Tulajdonképpen… kedves ez. Ez a bugyuta dicsekvés, hogy nekik az anyukájuk a legjobb barátnőjük:
http://girlpower.cafeblog.hu/2016/04/29/bloggerek-es-anyukaik-anyak-napi-mesek/
Jó is annak, akinek ilyen az anyja (anyukám, Anyu, Édesanyám, Anyci), habár, megjegyzem, én nem szeretnék együtt járni az enyémmel Schäffer Erzsébet-előadásra, sem képet kapni a kutyusáról, új frizurájáról az általam neki vett okostelón. Mondani a barátaimnak, hogy nem érek rá most, mert anyuval… anyunak… anyu… Én, hálátlan dög! Napi kapcsolatban lenni vele harmincöt-negyven évesen, hívni, hívást fogadni, visszahívni. Álbeszélgetéseket folytatni (“semmi különös, ma se írt a Gyuri, megjött az Alza.hu csomag, majd megmutizom, csöpög a szifon”), vele szkájpolni, tőle kérdezni a pörköltreceptet. Hogy szabadon járkáljon, információval bírjon, tanácsoljon és tanulságokat vonjon le. Hogy ne bízhassak a saját igazságaimban. És rendet rakjon a pasim cuccai között, mert ez, amiben élünk, ugye az ő lakása (ezt a sztorit étteremben hallottam, a tulaj lánya panaszkodott a pultosnak). Átengedni az életem egészét annak a rettenetes, lelkes, font- és gondoskodó intenzitásnak (“segítség”), hogy az én gyerekeimmel élhesse újra azt, ami elsőre nem ment (de nem megy másodjára sem).
Szegény, ötvenes nők a képeken. Szolid bibircsókok, fényesre krémezett arc. A “fiatal, csinos asszony” igényével lépnek fel a valóban fiatal lányuk társaságában. Anya–lánya szépségverseny… fú, de kínos.
Azért ez hatalmas oltás (“ronda az anyám”):
Lehet, hogy a mai napig nem érteném teljesen, mit jelent, hogy “a szépség belülről fakad”, ha nem olyan lenne Anya, amilyen.
És titeket is ráz a hideg a negyedik sortól?:
Amikor ilyeneket olvasok, beriaszt a giccsérzékelőm has cinikus leszek. Minimum az van, hogy ezek a nők nem ugrottak meg egy fejlődési krízist, se az anya, se a lány.
Közel költözni? Mert az milyen praktikus? Összeveszni és kibékülni? Együtt borozgatni? Ez a nagy közelség, amire oly büszkék szoktak lenni, ez fojtogató.
Nem azért, mert az anyánk gáz. Ez is igaz, de nem ez a lényeg. Nem azért, mert én jobban tudom (én mondjuk de, a saját életemet biztosan). Ez is igazi de nem ez a lényeg. Nem azért, mert ellenem használja az infót. Hohó, ez a legigazabb. Undorító, bántalmazó, kavarós módon pletykál, faggat, kiad, hátam mögött kérdezi anyósomat, rossz hírmenet kelti a saját anyám. Nem azért, mert manipulatív és kontolláló a viszony. Pedig az, de ez sem a lényeg. Nem azért, mert nem akarok olyan életet, mint az övé. Ez is igaz, de nem mindenkire.
Hanem csak azért, mert felnőttünk. Mert a pasi (érzelmi élmény) helyett lenne neki lánya, legalábbis akkora intenzitással éli meg. Nem jó megmaradni egy viszonyban, amely gyerekkorban még elemi, szükséges, később viszont már a fejlődést megköti. A viszony köteles tiszteleten, engedelmességen, hagyományőrzésen és függésen alapul, és nem enged más szemmel magunkra nézni. A hétköznapi apróságok felduzzadnak, mindenről beszélni kell. Vagy vitázol mindenről, vagy belemész abba, amit anyád akar, és titkolózol, hamiskodsz. Nekik szól a T-Mobile reklámja, “de jó, hogy sokat beszélhetsz a szeretteiddel”. (Nem jó.)
Érdekes ez, ahogy a nyugdíjasokban hirtelen bekapcsol a családszeretet. Mert addig volt a munka, saját kapcsolatok, ügyintézés. Most meg ez kell, az egész unokázásnak az az értelme, hogy őket lekösse valami. Összejövetelek, telefonok, kiről mi hír… Figyelik a gyereket a facebookon, véleményük van, megveszik neki a karácsonyfát. Mániákus, zsizsegő unokázás. “Nekem ő mindig a kicsi fiam marad, nem tudok aludni, amíg nem ír, hogy hazaért”, brrr. A szeretet alá mi minden befér!
Ezek a nők nincsenek jól.
Egyébként az egyik leggyakoribb párkapcsolativálság-ok: anyu. Anyuhoz is viszonyulni a társnak, háromszögben lenni. Anyu véleménnyel van, anyu érezteti, én meg belekalkulálom a döntéseimbe negyven évesen, mit szólna hozzá anyu. Hogy mondom el neki? Mit reagál majd? Hallgatni, hogy baja van azzal az emberrel, aki nekem fontos. Tényleg baja van? Féltékeny? Ő nem úgy döntene (…és akkor mi van?)? Nem enged önjogon léteznem? Majd igaza lesz, és akkor örül?
Mindezt szeretet címén?
Jaaaaaj. Nagyon jaj. Ehhez a törzsi-vérségi egymás basztatásához képest olyan nemes, tiszta és etikus távol lenni, tapintattal lenni, hagyni helyet titkoknak és függetlenségnek. Önként találkozni, nem túlmenni az énhatárokon aggódás, szeretet, karácsony, segítség ürügyén.
Ez volna a valódi szeretet: a hátrébb lépés képessége. A szabadnak hagyás. Ehhez kell lelkierő. Mert a másikba lógni, úgy maradni nem nagy kunszt. Mindezt természetesnek venni: így kell lennie, így helyes. Hatalmas társadalmi támogatottsággal. Családbarát média.
Soha át nem gondolni, rendben van-e ez így.
Elképzelem, hogy elmesélek annak a képzeletbeli anyámnak mindenfélét, aki, mint tapasztaltabb, tanácsot ad, aggódik, kitalálja helyettem, befizeti. Sütit sütünk. Pasiügyei vannak, történetei, sminkkészlete. Nézem, véleményem van. Összeveszünk. Sírunk.
Rátelepedés ennek a neve.
Anyu mi a bánatnak nem éli a saját életét?
Olvasom Sofi Oksanentől a Normát, ott is furcsa Anita és Norma, habár, jóval óvatosabb kapcsolat ez (egy épület, két külön lakás, és sok titok), de ez a nagy bevonódottság, hogy ennyire tud fájni az anyánk, nekem érthetetlen. Az is érthetetlen, hogy az én drága férjem, akinek a hiánya hogy fáj. Ezt emlegetni, ezzel definiálni magam kifelé, erre kapni a reakciókat.
Butaolvasó most arra következtet, hogy én nem szeretem anyámat, férjemet. De butaolvasó nagyon buta. Épp azért nem mondogatjuk, láttatjuk ezt, mert a mélyben van, elemien. A gyászt nem pofázzuk szét, a szülőséget se, mert akkor hamissá, performatívvá válik. Vizslatni fogják, viselkedni kell. Nem lehet részként határozni meg magunkat. Úgy tekinteni magunkra folyton, mint aki valakinek a valakije. És nem azért, mert az a valaki gáz, romboló, mert nekem az anyám nem durván gáz (de azért eléggé), a férjem pedig egyáltalán nem gáz, mi több.
Gyerekeim anyja se legyek ilyen elsőrendűen és mindenképpen. Most se, de tíz év múlva meg biztosan ne, mert ez fojtogató.
Mit mondasz? Hogy fogok én még sírni, mert egyedül maradok? De hát én ettől az egymás szájába lógástól, akolszagtól, nonstop büszkélkedéstől, közszemlére tételtől, konventté tett anyák napjától most, anyaként is borzadok.
A gyerekünk iránti szeretet nem arra való, hogy magányunkat, érzelmi hiányunkat, tátongó szabadidőnket kitöltsük vele. Hogy definiáljuk magunkat általa. Nem lehetek kiszolgáltatott annak, szeret-e, akar-e velem lenni a nagyobbacska gyerekem, mondván: hiányzik nekem és aggódom. Hogy nekem az elszaródott párkapcsolatomban, a kiürült életemben az egyetlen a gyerekem legyen, akitől elvárhatom, hogy nem pattint le.
A lányom ma kilenc éves. Ne legyen köztünk ilyen együtt déemező, kávézós, együtt nyaralós barátnőség, ne. Ne kötelezően és ne rendszeresen, legalábbis. Ő akarja, ő kezdeményezze, ne én. Nem szeretek megalázva, visszautasítva lenni, de ennél fontosabb, hogy tisztelem a saját énjét, életét. És látom, mennyire meg vannak nyomorítva azok, akikre rátelepednek és érzelmi pótlék a szerepük.
A fiam aggályosan kérdezte ma, van-e rá szükség a hétvégén bármi programban, vagy testvéreire vigyázni, mert menne moziba barátilag. Mondtam neki: dehogy is, menjél, éld az életed. Mindig örülök neked, de ha mennél, menj. Adok pénzt. Emlékszem a kamaszkoromra, ahogy én mentem volna. És büszke vagyok rá, hogy kezdeményező, és értelmesen tölti az idejét. Sosem fogom manipulálni az otthonmaradással, mert neki most azok az élmények a legfontosabbak, amelyeket a világban szerez, és amelyek a sajátjai. Nem hozom össze híres ismerősökkel, nem egyengetem az útját. Elvárom, hogy találja fel magát, ha épp nincs főtt étel. Önálló vagy. Ügyes vagy, megállod a helyed, nem kellek én. Ebben, így szeretjük egymást, nem a függésben.
Amikor olyan meghatottan írják ezek a nők, hogy az Ő Anyukájuk, akkor nyilván nem gondolnak arra, miért visszás ez:
- elnémulnak azok, akiknek az anyjuk seb, soha nem volt ilyen, mert zárt osztályon van, bántalmazó, feléjük se néz (ez hatalmas tabu),
- e beszédmód trendivé és szinte-kötelezővé válásával nyomás keletkezik, játszani kell az anyuzós szerepet azoknak is, akiknek nem nyilvánvaló az anya-traumájuk, de méretes (90 százalék?).
