elfogadni a kövérséget

Ezt a blogot olvasom:

embracethefat.blog.hu ő a fat acceptance nick

Meg ezt:

breakingfat.blog.hu ő Noisy Suzy (nincs már fönt a tartalom, de lejjebb összegzem, a szerk.)

Két blogger, huszonéves lányok. Mindkettőnek a kövérség és a saját kövérsége a fő témája. Egyik sem aktív már, illetve fat acceptance átnyergelt a facebookra, de már ott sem ír.

Fat acceptance büszkén vállalja, bikinis fotókon meg is mutatja a testét, mert az nem volna igazi, ha zsákruhákban, talpigszoknyákban tartaná vállalhatónak a kövérségét, vagyis a fat pride-ot képviseli. A blog jogvédő fogantatású, az angol nyelvű feminizmus fórumain, például az everydayfeminism-en olvasható fat acceptance-et ülteti át magyarra és személyesre.

Bár itt egy antifeminista, igen mulatságos kommentelő nemrég borzasztó elégedett volt velem, hogy én sportolok és szembefordultam a “fat pride baromsággal” (olvassátok el, igen, ilyen VAN: paternalista, bután félreolvasó; docx-ben kigyűjtött helyes /!/ gondolataim és “adhatnál jobb tanácsokat szegény férfiaknak a nőszerzésre”!), én egy kicsit árnyaltabban vagyok ezzel a témával.

A jogvédő, társadalmilag felelős, píszí, elméleti attitűd egyébként, és ezt fontos megjegyezni, voltaképp kizárja a másfajta beszédmódot — én is ebbe szaladtam bele. Emiatt van a dilemma a sportról, átalakulásról, testi élményekről szóló posztjaim és a feminista-másságtoleráns-jogvédő tartalmak között, nem pedig attól, hogy nem vagyok következetes, vagy elárultam nőtársaimat, vagy mert megváltoztam, esetleg hogy nem tudom, mit akarok. Ha azt állítom elsősorban, hogy senkinek nincs joga mást a teste miatt basztatni, rendszabályozni (body policing), hogy nem ez határozza meg egy ember értékét, és hogy túl nagy jelentőséget szokás tulajdonítani a kinézetnek, sok a nyomasztás, hogy fogyjál le (és ez mind igaz), akkor például nem nagyon tudsz beszélni a kövérséghez (általában, vagy a sajátodhoz) való személyes viszonyodról, az életmódodról, arról, hogy mennyire szeretnél egy formásabb testet, és hogy milyen örömteli folyamat a fogyásod, és szerinted másoknak is az volna (holott kétségkívül így van, és ezek is érvényes, megírható-megírandó élmények), mert rögtön jön, hogy normatív vagy, te is ugyanazt nyomatod, hozzájárulsz a fogyózás-fitneszmánia-testkultusz túlreprezentációjához.

Érdekes ez amúgy: a nyilvánosságban túl van reprezentálva a téma, igen, de amiről szó van, az leginkább a vágy, a kísérletek, a frusztráció, a nyavalygás, az édesség mint tiltott gyümölcs, az ideálok, a sztárok teste, az erőfeszítés és főleg a pénzért kapható módszerek, termékek. Az egyszerű, eredményes lefogyás-karcsún-feszesen-izmosan maradás, a valódi életmódváltás, az önálló útkeresés és az örömként megélt sport nem látszik, merthogy az ritka. És én ezekről beszélek.

Noisy Suzy, a másik blogger viszont személyes fókuszból ír, a saját harcáról a kövérséggel, a lépéseiről és nehézségekről. Figyeli a világot, öndefiniál, elhatárolódik — ez a személyesség és bevonódottság meg a mások békén hagyását, a másság elfogadását mint elvi-politikai gesztust nem teszi lehetővé. Igenis érdeklik mások, igenis van véleménye, sőt, indulatai is, és másokkal szemben (“ilyen soha nem akarok lenni”) határozza meg magát. Mások hozzáállásában talán a saját korábbi vakságát, halogatását is bírálja, és nem tagadja, hogy utálja a saját kövérségét, megfosztottságát. Szembesült azzal, hogy bár sokan el akarják hitetni a kövérekkel, és sokszor a kövérek is magukkal, hogy ők így is jók, ez nem mehet tovább, ami az ő életét illeti. Szerinte a párválasztásban csak a külső számít. A tetemes súlyfelesleggel küzdők (+30 kg) csak áltatják magukat, hogy nem. És ez nem valami ellenük irányuló gonoszság, egyszerűen ilyenek az emberek. Noisy Suzy arról írj, ahogy küzd a fogyásért, hónapokon át.

Itt olvashatsz arról, miért gyanús a férfi, aki elfogad, sőt, szépnek lát kövéren is. Elgondolkodtató. Annyira, hogy e szöveg részletét még a nagyszerű LifeTilt is lelopta.

Képernyőfotó 2015-10-23 - 7.23.22

Hogy egyetértek-e velük, hogy kivel értek én egyet? Nem olyan fontos az én véleményem, most őket olvasom. Megfontolom, amit olvasok. Ítéletalkotás előtt megpróbálom megérteni, mit mondanak, nem félreérteni a szavaikat, ellenben átérezni azt, ahogy a saját világukat látják. (Ajánlom a módszert mindenkinek, aki a neten olvas.) Nem kell mindig rögtön állást foglalni és azt szét is kiabálni, szemlélődni sokkal élvezetesebb.

Baromi érdekesek külön-külön is, ami az önmagukhoz, a világhoz, a kövérségükhöz való viszonyt illeti, de egymásra reagálva meg aztán végképp. Két hasonló korú, testalkatú lány. Az egyik szerint az, hogy a vékonyak oly könnyen kapnak ruhát a boltokban, kirekesztő gyakorlat, nem más, mint thin privilege. A másik szerint az, hogy a C und A-ban nem talált reális áron szinte semmit a méretében, komoly jel, hogy nem normális ez a méret, nem és ideje változtatni, őt ez is motiválja.

Noisy Suzy szerint a fat accepte önátverés, lusta, beképzelt, önigazoló bohóckodás, és a legnagyobb nyomor: sérült és gyűlöletteli emberek erőltetett akarása. Magát bosszantani jár a fat pride blogokra, és ilyenkor elmegy az étvágya a vacsorától, ami tiszta haszon.

Fat acceptance szerint Noisy a jó kövér, aki behódolt, meg akar felelni annak a világnak, amelyik gyűlöli ebben a testében, és hiába fogyózik, ez senkit nem érdekel: a világ hónapokig fogja még ugyanolyannak látni, mint őt, aki nem utálja a kövérségét, és szembeszáll ezzel a világgal.

Mindketten azt mondják a másiknak:

a lelked mélyén te is arra vágysz, hogy…

Fat acceptance Noisy Suzynak: …hogy önmagadért szeressenek, ne a kinézeted miatt, ne kelljen nekik megfelelned.

Noisy Suzy Fat acceptance-nek: …hogy lefogyj és megéld, hogy neked is arányos a tested, és akkor majd nem kell ennyire bizonygatnod, hogy te így is értékes vagy.

Kommentekben vitáznak, elég keményen oda-visszaszólnak, hosszasan. Kihagyom a ziccert, hogy kibicként legyek okos, miközben magam is belementem sok hasonlóba a nagy bloglendületben, olyankor, amikor legsajátabb elveimet, a személyemet, életem érzékeny részleteit vagy a blogomat, fő teljesítményemet támadták undorítóan, sunyin és agresszíven, és én is utáltam, ha a kibicek olyan nagyon okosak voltak.

Tök emberi ez az egész.

Nem dúl fel, nem érint mélyen a téma, mára kiforrott a viszonyom a saját testemmel, változásommal, egykori (nem jelentős) túlsúlyommal. Mások nyilvánvaló önáltatása, kifogáskeresése sem dúl fel, az ő dolguk, viszont rámutatok a jelenségre, amikor egy cikk az olvasóknak e hajlamára épít: az ott bizony önáltatás. Fél éve érzelmileg is jobban érintett volna a téma, valószínűleg, időben közelebb lévén a saját túlsúlyos lényemhez. Fél, pláne egy éve én még nem tudtam, a saját folyamatom merre tart, mi lesz belőle, ez is lecseng-e majd, mint Michael Jackson, és milyen lesz az életmódom, testem, értékrendem hosszabb távon (és hát nem lett, most már azt mondom: nem is lesz igazuk azoknak, akiket olyannyira bosszantott ez az egész “fitneszmánia”, és akik szerint “majd abbahagyod, úgyis visszahízod”). Kevésbé dühítenek fel mások: ha nem erősködnek, oktatnak ki, magyarázzák meg nekem önmagamat, akkor nem nagyon érdekel, ki mit csinál, nem tukmálom rájuk az ízlésemet sem (amelynek lényege, ha már így megkérdezitek, hogy nekem fontos a test szépsége, és a szép test számomra “anatómiai jellegű”, erős, feszes, a fölösleget formarontó petyhüdtségnek érzékelem, ami főleg harminc fölött nem tud szép lenni). Látom az úgymaradás okait és tömeges voltát. Látom a testek sokféleségét is, azt hiszem, nem uniformizál a tekintetem, és főleg nem piszkálok senkit (viszont van, aki a létezésemet, beszámolóimat vagy a tapadós nadrágomat is piszkálásnak veszi).

Nincs bennem, hogy rámutatok a két blogger érveléseinek gyenge pontjaira, arra, hogy “amúgy egyetértenék, de sajnos, dühös, önigazoló vagy, így már nem” stb. (a bloggerek klisészerű elemezgetésének, véleményezésének legszebb darabjaiból készül egy összeállítás). Mindkét blog tartalmát, alapattitűdjét, íróját mélyen megértem, vitástul, indulatostul, és sokat árnyalt rajtam, hogy olvastam őket. Átérzem és fontosnak is tartom a fat acceptance blog lényegét: megmutatom a testem, büszke vagyok rá így is, emberi értékeimet nem a kilóim határozzák meg, a magánügyem, hogy milyen az egészségi állapotom és tervezek-e változtatni a testsémámon, ne adjon nekem senki tanácsot, szembemegyek a közfelfogással. Tudom őt magát, tehát fat acceptance-et is nézni, az énem nélkül, és értem, mi ellen tiltakozik. Nem akarom mindenképp hozzátenni a posztjaihoz, hogy “de én nem akarnék így kinézni” (ki kérdezte?) (és ő se biztos, hogy akar, de ez van), sem azt, hogy mit kéne tennie. Nem taglalom, ellenszenvesek-e a bikinis fat pride fotók (nem azok), és nem mondom, hogy ha ilyen volnék, nem tenném így ki magam (lehet, hogy igen, vagy egy toleránsabb világban igen).

Noisy Suzy útja, harca, érvei is átérezhetőek, felfogtam, mit elégelt ő meg, és ha mondjuk csak a párválasztás-szexualitás és az egészségi kilátások területét nézzük, én se tudok egyetlen túlsúlyos fiatal nőt azzal biztatni, hogy jó lesz így is.

Azon gondolkodom Fat acceptance kapcsán, honnan van bennem a saját szépségeszményem, hogyan alakult az, hogy mit látok szépnek és elérendőnek. Mennyire tartom a diverzitást önértéknek, szépnek. Amit mindig mondanak, hogy az ember ösztönösen (megint egy pontatlan szó, úgy értik: természetes módon, vele születetten) az arányos, átlagközeli testet tartja szépnek, az szerintem nem igaz, ez az egész tanult dolog.

Ebben a világban formálódtam, ez határozza meg, neveltetésem, közegem, élményeim, hogy mit látok szépnek, mit nem. Önmagában az is itt alakult, hogy fontos nekem az esztétikum, a látvány, tereké, testeké is, és tudom, hogy másoknak kevésbé, vagy mást tartanak esztétikusnak. Sok más mellett én a szabálytalan fogsort, a kifejletlen vagy aszimmetrikus állkapcsot, a nagyon alacsony embereket és a ritkás hajat sem tartom szépnek. Valami zaver ezekben az emberekben, és reflektív, igazságos, toleráns énem annyiban módosítja ezt, hogy e primer reakcióimra rálátok, tudom őket kezelni, kerülöm az igazságtalan ítélkezést, és igyekszem senkit sem bántani (vagyis, nem mondom meg nekik, hogy nem tetszenek, és tudom, hogy nem kell nekem tetszeniük). De, azt hiszem, nem fogom tudni őket igazán szépnek látni sosem.

Nekem nem a vékony az eszményem egyébként ( = amilyen lenni szeretnék), ez leegyszerűsítés, hanem az erős (anatómiai: minden izom megvan), lehetőség szerint zsírtalan test.

Én igenis azt gondolom, lásd a strandról írottakat, hogy az emberek kinézetéből, testtartásából és sok testi jellemzőjéből meglehetős biztonsággal lehet következtetni az életmódjuk, egészségi állapotuk jellemzőire és a közérzetükre, az összefüggés valós, de nem száz százalákos, inkább tendencia. És eléggé komplex, akárhogy is. Van, hogy a túlsúly valamilyen betegségre hajlamosít, van, hogy a betegség okozza a túlsúlyt, és van, hogy kísérőjelenség, és van, hogy önállóan okoz problémát (például az ízületeknek). Nem akkora rejtély, hogy vajon a nagyon kövér (vagy épp izomtalan) ember mennyire fitt, és mire hajlamos, mint ahogy Fat acceptance állítja. Igen, vannak kövér sportolók, és sokszor az ő formájukon is ront a zsír, vagy ha a teljesítményen nem is, az esztétikumon biztosan. De azt is tudom, hogy ennek megítélése, taglalása nem az én dolgom.

Képernyőfotó 2015-08-20 - 18.00.34

egy súlyemelőklasszis: Marilou Dozois-Prevost (CAN)

Mindenesetre ebben a világban, ilyen tekintetek és hatások közepette formálódunk mindannyian — az is erre a világra reagál, aki olyannyira tiltakozik ellene. Ő sem független tőle. Nincs menekvés, legfeljebb becsukjuk az ajtót, és nézegetjük a telt nők képeit.

Én éppenséggel nagyon izmos, nemhogy kockás, de eres hasú nők-férfiak fotóit nézegettem az elmúlt hónapokban, és élőben is ilyeneket látok, és azt, ahogyan (sokkal jobban) érzem magam a leszálkásodott testemben, metonimikusan összekötöm ezzel a testképpel (miközben látom, mi van a fotók mögött, vagyis ennek az egésznek a csinált, prezentált, előnyösen fotózott jellegét, és — a versenyre készülők utolsó napjainak a révén — a torzságát is).

És nagyon-nagyon örülök, hogy átélhettem ezt a változást, és így. Én ugyanis eredetileg nem akartam különösebben jó testet vagy teljesen átalakulni, csak egy kicsit odafigyeltem, és elkapott a változás lendülete. Ha most visszanézek egy év feljegyzéseire, a számokra és a fotókra, még erősebb bennem, hogy de hiszen én nem is hittem volna, hogy ez a változás lehetséges, és hogy ennyit gazdagít. Minden aggodalmam (nehéz a diéta, mi lesz a mellemmel, nem lesz feszes a bőröm) túlzónak vagy alaptalannak bizonyult.

Érdekes még az, hogy a telt nők legszebbjei, a plus size modellek, akik profin, csapatmunka eredményeként és keresleti szempont szerint (“bizonyára ez tetszeni fog nektek”) vannak elénk téve, mindig diszkréten telt fenekű, magas derekú, “összetartós” bugyikban, kibuggyanásellenes melltartókban, fűzőkben vannak fotózva. Fat acceptance meg a lehető leglengébb bikinikben mutatkozik (szóval nem méretezte alul, bár Suzy ezt teszi szóvá).

Lettek kérdéseim.

Ma, itt Magyarországon (mert a klasszikus fat pride amerikai viszonyokra reagál) valóban ennyien és ennyire bántják a kövéreket, örökké viccelődnek velük, aggódnak értük, fogyásra biztatják őket? Tényleg, ez van, ennyire? Én ezt vajon azért úsztam meg, mert nagyon erős körülöttem az, hogy nekem aztán senki semmilyen tanácsot ne adjon?

Milyen lehet vajon annak az élménye, közérzete, testi önképe,

aki mindig is az elfogadott zónába esett alkatilag, és nem ismeri a kényszer-/bánat-/stresszevést?

akin csak öt plusz kiló van, és egész életében le akarja adni, és nem sikerül?

akin szülések és mindenféle miatt húsz-harminc kiló ugrál föl-le, eredményesek a fogyókúrái, de aztán mindig visszatér az addigi életviteléhez, és ezt folyamatos kudarcként éli meg?

aki valóban öntudatosan, boldogságosan és szeretetten kövér egész életében, és a személyisége varázsa megóvja őt a bántásoktól?

Milyen stratégiái vannak annak, akin 30+ kiló túlsúly van? Sok átalakulós történetet olvastam a neten, néhánynak magam is tanúja voltam (a blogos sportrovat révén), és mostanában beszélgettem hosszan egy nővel, aki megelégelte a küszködést, és egy éve gyomorgyűrű-műtéte volt.

Ismertek ilyen embereket? Mit élnek ők át? Mit szóltok a blogokhoz?

241 thoughts on “elfogadni a kövérséget

    • 🙂 Pedig szándékosan nem a legsztárosabbat választottam. Ezen azért látszik, hogy már nem vagyok huszon-.

      Azért örülök a sorozatnak, mert nem szoktam még meg az új hajszínt, teljesen más a hajam állaga, esése is (kreatinos újraépítés), így látom az összképet. A sportfotókon meg a mozdulatot.

      Ezek tök spontán fotók voltak, semmi beöltözés, fény, smink, utómunka, retus nincs (csak színfokozás).

      Drámaian jobbak a képeim, amióta le vagyok soványodva.

  1. Sokáig RO voltam, de most nem tudom kihagyni.
    [És mindjárt azzal nyitnék, hogy nagy tisztelet van bennem a munkád iránt, amit a testeddel elértél, mert autentikus, minden ízében; nem ez a fő foglalkozásod, mégis tudsz rá időt, pénzt és energiát szakítani.]

    Úgy gondolom, hogy a világot nem lehet megváltani. Egyszerűen az emberek nagy része nem jut fel a Maslow-piramis tetejére és meglesznek a maga traumái, lelki sebhelyei, helytelenségei, önigazolása, ezeket takarván.
    Én sokáig mérges voltam Tess Holiday-re. Mert aranyból varázsolt port és hamut. Milyen szép, arányos nő lehetne!
    De mivel Tess nem az anyám, a húgom, még a barátnőm szobatársa sem, ezért úgy érzem, nincs jogom sem elítélni, sem beleszólni, hogy mire büszke. Ebben a világban elfér a fat pride, mert szólásszabadság van. Annál nagyobb bosszú és figyelmeztetés meg nincs, mint a biológia: Alvászavar. Második emeletre két perc alatt sem ér fel lift nélkül. A bőr nyáron izzadt, kiütéses. A szék megreccsen. Nem tud lehajolni a lábfejéig. És ezekben, ha minden kövér ember magában néz, tudja, hogy nincs semmi de semmi büszke pillanat.

    Jómagam sokáig hárítottam. Hiszen még belefértem az (erősen elszámozott, elvarrt) M-es méretbe. De a testem nem hazudott. Fájt a hátam, rossz volt a kedvem. Ledobtam 2o kg-t 8 hónap alatt és maradt 15, azon dolgozom. Átjutottam abba az állapotba, hogy sokkal jobb érzés a jéghideg zunany egy ütős Insanity után, mint egy behabzsolt csoki.
    Sokan kérdezik, hogy csináltam. Erre ezt tudom mondani, meg hogy fejben dől el. Az izzadás, hátfájás, rémálom-próbafülkés posványból vagy ki akar szállni, vagy nem, hisz ez addikció.

    De ritkán van az, hogy egy blogbejegyzés, rámutatás változtat életeket. Az inkább, hogy futok vele. Megmutatom, hogyan lehet egy hambi negyedannyi kalória. Ajándékozok egy jó tréningnacit. Én ezekben az apró odafigyelésekben hiszek. Nekem is mondhatták a szentbeszédet, amíg én magam nem kerestem fel dietetikust és kezdtem el az Insanity-t, a világ profijái is motiválhattak volna. Aztn lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ha valakinek húsz ilyet tolnak az orra alá és csakazértis megmutatja, felébred, lefogy. De nem hiszem, hogy ez a jellemző.

    Ismerek gyomorgyűrűst, nem hízta vissza. Csinos arcú, vékony nő, de a karjai soha nem lesznek olyanok, mint aki nem volt kórosan kövér. Pedig most odafigyel, súlyzózik. Őt az egész család támogatta, szabadságon volt, gyerekeit nagyszülők nevelték a kritikus év és a műtét, rehab alatt.

    De hadd írjam végszónak, hogy ismertem én bulimiást is, akinek tök jó teste volt, mégis szégyellte. Nem volt hatkockája meg karizma, de teljesen vállalható bikiniben. Mégsem volt sem párkapcsolata, sem barátja.
    Míg ismerek olyat is, aki messze nem tökéletes: nem gusztustalanul kövér, de van túlsúlya, mégis imád élni, jó házasságban él, a gyerekei jó fejek, azt dolgozik, amit szeretne, minden nap örömmel kel.
    Igen, sokszor igaz a test a lélek temploma-mondás. De nem mindig. Van, aki királylánynak érzi magát nem tökéletes testtel is, mert úgy bánnak vele.

    • De az ilyen királylányság nem belőle, a saját megéléséből és önmagával való elégedettségből ered, ez külső tekintet függvénye. Sokakat szeretnek széppé, aztán vége a kapcsolatnak, és aztán úgy kell az elismerés (sok igazán szép nőnek is), a külső motiváció, mint a drog. Kiben ott marad az élmény, hogy őt látták ennyire szépnek, megerősödik tőle, más még mélyebbre zuhan, ha elmúlik a rajongás. Van, aki csak ezért marad a kapcsolatban, mert legalább szépnek látják, szexinek, bár sok téren nem működik az egész. A nőket a külsejükkel kapcsolatban durván kívülről rángatják.

      Nem pasinak, sem leendő pasiknak csinálni… érdemi párkapcsolat, buliba járások, munkahelyi stb. visszajelzések nélkül is érezni, hogy jó a testem, erős vagyok, fiatal, nem cicababás, attól jó, hogy KIROBBANOK, hogy KÉPES VAGYOK sok mindenre, hogy KÚL a gatyóm a bakanccsal (nem új, nem azért), meg ahogy meg tud feszülni egy izom, meg hogy már 60 kilós az edzésen az a múlt havi 52,5, az milyen? na, az a legjobb, és annyira szeretném, ha ez menne át.

      • Nekem átjött, teljesen. Nem gondolom, hogy megszégyeníteni akarod bármelyiket is. Csak ők még abban a státuszban vannak, hogy tán maguknak sem merik bevallani, hogy mit pótolnak a túlevéssel.

        A külvilág reagja meg mindenkinek kell, Zuckerberg Úr is ettől lett gazdag. Nekem kell, bevallom. Jólesik a sok bók, sarkall arra, hogy este hat után csak babasárgarépát. De igazából sok életmódváltás (nem kilencvennapos és egyéb fogyókúrák) robbanásszerűen következik be, mikor az ember magára néz, úristen, hogy bírtam ezeket enni, hogy bírtam ki magam? Ha ez nincs meg, marad a depresszió és a struccpolitika, a fogaddelmagad.

        Lehet, hogy a fenti nők megházasodnak, családjuk lesz (bár ez is a biológia bosszúja, ekkora BMI-vel már rohadt nehéz teherbe esni és panasz nélkül kihordani a babát), lesznek boldog pillanataik. Nem jutnak el legfelülre, de nem is utálják az életüket. Ha meg megutálják és elég sok helyen fáj, akkor felébrednek és tesznek ellene.

        Én is így eszméltem, de bevallom, van a fogyásomban és a tornában is valami pengeszáj-effektus. Mert azért is csinálom, hogy így negyvenhez közel nem lesz más esélyem, a.k.a. kapuzárási pánik, klimax. Meg azért is, mert félek, hogy a családi hagyományt követve elvisz a szívroham. Félek, ha most nem teszek valamit, olyan állapotba jutok, ahonnan nincs visszaút, gurulni fogok életem végéig.

