagyok. Mindig arra gondolok, megéri-e ez így nekem. Ha idősotthonban látogatnám, egy héten egyszer, minőségi időt tölthetnénk együtt, talán arra is rájönnék, mit szeretne mondani. A mindennapi élet menedzselését meg az intézmény megoldaná.

      • igen, na pontosan ezekre az egyenlőtlenségekre gondoltam, és arra is, igen, hogy ez semmiben nem más, mint az import prostitúció, na jó, kicsit, de azért vannak szörnyűségei, pont amiket felsoroltál, és nekünk éppen jól sikerült, mert nagyon helyesek a nénik (nem annyira nénik, mert 55 körül vannak, és a történeteikből azt hallom ki, hogy örülnek, amíg nincsenek otthon), meg a nagyapám kedvelte őket, aki egyébként is egy nagyon kedves öregúr (még él amúgy, csak most már tényleg magatehetetlen szegény, és most már intézményben van, a zsidó kórházban, ami hát inkább elfekvő, mint nem), és ezért a nénik is kedvelték, nem volt se demens, se kibírhatatlan, mi meg nagyon hálásak voltunk, meg minden, de ettől még ez csak véletlen szerencsék láncolata, persze, tisztában vagyok vele.
        rémtörténetként nem olyanokat hallottam, hogy visszaélés az ápolttal, hanem visszaélés az ápolóval, rabszolgasorban tartás, és hát igen, pont mert fekete, mert nincsenek garanciák, nincs érdekképviselet. egyébként a ápolóblogos nő erről is ír, mert ha jól értem, felületesen olvasva, ezt ő cégen keresztül csinálja, és lehetnének garanciák és érdekképviselet, és összefogás, csak akkor ugye megint az van, hogy ha nem fekete, akkor kétszer annyiba kerül, és akkor meg ki tudja azt megfizetni, mert az egyén becsületességére marha szar ötlet alapozni.
        mindennap gondoltam ezekre a nőkre, hogy istenem, mikor tudnának ők elmenni egy moziba, sportolni, ott kell ülniük egész nap a kilencvenéves nagyfater mellett, és akárhányszor mentem meglátogatni, mindig mondtam, hogy de menjél le sétálni, vagy amit szeretnél, és csak néha mentek, nem volt igény, istenem, ők egész életükben nyilván azt szokták meg, hogy szolgálat van, én meg már nem, és ettől is szörnyű lelkifurdalásom volt. az egyikük ment csak, ő fiatalabb volt (hárman váltották egymást), és viszonylag már hozzánk hasonló életet élt. a másik meg ha esett, ha fújt, elment kétszer egy nap templomba, a harmadiknak egyszer kellett váratlanul hazamennie, amikor az alkoholista cukorbeteg férje felkötötte magát a pajtában, azért ott is milyen élet lehetett, sokat dumáltam velük, hát lehetett tanulni, az biztos.

        • Uhh, hasonló történeteket hallottam én is. A nénik fiatalabbak nálam, mégis ők ülnek ott, míg én Balatont úszom át, csak hogy megmutassam magamnak, hogy képes vagyok… Két évet adtam magamnak, hogy addig keresek otthont. De az, ahogy az idén januárban combnyaktörés után a kórházban megkérdezték, hogy haza viszem-e még… erre csak azt tudtam mondani, hogy: persze. Az állatorvos kérdezte meg legutóbb amikor a kutyámat vittem, hogy meggyógyítsam, vagy kiirtsam, akkor sem tudtam se köpni se nyelni. Meggyógyultak mind a ketten. Anyukám fel tud kelni, járkál, a nénik meg örülnek, hogy nem kell emelgetni. A templomba is elvitték, ahol simán énekelte a latin szöveget… az agy csodálatos!

      • Én az Édes Annánál gondoltam, hogy ezt az életet (bennlakó, napi 24 órás cseléd) csak úgy lehet kibírni, ha mondjuk 1 vagy 2 évre szól, ennek tudatában.

        Amúgy ott vannak a kelet-európai bébiszitterek, akik az angol középosztály gyerekeire vigyáznak hasonló rendben. Általában évente cserélődnek. Innen nézve ez is hökkenet, mire tízéves a kis Ben, volt tíz au-pairje.

        Ha napi 8 órában dolgoznának ezek az emberek, akkor minimum 4 szett kéne belőlük, plusz szabadság. Akkor egy munka lenne, ami után hazamegy.

      • Ma már kutatják az “érzelmi szolgáltatások kiszervezését”, mikor olyan feladatokat, amiket régen szeretetből, családon belül oldottak meg, pénzért váltanak ki, általában (távol)keleti szegény nőkkel (bébiszitter, idősápoló, legvitatottabb esete talán a béranya).

