szeret, csak nem tudja kimutatni

sokak szerint rendkívül ébresztő, fontos, 1000+ facebookosztott poszt

Nagyon vergődsz?

Már megint úgy érzed magad, mint a múltkori után. Jár az agyad. Hogy megértsd, mi van benne, miért viselkedik így, hogyan lehetne jobb a kapcsolat, hogyan értesd meg magad vele.

Fejtsük meg a Férfit. Mit mond? Mire gondol olyankor, amikor mondja, miért mondja, és azt hogy kell érteni, mit jelent, önmagában és az eddigiekhez képest? A múltkor mit mondott, és ez miért mond ellent a mostaninak? Mi a pálya, mik a szabályok, melyik bajnokság, mi ez a sportág, egyáltalán?

A másikat lábujjhegyre kényszeríteni, húszadszor sem meghallani egy kérést ér-e? Rábízni, hadd találgasson, hogy most mi van? Bántani ér-e? Ha utána megbánja, az számít-e?

Van változás? Nincsen változás. Van változás?

Számít, hogy mit mondasz, mit szeretnél?

Arra gondolsz, mit mondott, és közben milyen arcot vágott, mi lehet ennek a hátterében, de előtte meg olyan jó volt együtt, és akkor meg azt mondta, és nem mondta volna, ha, mert ilyet csak az mond, aki tényleg, és vajon mit jelentett az a nézés, és miért úgy fogalmazott, és hát ő nehezen fejezi ki, mert nem olyan közlékeny, inkább befelé forduló, nem tudja az érzelmeit úgy kimutatni, az előző kapcsolatában így, meg a gyerekkorában úgy, és most túlterheli a munkája is, meg még front is van.

Igen, ez a pontos: szeret ő, csak nem tudja kimutatni. Más a szeretetnyelve, igen, ez lesz az. Valamint: ők mint férfiak tényleg másképp gondolkodnak? Nekik más a fontos? Valóban nehezebb nekik beszélni? Csak nekünk csúszósak a szavak, nekik ez nem megy, és ezt el kell fogadni? Ők inkább elvonulnak, ha bajuk van, a nők meg inkább beszélnek?

Mi a bajuk? Elmondhatjuk-e, ami fontos, vagy az nekik lelkizés és túlbonyolítás, amit unnak, amire tovább némulnak, és amire úgysem lesz válasz? Kérdezhetünk-e, vagy reménytelen? Megérthetjük-e egymást?

Az igényünk szépre, jóra, tartalomra, érzésekre, beszélgetésekre, az valami lehetetlenség, basztatás, követelőzés, faggatás?

Célravezetőbb hamar levonni a tanulságot, hogy ez elromlott, vagy toljuk bele az energiát kitartóan? Meddig? Megéri?

Rámegyünk-e, játszmába ragadunk-e? Ha másra menne ez a sok energia, egy szép és jó életre, nem az ő megértésére meg kőgörgetésre hegynek föl, az nem lenne sokkal jobb nekünk és mindenkinek?

De elég erősek vagyunk ahhoz, és most csak a lelkieket kérdezem, hogy mi magunk létezzünk? A durva szankcióktól, a haragtól, ellentéttől, nyomásgyakorlástól félünk, azért nem lépünk, vagy tényleg nem menne nélküle, mert szeretjük, és hozzá akarunk tartozni?

Esetleg ne is törődjünk az egésszel, majd csak lesz valahogy? Vagy vágjuk be az ajtót?

Miért tépelődsz ennyit? Ennyire szereted őt? A nők folyamatosan, egész életükben reménykedtek, érveltek, magyarázatokat keresnek a férfiak viselkedésére, megértőek, segíteni akarnak, egyszerűen félnek, hogy ha nem teszik, akkor ők önzőek, továbbá nem kellenek, elveszítenek valamit, lemaradnak valamiről.

Na, most tegyünk rendet, segítek:

Az a jó a párkapcsolatban — most nem a házasságnak-családnak csúfolt függésrendszerről meg az identitást jelentő vanvalakim-élményről beszélek, hanem az igaziról, amiért érdemes elköteleződni –, hogy valójában önműködő: addig van, ameddig van, a többihez már masszív öncsalás kell. Hogyan is lehet szeretni egy közönyös vagy kusza vagy másfelé néző vagy önző vagy függő vagy önimádó vagy hibáztató valakit? Nem szereted. Csak hát magadat se szereted, elgyengített, és félsz. Ez már csak úgymaradás, más köt össze vele rég, ez nem az az egymásra vonatkozás, amiért belevágtatok.

Merre tart ez az egész? Semmi jó nem lesz ebből. Olyan nincsen, hogy ott vagy, lehetnél, szóltál, hogy mi nem jó, szereted, vártál, nem működött az se, döntesz, és ő csak akkor döbben rá, hogy mennyit jelentesz neki, amikor már mennél, és akkor ígérget meg döbben. Ez nem szeretet, az érdek vagy önérzet vagy hatalmi játszma.

De te szereted, akkor is? Hogy szerethetsz valakit, aki nem rád néz?

És hogy lett olyan az életed, hogy ő van ott mindenben? Ki vagy te külön?

Ha magadat szereted, ha egész maradtál, akkor nagyon könnyű szeretni, magadat és őt, ha megérdemli, és neki is téged. Figyelni, adni, határt húzni, gazdagítani a kapcsolatot úgy könnyű. És elbúcsúzni és poszt-ő lenni is

A kétségbeesett, aszimmetrikus szerelem nem az érett, tisztán látó ember sajátja, ellenben hihetetlenül romboló, méltatlan, energiaigényes. Ha nem csimpaszkodó, mentsen-meg-valaki, függő hajlamú vagy, ha teljes vagy belül, akkor a partnered tükre vagy: pontosan annyira lehet őt szeretni, amennyire ő szeret, amennyit belead a kapcsolatba. Jobban szeretni, jobban akarni fogalmi képtelenség.

Hát kit szeretsz te? A méltatlanságot, a kisszerűséget, a sunnyogást? Esetleg meg akarod őt változtatni? Vagy csak nem tudod, mi van?

Megmondom: ha nem tudod, akkor nincsen semmi. Semmi jó. Aki néma, az nem tud mit mondani, vagy csúf az, amiről hallgat. Épp azért kell a csönd meg a mellébeszélés, hogy ne tűnjön fel, hogy ő nem.

Te amúgy szépen csináltad ezt? Figyeltél rá, hittél benne? Ez nagyon fontos. Most ez ilyen negyvenes bölcsesség, fiatalon sok katasztrofális tévedésünk van a párválasztásban, de ha neked valaki most megfelelt, ha belekezdtél, ha jó volt az eleje, ha tudtad szeretni, igazán, akkor ő téged megemelt, akkor te tőle megerősödtél. Te erős vagy, tőle, általa. Nem?

Másképp nem érdemes kapcsolatba kezdeni se. És persze le lehet ezt az erőt, kezdeti szépséget rombolni, ez a baj: hogy túl régóta rombolódik. Amíg épül, addig önmagáért, alkotó módon szeretni. Nagyvonalúnak lenni. Nem bántani, egyáltalán: nem elmenni odáig, ahol már a bántás az anyanyelv.

És nem felfalatni a gyerekkel, a családdal meg mások elvárásaival a kapcsolatot.

És felismerni, ha már nem az, amiért értelme van.

És ne a vádak és ne a fájdalom és ne illúzió és ne dehátmiért legyen.

Te megmaradsz magadnak. Nem kell, hogy mindig tudja, mit gondolsz. Nem kell kiborítanod elé a gardróbot. Egésznek maradni jó. Mert derogálna a játszma, a kicsinyesség, a csüngés.

