társra vágyom

Én a 2013-as blogévre úgy emlékszem vissza, hogy akkor még minden hepi volt. Messze volt még a Nagy Szervezkedés és Vihar. Én magam alig kommenteltem, csak rövideket, egymással kapcsolódtak a hozzászólók, bizalom volt. Nem ment el még senki kedve, nem kellett félnem, hogy valaki megbántódik, közös fíling volt, termékeny dialógusok, az akadékoskodni érkezőket meg kiröhögtük.

Megszépítő messzeség! Újraolvastam ezt a posztot, nem rossz amúgy:

kellene neked egy férfi

És a kommenteket is. Hát, volt ellentét már akkor is.

Van a bejegyzés végén egy éles bekezdésem, abban egy mondat, ami megütött több olvasót:

…megmondom őszintén, ha választhatok, hogy a napi kötelességeken felüli időmet randivonalakon meg elbaszott randevúkon töltsem, vagy befejezzem a regényemet, netán megnézzem egyszer a Pradót, végigolvassam az új Ulysses-fordítást, akkor nem kétséges, mire voksolok. Szánalmasnak tartok mindenkit, aki a lelke űrjeit minden áron szerelmet, szexet kergetve akarja kitölteni. Aki örökké próbálkozik, akinek ez az izgalom. Annyi csoda van a világban, de ezt az eltompult birkák nem értik.

Aztán, amikor ez a mondat téma lett, még egy, kommentben:

Az miért van, hogy akinek sikeres projektjei, heves hobbijai vannak, az nem baszódik ennyit a társtaláláson?

Mindez bő százezer kommenttel korábban történt.

Három év telt el majdnem, és én ezt egyre inkább így gondolom. Viszont Lobster már olyan világosakat írt erről (a felerezsi mítosza, a minglik, a társadalmi elvárásnak való megfelelés), hogy nem leszek eredeti.

Nekem ez nem elméleti kérdés. Most már sok olyan ember van körülöttem, akik nem ismerték Jánost, nem is tudom nekik elmesélni, ő miféle szintet állított be emberileg, érzelmileg, és nem érzik azt az én régi, idealista, nem sportos, kisgyerekes anya-lényemet, a feleséget, a családban élőt. Látnak most virulni, és legnagyobb döbbenetemre szingliként kezelnek, vagy azt hiszik, társtalálási  céllal pörgök annyit az ezüst sortomban az izmosak között. Biztatnak, hogy az élet szép, lássam meg én is. (Döbbenten nézek rájuk. Én ne látnám?)

Kérdik, hogy én miért nem. Nem akarok társat? Nem lenne könnyebb?

Ó, ez nem döntés, mondom erre. Nem történt meg. És, azt hiszem, így, hogy nem történt meg, nem lenne könnyebb azzal, aki mégis akadna. Olyan, aki nem csak reménykedés, aki nem lesz idegesítő, hogy helyet kér az én sok változós, bonyolult életemben. Aki nem elvár, akihez nem igazodni kell, akinek a jelenléte nem azt jelenti, hogy közös döntést kell hozni a legsajátabban (gyereknevelés, időbeosztás, zenehallgatás, mert az ne legyen, tévé se legyen, pénzköltés, hány fok van a lakásban, mert azt most megmondom, Béla, hogy héttel kevesebb). Értem én, nem kell együtt élni, csak mondom, hogy akiért én akár német heavy metalt is hallgatnék, vagy nem bánnám, hogy dohányzik, az nem történt meg velem, bennem.

De azért vidám az élet, ha érted, hogy mondom. Sose voltam még ilyen felszabadult (és már kezdem gyanítani, hogy nem F. konkrét személye itt a kulcs, ő csak felület, én vagyok teljesen más, az újféle testmegélésemmel).

De kéne egy apa. Na ne már, mondom. Ez szerinted kapós feladat? Három másgyerekét nevelni, meg a mi egész hektikus életünk? Vagy anyagilag gondolod? Én, ha férfi lennék, nem tolonganék érte, még ha szerelemre lobbannék, rendszergazda volnék, és a csíkos ingemből kikunkorodna a mellkasszőrzetem, se.

(Gerle Éva végleg eldöntötte a dilemmát: írjunk-e erőseket, vagy legyünk-e píszík, mindig tekintettel legyünk-e arra, hogy valami emberi jogilag leírható csoport megbántódik-e. Gerle Éva használja fok-mértékhatározóként a kurva szót. Gerle Éva nem akar eszmék, elvek miatt teljesen kiszállni a nyelvből.)

Igazából nem azt kérdik, miért nincs társam. Ez álkérdés. Igazából a normára figyelmeztetnek. Hogy lehet, hogy én ennyire nem szorgalmazom ezt?

