légy nagyvonalú

Hűha… olvasom Lobstert megint (ki is raktam a főoldalra, erről van szó, ne hagyjátok ki!), és itt feszül bennem is: én legyek nagyvonalú? Ez komoly?

Micsoda elvárás ez? Mit nyomasztotok? Ez zsarolás.

Még mindig ezen rágódsz? Nincs jobb dolgod? Ezt az agresszor mondja, az, aki a névtelenség fedezékében, nagy arrogánsan és egyébként három hullámban kezdett ki, durván személyeskedve. Azt szabad szerinte, merthogy nekem énblogom van. A vélemény szabad, nem? Kötelező talán egyetérteni? Nem bírom a kritikát?

Miért kéne bírnom? Senki sem bírja jól a kritikát, ez megvan? Nincs is valami görög retorikai alapon felépítve, úgyszólván. Téged egyszerűen zavar, ahogy én élek, és ezért belekötsz. Nekem az is döbbenet, hogy írok egy témáról, magamról, és válaszul a személyemre ront az, aki magára vette.

Még akkor is fölényben akar lenni, amikor kiderül: évekig csinálta ezt több netes helyen. És  ha szembesítem, akkor jön az újabb vád, hogy én vagyok a kicsinyes, sőt: én támadok rá.

Egyáltalán, az olvasóval, akiből én élek, hogy bánhatok így?, kérdi a passzióból szemétkedő műfelháborodott. Nem tudok felülemelkedni? Elég döbbenet volt látni, hogy néhányan úgy képzelték: itt ők lettek a blog, mindenki értük van itt, és nélkülük én írni sem tudok, kvázi elmúlik az íráskészségem, és majd mindenkinek elmondják, én milyen vagyok, és akkor nem lesz olvasóm. Nem lesz senki, aki kíváncsi arra, amit írok.

Ne haragudj, ha új vagy, de gazdag előzménye van annak, hogy most kimondom: engem semmire nem kötelez az, hogy valaki idekattint. Ez az ő döntése, és én remélem, hogy neki jó itt lennie, és ha nem jó, akkor nem olvas itt. Annak tartozom hálával, akitől kaptam valamit: jó szót, gesztust, őszinte érzést, támogatást. Kölcsönösséggel meg annak, akivel szívesen barátkozom, akinek szeretek a közelében lenni.

És nem ígértem példás életet, ügyképviseletet, szájatok íze szerint való döntéseket, modellkinézetet, távedzőséget, még következetességet se. Én jó szövegeket ígértem, nyelvileg és gondolatilag, és nem, nem kell egyetértened, viszont nem erőszakoskodhatsz, nem vádaskodhatsz. Tényleg érthetetlen, mit vádaskodtok és követelőztök. És antiintellektuális.

Hát én most megmondom neked, aki oly guvadt szemmel olvasod ezt a posztot, hogy a bántás érvényben maradt. Létezik és működik, amit tettél, az a mocsokság. Mert nem vontad vissza, nem írtad felül mással. Olyan nincs, hogy eltelt három hónap, vagy három év, és akkor már elmúlt, spongyát rá. Azt, hogy spongyát rá, egyedül a megtámadott mondhatja.

Nem az a lényeg, hogy ez engem hogy érint, hogy én mennyire vagyok érzékeny, haragtartó. Nem engem kell itt elemezni.

Ne sunnyogjuk el, hogy te, agresszíven frusztrált kommentelőm, édesapám, bántalmazóm, Huffnágel, soknevű áskálódó, Gumiba borult tönkrement, rám ismeretlen okokból, vagy mások helyett is neheztelő akárkim, te soha el nem ismerted, mit tettél. Tán fel se fogod a motivációdat, meg azt, hogy miért nem bírsz elviselni, a véleményemet, a blogomat, azt, ha én örülök valaminek, de tolod ezt a szégyenteljes vádat, hogy velem van a baj, én vagyok a gonosz, a csúnya, miért nem vagyok vékony, és miért van rajtam sapka (true story). Te az agressziódat mint véleménykülönbséget próbálod beállítani ma is, sőt, mint értem aggódást, és velem vitetnéd el a balhét, amiért én rosszul reagáltam.