Ma már, amikor a többgenerációs együttműködés nem gazdasági kényszer, az anyuval-jóban-vagyok műsor játszmakeretté és giccsé vált. Sokan vannak, akiknek az elszakadásban kellene segíteni, nem “békésen együttélni” (ez ugyanis azt jelenti, hogy mindent ráhagysz anyura).
Hogy egyszer végre ne az vezéreljen, hogy a szüleinknek mi esne jól, és mit szólnak hozzá. A szüleinkkel való, szeretettel átitatott, mérgező viszony a legmakacsabb, épp azért, mert őket mindig szeretni fogjuk, kitéphetetlenül.
csak az olvassa. én szóltam 
Szerintem az anyám nem kell, hogy a barátnőm legyen. A pozíciója egyszeri, megmásíthatatlan és megingathatatlan, mert megszülni engem csak egy ember képes, és az ő.
Nem kell, hogy emellett még a barátnőm is legyen. Ha az előbbi esély nem volt elég arra, hogy a kapcsolatunk tiszta, szereteten alapuló és érdekmentes legyen, akkor inkább ne barátkozzunk, mert bár több lehet az, mint a semmi, keveseknek sikerülne elszakadni az eredeti funkciókon alapuló elvárásoktól, ehhez igazán szabad lelkek kellenek.
Igazán örülnék, ha nem kellett volna haveroznom anyámmal, és nem én lettem volna sokáig az első számú megtartó kapcsolata, az érzelmi és testi terheitől máshol szabadulni képtelen ember lerakata. Olyan barátnő, aki a progresszivitás jelszava alatt agyonterhelhető, és akinek örülnie kell, hogy elmúltak már a régi idők, ahol a szülő tekintélyes volt és hideg. Hát, utóbbiak sem maradtak el, csak emellé még bariztunk is, igaz, egyirányú volt az érdeklődés, mert én megbízni benne nem tudtam, neki meg a gyerekei övezte börtöncella nem engedett mást, mint minket. De ez ettől még parentifikáció.
Az én legtöbbet segítő, szuperokos és laza, ‘pestinő’ pszichológusom mondta, hogy nem kell maguknak barátkozni. Emlékszem, akkor nagyon meglepődtem, mert mint valami ideálkép, úgy lebegett elérhetetlenül a távolban az anyám és az én sziluettem, sétáltunk vidáman és karcsún, farmerben és fehér blézerekben.
A barátság olyasféle intimitást feltételez, ami a szülő és a gyerek között csak egyirányú lehet, a gyerekből indulóan, ha kétirányú, akkor az a gyereknek egészségtelen teher, akkor is, ha kölcsönösség van, ugyanis ez a viszony soha nem lehet szimmetrikus. Egyszerűen természetétől fogva hierarchikus, és ezt nem lehet megmásítani, nem lehet az alkotót alkotássá tenni, vagy fordítva, ebben nem. Szülő csinálja a gyereket, a gyerek pedig a szülőt.
Én most már úgy látom, hogy ez így jó.
KedvelésKedvelik 1 személy
EZT most kinyomtatom, rácelluxozom a homlokomra mielőtt megyünk anyósomhoz!
KedvelésKedvelés
Köszi az ötletet. Ma sem keltünk fel hiába 🙂 🙂
KedvelésKedvelés
Hűha. Ez mennyire bonyolult egy dolog. Elolvastam kétszer és még mindig nem tudom letisztázni magamban, hogy nálunk ez hogyan is van. Valahogy el kellett múlnom 30 évesnek, hogy egyáltalán az “anya-szentség”-hez csak gondolati szinten hozzá merjek nyúlni. Ugye Isten a gondolatainkat is látja és gondolatban is lehet bűnt elkövetni. Úgyhogy én először Istennel szakítottam :D. Viccesnek hangzik, de szerintem nem jó úgy élni, hogy azt hisszük van valaki, aki a legbelsőbb gondolatainkat és érzéseinket is látja és megbüntet érte ha neki az nem jó. Szóval az Isten után ott volt az anya-szentség. Hogy lehet látni az anyánkat emberként? Ahogyan tökéletlen, bajai vannak és ahogyan próbáljuk még fenntartani a függési viszonyt, hogy az én – gyerek – bajaira mindig megoldást talál, mert ő a szülő. Messze élünk egyébként egymástól, de évekig tartott a leválási folyamat.
KedvelésKedvelés
Volt másfél év, amikor gyakorlatilag nem beszéltem anyammal. Utána volt normális szakasz, aztán ahogy kozeledtunk, megpróbált ismét beszippantani. És ezt muveljuk immár 25-30 éve. Buntudatkeltes- ezzel szembesites-sertodes- zsarolás- belatas- felhanytorgatas. A lányom egyszerűen nem megy oda, és mikor kiborulva hazamegyek nekem is mondja, hogy minek megyek. Egyke vagyok. Ő meg már kezd beteges lenni. Mégis mit tehetnek? Itt Ausztriában megoldják apoloval, nekünk nincs ennyi pénzünk. És nem biznek senkiben. Fájdalmas ez.
KedvelésKedvelés
Az a helyzet, hogy az első kötődésünk az anyánkhoz van és az határoz meg egy csomó minden mást. Ebből nagyon nehéz kikerülni. Persze van egy csomó minden, amit a társadalom nyom ránk, de az alapvető kérdés az marad, hogy mit teszünk saját, belső motivációnkból és mit nem. Amit nem abból teszünk, azt akkor miért?
KedvelésKedvelés
Három mondat:
1. Sose tudtam eljutni oda, hogy hiányozzon az anyám, mindig sokkal előbb felhívott.
2. A tisztelet szóról nekem a távolság jut eszembe.
3. A könyvben, amit utolsó találkozásunkkor olvastam, és kicsit gyanakodva méregettél, is a megbetegítő szülői játszmák egyikének nevezi a szerző, ha a szülő a gyerek legjobb barátja.
KedvelésKedvelik 1 személy
Amúgy, egy párhuzamos univerzumban, én szívesen lennék jóban az anyámmal, ha egy olyan anya lenne, aki meghallgat, de nem ad tanácsot, akihez lehet menni, de nem várja el, és nem hív fel ennek hiányában, hogy “tőled akár meg is dögölhetek”, akit érdekel, hogy mi van velem, de nem úgy reagál, mintha egy eltévedt, feddésre szoruló kisgyerek lennék. Ahogy egy normális barát viselkedik. Kevés szülő ugorja meg, hogy a gyereke felnőtt lett, akivel egyenrangú viszonyba került. Vagy legalábbis ez az egyenrangúság lenne a feltétele bármilyen “baráti” viszonynak. Az nem barátság, ha az egyik fölötte áll a másiknak.
Hogy mondjak jót is, anyám sokat változott, mióta elég szisztematikusan leépítettem ezeket a kísérleteket. Míg pár éve még azt követelte, hogy legyünk barátnők, mert neki is anyukája volt a legjobb barátnője, mostanra előszedett néhány régi barátnőt és azokkal elégíti ki ilyen igényeit.
KedvelésKedvelés
Detto. De ez sem segít nekünk, mert mindig visszacsusxik. Úgy tűnik mindig, hogy felfogta, igyekszik is, de mihelyt van bármilyen kicsi gondja, rögtön újra visszacsuszik a tolefdmegisdogolhetnek attitudbe. Szoktam neki mondani, hogy akkor vegye ki a kulcsot a zarbol előtte, meg ne hagyja fenn a láncot, feltörni ne kelljen. Ettől néha észbe kap. Egyre kevésbé. Nem terapiazok itt tovább, ígérem, csak ez idetalalt a kozepembe basszameg.
KedvelésKedvelés
Milyen érdekes, hogy amikor megszűnik a gazdasági kényszer, akkor helyébe lép okvetlenül és minden esetben s szociizacio miatti jatszmakenyszer. Generaciosan, hazassagilag etc. Baromi tudatosnak kell lenni, hogy felismerjük, és kemény harc a szabadulás. Ha.y százalék tudja megcsinálni? És akkor most ne írom le a ciklikus kuzdest anyammal. Új, válságos szakaszba lepett. 75/49.
KedvelésKedvelés
A kiragadott és te és sokak számára hányingerkeltő, hátborzongató részlet az én művem. És igen, vállalom. Hogy ez benned rossz érzést kelt… hát bocs, hogy élek, vagy bocs, hogy máshogy is lehet, mint ahogy a te lelkedben megjelenik. Hogy ez szerinted mennyire egészséges? Őszintén. Leszarom. Egy kiragadott részletből megítélsz valamit, amihez semmi de semmi előképed, vagy mélyebb ismereted nincs. Megmondod a tutit, úgy, hogy semmit nem tudsz az én és az anyám viszonyáról, helyzetéről, és hogy ez miért alakult így. Nem az én szégyenem, hogy ennek ellenére fröcsögöd a nagyvilágba, hogy ez a kapcsolat tuti egészségtelen, és ó, már már hálás vagyok neked, hogy nem a pszichiátriá hívod rám, az amyámra, csak egyszerűen közlöd, hogy full egészségtelen, gázos, sőt ördögtől való ez a kapcsolat. Hogy kinek seb, kinek tabu, kinek milyen rossz a viszonya… miért csak és kizárólag a negatív példák lehetnek a példák? És ki dönti el, hogy ez rossz? Te? Ja, bocs. Ne hragagudj hogy kicsiny jelentéktelen eletemmel hányingert keltettem benned. Nem szándékoztam. De egy dolgot mindezek ellenére szeretnék közölni: SZERETEM AZ ANYÁMAT!!!
KedvelésKedvelés
Jelenségekről írok.
Ne haragudj, forrásmegjelölten idézem. Neten van.
Érvelek. nem döntöttem el semmit, ez az én álláspontom.
Fura, hogy azt hiszed: csak te szereted az anyádat, más nem.
Szerintem rettenetes az egymás szájába lógás, és hogy ezt gondoljátok szeretetnek.