Olyan ez, mint szépen élni. Akkor a vége is szép. Én csak tudom.

De tényleg, ne menjünk tovább: rendben vagy ezzel, ahogy te voltál ebben? Jól szeretted? Lehetett őt jól szeretni?

Méltatlant nem lehet jól szeretni. Nem jól szeretni, megváltást várni, függeni, kapaszkodni, félni a magánytól nagy teher.

Na de hogy ő szeret-e, az volt a téma.

Én azt mondom neked, szeretetből csak gyakorlati fajta van, az pedig jól érzékelhető, semmivel sem összetéveszthető. Azt ő akarja, mutatja, adja. A többi csak duma, az elméletet dugja föl mindenki magának, a szeretetnyelvvel is ki lehet nyalni a seggedet. Neked, amikor egyedül vergődsz, nem vigasz, hogy ő amúgy szeret. Szavakkal szeret. Aki elfásul, bezárkózik, és ez nem zavarja, nem kér és nem fogad el segítséget, úgy marad, az nem ér meg sok könnyet.

Ha tartósan úgy érzed, nem kapsz választ a kérdéseidre, és hiába vagy türelmes, akkor az a kapcsolat nem működik. Aki néma, míg te áradsz, és tudja, hogy vársz tőle is néhány cseppet, de ő csak szárazon hallgat, az téged nem szeret.

Illetve ez terminusvita: mindegy, szeret-e, szerethet is, az a lényeg, neked milyen ez. Ha ő tudja, mi van benned, mert azt hitted, segít a helyzeten, ha nagyon türelmesen elmondod, bevallva legmélyebb, legkínzóbb érzéseidet is, miközben te nem tudod, mi van benne, nem mondja, az az egyenlőtlenség jele, és annak sosincs jó vége (energiadeficit, kifosztottság-érzet).

Ha ő szabja meg, mikor van beszélgetés, konfliktus, enyhülés, találkozás, az is elég romboló.

Tán egyeztetni volna jó. Ha komolyan venne.

Lehet, hogy rendszerszinten nem tudnak szeretni, igazán szeretni? Tömegek?

Nem az a kérdés, ő mit akar, mit érez, az csak akkor igazít el, ha minden jó. Most nem az a világ tengelye, hanem — a sajátodé mindenképp — hogy te mit akarsz, mit érzel.

Figyelj befelé. A bizonytalan igen, az nem. A hol igen, hol nem, az is nem, hacsak nem virított időközben valami lényegileg újat, meggyőzőt. A kétely benned, az azt jelenti, hogy ez nem működik. A sokadszor előtörő kétely biztosan azt jelenti, hogy vége van.

Nem érdekes a mondata, a rosszkedve, a gyerekkora most, azt elemezze ő magának. Ha nem tudsz rajta kiigazodni, és ha szóltál már, és semmi eredmény, akkor baj van.

Az az érdekes, csak az, és most figyelj, ez a lényeg: hogy hogyan hat rád ez az egész, a szavai, és túl a szavakon, minden, ami tőle jön. Hogy érzed magad? Fesztelen vagy-e vele, vagy örök szomj gyötör, félsz-e, hogy mit szól majd, ha ezt vagy azt teszed, kis mardosó elegemvanok rágnak? Fogalmazgatod-e, hogy is mondd meg, amit szeretnél? Szólni kell olyasmiért, ami korábban normális volt, számíthatsz arra, hogy odafigyel, biztos lehetsz-e abban, amiben korábban biztos voltál, van-e információd?

Összességében az a benyomásod, hogy komolyan vesz, figyel az érzéseidre? Hogy érzed magad? És szeretnéd-e magad így érezni továbbra is?

Ez a lényeg. Megevett titeket a szerep?

Nem kell haragudni, meg jól megmondani, szembesíteni, bár tagadhatatlan, hogy jólesik az is néha.

Csak tudjad, ne áltasd magad, ne dőlj be. Lehet hallgatni is.

209 thoughts on “szeret, csak nem tudja kimutatni

  1. “Bántani ér e?” Ha utána bocsánatot kér minden alkalommal? És egy idő után ez nem elég? Akkor én vagyok a hibás, ha nem maradok? Mert nagyon úgy néz ki, hogy mindenki szerint (értsd társadalom) igen.

    • amikor az exem először eljutott oda, hogy bocsánatot kérjen az undorító viselkedéséért (pontosabban csak az egyik momentumért), akkor pontosan tudtam, hogy egy percig nem bánta meg, csak felmérte a várható kövtkezményeket és úgy gondolta, hogy ez szükséges ahhoz, hogy minden maradjon a régiben. szóval a bocsánatkérés még gázabb volt, mint az, amiért bocsánatot kért. és mégsem rúgtam még ki akkor, meg még utána sem sokáig. pedig kellett volna, még annál jóval korábban: nem azért, mert bántott engem, hanem azért, mert már akkor nem éreztem jól magam vele, amikor még rendes volt.

      • szintúgy. soha semmit nem bánt meg. évekbe telt, mire leesett, hogy amikor szökőévente egyszer bocsánatot kért, akkor is kizárólag abból a célból, hogy most már aztán legyen már szex. egyébként az időre bízta: egy ember sem képes néhány napnál, hétnél tovább nem megszólalni, pattanásig feszült idegállapotban lenni. a kifárasztós technika. akkor lett vége az egésznek, amikor az utolsó húzását, hiába próbáltam meg rutinírtan a szőnyeg alá söpörni, nem sikerült – egyszerűen nem bírtam többé rávenni a kezemet, hogy a telefonon megnyomja az őt hívó gombot. és milyen jó most.

      • Én úgy éreztem, tényleg megbánta, és tudtam is, hogy valójában a szörnyű gyerekkora az oka mindennek, és ezért toleráltam. Mert úgy gondoltam, hogy közösen erősek lehetünk és megoldjuk, meg hogy ő majd dolgozik rajta, de nem volt neki annyira fontos, hogy dolgozzon. Hibás vagyok én is, hogy hagytam, tűrtem. Nem terveztem sosem, hogy 3 gyerekkel elválok, foggal körömmel ragaszkodtam a családhoz. És mindig volt mire fogni, majd csak ezen a nehézségen túl leszünk, és minden jóra fordul..

        • olyan érdekes ez. kognitív disszonancia a javából. folyton a szüleire fogtam én is, hogy őt felmenthessem. (hagyományos családmodell, kőkeményen tolva. egy életre az elszánt ellenségévé váltam.) közben tudatában voltam, hogy aki (nek minden lehetősége adott rá, és mégsem) képes a hozott anyagjából olyasmit gyúrni, amivel működtethető a kapcsolat, amivel valóban szeretheti a másikat, az gyerek. főleg, ha meg sem próbálja. az is volt, épp csak a cipőjét nem kellett bekötni. és én mégis sokáig a szüleire mutogattam magamban. meg a sanyarú magyar viszonyokra, melyek közt nem érvényesülhet a zsenije, meg az alkoholbetegségére, meg a postásra, a kisnyúlra, egyedül ő nem volt hibás a viselkedéséért. és igen, majd minden jóra fordul, hiszen azt mondta, én vagyok az a kerek világon, akiért jó ember akar lenni. “Hibás vagyok én is, hogy hagytam, tűrtem.” – ezt milliószor mondtam ki, mire kikristályosodott bennem az, ami megnyugtat, nem kuka ez a sok év. miszerint: amíg az embert mozgatja egy Nagy Cél, az tök normális és jó, hogy mindent beleadva megpróbálja elérni. nekem muszáj volt elérni a falig (nálam ez a megundorodást jelenti), ahhoz, hogy végképp feladjam. hogy mért nem hamarabb? egy emberi lény “nevelését”, formálását a legnehezebb feladni. mert azt hiszed, ha téged érdekel a dolog, a kapcsolat és ő és te magad, na meg a forever mint célkitűzés, akkor őt is. reveláció: amikor rájöttem, hogy őt egyik sem izgatja. hogy nem valami férfimintás hallgatás, elzárkózás áll a viselkedése háttérében, hanem egyszerűen a belesz@rás. hogy mialatt negyedik napja 0-24 gyötrődöm ÉN az Ő szemétsége miatt, azalatt ő focivébét néz sörrel a kézben, játszogat a gépen, cseveg a barátaival – és közben pont nullaszor jut eszébe, hogy egyáltalán baj van. család, gyerek, közös hitel stb. nélkül is eljátsszuk a bohóc szerepét.