A kérdező úgy lát engem, mint akinek nehéz. Magányos. Nem talál társat, fura sztorijai vannak, mindig van valami ügy. Szeretne sajnálni. De hát ez regényanyag!, kiáltom.

Ha tudná, hogy nem kényszer, hanem döntés, nem sajnálna. Ha tudná, mennyibe került a padló, amin áll, nem tartana szociális feladatnak a kaszáspókok miatt. Vagy ha belegondolna, amit egyébként jól tud, hogy nekem tipikus csütörtök délelőtti dilemmám, hogy vele évődjem-e, a Gellértben napozzak, vagy valami kávézóteraszon üssem ebédig a laptopomat. Hát láttál te engem valaha rosszkedvűnek? Mindig kérded, hogy vagyok, és én mindig örülök, neked örülök, de amúgy is. Néha elborulok, mert letörik a lakkozott körmöm, vagy beszakad a mascarpone teteje, ilyesmi.

Hallgatok. Szerepbetöltés helyett az életminőségre szavaztam. Nehéz érzéseimet pedig egyedül intézem, mint a… tudjátok. (Tudod?)

Hogy kiábrándult volnék, sokat csalódott, ez jön. Én nem vagyok kiábrándult a magam életében, se a pasitlanság miatt, se az egész életemet tekintve, és a régebbi történeteimmel kapcsolatban sem, de attól, ahogy az ismerőseim élnek, eléggé fázom. Vagy mert ők is vergődnek, titkon vagy ordító módon (és ha lehazudják, az a leggázabb), vagy mert én nem akarnék úgy élni. Ezért nem vonz az ő verziójuk. Menjetek már a normálisságotokkal, a benne rekedéseitekkel. Meg hogy miért nincs kocsim, miért nincs tévém.

Volna mondjuk egy haverod. Kérdezgetnéd: nem akarsz megállapodni? Egy komoly barátnőt? Megnősülni? Azt mondaná: brrr. Csajozni akarok, élményeket. Utazni. Nem akarok senkit, aki hisztizik, elvár, béklyóz, elrosszfejesedik. Ezt mondaná. Nem akarok csalódni. Tőle elfogadnád?

De hát a nők biztonságra vágynak.

Akkor nem vagyok nő. Tudod, fekve is nyomok.

Vagy féltesz? Hogy milyen nehéz egyedül? Arra azt tudom mondani, hogy csupa olyan would be volt, akivel nehezebb volna, mint egyedül. Már az elején is nehéz volt.

Én realista vagyok – és az élet vidám. És izgalmas. Ezt látom reálisan, és ettől vagyok derűs.

Itt, ebben a posztban most továbbgondolom, hogy a nagy habzó mítoszban, miszerint mindannyian szerelemre vágyunk, az a megváltás, és az ember társas lény, mi minden gomolyog együtt.

Nem vagyok dafke normaszegő, nem vagyok kiábrándult és nem vagyok antiromantikus sem. hanem nem akarok kiszolgáltatott lenni a félreértett igényeimnek, és nem hiszek a kötelező társtalálási műsorban.

Valóban arról van szó, hogy evolúciósan az ember nem magányra termett, és szuszogjon még a légtérben valaki más is? Ezt, ugye, biztosította a nagycsalád is. Vagy ha az ember együtt alszik a gyerekeivel. Noha amikor túl sok a gyermeki mancs, szoktam viccesen rikoltozni, hogy felnőtt férfiakat akarok! Négereket! De még egy többágyas kórteremben is ez van, nem. Na, itt látjuk, hogy miért van az egyágyas hotelszobáknak felára. Menjünk tovább.

Érintés. Igen. Touching. A szerelmi érintés nagyon jó, nagyon kell. Ugyanakkor az igazán bizsergető, vágyból fakadó érintés ritka. Én nem alaptartozéknak gondolom, hanem bónusznak. Van még a masszőr. Nekem gyógyító volt, az egész életmódprogramom katalizátora 2014 őszén egy shiatsu szessön. Nem tetszik? Pedig a jó masszőr jobban érint, mint a közepes szerető. Na ugye, hogy nem az érintés hiányzik?

Szexualitás. Igen. Alapvető hajtóerő. A másik szeme tükre, és az eksztázis, a teljes oldódás. Nem terem mindn bokorban.

A nők gyereket akarnak, néha a férfiak is. Én megértem, ha huszonévesen, legkésőbb harmincsok évesen így nézik a jelölteket. Nekem van három gyerekem, rövid, de szép éveket éltem családban, nem téma.

Érzelmek, emberi kapcsolódás, “legyen kihez szólni”, közös programok, a világ felfedezése együtt. A társkeresőkön is mindenki rokon lelket, érzelmi társat, rózsadús andalodást, olasz nyaralást, megbízható és komoly szándékú partnert keres, esetleg, mint már említettem, gyerMekei leendő apját-anyját. De azért gyakran kiderül, hogy ridegebb az alku. Meg kell élni valahogy, és szövetségben kifizetődőbb. Ha van, aki eltart. Ha van, aki mos-főz, és akinél nem kell annyit fáradozni egy ejakulációért.