Mindegy, ki csinálja, nem a személyekről van szó.
Nem fröcsögök, egy működő, őszinte, éles, sokak számára ébresztő blogot írok, giccs és közepes közhelyek helyett a valóságról.
(Most lesz még néhány poszt, amelyekre dühödt reakciók lesznek majd.)
KedvelésKedvelés
Tabukról írok, azért.
KedvelésKedvelés
Tabukról írhatsz úgy is, hogy nem gázolsz bele másokba. Mint ahogy te is fogalmaztál, mi van azzal akinek se, akinek tabu az anyukája? Mi van azzal, akinek bár szerinted beteges, őszerinte pedig működő kapcsolata van az anyjával, apjával, anyósával (oké az nekem sem ment). Miért giccsesen hányingerkeltő ha valakinek működik, és miért piedesztálra állítandó az, ha nem? Egyoldalú az írásod, és, igen, szerintem fröcsög a keserűségtől.
A tabudöntögetés, a tabukról írás nem azt jelenti, hogy egyoldalúan kiállok az egyik oldal mellett és elítélem a másik oldalt, kivéve,ha pedofíliáról, családon belüli, vagy gyerekbántalmazásról írsz. Illetve van még egy két ilyen téma. De az anya-lánya kapcsolatot ilyen szinten elítélni, ráadásul elég személyeskedően, binircsókos anyákat emlegetve.. na az ultragáz. De bocs, elfelejtettem, hogy miss tökéllyel állok szemben. Az énblog nem azért énblog, hogy belerúgj másokba. A tabudöntögetés nem az, amit csinálsz. Ez csak puszta rosszindulat.
KedvelésKedvelés
Kérlek, olvasd el a posztot, minden benne van. Nem értem, mire reagálsz így, én nem írtam olyat, amiket említesz.
Ez nem énblog, magamról, a saját helyzetemről egy szót sem írtam. A véleményemet írtam: én ezt a fajta kapcsolatot rombolónak, visszahúzónak, érdekalapúnak, képmutatónak tartom, és EZÉRT nem is csináltam, nem hagytam.
Publicisztika a neve. Könyörgök, ne vagdalkozzon itt olyan, aki ennyire nem ismeri a műfakokat, a szövegtípusok célját, és ha bármi kis személyes rossz érzése van, ennyire felidegesedik, a világ összedől és akkor én “belerúgok”. Ne nekem kelljen már vigyáznom, nőjetek fel ti.
Én nem neked címeztem a soraidat, nem rád volt kihegyezve. Nem ítéltem el “az anya-lánya kapcsolatot”. Jól látod, és a magad módján meg is fogalmaztad: itt valóban nem a “minden szép, minden jó” lilára festegetés megy, nem nevezzük szeretetnek azt, ami nem az. Épp ez a blog ereje, erről nem mondhatok le. Én ilyen blogger szeretek, szeretnék lenni, aki kimondja azt, amitől némán szenvednek. Biztos vagyok benne, hogy neked is gyakran bevillan, hogy ez így nagy szívás, aztán persze elhessegeted. De kösz a tanácsokat. Ha megfogadom őket, lehetek olyan sikeres blogger, mint te?
Persze te abban ringatózol, hogy minden szép és jó, ezekben a rettenetes nőimédiás giccsekben, és azt hiszed, az én mondandóm keserűség, ezért is vágsz vissza ennyire élesen. Ezekhez a szövegekhez nagyon őszintének, bátornak és olvasottnak kell lenni. Nektek marad Schaffer Erzsébet. Te önként és dalolva vagy benne egy szövevényes játszmában, ebből előnyeid is vannak, de attól még játszma, a maga romboló hatásaival.
KedvelésKedvelés
Nem értem, hol olvastad, hogy “piedesztálra állítható az, ha nem”. Szerintem a poszt arról szól, hogy a működő felnőtt szülő-gyerek kapcsolatnak része a “távolabb lépés”, elengedés, élni hagyás, egymástól független lét.
A poszt nem rólad szól, és nem a te személyes anyakapcsolatodat elemzi, hanem a példaértékűnek beállított kérdéseket helyezi egy másik megvilágításba.
“elég személyeskedően” hol?
KedvelésKedvelés
Nem való ez nekik.
Nem kéne ilyen posztokat olvasnotok, ha egy sima publicisztikát személyetek elleni támadásnak vesztek.
Annyi szép-jó-osho-schaffer tartalom van a neten, nosztalgia, sütiillat, szüretkor víg csevej, abban kéne ringatózni az ilyen igényűeknek.
Csak hát ti unatkoztok, és ide jártok felbaszódni, sejtitek, hogy ez a blog és hang erős, sokakra hat.
Rátok is: eltalált a dolog, azért ez a hisztérikus hang, visszavágás, a “sajnállak téged”.
KedvelésKedvelés
Ez csak a szokásos. A totalcar-on meg az megy, hogy ha arról írnak, hogy káros a dízelkorom a környezetre, mindjárt fenyegetnek kommentben, hogy “ti akartátok, ha betiltják a dízelt, majd háromszor annyi lesz a kenyér!” Eleve kenyér… 🙂
Más, de Évus szokta negatív példának hozni az építkezést, felújítást, milyen romboló is tud az lenni, pláne ha elhúzódik. Most kezdenék el hőzöngeni, hogy de nem mert mi szeretjük? Először is az a szakmánk, másodszor imádunk építeni sk. magunknak, harmadrészt utáljuk mi is a kupit amivel hosszútávon jár. Azért, mert esetünkben valami éppen nem úgy, attól egy olyan mintakövető jelenségről ír, amibe nem egy kapcsolat rokkant eddig bele.
KedvelésKedvelés
Kivételek is vagytok mint felújítók. A legtöbb embernek az idegrendszere egy festés-mázolásra is rámegy.
KedvelésKedvelés
Érdekes, hogy a “hányinger” szót háromszor használtad a két hozzászólásodban összesen, úgy, hogy az eredeti posztban az egyszer sem szerepel.
KedvelésKedvelés
Metonimikusan a hidegrázáshoz köti, illetve, valószínűleg, a mélyben borzad a saját élethelyzetétől (?).
KedvelésKedvelés
jajjjj…. nem vagyok sikeres blogger, és igen máshogy látom a világot mint te. Hogy oraveczosho lenne a példakép, abban nem hiszek. hogy mennyire publicisztika, vagy mennyire “énblog” végül is, te is csak a véleményedet írod le a világról… hogy miért érzem érintve magam, holott nem az én kapcsolatomat boncolgatod? Talán mert az én szövegem van kiemelve. viszont, igen, igazad van abban, hogy kellenek az ellenpéldák is, és azért szép a világ, mert te is leírod, és más is leírja a véleményét, a gondolatait. hogy az enyémek mennyire esetlenek, és mennyire élek álomvilágban? pont annyira, mint te, csak más-más pólusokon. ennyi, nem több. te kőkeményen megmondod…. más helyett is, és ebben a cikkben a mondandód, vagy csak a stílusa nekem nem jön be….
KedvelésKedvelés
Abszolút nem kell neked olyat olvasni, ami nem tetszik. Sokaknak nem tetszik, itt korlátozott, ám igényes, szövegérzékeny, egymást messziről felismerő fajta olvasótábor van. Nekem a bloggerség a hivatásom, a huszonéven át várt kiteljedésem, identátásom. De azt nem érzed, ha egy pillanatra túl tudsz nézni a saját megbántottságodon, hogy miért fontos ez a beszédmód? Én nem érzem, hogy A és B és C verziói a kimondásnak egyenrangúak volnának, nem véletlen, hogy ezt választottam, meg hogy önironikus anya vagyok, és egy csomó mély érzésemet nem taglalom a világ előtt. Borzalmasan giccsesnek gondolom az anya-lánya ajnározást, és soha nem csinálnám ezt, még ha ilyesmi anyuám volna is*, hogy kirakom gejl önmutogatásból az anyukámat, mindenki lássa: rajtunk lóg, megfeneklett, nincs saját élete, és ez meglátszik az arcán is.
* mondjuk már zártosztályon lennék, ha
KedvelésKedvelés
Hidegrázósan furcsa, hogy ezek a kérdések jelentik a szeretet. “A paradicsomlevest csak te szereted, ők nem, más ötlet?” Ezek nem a gondoskodás és a szeretet kérdései, nyilván neked is eszedbe jut megcsinálni a dolgodat, főzni, gyerekeidről gondoskodni, ruhát venni magadnak, miért kell, hogy anyukád is számon kérje rajtad? De ez a paradicsomleveses nekem a legmeredekebb, ha szeretnegni akarom a gyerekem azt főzök neki amit szeret, nem amit a vejem :D.
Ez a “bocs, hogy élek” hiszti pedig nem is értem micsoda.
KedvelésKedvelés
“Pink Dust” – ha eloszlana, jobban látnánk. De sokan ilyen álomvilágban szeretnének élni, vagy legalább néha azt képzelni, hogy a világ az ilyen.
KedvelésKedvelés
Nem értem, hogy miért jó a többségnek a Pink Dust-ban élni. Engem napról napra jobban irritál ez a “mindenem a családom, gyerek az életértelme, nem jó egyedül, csak párkapcsolatban” enyelgés a süti illattal, közös vasárnapi ebéddel, boldogságot facebookon posztolósan. Kétségbe ejtő, hogy körülöttem mindenki ezt érzi a valóságnak, és mindenki nap mint nap ahhoz járul hozzá, hogy ez így is maradjon.
KedvelésKedvelés
Most ezt hogy írjam le?