        • Nekem is volt a szülei (narci, komplexusos apa, erélytelen, ugráltatható, melankolikus – és egyre olyanabb – anya) által elrontott srácom. Ez magyarázat, de nem mentség, mert a sajnálkozástól meg folyamatos kimosdatástól nem fogja “kinőni” a rossz beidegződéseket, zavarokat, akármit, viszont már ketten dagonyázunk a szellemi kénköves pocsolyában… Magyarul nem, hogy nem használ a dolog, de még árt is.

          • nincs megváltás. akkor sincs, ha azt hiszem, hiszi ő is, hogy jó lesz neki, akkor sem, ha akarja, akkor sincs, ha próbálkozik vele, hogy hagyja magát, ha heti egy nap úgy tesz, mintha megváltódott volna, ha tényleg hisz az Ügyben, hogy megváltható, sehogy, lehetetlen. felnőtt embert, akit egyenrangú társnak tekintünk, nem “nevelünk” – nekem a tanulság. (ami persze nem tévesztendő össze a jóféle össszecsiszolódással.) “a szerelem ereje” sok mindenre jó, erre nem. pedig nagy volt (részemről legalábbis kijelenthetem). a másiknak sem jó. lehervasztottam az arcáról az idült, bohém, jókedvű gyerekmosolyt, és azt kapta tőlem útravalóul, a nulla önbizalma tetejébe, hogy ő nem jó. tényleg nem – de csak a zrikát vette le az egészből. képletesen szólva megtanítottam késsel-villával enni, de mire megy vele… (vitz: az elődje sokkal durvább eset volt. amikor kirúgtam, sok egyéb mellett azért, mert egyfolytában erőszakosan nevelt, összegeztem neki a problémáimat. néhány évvel később a derült égből felhívott, hogy elújságolja: arra jutott, A-tól Z-ig mindenben igazam volt. visszaült az iskolapadba, leszakadt a szüleiről, megtanulta beosztani az immár az új munkahelyén, immár becsületes úton szerzett fizetését, felvette a kapcsolatot a rég lekoptatott barátaival, és most boldog ifjú házas egy kis, vidéki tanyán, egy tökre úgy tűnik, neki való csajjal… és még a haja is kinőtt. :D)

            • Váó, a régi pasi sztori egy ritkaság, gondolom 🙂
              Én is azt gondolom, hogy az (egyik) tanulság, hogy ne neveljünk (felnőtt) gyereket. És igen, én is ezt tettem folyamatosan, öntudatlanul. Kiszolgáltam, minden percben lestem, mivel tehetek a kedvére és próbáltam rávenni, szokjon le a cigiról, piáról. Úgy éreztem, ezzel a szeretetemet, törődésemet fejezem ki felé, de aztán rájöttem, ez senkinek nem használ. De azt hiszem, ez is valamiféle kimondatlan elvárás. Mert ha mondjuk piás volt, vagy valami más hülyeséget csinált, akkor az anyós még ENGEM BASZOTT LE, hogy miért engedem neki, hogy igyon. (Ő miért engedte apósnak egy életen át, arról nem volt szó). Kb. ezerszer mondtam el neki, hogy felnőtt ember, és nem vagyok az anyja, de nem értette.

            • A másikat ilyen dolgokban nem lehet “megsegíteni” úgy, hogy na, majd én megoldom az Ő problémáját. A te srácod is csak azt vette le, hogy mindősítgetve van. Holott nem _ő szar_, hanem valamit szrul fog fel, csinál stb… Talán ez az egyik dolog, ami megmérgezi ezeket a kapcsolatokat… Az egyoldalúság, hogy az egyiknek (jelen esetben: a kuka, “hallgatag”, alexithimiás, elcseszeett érzelemfelfogású pasinak) próbál aláhegedülni a másik (jelen esetben – a leggyakoribb koreográfia szerint – a nő, aminek ötezer oka lehet, belsővé vált szabályok, külső visszajelzések, nem akar gyenge, szívtelen pondrónak tűnni stb).
              Az elődnél legalább valami termékeny talajra hullt, csak épp pont te nem láttál belőle semmit. De ez is milyen idétlen, hogy atyáskodott fölötted, miközben ő maga is rá volt gyógyulva a szüleire. De ez is úgy látszik egy tipikus mintázat.

    • Nem mindenki szerint. És a mindenki az kicsoda? Számít a mindenki?
      Te számítasz, ha rosszul érzed magad.
      Meg azok akik megértően hallgatnak mikor elmondod mi bánt.
      Akik ítélkeznek, kinyilatkoztatnak – azok a mindenkik, nevezheted őket senkiknek is. Amit érzünk, az az igazság.

      • Érdekes, hogy sokáig fel sem tűnt, hogy rosszul érzem magam. Én nem nagyon számítottam, ott voltak a gyerekek és hát hová mennék egyedül velük? Meg hát tett sok jót is a kapcsolatért, a gyerekekért, ami valóban értékelhető volt, próbálkozott, igyekezett, de nem eléggé? Ez is milyen már, hogy nekem semmi sem elég, mert ugye megkaptam ezt is. Mondjuk elment pszichológushoz is, a kedvemért, és lehetett vele beszélgetni is erről, nem némult el, nem zárkózott be. De mégis bántott, és azt hiszem, innentől már nem ez a fontos, hanem az, hogy dolgozzak magamban azon, miért hagytam ezt ennyi ideig? Úgy,hogy fel se tűnt, csak a végén kb. Az ismerősök többségének nem lehet csak úgy elmondani, mi van, mi volt, így esély sincs a megértésre, sok barátot is veszít az ember. Persze, milyen barát az, akinek nem számít a véleményem? Az enyém nem, csak az övé..neki hisznek, főleg a közös barátok. És van, aki el se mondja, csak véletlenül derül ki, hogy ő aztán ezt nem tolerálja, és megítél úgy, hogy egy szót nem beszélt velem. Nem nagy veszteség, csak pl tönkretette 4 gyerek egy napját.

  2. Ez szerintem pont olyanfajta poszt, amiről nemrég írtad volt, hogy néha csípőből jön, húsz perc alatt a dolog és magad is csodálkozol, mennyi kommentet kapsz. 🙂
    Hálás téma.

    • Nem, ezt október közepén kezdtem, kilenc változata van, részleteit már felhasználtam, és többször visszatértem rá, hogy erősek és világosak legyenek a mondatok, valamint a felét kihúztam (még kéne).

      • pofán vágott, éppen tegnap szakítottunk és amiket írtál, azokat szóról szóra elmondtam magamnak és neki
        kicsit szégyellem is maga, hogy ennyire tipikus vagyok

  3. Mennyire utálom ezt. Hogy mennyire szeretném magam függetlennek, erősnek hinni. Közben persze én is ilyen érzelem morzsákat csipegetek a földről.