        Meg hadd írjam meg azt is, hogy én 5 év munkával sem jutnék erőelemes kézállásokig. Eddig is háromszor megsérültem, pedig jól bemelegítek, nem vagyok erős és jól koordinált. Iszonyat nehéz úgy nekifogni ennek hogy tudod, soha nem leszel olyan, amilyen lenni szeretnél. Ha pl. a fenti lányok megnézik, hogy lötyög a bőr egy lefogyott dagin, annak nagy visszatartó ereje lehet. Úgysem leszek már sánsájn barbie, ide azzal a pizzával. Nem minden ember erős, nem mindenki ismeri meg/fel önmagát, így inkább a gyengeségéből próbál erőt kovácsolni, de persze átlátszó ez. Nincs ember, aki szívesen cipeli magán egy gyerek súlyát, mint a kenguru. De sokak mellett nincs egy armada, hogy segítsen kitörni. Sok kövér ember magányos, épp ezért eszik. Akinek pörgős az élete, az kevésbé van kitéve a kísértésnek. Egymást generáló folyamatok ezek.

        • Zuckerberg: Én azt mondanám (a posztban is), hogy azt, hogy mit tartok szépnek, természetesen a külvilág formálta, de ha visszajelzésektől (lájkoktól, “vajon látta-e a would-be csávóm”) tenném függővé a testi önbizalmamat, akkor eléggé félremenne az ízlésem és a motivációm. Akkor jönne a tetovált szemöldök, vakolatsmink, pucsítás és a többi. Spontán, életszerű képeket rakok ki, ezt diktálja az ízlésem, olyan ruhákban, olyan sminkkel, olyan mozdulatokkal, szokásos ráncaimmal, ami amúgy is van (még a művészieken is), tehát semmit nem csinálok a fotó kedvéért, legfeljebb letörlöm a foltot és a morzsát a pultról. És asszem, utálom és jellemgyengeségnek tartom a glamourműfajt és annak facebookra kirakását, szerintem ordító önbizalomhiány, nagyon átlátszó és nagyon felületes megoldás a megéléshez képest.

          Jólesik a sok tekintet, nem tagadom, és kellemes azok megnyilvánulása, akik még képkirakás nélkül is mondták, hogy de megváltoztál, de jól nézel ki, vagy akár finom részleteket is észrevételeznek (pl. hogy jobban hasonlítok a lányomra, vagy hogy a bőröm karaktere is megváltozott), de sokkal nagyobb annak a szerepe, ahogy az edzéseim fejlődnek, vagy akár a testzsírmérés vagy hogy ilyen ruha jön föl rám, és hogy áll. Belül van, saját. Nem tudják elrontani, nem vág haza a károgás, rosszindulat sem. Tökéletesen tisztában vagyok a testem gyenge, nehezen alakuló, károsodott pontjaival, nem is takargatom őket, akármilyen hiú vagyok is.

          • Hadd kérdezzek én is: attól nem félsz, hogy a kemény, atlétáknak szánt rezsimtől lesérülsz és akkor mi lesz, hogyan állsz helyt? Ez többször megfordult a fejemben.

            • Nincs atlétáknak szánt rezsim. Senki nem csinál olyasmit sem, amiket szoktam, én nem tudom, ez nehéz-e (és miben: erőben, korordinációban, technikában?), nekem ez pont jó, ennek a kitapasztalása az a testi önismeret, amelyről oly sokat írtam már. Ezeket szeretem csinálni, nagyon változatosan. Intuitív, abszolút spontán, szabadságos edzés van, jó hosszú, nem bír vége lenni, néha csak épp pisilni menet húzódzkodom kettőt, mert ott van az a rúd, visszafele meg balettozom.

              Az, hogy kapcsolatban vagyok a testemmel, érzem a jelzéseit, azt is jelenti, hogy tudom, meddig mehetek úgy, hogy fejlődjek (nem rohamosan, amúgy), és ne sérüljek soha.

              Nem kell helytállnom, ha mégis sérülnék, akkor majd nem megyek egy darabig. Nem köt semmi.

              Vannak továbbá izomfáradást késleltető, terhelhetőséget fokozó, regenerációt javító szerek, élek velük.

              Gondosan regenerálódom, de az se elhatározás, hanem érzem, hogy lerogynék, aludnék. Mindig van pihenőnap.

              A testemről annyit tudok, hogy nagyon vastag és sűrű a csontom, soha nem ment ki a bokám, síeséseknél se lett soha semmi bajom, izmaim se szakadnak, húzódnak, porc se, tényleg semmi bajom, kemény sportra alkalmas vagyok.

              Most érzek egy halovány izomlázat, tegnap a mellrészt igazán megnyomtam, és húsz kilóval csináltam az egykezes bicepszet.

              Egy visszatérő gondom van, a bal combhajlítóm szokott enyhén görcsbe állni bizonyos akrobatikus mozdulatoknál.

            • Erőss Zsolttól is megkérdezték minden mászása előtt, ez nem belebeszélésről szóló kérdés. Én azért kérdeztem, mert ez nem kis futás, aerobic meg zumba, hanem kőkemény edzés. Úgy értettem, hogy van-e olyan napod, amikor érzed, hogy most ez vagy az a súly, mozdulat túl sok lenne, nagy kockázat. Hogy küld-e a test jeleket. (És mert nekem probléma volt, rájöttem pl. hogy gyémántugrást 1o+ kg túlsúllyal nem.) Majd jövő tavasszal tán én sem félek majd. De én soha az életben nem sportoltam rendszeresen és következetesen 8 hónapot egyhuzamban.

              • Persze, van olyan nap, olyan mozdulat. Ha én bukom a súlyemelésben, pontosabban a clean and pressben a mellre vételnél (attól félek is, és egy kicsit félek a fekvenyomástól is), akkor azonnal szétszerelem és leveszem a súlyt, mert kimenne a csuklóm, ha erőltetném. Illetve el tudom különíteni, hogy agyban volt-e a baj, jobban kell csak koncentrálni, vagy már nem bírom el, mert elfáradtam. És van, hogy bele se kezdek, mert aznap inkább nem. Nagyon kell figyelni, még lábra ejteni sem vicces. Nem vagyok vakmerő. Sokkal inkább a futásban, a hosszú távokban vagy hegyre futásban voltam az, nem bírtam leállni, és azt jobban is megéreztem. Pedig futni egyenletes, lassú tempóban olyan kis veszélytelennek tűnik a tárcsákhoz képest.

        • “én 5 év munkával sem jutnék erőelemes kézállásokig” Akarsz? Honnan tudod? Én se tudtam. Én is még bordásfalnál nyomom, de akkor is csinálom, minden edzésen, és egyre jobban érzem a mozdulatot, lejönni már szép lassan, gördülő csigolyákkal tudok. Nincs elszántság, hogy “én aztán ezt is megcsinálom”, csak kívácsi próbálkozás. Jó öreg pozitív szemlélet.

          És ha nem, jutsz másig. Miért kell viszonyítani?

        • “Iszonyat nehéz úgy nekifogni ennek hogy tudod, soha nem leszel olyan, amilyen lenni szeretnél” Talán én azért vagyok ennyire boldog, mert semmilyen konkrét elképzelésem volt. csak azt tudtam, hogy lehetek jobb. Félelmem volt, például a lógó mell, és iszonyú megkönnyebbülés, hogy nem lett.

          Reálisan kell megválasztani a célokat, nem az instagramról meg a tornászok dizájnfotóiról. Szerintem a konkrét cél, akarás gőg, az “akkor inkább nem csinálok semmit, ha nem leszek olyan” meg kifogás. Mindenki lehet jobb, az út tényleg fontosabb és jutalmazóbb is, mint az eredmény.

        • “Ha pl. a fenti lányok megnézik, hogy lötyög a bőr egy lefogyott dagin, annak nagy visszatartó ereje lehet.”

          Akkor nézzenek a bodybuilding.com-on transformation sztorikat, van extrém túlsúly és 40+ életkorúak is bőven. Azoknak lötyög, akik nem óvatosan fogytak, illetve nem építettek izmot, sőt, ami volt, azt is lefogyták. Aki súlyzós edzéssel csinálja, azon nem lötyög a bőr.

          És sokan mondják, hogy inkább lötyögő bőr, mint az a borzalmas túlsúly.

          Ami egyébként nagyrészt még zsír, bőr alatti zsír, úgy hívják, stubborn fat. A legalsó képet nézzétek meg, és ez egy férfi.
          http://dietdatabase.com/how-to-lose-stubborn-fat/

          Ez is olyan aggodalom, ami 90 százalékban elmúlt. Nekem ez a lógás valami tíz centis volt januárban. Csak akkor látszott, ha előrehajoltam, de akkor nagyon. Négykézláb csináltam valami gyakorlatot, rémisztő volt meglátni.

          Mostanra egy-két centi, csak legalul, és inkább akkor, ha dehidratált vagyok.
          Igaz, én iszonyatosan sokat hasaztam hónapokig, jól reagált az izom, és, mint a képen is látszik, előreáll (nem puffadás, nem düllesztés és nem is háj).
          Ezt azért írom, mert megint “nem úgy van az”, ahogy hittük, és igenis van remény. Csak csinálni kell, és kiszállni abból, hogy nekem ez nem megy, én sose leszek olyan.

          Megvizsgálni mélyen, milyen előny származik a túlsúlyos állapotból, miért ragaszkodik hozzá az illető (mert sokszor erről van szó).

          • Az előbbi nem ment át, kösz a válaszokat. Az út is fontos, de szerintem nincs annál nagyobb bók, mint a biológia, aki nemcsak bosszulni tud: hogy úgy néz ki s tested, ahogy. Mindenki tudja, hogy ezt nem félórás kocogásokkal érted el, és nehéz, amit csinálsz.
            Makacs zsírpárnáim nekem is vannak, de az én utamban az is fontos, hogy megvan és mozog kezem-lábam, képes vagyok dolgokra. Nem olyan volumenűre, mint te, de múltkor majdnem elsírtam magam, mikor fel tudtam jönni Low Plank-ből High Plank-be. Többször megcsináltam, mert nem hittem el.

            És nem akarok soha többé 9o kiló lenni…de megvannak a démonaim. Csipsz, spagetti…az első falatok semmihez sem foghatóak. A dietetikusom szerint igazán akkor győztem, ha tudok ezekből egy adagot is enni. Mivel ez még nem megy, befalnám az egész zacskót, tálat, nem is eszem. Remélem, egyszer én is eljutok oda, mint te a ketogénben, hogy minden falatot szeretek és nem kell számolgatni.

      • A hajam is elég nagy, ja. 🙂 De írtam, szar számozás. becsapós. Itt van olyan, főleg a molett méretekben, hogy a következő, 16-os méretre azt írják, 14W és akkor jobban érzi magát az ember.
        Nekem van S-XL-ig mindenféle méretem. Európában a középkategóriás ruhák számozása is megbízhatóbb.

  2. Na, azért persze nem értek egyet…

    “Sajnos a szó egyre negatívabbá válása miatt a kövérek is gyakran kikérik maguknak, hogy rájuk ezt a jelzőt aggassák. Pont amiatt, ahogy manapság a szóhasználatban él. Én is ilyen voltam, de aztán páran felnyitották a szemem.
    Számomra problematikusabb az elhízott és a túlsúlyos szavak használata. Ezek ugyanis orvosi kifejezések, tehát ezek használatával elfogadjuk, hogy a kövérség betegség. Pedig nem az.A testalkatok sokféleségének megjelenése csupán.
    Küldetésemnek tartom, hogy a kövér szó újra elnyerje eredeti jelentését: egy egyszerű, értékítélettől mentes melléknév legyen. Sem több, sem kevesebb. A kövér szó szidalmazásként való, a szép ellentétpárjaként való használata hovatovább gerjeszti a kövérekkel szembeni diszkriminációt.”
    http://embracethefat.blog.hu/2014/03/22/kover

    Attól, hogy egy (semleges, tényszerű) szót orvosok használnak (és nem azt, hogy pl. “dagadék”), még nem lesz az illető állapot betegség. Viszont az extrém elhízás önálló betegség (mondjuk a 35-40-es BMI fölötti), és egyébként az enyhe túlsúly is kockázati tényező.

  3. És:

    “Senkinek nincs joga ahhoz, hogy másokat megalázzon olyan blődségek miatt, mint az evés.”
    http://embracethefat.blog.hu/2013/10/07/eves_kinek_mennyit#c21068157

    Ó, basszus, nem blődség az evés, hanem teljes közérzetünk, egészségünk alapja, testünk anyaga, és nagyon komolyan kéne venni. Nem pörögni rajta, nem mindenféle csodamódszert bevetni, korlátozni, nem görcsölni, csak lejönni arról, ami káros, agyonfeldolgozott, manipulatív módon ínycsiklandó. Egyszerűen.

    És nem arról van szó, hogy “szeret enni”, mert azt én is, de nagyon, hanem egy szükségleteken felüli nassról, rossz szokásról, ami gyakran addikció (Tess Holliday legalább bevallja, hogy az a csokis croissant gyarlóság, “vice”.)

  4. Még egy gyors gondolat: már évekkel ezelőtt betiltottak minden anorexiát és bulimiát promotáló weboldalt, ahol szakavatott lányok (Pro Ana, Pro Mia) adtak őrült tanácsokat, hogyan kell éhezni és hatékonyan hányni, szülőknek hazudni.
    Szólásszabadság ide vagy oda, eszembe jutott, hogy -mivel a falás is orvosi fogalom, betegség- ezek az oldalak nem sértenek-e hasonló jogokat, még megmenthető, de könnyen befolyásolható embereket nem rántanak-e le jobban a mélybe.
    Mert persze, nem kell a tetovált szemöldök meg a Kisgrofó csak mert megjelenik a lapomon, de azon gondolkodom, hogy a fat pride-ot hirdetőknek van-e felelőssége, mint bloggereknek, msokkal szemben.

  5. megfogott most ez a téma, sokat gondolkodom a test-lélek összefüggésen mostanában, mert rájöttem, többek között téged is olvasva (ezúton is nagy köszönet a sok magvas gondolatért, amin lehet továbbfűződni :), hogy a belső átalakulás előbb-utóbb kifelé gyűrűzik, avagy a külső befelé. nehezen tudom elképzelni, hogy aki tényleg, nagyon szereti magát, az ne akarja a legjobbat a testének is, előbb vagy utóbb, és ne kezdje el keresni, hogy hogyan lehet neki jobb, mit tehet magáért és a fejlődéséért. A blogok kapcsán az jutott eszembe, hogy bizonyos értelemben a test mit sem számít: a tudat, a szellem/lélek az testnélküli, aki a fejemben beszél = én, az nem kövér, sovány, magas, alacsony, stb. A testem az, ami ezeket a külső jegyeket hordozza, de hát nem azonosíthatom magam ezzel, a kövérség nem része a legbelső énemnek, csak az éppen aktuális identitásom része (részévé válhat, ha eleget mondják mások, h kövér vagy), ami mind másokhoz való viszonyokból tevődik össze, és amint lefogy valaki, meg is változik az identitás: onnantól ő sovány (sovány identitású) lesz. Ezt a legbelső valamit, ezt a lényegi dolgot hiányolom, mert ehhez képest a kövérség/bármilyen testi, elmebeli állapot az egy kis nüansznyi valami. Nem veszik-e el a lényeg, ha valaki arra fókuszál, hogy elfogadja/lefogyassza magát? Ezzel kell-e foglalkozni, ilyen fontos-e ez, vagy pedig ez egy pajzs, egy kínálkozó alkalom a megnyilvánulásra, önkifejezésre, mert nem megy a mélyebb szembenézés, megismerése önmagunknak, és az igazi elfogadása a helyünknek a világban? Vajon ezek a lányok ismerik-e magukat kívül-belül, rálátnak-e a testük és a lelkük működésére, és megújítják-e a magukhoz fűződő viszonyt nap mint nap?

    • Nekem lényegileg más, mélyre ható a (nem is sovány, inkább) fitt test. Identitás. Nem külsőség. Lelkileg is megváltoztatott, sokkal erősebb vagyok, nem problémázom annyit, meg hát a lelki megélések alapja is biokémia: rendbe hozott hormonok (korai ébredés!). A jólkajálás révén egy csomó rossz közérzet elmúlt.

      • Na igen, ezt hallom-olvasom már régóta, és úgy tűnik, most ért be nálam teljesen az üzenet, hogy a jól evés az ennyire fontos lehet, meg úgy általában a testtel való törődés. Van egy könyv: Giulia Enders: Bélügyek, ezt beszerzem majd, ő is azt írja, hogy lelki átalakulást hoz az emésztés rendberakása. Én pont ilyesmin dolgozom régóta, de csak nem akar sikerülni, úgyhogy talán a test felől megközelítve és megkerülve a nagyon okos tudatos kis agyamat el tudok érni valami pozitív hatást.

        • Mi az, ami nem akar sikerulni, marmint a tudatos oldalrol, agybol, ahogyan eddig probaltad? Emlitettuk ezt a konyvet az eletmodvalto rovatban, Sue olvasta, en most olvasom, nagyon hasznos konyv, ebben egyetertettunk. A lelki atalakulos reszhez meg nem ertem el. A konyvben. Privatban viszont igen, nagyon is, es ehhez nem annyira kellett sem az ezen valo tudatos agymunka, sem pedig a konyv. Ha a lelki atalakulas a cel es az az intuiciod, hogy ez kivitelezheto az emesztes rendbetetelen keresztul, akkor addig is, mig atragod magad a konyvon, mar azonnal tesztelhetned magadon az esetleges pozitiv hatasokat egy jo dietaval.

          • Igazából folyamatos az alakulásom és a fejlődésem, de valahogy a valóságban, a mindennapi életemben ez nem jelenik meg, vagy még nem ért el oda, nem tudom. Azt tapasztalom, hogy a test nagyon fontos üzeneteket küld, amiket meg kéne tanulni dekódolni, nem csak a lelkiek miatt, hanem hogy jól érezzem magam a bőrömben meg a világban. Nekem ennyi a célom mindössze, a jóllevés.

            • Sokan vagyunk igy szerintem, hogy nincsenek latvanyos nagy ambiciok, csak onmagunk jobbik verziojat kapirgaljuk igy ossze ezekrol a reszteruletekrol, dieta, sport es jo infok, mint ez a konyv is. Egyik dolog huzza, erositi a masikat, nem tudatos sokszor, hogy melyik es hol, csak kinovik magukat egy ilyen komplex valamive, a jollevesse igazabol. Es menet kozben szazbiztos, hogy megtanuljuk dekodolni is magunkat es megjon az is, hogy tudatosan is hatekony iranybol fogjuk meg, hol tudunk raerositeni.

    • A bloggerek már csak olyanok, hogy ők döntik el, mivel foglalkoznak. 🙂

      És hát ez egy ellentmondás, és inkább fat acceptance-re jellemző: nem azonosítom magam a kövérséggel, mert több vagyok annál, és amúgy is változékony állapot, nem a lényegem, ugyanakkor a zászlómra tűzöm és fő attribútumommá teszem és megmutatom. Nem az indexemet mutatom meg az ötösökkel vagy a családi összejövetelt vagy egy szép rajzomat, hanem a testemet, mindig csak a testemet, a kövér testemet.

      Noisynak meg akkora probléma a +30 kiló, például a pártalálása kudarcát is ennek tulajdonítja, és annyira erős volt az önáltatásból való ébredés, hogy érthető, ha ez a fő projekt élete ezen szakaszában.

      Ne feledd, kora huszonévesek. Egyetem, buli. Mi már nagyon másképp vagyunk ezzel, ők más világban is nőttek fel.

      • egy éve még én is huszonéves voltam 😀 de az igaz, hogy nekem is erről szóltak a korai húszas éveim, hogy milyen a külsőm, és ezt a külsőt elfogadják-e mások, és kb. itt meg is állt a tudomány. Azért rohadt nagy bátorság kell egy ilyen bloghoz, pláne képpel, vállalva az arcot. Remélem, hozzásegíti/hozzásegítette őket az előrelépéshez.

  6. Egy részlet a fatacceptance blogból: “A HAES pedig egy gyakorlatot jelent. Azt jelenti, hogy az ember tudja, hogy az egészség nem súlyfüggő, hanem a szokások alakítják. Tehát az egészséges étkezés és mozgás lehet az egészség függvénye, nem a súly. ”
    Ezt komolyan elhiszik emberek? Tényleg? Nekem ugye inzulinrezisztenciám és PCOS-m van (volt?), prediabétesszel. Fogytam pár százalékot zsírból, és lett ciklusom, lejjebb ment a vérnyomásom, érzem, hogy kevésbé ugrál a vércukorszintem, lement a nyugalmi pulzusom 56-ra, és sokkal jobb érzés bemenni egy próbafülkébe. Vagy csak elmenni egy kirakat előtt, ahol meglátom magam, mindegy.
    5% fogyás rendszeres mozgással és normális kajálással brutálisan csökkentheti a cukorbetegség, a magas vérnyomás, meg a többi esélyét. Mindenki tudja, tele vannak ijesztgetős cikkekkel a honlapok. Bezzeg arról jóval kevesebb szó van, hogy OK, valami bekopogtatott, de nyugi, nem kell megijedni, innentől nincs vége a világnak, ha változtatsz, az jó érzés. Nincs tele a net, hogy pontosan mennyi mozgás, milyen kaja mennyi idő alatt okoz milyen változást. Nincs tele a net avval, hogy ha valaminek az előszobájában vagy, akkor nyugi, ez csak egy riasztás, egy esély, hogy többet foglalkozhatsz innentől magaddal. Egy lehetőség, hogy jobban érezd magad. Mint mikor kirúgnak a szar munkahelyről, hogy elkezdhesd életed vállalkozását:) Felfutni a negyedikre szuszogás nélkül, az jó érzés. Nem tartani ettől a sok nyavalyától, az jó érzés. Mikor az ember tudja, hogy még a pre- állapotokból is meg fog gyógyulni, hiszen erős, csak türelmetlen, hogy mikorra? Igen, a sok ijesztgetős honlap mellett miért olyan kevés a “3% a testzsírszázalékból x %-al csökkenti a bármi esélyét. Csupán három hónap alatt elhagyhatja a mittudoménmilyen bogyóját!” honlap? Vagy rossz oldalt dob fel a google?

    Amúgy köszi ezt a két blogot. Ez a második kiscsaj nekem szimpi. Kemény lehet, ha az embernek ilyen őszintének kell magához lennie. Tapasztalat:) Én a titkos fitness napló blog hatására kezdtem el “jobban” mozogni eredetileg, emiatt jöttem rá, hogy a francba, nem kell nekem ahhoz órákig bicajoznom és futnom a rossz időben, hogy mozoghassak. Órákig bicajozhatok és fél órákat futhatok a jó időben, ha úgy van kedvem, de havazásra/esőre/szélviharra is van frankó megoldás. Az a blog is befuccsolt, mint a breakingfat. Nem értem ezt egyébként: “juj, de jó, elkezdtem egy életmódváltást, fogytam már 9 kilót”, és akkor hopp, vége? Utána csak simán nem írnak, vagy abbahagyják a fogyást is?

    Amúgy voltam plusz 20 kiló is. Nem vagyok rá büszke. Egyszerűen úgy híztam meg, hogy észre sem vettem. A testképem még mindig a kicsit kerek, de izmos csaj volt, akit elhívnak randizni, akinek szabad light-osan beszólogatni a férfi ismerősöknek, mert neki megbocsájtják, akit észrevesznek, ha belép valahova, akinek reflexből udvarolgatnak az olyan udvarolgatósok, meg aki sportol, hiszen a bicajom még elbírt. És nem, 90 kiló voltam, és vak arra, hogy már négy mellem van és 44-es ruhaméretem. Nem értettem, hogy barátok miért szólnak, hogy ha kell segítség, vagy beszélgetni akarok, vagy bármi, mert látják rajtam, hogy valami nem OK. Mi nem lenne OK? Vak voltam rá, hogy az egyik legfontosabb kérdésem a “mi lesz ma ebédre?” volt, mert épp állást kerestem és nem hozzám illő párral voltam. Aztán miután (!!!) elkezdtem fogyózni (akkor még fogyóztam, 1200 kcalos étrenddel, sok kardióval, lehettem volna okosabb is, de végül nem sült el annyira rosszul), azután elkezdett nyaggatni anyám. Hogy jaj, mi lett az ő szép lányával. Jaj, régen eltűntem órákra bicajjal (akkor meg az volt a baj:), most meg csak fél órára mentem el? 23 voltam, ezért volt erős a szülői kontroll. És nagyon szarul esett. Miért nem akkor szólt, amikor híztam? Miért akkor, amikor elkezdtem a változást? Miért nyaggat, mikor a nyaggatással csak azt éri el, hogy bánategyek, és baromi nehéz nem bánatenni, ha anyám megbánt? Végül nagyon gyorsan (túl gyorsan…) megszabadultam a felesleg igen nagy részétől, meg a párkapcsolattól is, lett állásom, saját életem, számtalan önbizalomnövelő randi (szűzkurvaság?), és akkor meg elkésett a testképem. Addigra vettem észre, milyen voltam, mire lefogytam. Ott voltam megint 25-ös BMI-vel, le tudtam futni megint 10 km-t, úsztam, futottam, randiztam, és egy kövér csaj maradt meg a fejemben. Hogy ez vagyok én. Ez voltam. Megint ez lehetek. Akkor meg azt nem értettem, hogy miért vesznek megint észre, miért dícsérik, hogy hú, de ügyes vagyok, hiszen én kövér voltam és csúnya. Miért késik el az ember testképe?