Eközben az emberek úgy általában egyáltalán nem érzelemgazdagok, nincs annyi gondolatuk, hogy abból napi tartalmas beszélgetések legyenek, nem szeretnek múzeumba meg kirándulni járni, sokkal szívesebben nyomkodnak telefont egyedül, kajálás közben. Érzelmi függésre való hajlam, a boldogság kiszervezése, inkább ezt mondanám.

Kipipálandó életfeladat. Leginkább. Hányan vannak, akik ha egy kicsit reálisan gondolkodnának, saját igényeiket fel tudnák ismerni, lehántanák a mítoszokat, rájönnének, hogy nem akarnak semmi ilyesmit, mint amit az összeköltözős párkapcsolat jelent? Vagy ilyen áron, amire az ismerőseink történetei tanítanak, nem? Ez a tömeges szingliség oka. És ettől olyan habfehér és parádés az esküvő, az ismerkedési romantika, a slágerszöveg. Ezt kell eltakarni, túlkiabálni.

Terhek közös viselése. Én nem tartom cikinek, ha valakit ez motivál. Tényleg könnyebb a lakbért, a rezsit, a kaját ketten fizetni, ezért keresnek lakótársat az egyetemisták is. De azért lássuk, hogy ez nem romantikus, hanem gazdasági motiváció, és azt is, hogy ez néha fontosabb egy házasságban is, mint az érzelmek vagy a boldogság, vagy a gyerekek érdeke. Vagyis, fenntartják a szövetséget akkor is, amikor már a többi nem működik – kénytelenek. Ez a motiváció csapdává tud válni. Valójában akkor várhatsz igazi, méltó kapcsolatot, ha amúgy egyedül is el tudnád tartani magad (és a gyerekeid felét). Akkor látod tisztán a helyzetet. A megélhetési motiváció korrumpál. Az ember még kötődik is ahhoz, aki enni ad neki, aki az ingét vasalja, akivel közös a hitele, aki a gyerekét neveli. Úgyis együtt maradnak, a javadalmak járnak – aztán ennek biztonságában meg gyűlöli vagy unja a másikat. Csak hazudtok magatoknak? Vagy elfelejtettétek, milyen lehetne? Ez egyszerűen nem fair a szerelemmel szemben. (És én vagyok cinikus?)

Ez a kényszer vagy ösztönző érthető, reális, gyakori. Nem is kárhoztatok érte senki. De azon ne lepődjünk meg, ha azok, akik nem szorulnak rá a gazdaságos együttélésre, nem éreznek annyira erős sürgetést a családalapításra, és ha belevágnak, benne vannak, akkor nem rángathatók a megélhetésüknél fogva.

Szeretetvágy. Igen, ez elemi. Csak ha nincs, mert nem történt meg, akkor mi a teendő? Szerintem akarva meg társkeresőn nem lesz. A valakit végre szeretni, a valaki végre szeressen tévút, és prédává tesz. Aztá meg lehet sírni, hogy csak kihasznált.

Aztán: valaki definiáljon engem, mutassa, hogy én jó vagyok és szerethető, gyógyítson meg a traumáimból.

Ez terapeuta dolga, ilyennel nem szabad egy kapcsolatot megterhelni. Én ettől rosszul vagyok, amikor megszimmanto, elkezdem megvetni a másikat. Egész, kész, begyógyult emberek találkozzanak, különben használni fogják egymást a megmentős meg mindenféle játszmáikhoz. Én ettől borzadok. Amikor valaki kiönti a szívét, sajnáltatja magát, tőlem várja, hogy majd én. Vááá.

Az idézett bekezdésben fontos, hogy minden áron, lelke űrjeit és kergeti. Nyilván jó, keressük, vágyjuk, örülünk neki. De nem főjó. És nem megyünk bele az adódóba kritikátlanul és illúziókkal.

Értelmes, heves hobbijú, sokoldalú, érző emberek is szoktak sóvárogni (lásd a kommenteket). Ennek oka nem valami mély emberi esszencia, hanem az, hogy azt sajátították el, hogy a társ a jó, a kapcsolat a főjó, vagy erős igényük, hogy a nőiességüket/férfiasságukat jelezzék vissza nekik. Így nőttünk fel: az önbecsülésünk alapja ez.

Pontosan ezt mondja a kommentelő is. Megrázó sorok:

…én maratont futottam, sziklát másztam, önkénteskedtem, önképző estet szerveztem es még hosszan sorolhatnám, de az önbecsülesem a béka valaga alatt volt hattal. (…) nem gondolom, hogy ne lett volna száz fontos es sikeres kezdeményezesem, hobbim, projektem emellett.