    • Nem spóroltad volna meg az egy év szenvedést. Addig szenved mindenki amíg saját magának és saját magától össze nem áll ez a kép. Neked egy évig tartott, nekem két és félig, másnak sokkal de sokkal tovább. Biztosan szóltak mások, biztosan láttad a jeleket, érezted a gyomorgörcsöt. De el kellett jutnod a saját utadon a saját felismerésedig. Ez a cikk gyönyörűen summáz. De nem felismertetni, beláttatni még ez sem tudott volna, ha Te magad nem teszed.

      • Éreztem, de figyelmen kívül hagytam. Még akkor is magamat hibáztattam, hogy én vagyok a rossz, és ő a nagyon jó (hiszen szeret), amikor már gyomorgörcseim voltak. Most önismereti terápiát folytatok. Keresem a válaszokat, hogy miért voltam képes bentragadni egy rosszul működő kapcsolatban (ahol a végefelé már nem szerettek). Sajnos kezdek rájönni, hogy a probléma gyökerei a nehéz (bántalmazott) gyerekkoromig nyúlnak vissza. De legalább örülök, hogy ezt felismertem, talán van esélyem a gyógyulásra.

  4. “Bántani ér-e? Ha utána megbánja, az számít-e? Van változás?
    Nincsen változás.”
    Nincs bizony, nincs változás. Merthogy meg sem bánta. A soron következő összezördülésnél egyből ki is derül, amikor előjön ugyanaz a téma, ugyanaz a stílus, vagy még mindig a régi berögzült mondatok. Semmi nem változik.

    “a szeretetnyelvvel is ki lehet nyalni a seggedet.” hihi

  5. “Hogyan is lehet szeretni egy közönyös vagy kusza vagy másfelé néző vagy önző vagy függő vagy önimádó vagy hibáztató valakit?”

    nem tudom, én elég önző vagyok sajnos, pedig igyekszem dolgozni ellene, hol megy, hol nem veszem észre magam. van, aki tükröt tartson, nem mindig szép. én is úgy gondolom, hogy ez a legaljább emberi vonás, és nem mentség rá, hogy mást nemigen tanultam gyerekkoromban. önző vagy, kislányom, hangzott a vád, aminél csúfabb azért kevés van, és közben anyám se volt sokkal jobb. valamilyen szinten ez kell, de a családtagjaim jelentős része nem azon a szinten önző, ami ahhoz kell, hogy egész maradj. akkor minket tényleg nem lehet szeretni?…függők is vagyunk persze, mindenki mástól, nem egymástól, nem társ, de van itt minden gyengeség, pia, cigi, internet, és még annyi más. az önimádót is lehet szeretni, igenis lehet, a kuszát meg főleg. a közönyös meg hibáztató mondjuk más eset. de szeretném hinni, hogy azért vannak emberi gyengeségek, amikkel együtt lehet szeretni, még ha nem is egyszerű a buli.

    “A hol igen, hol nem, az is nem, hacsak nem virított időközben valami lényegileg újat, meggyőzőt.”

    remélem, hogy így van. vajon tényleg…? hogy akkor már lehet? hiszünk-e tényleg abban, hogy a lényegi új virítása után lehet igazán újrakezdeni, a többit ami itt leíródott, ha el nem is felejteni, de megbocsátani, fátylat borítani?

    • A felsorolt tuladonságok egy komplexmagatartást jeleznek szerintem, nem külön külön értendők. Nnem kell az embernek Teréz anyut játszani, mert nem muszáj. Ami lehúz, és a rengeteg próbálkozás ellenére sem működik, arról egy bizonyos idő után már ki kell mondani, hogy szar, abban pedig normális ember nem ücsörög,ugye?

  6. Nagyon érdekes. Emlékszem, ki voltam, mikor elkezdtem olvasni a blogot. Sok dolog történt azóta és bár látszólag nem változott semmi, magamat már nem csapom be.
    Ahogy emésztettem ezt a bejegyzést, rá kellett jönnöm, hogy itt most már nem én vagyok az, aki mondaná, aki tenne, aki “áradna” (?), hanem ő. Én bezártam, elfogytam felé, csak szárazon hallgatok. Kezdem kapiskálni, mi szép, mit szeretek, merre jó nekem.
    Megevett titeket a szerep? – Meg.

    • Igen, igen, dettó. Csak én már elhallgatva jöttem, és többek között a blog hatására nyitok. Na nem otthon, mert ott már nem is akarok. Bár megpróbáltam, de csak ugyanolyan lenyomást kaptam. Én abba már semmit nem fektetek. Várom, hogy végre lezáruljon minden szinten.

  7. Hallgatok

    :(:(
    (Amikor elolvasom egy-egy ilyen témájú bejegyzésed, akkor teljesen világos, egyértelmű, tiszta, és kb. 3 percig meg is vagyok arról győződve, mit kell tennem. Aztán elmúlik. És nyomom tovább izomból. Most is ez lesz.)

  8. Mindenkinek meg kell tapasztalnia a feltétlen szeretetet mielőtt emberként tud viselkedni egy párkapcsolatban.
    Van akinek gyerekkorában megadatik, és akkor nem kell tönkretennie másokat-elviselni mások önzését, és van (sajnos nagyobb többségben) akit nem szerettek, és nem szeretett viszont, és nagyjából színvakként tapogatózik az épp aktuáltrendeknek megfelelő szeretetsémák színskálái között. Én voltam mindkét oldalon már. Voltam a szeretettel-szerelemmel visszaélő aljas szemét, aki élvezte hogy odavannak érte, és rongyként töröltem fel a saját lelkem szarát a lelkével. És akármit is tett, nem történt semmi. Csak szét kellett menni, mert mikor öngyilkosságot fontolgatott, és én kiröhögtem, akkor azért egy belső hang szólt, hogy ezt nem kéne.
    És voltam én rongy is. Hajaj. Amikor meg akartam fejteni az ő titkos világát, a furaságait, a szeretetre való képtelenségét. A kényszerességét, a nőkhöz, a világhoz az önmagához fűződő béna viszonyait. És ártatlan naiv lélekkel hittem azt, hogy elég lesz őt csak nagyon szeretni, és kész. Majd ő megváltozik. Mintha egy iszákosról beszélnék komolyan. Nem, a világon semmi nem történt. Iszonyatos hazugságai voltak, a legpitibbektől, odáig, hogy az összeköltözésünk napján jelentette be, hogy akkor ő most nem költözik, sőt. Inkább szakítsunk. Én meg még erre is azt hittem, hogy ó hát szegény csak össze van zavarodva. Nem tudja mit akar, és nem tud bízni, állandó próbatételeinek megfelelni nekem semmi. Ez is biztos csak egy próba, hogy még most is szeretem-e. Pedig pontosan tudta mit akar. Egy hétvégi szeretőt akart, akivel el lehet lenni, akivel a szemét bicikliseket lehet szidni, akivel lehet pár lusta menetet végigkúrni, és kész. Ennyit akart, és nem többet. És most se akar többet, mert képtelen is lenne rá.
    Én egyszer csak találkoztam valakivel aki hogy hogy nem, de első perctől fogva szeret, mit szeret, imád. És én is szeretem őt, teljes szívemből. És nekem ez kellett a megüdvözüléshez. Meg egy jó pszichológus, hogy már az elején el ne rontsam az egészet a családi mintázatú ősköcsögségemmel.
    Nem szemétnek lenni egy munkás dolog, és nem mindenki ér rá (meg).