Másoknak pszichológus kell, hogy kivarázsolja belőlük – én nem szeretem anyámat… (itt gondolkodtam a folytatáson) úgy, ahogy kéne, ahogy elvárható lenne, másként, mint pl. anyósomat, vagy mint egy kedvesebb kollégát, vagy mint…. Nem is tudom, hogy be kell-e fejeznem egyáltalán a mondatot
Az idén pl. tegnap találkoztunk először. Jó, beszélünk telefonon hetente, de inkább ritkábban. Annak idején csak 3 hónapig lehetett otthon velem, utána az apai nagyanyám vigyázott rám. Amikor már járóképes voltam, apu vitt magával mindenhová (olyan helyen dolgozott egy darabig, ahol minden szombat szabad volt már akkor), de nem sokáig, hatéves koromig. Ez az időszak meghatározó volt, nagyon sok emlékem van vele kapcsolatban. Pont a múltkor gondoltam rá, hogy anyámmal kapcsolatos emléket viszont alig tudok felidézni. Ha nem írtam volna naplót tizenévesen, szerintem még az “alig” se lenne. 😦
Az én anyám alkoholista. És dohányzik több, mint 60 éve. Apám is ivott jó ideig (aztán abbahagyta), és ő is bagózott 70 évig. Csendes piások voltak, nem volt verekedés, meg ilyesmi. Apu két éve halt meg, azóta még felületesebb anyámmal a kapcsolatom. Így, benőtt fejjel már tudom, hogy anyám miért ivott, de ez nem hoz(ott) közelebb hozzá. A piálásból következik persze, hogy igénytelen, figyelmetlen, és… ki kell mondjam… nem bírom a szagát. Ne értsetek félre, nem úgy büdös, hogy nem mosakszik, hanem a cigaretta szagot nem bírom.
18 évesen, érettségi után megismerkedtem valakivel, akihez 3 év múlva hozzámentem, ma már azt is tudom, hogy elmenekültem otthonról egy kapcsolatba, amiben benne ragadtam 13 évig.
Viszont arra jó volt, hogy sikerült leválnom. Talán jobban is mint az átlag.
Sokat gondolkozom ezen. Irigylem a barátnőmet, aki tök jó kapcsolatban van az anyjával, sűrűn beszélgetnek, Nekünk meg nincs miről. Persze, megkérdezi, hogy vannak a gyerekek, én meg elmondom. De igazából minden már csak kötelességtudat vele kapcsolatban…
Ezért biztos elkárhozom… 😦
KedvelésKedvelés
Nem fogsz elkárhozni. Én sem szeretem az anyámat jobban, mint egy ismerőst, és nekünk sincs miről beszélgetni, bár az okok mások az általad írtakhoz képest.
KedvelésKedvelés
Én azt az anyámat szeretem, akit a gondolataim gyúrtak össze a fejemben és mindig is szerettem volna, hogy legyen, de valójában sosem lesz az.
Ólomsúlyú délibáb.
KedvelésKedvelés
Ez nem a gazdasági kényszeren múlik. A szar kapcsolatban ragadt, vagy elvált, és utána társat nem találó anyák felé a gyerekeknek valamilyen fajta lelkiismeret furdalása van – majd én pótolom, ami nem adatott meg neki érzés. És sok anya még rá is játszik erre. Meg van ebben némi társadalmi nyomás is – hiszen a gyerek az élet értelme, akiért mindent és bármit megtesz a gondos szülő. Hát milyen gyerek az, aki ezek után magára hagyja szegény drága anyukáját?
Az anya-gyerek (szülő-gyerek) kapcsolat alá-fölérendeltségi viszony. Ezt nehéz mind a két oldalnak elfogadni, és a szerepnek megfelelően viselkedni.
Írom mindezt úgy, hogy az enyém nagyon büszke rá, hogy mindig egyenlő félként kezelt minket. Hogy ma már szeretne néha inkább ő átcsúszni a gyerek-szerepbe, és mindig nagyon keményen, sokszor brutálisan kell ezt visszavernem. Hogy 3 utcára lakok tőle. Hogy elvárás, hogy reggel-este felhívjam. Hogy munkakapcsolatban is össze vagyunk kötve.
Nem véletlen szerintem, hogy nem született lányom.
KedvelésKedvelés
Tanulásos, melós, mély kapcsolatom van anyámmal. Egy udvarban él velünk, aminek kölcsönös előnyök az alapja. Ő eljött apámtól, és új életet kezdett a segítségünkkel. Én a három gyerek, 3 munka verziót nem tudnám egyedül csinálni, vagy legalábbis nagy könnyebbség, hogy számíthatok rá a háztartásban, gyerekekre vigyázásban, hogy nem darál be az egész. Alapvetően kölcsönös hála, amit érzünk a szereteten kívül egymás felé, de mindketten látjuk, hogy sok csapdát, játszmát rejt ez az életforma, amit választottunk. Ebbe tudatosan sok melót teszünk, hogy minél egészségesebben működtessük. Hosszú és örök folyamat időről időre leülni , ránézni, őszintének lenni magunkhoz, egymáshoz, határokat, kereteket, szabályokat felállítani. Biztos van, amire nem látok jól rá, de próbálkozom és ő is. Szeretem így a létet, de ebben nagy szerepe van annak, amilyen ő, kevés emberrel tudnék hasonlót elképzelni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én nagyon örülök, elolvastam a hozzászólásodat, mert a szöveg olvasása után az első reakcióm a totális pánik volt…:) Nekem mindig nagyon jó kapcsolatom volt anyámmal, fügések, szerepek, és játszmák nélkül, őszintén…most a válásom után, 2 munkahelyem van, és gazdasági megfontolásból kizárólag az összeköltözés maradt, mint lehetőség…nagyon az elevenembe talált a cikk…hogy akkor mostantól úgy lesz??? De megnyugtattál…mert ezek szerint lehet ezt szépen..ésszel is. Köszönöm neked. 🙂
KedvelésKedvelés
No lám, a romboló blogon ilyen megnyugvás terem. Komolyan örülök.
KedvelésKedvelés
Én felnőttkoromban döbbentem rá, hogy milyen – valószínűleg a részéről is tudattalan – játszmázást folytatott az anyám egész gyerekkoromban. Sosem volt feszültségektől mentes a kapcsolatunk, de már gyerekkoromban is mindig engem hibáztatott ezért. Kizárólag. És csak néhány éve világosodtam meg, hogy mennyire gáz már az, amikor egy anya a 12 éves lányát leteremti azért, hogy nem őszinte vele és nem osztja meg vele az életét, míg bezzeg az öccse… Hogy miért kellett nekem húsz év azon egyszerű gondolat megfogalmazásához, hogy ha egy anyával nem őszinte és bizalmas a gyereke, az csak és kizárólag az anya hibája, is mutatja, micsoda tabu ez az egész anya-gyerek viszony, amihez kizárólag az őszinte imádat és tisztelet útján közelíthet az utóbbi, különben egy hálátlan szar. Nagy sokk lehetett anyámnak amúgy, amikor rádöbbenhetett – ha ugyan történt ilyen -, hogy már nincs igazán kontrollja felettem. Érzem a változtatás igyekezetét, de nagyon vékony máz ez az igyekezet, ha probléma van, az automatikus reakció még mindig a sértődés, a vádaskodás, az önmagával, az elkövetett hibákkal és a múlttal való szembenézéstől való irtózás a fő viselkedési vonala. Amikor rádöbbentem, hogy én a leggyakrabban azt hallottam tőle gyerekkoromban, hogy én rettenetesen önző vagyok, aki nem bírja a kritikát, miközben minden alkalmat megragadott annak hangsúlyozására, hogy milyen odaadóan gondoskodott rólunk, micsoda áldozatokat hozott, hoztak értem és az öcsémért – nem vonom kétségbe amúgy -, az borzalmas érzés volt. Hogy mi volt az oka annak, hogy én évtizedekig hálátlan, önző, rossz gyereknek és rossz embernek éreztem magam.
Most éppen a felszínen minden rendben van, de én pontosan tudom, milyen icipici kell a robbanáshoz, hogy micsoda feszültségek vannak a kapcsolatunkban, az egész családban. Látom azt is, hogy a gyerekeimnél igyekszik kompenzálni, és tényleg nagyon szereti őket, főleg a lányomat, aki szintén rajong érte. Azt gondolom, valahol sejti ő, mennyi mindent elcseszett, elcsesztek, de képtelen a szembenézésre. Én viszont már nem vagyok hajlandó arra, hogy bűnbak legyek az ő lelki nyugalmáért cserébe. És nem vagyok hajlandó én felelősnek érezni magam azért, mert a gyerekkorom legmeghatározóbb érzése az anyámmal szemben a félelem volt. (Az a “vicc” az egészben, ha ez utolsó gondolatot elmondanám neki, tutira meg tudná magyarázni magának, hogy miért nem az ő hibája volt.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekem mázlim van. Anyámmal nagyon jó a kapcsolatunk, mint anya és lánya, illetve most mint nagymama és az unokája anyja. Néha kávézunk, vásárolunk együtt, én elmondom neki ami mint anyának elmondható, ő elmondja mi lányának elmondató. Barátnők sosem voltunk, szerencsére. A hideg ráz tőle, ha ilyesmit hallok, főleg a pasikat kitárgyaló félétől.
Nekem az anyámmal borozgatás se fér bele, most komolyan mi ez, minek ez? Nem kell azokhoz a témákhoz amit megbeszélünk, meg amúgy se, alkalom.
Könnyű nekünk, mert nincs kötelező vasárnapi ebéd, kötelező telefon, kötelező tanácsadás. Kölcsönös segítség van, meg egyszerűen beszélünk egymással.
Volt egy természetes eltávolodás köztünk, amikor elköltöztem otthonról egészen addig míg meg nem született a gyerek, most újra szoros a viszony, de főleg arról szól, hogy amiben kérem, segít.
A nagyanyámtól származó bölcsesség határozza meg a családunkban a viszonyunkat, miszerint ” a fiatal madár sosem eteti az öreget” . Ami számomra rendkívül felszabadító.
KedvelésKedvelés
Én sajnálom azokat az embereket, akiknek nem ilyen a viszonyuk a szüleikkel. Mert az élet bármit hozhat, jó ha nem vagyunk teljesen elveszettek, van egy biztos pont, ahol mindig támaszra találunk, ahol biztonságban lehetünk. Ahol 40-50 évesen is merünk a világ másik végébe költözni, mert tudjuk, ha bármi történik ott van anyánk ölelö karja. Sajnálom azokat az embereket, akik ezt a boldogságot nem ismerhették meg, s leginkább emiatt olyan védekező mechanizmust alkottak, hogy ez rossz, egészségtelen, mert ezzel a saját gyereküket fogják megfosztani egy olyan nyugalomtól, biztonságérzettől, szeretettől, amit csak a család adhat hátteréül. Mert belőlük válik majd az a megkeseredett öreg, aki ahelyett, hogy felvenné a telefont, hogy “szia Kincsem, képzeld…”, otthon ül szomorú magányába, arra várva, hogy rányissák az ajtót. A felnőtt gyermeke meg előbb nyúl káros szenvedélyekhez, mint felhívja az anyját, hogy “anyu, hadd öntsem ki neked a szívem”.