  8. Most ez ide miért… de nincs rovata. Spam érkezett, gyönyörú a gépi fordítás:

    “A nevem Julia Martins, Magyarország. Én vagyok özvegy fiúval. Szeretnék bizonyságot tenni arról, hogy a hitelem egy valódi és megbízható hitelnyújtótól származott. Az én dolgom összeomlott férjem temetése után, majdnem kialudtam a házamról a földesúrom. Így csalódott voltam, és sürgős hitre volt szükségem, ezért oly sokszor alkalmaztam a különböző hitelnyújtók közül, akik megtévesztettek és elvitték a kicsi pénzt, csak akkor kellett eladnom a kései férjüket, csak azért, hogy kölcsönöket szerezzek Soha nem adott nekem a kölcsönt.”

  9. Idősotthon témában: az én anyám 2 éve ment el, előtte nagyjából egy évig idősotthonban élt. Alzheimeres volt, kb. 10-15 évig egyre rosszabb állapotban, apám ápolta. Apám halála után esélytelen lett volna megoldani az otthoni ápolást.
    Az idősotthon kifejezetten demensekre specializálódott volt, kb. 40-en lakták. Az ára anyám kis-közepes nyugdíja + némi családi kipótolás. Az az igazság, hogy nem lehetett volna jobb helyen, szakképzett ápolók és orvosok felügyelték, kulturált, tiszta volt a hely, kedvesen bántak velük. Minden héten látogattam, volt, hogy többször is. Eleinte hatalmas lelkifurdalásunk volt, hogy otthonba kellett kerülnie, de néhány hónap után felismertük, ezt ennél jobban sajnos nem lehet megoldani.

    Alzheimer: nem tudom, hogy mennyire köthető az életmódhoz, anyám apja és bátyja is Alzheimeres volt. Több kutatás szerint apai ágon örökölhető a hajlam. Anyám a háború alatt született, eléggé szegény sorban nőtt fel. 60 év körül (kb. a nyugdíjazása környékén) már elkezdődött nála a betegség.

    Magam részéről mindent megpróbálok megtenni, hogy ne így végezzem.

    • Eletmod-nem eletmod v. genetika-nem genetika. Az eletmod is egyike azoknak, ami kieresztheti a szellemet a palackbol. Egyertelmuen nem is neked, ratok, csak a gondolat, hogy olyan konnyen es sokan mutatnak a genetikara, hogy dehat mar nagyapam is … mikozben jo par dolog van a kezunkben, amivel ki-be kapcsolgathatunk barmit a batyubol mindket iranyban … habar ez nem minden.

      • Nemrég fordítottam egy kutatási összefoglalót, amelyből kiderül, hogy pl. az ép fogsor (akkor is, ha pótolt), valamint a rágás, kimutathatóan csökkenti az Alzheimer és a demencia kialakulásának az esélyét. Ergo ha valakinek kiesnek a fogai, és nem pótolja, és nem rág eleget, annak sokkal nagyobb esélye van a demenciára és egyéb agyi sorvadásokra.

        Továbbá azt is kutatások igazolják, hogy a telomerek, amelyek a kromoszómát alkotó DNS-szál két végén található rövid, többszörösen ismétlődő szakaszok, kimutathatóan hosszabbak lesznek sportolás hatására (és ha hosszabbak, az egyén tovább marad fiatal(os))
        Szóval igen, hatnak a gének ránk, de mi is tudunk azért “ellentartani”
        És ezért nem értem, amikor valaki a PCOS-át elintézi annyival, hogy genetika, és kezem szétteszem, meg áldozatnak érzem magam, de azt azért nem próbálom meg, hogy mondjuk 1 évig nem eszem glutént és nekiállok sportolni, urambocsá’ elmegyek a táplálkozásbeállításosokhoz, és életmódot váltok a tanácsaik szerint.