  9. Istenem-istenem, annyira igaz… És a legrosszabb, hogy ezt én ismerem, látom, élem, és nem tudom, még mindig nem tudom, hogy mi az, amitől még mindig működik, és azt sem, hogyan lehetett, hogy minket nem ettek meg a szerepek… Sokszor úgy érzem, ha tudnám, és másnak is elmondanám, azzal talán valakin segíthetnék.

    • Szerintem ugy arita, hogy az eddigiekbol en azt szurtem le, hogy egy oszinte, sallangmentes, onazonos (hulye szo, de nem talaltam jobbat) ember vagy es ugy fest, hogy a parod is az lehet. Ezert nem ettek meg a szerepek benneteket.
      Meg egy csomo minden mas is biztos, de ez az ami virit az itteni megnyilvanulasaidbol.

      • Őszintén nem tudom, rajtunk múlik-e ez – ami nagyon hízelgő, de kevésbé érzem valószínűnek, mi se vagyunk különbek, mint más – vagy csak szerencsénk van.

  10. Csak azt nem lehet kimutatni, ami nincs. Ha valaki nem tanulta meg, mert olyan volt a családja, ha nem ölelgetős (mert csak, nem is biztos, hogy a környezete miatt), ha nem szokása rendszeresen mondani, hogy “szeretlek” – attól még lehetnek mély és igaz érzelmei. És akkor az kiderül, a tetteiből. Ha meg naponta százszor mondja, ha hozza a csokrokat, mert erre jól megtanították – attól még nem biztos, hogy igaz az érzelem, lehet csak álarc. És ez is kiderül, már megint a tetteiből.

    • Az apám pontosan olyan, amilyenről itt írsz, hogy rideg tartásban nevelkedett, és nem szokta kimutatni az érzelmeit. Mivel hamar elváltak a szüleim, még ritkán is láttam, tehát tovább metsződött a kapcsolatunk. És elmondhatom, hogy gyerekként nagyon nehéz ezt elfogadni, még a mostani felnőtt fejemmel is, és meggyőződésem, hogy sokáig azért nem tudtam, hogyan viszonyuljak a férfiakhoz, mert nem rendeztem le magamban, hogy mit jelentek az apámnak. Puszit minden alkalommal ad, de megölelni évek óta egyszer sikerült, amikor agyvérzéssel kórházban volt. Nem szabad mindenért a szülőket okolni, de talán a saját szülői gyakorlatunkban odafigyelhetünk pár dologra. Szerintem ebben az országban meg úgy egyáltalán a világban nagyon sok mindenkinek szüksége lenne néhány ölelésre, amit nem kap(ott) meg.

      • Nem tudom. Épp azt mondom, hogy ha van szeretet, kapcsolat, érzelem, az nem az ölelések számából derül ki. A merev külső mögött, ha van szív, akkor kiderül. Ha nincs, az meg a (mű)mosolyok és ölelések közepette derül ki.

        • Viszont én meg amellett érvelek, hogy az érintések olyat is el tudnak mondani, amit más nem pótolhat. Főleg ha egy gyerekről beszélünk. Persze lehet, hogy én működöm másképp, nekem a (társas) tánc is nagyon fontos.

          • Ja, értelek. Hát persze, nem is mondom, hogy a szikár, nem érintős, nem bújós, ölelős módszer nem rosszabb, csak azt, hogy hazug érv, hogy nem tudja (mert nem tanulta meg) kifejezni. Ahol ridegség van, ott nincs érzelem, a távolságtartás nem azonos a ridegséggel, meg nem értéssel.
            A tánc meg csoda, bár én nem társas- de táncolok.

    • Én néha olyan voltam, mint egy macska. Csak akkor bújtam, ha kedvem volt. De sokszor simogattam és csókoltam, figyeltem rá, meghallgattam, befogadtam. Ő viszont elvárta, hogy legyek bújósabb. Miért nem vagyok az? Mi a fene? Ennyi évig jó voltam, így szeretett, most már kevés, amikor egyre többet és többet adtam magamból? Az ölelésről pedig annyit, hogy a végén egyre többet és többet kaptam. Csak szakítás után esett le, hogy akkor már lélekben tőlem búcsúzott.

      • Ez érdekes, mármint hogy mikor bújt, ölelt, akkor már búcsúzott, fura nekem.
        És persze hogy van esélyed, a probléma felismerése az első lépés a megoldás felé.

        • lélekben tőlem búcsúzott – ezt úgy értettem, hogy akkor már egyre gyakrabban a kolleginával töltötte az idejét, vele osztotta meg problémáit, neki beszélt (felém bezárult), ő már új “lelkitársat” talált magának. Én meg a depresszióm és beszűkült tudatállapotom miatt nem tudtam magamban összerakni a jeleket. Mélyen, tudat alatt ott volt, hogy valami más, de csak mostanra áll össze a kép. Tudniillik nem azért ölelgetett annyira mert szeretett, hanem azért mert bűntudata volt, a ragaszkodás még felém húzta, de ő már lélekben messze járt tőlem.

  11. ez most olyan jólesett. közben john legendet hallgattam és ha nem lenne még félig dél, meg egy rakás dolgom, akkor meghívnálak bort inni és zenét hallgatni

  12. Nyilván racionálisan mérlegelve így van, húzni kell egy vonalat. A gyakorlatban? A gyakorlatban sajnos szíved van és szeretsz, kapcsolódsz, kötődsz, érzékelsz. Nem jó úgy húzni a vonalat, hogy ez van, de akkor is meg kell húzni, mert innen lehet nagyon, de nagyon tönkremenni, végzetesen. A szarságok meg majd elmúlnak, a tapasztalat az, hogy 0,5-2 év alatt minden ilyen izé elmúlik, csak türelemmel ki kell várni: ezután már az se érdekel majd, ha a jóember az orrod előtt szeretkezik Angelina Jolie-val, és idővel a nemszeretetettség érzése is háttérbe szorul. Amúgy ahogy öregszem, egyre könnyebb letenni ezeket: régen 2 év szenvedés simán megvolt, ma már hamar lezajlik az egész, ha véletlenül bevonódnék (mert hát asszimetrikus sztoriba nyilván senki se keveredik önszántából). Abból gondolom, hogy az ember evolúciósan és ösztönösen alapvetően monogámiára termett, hogy ennyi szenvedés van az elengedések mögött, bármennyire is tudod, hogy nem kéne.

    • ő, akkor arra is van kódolva evolúciósan hogy egy darab gyerekünk meg szülőnk meg barátunk legyen, vagy hogy van ez? mert gyereket meg szülőt meg barátot elveszíteni ugyanúgy szenvedés.
      sőt, mindenfajta fontos emberi kapcsolat, terv, vágy stb. ellehetetlenülésekor gyászfolyamat megy végbe, aminek a szenvedés/harag/stb egy fontos része.

      ez így eléggé visszafelé következtetésnek tűnik nekem.

      • It was irony in the first place, de természetesen elgondolkoztam már rajta, hogy talán így van. Mindenesetre ha így van, az megmagyarázza a hosszú posztkapcsolati szenvedést, ám nem jelenti azt, hogy az evolúciós kódot ne írná felül a szocializáció és a személyes döntés, ami nyilván racionálisabban mérlegel, mint ahogy az ösztön kapaszkodik. Ergó: Mari néni hiába kötődik ezer szállal iszákos férjéhez, Mari néni jó esetben úgy dönt, hogy iszákos férjet leépíti a picsába, mert nem mazoista. Valahogy így.

        • Ebben a romantikus szerelemfelfogású, egyediségmániás világban. amivé a modern korban az emberi psziché lett, és ami merőben kultúrtörténeti produktum, értelmetlen evolúcióról beszélni. Teljes anakronizmus és egyben fogalomzavar is.