    Aztán volt még pár furcsaság. Mikor középső lányom rengeteg ideig nem evett semmit, eléggé lefogytam (10 hónapos koráig csak anyatejen élt. Én kétnaponta megkínáltam, ő kétnaponta bevette a szájába, vidáman “evett” velünk, majd vidáman kihalászta a szájából). Fura volt, mert kilóra túlsúlyos voltam: 69 kg a 165 centihez, és mindenki elkezdett aggódni, hogy “most már ne fogyjál tovább”. De hát miért ne, tök jól nézek ki a fényképeken, a 38-as ruhák lötyögnek rajtam, rámjön a fősulis farmerem (ú, de kiment a divatból). Nem, te nem lehetsz 69 kiló, te sokkal soványabb vagy magadnál.
    Most is 69 kiló vagyok, centiket fogytam, és senki nem mondja, hogy juj, ne fogyj tovább. Barátnőm, aki anno közölte, hogy ilyen vékony még sosem voltam, most nyáron észre sem vett semmit. (kb. ő az egyetlen:) Mi lehet az ok? Idősebb (köhöm, ha 30-nak néznek, megsértődöm:) nőnek már nem olyan fontos a kinézet? Vagy annyira izmos lehettem Dóri után? Hiszen most is beleférek a nagy lelkesen akkor vett ruháimba, tehát nem lehet annyira más…

    • Ha visszagondolok, mi tartott vissza korábban a változástól:
      – tényleg máshol voltak az energiák, nem volt erre szemem, agyam
      – olyan nyűgös dolog valahogy kimondani, hogy az, amit csinálok (cukrászsüteményt eszem, például), nem jó nekem, tévút
      valami mást csinálni félelmetes
      – olyan kontrollmániásak és dogmatikusak a diétázók meg a lelkes kezdő sportolók (én is idegesítő vagyok most a korábbi magamnak), “én nem leszek olyan”
      Érdekes, hogy nekem egy dátumhoz kötődik, amikor először voltam az endokrinológusnál, elfogadtam, hogy kell a Methotyrin, és másnap felirtam abba a füzetbe, hogy meg kell változtatnom az életem. Ez nem a sokadik fogadalom volt, hanem az első, és akkor csináltam is, konkrét cél nélkül, de egyre csak. Korábbi sportlázas időszakoknál nem volt fogadalom (nem is kellett, a pajzsmirigyem zabálta az energiát). Utoljára 14 évesen, egy abszolút fad diettel (400 kalória, mindegy, miből, egy hónapon át, 9 kiló mínusz) volt ez, hogy na mostantól. Ez április volt, húsvéttól 4 hét, utána jött a születésnapom, csak egy kis tortát eszem… 27 kilót híztam vissza a nyár végére.

      Hogy miért nem veszik észre? Nagyon mást is üzenhet az ember öltözete, mozgása, viselkedése, meg az is, hogy családban él. Onnantól ő nem szexuális lény.

  7. Hadd vonjak párhuzamot a dohányzással! Minden dohányos tudja, hogy károsítja az egészségét. Minden kórosan evő pontosan tudja, hogy nem egészséges amit csinál. Miért feledkezünk ilyen addiktív tevékenységekbe, inkább az a kérdés szerintem. Én úgy gondolom, és a poszt is szól erről is, hogy azért, mert szar, nem embernek való világban élünk, és kell valami kapaszkodó, hogy túléljük. Mikor folyamatosan megerőszakoljuk a lelkünket, akkor kicsit jutalmazzuk is meg magunkat. Éva, a te szavaiddal: bizgessük az örömközpontot.
    Én például most újra exdohányos lettem. Pontosan tudom, hogy azok az emberek, akik körülvesznek, szinte mind élnek valamilyen örömközpont bizgető módszerrel, csak van aki látványosabbat, van aki meg a társadalom által jobban elfogadottat választ. Pl. vásárloni, internetfüggeni nem annyira látványos dolog, azt nem látja rajtad mindenki, nem tudnak vele idegenek betalálni.
    Ha rágyújtasz, vagy ha kövér vagy, azt mindenki azonnal látja. Nem tudom elmondani, mennyire idegesítő, mikor vadidegen öreg nyanya, mellesleg brutál mód elhízva, odajön, és elkezdi mondani, mint aki jót akar, hogy hagyjam abba a dohányzást, mert az káros.
    Ilyen szempontból teljesen jogos a fat acceptance típusú hozzáállás. Ez a “hagyjál már békén, bazdmeg, ne csinálj úgy, minha neked nem lenne takargatni valód!”
    De mikor a dohányosok, meg kövérek megmagyarázzák, hogy igazából nem is olyan káros amit csinálnak, az iszonyúan elszomorít. Ezzel elismerik hogy jókedvükből teszik mindezt, és nem kiváncsiak az okokra. Innentől kezdve szépen levezetik az amúgy embertelen társadalmi berendezkedésből akadó frusztrációjukat egy önrontó tevékenységben és eszükbe sem jut megbolygatni akár csak kérdésekkel a fennálló rendet.
    Hogy az addikcióink tünetei annak, hogy tarthatatlan ez az életforma. Ha a tarthatatlan életformát fölszámoljuk, akkor nem lesz szükségünk addikciókra.
    Én most pont ezen az úton járok, és igen, tényleg inspirálódni jövök ide, mert, Éva, te felépítettél egy élhetőbb életet, és ezt jó látni. És azt is szeretem, hogy valójában egyáltalán nem lemásolható, annyira egyedi, ezért gondolkodásra kényszerít. Mert az életben sincs két egyforma eset. Nincsenek sablonmegoldások.

    • Igen, köszönöm, hogy megfogalmaztad helyettem is: épp azért találom inspirálónak, mert gondolkodásra késztet ez a folyamat, amit Éva megél. 🙂

    • Érdekes, amit írsz, hasonlóan látom, hogy annyira “nehéz” a környezetünk, hogy könnyen, szinte észrevétlenül belemenekülünk káros jutalmazások szokásrendszerébe és még azt, hogy sokan nem tanuljuk meg, hogy hogyan lehet változtatni, milyen a változás folyamata. Erről jut még eszembe, hogy tegnap azért töröltem magam a FB-ról, mert a maradék addikcióimon gondolkodtam. Eredményesen 🙂 Végre valahára tudatosodott, ill. már korábban is feltettem magamnak a kérdést, hogy lehet csak függés és inkább ebbe tolok bele egy rakás olyan energiát, amit meg egyébként valami másba akarnék, de nem merem egy félelmem miatt vállalni? Nekem biztosan pótcselekvés volt, és hogy mivel jutalmaztam magam? Úgy néz ki, hogy szegényes, lájkolós elismerésekkel. És én nem is voltam durva, volt, hogy napokig semmi, de volt, hogy egybe két órát toltam el rajta totál feleslegesen, miközben -és itt bele kellett kapaszkodjak a székembe, hogy végre beismerjem- azt meg emiatt nem csinálom, amit egyébként pontosan tudok, hogy csinálnom kellene a változáshoz, és elvileg szeretnék már tök rég óta. Kiváncsi vagyok, hogy van-e még ilyen és most majd tényleg nekiállok-e 😀 A franc se gondolta, hogy mennyi energiát ebbe temetek bele, csak hogy amazon meg most ne kelljen még változtatnom, ott és azon dolgoznom. Halogatás nr1. Azt hiszem engem pont a sport és az életmód változtatás segített megérteni a változás/változtatás folyamatát, a saját eredmények elismerésekért nem ácsingózó elérését. És ennek mintájára, analógiájára csinálok minden egyéb jellegű módosítást az életemben, veszem észre hol ferdítek és próbálom kaptafának használni, hogy jobb legyen, jobb legyek, fejlődjek. Engem csak ez motivál, nincs konkrét elképzelésem célom, igyekszem minél inkább afelé menni és azt csinálni, amit szeretek, élvezek. Sokszor azt érzem, hogy felnőtt fejjel fedezem fel önmagam és ezt mind gyermekkorban kellett volna megtanulni, elsajátítani, akkor sokkal, de sokkal eredményesebb lehetnék az életemben. Korábban eléggé elhanyagoltam magam, rengeteget halogattam, féltem a komolyabb változástól, ráadásul bántalmazó nevelésben volt részem, szándékosan voltam megfosztva ennek az érzékelésemnek a kifejlesztésében. Kivéve a tanulást, mert azt nagyon szerettem mindig és abban senki nem akadályozott (legalább kussban van a gyerek).

      • Nekem a facebookos és az itteni önmegmutatás, a visszajelzések is sokat segítenek az élményeim, a változás és a testképem kialakításában, kb. a terápiát spóroltam meg velük. Nem látom magam, nem értem, mi történik velem, erre kellenek a fotók, meg mások szeme is.

        Onnan, ahol homályos és nehéz és reménytelen, úgy tűnik, hogy a valamicske változás, alakulás, eredmény, az már könnyű és fényes és magától értetődő hepinesz. Nagyon nem az. Szárnyalás és teherletevés egyfelől, minden kanyarban új macerák, parák másfelől (és nem azért, amit mondani szokás, hogy a test alakítgatása nem old meg semmit, a lelket kell rendbetenni, hanem mert az új helyzetnek új problémái, feladatai és ellentmondásai vanak, és az egész új helyzet nem ismerős). Élsportolók pszichológusai, nyilvánosságban létező emberek asszisztensei, coach-jai sokat mesélhetnének erről.

        • Ez pozitív, ha ezt kapod tőle, ha érzed, hogy segít, fejlődsz általa, hogy ha használod, kirakod, akkor tudod mit-miért teszel és ami jön, azt jól tudod feldolgozni. Én a sportos énemet nem jelenítettem meg, ill. csak alig, mert igazándiból arról szól, hogy gyerekkori traumámat dolgozom még fel és sokkal inkább a belső lelki visszacsatolásokra van most nagyobb szükségem, a külsőkhöz nem vagyok elég magabiztos azt hiszem. Egyelőre nem sokat foglalkozom a testem alakulásával( szerencsére mindig vigyáztam rá), nekem az az elsődleges szempont, hogy segítsen lelkileg erősebbé tenni, könnyebben alkalmazkodni, megérteni, feldolgozni a múltat, megismerni a képességeim, tudni jobban viselni a változást, kitolni a határaim, bár a kitartásom az emberfeletti. Úgy örülnék, ha úgy tudnék, mernék kilépni, mondatokat alkotni a világban, ahogy mondjuk te is itt. Nálam ezzel valami nincs rendben, nagyon nehezen dolgozok fel sértő mondatokat, támadásokat, vitakényszert, nehezen védem az álláspontomat(érveléstechnikában fejlődnöm kell). Én azt vettem észre, hogy inkább kellemetlen a számomra a FB is, mert nem jó céllal használom, (vagy csak éppen lehet, hogy nem jól építkeztem belőle?) hogy sokszor csak azért tettem ki dolgokat, – nem napi rendszerességgel, és gyakorlatilag nulla következetességgel-mert pozitív elismerésekre volt szükségem, vagy hogy éreztessem, hogy amit mondok, átadok az fontos nekem vagy másoknak. És ha ez nem jött, vagy kaptam egy adag arroganciát a nyakamba, akkor elbizonytalanodtam -már megint valami baj van velem? Kétségkívül ez is egy út volt, mire erre rájöttem, hogy gyakorlatilag én csak ezért vagyok fenn és lehet hogy azért van erre szükségem, mert alig kaptam a környezetemből bármi pozitív elismerést. De erre szerintem sose jövök rá, ha sport által nem válok képessé inkább magamból meríteni. Magamat pedig mindig alapból a földbe döngöltem korábban.. és jellemzően mások véleménye által definiáltam önmagam, amire most úgy érzem életemben először, hogy már nincs többé szükségem. Nekem ez fakad most a sportból és az egészséges táplálkozásból. Aztán lehet, hogy mégis igényelni fogom a FB-ot, végülis 14 napig még vissza tudom csinálni a profilom:))

          • A magunk reprezentációja sok ember előtt (blog, facebook), a milyennek lát a világ? meg a facebookos visszajelzésfüggőség egy kicsit más téma, asszem. de lehet, hogy ugyanaz mégis. A függőség tényleg gáz. Néha ki kell pihenni a facebookot, igen, ha te ezt találtad okként, nyilván úgy van. A másik gáz: örökké mohón keresni, van-e valami érdekes másoknál, mi hír, hát ezeket az izgalmakat az ember kitalálja magának szépen, nem a jólértesültségre és a pletykavonalra kéne rámenni.

            Én azt nem bírom, amikor akkora a nyomás. Amikor lájkolandó a közhelyes tengerparton a rosszul sikerült nemszép emberekről béna pózban a fotó, dicsekvős pózban, párostul, csók a naplementében, Forum Romanum, Big Ben mellett stb., soha egy partneremet ennek nem tenném ki. Vagy hogy a kis bandzsa Dominik de szép, de édes, és bunkónak érzem magam a családi, szülinapi fotó láttán, hogy nem lájkolok, mert annyira snassz, hát ezek az önreprezentációk műalkotások, valami kis ízlés, ötlet, nívó legyen már.

            Amúgy nem bánom a facebookos önmegmutatós versenyt, ha ötletes a kép, van neki mondandója, szóval fotóként is értékelhető. De átlagéletek átlaglenyomatai, amelyek azt mutatják, hogy az illető nem gondolkodik, nem él, nem örül, csak csinálja, amit szokás, untatnak.

            Én azért jelenítettem meg így magam egy hosszú szégyenlős időszak után, mert hálás, termékeny fotótéma mozgás, változatos mozdulatok közben a női test anatómiája, és hát a súlyemeléstől az ugrásokig, akrobatikáig terjed a skála. Nekem ez az egyetlen eszköz, ami segít eldönteni, hogy akkor most van seggem (fejlődik-e az izom) vagy nincs, mert nem látom amúgy.

            És önkorrekció: nem függőleges a törzsem, innen tudom, melyik izom feszül, spiccelek-e rendesen a nagy lendületben, ugrás közben. Másoknak meg motivációt jelentenek a képek, mondják is, azóta még többet rakok ki.

            De én ilyen önmegmutatós alkat vagyok. Ez tudatosan nem a pucsítós meg haskockamutatós vonal, eleve: semmi előkészület, smink, fény, utómunka (színfokozáson, néha vágáson kívül), csak a test és a mozdulat, az izom feszülése legyen szép, és mozgás közben — ezt találtam ki magamnak.

            Néha vannak torz arcúak, azt is érdekes látni.

          • Most tettem fel újakat az edzéseim képekenbe, azért írtam erről ennyit.

            Egyébként ezen, az első hasfotón borult ki az a borzalmasan frusztráltan ártani akaró kommentelő, hogy elég lett volna csak epikusan motiválni, minek a kép. Abban a posztban eredetileg egy szeptemberi, kezdeti kép volt, és kérték, mutassam meg az eredményt (fél éves táv). Na erre ami jött… megpróbálta bebizonyítani, hogy manipuláltam a fotókat, szűrő van, hogy csak a póz teszi a különbséget, és a tavaly szeptemberi hasfotóm is februárban készült, nincs itt semmi változás, és ők belelátnak (többen!) a gépembe. Erről hosszú e-mailek, elemezgetés, mi hogy van a képen, ő ért hozzá.

            Szerintem akkor döbbent meg, a kép láttán, hogy mi is ez a “nagy sportmánia”, és az már sok volt neki. Én meg most tudok először igazán elégtételt érezni, hogy basszad meg, miket jósoltál nekem, és mennyire szívósan toltad, és mennyire nem lett igazad, te kis irigy görény. És azon filózom, milyen leszek jövő októberben.

            • 😀 majd mutasd meg azt is! Még nem olvastam el minden posztod ill. néztem meg minden fotót, amit ebben a témában írtál, de haladok, úgyhogy én is jól lekövetem majd az egyedfejlődésed;) Gyanítom, hogy aki támad, az pusztán rohadtul nem akar megérteni és egyszerűen csak befogadni, meglátni azt, ahogyan te haladsz a magad módján és el sem tudja képzelni, hogy milyen lenne nem összehasonlítani bármivel is, legyen az a saját nézőpontja, véleménye, meglátása akár. Mindig ellent kell vetni, mert nem úgy van az! Pedig olyan jó e nélkül a kényszer nélkül élni, erről leszokni. Megnyílik a világ, és annyi mindenkitől lehet tanulni, jó dolgokat elsajátítani, és nem, nem kell ugyanúgy csinálni, vagy azt követni feltétlenül, ahogyan a másik csinálja, mutatja, látja.

      • Ezt en is erzem. Marhogy ezt mind gyerekkorban kellett volna, es akkor bezzeg hol tartanek. Ilyenkor viszont mindig arra jutok, hogy hiszen most megkozelitoleg ugy elek, ahogy akarok, nagyobb kulso kenyszerek nelkul, es ha kitudja hol tartanek, az sokkal tobb kotelezettseggel jarna:-) (karrier pl.) Elvezem a folyamatot, ami tulkepp az eletem:-) .
        En nem a facebookon szoktam orakat elpazarolni, hanem ezen a blogon tevedek el mindig. Most is pl. az utsomket posztert jottem, es mar negyen tulvagyok a kapcsolodok kapcsolodoi kozul, amiket meg sose lattam. Aztan 9tol megyek a terembe, es kardiozas kozben forogni dognak a fejemben:-) A zsir meg eg:-) 🙂

        • Az nem időpocsékolás, ha a blogot olvasod! :DDD Könnyű itt ragadni, nekem is, még ide-még oda kattintok, szerkesztgetek, olvasok, amúgy is elzsibbadt a lábam, hideg van a konyhában stb., de ez itt nem junk, kérem szépen.

          Jó edzést!

  8. Tudom, a lényeget ragadom meg, de most pont “érzékenyen” érintett, hogy a “vékonyak könnyen kapnak ruhát magukra”. Hát nem. A 36-38-as méretűek kapnak könnyen ruhát maguknak. Én 160 cm-hez 45 kiló körül mozgok, és nem kapok magamra se nadrágot, se szoknyát. A 34-es méret nagy. A múltkor találtam valahol 32-est, és még annak is elállt a dereka. feladtam. Régebben kisebbek voltak valahogy a méretek, akkor még időnként találtam magamnak ruhát, azokat hordom, amíg el nem rongyolódnak. Meg néha gyerekboltban találok nem nagyon gyerekes cuccot.

    • A h&m gyerekosztályon teljesen giccsmentes, elfogadható ruhák vannak, sokszor a felnőtt ruha lemásolása kicsiben. Kicsit olcsóbb is, mint a felnőtt ruhák, én szerettem onnan vásárolni, nem feszkóztam rajta, hogy kids :D. Mostmár elértem az ötven kilót, így már nem férek bele, meg a lábam-combom-fenekem mindig izmos volt, és úgy már kitölti a normi 36-os méretet. Hugom is ettől szenved mint te, ő vékonylábú, de szerintem jól lehet öltöztetni.

      • Mégegy, bershka, stradi, nekik amúgyis a tinilányok a célcsoport, sokszor a a számozás is el van csúszva, 34-es nadrágra 36 írva, és szoktam látni 32-es farmerokat is.
        De a legjobb vastag kötött harisnya+szoknya (de a ceruza fazon kilőve). Igazából szerintem te is tudod ezeket, de azért leírtam

        • Meg az is eszembe jutott, hogy vékonyan is ugyan olyan agymosottak vagyunk, nekem a kamaszkori fusztrációm a melleim hiánya volt, főleg, hogy a körülöttem mindenki formás volt, ha blogom lett volna, biztos az lett volna a dühös főcsapás, hogy mindenki csak a melleket nézi, plusz 15 kiló simán elmegy hozzájuk, csak a mellek legyenek. Teljesen döbbenetes, hogy mostanra mennyire kétely nélkül elfogadtam magam, egyrészt jót tett a környezetváltozás, már simán elengedem az ilyen, te azért túlságosan ilyen meg olyan vagy dumákat, meg hasonlítgatásokat. Az is vicces, hogy a magyar szépségideál a pornóshoz áll közel (például amikor anyám korosztálya idézetes képeket oszt meg a belső szépségről, a hátterébe gyakran ilyen nők vannak :D) ami tele van túlzásokkal, mégis folyton ez a túl izmos, túl vékony, túl kövér duma megy.

          • Én csupa műtött mellű, nagyon gömbölyded női test között ezdek. Akinek megmutattam eddig az új formám, mindenki meghökkent, hogy ennyire kicsi lett. Én, aki egyébként parás vagyok mellügyben (és emiatt is halogattam a lefogyást), a mostanit szépnek látom, mert kerek (szemből, mármint) és arányos, sporthoz alkalmas. Mondjuk egy nagyobb maroknak hiányérzete volna. De igen, van ilyen, hogy csak a nagy mell a mell. Ami, sajnos, csak túlsúllyal megy, vagy egész fiatalon vagy nagyon ritka alkatoknál, vagy terhesen, szoptatósan.

            • Most újra nézem a született feleségeket, és ott tűnt fel, hogy ezeknek a jó alakú színésznőknek sincs akkora mellük, ami az én fejemben a normális mellméret volt, vagyis ami az elfogadható, még nem is jó nőséghez kell. Pedig teljesen formás, jó alakú nők, igazából ők a jó nők. És aztán nézem tovább, egyébb színésznők , énekesnők, akik eszembe jutnak, döbbenetes, hogy amit én eddig ideálisnak gondoltam, az egy szélsőség.

          • Már nem fér oda, de igen az instagram tipikus, vagy amiket fitspo-ra kidob a google, és igazából az egészséges életmódhoz szokták ezeket a képeket kötni, gondolkodás nélkül lenyelem a labdamelleket, fel sem merül, hogy ez már nem természetes.

            • Szerintem ez azért van mert már ebben nőttem fel, például Angelina Jolie 2001-ben, a Tomb Raider filmekben, kilenc évesen majd felrobbanó lufimelleket bámultam minden nap a szobám falán. És tudnám még sorolni

              • Milyen érdekes. A mellplasztika Magyarországon, az egyszerű halandóknak ma sem elfogadott, titkolni kell, drága és “mű”. Közben láttad a strandon meg tornaórán az egyáltalán nem ilyen mellűeket. Nem tűnt fel a különbség? Miért tűnik normálisnak, valóságnak az olyannyira manipulált média számos fotója, állítása? Amikor kijött a Boggie-videó, hogy hogyan rajzolják meg a fejét digitálisan, és olyan nagy felháborodás volt, bennem végig az volt: miért, mit hittetek? Hát ismerünk színésznőket, modelleket, látjuk őket élőben is, ott edzenek a közelemben, tudhatjuk, hogy nem olyanok, mint a képeken.

            • Nagyon nehéz megfogalmaznom a választ, hogy a kérdésre válaszoljon. Ezen el kell gondolkodnom, hogy milyen nőket láttam mondjuk a strandon, pedig sokszor voltam most nyáron is, igazából akik szar passzban vannak, azokat észre sem veszem, és persze a korosztályomat figyelem, 25 alatt még mindenki nagyjából rendben van. És persze, tudom, hogy photoshop, de én is megphotoshopolhatom a képeimet, szóval ez nem befolyásol, olyannak kell lennem, akiből már lehet ilyet photoshopolni, a léc ugyanúgy fent van. Hiába manipulált mondjuk egy voksán virág kép, egy leroggyant elhízott nőből nem lehet olyat csinálni. Ez a komment már annyira primitív, hogy talán nem kéne már folytatni, de sajnos így érzem, akaratlanul is ennek az ideálnak akarok megfelelni, ha tagadom, hazudok. Ahogyan azzal is találkozom, hogy ismerőseim a facebook alapján állapítják meg, kinek milyen az élete, még ha szomszédok is, és minden nap látja a valóságban, hogy nem így él. Kicsit eltávolodtam a mellektől, de hasonló logika, lehet x igazából nem olyan, de nekem olyannak kell lenni.