Akibe beleverik, hogy egyedül nem vagy érték, szart se érsz nőkent egyedül, az mindezt nagyon sokáig hiába csinálja minden siker es elismerés ellenére. Ha vissza is jön valami pozitív kintről, nem csapódik le úgy, ahogy kellene, nem lesz helyén tőle az önbecsülése…. Kb. 2 napig tart az érzés, hogy mit értem el, wow… Utána ugyanabba a közepes, szürke, tanult szarba süppedsz bele, ami előtte volt. Mintha sosem értél volna el mást.

A beleverik is kulcsszó. Szart sem érsz. Engem megijeszt, hogy partner nélkül, zsongás nélkül az élet szürke, közepes, szar. És nem fogadom el. és ez döntés is. Nem mintha a szerelem ne lenne nagyon-nagyon jó. De bónusz, nem alaptartozék. Ha nincs szerelem, igazi, egyértelmű, ha mindig meg kell magyarázni valamit, akkor annak pótléka, a mindenféle izé kapcsolat, az rosszabb, mint egyedül.

A kommentelő izolált, külföldi, ismerőstelen viszonyokban szerezte ezeket az élményeit, ami eleve mínusz: barátok se, anyanyelv se, jó ismert lakás se. Én értem őt, értettem akkor is. Csak szerintem ennyire sokat remélni, minden önbecsülés csúcsának a párkapcsolatot tartani (és nem mondjuk az emberi kapcsolatokat), az szerintem veszélyes. Kiszolgáltatottá tesz.

Erre az űrre nem egy társ a megoldás, hanem a személyiségfejlesztés. Hogy ne az határozza meg az alapvető közérzetet, hogy kinek kellek, ne attól legyek nő, hogy lett valakim.

Én jártam a szélén, és akkor tudomásul vettem, mim maradt, mennyi az annyi. És mert futja rá a lelkemből, derűsen veszem tudomásul. Nagyon szar ugyanis szorongani, görcsölni, panaszkodni, sóvárogni. Elrontja az egész életet. Megalkudni is szar, elhitetni magunkkal, hogy jó, ami nem igazán jó. Ez döntés kérdése: nem alkuszom meg, nem áltatom magam, nem lesznek illúzióim. És én azt sem hiszem, hogy ha akarjuk, ha dolgozunk rajta, akkor majd lesz társunk. Ez nem dolgozási terület. Nem társunk lesz a dolgozástól, hanem énünk.

Ráfeszülni arra, hogy de miért nem, az olyasmi, mint a gravitáción borongani.

Vagy ráfeszülni arra, hogy miért olyanok a dolgok. Hát mert ez van. Mindenféle változik az életemben (javul, sokat), és én még mindig fura vagyok. Nem vagyok könnyű ember, nem szoktak szeretni, jel van a homlokomon. Én nem állok neki magyarázni, hogy mert én érzékenyebb vagyok, és hogy engem mindenki félreért. Én sem szeretem őket különösebben, pont mert nem értenek, mert furának tartanak, mert beérik a normálissal. Provokálhatnékom lesz. Azokat szeretem, akik rám bízattak, és azokat, akik velem rezdülnek. Jó fej is velük leszek. A többieknek nagyokat köszönök, nem véleményezem őket, nem bánom, ha hülyének néznek, nem agyalok rajtuk. Nekem az íróságom, a saját döntésen alapuló életmódom és a testem örömei a legfontosabbak.

Három férfi járt a legmélyemen azóta. Krákogni szeretnék, de nem hallgathatom el, hogy a a test, a testnek az az intenzitása, annak az igazsága és egyértelműsége mélyebben van, mint a párkapcsolat intézménye, és mélyebben, mint a nagy beszélgetések és rezonálások, a hosszú távú tervek. Vagy mint a gyönyörűséges humán konstrukció, amelyet szerelemnek nevezünk, amelyben mind csalódunk és amelyből mind visszasunnyogunk a normalitásba.

Nem voltam a Pradóban. És elolvastam az Ulyssest. És írom a regényt, jaj, írom. Másfele kanyarodik már.

 

36 thoughts on “társra vágyom

  1. Az hogy reálisan latod és az élet vidám, azt hogy ? Azt gondolom én is reálisan látom és tegnap bogtem fel órát a koktelomba a pubban. Mától próbálom nem azt nézni vagy nem ugy ahogy eddig, csak tudnám azt hosszú távon hogy. Régóta foglalkoztat hogy a hozzaallas csak elhatározás kérdése-e

    • “Ha esik az eső örülj neki. Mert ha nem örülsz, attól még ugyanúgy esik.” Régi közhely, de nagyon igaz. Ezt a hozzáállást könnyebb kialakítani, mint gondolnád, mégpedig azért, mert jobban érzed tőle magad, egyszerűen rászoksz. Ami nem azt jelenti, hogy soha többet nem fogsz fél órát sírni egy koktélba egy pubban, de mondjuk eszedbe jut, milyen tök jó, hogy van pénzed koktélra meg pubra, egyáltalán, hogy vannak ilyen helyek, és milyen jól esett bőgni egyet.