          • Nem tudom, épp ezen gondolkozom. Hogy mi tart valakit évtizedekig megalázó, sötét kapcsolatban (ha anyagilag függetlenedhetne, akkor is, lásd Demcsák), és miért tart évekig, amíg a másik képe kiirtódik az ösztöneinkből akkor is, ha mi magunk szakítottunk, mert méltatlan volt a kontextus (és akkor még a kapcsolat okozta traumákról nem is beszéltünk). Hogy miért tudod racionálisan, hogy nem jó, és miért van benned mégis valami, ami szerelemre és kötődésre hasonlít. Józan ész, szív nem lehet, tehát valami részeg ösztön, tudattalan izé a mélyből. Vagy főként az, hogy nem tapasztalt az ember jobbat, tehát nem tud hinni benne.

        • Mari néni csak a függő, elgyengített, agymosott, Stockholm-szindrómás helyzetében, mélységes patriarchális torzulással tud ezer szállal kötődni iszákos férjéhez. Az evolúció vagy az életösztön vagy az egyed önjavának keresése azt diktálná, az első bántásnál meneküljön.

    • “Nem jó úgy húzni a vonalat, hogy ez van, de akkor is meg kell húzni, mert innen lehet nagyon, de nagyon tönkremenni, végzetesen.”
      Hát, pedig így kéne. Úgy lerongyolódnak ebben az ottmaradásban… onnan már nehéz vissza, lobogó ruhásnak, földig érő hajúnak.
      “A szarságok meg majd elmúlnak, a tapasztalat az, hogy 0,5-2 év alatt minden ilyen izé elmúlik, csak türelemmel ki kell várni: ezután már az se érdekel majd, ha a jóember az orrod előtt szeretkezik Angelina Jolie-val, és idővel a nemszeretetettség érzése is háttérbe szorul.”
      Ez se biztos, hogy így van, van, ami egy életen át rág.
      Hogy ép maradjon az, aki vonalat húzott, annak az a záloga, hogy az önbecsülését nem a másik szeretetéből vagy a tehetetlen “mégisvanvalakim” maradásból szerzi, hanem önértéke van, és nem hagyja azt bántásokban szétforgácsolni.
      És én azt mondom, szerelem, áradás, és ha már nem, akkor arra nem kutyaharapás szőrivel, hanem egyedül tök méltó.

      • Pont ez nekem a kérdés veleje.Hogy miért? Önálló, szép, értékes nők, akik pontosan tudják, jobban, mint a pszichológusuk, hogy mekkora szarban tocsognak, mégis maradnak. Vajon miért? Amikor látszólag nincs értelmezhető magyarázat. A dehát kezdetű mondatok eleve gázok.

          • Sosem ertettem mi a jo a platoi szerelemben. reszemrol el sem tudtam volna kepzelni. Egyszer fordult elo, hogy belelovaltam magam hasonloba, de nem hagytam, hogy elvi szinten rekedjen meg a sztori. Gyakran ebredtem ra utolag, de villamgyorsan, hogy felesleges volt az epekedes egy ilyen gyoker utan. Volt olyan baratnom aki a Lihmalba volt eszeveszetten “szerelmes” vagy ket evig. Mennyit szenvedtunk vele, atyam!

            • ez így nem túl erős és általánosított? most a plátói érzelmekről/szerelemről van szó, vagy már a megszállottságig elérő rajongással? szerintem több ember érzett már plátói érzelmet valaki iránt mint aki nem (ez csak az én feltételezésem), és most így mindenkit besorolni a rettegésafelvállalástól és súlyosönértékelésigondokkal kategóriába, nekem erős.
              de értem azt is amit Lucerna ír, tud lenni ilyen szenvedéses vonulata is a plátói érzelmeknek, de szerintem pozitívan is tud hatni.

      • Elgondolkoztam mostanában, hogy én is ezek közé tartozom. Még úgy is, hogy “régi jó világom méltatlanra szállt”. Nem is feltétlenül azért, mert biztonságos, hanem mert lehet szenvedni, a szenvedést meg lehet énekelni, tetszelgünk saját pátoszunkban. Tudatosabb leszek, és megrázom magam.

        • ó, igen, a kemény lány vagyok, feltűröm az ingujjam, és majd én, és míg másoknak szürke hétköznapok, addig nekünk az egymásért küzdés romantikája, hahaha-ha. valójában egyedül szívás a semmiért. jártatok-e már így: egy “különleges” környezetben megismerem a nőt, okos, művelt, kreatív, nyüzsög, be nem áll a szája, pörög, szívja magába és csak úgy ontja az életet, mosolyog és nevet – és hallom véletlenül egy telefonbeszélgetését, vagy csak megisztok két valamit, és mesélni kezd, vagy megjelenik a színen a férje: és kiderül, otthon egy utolsó senki, akinek szava nincs, érzése nincs, gondolata, véleménye nincs, csak fakanala meg felmosóvödre van, meg gyereke. és egy olyanja, amilyenről a poszt szól. én többször jártam így, az államat szedegettem a földről.

          • Én nem teljesen arra gondoltam, amire te, én az ún. plátói szerelem “áldozata” (visszaeső elkövetője) vagyok, és most a napokban jöttem rá, hogy úgy igazából jó, ha kettő olyan férfi volt, akivel tényleg legbelülről tudtam kapcsolódni, és nem csak idióta iskolás lány vagy drámai költőnő módjára.
            Amiről te beszélsz, azt én az anyám mellett láttam. Döbbenet, hogy milyen erős, kitartó, céltudatos nő, hova küzdötte föl magát, a kapcsolataiban pedig, ahogy a húgom fogalmazott, hagyja, hogy lábtörlőnek használják. Ezt is sokan elfelejtik, hogy a gyerekben barázdák alakulnak ki, mint a fonográfban.

            • barázdák… ami azt illeti, ezt bakelitlemezzel képzeltem el, és jó kis képnek találtam. forog, forog, a tű, a menet mindig ugyanazokban a barázdákban, nem tud eltérni, kitérni, úgy van Rendben, ha nem teszi, csak valami nagy zakkanás hatására. akkor meg tönkremegy. de plátóisom is volt, hú, de még mennyire, hasonló lelki alkatok lehetünk. aaannyira jó volt, míg össze nem jöttünk, és meg nem tapasztaltam, hogy valójában csak egy uncsi, szürke kispolgár, akivel még beszélgetni se tudok, nemhogy mást. apám hiába mondta, hogy gyerek, te a szerelembe vagy szerelmes, csak utólag tudom, akkor világított rá igazán a helyzetre, mikor orvul odavetette: “ő is büdöset sz@rik”. én meg: mi?! az nem lehet! 😀 de én istenbizony nem bánom a sok iskoláslány-rajongást és drámai költőnőzést, jólesett. meg aztán közbe’ se voltam apáca. rajongani Mr. Igaziért és másokkal próbálgatni a szárnyacskáimat az két külön dolog;) (tudom, kurva :D)

            • Igen, nekem is ez volt az utólagos élményem, hogy hoppá, ez az ember nem különleges, csak én tettem meg azzá. Meg hogy a szerelembe voltam szerelmes. Bár velem sosem jöttek össze, van bennem valami védekező gén, ami lepergeti a pasikat. Így aztán a szárnyaimat sem igazán próbálgattam, 21 évesen vesztettem el a szüzességemet, 6 év után hagytam el (idén április), és istenbizony azt hittem, hogy ő lesz a társam életem végéig. És most így, 28 évesen kell kitalálnom, hogy hogyan működjek a világban szexuálisan meg érzelmileg, és tartok tőle, hogy nem egyből az életem szerelmébe fogok belefutni, de ne legyen igazam!