              • Ne szégyelld, az összes divatos, szépnek tartott test anatómiai jellegű, vagyis egy megóvott, feszes, tónusos valami, ami szerintem jó eséllyel egészséges, meg olyan művészi is, a klasszikus szépségeszményhez hasonlatos. Én is szépnek látom a divatos nőket, a címlaplányokat, meg Brad Pittet is, tegnap néztem Guy Ritchie Blöffjét (2000), hát úristen…

                Szóval anatómia — plusz rárakott mell, plusz ajak. Én nem tudom, ezek nélkül milyen lenne, biztos szebb így, formásabb, szexibb a Voksán Virág, de azért ezek a nyilvánvaló rárakások szerintem nagyon rondák tudnak lenni, kilátszik az akarás és a férfitekintet uralma, a pornós eszmény.

                Van itt két bokszoló lány, testvérek, és olyan szépek amúgy, csak ez a két rárakás: mell és ajak, iszonyat, nagyon mű (meg a hajdúsítás) (meg a tekó) (meg a túlszoli). Azért őket írom, mert nekik nem színpadra kell a kinézet.

            • Találtam egy összeszedettebb választ: soha nem a környezetemben élő, hús vér emberek voltak a példaképek, és őszintén hogy is lehettek volna, látjátok mi megy, gyerek megvan, férfihaj, medve test.

        • Na pont ez az, hogy azért közelebb a 40-hez, mint a 30-hoz nem akarok tini divat szerint öltözni.:-)
          Jobbára itthonról dolgozom mostanában, de ha mégis be kell mennem, vagy megbeszélés, akkor nem mehetek akármiben. Most konkrétan pont a múlt héten volt a szándékom egy fekete kosztüm nadrág vásárlása, teljesen sikertelenül. Még akkor Éva ötletét követve a Zara-t lehet, hogy megpróbálom. És aztán 3 bolt után kb. el is megy a kedvem az egésztől, mert eleve nem szeretek vásárolni. Jó pár éve tudtam venni olyan kosztümnadrágokat, aminek gombokkal állítható volt a dereka, imádtam! De sajna fekete teljesen tönkre ment. Szoknyából is csak lapszoknyám volt, amin arrébb varrtam a gombokat.

    • 36-os méretet viselek, de 154 cm vagyok. Minden ruha hosszú, rosszul szabott és idétlen, elsősorban a nadrágok és a szoknyák, de kabátban sem bővelkedem.

      Ha nem vagy konfekció, baszhatod, de tényleg akármekkora méretet is viselsz.
      Valaki megállítaná a trendeket diktáló tervezőket..?

        • Igen. Nem egy csontsovány tinifiúk testformáját preferáló őrült divatdiktátor, hanem egy ügyes tervező-varrónő.

          És hogy megragadjam a lényeget, én úgy csípem hogy nem spórolsz a névelőkkel. Megfigyeltem, hogy újabban trend nem használni névelőket mitől sokkal ‘artibb’nak tűnik Oravecz Coelhóba hajló szöveged. Akad ki egész könyvet írt meg mindössze négy -öt darab határozatlan névelővel és ki is nyomtatta nyomdája.

          • Én is kerülöm a fölösleges határozatlan névelőt, de újabban visszaplántáltam néhányat. Teljesen elkerülni modorosság és néha értelemzavaró is, mert névelővel és nélküle mást jelent a szerkezet. Amúgy germanizmus, félnek tőle a kicsit csiszoltabb stílusúak.

            Amitől kifekszem: írásban használva fok-mértékhatározóként, névelőtlen, hogy “picit”. Főleg ha férfi csinálja, kész vagyok. Az “egy kicsit” vagy a “kissé” vagy épp a “röviden” helyett (picit beszéljünk a trapézizom edzésének hibáiról). Szóban elmegy.

  9. nemreg akartam irni, hogy elcsodalkoztam a minap. en lefogytam ugye, meghozza ugy, hogy jol van akkor, dietazom en orommel, de nehogy sportoljak is melle, hat, ne essunk tulzasokba mar. igy is sikerult viszonylag gyorsan elbucsuznom meglepoen sok kilotol. de kozben megvaltoztak bizonyos korulmenyeim, rakenyszerultem napi szintu elvezetes biciklizesekre, aztan feszultsegoldas gyanant kiprobaltam a jogat es jol esett es konnyen ment…mi a fene, csodalkoztam felvont szemoldokkel, ezt nekem lehet? en vagyom az alkalomra, mikor sportolhatok, kirobbanoan jol erzem magam utana? feszult vagyok, ha nem tudom osszehozni? egy ora intenziv joga utan ezt mondom, persze, hogy van kedvem egy haromoras lenduletes setahoz a szemerkelo esdoben, hat nem ismerek magamra! ha valaki mas meselne, hogy ez tortenik vele, el se hinnem. es igen, ahhoz kell a konnyebb test, hogy oromet adhasson egy hosszan kitartott mozdulat. igazabol most ertem meg, amikor Eva errol ir, hogy elvezi figyelni magat edzes kozben. asszem vilag eletemben utaltam sportolni. eleve ugyetlen vagyok, utalom a komplex mozgaskoordinaciora alapulo ugribugri dolgokat, plane, hoge a fele aerobic ugy ment le, hogy na, ezt a gyakorlatot is majd akkor csinalom meg, ha hozza izmosodtam… ami pedig sosem tortent meg. nem volt egy sikerelmenydomping, az tuti. mikor meg veletlen ratalaltam a pilates- re, mindig program volt, hogy idonyeres, cuccpakolas, elmenes, atoltozes, stb. nagyon fura egy vegtelen tornaorak orokos koverkes megszegyenitettjekent elvezni a mozgast. van benne egy kicsit az uristen, mit hagytam ki eddig?! erzesbol is. es en bizony annyira sajnalom, annyival konnyebb lehetett volna az eletemben olyan sok minden.

    de nem is ez ragadott meg a koverseg elfogadasaban, hanem az az info, hogy a fel szemelyisegem mennyire szimplan biokemia, vegyi folyamatok osszessege, ami az ekezestol fugg. egyszeruen annyi szorongas, kedvetlenseg, szomorusag leteheto csak a normalis kajalassal. es olyan kar lenne, ha fiatal lanyok eletuk viragjaban megfosztanak magukat ettol a tapasztalattol, hogy milyen, amikor nem egy fekete felho alatt ul az ember busongva. (es feltetelezem, hogy a jobb tapanyagosszetetelu etkezessel elkerulhetetlenul beindulna a fogyas…) es igen, testsulytol fuggetlenul lehet eletvidamnak lenni, csak vitathatatlanul konnyebb, ha nem arra hasznal a szervezet egy csomo energiat, hogy az artalmas bevitt anyagokat eltakaritsa es elvegezze a karmentest, mintha olyasmit kap, ami jot tesz es konnyeden boldogul.

    igazabol valahogy ez az fat acceptance “jo kovereket” biralo iranya nekem kicsit nem all ossze. megpedig azert, mert attol, hogy valaki kisebb sulyu, meg rengeteg helyen eshet kis a klasszikus szepsegidealbol. attol, hogy valaki lefogy, igazabol csak sovanyabb lesz. oke, a tonusos izomzat szep format eredmenyezhet, de attol meg lehet pl megereszkedett a melle, csikos a hasa vagy girbegurba a fogazata.

    • Pontosan ez a bajom nekem is,nem vagyok kövér,viszont a helytelen táplálkozástól(majdnem sosem érzek éhséget)egyszerűen letudom a kajálást azzal ami épp előttem van kedvetlen,szorongó vagyok(mondjuk egyébként is van amitől),nem alszom,téblábolok,kihagytam a mindennapos biciklizést,kutyával sem futok már és látom hogy ez így nem jó,de fogalmam sincs honnan kezdhetném újra. Majdnem jóleső érzés az,hogy a fél nap eltelt és még nem ettem és ittam semmit,baj az,hogy megtörtént,hogy a lányom figyelmeztetett,hogy neki sem adtam enni. Időszakos dolog ez,előjön néha,aztán visszatér az életkedvem,de a rossz étkezési szokások maradnak. Képtelen lennék pl.húst enni a tojás sem megy,és egyre inkább azt érzem_látom,hogy az izmaim leépülnek,rémes a vérképem. Most visszagondolva,hogy mennyit jártam tornászni:callanetics,aerobic,fittyfene,egy időben terembe is,most úgy érzem csak lezsarolnám a testem. Valószínű ezt az energiátlanságot is a rossz kajálásnak,rossz alvásnak köszönhetem és ez így egy mókuskerék,valahogyan ki kéne ebből törni.

      • Fú, ezt olyan szorongató olvasni.
        Hallgass a testedre, kövesd az éhséged: ha jó neked, akkor ne törődj azzal, hogy mások enni szoktak. Ne húst, tojást egyél, ha nem esik jól. Keress élő dolgokat. Ne ragadj az internet előtt, minden napfényes órában legyél kint, sétálj (ez magamnak is fontos figyelmeztetés, jön a tél).
        Annyi öröm van az életben, és akkora macera és költség az evés, és mindenki ezen retteg, hogy “rak-e kenyeret a család asztalára”, “kenyérkereset”.
        Tiszta haszon, ha valaki kevés kalórián is elél, és akkor talán az a kevés lehet jóféle.
        A lányod nő, fejlődik, te már nem, sőt, lassan, de elég komolyan csökken az energiaigényed 45 fölött, nem kell az ösztrogén, nem kell zsírpárna.
        Ha nem érzed jól magad (vérkép! nemalvás! levertség!), akkor sipirc valami komoly kivizsgálásra.

        • A nemalvás:9_kor lefekvés a lányom miatt,mert akkor már ki van dőlve,utána már nem szöszölök én sem,odabújok hozzá,beszélgetünk,mesélünk,jól belealszunk,aztán 1_kor felébredek,van amikor élvezem a csendet,máskor szorongok,kiver a víz,a gondjaimat is tragikusabban fogom fel,kész világvége,ilyenkor szoktam netezni,hogy legalább csendben legyek.5_6 óra körül tudnék aludni,elindítom a fűtést,kiengedem a kutyát és 7_ig kialszom magam,nem vagyok fáradt. Az evés_etetés para tényleg jöhet onnan,hogy mindenki etetni akar,én meg beérem a mégsemkérem kajákkal,otthagyott szendvicsekkel,mikor kaját készítek,nem sikerül,mert “ez túl cukros,zsíros,sós,sok az adalékanyag benne stb.”,és készítek valami szegényke zöldséges leveskét,bárhonnan indulok neki a végeredmény ugyanaz. Zsírpárnám nincs,de a hasam,mellem nem feszes,”maroknyi popóm van”(unokaöcsém beszólása),vagyis vékony vagyok,de nem vagyok jó formában. Nyáron tényleg rengeteget voltam a szabadban,esős,ködös hidegben ez kimaradt,de vissza fogom vezetni legalább a rendszeres esti sétát,ha lehavaz ismét nincs baj,szeretünk a szabadban lenni,csak most a sár,köd valahogy lehangoló. A vérképem megér egy misét,amit mutat (7000 trombocita a mínimum 150000_ből)az alapján rég nem lennék az élők sorában,ehhez képest túléltem egy császármetszést és 2 spontán vetélést,egyik doki küld a másikhoz,nem tudnak mihez kezdeni vele,2 hét kivizsgálás(kórház) után elengedtek azzal,hogy az is lehet így születtem. A Nagy Hematológus,meg ránézett a laboreredményeimre,rám nem, és azt mondta,ha nem vetetem ki a lépemet meghalok. Valahogy nem volt elég meggyőző,elköszöntem és néhány nap múlva olvastam,hogy kirúgták valami zsíros posztból,kb.azért volt haknis a betegekkel. Elkanyarodtam az eredeti témától,bocsi,olvaslak tovább és erőt merítek,indulásból próbálom a hidegtűrésemet növelni,több vizet inni és ma kimegyünk sárguló leveleket turkálni,élvezni az őszt. A kövérséget csak annyiból nem tudom elfogadni,hogy nyomaszt a kövér emberek közelsége,gyermekkoromban sokat verekedtünk a nővéremmel,aki jókislány módra mindig mindent megevett és kövér is volt,amikor másként nem bírt elbánni velem egyszerűen rámnehezedett,és én nem tudtam szabadulni. Ezt a rossz érzést mai napig kivetítem a többi kövér emberre.

          • Ez a vége nagyon érdekes, kösz, hát akkor ilyen is van. Hogy a kövérség dominancia, és nem szégyen, és hogy a kövérség jókislányság, a lázadás a nemevés és a soványság (nem pedig, ami nekem jutna eszembe: a kövérség tilos nass, zugevés és ekként lázadás, de mondjuk nálunk nem is erőltetett senki semmilyen evést, sőt, meg kellett harcolni az erőforrásokért, nem volt mindig sok vagy jó kaja).

            Döbbenetes ez a trombocitadolog, és az is, hogy nem vagy jól.

            Újabban én is izzadok éjjel. Klimax? Nincs itt meleg, bár fönt alszom, még ott van a legmelegebb. Csatakosan ébredek, pedig minden rendben, nincs stressz, jól eszem, és nem is az edzés előtti pörgetőszerem, mert az se volt napok óta.

            Gyere beszélgetni a sportrovatba, ott van szakember is, kaphatsz bizalmasabban közérzetjavító tippeket. Írok jelszót e-mailben, ha jelzed itt, hogy szeretnél.

            • Igen,jó lesz a jelszó,köszönöm a törődést és a befogadást,eddig is sokat segítettél,hátha most is sikerül átlendülni ezen a holtponton

  10. Mindig normális vagy inkább vékony testalkatú voltam, ahogy a szűk környezetem is: szüleim, exférj, gyerekek, baráti körben szinte mindenki. Baromira nem voltam soha empatikus a kövérekkel szemben (ez alatt nem az ismerősökre mamaként feljött + 5-10 kilókat értem, hanem a húsz-harminccal több az ideálisnál kategóriát), néha elgondolkodtam azon, hogy valaki hogy a francba nem veszi észre mondjuk tíz kiló után, és kezd a dologgal valamit.

    Aztán hát ugye beleszerettem a kedvesbe, aki – bár látom a fényt az alagút végén – még mindig az elhízott kategória. És akkor éltem át testközelből először, hogy ez nem a “nehezebben kapok magamra csinos ruhát” kategória, hanem azért hord száras gatyát, hogy ne dörzsölődjön sebesre a combja, fél év alatt tönkremegy egy farmer, mert kikopik a lába között, recseg alatta a szék (meg az ágy is, de azt kifejezetten kedvelem… ha már itt tartunk, nem minden póz megy gördülékenyen), zoknit húzni sem annyi, hogy fél lábon ugrálva magára kapja, egy nagyobb túrán fáj a térd, a hát, elfogy a levegő. Neki legalább ott vannak a szertornász alapok, a nagyon komoly izmok a háj alatt, de ha valakinek ez sincs, mert már mondjuk gyerekkorától elhízott?
    Nagyon megváltozott a gondolkodásom ezzel kapcsolatban.

  11. Mi újság a kövér férfiakkal? Nekik is ekörül forog az életük? Vagy annyira nem téma? Gyanítom, az utóbbi… Már nagyon sokszor leírtam itt, de újra: az osztálytalálkozó döbbenete, hogy a lányok mind úgy néznek ki, mint a gimiben, tartják a súlyukat, egy-kettő még fogyott is, a fiúk fele pedig pocakot növesztett, tíz-húsz kiló plusz biztos került rá azóta.

    Nekem volt elhízott barátom. Nem zavart, ahogy kinéz, viszont egy idő után az kezdett zavarni, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy ez nem egészséges, hogy semmit nem tesz ellene, nem mozog… Más irányba mentünk. Ugyanúgy, mint a dohányzás. Rá kellett jönnöm, hogy aki dohányzik, az egyszerűen mást gondol az emberi élet, egészség értékéről, mint én. De lehet, hogy más nem ilyen szigorú.

    Tegnap átpörgettem a távirányítóval a tévét. Minden csatornán, a reklámokban is, vékony emberek. Ha a filmben a főhös kövér, akkor az nem mellékszál, az központi kérdés, lásd Bridget Jones. (Akit egyébként egy sovány színésznőből hízlaltak fel, és messze nem volt elhízott.) Érdekes, hogy ennyire a soványak szerepelnek, miközben a lakosság fele túlsúlyos. Egy újabb dolog, ami létezik, de a reprezentációja gyér.

    • Ez igaz. A kövérkés férfi vicces, mint Seth Rogen, esetleg erős mint Piedone. Az is sokat elmond, hogy S. Rogen milyen nőt ejtett teherbe, nálánál kaliberekkel jobbat. Egyébként B. Jones nem volt kövér. A naplója szerint 57 és 6o kiló közt mozgott. Csak a skinny bitch kategóriához képest volt husi.
      Meg arra is emlékszem, hogy Alicia Silverstone, aki szintén nem kövér, inkább telt idomú volt, kiakadt, hogy Fatgirl-nek hívták Batgirl helyett. Jogosan.

      • “skinny bitch kategória” — de jó, hogy itt is ezeket a gyűlölködő, normatív és szexista kategóriákat nyomatod… annyira hiányzott.

        Színpadon, fotón, filmen, képernyőn amúgy nagyon más néz ki szépnek és karcsúnak, mint élőben.

        • Az én kontextusomban nem az, inkább ironikus. Könyv is jelent meg, Skinny bitch diet címmel. Ez egy áhított, nem egy sunyiságból lenézett állapot. A szexizmushoz vajmi kevés köze van…illetve közvetetten úgy, hogy sokáig ezt a típust, a nagyon vékonyt tették csak vászonra, mintha csak ők lennének a szépek, az ideálok, akikbe beleszerethet a főhős. Gyúlölet nincs benne egy szál sem, ezt meg én tudom jobban. Mint ahogy gondolom te sem utálod a dad bod-ot, de mint sztereotípiáról írtál róla cikket.

            • Skinny bitch, mint dad bod: szlengszótárban megtalálható szavak, amiket nem én találtam ki. Lehet mondani kedveskedésből, öniróniával, hetvenkedve, írásban nem megy át a hangulat. De azt, hogy ÉN mit gondolok, azt nem tudja jobban más, és ennek köze nincs ahhoz, hogy te épp a blogtulajdonos vagy és épp gyúlöletet látsz be. Ettől én elhatárolódom, mert nem rólam szól.
              Az eredete nem gyúlölködő, az biztos, az egészséges étrendet popularizáló bestseller, amiben a az író saját magát nevezte annak, nyilván okos marketingfogással. Ezt nem írja felül a blog kontextusa.

      • Piedone szerintem nem kövér, vagyis Bud Spencer, nem is “kövérkés”.
        Ő még normális, látszik, hogy nem egy szétfolyós.
        Alicia Silverstone se “telt idomú”, már ahogy én emlékszem, ő is normális, szép is.
        Sokakra mondják, hogy “molett” “kövér” vagy “vékony”, aki egyik se, hanem normális.
        Mondjuk ez nem ide tartozik, ehhez a beszélgetéshez, az is igaz, csak eszembe jutott.

  12. Jézustól Buddháig mindenki az önkontrollra, a földi vágyaktól való elszakadásra sarkallt. Minden bölcs aszottra fogyott (igen, még az amúgy jó húsban lévő gazdagságból érkező Buddha is) és a testi örömök helyett a lelki kiteljesedésre intett. Innen nehéz lesz nyerni a kövérségpártiaknak.
    A hiánymotivált élet egyik csodás tünete a falánkság. Mindannyian össze tudjuk párosítani a kövér embert ( és a kórós testépítőt is) a szorongások enyhítésével, a pótcselekvéssel, a bánathájjal, a lelki hiányok, űrök és zavarok lefedésével. Azért tudjuk vele összepárosítani, mert ennél viszonylag egyszerűen feljebb lehet jutni az egyetemes kiteljesedés létráján. Ez alap szint. Akinél ez nincs rendben a fejében (miért eszem, mi bánt, miért akarok másfélszer akkora lenni, mint egy átlagos ember, mi tart vissza abban, hogy ha már nem akarok ilyen lenni, akkor változtassak, milyen szorongásaim vannak stb.) az, hogy úgymondjam az önmegismerés legalsó szintjén áll. Analízises iskolákban még három lépcső van, van ahol meg 12, de szóval aki itt tart, és ezt még elméletekkel támogatja is, az sajnos még bele se állt az önmegismerés, az egyetemes emberréválás, a kiteljesedett élet néhol igencsak rögös útjába.
    Nem ott kezdődik a harc, hogy nem falom fel a sült krumplit. Akinek igen, annak vissza kell tekernie élete egész magnókazettáját, és előröl kell kezdenie az öneszmélést. Ezért nehéz lefogyni egyébként.
    Az esztétikum, a feminizmus mind mind csak hozadék, amelyekről súlyosan sérült emberek vitatkoznak, érvelnek, miközben ott lent az alapoknál nincs semmi, csak egy óriási ordító hiány.

    • Ezt nagyon jól látod. Velem étkezési rendellenességekre szakosodott dietetikus tekertette vissza a kazettát. Ez az eleje volt a legfájdalmasabb része, az összes rossz szokás, a bőséges ebéd után fél kettőkor csórt maradék rántotthusi, az édesség mint jutalom, idáig kellett visszajutnom.

      Egyébként a fogyókúra nagyon nehéz része az, hogy -úgyanúgy, mint minden addiktnál- rá kellett döbbennem, hogy ez a küzdelem életem része lesz. Valószínűleg soha nem fogok feszélytelenül annyit enni, mint normális emberek, akik ösztönösen érzik, mikor vannak tele, soha nem nyalják ki a tányért mert azt is megvettük (gondolom, menzáról is ismerős sokaknak ez a mondat, velem tojáslevest hányattak ki). És a szomorú valóság, hogy az emberek több, mint 8o%-a nem tud lefogyni, mert nem képes megküzdeni ezekkel a démonokkal, visszacsúszik a régi hibákba stb.

  13. Egy kicsit didaktikus volt a poszt célja, az ítélet nélküli összevetés (kommentben aztán már állást foglaltam egy-egy részletben). Szóval ha olyannyira kézenfekvő, ha az a kézenfekvő, kedves olvasó, hogy 120 kilósan nem szép az élet, és jobb volna lefogyni, mert akárki akármit mond, így működik a világ, a párválasztás, és súlyosan rontja az életminőséget az ekkora túlsúly, és igenis lehessen erről beszélni, sértés-sértődés nélkül, és nem, nem érv, hogy egy vékony ember sem okvetlen egészséges, csak őt nem piszkálják — úgy van, de pont ezért kellene Fat acceptance igazságát és motivációját jobban megértenünk, mert van neki bőven, és cseppet sem vagy-vagy a dolog, lehet egyszerre igaz (érvényes, releváns) a kettő.

    Mert így mégiscsak voksoltunk, az egyikre, amelyikkel “egyetértünk”, amelyik eszerint könnyebben belátható.

    Nagyon hasznos az elsőre furcsának tűnő gondolatokhoz közel menni, megfontolni az érveket, sokat lehet fejlődni. Rajtam is árnyalt most. Nem akarok senkit bántani, és megpróbálom empatikusan átérezni, mennyire méltóságellenes az, amikor egy kövér embert burkoltan vagy nyíltan basztatnak, ítélkeznek, normatívan állítják, hogy ő nem szép és neki csak rossz lehet, és főleg: hogy ő elsősorban kövér.

    Nekem egyébként nem új, nem ismeretlen az embracethefat.blog.hu elvi üzenete, sőt, épp az volt a gondom tavasszal-nyáron, amikor a sporttéma itt még új volt, hogy azt éreztették velem, hogy feministaként kötelező volna fat pride-ot vagy legalábbis fat acceptance-et hirdetni, és ha nem teszem, és nem is hallgatok, akkor testszégyenítő vagyok. Ez nehéz volt, mert egyrészt ez nem (mindenestül) társadalmi fókuszú blog, másrészt, és ehhez kapcsolódva az érintettségem miatt én csak arra vagyok képes, hogy ne bántsam a kövéreket, de nem szeretem, ellenségnek tartom a fölösleget, nagyon utáltam magamon is, és szeretnék a feszesedő testemről, diétámról és sportörömeimről nyugiban írni, másokba is erőt-biztatást tölteni, és, köszönettel, maradok feminista.

    Én azt hirdetem, hogy foglalkozzunk sokat, önátverés, halogatás és magyarázatok nélkül a testünkkel, az önismerethez hasonlatos módon, felelősen. Legyen ez erő és öröm, ne szégyen, frusztráció, megfelelésvágy és tehetetlenség. Mindenki lehet jobb.