Füledbe zúgja átkait a velszi lakoma, azért kiabálsz ennyire. Hát pedig bennem te úgy maradsz meg, és itt a blogom a belém kötések dokumentáltan is megmaradnak, hogy bántottál. Idejöttél, szabad akaratból, és bántottál. És szóltam, és te gúnyolódtál és bagatellizáltál és a hátam mögött is keverted a szart. És kukkolsz itt azóta is.

És amíg nem hagysz fel ezzel, amíg engem hibáztatsz, amíg azt az értelmezést (önfelmentést) dédelgeted, hogy de én megérdemeltem, mert ellenszenves vagyok, addig ez a történet: a bántásod, ez van, és marad. Nem azért, mert én nem tudom feldolgozni, és nem is bennem van ez így, hanem valahol, hogy mondjam, nem ennyire patetikus, de lényegében egy láthatatlan nagy könyvben így szerepel.

És ezért neked ne legyen nagy a szád, legalább. Bántottál, éljél együtt ezzel a tudattal, és legalább hagyjál békén. Ne csináld újra se velem, se másokkal.

Az agresszor könnyen felejt, leírtam ezt a mondatot sokszor. És tényleg, milyen részletekbe menően fel tudjuk idézni, ki hogy bántott minket. Ő meg: nem is azt mondta, nem úgy értette, nem is úgy volt, nem is azért volt, nem emlékszik, de főleg: régen volt. Talán nem szándékosan csinálta, talán csak úgy, mellesleg, azért nem emlékszik. De azoknak is, akik gonoszul, visszaélősen csinálják, ugyanígy lélektani érdekük felejteni, maszatolni, áttolni a felelősséget.

Különösen azok, akik hatalmi helyzetből bántottak, vagy védetten, például névtelenül köpködtek, és élvezték.

Te akartad ezt, és te élvezted. Te véltél így fölényt szerezni őfölötte. Az ő olyansága, a létezése nem bántás, az ellenszenved pedig magánügy, senkit nem érdekel, és semmit nem igazol.

A másik pedig feldolgozta vagy sem, az agresszor ebben biztosan nem segített neki. Időnként retraumatizál egy jót, aztán nem érti, miért oly érzékeny a másik. A megbántott félre azért haragszanak, mert tudja, amit tud. Ki is mondja.

Basszus, milyen álságosak voltak azok a jóakaratúak is, akik azt mondták, ez csak téged rombol. Hogy ők engem óvtak volna, értem aggódtak? Kényelmetlen volt találkozniuk az undorító húzásokkal, amelyek ellen ők nem tettek semmit. A kiállásom a gyávaságukra emlékeztette őket a saját hasonló helyzeteikben. És nem bírtak hallgatni sem, mert az okosságukat be kell hajtani rajtam. Engem is kioktattak, és de nagggyon megsértődtek, amikor ezt nem hagytam. Majd, esetenként, elkövették ellenem ugyanazt a falkába-verődve űzést, szemétkedést. Most nyáron is. (Pedig milyen rég volt az eredeti sztori. Spongyát rá…)

Miért reagált olyan nagyokosan, például, lorax arra, hogy én hogyan viselkedem (szerinte) Kozmáékkal? Haragszom rád, mert nem teszed azt, amit én helyesnek látok. Mert magára ismert Joó Violetta viselkedésében, sunyi, leskelődős, mindenbe belepofázós irigységében, kontrollálási vágyában. Ugyanúgy az én életemet leste, élte, igazgatta. Ugyanúgy szólít most Tubica Vicának, és gúnyolódik agresszívan az özvegységemen. Ugyanúgy maszatolja a szitut, hogy azt lehessen mondani: én megyek őutána, nekem kell ő. És én közben, egy novemberi hajnalon utánaolvastam, hogy ő ezt a fajta rászállást, részletgyűjtögetést és irigy betámadást nagy méretekben, internetszerte űzte, más néven, másokkal is.

Az igazság kiált. Nekem nem baj, ha nem szeretik az igazságomat, ha ettől nem leszek népszerű, ha ezek sérelmek, mert az én igazságom nem akolmeleg, felsorakozás, népszavazás. Sőt, majdnem mindig protest-igazság.