    • Eppen most, az Alzheimerhez, arra valo hajlamhoz es a triggerekhez:

      […]
      it’s a problem that medical research focuses almost exclusively on “people who live in cities like New York or L.A.” Scientists often refer to these places as “Weird” — Western, educated, industrialized, rich and democratic — and point out that our bodies are still designed for the not-Weird environment in which our species evolved. Yet we know almost nothing about how dementia affected humans during the 50,000 years before developments like antibiotics and mechanized farming. Studying the Tsimane, Dr. Trumble believes, could shed light on this modern plague.
      […]
      The Tsimane Project researchers have spent more than 15 years following their volunteers and providing medical treatment. They’ve found that Tsimane differ from the rest of us in many ways. For example, they have the cleanest arteries of any population that has ever been studied, meaning that they may be largely immune to heart disease.
      […]
      particularly interested in the ApoE4 gene, often called the Alzheimer’s gene. Americans who carry two copies of the gene are more than 10 times as likely to develop the late-onset form of the disease. Dr. Trumble found something startling when he looked into the Tsimane data: Many of those with a copy of the gene seemed to perform better on the cognitive tests.
      […]
      “Getting parasitic infections gave me perspective,” he said. At least 70 percent of the Tsimanes are infected with parasites — worms in their guts, invaders burrowing into their skin — at any given time. The same was likely true of our ancestors. He began to wonder: Could these infections change the way that genes affect our bodies?
      […]
      Tsimane with infections were more likely to maintain their mental fitness if they carried one or two copies of the ApoE4 gene; for them, the “Alzheimer’s gene” provided an advantage. For the minority who’d managed to elude parasitic infection, however, the opposite was true, and the ApoE4 gene was connected with cognitive decline, just as it is for people in industrialized countries.
      […]
      Humans co-evolved with a number of different parasites, but today, in our sedentary city life, we’ve removed those parasites from the mix,” Dr. Trumble said. This could be what transformed the gene from an advantage into a liability.
      […]
      Researchers have been especially focused on finding a drug that could erase amyloid plaques, and we now have dozens of compounds that do that in mice.But this approach has led to failure in humans. Even when drugs can clear the plaques in patients’ brains, the disease continues to wreak damage.
      […]
      It’s possible to have an “Alzheimer’s brain” but no dementia. Dr. Geula believes that in cases like this, some actor in the brain — call it the opposite of Alzheimer’s — is protecting neurons from damage. We still don’t know what it is.
      […]
      since most of us live in more sterile environments, this army in our brain is no longer busy fighting pathogens, and so it responds instead — often far too vigorously — to the amyloid plaques and tangles that are a part of normal aging.

  10. Nem is kell betegnek, magatehetetlennek lenni ahhoz, hogy nyomasszák a családjukat magukkal. Csak egy példa a baráti körből. Családi összefogásból Balatoni nyaraló felújít, kibővít. Sok a gyerek/unoka, lehet majd beosztva menni. Aztán nagyszülők egyre többet vannak ott. Pár éve már márciustól októberig folyamatosan. Ülnek a hűtött nappaliban, ne zavarják őket a gyerekek, nevelésbe belepofáznak, hőbörögnek, ők az idősebbek és ők vannak otthon. Fel se merül, hogy megkérjék őket, menjenek már haza a picsába kicsit.
    Így aztán nagyrészt üresen áll az 5 hálószobából 4.

    • ez rémes, és láttam már hasonlót.

      és annyire bele van verve az emberbe a társadalom által a szülők – feltétel nélküli – tisztelete, hogy még a – masszívan hátrányosan érintett – középkorú ‘gyerek’ sem képes egy rossz szót se szólni a szülőkre.

  11. Képzelem, mekkora lenne a közfelháborodás, ha bevezetnék, hogy mondjuk cukorbetegséget közelítő állapotban nem gyógyszert írnak fel, hanem beutalják a kedves beteget sportolni. Fizetné a tébé az uszoda- vagy kondibérletet, járna x alkalommal egy személyi edző, aki mindent megmutat és elmagyaráz, aztán hajrá. Menne a háborgás a személyiségi jogokról, meg az én testem-litánia, az tuti. De azénpénzemé’ adják tizedéért a hatvanféle gyógyszert, amit szedni se kellene, ha pár évvel korábban hajlandó lettem volna némi életmódváltásra.

    • ilyenekre én is gondolok néha…

      és mennyi új munkahely lenne, orszégszerte.

      és – horribile dictu – lehetne tanítani iskolában is, biológia órán, hogy ‘gyerekek, ez az emberi test … így működik jól … és így lesz igen kellemetlen benne lakni néhány rövid évtized múlva’

      kis vidéki városomban van egy uszoda. napközben majdnem mindig üres. esténként se vannak sokan, péntekenként néha szaunázók jönnek. mind férfi. igen kényelmetlenül éreztem magam nőként mikor egyszer véletlenül akkor jártam arra.