    Befelé, magunknak éljük meg a jó, jó érzéseket okozó testünket, legyünk rá boldogságosan büszkék, dolgozzunk rajta lelkesen, ne féljünk bevallani, hogy nem szeretnénk redőt, zsírpárnát, petyhüdést. Nyugodtan éljük át, hogy a testünk szép és egyre szebb, ami egyet jelent a lehető legmagasabb fokú egészségével, és neveljük erre a lányunkat is.

    Ne kössön bele senki, se a testünk szépségébe, se a büszkeségbe. A külső tekintetet, a mások szemét megjegyzéseit, szégyenítéseit, a nőiességgel, testméretekkel kapcsolatos uniformizált elvárásokat tegyük le — semmi közük a valódi testi boldogsághoz.

  14. Megnéztem ezt a fat acceptance-et meg a thin privilage felsorolást és az ugrott be, hogy ehhez hasonló retorikát sokszor használunk a fogyatékosságok vagy egyéb hátrányok kapcsán és sokszor ez a célravezető út: azt mondani, hogy nem az a baj, hogy fél lábad van / erősen gyengénlátó vagy / fogyatékos gyermeket nevelsz stb, hanem a társadalomnak, amelynek te is aktív tagja vagy és amiért te is teszel, kell(ene) kompenzálnia a hátrányaidat, például a közszolgáltatások hozzáférhetőségét biztosítania meg egyebek. Akadálymentesség, támogatás, otthoni segítség, kiegészítő audio-vizuális információk, stb. Tulajdonképpen az az üzenet, hogy a fogyatékosság nem benned van, hanem az általad használni kívánt dolgok (pl egy szavazófülke) elérhetőségében ÉS ez nagyon motiváló egy hátrányos helyzetű ember számára (főleg, ha nem “úgy született”, hanem valami miatt kerül egyik napról a másikra pl kerekesszékbe)! Tényleg, személyesen is láttam, hogy szárnyakat ad és bekapcsolja az embereket az aktív életbe. És döbbenten látom, hogy ezt az üzenetet használják itt egy olyan dologra alkalmazva, mint a fat pride. (Én ezekről a fat pride meg skinny bitch dolgokról nem szoktam olvasni egyébként, ezért ez a rácsodálkozás most.) Nem tudom, hogy van-e összefüggés.

    • Persze, az esélyegyenlőségi és píszí beszédmódok hatnak egymásra, analógiák vannak. Amerikában minden csoport, amely úgy érzékeli, hogy hátrány éri valamely jól azonosítható jegye miatt, szerveződik, nyilvánosságot teremt és lobbizik, és jól teszi. Magyarországon ez is olyan sánta, ahogy átvesszük, abból kimarad a civil kurázsi, ilyen kilúgozott önigazolás lesz belőle, lefordított fura vagy le se fordított terminológia. Az elhízottság idehaza nem olyan mértékű, más az élelmiszerpiac logikája, a kajabőség és piacgazdaság sem, az eü. költségek sem, a reakció: a fitnesznyomasztás sem, és a hanghallatás, öntudat és szerveződés, a szólásszabadság hagyományai sem olyanok. Ez igaz a Men’s Right Activism-Red Pill-antifeminista ügyekre is, egyszerűen itt a válás se azt jelenti, mint odaát, asszonytartás gyakorlatilag nem létezik és a többi.

    • Tegnap nagyrészt kiolvastam fat acceptance-ot. Az óriási bajom vele, hogy bár van értelme annak, amit ő szeretne elérni, van létjogosultsága az ilyen megszólalásoknak, egy csomó dologban teljesen igaza van, csak szegény olyan szinten erőszakos, figyelmetlen… és hát, szégyellem, hogy leírom, de nagyon buta.

      • Nincs az a szemszög, ahonnan teljesen igaza van? Én nem tartom butának, sőt, olyan normái vannak, ami nagyon hiányzik az átlagemberekből. Néha nem stimmel az érvelés, de engem az se dúl fel. Akit sokat bántanak, annak jobban igaza van, mint az igazodóknak.

        Örülök, hogy elolvastad.

        • Személyesen szívesen beszélgetnék vele, úgy egészen más lehet.
          Azt például nem értettem, hogy miért háborodott úgy fel és érezte jogai megsértésének, hogy bizonyos testsúly fölött többet kell fizetni a repülőn. Nyilván nem muszáj repesni az örömtől, de a tény attól még tény, ebben abszolúte semmi sértő nincs.
          Azért “tűnik” butának (számomra), mert nem tud különbséget tenni aközött, hogy valaki érdeklődve kérdéseket tesz fel és aközött, hogy valaki a saját nézőpontját hajtogatva támadja. Meg ahogy annak a trollblognak a hintájára felült. Először azt hittem, szívatja őket.

          • Talán az az elve, hogy a lakosság összsúlyát kéne átlagolni a költségek megállapításakor, és ahhoz igazítani az ülésméreteket is, tehát hogy nem a sovány a normális, hanem az, ami a valóságban van, és az sokféle. És akkor nem lenne az a vonal, ami fölött már többet fizetsz, meg nem lenne megalázó méricskélés. (Gondolom, van, vagy önbevallás? terhes nő is így kerül át másik kategóriába? hány font fölött drágább a jegy, kis vagy nagy elhízás a határ?)

            Érdekes ez, na.

            Melyik a trollblog? Nem olvastam mindent.

            • Elment a kigondoltam-ra veszekedni a helyi erőkkel, hogy milyen kirekesztőek meg jogsértőek és majd ő feljelenti őket… Ott egy jó darabig senki sem hitte el, hogy nem direkt csinálja, hanem tényleg nem esett le neki a tantusz, hogy ez ilyen “hírcsárda”-szerű hely, csak persze ízléstelenebb meg durvább.

              (Olyanról tudok, ahol önbevallás van jegyvásárlásnál, illetve valami kisebb amerikai légitársaságnál van a check-in-nél egy ülés, és aki beleülve nem tudja mindkét karfát lehajtani, azzal vetetnek még egy jegyet. Nyilván az ideális megoldás afelé tartana, hogy eleve ne zsúfolják annyira össze az üléseket, hogy kellemetlenséget okozzon egy kövér ember mellett utazni.)

    • De ez a kép nem a kövérségről szól, hanem arról, hogyan nyomnak a férfiak, hogy a maguk tetszésére alakítsanak, kipréseljék maguknak a jó nőket, miközben ők egy ítélőszékben ülnek, malmozva

      Ez az a szempont és tekintet és kontroll, amit én leszarok és elvből el is utasítok.

      Nagyon meg van nyomorítva, és soha a teste valóságához, jelzéseihez nem fog közel kerülni az, aki az ő tekintetüknek csinálja.

      • Nem beszélve arról, hogy nem csak a nők lehetnek kövérek.
        Nem szeretnék ilyen rajzot látni férfiakról se, félreértés ne essék, csak úgy mondom.

        • Egy kövér férfi azonban nem rontja a nő státuszát (milyen érdekes).
          Mert a férfi jól keres, ez adja az ő státuszát.
          Meg hogy mutogatni való nője van, akit körbehordoz mint státusszimbólumot, aztán lehet lesni, másnak is tetszik-e, és féltékenyen basztatni, a nőt persze.

          Egy kicsit sem zavarja őket, hogy jól kereső férfiból sokkal kevesebb van, mint kövér és rosszul keresőből.

        • Meg sírni MRA oldalakon, hogy a nő hipergám ösztönű, és lelépett egy még jobban keresővel.

          Ha nem hipergám, akkor meg exogám, a néger fasz kell neki (komolyan ilyeneket írnak, ilyen szavakkal).

          • Ez a “néger fasz” egy paranoia különben, én is hallottam már, nem is mostanában.
            Úgy beidegesedett a srác a saját mondandóján, hogy föl-le járkált kiabálva, nem volt éppen színjózan, az is igaz, de tökrészeg se, hát mondandója volt, ilyenkor gyakori, aztán csak mondta meg mondta.
            Kérdeztem, hogy honnan veszi ezt, azt mondta, tudja.
            “Honnan?”, “Csak tudom!”
            Ezzel aztán előrébb voltunk!
            De már így a testnél maradva, az miért nem merül fel, hogy a nő lelép egy jobb testű férfival?
            Mert ugye minden lehet, lelép a nő egy gazdagabbal, meg egy más nemzetiségűvel, ki tudja miért, éppenséggel mindent rá lehet fogni egy nőre, ha valaki akarja, van akinél ez mánia, hogy “De úgyis le fogsz lépni”.
            Ezen nem szoktak agyalni?
            Vagy még mindig az van, hogy a férfinál nem számít a külső?

    • Fúj, ez undorítóan szexista és ítélkező, megalázó és sértő. Aki így néz a nőkre, annak mindegy, hogy a nő egészséges-e, mekkora kínlódás neki a vékonysága, milyen eszközökkel tartja a súlyát, csak legyen olyan, ami neki megfelel.

  15. Ha ráérsz, kifejthetnéd, hogy miért nincs valódi, komolyan vett (komolynak szánt) férfi megfelelője a fat pride-nak. Miért csak nőkből vannak olyanok, akik halál komolyan hiszik azt, hogy a társadalmat törvényekkel, izgágádosással, aktivistáskodással meg lehet és meg kell változtatni azért, hogy az ő köverségét akceptálja? Miért nincsenek férfijogi aktivisták arra ráállva, hogy micsoda elérhetetlen szépségideál, amit a Sports Illustrated, Men’s Health és stb. magazinok címlapjain látható szuperkockahasú retustált férfiak fotói képviselnek? Miért nem verik az asztalt, hogy Tilcsák Bea? Miért nincsen csúcsrajáratva a férfi agy a kövérséggel kapcsolatos önfelmentések gyártásában? (Még egyszer mondom: a joviális poénkodás nem az, hiszen az nincs komolyan véve, pont ezzel árulja el, hogy maga is cikinek gondolja a sörhasát, csak elüti egy poénnal, de esze ágában sincs komolyan azt hirdetni, hogy ez milyen avantgarde.) Miért nem meséli be magának egyetlen férfi sem, hogy “mi az hogy, nagyon is!”? Miért nincs férfi megfelelője a “real women have curves”* stb. mémeknek? Ill bocs, de vannak, iróniából, poénból, párat be is linkelek:

    Csak egy kérdés: ezek tényleg azt hiszik, hogy nyomulással, erőszakoskodással, lobbizással, társadalommérnökösködő törvénykezéssel át lehet írni az ember genetikailag programozott szépérzékét? A derék-csipő arány genetikailag kódolt, ez természettudományos tény. Vagy maguk se hiszik, csak jó érzés hisztizni, addig se a tükörbe néznek?

    * Am a vékony ill. sportos nőkre nézve is sértő, ők mért nem tiltakoznak?

    • Hát csináljátok meg magatoknak. Nem értem. A dad bodyt is nő csinálta nektek. Így csak a poénkodás van, hogy száz kiló alatt a férfi nem férfi, hanem karácsonyfadísz. Mackós alkat. Sör egyensúlyozása pocakon. Ő nem is kövér – és tényleg nem érzi magát annak. Nem számít a kinézet, ő férfi, a nő legyen íves, jó alakú. Ezért. Mert ők leszarják.
      Én mindkettőt (fat pride, dad body) jellemgyengeségnek, önáltatásnak és visszaélésnek tartom, elhatárolódom.

      A linkeket kivettem, ne haragudj.

  16. Visszajelzés: ráncfelvarrás, ragyogás, sóhaj | csak az olvassa — én szóltam

  17. https://nokert.hu/mon-04282014-1501/1180/6/jo-kover-rossz-kover-meg-testkepuk-nokert-egyesulet-beszelgetos-estje

    “Kozma Ágnes, tudomásunk szerint az egyetlen magyar fat acceptance (kövérséget elfogadó) blog szerzője (http://embracethefat.blog.hu/) beszámolt lelombozó tapasztalatairól a kövér embereket állítólag elfogadó Facebook-csoportokban, amelyekben az (ön)elfogadás csak addig terjed ki, amíg az adott kövér nő a kövérségét elrejtő („előnyös”) ruhákat visel (és e téren adnak egymásnak tanácsokat). Amikor Ági rákérdezett, hogy ebben hol az elfogadás, és miniszoknyás képet tett ki magáról, azt mondták rá, hogy „az alkatához képest túl nagy az öntudata” (what?) és kitiltották a csoportból.”

    Vö. beautyplus Zsuzska pocijával:
    http://beautywithplus.com/2016/08/17/myswimbody-kampany/

  18. “Mi lehet az oka annak, hogy a kövérség a mi korunkban és kultúránkban, más, a populáris ideáltól szintén eltérő testi tulajdonságokhoz képest is, kiemelten stigmatizált?
    A leggyakoribb válasz erre az, hogy „mert az elhízás nem egészséges” – és a fat shaminget elkövető ember meggyőzi magát, hogy még jót is tesz áldozatának a szurkálódásával. Nem, nem tesz jót – cseszegetéssel, bántással soha senkinek nem teszünk jót; sőt még azt is elérheti, hogy a megbántott személy elkeseredésében többet egyen és még tovább hízzon. Gratulálok.”

    https://nokert.hu/thu-04172014-2036/1177/6/fuj-hogy-mer-aktkephez-modellt-allni-ilyen-alakkal

    Az ám, csak éppen a könnyen sérülő, alacsony önbecsülésű kövérek levadásszák azokat a tartalmakat (másvalaki értékrendjét, önkifejezését, saját lefogyásának történetét, testképét, vagy, mint itt nálam gyakran, az önátverős médiatartalmak bírálatát, de még a fotókat is), amin, ha magukra vonatkoztatják őket, megbántódhatnak, és hibáztathatják a szerzőt. Azt, aki nem is látja, nem is ismeri őket. Lehet feszkó, lehet jogokért kiabálni, bebizonyosodott, hogy őket bántják. TELJESEN MÁS, ha egy barátod, kollégád tesz megjegyzést rád, vagy ha odacsődülnek a fotóid alá, mint ha pásztázod a netet, a magazinokat, hogy mitől lehet kiakadni.
    Én pedig elismerem: nem csak magamat látom kritikusan (ami nem egyenlő az önutálattal), hanem ha megkérdeznek és nem illetéktelen, a normális BMI-jű, egészséges barátaimnak sem kertelek testi arányosság ügyében. És jelentős kritikám van az életmódváltást hirdető, az újszerű felismerésekkel vagizó posztolók iránt is, akiken valahogy nem nagyon látszik az életmódváltás.

    A “populáris ideálnak” nagyrészt anatómiai alapja van egyébként.

  19. Nagyon tetszik, hogy sikerült egy ilyen bejegyzést is találnom Nálad. 🙂 Súlyos téma ez. (Wá-há, súlyos.) Magyarország még ma is, sajnos, eléggé hátul kullog a sorban a kövérség kevésbé utálása terén. Multikultiban élőként most már csaknem tíz év tapasztalattal mondom ezt. Nem sok ilyen nemzet van, ahol a testszégyenítés ennyire közügy, mint otthon, és ez nagyon dühítő. Engem – már írtam valahol itt – a külföld tett rendbe testtudat alapszinten, és utána a visszahízás-fogyás már más alapokról indult, de a legkövérebb állapotomban sem éreztem magamat olyan szégyellnivalónak, mint amikor tizenéves kislányként otthon rengetegszer megkaptam a valóban csak pár kiló kis feleslegre, hogy vállalhatatlanul dagadt, disznó, undorító.
    Most visszanézve az akkori képeimet, képtelen vagyok megérteni, hogy láthattak kövérnek alig hatvanpár kilósan a több mint 170cm_hez, mégis púposan jártam az utcán egy időben, állandóan szégyelltem magam, takargattam azt az egy centis kis bébihájat.
    Esélyem sem volt felismerni, hogy alapvetően rendkívül jó adottságokkal és arányokkal rendelkeze.
    Otthon a norbi-like arcok, vagy az az agresszív csóka, itt is volt róla szó, legalább annyit ártanak a kövér emberek fogyásának, mint amennyit használnak, nyilván nem fekete-fehér…de mégis elrontják, mert amíg valakivel azt éreztetik, hogy nem vagy jó, nem kellesz, nem vagy szerethető, érdemtelen vagy és undorító, ergo feltételhez kötik az elfogadást, külső alapján, ami ugye a legérzékenyebb pont az emberi pszichében, addig minden általuk generált fogyás egy elkeseredett, öngyűlölő harc lesz, a fogynivágyóknak kábé egy zupás őrmester szigorával kell kezelniük önmagukat, keményen könyörtelenül büntetni. Aha, okés, lefogynak, de mi lesz utána?
    A kövér éntudat megmarad, látom ezt a közösségi oldalaikon fittizőknél, hogy “ennyi és ennyi kalóriaégetés, mindenmentes izébigyp húha, rosszízű, de ettől leszek csodasexxy, egy pici süti, hozta a férjecském, de bünti lesz, jújjújj, bűnözök, most aztán indulás futni, nehogy egy gramm is feljöjjön” – amellett, hogy szerintem förtelmesség, amikor valaki így “csacsog”, megnyilvánul itt mindegyre az a kényszer, az az öngyűlölet, hogy ő nem méltó, nem érezheti ettől jól magát, mert most vékony, de ha nem lesz az, akkor érdemtelenné válik. Hosszútávon kontraproduktív, de ők ezt még nem tudják, nem akarják tudni.
    Ezzel szemben itt kint(nem, most nem itt jobb ott rosszabb mérleg készült, csak simán párhuzamok) soha senki nem merne beszólni munkahelyen, akárhol, hogy kinek milyen az alakja. Az edzők – sport kompetenciákban elmaradnak a magyar átlagtól, de ez más téma – soha nem mernének úgy beszélni, olyan fitymálásokat megereszteni, mint otthon. Amilyen megjegyzéseket idegenek merészelnek tenni az utcán, azért itt simán beperelik a tahókat, és nyerik is sorra az ilyen pereket. A boltokban egy durvábban elhízott nő is simán tud magának találni ruhát. Nincs rejtett testszégyenítés, a mentalitás ezen a téren valami olyasmi alapokra épül, hogy érezd magad jól. És ha jól vagy, na akkor kezdd, hogy még jobban legyél. Már túlléptek ezen a f**ságon, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor az bizonyítottan és tutira beteges, ez legalább annyira elavult statisztikákra épül egyébként, mint a “húsz és harminc között kell szülni” – ez is lobog a tízmillió szakértő tudatában, be is dobják, hadd érezze magát rosszul a “delikvens” kilógó.
    Mindemellett nem vitatják el, hogy természetesen jobb, ha a túlsúly minél kevesebb, de a fővonal, hogy Addig Is Érezd Magad Jól Magaddal. Addig se utáld magad, mert nem férsz bele, mert nem teheted, mert neked nem jár. Nem büntetünk külső alapján senkit.
    Szerintem valahol itt kellene kezdeni otthon is.
    Hogy addig, amíg lefogysz, addig is érezd magad jól, és egy külső testi tökéletlenség ne címkézze az egész személyiséget.

  20. Súlyos téma ez. Magyarország még ma is hátul kullog a sorban a kövérség kevésbé utálása terén. Multikultilakóként csaknem tíz év tapasztalattal mondom ezt.
    Nem sok ilyen nemzet van, ahol a testszégyenítés ennyire közügy, mint Magyarországon.
    Engem a külföld tett rendbe testtudat alapszinten, utána a visszahízás-fogyás már más alapokról indult, de a legkövérebb állapotomban sem éreztem magamat olyan szégyellnivalónak, mint tizenévesként otthon rengetegszer megkapva a valóban csak pár kiló kis feleslegre, hogy vállalhatatlanul dagadt, disznó, undorító.
    Esélyem sem volt felismerni, hogy alapvetően rendkívül jó adottságokkal és arányokkal rendelkeze. Nem voltam kövér. sovány se, táncosnak talán kevésbé filigrán, ennyiről szólt.
    Otthon a híres fogyasztóemberek (direkt nem edzők) legalább annyit ártanak a kövér embereknek, mint használnak. Az alapjót mégis elrontják, mert amíg valakivel azt éreztetik, hogy nem vagy jó, nem kellesz, nem vagy szerethető, külső alapján engednek be a közösségbe valakit, ami ugye a legérzékenyebb pont az emberi pszichében, addig minden általuk generált fogyás egy elkeseredett, öngyűlölő harc lesz.
    A kövér éntudat megmarad, látom ezt a közösségi oldalaikon fittizőknél, hogy “ennyi és ennyi kalória, mindenmentes izébigyp húha, rosszízű, de ettől leszek csodasexxy, egy pici süti, hozta a férjecském, de bünti lesz, jújjújj, bűnözök, most aztán indulás futni, nehogy egy gramm is feljöjjön”. Gáz így csacsogni, de a belőle áramló titkos önutálat még rosszabb.
    Hogy ő nem méltó, nem érezheti ettől jól magát, mert most vékony, de ha nem lesz az, akkor kirekesztődik. Hosszútávon kontraproduktív, de ők ezt még nem tudják, nem akarják tudni.
    Ezzel szemben itt kint(nem mérleg csak simán párhuzamok) soha senki nem merne beszólni munkahelyen, akárhol, hogy kinek milyen az alakja. Az edzők – sport kompetenciákban ugyan elmaradnak a magyar átlagtól, de ez más téma – soha nem mernének úgy beszélni, mint otthon. Megjegyzést tevő idegeneket itt simán beperelik, nyerik is sorra az ilyen pereket.
    A boltokban egy durvábban elhízott nő is simán tud magának találni ruhát. Nincs rejtett testszégyenítés, a mentalitás arra épül, hogy érezd magad jól.
    És ha jól vagy, na akkor kezdd, hogy még jobban legyél.
    Már túlléptek ezen a fságon, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor az bizonyítottan és tutira beteges, ez legalább annyira elavult statisztikákra épül egyébként, mint a “húsz és harminc között kell szülni” – ez is lobog a tízmillió szakértő tudatában, be is dobják, hadd érezze magát rosszul a “delikvens” kilógó.
    Mindemellett nem vitatják el, hogy természetesen jobb, ha a túlsúly minél kevesebb, de a fővonal, hogy Addig Is Érezd Magad Jól Magaddal. Addig se utáld magad, mert nem férsz bele, mert nem teheted, mert neked nem jár. Nem büntetünk külső alapján senkit.
    Szerintem valahol itt kellene kezdeni otthon is.
    Hogy addig, amíg lefogysz, addig is érezd magad jól, és egy külső testi tökéletlenség ne címkézze az egész személyiséget.

    • Én nem szeretem a hájat, de ez nem öngyűlölet, mert a hájat nem tekintem a jól levő, igazi testem részének. A feladat a testemmel, a meló, a tudatosság nekem kihívás és flow. És hogy ez tud lenni, az igenis tudati, fejben eldőlős dolog. Hogy ez mire elég, az meg biokémia.

      Fittéknél még a világszínvonalnál is hökkenetes elengedések és kajazavarok vannak.

      Köszönet mindenkinek, a mai falmászós beszélgetésre nagyon jó szempontokat kaptam.

    • “tizenévesként otthon megkapva a valóban csak pár kiló kis feleslegre, hogy vállalhatatlanul dagadt, disznó, undorító.” Ez nagyon durva, ez nem a közönyös szomszéd meg a világ, ezek azok, akiknek szeretniük kellene… vagy az otthon nem a szülőket, hanem Mo-t jelenti? Ki mondott neked ilyeneket? Milyen közeg ez?

      • Pl. Magyarország. Nekem nem volt és nem is valóság, hogy nem szégyenítenek meg, ha pluszsúlyod van, és hogy ez elfogadott lenne itthon. Velem a hetvenes-nyolcvanas években vidéki köszségekben, kisvárosokban a fentiekhez kísértetiesen hasonló élmények értek. Tízévesen, éppen fejlődni kezdődő mellre megjegyzést kapni, hogy “most már mellre is hízol, nemcsak hasra”?
        De később felnőttként is – kívül-belül nem szép kolléganő, aki megjegyzést tesz, hogy “egészen szép lennél, csak le kéne fogynod”. Csoporttárs fiú, humán szakos, aki vidáman közli, hogy le kellene már fogynom, kortárs csoport előtt. Így utólag, volt rajtam vagy három kiló. Ez szerintem nem tolerálható, nincs rendben. Aztán hochértelmiségi szerzett családomban jelen nem lévő rokonról ugyanez – hogy meghízott xy közös ismerős vagy családtag, micsoda gyengeség ez. Na ez is gáz, nemcsak az önáltatás.
        Hol nincs ez? Pl. USA, sokéves tapasztalatom. Ez itthon egy extrém bántalmazó közeg. Lehet kiemelni magad a saját hajadnál fogva, csak a többségnek nem sikerül, és jó okkal. És a bántalmazásért nem ők a hibásak.
        És ettől függetlenül tényleg létezik a zabálás kollektív kultúrája, egészségtelen, rossz alapanyagokból, sok alkohollal lemosva. De a kettő nem oltja ki egymást, megvan párhuzamosan, egymás mellett.