Már rég megértettem, és meg is szoktam, hogy a jó érzéseim nem az emberi kapcsolataimból jönnek, a szociális otthonosságból, hanem a bennem rejlő képességek, ambíciók kibontakoztatásából, intellektuális és sportteljesítményből, magányos, lelki és ketózisalapú jóérzésekből. Hogy engem előszeretettel használnak bűnbaknak, értelmeznek félre és feketítenek be, erre kellek nekik, és ez ellen az önkiteljesítés és a magány az orvosság. Dühöngenek olyankor, amikor nem értenek, és a frusztrációik levezetésére használnak. Ez az ő történetük. Én ezt megtanultam kezelni, és ezért nem vagyok szimpátiával, elfogadottsággal zsarolható. Az igazságom a birkaság ellenében van. Mindenki gyáva szólni, nem hálás feladat, de én szólok.

Bloggerként is szólok. Hogy ne feledjük, hogy ez megtörtént. Hogy ne dőljünk be nekik (a manipulátoroknak, a gyengéd erőszakolóknak, a mulasztásokkal bántóknak, a szarkeverőknek, az álbarátnőknek) újra, ki-ki a maga életében a sajátjának. Hogy az olvasó lássa: ezek a helyzetek hasonlítanak, leírható a működésmód, lehet tudni, miért csinálják, és vannak válaszok, érvek, védelem, és kiállni nem is annyira félelmetes.

Mindegy, hogyan érint és min rágódom. Az igazságtalanság egyébként nagyon rosszul érint. De ne sikkadhasson el.

Hallgatni, amikor rád rontanak, elegáns, biztos van, aki képes rá, és nem is foglalkozik a fülébe ordibálókkal, a brahiból szemétkedőkkel. De ha úgy hallgatsz, hogy közben rágódsz a történteken, az emésztő. És voltaképpen gyávaság. Ezért jobb kimondani, és nem törődni azzal, ki mit szól.

Kimondani felszabadító. Tenni valamit, rámutatni.

A legmakacsabb önigazoló agresszorok nem változnak. Én pedig nem szeretnék újra naiv lenni, bedőlni. És megcsinálják másokkal is ugyanazt.

A nagyvonalúság nem várható el, nem kérhető számon, hanem bónusz. A leszarás a maximum. Nem-hallgatni, az meg nem okvetlen pattogás és önigazolás. Érett személyiség kell hozzá, meggógyult lélek, annyi bizonyos. Nekem a szorongásom tovatűntével, a kiegyensúlyozottságom kifejlődésével nem múlt el a késztetés, hogy kimondjam, rámutassak, sőt, erősödött: hát ne vicceljetek, ez nem ellenvélemény, ez rosszindulat.

Remélem, tudjátok használni ezt analóg helyzetben, fölényeskedőkkel:

A bántás soha nem múlik el, és ez nem azért van, mert túlérzékeny vagy, nem felejtesz.

Ezt azért mondogatják, hogy téged feketítsenek be, és így az ő bűnük kisebbedjék, hogy együtt tudjanak élni hányásszagú önmagukkal.

A bántás addig van, amíg az agresszor el nem ismeri, hogy megtörtént, és szimbolikusan elégtételt nem ad.

És ezen nincs mit variálni.

Ajánlott bejegyzés:

meg kellene bocsátanod

az erdő széle

de hát már öreg ember

de már túlvagy rajta, nem?

 

 

9 thoughts on “légy nagyvonalú

  1. Megint nagyon jó és igaz. Én nagyon sokszor kaptam meg, rossz párkapcsolatban leginkább de más relációkban is, mikor ordított az igazságérzetem, hogy túlreagálom. Engedjem el. Miért rágódom ezen. Munkahelyi ügy is volt ilyen, úgy, hogy nekem adtak igazat és mégis, miért rágódok. Mindezt két mondat “rágódás” után. És még az aljas manipulátor sértődött meg, ő volt bántva, mit is tehetett volna, ahogy írod, hogy “együtt tudjanak élni hányásszagú önmagukkal”.