      • Én nem annyira szoktam szeretni, amikor ezt mondják. Ha szomorú vagyok és borongok, akkor ne tanácsolják nekem, hogy ne, mert az megkérdőjelezi a jogomat, hogy szomorú legyek és borongjak. Miért nem inkább az a tanács, hogy menj le a mélyére, mi a bajod az esővel? Mit árt neked? Miért leszel tőle szomorú? Tényleg az esőtől vagy-e szomorú? Miért kapok tanácsot egyáltalán?

        Én is szoktam bőgni, pedig soha még ilyen “szép” nem volt a világ. Egyszerűen csak nem létezik idill, és aki azt hajtja, az csalódni fog. Nincs olyan, hogy nincsenek érzelmi hullámvölgyek, hogy mindig és konstans módon hűdejó, mint a romantikus fotókon meg az instán. Emese koktélba sírása egy sokkal őszintébb, dúsabb életet sejtet, mint a folyton esőbe mosolygás. Az egy semmi. És nem is hiszem el. Szerepjátszás. Miért jusson eszébe, milyen jó, hogy van pénze koktélra? Mi köze van annak az érzéshez, ami megríkatja? Terelés a lényegről. Hazugság.

        • Igen, egyfelől persze, igaz a mondás, másfelől meg van, hogy tele az ember töke, és akkor joga van “nem örülni” valaminek. Akár még indokolatlan módon fel is baszódni, vagy sírni. Ha épp ebben az állapotban adja nekem elő valaki ezt a mondást, elhajtom hangyát szedni – nem azért, mert a depizést megoldásnak tekinteném, hanem, mert ilyen hangulat is van. Nem kell ideseregleni és még le is hülyézni engem miatta.
          Amúgy én is az esetek 90%-ában arra lyukadok ki, hogy nincs itt a világvége és a problémák megoldhatóak (legkésőbb miután kiszentségeltem magam), és a hiány- meg bőségszemléletből az utóbbit választom. De nem kamuból, önigazoláshegyekkel aládúcolva és azért, hogy a valós bajokat elfedjem. Remélhetőleg:)

          • De van, akinek létforma, hogy folyamatosan talál valamit, amin nyíghat. Ez rossz (tudati) szokás, biokémiai (hormonműködés, testi funkciók) alappal. Ezt nem a komoly krízissel küzdőkre, depressziósokra értem, de azért a határ nem éles. Én nagyon megértő voltam mindig a panaszkodókkal, mindenkit komolyan veszünk, jobb, ha kiadja, mint ha hallgat, szégyenkezik, aztán történik valami tragédia, de annyit vett el belőlem, hogy ma már elhajtom az ilyen embereket. Akik nagy harsányan tolják, és dől belőlük a szar, és mindig más a hibás, és ehhez keresnek felületet. Mintha csak felület volnék, használva. Egyáltalán nem mindegy, kinek és mennyire tolod (van egy-két jó barát, névtelen fórumok, és van szakember — a többieket folyamatosan ezzel terhelni kibaszás. nyilván nem mondjuk, de fingáskor se szólunk), és az sem, hogy életprogrammá válik-e a denekemmennyireszar, a figyelemkövetelés, és van-e mellette meló, önreflexió, szembenézés, vagy mindig másokkal van a baj.

            Én pl. nagyon nem egyezem, és ebből igen meredek helyzetek vannak. Az ilyenségemért, nem illeszkedésemért, és ahogy erre reagálnak (néha kicsinyesen, igazságtalanul, kiközösítve) nem másokat hibáztatok, és magamat sem. Én elvagyok azzal, hogy tőlem ennyi telik, és akkor ez jár érte ebben a közegben. Meg tudom vonni a vállam. Nincs illúzióm, hogy jaj, mert engem félreértenek, meg hogy álruhás királylány vagyok, csak még nem jöttek rá, nem áltatom magam, el tudom fogadni, van öröm, kapcsolódás, önbecsülés máshonnan bőven. Illetve magamat hibáztatom egy kicsit, de nem ostorozva: tudom, hogy tehetnék erőfeszítéseket, lehetnék más, és akkor könnyebb lenne az életem, csak nekem nem éri meg egyszerűen. Szóval engem a kirekesztéssel nem tudnak igazán zsarolni.