        • Ugye, hogy a magyar közeg különösen bántalmazó? Szörnyű, hogy már akkor is ez volt, azt hittem, ez csak a rendszerváltás után alakult ki.

          Az Otthon Magyarország, és itt most nem a szűkebb, hanem a tágabb rokonságot jelenti, valamint a közösséget, tanárokat. A mai napig nem tudom felfogni, miért láttak kövérnek. A szűkebbnek csak azt nem tudom a mai napig megbocsátani, hogy nem védtek meg tőlük, a családi béke érdekében. Mai napig is gáz ez, habár felnőtt koromra megtanultam megvédeni magam. De azért amikor először találkozol életedben kis 5-6 éves (!) rokongyerekekkel, kedvesen közeledsz hozzájuk, és ők köszönés helyett: “ja igen, tudjuk, te vagy az a dagadt”. Nyilván nem a gyerek a hibás. Vagy az, amikor nem hívnak el valahová, mert nem vagy elég vékony. Ez az indok. Nem vagy elég vékony, és ez nem megfelelő a társaságban. Ezek alapján úgy tűnhet, biztos valami bányarém vagyok 🙂 pedig ha most tudnám, megmutatnám valami képpel, hogy nem, és soha nem voltam az. Ők ilyennek láttak, vagy inkább, ez volt a támadható pont.

          • Ez nagyon durva, pár kiló pluszért basztatni. Egyáltalán, basztatni is, de vajon ők tökéletesek? Ők milyen alkatok voltak? Balettos, élsportolói meg tévés közegben nagy a nyomás, azt tudjuk, és az is emberetelen, és sokaknak lesz tőle táplálkozási zavaruk.

            Viszont felnőttük azóta, ideje a kezünkbe venni a sorsunkat a sok érvelés meg önmegértés meg letett teher után. Nem másokért tesszük. Lehet, hogy sokan még nem tartanak itt: előbb fel kell dolgozni, aztán jön a cselekvés. De mikor? Harmincöt, negyven meg negyvenöt évesen is ifjú traumáinkat rágjuk, és neheztelünk másokra? És ettől jobb nekünk? Energikusabbak vagyunk, egészségesebbek, önbizalomtelibbek? Iszonyúan megerősítő érzés, hogy a testem folyamataival, öregedésével, teljesítményével szemben nem vagyok tehetetlen. Pont úgy megerősítő, ahogy a rehabos megtanul járni. Jó belebódulni,hogy de szemetek voltak, áldozat voltam, és nahát, a sok sorstárs, másoknak is vannak ilyen élményeik, sírjunk együtt, elbántak velünk…? És talán még árulónak is tűnik, aki a kíméletlenek normáinak megfelel, és jó nőnek számít, és tőlük kap elismerést, előnyt. De mi lesz az életeddel? A te testeddel? A közérzeteddel? Nem szeretnél beleszaladni a hegyoldalba? Meglátni az alkatoddal egyező, nettó testet?

            Nem pártolom, hogy folyton az okokat keressük, hogy a bántalmazó világ, a múlt, a nem dicsérő szülő, a megalázós partner legyen a hibás. Ne legyen hibás, hanem ki-ki magáért jöjjön tisztába azzal, ki, mi ő, mik a tények, összefüggések, milyen jövőt akar, és lépjen. Ha meg nem teszi, azt se másra tolja. Ez nem jogvédelem és érdekképviselet, és nekem az is gyanús lett, hogy ezek a hangok különösen gyakran basztatják, cseppet sem tiszteletteli szavakkal illetik azokat, akik dolgoznak a testükön. A “lefogynék én, de ezzel nem érnek el semmit”, meg az “ezzel csak öngyűlöletbe és zabálásrohamokba kergettek” nevetségesen gyermekded. Vállalni kéne a felelősséget, aktívan és nem reaktívan lenni a világban, és ha nem megy, akkor nem a lefogyást, hanem ennek a módjait keresni, ezért harcolni. A maguk érdekében.
            Ugyanúgy: a feminista elmélet, a body positive, a fat acceptance áramlat sem alkalmas fedezéknek, ha közben szarul vagy magaddal. Ezek a nők, akik felhasználják az érveket, nem értik az elméletet és annak értelmét, hatókörét, ellenben hihetetlen önigazolásra és puffogásra használják.
            A szolidaritás érték, éljen mindenki szégyen nélkül, és ne csak a győztesek legyenek láthatók, ne legyen ez a kíméletlen rivalizálás. De az életünk egésze nem működhet a szociális állam elvei szerint, nem lehet elvárni az egyenlőséget, a gondoskodást, a megértést, sem sértetten követelni. Nem jó ebbe ennyire személyes szempontokat keverni. Állandóan hasonlítgatnak, a kudarcosok privilegizáltnak nevezik azt, aki megküzd érte, és már kész is a vádaskodás, oda-vissza, mertezt nehéz szó nélkül hagyni. Eközben az emberek nem is látják magukat, nem látják reálisan a problémát, nem tudják elviselni egy egész alakos tükör, egy dEXA, egy cooperfutás eredményeit.
            Én a valamit csinálást, intenciót, erőfeszítést, tehetséget többre becsülöm, mint ezek hiányát, akkor is, ha nem akarom bántani azokat, akik a híján vannak vagy kénytelenek lenni. Ők a hátrányaikat élik meg megaláztatásnak. Olyan világ nem volt, ne is legyen, hogy a teljesítmény ne számítson egyáltalán, ne különböztesse meg egyik embert a másiktól.

            • “Jó belebódulni,hogy de szemetek voltak, áldozat voltam, és nahát, a sok sorstárs, másoknak is vannak ilyen élményeik, sírjunk együtt, elbántak velünk…? ”
              Gondolom, ezt általánosságban írtad, nem nekem (remélem, jól feltételezem). A közeg nem változott sokat negyven év alatt, és ez társadalmi probléma. Ugyanúgy szégyeníti meg az óvónő, stb. a gyerekeket nevetséges indokokkal, mint régen. Rokon gyerekeknél látom, nem hiszem, hogy kivételes lenne. Nem feltétlenül kövérség az ok, lehet bármi más. Attól, hogy ez nyilvánvaló, miért kellene belebódulni (sírni)? Nagyon jó az egyéni megoldás, meghaladás, de a zaklatásmentes környezethez való jog elismerése (iskolában, munkahelyen) azért sokat segítene. Változtasson a magatartásán elsősorban a bully, ne az legyen a felelős, akit bántanak.

        • Szerintem a meghízás tényleg aggasztó válságtünet, és szomorú, tipikus középkorú történés, és nem szoktak benne boldogok lenni. Én nem pártolom, hogy a tisztelet jegyében tarsuk okésnak a kövérséget és tabusítsuk, hogy az elhízás igenis probléma, nem csak (főleg nem) a szépségeszmény szempontjából. Én nem tartom bántalmazásnak azt se, ha szóvá teszik, főleg ha nem is az érintett füle hallatára. Nem, nem a kövérek hibája, viszont nem is bántalmazás. Az uniformizáló társadalom mindenféle kilógásért büntet, és Amerikában azért nem büntet, mert ott a kövérek nem számítanak kivételnek.

          A basztatás más tészta. Nem adunk kéretlen tanácsot, és nem szekálunk meg közösítünk ki senkit, de a kövérség NINCS RENDBEN és NEM EGYENÉRTÉKŰ TESTVERZIÓ vagy önkifejezés. Hanem veszélyes. Eltorzult életmód következménye.

          Legyen biztos benne mindenki, akin változás vagy testi eltérés van: azt bizony látják mások, és gondolják, amit. Lehet, hogy ezek az emberejk nem jó fekjek, csak az elvek oly áhított, mindig elfogadó emberei nincsenek sehol, nekünk a szájhúzók között kell élnünk.

          Kövérnek lenni nem jó, nem kívánatos állapot, és nem is emberi jog.

          Az USA igen rossz példa, ebből a szempontból nekem a rémálmom. Többen vannak a túlsúlyosak, mint a nem túlsúlyosak, és a fél gazdaság őket szolgálja ki. De még az egészségügy is.

          • “Én nem tartom bántalmazásnak azt se, ha szóvá teszik, főleg ha nem is az érintett füle hallatára. Nem, nem a kövérek hibája, viszont nem is bántalmazás.”

            Nem, hanem pletykálás, közös szörnyülködés, lehet magunkat vállon veregetni, hogy legalább ez ügyben jobbak vagyunk.

            Nem az érdekel, hogy mit gondolnak mások, az az ő fejükben legyen, de viselkedjenek emberként. És a szájhúzás aztán nagyon nem skandináv. Nem dolga, hogy szóvá tegye, nem segíti a másikat. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem egyenértékű testverzió, független attól, hogy valóban nem az.

            Ha nem olyan a közeg, akkor azt kell megváltoztatni, ha nem képes rá egy ország, akkor ide jut, ahol mi vagyunk. Minden összefügg mindennel, a bántás kultúrája a nemtörődömséggel és azzal a politikai klímával, amit eltűrünk és újratermelünk.

            Az meg, hogy az USA rémálom, igaz is, meg nem is. Nagyon durván szociokulturális annak az eloszlása, hogy ki elhízott és ennek milyen háttere van és milyen rizikója. Más a kb. 25-30-as BMI-s középosztálybeli, aki kifejezetten figyel az evésre, mozgásra, néha le is fogy, és összehasonlíthatatlanul jobb állapotban van hetvenes éveire is, mint a legtöbb ötvenes itthon – mert az életminősége összehasonlíthatatlan, igen, az étrend minősége is, hogy jár sportolni, és kevesebb a gyepülés. Láttam nyugdíjba ment kollégáimat.

            Megint más az életveszélyesen elhízott szegény, 40-45+ BMI, de ők igen korlátozott segítséget kapnak, Állami eg. biztosításuk van, ha már eléggé rokkantak, és az épphogy a jéghegy csúcsát érinti, az egészségipar nem a fizetésképtelen szegényekre épül. Ők majd bekerülnek a Medicare-be, remélhetőleg, amikor már sokat nem lehet romlani. Kapnak önjáró tolószéket, ha már félig vakok és mozgásképtelenek. Legyen még hozzá szájhúzás is? Szerintem nem kell elfogadni a kövérséget de nem decens szájat húzni se. És policy-szinten változtatni kell, az egyéni sikertörténet jó dolog, de kevés. (Pl. milyen élelmiszerek termelőit támogatja az állam szubvenciókkal.)

        • Magyarországon akkor is megszégyenítenek, ha sovány vagy, én például ezt hallgattam, meg hallgatom is, amikor más magyarokkal találkozom. Lesajnálnak, hogy nincsenek nagy melleim, kölcsönadnám ezt a ruhát, de hát nincs hozzá dekoltázsod, biztos nem szeretek enni, aki pedig nem eszik jóízűen, az ágyban is frigid, rajtad minden ruha csak lóg, biztos beteg vagyok, ha nem akarok valami gagyi nasst megenni, tudtam, hogy sanyargatod magad, mit hordod fent az orrod. Tömegközlekedésen mutattak már rám, az már túl girhes, pedig normál bmi-m és normál testalkatom van. (Persze a tömegközlekedésen a nagy orrom a népszerű, és hát okkal :D)

          Már nem izgat, az egyetlen ami felhúz, amikor dundi nőket mutatnak, hogy na ő csinosan vékony, ilyennek kéne lenned.

          És külföldön békén vagyok hagyva, még a biztonságiőr se követ.

      • Az Otthon Magyarország, és itt most nem a szűkebb, hanem a tágabb rokonságot jelenti, valamint a közösséget, tanárokat. A mai napig nem tudom felfogni, miért láttak kövérnek. A szűkebbnek csak azt nem tudom a mai napig megbocsátani, hogy nem védtek meg tőlük, a családi béke érdekében. Mai napig is gáz ez, habár felnőtt koromra megtanultam megvédeni magam. De azért amikor először találkozol életedben kis 5-6 éves (!) rokongyerekekkel, kedvesen közeledsz hozzájuk, és ők köszönés helyett: “ja igen, tudjuk, te vagy az a dagadt”. Nyilván nem a gyerek a hibás. Vagy az, amikor nem hívnak el valahová, mert nem vagy elég vékony. Ez az indok. Nem vagy elég vékony, és ez nem megfelelő a társaságban. Ezek alapján úgy tűnhet, biztos valami bányarém vagyok 🙂 pedig ha most tudnám, megmutatnám valami képpel, hogy nem, és soha nem voltam az. Ők ilyennek láttak, vagy inkább, ez volt a támadható pont.

    • “ha jól vagy, na akkor kezdd, hogy még jobban legyél.”
      de pont ezeknek az országoknak a lakosai nem lesznek jobban a jelek szerint. Ahol a fat acceptance kivirágzott (amerikaias jogtudatú, angolszász országok), ott a legmagasabb az elhízottak aránya.
      Nem más a felelős azért, hogy ők akarjanak változtatni, de ezt már sokszor írtam.
      Én hiszek abba, hogy aki nem ütközik bele abba, hogy az állapota megnnyire problémás, az inkább benne marad. Nem kell ehhez egy személy, aki bánt. Elég egy vidámparki ülés, mint például Jennifer Marnell történetében:
      http://shop.builder.hu/egy-eleted-van-ideje-valtoztatni-a895
      aki úgy élte meg a szégyent, a szembesülést, hogy nem szégyenítették meg.
      A fogyási sztorikban azt, hogy “megelégeltem, hogy undorítónak érzem magam”, “büszkén meg akartam mutatni a testem”, sokan mesélik.
      Ahogy olvasom a magazinokat, úgy tűnik, kövérség elfogadása nem csak emberbaráti elviség, hanem (főleg) üzleti érdek: ők a piac, nekik kell hízelegni. Bene dőljön ennek az elvi ember. Aki kövér, az a sajátos problémái miatt sok mindenre fog költeni, gyógyszerre, gyomorbypass műtétre, hasplasztikára, fogyasztószerre, alakformáló fehérneműre, extra fürdőruhákra, szóval nem csak a több kajáról, a nagyobb ruháról és több anyagról van szó. Egész márkák és szolgáltatás-ágak virágoztak fel így. És hálás lesz, ha valahol megvigasztalják és plus size identitást adnak neki.

      • Tény és való, van egy ilyen oldala is, az USA élen jár benne, ráadásul van benne egy rakás őszintétlenség is, de hát ez is egy üzletpolitika.

    • “Hogy addig, amíg lefogysz, addig is érezd magad jól, és egy külső testi tökéletlenség ne címkézze az egész személyiséget.”
      Nagyon áljóérzés az. És azt látom, hogy nem fogynak le, hanem örülnek az új identitásnak. És nem kérik az “addig is, amíg lefogysz” nyomást, így végképp nem akarnak már lefogyni, hiszen bülbül szól a fülükbe, hogy ez így rendben van. Nagyon sok minden hekkeli a lefogyást, és ezek a mesterségesen megteremtett, kíméletes jó érzések, ahogy a piacgazdaság hízeleg a reménybeli fogyasztónak, szintén azt teszi. Beautyplus pedig megalkotja a csodás énképét a fotók által, és pénzért promotálja ezeket a kövéreknek való termékeket. Ennek semmi köze se az őszinteséghez, se a végre-kimondáshoz és felszabaduláshoz, se pedig a minőségi élethez.
      Ha élhető az állapot, akkor nem égető. Én nem mondom, hogy bántsunk embereket, de azt igen, hogy a kényszerek néha szükségesek és egészségesek (jót tesznek).
      Nem külső tökéletlenség a kövérség, hanem testi-lelki állapot is, nagyon sok szégyennel és nehézséggel. Ugyanakkor nem határozza meg a teljes személyiséget. De én kövér emberekkel, akiknek nincs kedvük ahhoz, amit én élvezek, megfáznak, meg mit tudom én, nehezen tudok pl. programot csinálni. Mint ahogy dohányosokkal se nagyon. És ha még a panaszaikat, önigazolásukat is hallgatni kell, esetleg gúnyolódnak a piszkafákon és éltetik a “curvyt”, na, akkor meg végképp wtf van. Rohadtul idegesítenek. Ez igenis jellemvonás.

      • Olyan üzletpolitika, amivel nem feltétlenül értek egyet, viszont ha belegondoltok, hogy otthon már egy enyhén túlsúlyos, olyan, akinél mondjuk még belefér kategória van, is nehezen kap divatos ruhát, nem lehet csodálkozni, a piac ezzel a szélsőséggel – vagy jogos igényeket kiszolgálással – reagái. Mert ha csak a ruházkodást nézzük, elég abnormális, hogy az erősebb vádlijú (még csak nem is kövré) emberek nem kapnak maguknak például télen csizmát, mert minden csizma vékony lábszárra készül, nincs választék estélyi ruhákból, mert nem gondolják, hogy egy pl:túlsúlyos fiatal lány szalagavatós táncához is kellhet mondjuk nagyméretű ruha, és az nem öregasszonymodell.
        Itt nálunk ez nem probléma, de az is eléggé jellemző, hogy a lelkileg jól levésre nagy hangsúlyt fektetnek.
        És hidd el, ez az én tapasztalatom, hogy nem hamis, áljóérzés, ha valakit nem üt pofán minden sarkon minden jöttment senkiházi szájából a beleugatás, hogy miért nem fogy le, mert addig nem jár neki semmi.
        Senkit nem érdekelt itt, tényleg senkit, hogy épp mennyi felesleg volt rajtam. Érdekes embernek találtak, úgymond bevettek a bandába (Nem, otthon nem azzal volt a baj, hogy ne vettek volna be, de otthon mindig ott volt hogy igen, de. Itt egyszerűen nem volt téma.) és nem az alapján határoztak rólam hogy honnan kell lemennie a súlynak – ez volt a kulcs, észre se vettem, úgy kezdtem el fogyni. Hogy nem foglalkoztak vele. És jól éreztem magam, és fogytam. Pontosan emlékszem, amikor egyszer ráálltam egy mérlegre, mert olyan picinek tűntem…tizenhat kilóval mutatott kevesebbet, és szinte semmit nem tettem érte, jól lettem, mozogtam, mentem, alig ettem, de ez nem volt tudatos kínzás – és egészségesebb, mozgékonyabb voltam, mint táncostizenéves koromban. 🙂 Persze, az szóbakerül mindenhol, hogy igen, a túlsúly nem jó, nyilván nem, de nehogymár a belépő a normális világba az legyen, hogy le kell fogyni, mert amíg nem, addig abnormális vagy. Ezutóbbi nem a szövegre reagálás most, hanem általában a magyar viszonyok ábrázolása. Aki tagadja, hogy a túlsúly kellemetlen és egyebek, az hazudik, vagy buta. De ez nem adhatna okot az ekézésre, a diszkriminációra, tulajdonképpen ennyi a dolog lényege. 🙂

        Nem írtam most pár napig, mert valami nagyon ütőset, úgymond magammal való munkát találtam az oldaladon, egy írást, ami valamit kihozott belőlem, egy felismerést, egy kimondást. Elég kemény volt kimondani magamnak, hogy van, amin még mindig nem vagyok túl, pedig azt hittem. Nagyon örülök hogy megtaláltam az írást, és ennek az egésznek itt. Ez a hely nagyon leülős. 🙂

        • “nehezen kap divatos ruhát” …és ebből is elege lesz, és van, aki ezért változtat, mert a világ nem szolgálja ki az igényeit többé. A piacot pedig megértjük, abszolút. Hát persez. Csak azt ne higgye a sok curvy sexy plus, hogy a két szép szeméért szeretik.

            • Persze, ha van vásárlói igény, akkor legyen kínálat, ez logikus. Csak azt kéne megérteniük azoknak, akik ebbe belebódulnak, hogy ez nem valami emberbaráti, elvi gesztus a médiában. Az ilyen termékek körítéseként előadott, butácska, csillogó, vágykeltő, identitásképző body positive plus size nem az ő lelkükről szól, hanem csakis a pénztárcájuk a cél. Hihetetlen jó marketingeszköz az identitásképzés.

            • Mondhatnám úgy is: amíg megveszik ezeket, senkit nem érdekel az ő jóllétük, életkilátásaik, valódi problémáik. Szemükbe hintik a csillámport, és sokan élnek ilyen áláletet. Nem hiszem, hogy egy igazán kövér nőnek az a fő problémája, hogy nem kap ruhát, nem elég csinosak a ruhái. De ettől még probléma. Csak ami miatt az elhízás ilyen járvány, az életmód, az eltávolodás attól a létezéstől, amelyben az emberi test optimálisan tud működni, az az igazán borzalmas, és azzal kell szembemenni, ha valaki jobb életet akar.

  21. Próbálom két részben, elnézésedet kérem, ha valami miatt nem mehet át, töröld nyugodtan, az előzőt is.
    1. rész. Magyarország még ma is hátul kullog a sorban a kövérség kevésbé utálása terén. Multikultilakóként csaknem tíz év tapasztalattal mondom ezt.
    Nem sok ilyen nemzet van, ahol a testszégyenítés ennyire közügy, mint Magyarországon.
    Engem a külföld tett rendbe testtudat alapszinten, utána a visszahízás-fogyás már más alapokról indult, de a legkövérebb állapotomban sem éreztem magamat olyan szégyellnivalónak, mint otthon megkapva a valóban csak pár kiló kis feleslegre, hogy vállalhatatlanul dagadt, disznó, undorító.
    Esélyem sem volt felismerni, hogy alapvetően rendkívül jó adottságokkal és arányokkal rendelkeze. Nem voltam kövér. sovány se, táncosnak talán kevésbé filigrán, ennyiről szólt.
    Otthon a híres fogyasztóemberek (direkt nem edzők) legalább annyit ártanak a kövér embereknek, mint használnak. Az alapjót mégis elrontják, mert amíg valakivel azt éreztetik, hogy nem vagy jó, nem kellesz, nem vagy szerethető, külső alapján engednek be a közösségbe valakit, ami ugye a legérzékenyebb pont az emberi pszichében, addig minden általuk generált fogyás egy elkeseredett, öngyűlölő harc. Hosszútávon kontraproduktív.
    Ezzel szemben itt kint(nem mérleg csak simán párhuzamok) soha senki nem merne beszólni munkahelyen, akárhol, hogy kinek milyen az alakja. Az edzők – sport kompetenciákban ugyan elmaradnak a magyar átlagtól, de ez más téma – soha nem mernének úgy beszélni, mint otthon. Megjegyzést tevő idegeneket itt simán beperelik, nyerik is sorra az ilyen pereket.

    • “Hosszútávon kontraproduktív.” Itt azért megakadtam. Fontos, hogy aki gúnyol, bírál, beszól, attól nem érdemes elvárni, hogy ő akarja, hogy mások lefogyjanak. nem neki jó, nem az ő érdeke, nem is ezért szól be, csak hatalmaskodásból.

      Nem csináljuk, görénység. Az viszont előfordul, hogy a nem sima fikázásra, de az árnyaltabb kritikára valaki azt mondta, “megelégeltem, hogy folyton ezzel basztat”, “egyszer azt mondta, hogy…, és akkor eldöntöttem”, és tényleg megcsinálta, szóval legalábbis nem volt kontraproduktív. De nem gondolom módszernek. Igazából engem nem érekel mások lefogyása, érzem benne abelepofázást. visszaélést, feladatot.

      • Igen, az emberek többségénél nem hat, noha nem mindig esik le nekik (nekem se esett le tizenévesként) hogy a foggyále az nem azért van, mert ők csak jót akarnak, a f.t, ők csak le akartak nyomni ezzel. Nem sikerült nekik. >:)

        • De tényleg rossz az érvelés, mert nem gyógymódként mondják, hogy hasson. Nem célja van, hanem oka, kijön belőlük reflektálatlanul. Meg kell tanulniuk, hogy ilyet mondani bunkóság (és már kész is a mi fölényérzetünk fölöttük!), de okésnak látni a kövérséget nem fogják, és a szankcióik ugyanúgy érvényesek a kövérekre. Pl. mellőzik vagy kinevetik őket.

          Nekem sose volt akkora seggem, de azért ha valaki azt mondta volna, hogy úristen, hogy lehet valaki ilyen hájas, én azt megértem valahogy. Nem úgy értem meg, hogy igaza van, hanem hát basszus, ő nem tudja, ki Hegel, nem érti a poénomat, előítéletes, birkul, tévézik, indulatos, miért ebben lenne jogokat tisztelő, empatikus, érzékeny? És hát tény: nagy volt a seggem. Vagy hülyén nevetek, mit tudom én. Mit kell érzékenykedni? Fira vagyok, ez is tény, ez má szállóige, hogy gyerekesen viselkedem, flúgos vagyok, pedigcsak félig tudatosan dekonstruálom azokat a viselkedési szabályokat, amelyek nem tetszenek.