  2. Hol van lehetosegem, leiratkoznom! Nagyon nem szeretnem tovabb olvasni leveleiket.udv. l.emma

    csak az olvassa — én szóltam ezt írta (2016. december 9., péntek):

    > csak az olvassa posted: “Hűha… olvasom Lobstert megint (ki is raktam a > főoldalra, erről van szó, ne hagyjátok ki!), és itt feszül bennem is: én > legyek nagyvonalú? Ez komoly? Micsoda elvárás ez? Mit nyomasztotok? Ez > zsarolás. Még mindig ezen rágódsz? Nincs jobb dolgod? Ezt” >

    • Kedves Emma!
      Senki nem küld leveleket, és senki nem akar Öntől semmit (csak az olvassa, én szóltam, “Ez az ő döntése, és én remélem, hogy neki jó itt lennie, és ha nem jó, akkor nem olvas itt”).
      Én egy személyben írom és szerkesztem a blogot, tudhatja a nevemet is, amelyen megszólíthat.
      Ön feliratkozott a blogértesítésekre, ugyanott tud leiratkozni, mindez nagyon-nagyon bonyolult ám. Sok sikert!
      Sajnálom, hogy annyi pompás, remek poszt után pont ezen akad ki.
      Ilyen nevű feliratkozóm nincs, egyébként.

  3. Az elejet nem ertem, de mondjuk nem is baj. A masodik fele az viszont jujj de jo. Ezen most gondolkozom majd kicsit. Az jutott eszembe amugy, hogy ez is foleg noknek van lenyomva a torkan, ha te nem bocsatod meg az ellened elkovetett dolgot,- csak ugy magadtol akar- akkor az baj, ha ferfi nem teszi, akkor az meg jellembeli erossegnek is tekintheto…. fura ez. Nem erzem hogy engem valaha is igy igazan bantottak volna (persze akadt, de kevesbe hangsulyos emberek nem a kozeliek) vagy aki igen azt gyorsan kiiktattam az eletembol, de sok szamomra kedves emernel latom hogy az eletuk resze ez a fajta attitud. Bocsass meg, legy elnezo, okos enged esatobbi. Fajdalmas.

  4. Magam részéről az ilyenekkel egy “elmész te a qrva anyádba” jut, virtuálisan és IRL is. Az én időm drágább annál, hogy azzal foglalkozzam, hogy másnak mi a szándéka. Ha tovább nyomul, csinálok neki problémát, és mársincs ideje velem foglalkozni. Kb. 16 éves korom óta sikerül mindez, nem részletezem, miért.

    • Ez jó, hogy megy neked, gondolom, megkapod, hogy érzéketlen vagy és erőszakos. De amúgy jó lenne, ha ez döntés lenne, és egyszerűen kivitelezhető.

      Mondjuk a bloggerség külön speciális állapot. Rólam mindig megneszelik, hogy van szociális, segítő hajlamom, lelkem, érzékenyégem, és csakazértis rámszállnak, plusz vonzza és idegesíti őket, amit másképp csinálok, meg amiben jobb vagyok, és elképzelhetetlen, mire képesek, falkában, nagy röhögve, minden előzmény nélkül.

      Hogy egy kismamafórumon aktív, szépet-jót író, élő, ránézésre okos nő ekkora pszichopata legyen, hogy rámszáll, kioktat, és gyűlölködve foglalkozik az életem kikutatott részleteivel. Pon mint a leggázabb antifeministák: höhö, nem csak így kéne fűrészelned (ezen is mit akadnak fönn, isten se érti), se kutyád, se macskád, meg hogy imádkozó sáska vagy, és ettől érzi magát jól, és még ő játssza a zaklatottat. Miközben én kínosan csak a konfliktusról írok, nem használom ki a támadási felületeket, semmi olyat nem hozok be, ami magánügy. És ő még enyhébb típus.

      • Igazad lehet, nyilván van is. 🙂 Az önzéses érzéketlensegben az a jó, hogy észre sem veszek dolgokat, amit mások a szivukre vesznek. Nyilvános kommunikációban viszont tényleg minden hülye részt vehet. Kellemetlen, de ilyen s showbiznisz.

  5. És már a gyerekek is csinálják , mocskolják utólag is, akit bántottak. Közben a felnőttek, akiké a felelősség, hallgatnak.
    Tipikus úgy tenni, mintha semmit nem követtek volna el ellened, és ha ebbe nem mész bele, kicsinyesnek és beteg lelkűnek mondanak.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s