            • Főleg, aki “hibást” is keres. A szimpla hiányszemléletű emberekkel se könnyű (és sokszor meddő is a velük való trafikálás), de aki még hibást is keres hozzá, az még nehezebb ügy, mert inkább a masszív (és sokszor fel nem ismert) rosszindulatot választja az önkritika helyett (ez lehet, hogy demagóg, vagy buta szembeállítás, de kicsit tényleg ilyen érzésem van ettől a típustól).
              Ráadásul ezektől a mintázatoktól még csak könnyebb se lesz az élet. Elszentségelgetsz a többiekkel, és? Tudok én is ilyen lenni, de azért járok inkább hozzád, mert nekem ez nem jó. Majdnem azt írtam, hogy “nem buli”, de nem is a bulisságról szól a dolog: amikor nehéz, és szó sincs buliról, akkor is jobban tetszik ez, ami itt megy.

        • Ezt nagyon így gondolom én is. Egyébként számomra csak egy soron következő elfojtásnak tűnik, ami újabb rétegként rakódik az illúziók ködére. Múlt hétvégen rettentő sokat bőgtem, ritka pocsék hangulatba kerültem. Hagytam hadd jöjjön, engedtem magam haragudni, félni, szomorúnak és csalódottnak lenni. Kimondtam, kihüppögtem mindent, ami a lelkemet nyomta akkor épp. Hálás vagyok és meg is köszöntem a páromnak, hogy engedte, hogy ezt tegyem, nem akart belőlem jókedvűt csinálni és nem nézett hülyének közben, nem éreztette, hogy nem jogosak vagy helyénvalóak az érzéseim. Azok, ha úgy érzem. És egyszer csak halál nyugi, csend lett bennem. Megkönnyebbültem és ismét szabad voltam. Úgy elszállt a rossz kedvem hirtelenjében, biztos a cica vitte el. Ha ezt nem így teszem, ha magamra erőltetem, hogy de hát próbáld nézni a naposabb oldalát, akkor még ki tudja hányszor jönne elő.

          • Az érzések mulandóak. Benne azt érezzük, hogy ez már mindig így lesz, pont mint az esőben. Várni kell egy kicsit, minden szomorúságnál, konfliktusnál, felbaszódásnál, hagyni áradni, megélni, és lehetőleg nem csináln végletes-végleges hülyeséget. Nekem ez nagy tapasztalat.

            Nagyon érdekes, amit írsz, kösz, hogy megosztottad az élményt.

      • Semesének van egy krónikus kétségbeesése a háttérben, ami erodálja az életkedvét.

        Vagy: depresszióra való hajlam? Az van apámnak is, és nekem az is projekt, hogy azt cáfoljam, csakazértse rontok önsors.

        • Csakazértse rontok önsors – én is így, egyébként ebben sokat segített a blog, rengeteg dologban változtatta a gondolkodásomat, addig rágtam a szövegeket, minden nap, minden nap, hogy eljutottam oda, hogy letisztult bennem, hogy én mire vágyok, mankót is ad megsejteni a többiek szándékát, és kialakult bennem egy elv, hogy érdemes -> kevesebb térdre omlós de miért, sőt, az utóbbi években nem éreztem az egész gyerekkoromat végigkisérő senki sem szeret szorongást (sőt, én szeretem magam) (de én ezen annyira szorongtam, hogy kimenni sem tudtam az asztal alól). Lehet, hogy ha nincs blog magamtól is eljutok ide 40 éves koromra, azért örülök, hogy így megspóroltam éveket.

          • Pedig emlékszem amikor először idejöttem nyelvtanos bejegyzések voltak kint, és nem is értettem, hogy most akkor mi van. Miért a hájp? 😀

            Próbáltam rákeresni mióta vagyok itt, szerintem már több éve.

    • Nem csak elhatarozas kerdese, van aki csak akkor tud valtoztatni, ha kap egy kulcsot a mogottes megerteshez, hogy eddig miert volt meddo minden probalkozasa a valtoztatasra. Addig le fog pattanni a sok “keep positive” lozung. Van egy kodolt rugalmatlansag a gondolkodasban, ami elviszi az embert egy fekete-feher, mindent vagy semmit iranyba, ahol elkerulhetetlenul hatalmasra fognak nagyitodni a negativ dolgok es elvesz a frusztracio feletti kontroll, kis stressz is tulcsordulashoz, robbanashoz vezet. Mivel ilyesmit egy kicsit razosabb elethelyzet is barmikor elo tud idezni, ezt altalaban rafogjak az adott elethelyzetre, akinel tobbszor elofordulnak ilyen epizodok, az esetleg elkeveredik pszichologushoz/parterapiara, aminek a vegeredmenye egy nagy nulla. Ha olvas az ember kicsit asperger temaban, akkor talan magara ismer, talan nem, hatranya biztos nem szarmazik belole, egy probat meger. A gender vagy mondjuk egy elso generacios ertelmisegi let millio szallal szovik at ezt a mar eleve nagyon sajatos strukturaju gondolkodast, nehez kibogozni, mi tortenik igazabol. Bocsanat az esetleges keretlen tanacsert vagy szakertesert, nem latom, hogy hol vezet ennel szofisztikaltabb ut, mert ebben a temaban senki nem mer hangoskodni, nagyon ingovanyos terulet.