KedvelésKedvelés
Ti nem értitek, hogy a jól működés a normális, arról nincs mit lelkendezni, és hogy pont ezek a lelkendezések mennyire árulkodóak. Már nem mondom, hogy ő biztos úgy boldog, mert a sorai üvöltenek, önleleplezőek. Én azt állítom, hogy a szeretet nem ez a ráradgadós fajta, aki a lányon kéri számon, hogy tanult-e az unoka (megjegyzem, a gyereken is gáz volna). Az a baj a sematikus, önigazoló, játszmapárti anyalánya-viszony értelmezéseddel, meg a rosszkívánással, hogy aki ebbe ragad, az nem fog kiteljesedni, nem találkozik önmagával soha, hanem hagyománykövet, megismétli az anyja elrontott életét, és folyton azt igazolja, hogy áh, dehogy, az nem elrontás. Ezért néznek ki így a 60+ nők. Sok minden van a felszín alatt, a szép családi fotók mögött, és nekem nagyon sokan bevallották. Ez nem személyes, hanem társadalmi probléma: Magyarországon gyakorlatilag száz százaléknak terhelt a viszonya a szüleivel, és ez igenis lehetne másképp. Nem másról van itt szó, mint a nők életminőségéről. Az anyáitok ugyanis azért tutujgatnak ennyire kényszeresen, és ti is azért szóltok majd bele mindenbe, és lesztek rettenetes, titkon pokolba kívánt nagyik, anyósok, mert így élhettek meg egy kicsike én-hatalmat, kompetenciát. Mert csalódtatok, mert szar a munka, szar az élet, szar a házasság, hobbinak meg van a kötés meg a konyha. Mert nem maradt más. Ne már, hogy ezt szépítgessük. Én nem fogom.
El se tudod képzelni, hogy valaki nem a családi vagy emberi kapcsolataiban teljesedik ki, hanem mondjuk dolgozik egy értelmes célért, a személyes jóllétére vagy a saját gyerekeire fordítja azt az időt, amelyben anyu nyaggatása, gondoskodása ellen védekezne. Hogy nem az számára az öröm, az élmény, a szeretet, öregen sem, ha rányitják az ajtót, meg a “kincsem” szó használatával folytatott telefonbeszélgetések. Kérlek, próbáld őket is megérteni, és olvasd el még egyszer a poszt véi két pontot, hogy miért Kívánok neked ilyen életet akkor, te választottad.
A neten és szelfiken lobogtatott szeretet kínos és hamis.
KedvelésKedvelés
Nem értem ezt: “Ahol 40-50 évesen is merünk a világ másik végébe költözni, mert tudjuk, ha bármi történik ott van anyánk ölelö karja.”
Hol szól a poszt arról, hogy ha nincs ott anyánk ölelő karja, akkor nem “merhetünk” messzire költözni?
Egyébként miért nem merhetünk? Mi az összefüggés?
Miért 40-50 évesen? Miért függ a szüleimmel való kapcsolatom minőségétől, hogy külföldre költözöm-e, és hogy mikor?
Te hallottál olyanokról, akik azért költöztek külföldre, hogy végre-valahára megszabaduljanak a rajtuk csüggeszkedő, vagy éppen bántalmazó családtagjaiktól?
“akiknek nem ilyen a viszonyuk a szüleikkel” Mármint milyen? Mire gondolsz pontosan? Amilyet az nlcafés posztok írnak le? De az milyen? Őszinte? Egymás társaságát kereső? Érdeklődő? Szerinted az valódi érdeklődés-e, hogy “kész van a házijuk?” meg “ebédeltél már?” ? Miért a mindennapok folyamatos együtt élése számít boldogságos gyerek-szülő kapcsolatnak? És hol csatlakozik ide a külföldre költözés?
Neked mi a véleményed arról, hogy az öregek boldogsága attól függ, hogy felhívhatja-e a gyerekét, és meglátogatják-e? Vajon miért nem képzelünk nekik oda önjogon kiteljesítő tevékenységet, hobbikat? Vajon miért nem tudnak önálló, gyerekeiktől független életet élni?
KedvelésKedvelés
A világ másik végébe költözés amúgy, meg a korai, elszúrt házasság a tipikus menekülök-anyámtól stratégia.
És szelíden kérdem: ebből nagy gondoskodó idillből hol vannak az apák? Gyakran csendestérsak, bólogatnak a kardoskodó, örök szervező anyu mellett, de a legtöbbször sehol. Alkoholban, temetőben, elfekvőben, másik életben…
Vagy ha meghal apu, akkor kell anyunak valaki más, akit abajgathat… de borzalmas.
Én amúgy nem értem, ezek az emberek nem olvastak világirodalmat, semmit? Kiakadtak Kosztolányitól, Jókaitól, Móricztól is? Vagy csak olvasónapló volt, és könnyen feledték?
KedvelésKedvelés
“Vajon miért nem tudnak önálló, gyerekeiktől független életet élni?” Mert a CSALÁD a legfontosabb, minden öröm abból származik, te, istentelen! A többi csak önző pótlék.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én sokszor elgondolkodtam rajta, milyen nyugdíjas leszek, és hát véletlenül sem szerepel a terveim között, hogy a család és az unokák, az irántuk való “szolgálat” töltsék ki az egész életem. Nekik is jobb lesz így, az tuti.
KedvelésKedvelés
“Valamikor november közepén, mikor az osztályfőnöki óra tárgya a szülők voltak, Éva néni sorra elkérdezte mindenkitől, hogy képzeli ezúttal nem a maga, hanem az apja, anyja további életét.Kiderült, hogy az osztály többsége sehogy. Valahányszor a jövőt festegették magukban, a szülők mindig kimaradtak belőle, mint olyanok, akikkel nemigen történhetik semmi, azon túl, hogy felnevelik a gyerekeiket, hazahozzák a fizetésüket, meggyógyítják a családtagokat, ha betegek.
Mikor rákerült a sor, ő valami olyat suttogott, hogy Apa majd
vele fog élni. „Ez minden? – kérdezte Éva néni. – Ez a jövője? Nemes lelkű leány!”
Borzasztó óra volt, csengetéskor alig álltak a lábukon.”
KedvelésKedvelés
Az összefüggés abban van, hogy ha ez a fajta ál-szeretet van, akkor hálátlan, önző dög vagy, ésjönnek a sirámok, a “hát akkor vénségemre senkire sem számíthatok”, “magányosan kell meghalnom”, és a még rondább “az izékenéni is azért rákos, mert a fia elköltözött az Üveghegyen túlra”. Ember legyen a talpán, aki túl tudja tenni magát rajta.
KedvelésKedvelés
Te nem érted a posztot.
Mellesleg megdöbbent, hogy mekkora trendje van ennek az anya-lánya barátnőzésnek.
Az, hogy a fiúk az apjukkal haveroznak, sör-dugás-foci háromszög, szintén gáz szerintem, nem a foci miatt.
Ezek az én szememben az elrontott szülő-gyerek viszony pót-szerepei.
Szerintem egy kiegyensúlyozott, egészséges családi viszonynak nem kell baráti címke, nem kell plusz tartalom, az önmagában is megáll.
Akiknek itt, a kommentelők közül jó a viszonya az édesanyjával, egyik sem barátkozik vele, és kivétel nélkül mind említi a tisztes távolságot, egymás szuverenitásának tiszteletben tartását.
KedvelésKedvelik 3 ember
Az én nagymamám profi lelki terrort működtetett a gyerekeivel, I.ny. Ezért anyám többször mondta, hogy azonnal szóljak, ha rajta látom ennek jeleit. Az eredeti 5%-ánál már szoktam szólni. Akkor kicsit megsértődik, de be szokta látni. Mi őrizzük a határainkat, és szerencsére hasonlóan is gondoljuk.
De ismerek olyanokat közelről, akik nem. Megszületett a baba, és anyu berobbant a képbe. 1 hétre odaköltözött. A 1,5 szobásba. De nem magától jön, lány hívja. Idén házat bővítenek, apu meg könyörög hogy mondjam azt, nem fér oda még egy külön háló anyósnak.
Aztán olyan is van ám, akik örülnek annak, hogy egyik nagyi főz rájuk minden nap (!) a másik meg takarít. Nagy ára van ezeknek a “önzetlen” segítségeknek, mint a kavics az agyváltóban, nem ajánlom senkinek.
KedvelésKedvelik 1 személy
(Viccel velem a böngésző mostanában, bocsánat)
KedvelésKedvelés
Az én nagymamám profi lelki terrort működtetett a gyerekeivel, I.ny. Ezért anyám többször mondta, hogy azonnal szóljak, ha rajta látom ennek jeleit. Az eredeti 5%-ánál már szoktam szólni. Akkor kicsit megsértődik, de be szokta látni. Mi őrizzük a határainkat, és szerencsére hasonlóan is gondoljuk.
De ismerek olyanokat közelről, akik nem. Megszületett a baba, és anyu berobbant a képbe. 1 hétre odaköltözött. A 1,5 szobásba. De nem magától jön, lány hívja. Idén házat bővítenek, vagyis én nekik, apu meg könyörög hogy mondjam azt, nem fér oda még egy külön háló anyósnak. Kellemes…
Aztán olyan is van ám, akik örülnek annak, hogy egyik nagyi főz rájuk minden nap 15 éve (!) a másik meg takarít. Nagy ára van ezeknek a “önzetlen” segítségeknek, mint a kavics az agyváltóban, nem ajánlom senkinek
KedvelésKedvelés
Anyukám, aki nem szerelemből ment férjhez (utólag derült ki, az akkori feljegyzéseiből) miután megszülte első gyerekét (engem), egy kockás papírra leírta, hogy mostantól vége az életének, soha többé nem lehet egyedül, a tudományos karriernek is lőttek, mindig valakiről gondoskodnia kell és ez milyen gáz. És ezt a feljegyzését is megőrizte, a kitűnő bizonyítványai és summa cum laude diplomái között. Mikor elolvastam, meglepődtem. Én, jól emlékszem, fél méterrel a föld felett lebegtem már a terhesség alatt is, de soha nem gondoltam erre utólag sem. Szerencsére nem örököltem a kóros szorongását (és persze a lángeszét sem).