          Nem az van, hogy meg akar alázni. Nem az én értékeimet tagadja. Egyáltalán nincs ilyen szempontja, hogy ő ne alázzon meg valakit, nem is érti, ez miért megalázás. Ő csak ítél, nem akar ő rosszat.

          Tegnapelőtt mondta az egyik nem túl cizellált konditermi lélek: “merhogy hogy beszélek vele. Úgy beszélek vele, ahogy megérdemli.” Ennek a nőnek minden második szava az, hogy fasz, vagy bazmeg, és 200 szót használ. Mit mondjak?

          A kövéreknek joguk van szégyen nélkül élni, hozzájutni lehetőségekhez, ruhákhoz stb., de ettől még a kövérség nem lesz oké, mégiscsak olyasmi (önmagában is), mint egy betegség. És újabb kérdés, hogyan érjük el, hogy tiszteljék ezt a jogot. Szerintem a sértett táboroskodás nem vezet sehova.

      • Gondolkodtam sokat, miért ütközik ez a téma ekkora ellenállásba. És íme: ha gombás a körmöd, veszel valami jó drága aztmondtákhasznál csodaszert. Ha a fogad rossz, bejelentkezel fogorvoshoz és eltátod. Ha a hajad nincs rendben, majd a fodrász. Viszont a fogyás, mozgás, életmódváltás témakört nem tudod áttolni másra. Ahha. ( langyosvíz) Ezért olyan nehéz ez.

    • “Magyarország még ma is hátul kullog a sorban a kövérség kevésbé utálása terén.” Ugyanakkor itt Európában élen járunk elhízottságban. Nem érdekes? Le lehet vonni ebből azt a következtetést, hogy “tehát ez nem jó módszer arra, hogy lefogyjanak”, de ez hülyeség, mert nem azzal a céllal dagadtoznak, csak úgy.
      Magyar ember mindent utál, csak úgy, hobbiból is.
      Tegnap én is kaptam egy megjegyzést, miszerint felszaladt pár kiló (és az éles szem észreveszi: nem csak izom), enyhén (tényleg nem nagyon) utáltam a dolgot, és figyeltem magam, mit utálok. A mondást (azt, hogy mondja), a mondót (mert mi köze) vagy a tartalmát (a tényt)?
      A tartalmát utálom, a tényt, hogy fölszaladt pár kiló. És ez nem tabu.
      Tényleg: az nincs, hogy ha nem vagyunk jól vele, akkor jaj, senki ne beszéljen róla, legyen tabu?
      Normális közegben persze ne mondjanak ilyeneket (habár, szokásuk embereknek megnézegetni, kommentálni a testem, mint valami bazári árut), de ebben a helyzetben a test volt a téma, és így releváns volt a megjegyzés.
      Vajon sokat beszélünk a testünkről? És miért? Mert azt használjuk, eddzük? És aki nem sportol, az kevesebbet?

      • Nagyon érdekes felvetések ezek. Közhely, hogy a magyarok ritka gyűlölködős nép, de így van, itt kint is, alig vannak olyanok, akik nem gonoszak, bár azért akadnak, csak barátságosan kell hozzáállni és határokat szabni.
        Innen nézve szerintem nem több ám az elhízott, mint itt, hú, itt mik vannak, olyanok, mint azok a nagyonkövérek, akik azzal a fura motorral járnak bevásárolni, és tele a kosaruk (maguk előtt, mert ugye a kocsin kosár is van) chipssel, transzzsíros cuccokkal, cukroslisztességgel) otthon ilyet még nem láttam. De valóban otthon is nagyon sok a túlsúlyos, és elképzelhető, hogy a fentebb említettek is közrejátszanak ebben. Ismerek olyan csajt, aki azért nem mer elkezdeni edzeni, mert retteg belépni egy edzőterembe, olyan kisgyerekes anyukákat, akik lemondtak a szépségről, mert “ők már úgyis csak elhasznált nők”.

        A tény, a tartalom, hogy felszalad pár kiló, az nem tabu, nem volt szándékom még véletlenül se tabusítani, dehogy, beszélni kell róla, ha az embernek igénye van rá. De amikor leülsz a vonaton, és a veled szemben ülő vénasszony elkezdi mondani, hogy “olyan szép arca van, miért nem fogy már le” na az személyes zóna túllépés, és gáz, ez különbség. Edzőteremben, sporttársak között szerintem nagyon normális dolog a test dolgokról beszélgetni, és szerintem nem sokat beszélnek róla, hanem amennyit kell, ez egy alaptéma sportolóknál. Rendben van teljesen. Más a kontextus, amikor egy sportoló ember beszél erről, és más, amikor fagyikehely felett nyávognak a sportolni nem akaró lánykák, hogy vinnnymármeginthííztaam (fagyiból jó nagy kanállal szájba be). 🙂
        Még az edzőtermi dologhoz, szerintem az is számít, hogy ki mondja, és milyen hangsúllyal, milyen hangerővel. Biztos nem mondanám ordibálva az ismerősömnek, maximum ha látványos, akkor odamegyek, ha vagyunk olyan viszonyban, hogy Te, figyelj, ezt vettem észre, mit gondolsz, és kész, onnantól az ő területe már.

        Ez a gond otthon. Nem érzik, mikor lépik át a határokat, de egyébként ez mennyire jellemző ott mindenre, áh, és én olyan hüyle vagyok, hogy mindig haza akarok menni. 🙂

          • Hááááát, a statisztikákról tudnék ám mesélni, hogy mennyire lehet nekik hinni, hogy mennek ezek a kutatások. 🙂 De hiába szubjektív a nézés, az is tapasztaláson, tényeken alapszik. Ha van 44es méret, és van 54es is, az van akinek segít, másnak nem, a lényeg a választás szabadsága, a sokféleség szabadsága, a lehetőség biztosítása.

            • Ne haragudj, ez a sokat hangoztatott állítás a statisztikáról, ez nem érv, ez béna. Azért mindig megpóbálják megmérni, kiszámolni, kutatni, és kénytelenek vagyunk ebből kiindulni, nem támaszkodhatunk az egyes emberek utcakép-benyomásaira, ismerősi körére meg anekdotáira, ezek a lakosságra nézve nem tények. Nagyon közegfüggő, ki mit érzékel a világból egyénként, mire figyel föl, meg még véletlen is van benne. Én annyira nem bírom, amikor mindenki olyan okos, és leszól kutatásokat és tudományágakat mint olyanokat. Ez egy antiintellektuális magatartás.

              Az viszont sokszor, sokféleképpen vizsgált, megállapított tény, hogy Amerika a világ legelhízottabb nemzete, és az okokat is jól ismerjük.

              Persze, legyen választási szabadság, de kinek a dolga biztosítani ezeket a ruhákat? Ha nem elég fizetőképes az 52-54-es lakosság, vagy kevesen vannak, akkor kinél lehet reklamálni? Ma már a felvetés is vicces, hogy valami nem kapható, mert neten bármi kapható, olcsón is, a globalizmus korában.

              Én aztán nem drukkolok a fölényes, lufiszerű, önimádó, zavaros szakmaiságú LifeTilt csávónak, aki maga sem példás test, hangulatgerjesztésből él, és a programjai többségét félbehagyja. De láthatólag (a kommentekből ítélve) ez a marketing sokakat motivál: “NINCS NAGY MÉRET. HA HORDANI AKAROD, TEGYÉL ÉRTE.” egy szolid vesszőhibával. Nagyon vitatják, és sok sebből vérzik.

              Most mindenki ezt csócsálja, önként elvégzik neki a marketinget. Szolid nyolcszázat ugrott tegnapelőtt óta a lájkolók száma.

            • és még:
              “van akinek segít”
              jó lenne, ha ez a gyermekded társadalom a nagy öntudatával felismerné, hogy egy csomó mindent elvárhatunk embervoltunk, állampolgárságunk és adónk fejében a köztől, és ezek a követelések politikai tettek, de a többiben oda kell állni, megcsinálni, dönteni, lépni, és nem csodát várni… főleg ha az illető súlyosan felelős a problémáiért, amelyekre megoldást vár.

            • “a többiben oda kell állni, megcsinálni, dönteni, lépni, és nem csodát várni… főleg ha az illető súlyosan felelős a problémáiért, amelyekre megoldást vár.”
              Egészen biztosan, hogy a nagyon nagy többség anyagcseréje problémás, nem csak a kövéreké. Nemkövérek is bőven hozzák a metabolikus szindrómát vagy annak elemeit, kb. 40-50 %ban (a kövérek azonban nem 100 %ban). Mindössze azért közelítek innen (és nyilván nem azért, hogy a kövérséget mentegessem vagy hogy let’s go and embrace fat), hogy egyértelmű legyen, hogy csupán az egyéni felelősség felől közelíteni könnyen elvisz a megbélyegzés irányába, mert egyetlen dolog történik: egyoldalúan és nem a valódi mutatók alapján ítélünk. A valódi mutatók alapján a lakosság nagyon nagy része kipellengérezhető lenne az egyéni felelőssége alapján. Ugyanis nemkövéréknél is ugyanúgy megvannak a függőségek, a beidegződések, a rossz szokások, a rossz hagyományok követése, a rossz hangsúlyok és rossz választások stb. mindaz egyébként, amit össztársadalmilag jellemzően kövéréknél tartunk nyilván, nemkövéréket nem szedi villára a népítélet egyéni felelősségük alapján és csak azért, mert nem látszik, vagy nem annyira. Beszéljünk inkább a metabolikus szindrómáról. Máris másképp fest a dolog. Azt gondolom, hogy a kövérekre mutogatni, az egyéni felelősségét mindeneknél előbbre valónak tenni, nem visz előre, eléggé szubjektív. Nagyon szép és tiszteletreméltó, aki vállán saját magával és ennek az egésznek a terhével megcsinálja és fenn is tartja, de az egyéni felelősség a különböző gazdasági-társadalmi-kulturális változóktól, az anyagcsere sérültségi fokától és a csak az adott egyénre jellemző soha fel nem vagy ritkán (fel)fejtett biokémiától függően eléggé különböző súllyal esik latba. És ez utóbbinak a döntő oka az, ahogyan élünk, ahogy az élet szervezve van, ami meg eléggé változó arányban változtatható az egyén által, illetve még elképesztően nagy részben attól is függ, hogy milyen minőségű táplálék, egészségügyi, főként egészségmegőrző és megelőzésre alkalmas szolgáltatás és információ elérhető aprópénzre válthatóan a tömegek számára. Van egyéni felelősség és legyen is! Viszont egészen biztosan nem lesz elég a tömegek számára minden más ellenében és minden más ellenére. És legyenek kinél-kinél akár kicsik, akár nagyok a felismerések, a változtatások, lépje meg, de ne érezhesse magát jobban firtatva vagy firtatva egyáltalán, csak mert látványosabbak a problémái.

              • “csupán az egyéni felelősség felől közelíteni könnyen elvisz a megbélyegzés irányába” én meg azt mondom, hogy aki képes volt ellentartani ugyanezeknek az életmódbeli, természetellenes hatásoknak, amelytől a testünk, amely az őskori viszonyokkal ellentétben jelen jólétben és információkkal tökéletes egészségnek is örvendhetne 120 éven át, ennyire megbetegszik, szóval az mind vállalta a felelősséget, megkereste a maga módszerét, és abbahagyta annak elemzését, hogy a világ, a média, a divat, a kolléganők, a gyerekkor, a hormonok. Azért mondom el ennyiszer, mert ez az egyetlen út. komolyan veszem a segítségkérőket, keresőket: akarsz változni? komoly? Akkor én ezt tudom mondani. Mert az okok elemzéséből nem megerősödés, hanem halogatás, hibáskeresés és önigazolás lesz. Végső soron mégis csak te tehetsz valamit, és annyira szar nem megtenni, és olyan jó a helyreállt test.

                (Azon filóztam tegnap, hogy én, aki szintén traumákból jövök, miért nem érzem fenyegetőnek a nem túl cizellált férfipillantásokat, a mainstream jól kinéző kigyúrtak elismerését, miért nem érzem magam áldozatnak attól, hogy látványos a kinézetem, amit még tetézek is ezüst cuccokkal meg más excentrikus holmikkal. Miért van csupa jó találkozásom, virulós szexuális élményem azóta és velük. Fenyegetőnek kéne éreznem, hogy beleesem a célpont /igen tág/ kategóriájába, és ezt sokan mondják, hogy a nettó, formás test nem biztonságos. Nekem egzotikus és poén. Felerészben persze nem ezért néznek, hanem a brutál fekve nyomásért, meg akként, aki mindig veri a gépet, sőt, őket figyeli és úgy, ezen poénkodtam néha, aztán elterjedt.)

              • “Van egyéni felelősség és legyen is! Viszont egészen biztosan nem lesz elég a tömegek számára minden más ellenében és minden más ellenére.” De ki beszél tömegekről? Az a pár olvasó, aki az életmódposztok szellemét érti, nem tömeg, legalábbis nem vagyunk tipikusak. Ritka kivételek vagyunk, akik belevágunk, és igenis úgy látom, hogy a többiek másra mutogatnak, állami beavatkozást várnak, mástól remélik a változást, és önigazolva elégedetlenkednek, ha egyáltalán tudomást vesznek a problémáról. A tömeg azt várja, amiről Tamás Rita ír (Ne pánikolj, sportolj!): napi negyed órás edzéstől, hatvan napos kampánytól és kapszulától csodás eredményt, az egészséget leszarja, amíg nem fáj vagy nem rák, és közben maradni akar a pizzás-tévés életében. Én ezt baromira unom már, hogy őszinte legyek. Követem a fogyós meg edzős trendeket, és tömegesen látom ezt a mentalitást, és ők nem is tudnak változtatni.

                Majd elmúlik, remélem.

                Már a “lelépett a férjem a feszes seggű húszévessel” is másként hangzik, ha az illetőnek magának is feszes a segge, elégedett a testével és a közérzetével, és őt is megnézik számára vonzók. Itt arról van szó, megengedi-e magának tudatilag az életminőséget, vagy mártírrá válik. A faszkivan már azoktól a hamiskodóktól, akik minden személyes kudarcukért a rendszert hibáztatják, ez egyéni érzékenységem. Nem is ígérek mást. Nem biztos, hogy meg akatom oldani a problémájukat, motivátor lenni, ez túl nagy falat. Csak gondolatokat közlök.

                Amúgy a tömegekért ki felel, ki felejen? Vagy politika legyen, és lobbizás, hogy tűnjön el a boltoknól a szemét kaja, meg legyen visszatevős-emberléptékű a gazdálkodás, és a többi, amiről annyit beszéltünk. Vagy lehet úgy tömegeket mozgatni (durván manipulálni), mint LifeTilt. Vagy lehet a fogékonyaknak megsélni az egyéni útról. Ugyanaz az internet van előttünk, ugyanolyan középosztálybeli viszonyok közül mondom, amit, és ugyanúgy látom a sütiket. Mi a kulcs? Ugyanúgy: mi a kulcs ahhoz, hogy nem maradtam bántalmazó kapcsolatban, nincsen függőségem? Ha valaki ilyen mentalitást szeretne elsajátítani, én és én sose érvelek úgy “Jó, de te erős vagy”, és akkor ez privilégium? Az ember megharcol az erejéért. illetve felismeri, miben jó, és akkor azt tolja, és nem mást. Én önkifejezésben vagyok jó, hosszú távok sportjaiban, meg durva súlyokban és akrobatikában, ezekben érzem jól magam, és ennek látható eredményei azok, aminek örülök, ha már kinézetről van szó. Lobbiban és tömegmozgalmakban, mindenkihez szólásban, traumák gyógyításában nem vagyok jó, ilyesmit nem vállalhatok. Jól jön, hogy itt vagy ellenpontnak. Mondjuk ha te megmutatnád életed részleteit és a testedet, akkor téged is mindjárt betámadnának és szétszednének, hogy túl olyan/nem is olyan/miért olyan.

              • “A valódi mutatók alapján a lakosság nagyon nagy része kipellengérezhető lenne az egyéni felelőssége alapján. Ugyanis nemkövéréknél is ugyanúgy megvannak a függőségek, a beidegződések, a rossz szokások” — pontosan. Csak nem értem, miért pellengérezés ez. Senki nem keres bűnöst, senki nem mutogat, nem erről van szó, hanem arról, hogy hogyan lehet jobb élete kinek-kinek. Szerintem ki kell mondani: borzalmas, amit műveltek magatokkal, a sok megmagyarázás, mulasztás, és dönthetnétek másképp is. Egyáltalán nem számít, hogy én mit tartok szépnek vagy vonzó állapotnak, mit “firtatok” (ahhoz ide kell jönni olvasni és magára vennie), nekem az számít, hogy én mindent megtegyek, élvezzem is, és ez legyen itt dokumentálva, és ebből erősödjön az, aki erre fogékony. Elváró magatartásból nem lesz siker, a nagy változás, kivételes teljesítmény, mint neve is mutatja, ritka (viszont nem függ annyira az előnyös helyzettől). Az elmélet érdekes, jó ezen együtt gondolkodni, de a társadalmi hatások elérése, a háttér elemzése és megoldása nem dolgom.

            • Eddig “Mert az okok elemzéséből nem megerősödés, hanem halogatás, hibáskeresés és önigazolás lesz.” egyetértünk, az okok elemzéséből azonban egészen biztosan nagyon jól ki is lehet jönni, sőt szerintem abból igazán. Sőt az idáig eljutáshoz is igencsak az okok elemzésére van szükség. Sem a fejvesztve brutál kalóriadeficitben, minőségre nem figyelve szarrá edzve, sem pedig az identitásképző mozgalmakba becsatlakozva mintegy jóváhagyatni magunkat nem vezet sehova a kudarcokon kívül.

            • “De ki beszél tömegekről? […] A tömeg azt várja […] napi negyed órás edzéstől, hatvan napos kampánytól és kapszulától csodás eredményt […] Amúgy a tömegekért ki felel, ki felejen?”.
              Tömegeket tesznek ki a posztban is taglalt identitásképző mozgalmakban résztvevők, de a részt nem vevők is, a sikertelenek, az újrakezdők, a kudarcosok, a valamit elvárók, a kövérek, a más sebből vérző nemkövérek, akik ugyanúgy isszák a levét ennek az egésznek, amiben élünk. Ezért ez az egész nem más, mint globális politikai-gazdasági kérdés, a közegészségügyin bőven túlmutatóan. Viszont addig, amíg csak a kövérekről, a kövérségről, a lefogyásról szól a beszéd (nem a blogon folytatottra gondolok) meg az üzlet (oké a fat acceptance is arról szól már), és nem a metabolikus szindrómáról, meg annak a tényleges okairól, addig ez mindenféle lesz, esztétikum, elfogadhatóság, szerethetőség, mentálhigiéné, csak éppen a lényeg sikkad el. Ezért tartom a tömegekről és a metabolikus szindrómáról beszélgetést általában is fontosnak.

              • Úgy értettem, tömegekért politika és döntéshozók felel, és szereptévesztés azt hinni, hogy mi vagyunk a politika, ha nem csinálunk olyasmi aktivitást. Mi meg magunkért meg néhány közeli emberért, egyéni szinten a döntéseinkkel. Ugyanez feminista téren is, a rendszerről beszélni más, mint az egyéni döntésről és felelősségről, és az egyéni kudarc okait mindig a rendszerben megtalálni gyakran önáltatás.

            • A pellengérezés szerintem vitathatatlan (megintcsak nem a blog szintjén értem), tipikusan, sőt szinte kizárólagosan a kövérek vannak szembesítve függőségeikkel, beidegződéseikkel, szokásaikkal, rossz döntéseikkel (a dohányzók más tészta sztem. Az esetleg ugyanolyan vagy nagyon hasonló döntésekkel élő, normál/átlagos testalkatú és később már esetleg Alzheimeresként, Parkinsonosként etc. ugyanannyi vagy megközelítőleg ugyanannyi közeü-i forrást és infrastruktúrát igénybe vevő nemkövérek más megítélés alá esnek. Ezért gondolom, hogy jó lenne magunk mögött hagyni a fogyás-hízás gondolatkört, kicsit továbblépve mondjuk legyenek olyan mozgalmak, ahol az az identitásképző, hogy just eat real food. Na most elragadtattam magam igencsak.
              “hogyan lehet jobb élete kinek-kinek” igen, így, mindenkinek, kövérnek és a más, nem ilyen látványos, de ugyanerről a tőről fakadó problémákkal küzdő nemkövérnek is (utóbbiakra sztem legjobb példák sajnos a gyerekeink).

              • “tipikusan, sőt szinte kizárólagosan a kövérek vannak szembesítve függőségeikkel, beidegződéseikkel, szokásaikkal, rossz döntéseikkel”
                na, és akkor itt van ez a blog, ami nem kövéreket és nem szembesít, végre! és nem is egy eltartott huszonéves edzeget, mert ráér, és sose volt 52 kilónál több, és legyen még szexibb. hanem az éket más küzdelmeivel analógiásan: a veríték sem büdös. abból lesz a csoda!
                Mindenki mindenben folyamatosan ítél, görénykedik, okoskodik, szakért, magát promotálja körülöttünk, és csak magát látja mindenben. Ezt is le kell tudni szarni, én nem csodálom, ha 13 vagy 23 évesen nagy seb egy megjegyzés, de annyi minden történt már azóta, kiderülhetett, hogy megbántódni, hőbörögni, beleragadni ezekbe nem érdemes. Szerintem a világtól érkezőnek gondolt frusztráció, vagy inkább a kihegyezettség a saját pokol projekciója. Nyilván szar, hogy ez egy olyan világ, amely nem a te testedet tartja szépnek, tudjuk, erősek a hatások, de én azt mondom, az a szépség, amit olyan verítékkel ér el valaki, egybeesik a jól működéssel és energikussággal. Amint megteszvalaki a jobb életért mindent, sok mindent, valamit, ezt a frusztrációt mintha elfújnák. Ezért nem érdemes folyton az üzeneteket meg a világ működését bírálni. Amúgy a rendszerszintű okokkal nagyon egyetértek, mi több, általad értettem meg őket. De ezeken belül is kell tudni mit kezdeni egyéni szinten az életünkkel.

                Engem amúgy rendre a testükkel kínlódók basztatnak, hogy én szégyenítek és megmondós vagyok, élik meg úgy, hogy én őket bántom és hibáztatom. A másra kenésből, tehetetlen dühöngésből, önfeljavításból már elég volt, tényleg… az gyógyító főbekólintás vagy öngyilkossági faktor volna vajon, ha az öncsalók odaállnának a mentális egész alakos tükör elé: ez vagy te, ezek az adottságaid, így nézel ki, ezt eszed, ezt a combot hiszed normálisnak…? szerintem kijózanító, akár egy fotósorozat.
                “jó lenne magunk mögött hagyni a fogyás-hízás gondolatkört”
                Én pl. magam mögött hagyom, orrvérzésig írtam testmegélésről, hidegtűrésről, erőnlétről, minden módon sugárzó és teherbíró testről, csakhogy mindenki a fogyásra kíváncsi, azt hajszolja, mert ez a leglátványosabb jele a nagyon elbaszott egészségnek, továbbá mert a formás test összekapcsolódik a pornókultúra ihlette elvárásokkal, és mert jó alakúnak lenni és nem sokat szarozni az öltözködéssel, az baromi jó érzés, hozzátéve, hogy a vékony, lapos fenekű, keskeny vállú nők sem mutatnak valami jól.
                És vegyük hozzá, hogy engem kizárólag azóta basztatnak a testemmel, amióta látványosan sportos. Nem kaptam bántást se 90, se 85 kilósan, lehet, hogy a kisgyerek/szoptatás védett meg, de előtte sem, kivéve a bántalmazómat, de ő mindenért mindig, viszont ő se gyakran. Anyósom, aki 102 éves, nézett rám furán, és utólag mondta, hogy nagy volt a fenekem.
                Az ideális lezsírtalanodást olyan módszerrel érem el, amitől más téren is rendbe jövök. Lehet a hangsúly az alakon, de az alak elérése közben más is meggyógyul, ha jó az út.
                Emlékszem, régen úgy gondoltam, ha van derekam, az oké. Most meg azt gondolom, az az oké, ha az eleven formákat nem rontja a zsír, és ez az egészség jele és velejárója. És ez onnan is látszik, hogy meleg lesz és kifényesedik a bőr ott, ahol tónus van. És nem, ebben a táplálékbőségben és ilyen lerohasztó edzések mellett a testem nem fogja tudni, mennyi az elég. Felhalmozni akar, vagyis a jóllakásig evésből nem lesz ideális test. Kell egy kis figyelem, mégis. És nem, nem kell elfogadni a zsírt mint szükségest. Jobban voltam vékonyabban, és középkorúként az alacsony zsírszázalék igenis korrelál az egészségben eltöltött évekkel.