    • Nem, nem csak elhatározás kérdése.
      Én nem tolnám ezt, hogy lásd meg mindenben a jót, légy pozitív, ez nem máködik. Még a mindset sem.
      Ilyen alkat vagyok, ujjongva tudok örülni. Látok velem egykorú embereket, a lelkük háromnegyed része halott, nem hisznek már semmi jóban, elfelejtették idealista kamasz énjüket, csak a legönösebb, legprimerebb dolgok kapcsán ujjonganak fel. Valahogy én gyerek maradtam, épp csak egy kicsit megerősödött az énem mostanában, hogy annyira sérülékeny és bántható ne legyek azért. És a hideg kilel attól a mondattól, hogy aki húszévesen nem lázad…, de aki negyven évesen még mindig lázad, az… nem tudom pontosan, de ezek kispolgárok. Szépen voltak rockerek, amikor annak volt itt az ideje, aztán szépen lettek pocakos családapák, normálisék, megalkudtak… fúj. Azt hiszem, az önáló gondolkodás, a művsézetek és a szépség iánti hajlam, a humán vénám ment meg.

      És én jártam a szélén. Akkor ellendültem, és volt egy ilyen extrém luxus időszakom (meg pénzem is hozzá): hatcsillagos spanyol tengerpart, finnyás kultúrélmények, gasztronómia, konyhafelújítás, nagy szerelem. Ez mára lenyugodott, volt nehéz, akkor is megálltam, nem romboltam magam, megtaláltam az egyensúlyt. Nagyon apró dolgokban is látom már a szépséget, tudok viszonyítani. Én már annak örülök, ha nem ég oda a csirkém, ha nem kapom el az influenzát, ha sikerül a körömlakkozás, ha nem halunk éhen.

      A másik, hogy nekem nem alap a kapcsolatban élés, se a jómód. Mi tisztes közepes szegénységben éltünk. Anyám meg, ugye, 1967 óta él apámmal, és mégis egyedül tolja, teljesen szerelemtelenül minimum 35 éve. Nekem ez a normális. Azért akkora örüm a földig érő ruhám is, nemhogy a szex.

    • Ja, igen. Rossz kapcsolatban minden szarabb, sokkal szarabb, mint egyedül. De aki nem elég önálló, aki nem nevelte fel magát, annak egyedül is szar lesz, és az a rettenetes, hogy az énje felnőttségén a rossz kapcsolat csak ront. Ezért nem megoldás a szétmenés sem.

  2. nem hinném, hogy ezt úgy kell érteni, hogy az élet mindig és mindenkinek vidám, csak hogy most és összességében Évának ilyen, még ha sokan ezt nehezen is tudják elképzelni. Realistán nézve az élet tele van egy csomó borzalommal és szépséggel, tragédiával, kutyakomédiával, unalmas favágással, extatikus pillanatokkal, napi örömökkel és bosszúságokkal, és az ember leginkább annyit tehet, hogy a kiosztott lapjaiból megpróbálja kihozni a maximumot. A hozzáállás biztos, hogy nem csak elhatározás kérdése, részben egyénileg adott, részben kemény önreflexió és tanulás útján változtatható, annyi biztos, hogy nincs olyan common sense jótanács vagy csodamódszer, ami az ember belső érzéseit és az azokhoz való viszonyát, vagy a külvilággal való megküzdési módszereit egyik napról a másikra átalakítaná vagy mindenkinek beválna. Igazából mindenki csak maga tudja összeállítani a maga érzelmi túlélőkészletét és felfedezni a külső támaszait ès belső erejét. Nekem pl. pont az volt az egyik fordulat, hogy el tudjam fogadni, fel tudjam ismerni a saját “negatív” érzéseimet, ne próbáljam letagadni magam előtt, ha bosszant, dühít vagy fáj valami. Amióta megengedem magamnak, hogy átèljem az érzéseim, kevésbè ragadok bennük, mint mikor régebben hirtelen egyszerre jött minden elő, ha az utolsó csepptől betelt a pohár. Szóval szerintem is el lehet jutni oda, hogy pl. úgy érezd, milyen jól esett bőgni egyet, de azt csak te tudod kideríteni, mi az, amin tudsz változtatni (magadon ès a körülményeiden), hogy összességében vidámabbnak èld meg a saját életed, és mi az, amit meg csak elfogadni, elgyászolni lehet.