  12. Mostanában nézegetem az eutanáziás dokufilmeket. Kedvencem egy francia nő, aki , láthatóan úgy hal meg, ahogy – felteszem – élt: szabadon, méltósággal és vigyorogva. Már utánanéztem, hogy mibe kerülne nekem ugyanez: néhány millió forint és néhány hetes adminisztráció. Megoldható. Svájcban. Éva, tudtad, hogy Charles Eugster, drága barátom meghalt néhány hónapja? 85 évesen kezdett testépíteni, 97 évesen futóversenyekre járt. Életcélom hasonló. Testépítés folyik, szigetkör megy.
    Halálcélom:
    1. Nem terhelni a gyerekeket.
    2. Időben lépni.

    ( “acsicseri” ! Lennék a barátod! 🙂 keress meg, kérlek!

  13. Hollandiában is megy ez, a barátaim körében volt ilyen eset. Igyekezni fogok. Köszönöm Bagoly a hozzászólásodat. 62: Csak az a félelmetes, hogy amikor észre veszi magán az ember, melyik ponton szálljon ki? Anyukám, amíg tudott írni, leírta a leépülését (tudományosan, mert természettudós volt) és folyamatosan szenvedett. Szörnyű olvasmány. 2009-ben volt az utolsó bejegyzése.

    • “Rachel Whitmer és kollégái az elhízást a demencia komoly kockázati faktorának találták. Negyven-negyvenötéves korukban megvizsgált, majd 70-75 évesen újravizsgált 10 300 ember adatai alapján kimutatták, hogy a normál súlyúakhoz képest, akik középkorúként túlsúlyosak voltak (2530), azoknak már 74%-kal volt nagyobb a demenciára való kockázatuk (Whitmer és mtsi., 2005). Nőknél a kockázat még nagyobb volt, az elhízott nőknek kétszer nagyobb volt a kockázata az időskori demenciára. Whitmerék egy későbbi, 2007-es vizsgálatában a 40-45 éves korban elhízottaknak 36 évvel később a normál súlyúakhoz képest háromszor nagyobb volt az Alzheimer, és ötször nagyobb volt az éreredetű (vaszkuláris) demencia kockázata (Whitmer és mtsi., 2007). Deborah Gustafson és csoportja 70 éves koruktól 10-18 éven át követtek 390 nőt. Eredményük szerint a normál súlyövezet felső határától a BMI értékének minden egységgel való növekedése 36%-os Alzheimer kockázatnövekedéssel járt (Gustafson és mtsi., 2003). Annika Rosengren és munkatársai vizsgálatában a 20-22.5 BMI közé eső férfiaknak volt a legalacsonyabb a demencia kockázata, s hozzájuk képest a 30-as vagy annál nagyobb BMI két és félszeres demencia kockázatot jelentett (Rosengren és mtsi., 2005). Rachel Whitmer összefoglalója szerint a viszcerális elhízás komoly kockázatot jelent még akkor is, ha az illető amúgy nem elhízott.”

      • “Stephanie Seneff és munkatársai 2011-es összefoglalójukban az Alzheimer járványt egyrészt a magas glikémiás indexű finomított szénhidrátok fogyasztásának és az egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott fruktóznak tulajdonítják, másrészt a koleszterin hiánynak (Seneff és mtsi., 2011). Az agy testünk tömegének két százaléka, de a test összkoleszterinjének 25%-a itt koncentrálódik. Az agynak rendkívül sok koleszterinre van szüksége az idegsejtek megfelelő működéséhez és regenerálódásához. A szerzők szerint feltűnő, hogy a koleszterincsökkentők terjedésével kezdett rohamosan növekedni az Alzheimer gyakorisága. A vizsgálatok szerint a magas koleszterinszint véd az Alzheimer betegséggel szemben, az alacsony pedig fokozott kockázatot jelent (Seneff és mtsi., 2011, Mielke és mtsi., 2005). A koleszterinszint mesterséges csökkentése ugyanis károsítja a neuronokat és az idegeket burkoló velőhüvelyt alkotó sejteket. A modern koleszterinszint csökkentők, a sztatinok vizsgálataiban ismert mellékhatás a szellemi teljesítmény romlása (Golomb és mtsi., 2008). A zsír- és koleszterinfóbia óriási egészségügyi károkat okozott már eddig is a nyugati világban. Ismert, de elhallgatott tény, hogy a magas koleszterinszint szoros kapcsolatot mutat a hosszú, egészséges élettel (Schupf és mtsi., 2005). A másik hatékony megelőzési és kezelési étrend a ketogén, azaz a kb. 88% zsírt és 10% fehérjét és 2% szénhidrátot tartalmazó diéta régóta ismert, mint epilepszia ellenes étrend. Az újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a ketogén étrend kifejezetten hatásos Alzheimer betegségben is. A táplálkozás hatására ketontestek jelennek meg a vérben, melyből az Alzheimer beteg cukrot már kevésbé felvenni képes agysejtjei energiát tudnak nyerni (Costantini és mtsi., 2008, Henderson, 2008). A ketogén diéta hatására csökken az amyloid fehérje szintje is. Egy 2009-ben lefolytatott placebo kontrollos ketogén diéta vizsgálatban a ketogén diétát fogyasztó Alzheimer betegek szignifikánsan jobban teljesítettek a kognitív próbákban (Henderson és mtsi., 2009).