De bizonyos dolgokat meg kellett volna kérdeznem, és már nem lehet. Nálunk pillanatnyilag a fiatal madár eteti az öreget.
KedvelésKedvelés
Az AGGODALOM egy felnőtt gyerekért rettenetesen sértő. Miért aggódik? Nem tételezi fel ennen magzatáról, hogy képes megoldani a saját életét?
Már korábban is írtam, hogy a mai nagyszülők generációja be van szorulva egy szendvicsbe: a saját szüleiket még magázták, kezet csókoltak, tisztelni kellett őket, fel nem merült, hogy ez a viszony mérlegelés tárgya lehet, a gyerekeiket meg már partnerként kellett nevelni, nem pofozni, nem sírni hagyni. Próbálnak barátok lenni, de vészhelyzetben előrántják a tekintélykártyát.
KedvelésKedvelik 2 ember
Lehet, hogy feltételezi, de unalomból zsezseg, “szeretetből etet”, érezni akarja, hogy szükség van rá. Mert nincs mása, csak a család. Meg ha mindig ilyen evés-tanulás-háztartás körök mentén folyik a kommunikáció, abból nem lehet baj, de lehet úgy érezni, hogy történik valami.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez annak a folyamatnak a része, ami nem a gyerek 18. szülinapján jelentkező váltás hiánya. Az önállósága már ott megkezdődik, mikor elkezd mászni. (De hajlok arra, hogy az sem mindegy, akkor kap-e cicit amikor éhes, vagy amikor a szakkönyv mondja) Hagyod, hogy játsszon a szerszámokkal, ha elmondtad mire vigyázzon, vagy nem? 13 évesen ugyanúgy kifúrja a kezét, ha nem szokta meg. Elmehet biciklivel a barátnőjéhez 4.-ben? 6.-ban? 8.-ban? Soha? Tényleg el kell kísérni minden reggel a 7.-es fiút iskolába?
Arra akarok itt kilyukadni, ha az 5 éves nem kapja meg a korának megfelelő bizalmat, nyitottságot 13 és a 18 sem fogja.
KedvelésKedvelik 2 ember
Szuper a poszt megint, látszik is a sértödött reakciókból. Nem baj, vagy elolvassák még egyszer amit irtál, vagy elgondolkoznak, vagy nem és úgy maradnak. Nem a te bajod. Irj tovább, mindig lesz, aki érti.
KedvelésKedvelés
Elfriede Jelinek: A zongoratanarnö
KedvelésKedvelés
Elfriede Jelinek: A zongoratanarnö
Fojtogato, a szokasos szinttöl kicsit erösebb, de hasonlo jatszmakon alaplo anya-lanya kapcsolat.
KedvelésKedvelés
Nekem is pont ez a könyv jutott eszembe a ma reggeli kávém közben. A zongoratanárnő. Nem véletlen lett Nobel-díjas, azt hiszem. Berne Sorskönyvét ahogyan elolvastam… Hát nah. Azt hiszem le kellene írnom valahová ezeket csak magamnak. Aztán viszont annyira nehéz a saját lányommal ezeket nem elkövetni…
KedvelésKedvelés
Jelinek Nobel-dijas, igen. Nagyon erösek a szövegei, nem is tudom mindig olvasni. A zongoratanarnöt is csak pihenöket beiktatva tudtam befogadni. Reszletei neha bekusznak a kepbe, olyanok, amelyek elsöre fel sem tüntek.
Bernet nem olvastam meg, de listan van. 🙂
A temahoz:
Nagyon nehez az egyensulyt fenntartani, hogy ne legyek tul sok, ne takarjam be fölötte (fölöttük) az eget a nagy joakarasommal, de adjak is közben es neveljek is, közvetitsek erteket, nyujtsak biztonsagot, vegyem fel a feladatot, a szerepet, de ne vegyem el az elete fölötti kontrollt, az maradjon meg neki.
Az önallosag fejleszteset, tamogatasat es az önallo, maganyos elmenyek megszerzeset nagyon fontosnak tartom. Ami csak az öve, az ö törtenese. Ott nincs szerepem, csak ha ö akarja, hogy benne legyek. A kölcsönösseg elvileg minden kapcsolatunk alapja. Miert nincs igy a gyerek-szülö viszonyban? Egy bizonyos eletkor vagy eres utan?
A legepitöbb elmenyeim es a leghasznosabb tapasztalataim mind ilyen elethelyzetekböl adodtak: amikor nem volt ott apuanyucsaladkontrollfeszek es le kellett mennem a legmelyeig, meg a sajat legbelsömig. Bennem ez valami automatizmus, hogy ilyenkor bezarodok es nem is beszelek rola senkivel. Kesöbb legfeljebb. Akkor mindig azt kerdezik aggodva: de hat miert nem szoltal? Mert epp dolgoztam… ki es fel es at. Meg eltem. Kesöbb valik elmondhatova, megoszthatova.
Ezt nem jo kipreselni a gyerekböl, hogy mindent osszon meg, mondjon el, szamoljon be, szamoljon el. Es erröl sokan keptelenek lemondani. Hogy mindenröl tudjanak. Nekik tudniuk kell, hisz ök a mi Anyaink!
Millioszor elhangzott mondat különfele kontextusokban: “…velem/engem/nekem, aki megszült es szoptatott…” (?!)
Fura egy deal.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Ami csak az öve, az ö törtenese. Ott nincs szerepem, csak ha ö akarja, hogy benne legyek. A kölcsönösseg elvileg minden kapcsolatunk alapja. Miert nincs igy a gyerek-szülö viszonyban? Egy bizonyos eletkor vagy eres utan?” Azért, mert nem bíznak a gyerekeikben, külön a gyerekben, és a saját nevelői munkájukban, példájukban sem. kis hülyének tartják, és inkább mindnt megcsinálnak helyette, tutujgatják, hagyják magukat villámhárítónak, cselédnek, ügyvezetőnek használni. Nincs életük, azért.
KedvelésKedvelés
Igen, és még az is van, amikor nincs más, csak a gyerek, és kell, muszáj, hogy rászoruljon, hogy a gyereknek szüksége legyen az anyjára, mert az anyjának nincs más.
Az jutott eszembe, hogy a gyerek helyett házifeladat/olvasnapló-megírás mögött nincs-e egy ilyen, hogy ez amúgy a gyerek tudása elvben, csak nálam van, és én adagolom, és nem eresztem, így később is tudom majd kontrollálni, amikor használni kéne ezt a tudást.
KedvelésKedvelés
Az anyam mantraja amit gyerekkoromban meg azota is sokat hallottam.
“Nem majmot nevelunk hanem embert.”
Hat azt hiszem nekem ez a szerencsem.
KedvelésKedvelés
En nagyon intuitiven müködök es csak erzek dolgok, temak, helyzet, emberek kapcsan, valami atsuhano mellekizt. De szo vagy mondat olyan nehezen lesz belöle es ettöl nagyon sok görcs van, hogy nem tudom ertelmesen meg sajat magamnak sem elbeszelni. Könnyen kispadra is lehet engem ültetni es tehetetlenül szemlelem magamat felülröl, miközben tudom, hogy az az igaz es ertekes, ami pont most nem tud kijönni.
Na pont ezert imadom az ilyen tömör es velös mondatokat, mint ez a majmos. 🙂 Pont igy erzem es tudom is, csak ilyet sosem tudnek mondani. Tenyleg szerencses vagy.
Egyszerüen nem veszi figyelembe a legtöbb szülö, hogy a gyerek produktivan dolgoz fel mindent, ami szembe jön vele. Ö maga is dolgozik, következtet, atel es eközben kifejleszt egy rakas skillt, ami egeszen egyedi es lehet hogy egeszen mas lesz, mint amit beletettünk.
Nem reg pont egy ilyen szitubol kerekedett hatalmas ideologiai csata a ferjemmel, mikor ez a mondata hangzott el valami piti rosszalkodas kapcsan: “mikor lattal te tölünk ilyet, fiam?”
Miert feltetelezzük, hogy csak azt kepes a majomgyerek utanozni, amit itthon lat? (Meg szerencse, hogy nem… 🙂 ) Lehangol teljesen ez a hozzaallas a gyerekhez, legyen az akarmilyen koru.
KedvelésKedvelés
Egy hasonló toposz és közhely “a társam nekem minden egyben: férj, szerető, barát, üzlettárs és lelki ápoló”. Ott is valami gyanús.
KedvelésKedvelés
Valamelyik itteni bejegyzésben van az a mondat, hogy “és így lesz ‘a férjem a legjobb barátom’ a házasságokból”. Ez megragadt a fejemben – kifejező.
KedvelésKedvelés
Először arra gondoltam, megosztom, hogy lássák szerencsétlen, tehetségtelen írópalánták, mások kifigurázásából még mindig milyen nagy hírnévre lehet szert tenni akor is, ha az ember szókincse odáig terjed pusztán, hogy “giccs”. Aztán megjelent a fejemben villogó “CANCEL, CANCEL, CANCEL” hamar, mert ráébredtem, nem akarom, hogy több emberhez eljusson ez a híg fos.
KedvelésKedvelés
…de azért inkább dühödt, szándékosan, személyesen bántós kommentet írtál. 😀
Milyen érdekesen sokféleképpen, ám mindig szenvedélyesen szokás a blogomra reagálni.