    • “el tudjam fogadni, fel tudjam ismerni a saját “negatív” érzéseimet, ne próbáljam letagadni magam előtt, ha bosszant, dühít vagy fáj valami. Amióta megengedem magamnak, hogy átèljem az érzéseim, kevésbè ragadok bennük, mint mikor régebben hirtelen egyszerre jött minden elő, ha az utolsó csepptől betelt a pohár.” Fú, de pontos, fontos ez.

      És hányan nem negedik meg! Vagy rekednek abban, hogy nem szabad konfliktust, feszültséget okozni, ők mindent elsimítanak, másokét is cipelik, mindig lenyelnek mindent.

      + öngyűlölet letevése: nekem az volt a problémám.

      + fel sem ismert szégyenek, ahogy elmúlnak. Testi szégyen és generaliált szorongás, amit a jó kaják és a zúzós sport eksztázisa meggyógyított. Mint egy vak, aki egyszer csak látni kezd. Nem is tudtam, mi ellen kell küzdeni, hoyg az baj, lehet másképp. Főleg testi szégyenek, testhez kapcsolódó szokások, érzetek változtak, ezzel jött önbizalom, azzal meg lelki erő, hangulatjavulás, magam kipróbálása új szerepekbe. Én imádom, ha megnéznek, ha tetszem, én egy színésznőnek született valaki vagyok, akibe ezt belefojtották, aki nem hitt magában, rohadt gátlásos volt.

      Lelkem, értékrendem, intellektusom, emberi kapcsolataim mindig is gazdag volt. A testi felszabadultság és a szextéma ment nehezen (és erkölcsösnek, lelkinek gondolotam magam!).

      Újfajta probléma és függőség-hajlam az anatómiai tökéletesség kényszere, sokat szenvedek ezen, olyan a közeg is, de ez sokkal kisebb mérvű életrontó valami, mint ami előtte volt, bele tudok lazulni, hogy fél centi zsír van a hasamon épp.

  3. Erre rájönni felszabadító volt, de azóta küzdök azzal, hogy engem ez izolál. Annyi körülöttem a megalkuvó, panaszkodó boldogalan nő (párkapcsolat szempontjából beszélek) és amikor rávilágítok, hogy talán a kedves partner nem a neked való vagy kicsit erősebben, elkezdenek védekezni. Igaz, hogy tör zúz ha olyan kedve van, de azért érző, intelligens ember? 😀 Ja. Meg egy kapcsolatban kompromisszumokat kell kötni. Ez a szó már vörös jelzés nekem. Magyarul te kötsz kompromisszumokat a másik miatt. Kompromisszus a masala szag a lakásban, mert indiai a férjem, nem az, hogy úgy beszél veled, mintha egy darab szar volnál. Ha nincsenek érvek, azzal érvelnek, hogy azért mondom mert feminista vagyok 😀

  4. Ezt egyszeruen imadom, ezt az irast itten. Azt viszont nem, hogy mar megint zoldre valtott az ikonom…ez biztos egy ize, jel vagy mi? A macska bekesen horkol, en meg becsiptem egy kis palinkatol es bortol egy novel.

  5. Megtudtam a kollégáktól, hogy az enyém nem is igazi szerelem. Mert nem akarok minden nap mellette ébredni, nem akarom a gyerekeimet vele nevelni, bár ők is kedvelik. És nem hiányzik, ha két hétig nem látom, viszont közben is örülök neki, nagyon és tervszerűtlenül.

  6. “Gerle Éva használja fok-mértékhatározóként a kurva szót.”

    Jaj, én régóta izélek ezen. Én is használom, nagyon természetesen, automatikusan tudom mondani, hogy kurva jó, meg -II- életbe. És pont ez az, amit annyira utálok benne, ez a természetesség! Hogy a kurva (meg a buzi is) ilyen laza, már-már unalmas, elkoptatott szitokszó. Olyan kis magától értetődős, belenyugvós: “hát, ha olyan, akkor olyan, és az olyan az szar, hát nem?” Nem tudom, mennyire érthető, amit mondok. Próbálok átszokni a rohadt meg baromi szavakra, de nem mindig sikerül.

  7. Gyerekkoromban sokat morfondíroztam azon, hogy egy ember tulajdonképp elég kevés másik emberrel kerül közelebbi kapcsolatba élete során meg élete elején főleg és hogy lehet, hogy ebből a kicsi merítésből megtalálja a szerelmét és boldogan él, míg meg nem hal. Aztán tapasztalom, hogy bizony kis százalék él tényleg boldogan, vagyis tudomásul kell venni, hogy igen piciny az esély arra, hogy jó párkapcsolatunk legyen és borzasztóan nagy, hogy nem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s