        • Nem tabu: Na, velem meg az van, hogy én a túlsúlyt ismerőssel, ismerősi testre értve soha nem hozom szóba. Soha, és nem is érdekel. Mindig ők kezdik. De az is szégyenítésnek számít, ha itt olvassák a saját testemről írottakat, vagy ha megfigyelték facebookon a fotóimat. Hogy én biztos azt akarom tőlük és lenézem őket. A túlsúlyosakat nem. De a gyenge, frusztrált magyarázkodókkal meg a láthatólag irigyekkel (nekem erre nem lenne időm, én nem vagyok ilyen erős) nem tudok mit kezdeni.

          • “Van nekem egy jó barátom, néha szerét ejtjük, hogy együtt (…) gyúrjuk a vasat. …kiszalad belőlem, hogy ez a kurva öt kiló rajtad, mi lesz már. Neked, komolyan, mi a mentséged?

            Ő nem mond nekem ilyet.”

            Csakazolvassa, izé, gyevi bíró, 2015. 08.21. – nem akarok olyan izmos lenni

            😀 😀 😀

            • Na, és az elmúlt sok hónapban ez volt az egyetlen, ezért is írtam meg.
              És ezt olyannal, aki a második legjobb barátom, férfi, agyonedzi és kardiózza magát, csikerizsen élt, zavarta a hája, és nem is bánta a kérdésem. Tőle is bocsánatkérve, és nem oktatva, se edzésről, se ketogénről.
              Elárulod, hogy mi ez a rajtakapós, számonkéregetős hév, ellenségesség, gúny? Haragszol valamiért rám?
              Elárulod, hogy miért kell minden kommentet más IP-ről írni?
              Elárulod, miért használsz mindig új nevet, miközben ugyanazokat a közhelyes vádakat sorolodé vek óta, olyan területekről, amelyekről alig tudsz valamit kreált, befeketítős infókon kívül, és amelyekhez semmi közöd? Ha azt várod, hogy majd provokálsz, és megtudod a részleteket, tévedsz. De nagyon melléfogsz mindig, te nem látsz engem, csak a gyűlöleted írat ilyeneket.
              Elárulod, mit akarsz elérni azzal, hogy nyilvános kommentbe leírod olyanok nevét (családi név), akik neked soha nem ártottak, nagyon szar nekik, és akikről nincs egyenes infód, csak pletykából tudsz róluk? Egem akarsz megszorongatni, bántani, vagy őt is? Miért is?

              Rám akkor kezdtek megharagudni Patkányék, amikor kiderült, hogy én nem csak szánni való özvegyként írogatok érdekeseket az ő épülésükre, hanem nem tudnak sajnálni, mert olyan blogom és szerelemélményem és helytállásom és izomzatom van, lett, amilyen nekik sosem volt, sosem lesz… Patkányék előbb mind nagyon kedvesek meg elismerőek voltak, nagyon akartak velem találkozni, engem megnézni, velem beszélgetni, szívességeket tenni és elfogadni, aztán jöttek az elvárások, milyen legyen a blog, én hogy viselkedem helyzetekben, amelyekről alig tudtak valósat, aztán kezdődött a gerjesztett ellenhangulat és a nagy sértődött távozás, koppintás, teljes önmegtagadás és mocskoló kampány, két ember között történtek kibeszélése, végül az elmebeteg.
              Többen nem bírják elviselni, hogy személyes kudarcaikért, inkompetens létezésükért és unatkozásukért nem a Rend és nem is Gerle Éva a hibás.
              De nem tudtok megfogni, nem tudjátok elérni, hogy mások, akik nem a feszkóra meg az izgire kíváncsiak, hanem a gondolatra és a kiállásra, proaktív létezésre, azt gondolják, amit ti. Ők mindig is rosszindulatúnak és jelentéktelennek fognak látni titeket. Nekem az íráskézségem, a látásmódom és az életem a kincsem, nem a “jó hírem”, amit ti tudatosan és példátlan agresszióval mocskoltatok be, pedig én csak következetesen kiálltam magamért. Ha van eredeti gondolat, és meg is írom, akkor arra öt meg tíz év múlva is jönnek új olvasók, és őket nem érdekli a szarkeverés meg a személyem cincálása. Én meg téged megvetendőnek tartalak a buta, irigy, ártani akaró venezuelaisorozat értelmezéseiddel. Úgyhogy le lehet állni.

            • Minimum rendkívül érdekes lelki alkatra vall, ahogy láthatóan kívül-belül ismered ezt a blogot, amit utalásaid alapján amúgy nem szeretsz. Tulajdonképpen ennyi energiát akár fektethettél volna abba is, hogy olyasmit tanulmányozz ilyen hévvel, amit szeretsz, nem? Vagy – ments’ isten – mégiscsak szereted? Akkor mi ez a kínlódás?
              És főleg: most pontosan min is kaptad rajta Évát? “Izé, gyevi bíró”? Három szmájli? Olyan gyerekes. Erre mondják, hogy nem nívó.

            • (én nemtom, ki az a Viki, nem baj? te biztosan tudod, ki ő, meg mi a szitu? akikről én írtam, azoknak nagyon rossz. hogy őszinte legyek, nem tudom a keresztnevét. őket miért is kell bántani, kikezdeni, vagy a nevükben diadalmaskodni? nem vagyok versenyben Vikivel, sem mással, az életem nem rivalizálás meg közhelyes javak parádéja, ahogy te képzeled, kocsi, ház, naplemente, csodás szerelem facebookfotón. hanem az élményeim mélységét és a szarban is megőrzött erőmet, kibontakoztatott képességeimet, azt nem cserélném el semmire.)

              • Ja, persze, barátnak, közeli ismerőseinek adod ki magad. Vagy épp akként vagy rám mérges? Szerintem két ember legsajátabb ügyébe nem kéne belejárni kukkolni, vélelmezni, senkinek, még annak se, aki tényleg közeli, nemhogy egy ilyen pancser hamisítónak. Szívünk mélyén őrizzük, ami volt, lett, és azért én tök mást őrzök, és több információm van, mint az állandóan ideerőszakolt “megutált”. Az álfeljelentés és a nevemben Guminak írt levél óa nem vagyok megdöbbenve azon se, ha te az ő nevét felhasználva hamisítottál valahol kommentet, hogy nekem fájjon (mert ez a cél, csakis, és nem érzed, ez a vehemens törekvés milyen nevetséges), csakhogy én ilyeneket nem olvasok, s ha olvasnék is, tévedhetetlenül felismerném, ki írta, mert emberrel annyit nem leveleztem, mint vele.

                Szóval nem tudhatom, és az ennyire undorító katyvaszt nem is firtatom, de az ilyen leveleket nem csak azért nem olvasom, mert téged NEM, hanem mert nekem nem dolgom róla semmit tudni, ha nem ő keres és akar valamit a tudomásomra hozni. Pont ezért meg se néztem, hogy van, mi van vele, kukkolás volna.

        • “maximum ha látványos, akkor odamegyek, ha vagyunk olyan viszonyban, hogy Te, figyelj, ezt vettem észre, mit gondolsz, és kész,” szóval én ezt se, soha. Aztán mégis folyton magyarázkodni kell.

          Mit csinálsz odaát?

  22. Önreflektálnék.
    Ez alatt a poszt alatt volt egy hosszú kommentváltás az egyik kommentelővel, aztán idegyűlt még a rosszakaratú soknevű kommentelő is kontrázni neki.
    A nagyját, a troll vagy, hagyd már abba-te meg csúsztatsz-én így csinálom-irigyellek-én sose leszek képes-miért, a te cipőd nem kerül pénzbe-a te utad nem is jobb stb. kommenteket töröltem, egészében, nem csak a válaszokat, mert senkit nem épít.
    Megint elolvastam, magamat is csodálom így utólag, mennyire meg akartam vele értetni, hogy miért értelmezhetetlen, sznob, agresszív és manipulatív. Nem érdemes. Az ilyen emberek büntetései önmaguk.
    Nem tudom, hol tart azóta. De ezt újraolvasni fontos önmegértés volt. Iszonyatos magyarázkodási kényszerem volt akkor még. Lassan erősödtem meg. Az ilyeneket telibe kell szarni, nem hizlalni a figyelemmel.
    Utálom a sunyiságot, az okoskodást, a megítélő pozíciót, és amikor olyanok, akik sehol nem tartanak, fene nagy öntudattal idejönnek, véleményeznek, mellém lépnek, magukat motivátornak állítják be. És amikor leállíthatatlanok. És én minek válaszolok, miért járok vissza… a blogomra…
    A néma, sunyi megnézegetést is utálom, a valószínűleg fortyogó ellenkezést, rosszindulatot. De hát szabad a vásár, ez egy nyílt blog, ki-ki eldönti, min bassza fel magát. Csak engem hagyjanak békén.
    Nekem sem kellett volna belemenni.

    • “I started my journey back in January of 2009, after a horrible relationship, which found me bingeing on over 2 dozen cookies in less than 24 hours. Combine that with a breakdown in a dressing room surrounded in skinny jeans that wouldn’t fit, I needed a change.” és ez egy amerikai történet

    • Érdekes ez a táblázat, és biztos, hogy ez is sokaknak inspiráló, főleg, akiknél tényleg durva súlytöbblet van. Kellenek az ilyen blogok.
      Legjobb a pontok között a 33. 😀 Bár nekem a legdurvább fogyásom is bőven alatta van az övének, és nem szeretem az alkoholt, de akkor is vicces. 🙂 Persze vannak olyan pontok is, amelyek előtte is ott lehettek nála, csak talán nem vette észre. Az a “szeretem magam, mert lefogytam”, hát, nem tudom. Szerintem az embernek öngyűlöletbe soha nem kell kezdenie, legyen akárhány kiló. Ha magát utálja, akkor másokkal is úgy fog viselkedni. Viszont mondom, nekem ez a tapasztalatom, kevesebb frusztfaktor, könnyebb fogyás. Ha ruha, akkor az, ha kedves környezet, akkor az, ha bunkóedző, akkor az. A lényeg a választás szabadsága, az alternatívák.

      • Te sokat föl és le? Tizen-, huszon- kilót? Mennyit? Miért?

        Láttad, miből jött Brooke? Azt a testet nem annyira lehet szeretni, és nem is érdemes megmentálistechnikázni, hogy de, ez jó. Nem csodálom, ha az olyan test tényleg szégyen, és gyermekded azt mondani, hogy azért szégyen, mert a világ ilyen ítélkezős és megszégyenít, mert azt a testet az a felnőtt ember a maga életmóddöntéseivel rongálta ilyenné. Én nemhogy 50+, de 10 kilós súlytöbbletű embereken is azt látom, hogy komplex problémáik közül a súlyt teszik szimbólummá, azt hiszik, hogy a fogyástól minden megoldódna (nem tagadom, nagyon sok minden, de inkább az életmódól és a jó közérzettől). Olyan irigyek és keserűek, annyiszor nekiveselkedtek, hogy lefogynak, változtatnak, és annyira megkeseredtek ebben, követelve másokon, hogy nekik legyen jó, hogy nem tudom őket ártatlan áldozatnak látni. nem más a felelős a fogyásért, nem a viágnak kell biztosítami a motivációt.

        Tegnap egy igazán 40+ kilós nőt edzett az egyik edző mellettem, és pont ezen gondolkodtam. Tényleg nagyon megnézték, de ő lejött, vagányul csinálta, elkezdte. (Csak nem tudni, meddig tart ki, mennyire lesz tartós az eredmény, továbbá, nem élmény neki a mozgás, hanem feszes fegyelmű must have, és a szobabiciklin már folyamatosan fánkokról és tejszínről beszélt. Mondjuk nekem beszélhet, de azért na.)

        A lényemhez, a nettóhoz a plusz rárakódás nem tartozik hozzá, és én a valódi, bennem rejlő testemet szeretem. Ezért nem értem, miért kéne szeretnem azt az állapotot, amikor boldogtalanul felhalmozok és falok. Ez a szigorúság, de nem öngyűlölet tette lehetővé, hogy ne csak fogyjak, hanem az arányos, feszes test is realitás legyen.

  23. Nem tudtam kommentre válaszolni, szóval ideírok.

    “Ne haragudj, ez a sokat hangoztatott állítás a statisztikáról, ez nem érv, ez béna.”

    Én nem címkéztem, te se tedd kérlek.

    “Azért mindig megpóbálják megmérni, kiszámolni, kutatni, és kénytelenek vagyunk ebből kiindulni.”

    A doktorimat gazdasági-oi témában írom. Amerikai-német-magyar összehasonlításban, nemzetközi konferenciákon veszünk részt, publikálok hatodik éve, de nem akartam szétoffolni a topicot. Ezért írtam, hogy tudom miről beszélek.

    “Nagyon közegfüggő, ki mit érzékel a világból egyénként, mire figyel föl, meg még véletlen is van benne.”

    Ezekre IS épülnek statisztikák. És sokan dolgoznak azon, hogy ne így legyen.

    “Én annyira nem bírom, amikor mindenki olyan okos, és leszól kutatásokat és tudományágakat mint olyanokat. Ez egy antiintellektuális magatartás.”

    Intelllektuális kvalitásokhoz nem sok köze van, viszont ez talán nem is nekem szólt, csak általában írtad, mindenesetre nem vettem magamra.

    “Az viszont sokszor, sokféleképpen vizsgált, megállapított tény, hogy Amerika a világ legelhízottabb nemzete, és az okokat is jól ismerjük.”

    A kuvaitiek, szamoaiak, mauritániaiak egyébként arányaiban kövérebbek, náluk az a szép, de őket nem szokták sok helyen említeni. Nem mindegy, milyen felületről származik a statisztika, bár úgy egy hónapja elég sok problémát okozott nekünk egy science oldalakon elismert cucc is, szóval a statisztikákhoz elég szkeptikusan állok mostanában már.

    “Persze, legyen választási szabadság, de kinek a dolga biztosítani ezeket a ruhákat? Ha nem elég fizetőképes az 52-54-es lakosság, vagy kevesen vannak, akkor kinél lehet reklamálni? Ma már a felvetés is vicces, hogy valami nem kapható, mert neten bármi kapható, olcsón is, a globalizmus korában.”

    Mondd ezt annak a szegregált közegben élő szegényasszonynak, akinek gondot okoz a géphasználat, ha el is tud menni olcsó üzletbe, ott nem kap ruhát,csizmát a méretére.
    Szállítással, ha nem Eun belül rendelik, vámmal már nem is olyan olcsó.

    Továbbra is fenntartom, hogy ilyen diszkriminációnak nem lenne szabad léteznie. (Másfélének szintén nem, de ez nem ide tartozik.)

    • Na de hát a szegregált közegben élő szegény asszony miatt kötelezni kéne a gyártókat, hogy veszteséggel áruljanak nagy méretet? Vagy felírni közgyógyellátásra? (Egyébként akármelyik falusi vagy kisvárosi kínai boltban vagy turkálóban előbb találok 52-54-es ruhát, mint a saját 36-os méretemre.)

      • Én sem szeretem a “zsákfalvakban nincs konditerem” érvet (már el is neveztem), mert mi itt tanult, erőforrásokban élő, netező nők beszélgetünk, és az előbb még divatos (tékozló) cuccokról volt szó. És nem is a szegregált asszony a body positive, és én valahogy nem hiszem, hogy értük állna ki bármilyen divatos Zsuzska.

    • “kuvaitiek, szamoaiak, mauritániaiak” – ez kultúrvakság a részemről, de a nyugatias országokról és a nyugatias életmód által okozott elhízásról volt szó, olyan országokban, ahol amúgy nem számít szépnek.

      De akkor kérdezem, mert ez a lényeg: szerinted nem igaz az az állítás, hogy az Egyesült Államokban összesen több elhízott van, mint az EU-ban, vagy mint Magyarországon? Vagy mit állítasz most? Mert megyünk mindig félre. Tegyük ezt helyre.

      Én azt mondom, Amerika nem példa, mert sehol nincs a gazdasági érdekcsoportoknak akkora hatása a politikára és így a társadalomra, sehol nem fonja át annyira az üzleti érdek a hétköznapokat és a személyes döntéseket, mint ott, sehol a jogtudatos országok közül nem lehet annyi problémás, kétséges, bevizsgálatlan anyagot belerakni az ételekbe, kozmetikumokba, sehol nem olyan százmilliárdosan agresszív ág a gyógyszeripar, sehol nincs annyi passzívan, egyedül majszolgató-tévéző lakos, és sehol nem hergelik olyan agresszíven a fogyasztást, mint ott. És ennek fényében a híres tolerancia meg a sokféleség eszméje sem olyan nagyszerű (body positive és társai), hiszen ezeket tudatosan bátorítja a médián keresztülaz, akinek az adott csoport a piaca, és aki a célcsopotja jóllétét valójában leszarja, sőt, érdeke, hogy pácolódjon a problémájában, és sorra vegye tőle a megoldásnak remélt, boldogtalanság-enyhítő termékeket. És eközben sehol nem pusztító annyira az elhízás mint betegség- és halálok. Úgyhogy rohadtul nem példa, se az átlagos testalkat, se az egészségi állapot, se a mentalitás, a gyengédkedés, hogy mindenki lehet szép. Felelős médium nem terjeszthet ilyen üzenetet, mert nem az “irreális szépségelvárás” nyomorít meg minket nőket, hanem az életmódunk.

      Szerinted ki diszkriminál? Szabadpiacos gazdaságban kinek dolga Ki a jog forrása, ki feleljen ezért? Törvénnyel kötelezzük az összes üzletet, gyártót, hogy tartson ruhát, mégpedig szépet, minden méretben? Vagy a piac egészének kell ilyennek lennie, és Ulla Popken ellátja (drágábban)? Hogyan számoljuk ki a ruha árát, ha egy 48-as kétszer anyi anyagból jön ki, mint egy 34-es? Ha egy üzlet azt állítja, hogy a nyakán marad az 52-es méret, akkor is köteles tartani? Mennyit, meddig? És ha azt mondja, hogy ezek az emberek nem csak kevesen vannak, hanem nem is fizetőképesek, nem nagyon érdekli őket a ivat? Hol nyúlnál ebbe bele, miféle szabályozással? Mert egyvalamit tehetünk: ha egy üzletpolitikát, a Nestlét vagy a ZARÁt kirekesztőnek tartunk, akkor bojkottáljuk. Akkor a soványak fognak ott vásárolni, és akkor meg végképp nem tartanak majd nagy méretet, se olyan fazont, amit az ember nagyobb méretű testre jó szívvel fölvehetne.

      Engem diszkriminál a Gucci, csak mert nem engedhetem meg magamnak?

      És LifeTilt üzletpolitikájához mit szólsz? Ő is diszkriminál? Vajon egy átlagos, nem ennyire agyonkommunikált (üzenetekkel ellátott) boltban a sportra tervezett cuccok közül milyen arányban fogy az S, M, L, XL, XXXL méretből? Érdekes lenne megvizsgálni, különös tekintettel arra, hogy a feltételezésem az, hogy a nagy méretűek közül kevesebben sportolnak, mint az S és M-es méretek viselői.

      Vajon gyártsunk-e bővebbeket azoknak, akik tényleg feszélyezve érzik magukat a tapadósban? Ez dolga egy cégnek? NIKE? Honnan jön egyáltalán az ítéletünk, hogy a hurkákon nem mutat jól a feszülős cucc? Hol lehetne ebbe beavatkozni?

      Ha nekem kurva sok közpénzem lenne kövérségtémára, sportlehetőséget biztosítanék ingyen és tömegesen (mint azt a kerületem teszi, nagyon helyesen), az oktatásban nagyon nyomnám a szeretetteli, élményszerű, nem versenyeztetős sportot (mint azt kerületem teszi, nagyon helyesen), kegyetlenül megadóztatnám a csipszet és társait (mint azt, kevésbé kegyetlenül, de nagyon helyesen, állampártunk teszi), bátorítanám a gyaloglást és a géptelenséget, ösztöndíjat adnék azoknak, akik egészséges módon fogynak, és kampányokat szerveznék a valóban egészséges életről. Eközben soha nem minősítenék senkit, semmilyen kinézetet, és nem szexualizálnám át az egészséges test ábrázolását. És persze az, akinek ez vörös posztó, így is szarul érezné magát, diszkriminatívnak tartaná, hogy mindenhonnan ez ömlik rá, de mivel én nem egyéni elfogultságokat és önigazolást, hanem a közjót nézném, ezt nyugodt szívvel szarnám le.

    • …”tudom miről beszélek.” – akkor viszont nem állíthatsz olyat, hogy az egyéni megfigyeléseid _általában_ közelebb visznek az igazsághoz, tendenciákhoz, mint a statisztika _általában_. Ez azoknak a vesszőparipája ugyanis, akik életükbennem láttak kutatást, társadalomtudományt. Az, hogy mit tanulsz, megint csak nem érv, én ezen hökkentem meg. Egy olyan, megszámolható valamiről van szó, hogy a lakosságon belül melyik országban van több elhízott, nem valami szubjektív dologról.

  24. Olyan értelmes diskurzus van itt, hogy öröm olvasni, ezt így érdemes csinálni, mindenképp akarok részletesen válaszolni mindenre, csak most épp bulira készülök, lesz báli szezon nytó partyzás 🙂 de azért mégis annyit, hogy nálam a legdurvább fogyás az 26 kiló volt, ennek a kétharmada volt az, amit említettem, tudod, amikor jó környezet.
    Nem irgalmatlanul nehéz a fogyás, magas vagyok, hosszúlábú, hosszúderekú, nem erős felsőtestű, arányaimmal nagyjából elégedett, és elég könnyen fogyok, ha tényleg odateszem magam, a korán kezdett sport is megtette a maga pozitív hatásait.
    A miértre, hhááátt, jaj. Ööööö akartam már kérdezni, mennyi idő után lehet jelszót kérni a többi olvasmányhoz is? Ha lehet, inkább majd ott, kommentben.

    Még egy, hú, ezt muszáj megírnom 😀 ha ez nem maradhat, nyugodtan szedd ki, nem tudom, mennyire felkavarós, nem annak szánom, na szóval még a napokban azt a bizonyos familiát megnéztem, honlappal blognaknevezettizékkel mindennel…láttam fotókat is, és képzeljétek el, hogy azokkal rémálmodtam,házajtó előtt álltak és nagyon félelmetesek voltak. Bocsika, de tényleg tökparás volt, hogy vadidegeneket látok fényképen, és akkor ilyen rossz hatással voltak.

    A napokban visszanézek, addig is kellemes hétvégét mindenkinek!

      • (Szerintem ArtiaLegis pont az előnyöket sorolta fel, ami miatt egyrészt könnyebb fogyni, másrészt kis túlsúllyal se néz ki valaki rémesen. Egyszer egy erősen túlsúlyos kolléganőtől megkaptam, hogy nyugodtan hízzak húsz kilót, mert az én váll-csípő arányommal még úgy is milyen jól fogok kinézni. Túl nagy kihívás lett volna, inkább nem próbáltam ki. És tényleg, hetven évet alulról súroló anyukámon van vagy tíz kiló plusz, küzd is vele – most éppen a férje cukorbetegsége segít neki ebben 😦 – szintén hosszú karú-lábú, széles vállú, és a kortársai között kifejezetten vékonynak tűnik még így is.)

        • Értem! Igen, a felépítés fontos. Kifaggattam Edet, hogy aktuális formától függetlenül mi kell ahhoz, hogy valaki fel tudja építeni azt a testet, ami színpadon is, minden szögből vállalható, arányos, tehát a versenyzők adottságai. Széles váll, szimmetria, kellő magasság, törzs és lábak aránya, nőknél, de férfiaknál is relatív keskeny derék, nem túl vaskos csukló, boka, jó (meg nem rongált) kötőszövet, és izmosodási potenciál.

    • Jelszót nyugodtan, írj e-mailt, de a sportrovat majdnem két éves, befogadhatatlan terjedelmű, viszont érdemes végigolvasni, mert életeket változtat meg a közösség által összegyűjtött információ- és élménytömeg.

  25. Visszajelzés: de akkor legyél teljesen őszinte | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s