Nekem elég erős az identitásom, meg az alapja is, ne fáradj. Látom, eltalált valami…
KedvelésKedvelés
Elolvashatod az Így írtok ti-t is, és lesz még kifigurázás a közeljövőben. 🙂
KedvelésKedvelés
Attól, hogy “erkölcsileg” nem értesz egyet, még nem lesz gyenge a szöveg. Ez csak bosszúkomment. Mindig, minden újat mondót ilyenekkel illettek…
KedvelésKedvelés
“az ember szókincse odáig terjed, hogy ‘giccs'” mondjuk az érdekelne, hogy hogyan sikerült ennek a blognak az olvastán erre a következtetésre jutni. Vagy akár ennek az egy szem bejegyzésnek az olvastán. Azt mondjuk nem tudtuk meg, hogy a te szókincsed a “híg fos”-on túl tartalmaz-e bármi érdemit. Érvelj, hogy miért nem jó a bejegyzés, és hogy érted azt, hogy szűkös a szókincse. Az tényleg érdekes. Ez így egy semmi, kár volt a tárhelyért.
“kifigurázás” ezt sem értem. A szöveg nem paródia, hanem elemzésből kiinduló értekezés, egy blogbejegyzésből kiindulva tárgyal egy érzékeny témát. Az első részében a választott szövegrészleteket elemzi röviden, majd ezt követően bemutatja, hogy miért úgy elemezte a szövegrészleteket, ahogy. “Soha át nem gondolni, rendben van-e így.” “Ez volna a szeretet: a hátrébb lépés képessége.” “Ez fojtogató.” “A gyerekünk iránti szeretet nem arra való, hogy magányunkat, érzelmi hiányunkat, tátongó szabadidőnket kitöltsük vele.” Például. Ezek fényében olvassa a szerző azokat a szövegeket úgy, ahogy.
Ha szerinted kifigurázás, akkor mutass paródiára utaló elemeket, amelyek célja, hogy nevetségessé tegye, visszájára fordítsa a szövegeket, majd bizonyítsd, hogy a szövegnek nincs más célja.
KedvelésKedvelik 1 személy
+ a híg fost innen vette… :DDDD
Ő nem érvel, se kedve, se agya. Ő megalázni akar, mert eltalálta a szöveg. Én örülök, ha eltalálja az olvasót a szöveg, abból van az előrelépés mindig. Ha már vette a fáradságot, és idekattintott…
KedvelésKedvelés
De ez, amit ír, ez még csak nem is megalázó, maximum őrá nézve. Ez egy semmi. A híg fos maga.
ÉRVEK! Melinda! Bármilyen véleményt akkor fog valóban komolyan venni a környezeted, ha alá tudod támasztani. “Ez egy szar” vs. “Ez egy szar, mert…”. És igen. Attól, hogy nem értesz egyet vele, maga a szöveg még lehet jó. Nem értek egyet Raszkolnyikovval, és idegesít a nyűglődése, de a szöveg maga gazdag és megtudhatom belőle, milyen olyannak lenni. És ez érdekes.
Tegnap megnéztük A fehér király alapján készült filmet. Hát. Minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Minimum harminc olyan konkrét jelenetet vagy mozzanatot ki tudok emelni a filmből most rögtön, amely alapján nyilvánvaló, hogy 1. a készítő nem érti A fehér király c. regényt, 2. a készítő nem érti a diktatúra természetét, ami nem lenne baj, de 3. azt hiszi, hogy érti. Képkockánként tudnám megállítani a filmet, és elmondani, hogy szerintem miért rossz, méghozzá bűnösen rossz, művészkedős, okoskodó gőggel elkészítve. Ezt tudom szembeállítani azzal, hogy “ez a film szar, és kész”. Utóbbi nem érdekes. Előbbi az, és ezért nem tudom azt mondani, hogy kár volt megnézni a filmet. Erre gondoltam.
Lehet, hogy ez a tegnapi élmény borított ki annyira, hogy kissé lent van az ingerküszöböm a magukat okosnak képzelő tudálékosakkal szemben a mai napon. Ilyen is van. 😀
KedvelésKedvelés
Én 12-13 éves koromig nagyon közeli és bizalmas kapcsolatban voltam édesanyámmal, sok figyelmet, gondoskodást, ösztönzést kaptam tőle, olyan élményeket és érzelmi tartalékot, amik később is megtartó erejűek voltak, elsősorban neki köszönhetem, hogy az alapérzésem az, hogy minden fájdalom, abszurditás, borzalom ellenére a világ lenyűgöző hely és az élet egy csodálatos lehetőség. Aztán az apám alkoholizmusba süllyedésével egyre több teher került Anyu vállára, és egyre kevesebb figyelem jutott rám, így bizonyos tekintetben nagyon gyorsan kellett “felnőnöm”, szinte egyik napról a másikra magamban rendezni el az érzéseimet. Ezt súlyosbította, hogy a válás után a nagymamámhoz költöztünk, aki a kontrolláló, manipulatívan gondoskodó anya típusa, aki sose volt képes igazán felnőttként kezelni a gyerekeit. Anyu a “jó gyerek” és a “lâzadó gyerek” szerepeibe csúszott vissza, ami a mi viszonyunkat is nagyon rombolta, és a Pikareszk által is leírt “parentifikáció” vagy “barátkozás” lett az addig jól működő anya-gyerek viszonyból, ahol én nem lehettem már nyugodtan időnként gondoskodásra is vágyó, de önállóságra is törekvő, szárnyait próbálgató kiskamasz, hanem vagy felnőttként kellett mediátorkodnom két elvileg fenőtt, de gyakorlatilag egy elég diszfunkcionális anya-gyerek kapcsolatban bennragadt nő között, vagy bizalmasként végighallgatnom olyan problémákat, amikhez még gyerek voltam. Sokáig éreztem úgy, hogy Anyut meg kell védenem az anyjától (akivel én nagymamaként egyébként egész jól kijöttem, mert érzelmileg kevésbé függtem tőle), és akkor majd újra az a különleges viszony lesz köztünk, mint amikor kicsi voltam. Aztán huszonévesen rájöttem, hogy ez irreális, nemcsak azért, mert amikor elvileg Anyu egzisztenciálisan már független volt az anyjától, erősebb volt a tőle való érzelmi függése és a játszmákba való bevonódása, mint az irántam érzett anyai szeretete, hanem azért is, mert én most már tényleg felnőtt vagyok, és nem akarok én is hasonló játszmákat játszani, hogy kicsikarjak valami olyan gondoskodást, amire nem számíthatok. Határozottan emlékszem, mennyire furcsa váltás volt, hogy egy jónéhany éves gyakorlati intézkedés meg belső munka után egy semmi különös közös ebéd alatt hirtelen úgy látam őt, mint egy másik embert, akivel részben közös a sorsunk, de mások vagyunk, és már semmilyen formában nem álmodozom arról, hogy ha “megmentem őt” másoktól vagy leginkább saját magától, akkor majd visszatérhetünk valami paradicsomi szimbiotikus állapothoz. Azóta sokkal jobb a viszonyunk nem “baráti”, nem mindenbe bevonós, nem az egzisztenciális függésről szóló, megvan a magunk élete mindkettőnknek, de ami időt egymással töltünk, azt szívesen tesszük, és a közös dolgainkat normálisan tudjuk intézni. Nem volt könnyű és konfliktusmentes ezt elérni, és pár szerencsés külső fordulat is segítette. A blogokból idézett részek nekem is hideglelősek, azt idézik, ahogy nagyanyáim beszéltek a felnőttnek sose igazán tekintett szüleimmel.
KedvelésKedvelés
Hát én diszfunkcionális családból jövök. Egyszerre van nevethetnékem és sírhatnékom.
KedvelésKedvelés
Döbbenet, hogy nem értik, nem akarják érteni, hogy nem egészséges a rátapadós, közel költözős viszony. Hogy eltorzulsz tőle. Azt se fogod tudni, ki vagy, mert mindig nyomás alatt leszel. Mondjuk mindegy, mert a férjed mellett is, a főnököd és a tanítónő előtt is nyomás alatt vagy, és mintha szeretnéd is ezt, mondja meg valaki, rakja össze a diétámat… én mindig a szabadságból beszélek, de az meg nehéz, erő kell hozzá.
De: imádom, amikor így pezseg a blog. “Ők” persze azt gondolják, hogy jól visszavágnak, beszólnak, és akkor nekem is rossz lesz, de mindenesetre osztják, figyelik, véleményük van. Sok kattintás – és néhány értő olvasó. Minden vihar följebb tol a keresőben, újakat sodor ide, ami számolgatós-külsődleges eredmény volna, ha nem írnék retorikai teljesítményként is érthető, erős szövegeket, de így a forgalom idehoz a sok hadakozó gyatra elme között egy-egy rácsodálkozót, és ők maradnak is. Életekre hatnak a szövegeim, kinek-kinek színvonala szerint összezavarodás, düh vagy újrakezdés, önmegértés a hatás. Szeretném megköszönni a szarkeverőknek, a sértegetőkek, hogy általuk is olvasott ez a blog, elér sokakhoz. (A Yoga Life videó is erre volt jó, mondom utólag, pedig naivul tettem ki.) Miről is álmodhatna egy blogger?
KedvelésKedvelés
Nem akaródzik leírni, mert Lobster írt erről, de őt nem olvassátok eleget: amikor anyád aggódik, jót akar, akkor az mindig terelés, korlátozás afelé az élet felé, amit ő tart jónak, a saját élete (pontosabban, annak eszményített változata felé). Nem hisz benned, nem bízik benned. Te legyél rendes, te ne dohányozz, te ne csald meg az ember ed, te ne barátnőzz/fodrászoltass/eddz annyit – mert ő nem tette, vagy nem tehette. Minek sétáltok, le lehetne festeni a kerítést. Bevasalja rajtad a szerepet, jobban tudja és folyton tudni akarja – generációs elégtétel. Ha pedig belebuksz a saját döntésedbe, amelyet nyomás alatt és kétségbeesetten (menekülve, dacból) hoztál, akkor örülni fog, hogy igaza lett. És inen tudhatod: ez nem szeretet. Van, aki féltékeny is a lányára, jobb körülményeire, fiatalságára. Nagyon visszás ez az “érted aggódom”. De mitől is lennének építőbbek, mitől tudnának valóban szeretni? Az anyák nem szentek, kár ezt így felmagasztalni, az anyák ugyanazok a neurotikus emberek, mint a többiek, sőt, még el is romlanak a szerepükben (értsd: gyerek nélkül jobb fejek lennének), csak nekik van mentségük a kontrollra és a játszmákra: az anyaság és a SZERETET…
KedvelésKedvelik 1 személy
Ezeket már Simone de Beauvoir is nagyon szépen megénekelte a Màsodik nem cimü könyvében. Az anya, aki féltékeny a lányára, irigy, nehogy neki jobb legyen valaha és próbálja lehuzni, elbizonytalanitani. Nem mintha ez Lobster érdemeiből levonna bármit is, sőt.