    • “Amúgy ahogy öregszem, egyre könnyebb letenni ezeket: régen 2 év szenvedés simán megvolt, ma már hamar lezajlik az egész, ha véletlenül bevonódnék…”

      Nálam pont fordítva működik, régebben sokkal könnyebben elengedtem dolgokat. Ahogy idősödöm, úgy hülyülök. Mélyebben érzek és hosszabb ideig kötődöm, a legbanálisabb baromságoktól is meghatódom. Tiszta agyrém!

      • De cukkero vagy. En is kezdek maghatodni idonkent. Kamaszkent sirtam ugyan , de csak egyszer a king kong szomoru sorsan. Utana sokaig nem, most meg azon kapom magam, hogy parallik a szemem a meghato jeleneteknel. Oh God! Mi lesz meg?

        • Erről olyan sokat mesélhetnék. Eszembe jutnak azok az esték, amikor anyukám elsírta magát egy filmen én meg idióta kamaszként kiröhögtem, mert nem értettem, hogyan képes egy ilyen csöpögős szaron sírni. Bezzeg most én vagyok, aki bőg… és még csak csöpögősnek sem kell lennie.

    • Nekem most az jutott eszembe, hogy akkor aki nem húzza meg az a bizonyos vonalat jó helyen, és eltűri a rossz bánásmódot, az nem eléggé felnőtt? Vagy csak rosszul van szocializálva – asszonynak tűrés a kötelessége? Vagy csak túl szerelmes és reménykedő – de pont azt írta valaki, hogy aki elég érett, az nem megy bele ilyen érzésekbe, az nem szeret olyat, aki nem szereti viszont. Vagy akkor most hogy van ez szerintetek?

      Még az is eszembe villant, hogy engem világ életemben arra neveltek, hogy az önzés rossz. Mindig azt kaptam anyámtól, hogy mennyire önző, és ez által mennyire gáz vagyok, és sokáig én azt is hittem, hogy ez tényleg mindennek a legalja. Mióta itt olvasok, elsősorban mások történeteit, jöttem rá, hogy engem ez védett meg nagyon sok mindentől – mert valahol, mélyen mindig tudtam, mi az én érdekem, hogy nekem mi lenne a jó, és még ha nem is voltam tudatos, aszerint cselekedtem. Hiába tetszett valaki, vagy voltam szerelmes, ha azt érzékeltem, hogy ez az illető nem szeret engem, és a vele való kapcsolatban akár kicsit is sérülnék, akkor azonnal visszaléptem, mert a belső hang azt mondta, hogy meneküljek. Soha nem akartam megmenteni senkit. Soha nem kerestem mentséget a bunkó viselkedésre. Soha nem toleráltam a rossz bánásmódot, nem voltam ragaszkodó, simulékony.

      Talán azért szenvednek ennyit a nők a rossz kapcsolatokban, mert arra nevelik a legtöbbünket, hogy legyünk kedvesek, jók, toleránsak – nyomnak bele ebbe a szerepbe, hogy fogadjuk el a keveset is a férfiaktól és örüljünk, ha néha jut nekünk egy-egy morzsa. Ha valaki nem ilyennek született, a környezete azt is próbálja erre a fajta viselkedésre késztetni, büntetéssel, fenyegetéssel – hogy majd nem kellesz senkinek, ha így állsz hozzá lányom. Ezért nem küldi el Mari néni az iszákos férjét a picsába – mert azt hiszi, ezt így kell csinálni, ez a minta, ami beléneveltek.

      • Szocializáció? Társadalmi elvárások? Hormonok? Fene se tudja. Nagyon nehéz ésszel gondolkodni, amikor szerelmes az ember. Később meg… annyi minden “összeköt”, közrejátszik. Szerintem már az is nagy feladat, hogy valaki észrevegye, neki így nem jó, mert az nem mindig olyan egyértelmű (akit fizikailag bántalmaznak nyilván nem ebbe a csoportba tartozik).

        Engem sokkal inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy a nagy szerelemből hogyan jutnak/jutunk el a sárdobálásig, a köpködésig. Hol van az a pont, amikor elromlik, miért nem vesszük észre, van-e olyan pillanat, amikor még megmenthető és ha igen, akkor érdemes-e és stb.?

        • Nem tudom, hol van az a pont, általában már csak azt látom, hogy már nagyban utálják egymást a felek. Van néhány ismerősünk – főleg az idősebb korosztályból – akik így élnek több mint 20 éve, de azt még nem mondták el, hogy jutottak eddig. Sokan anyagi okokból nem válnak, mert félnek, hogy egyedül nem tudnának megélni, vagy nem tudják úgy eladni a lakást, hogy abból mindketten vegyenek maguknak valami ingatlant. Kezdetben a gyerekek miatt nem lépnek, aztán meg jönnek a betegségek, az öregség, akkor meg azért nem. A férjem szerint az emberek általában inkább választják a biztos rosszat, mint a bizonytalant, félnek a balhétól, és attól, hogy egyedül maradnak. Azt látják, hogy másnak se jobb, másnak a férje is iszik, vagy bunkó, és inkább maradnak.

      • Illúzióink vannak, önfeláldozásra és öngyűlöletre, önsorsrontásra vagyunk szocializálva. A “család” védelmében a média és a közbeszéd is beáll emögé, és eteti a népet, hogy szeretni kell, meg többet szexelni. Senki sem buzdít asszertivitásra, méltóságra, és ebből konfliktuskerülés, gyávaság, élethazugság és tönkremenés lesz.

        • Erről a “szeretni kell, meg többet szexelni” dologról jutott eszembe, hogy a legtöbbet hallott jótanács keresztény körökből: “a szeretet döntés kérdése”. Lófaszt!

      • Az utolsó bekezdésed úgy igaz, ahogy leírtad, Arita.
        Kiállni magadért nem nőies, a közvélekedés szerint, és, hogy még mennyi minden “nem nőies”, azt meg lehetne írni napestig.
        Az alárendelődés a nőies, meg a tűrés, passzivitás, meg még sok lélekgyilkos dolog.
        Így vagyunk nevelve.

          • Hát hogyne tudtam volna!
            Férfi a Nap és a Szaturnusz, az átvilágító minőség.
            Ki vagyok ám művelődve.
            Külön probléma, hogy ha nem vagy elég nőies és befogadó, hüvelyi orgazmusod se lesz soha!
            Ez tény, mert benne van a csillagokban, és Oravecz Éva Csilla is megmondta.
            Semjén Zsolttól Müller Péterig olyan okos mindenki a nőies nő kérdésben, hogy csak na!

          • És basszus mindig, a sötét, a rideg, a negatív a rosszabb, a gyengébb, a kevesebb, a kisebb a női oldal! Hogy én ezt mennyire utálom, pláne, hogy nem múlik el nap, hogy ne dörgölnék ezt valahol, valamilyen formában az orrunk alá. Mint az alábbi “tuti biztos” terhességi tesztnél, na mit gondoltok milyen nemű lesz a gyerek, ha a jóslásra használt gabonamagvak több és nagyobb csírát növesztenek? Naná, hogy fiú! Mi más utalna lányra, mint a satnyább és kisebb csírázó mag 😦 http://www.tudasfaja.com/hihetetlen-de-mukodik-az-egyiptomiak-igy-csinaltak-terhessegi-tesztet/csírázó mag

      • Az egyik ismerősömnek volt egy bántalmazó kapcsolata, rendszeresen megverte a barátja. A legmegdöbbentőbb a történetben az volt, hogy a csaj marha erős, ráadásul profi küzdősportoló. Úgy elláthatta volna a nagydarab, de puhány pasit, hogy egy életre elmegy a kedve mindenféle bántalmazástól. Mi késztette mégis arra, hogy tűrjön? Milyen hatás lehet olyan erős, hogy az alapvető védekező ösztönt is kiöli az emberből? Úgy gondolta, hogy megérdemli? Szerintem ez baromi ijesztő. Hogy nemcsak külső tényezők hátráltatnak, hanem a saját fejedbe is be vagy zárva.
        És ha ezt kivetítjük a társadalomra: Magyarországon (és az egész világon) többségben vannak a nők. Sokan közülük okosak, tájékozottak, iszonyat erős politikai és gazdasági erőt jelentenének, ha összefognának és kiállnának magukért. Olyan ez, minta egy óriást akarnának pszichés terrorban tartani, bebeszélni neki, hogy ő alárendelt, gyenge, örüljön, ha szolgálhatja a többieket, és ne akarjon keménykedni. Ugyanis félnek, hogyha öntudatra ébredne és keménykedne, nagyon rossz világ jönne rájuk.