        Az Alzheimer kutatás másik ígéretes iránya az omega-3 védőhatásának a vizsgálata. Az omega-3 zsírsav egyik legfontosabb tulajdonsága a gyulladáscsökkentő hatás. Stephen Cunnane és munkatársai nagy összefoglalója szerint a csökkent hal- és omega-3 fogyasztás fokozott Alzheimer kockázattal jár (Cunnane és mtsi., 2009). Majid Fotuhi és csoportja összefoglalója szerint az omega-3 fogyasztása leginkább a kognitív hanyatlás lassítására tűnik alkalmasnak, nem az Alzheimer megelőzésére. Azonban rámutatnak, hogy a vizsgálatokban nem vették figyelembe a növényi olajok, azaz az omega-6 fogyasztást, amely ismerten fokozza az Alzheimer kockázatát (Fotuhi és mtsi., 2009). Végül egy harmadik összefoglaló 13 epidemiológiai vizsgálat alapján arra következtetett, hogy az omega-3 és halfogyasztás csak élethossziglani hatásában véd az Alzheimer betegséggel és a kognitív hanyatlással szemben (Boudrault és mtsi., 2009).
        Az intenzív fizikai tréning ugyancsak gyulladáscsökkentő hatású, s több vizsgálat igazolta, hogy a rendszeres testmozgás védőfaktor az Alzheimer betegséggel szemben (Watson és Craft, 2009).”

        • “A várható élethossz folyamatos lineáris növekedése két tényezőnek tulajdonítható. Egyrészt a higiénés körülmények folyamatos javulásának, másrészt az orvostudomány fejlődésének. Ez utóbbi tényező különösen felzaklatja az egészségügyi és nyugdíj kiadásokért felelős hivatalnokokat, hiszen az egy emberre elköltött egészségügyi kiadások döntő hányada az időskori betegségekre és az életben tartásra fordítódik. Ami cinikusan nézve a dolgot dupla kiadást jelent, mert drága pénzen életben tartanak valakit, hogy fizethessék neki a nyugdíjat. Nem csoda, ha sokakban felötlik – félig viccesen, félig komolyan –, hogy a betegek negyedét halálba kezelő egészségügy titkos küldetésként a költségvetési deficit lefaragásán dolgozik. De az egyes embernek sem túl szívderítő perspektíva úgy élni 100 évig, hogy utolsó évtizedeiben minden napja egy orvostudományi bravúr legyen, és tartalmas élet helyett elektródák, csövek és pityegő, életfunkcióit monitorozó gépek közt töltse napjait. Sokáig élni nem elég. De hogyan éljünk sokáig egészségesen?”

          http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/elj-szaz-evig.php

  14. Már láttam itt az iskolát, a templomot, a sportpályát és a helyi szállodát, úgyhogy minap felsétáltam a temetőbe. Ez az ország egyik legnagyobb települése, lakik itt vagy kétszáz ember, plusz a külföldi munkaerő. A temetőben úgy ötven-hatvan sír van, mindenki kilencven fölött halt meg, helyiek elmondása alapján egyedül, nincs betegápolás, úgy általában a lábukról esnek le, vagy a lóról. Igaz, akik ott fekszenek, halászatból és birkatenyésztésből éltek, meg úgy általában a semmiből, sokuk feleslegesnek tartott a főváros egyáltalán megalapítását, oda járni meg kifejezetten ostobaságnak. Minek?
    A mostani közpkorú és fiatal generáció már kocsival megy mindenhová, a jólét begyűrűzött, nagyon fiatal és emiatt egyáltalán nem látják a következményeit. Meg büszkék is és jobban is tudják, és egészen más alapon, mint máshol Európában, de azért szelektálnak. Az étkezés nem esik bele ebbe a metszetbe, eddig szükségszerűen egészséges volt, most meg cukortúltengéses, ragacsos és mű.
    Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fognak reagálni a társadalom romló egészségi állapotára, ahogy látom itt a döntéshozók mentalitását, hirtelen és elvágólagosan.
    Érdekel azonban, hogy a jóléttel törvényszerűen együttjár -e az öregek ápolásának igénye.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s