(egy másik kedvenc gondolat abból a könyvből, hogy a nőt a férfi cinkosává neveli és más nők ellen hergeli a társadslom. Ezért olyan döcögős a sisterhood)
Megvan az a vicc hogy a férfinak egy átdorbézolt éjszaka után minden haverja alibit igazol, amikor a féltékeny feleség sorban felhivja öket, de a nönek egy barátnõje sem?)
KedvelésKedvelés
Hm. Talán azért is, mert a férfiak rutinosan csalnak, és a szolidaritás alapja a ma nekem, holnap neked elv… Mindig romantizálom az összetartó közösségeket, ortodoxokat pl., hogy segítenek egymáson, micsoda szeretet, de ez érdekalapú összezárás, mert a közösség megvéd, egyénként nehéz volna.
KedvelésKedvelés
csak egy apro adalek az anya-lanya kapcsolathoz
hatter: ma volt a gyermeknek iskolai fellepese, amire ugyan el akartam menni, de nem sikerult, beszorultam egy munkaba, amit csak nagy kesessel tudtam leadni.
anyukam elment, megnezte az eloadast, majd atkuldott nekem fotokat a kovetkezo megjegyzes kisereteben (bemasoltam, betuhiv):
….ha már nem jöttél el ( remélem emberi időn belül elviszed gyermeket a fodrászhoz, mert ilyen rendetlen formában szerepelt!!!)
KedvelésKedvelés
Én amikor megkérdeztem a szeretőmet -miután egyfolytában a rossz házasságára panaszkodott- hogy miért nem válik el, az egyik indoka az volt, hogy hát anyukája összeomlana. Megdöbbentem. Addig csak olvastam ilyesmiről, de nem hittem el.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: mi a bajuk a nőknek? 1. – magazinék | csak az olvassa — én szóltam
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: Az én kedvenc bloggerem – 2017. április – Élményképek
Ezzel ott vagy az áprilisi kedvenceim között, de azt hiszem, a hozzászólók közül csak ritaIII értette igazán a cikkedet: https://elmenykepek.wordpress.com/2017/05/14/az-en-kedvenc-bloggerem-2017-aprilis/
KedvelésKedvelés
Köszönöm az értékelést! Mondjuk a megfogalmazásodból úgy tűnt, valami euroatlanti méretű hírügynökség vagy. Saját tartalmat írsz?
Szerintem sokan értették, ki-ki a maga részét.
KedvelésKedvelik 1 személy
Saját blogom van, saját tartalommal. Személyes blog, általában saját képekkel. Néha a szöveg a lényeg, de akkor is van kép, de legtöbbször a képekben van a mondanivaló. Ezért is Élményképek a címe. 🙂
KedvelésKedvelés
Mondjuk pont ez alatt a bejegyzés alatt kizárólag másokra reagáltam, és tőlem szokatlan módon a többsége osztás. Egyébként pedig minek értékelni, hogy ki “értette igazán”, ráadásul a te interpretációd csak egy a sok közül, egy ilyen mondat azt sugallja, hogy te vagy a másik, aki “igazán értette”, tehát te mint bennfentes jól megmondhatod, ki kap még melletted ötöst értésből. Nem szimpatikus, nem kérem.
KedvelésKedvelés
Óh, de hiszen ez Andris.
KedvelésKedvelés
“menjél, éld az életed. Mindig örülök neked, de ha mennél, menj. Adok pénzt. Emlékszem a kamaszkoromra, ahogy én mentem volna. És büszke vagyok rá, hogy kezdeményező, és értelmesen tölti az idejét. Sosem fogom manipulálni az otthonmaradással, mert neki most azok az élmények a legfontosabbak, amelyeket a világban szerez, és amelyek a sajátjai. Nem hozom össze híres ismerősökkel, nem egyengetem az útját. Elvárom, hogy találja fel magát, ha épp nincs főtt étel. Önálló vagy. Ügyes vagy, megállod a helyed, nem kellek én. Ebben, így szeretjük egymást, nem a függésben.”
Más értelmet nyertek mostanra e sorok.
Meg a “kedvenc bloggerem 2017 április” is… körbenyalás, saját link.
KedvelésKedvelés
Én mondjuk egyik végletet sem értem, a “nehogy a barátnőmlegyenésegyüttkávézzunk” oldalt meg a “harmicévesenanyámmalbeszélemkiazaktuálisszeretőm” oldalt sem, mindkettő furcsa, mű, hideg és túlzó, a normálistól messze álló. A szeretetteljestől, ha szabad így fogalmazni.
Az én anyám amolyan tipikus tabu-anya, így a 30 felé közeledve már nem igazán keressük egymást, mert úgy van vele, hogy ha neki szar, mindenkinek legyen szar és amúgy is ő a tuti megmondó, mindenkinél mindent jobban tud és aki más véleményen mer lenni, akkor jön a bűntudatkeltés, lelki zsarolás, hajjaj, lehetne még itt sorolni a dolgokat, de felesleges, a lényeg, hogy nem vagyunk jóban (ha így haladunk, hamarosan végleg lezárul ez a kapcsolat).
A rátelepedést és manipulációt tehát ismerem, de nem hagyom elfajulni az életemben. Ám arra is emlékszem, milyen árgus szemekkel néztem azokat a barátnőimet, akiknek tényleg normális anyjuk van, akik rételepedés nélkül vannak jóban, és ezek a lányok is elmentek kávézni az anyjukkal, meg elkérték tőle a pörköltreceptet, meg tökömtudja milyen edzésre jártak együtt, mert akinek nincs szerető anyja, az pont ilyet akar magának. Én is.
Na most, az én anyósom pont ilyen, nyilván nem tökéletes, de csupaszív, jóindulat, szeretet és anyám helyett anyám, sosem tolakszik, sosem szól bele a dolgainkba, sosem telepszik ránk, de érdeklődik és elfogadja, ha kérünk valamit, nem manipulál meg játssza a szerepét. A férjem imádja, a sógornőm imádja, minketten borzasztóan szeretik ők, nagyon jó a kapcsolatuk még felnőttként is, és bizony előfordul, hogy én az anyósommal együtt borozok a teraszon, vagy elkérek egy receptet vagy együtt járunk turizni. Rendszeresen. Még együtt nyaralást is tervezünk valamikor :O
De én nem érzem, hogy ez egymás szájában lógás lenne, teljesen önálló életünk van saját szabályokkal, ők is másképp élnek, mi is, elfogadjuk a különbözőséget, mivel nem együtt élünk, nincs is ebből konfliktus. Főleg nincs számonkérés, tutujgatás és olyan kérdések, amiket itt láttam, és bizony, örülnék én, ha olyan anyám lenne, mint amilyen anyósom van.
Jó dolog együtt lenni olyanokkal, akiket szeretünk. Még a szentestét is együtt töljük, alig várom, hogy gyerekein legyenek és igazi, nagy karácsonyt csapjunk 😉
KedvelésKedvelés
Nagyszerű. Tehát akik manipulatív anya meg anyós mellett kínlódnak, és próbáltak meg ezerszer megbocsátani, újrakezdeni, azoknak idevirítani, hogy de bezzeg nálatok remek minden, és milyen nagyszerű a szeretet. Mintha a te érdemed lenne.
“nehogy a barátnőmlegyenésegyüttkávézzunk” – ez nem véglet, ez az élet rendje. A szülő nem barát.
KedvelésKedvelés
http://oriblog.blog.hu/2016/05/01/anyazas_avagy_az_aldozatok_aldozatainak_aldozatai
KedvelésKedvelés
http://oriblog.blog.hu/2017/03/22/kitagadott_szulok
KedvelésKedvelés
Jók a lobster írásai köszi.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: lelki pedofilok | csak az olvassa — én szóltam
Az ilyen “anyubarátnős” giccstől engem is kiráz a hideg. Nekem szerencsère baráti a viszonyom anyàmmal-nagyon fontos, hogy nem egymás barátnői vagyunk, hanem ez egy baráti jellegű szigorúan anya-lànya viszony. Viszont rettenetesen bonyolult ez a kapcsolat, volt pár pont, amikor megromolhatott volna úgy, hogy soha többè nem beszèlünk egymással ès ezért utálom nagyon az ilyen giccses szövegeket, mert elfedi, hogy mi minden állhat egy szülő-gyerek viszony mögött. Pontosan emlèkszem, mennyi mindenre mondtam azt gyerekkoromban, hogy ezt máskènt fogom csinálni, mint anyám, meg arra, hogy mennyire idegesített fiatal felnőttkènt, aztán arra, hogy falfehéren remeg a kórházi ágyam mellett, ès ez az alkalom adta meg a lökèst ahhoz, hogy pár tabutémát kibeszéljünk, meg milyen volt kèsőbb partnerkènt családi döntèseket meghozni, átbeszèlni. A közegben, ahol felnőttem az összes barátnőm ilyen otthonülős “anyuvalvagyok” mentalitású volt, mai napig bennem van, mennyire idegesítőnek ès termèszetellenesnek találtam ezt az egyetemi èvek alatt. Nem mintha a saját anyám egy szörnyeteg lett volna. Hanem egyszerűen csak 18 èves lettem. Amúgy még mindig vannak èrdekes felismerèsek. Anyám lassan 70, nyugdíjas, barátnőivel jön-megy, ès jobb a viszonyunk, mint gyerekkoromban. Mintha egy felnőtt gyerekkel sokkal több mindent tudna kezdeni, mint egy “gyerek” gyerekkel. (Ezzel vajon hányan lehetnek így?)
KedvelésKedvelik 1 személy