        • “Úgy gondolta, hogy megérdemli? Szerintem ez baromi ijesztő. Hogy nemcsak külső tényezők hátráltatnak, hanem a saját fejedbe is be vagy zárva.”

          Ez így igaz.
          Engem is vert az utolsó időszakban, de brutálisan.
          Nem ütöttem vissza, mert “egy nő ne!”
          Aztán fojtogatott, és leszorított, akkor felszakadt bennem valami, ami addig csak gyűlt, beletéptem a szemébe, és karmoltam az arcát, nem tudom, hogy löktem el, hogy volt erőm, nem könnyű, ha fojtogatnak, és érzed a nyakadon a szorítást, halálfélelmem volt.
          Ösztön volt, vagy nem tudom, életösztön talán.
          Az volt az utolsó.
          A többi verés után sírtam, akkor nem, de nem is volt tovább.
          Eddig se kellett volna eljutni.

          • Azon gondolkodom, hogy milyen lehet az ilyen férfi?
            Úgy a lelki világa, meg fizikálisan – mert az utcán nincs az arcára írva senkinek, hogy egy állat.

            Hihetetlen ez az egész.
            Elsüllyednék a szégyentől, ha megütném a feleségem. Nem tudnám tovább folytatni, annyira szar alaknak érezném magam.
            Bárcsak érezném, hogy egy ilyen verés után mi van egy ilyen ember fejében – mert hogy lelke nincs az tuti.

            • Nincs az arcára írva, sem az irodája ajtajára.
              Jóképű volt, okos, figyelmes.
              Szerettem, nem “összejöttünk”, én szerelmes voltam.
              Mikor már az utolsó bugyim is ott volt a lakásában, akkor kezdett megváltozni.
              Irracionális volt az egész, hogy mi van?
              Ez az ember ugyanaz az ember?
              Akkor kezdtem azt mondani, hogy “Nem!”
              Rettenetesen bepörgött, “Mi az, hogy Nem???” “Az, hogy nem!”
              A verés a vége volt, amikor először történt, nem akartam elhinni.
              A fejében nincs semmi más, csak az, hogy én vagyok a hibás mindenért.
              “Igazi nő nem mond nemet, alkalmazkodik.”
              Van, aki nem mond nemet.
              Hogy őket is megverik-e előbb-utóbb, vagy csak a lassan ölő méreggel gyilkolják, azt nem tudom.
              A szóbeli bántalmazás nagyon alattomos.
              Sajnálom a bántalmazott nőket nagyon.
              Gondolkodtam, hogy hogyan segítsünk, első lépésben mindenképp oda kell tenni a felelősséget, ahova való, az elkövető vállára.
              Utána lehet boncolgatni, de enélkül nincs jó segítségnyújtás.
              Torz lesz, hibáztató.
              Sok még a tennivaló, nagyon sok, a szakemberek felelőssége óriási.
              Nem lesz egyszerű menet, pláne most, hogy megerősödött itthon az “erősebb kutya b.szik” felfogás.
              Nem szép, amit látok, sajnos.

            • “az utcán nincs az arcára írva senkinek, hogy egy állat.”

              És ha belegondolunk, hogy alsó hangon a nők kábé egyötödének már volt olyan párkapcsolata, ahol rendszeresen bántalmazták fizikailag. Ha 1:1 arányt veszünk, akkor minden ötödik férfi bántalmazó. Ez alapján, ha csak mondjuk leugrassz tejért a boltba, akkor is egy csomó ilyen állat jön veled szembe az utcán.

        • Oh, ha tudnád hányszor hallottam bántalmazott nőktől, hogy azért vert meg, mert megérdemeltem! (A munkám kapcsán ismerek jó párat.) És pont tegnap kellett meghallgatnom, hogy a hamarosan beköltöző nő maga is tesz azért, hogy annyira fojtogassa a férje, hogy újra kelljen éleszteni, mert biztos kirpovokálja, mert nem tud verés nélkül létezni. Mindezt szakemberektől és nőktől! Már többször megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy ez nem így van és ez egy áldozathibáztató hozzáállás, de nem értették – pedig képzett, intelligens nőkről van szó.
          Szintén tegnap elmagyarázta nekem az egyik nő, hogy ő tehet a kapcsolati problémákról, mert ő nagyon féltékeny. Nem ám a pasija, aki a FB-on minden kicsit vonzóbb nővel csettelni próbál, szexuális ajánlatokat tesz nekik, meztelen fotókat tárol más nőkről a telefonján. Igaz, közben mindig mondja, hogy nincs miért féltékenykedni, nem csinál semmit és a nő hagyja abba a féltékenykedést, mert tönkre teszi a kapcsolatukat. És ezt a nő csont nélkül benyelte. Sőt, a környezete is arra buzdítja, hogy ne legyen féltékeny, ne csináljon jelenetet, fogja vissza magát. Nem tudom, hogy ilyenkor mit kéne tennem, mit kéne mondanom. Szeretném megrázni ezeket az embereket, hogy figyelj ébredj fel! Nem te vagy a hibás, hanem a pasid! Nem a bántalmazott tehet arról, hogy X éve bántalmazzák, majdnem megölték! Nem te csábítottad el 12 évesen az anyukád élettársát, nem te voltál a hibás. Ő volt egy mocskos féreg. Meg is szoktam ezt mondani, hogy legalább egyszer az életben hallják. Ilyenkor ezek az emberek meglepődnek, majd nekem bizonygatják, hogy de bizony ők tehetnek mindenről, mert……

          • Én most olvasom a Mérgező szülőket, nem először. Sok kérdésre ad választ, nekem most azt hiszem elsősorban azt, hogy a legmélyebb szarból nem tudok egyedül kivergődni, hiába hiszem magam erősnek, és senki más nem segíthet, csak szakember. Akik azt mondogatják,hogy ők tehetnek mindenről,még a hárítás, tagadás állapotában vannak, valójában még fel sem ismerték, hogy mi a valóság és lehet, nem is fogják soha.

  13. Igen, minket anno megevett a szerep. A lényeg, hogy tanuljunk belőle és lehetőleg legközelebb ezt a hibát ne kövessük el mással, máskor, más helyen és helyzetben. Az eleje persze pusztulat nehéz, aztán szépen lassan kivilágosodik az élet majd fénnyel telik meg.

  14. Nálunk úgy van,hogy néha megsértődöm a gesztusaiért,kérdéseiért,szenvedek egy adagot majd lehiggadok.
    Akkor már gyöngéd érzéseim vannak 🙂
    Van egy dolog nálam,hogy az emberek jellemét azonosítom-első reakcióként -a megnyilvánulásikkal :beszédsebesség(hadarás), frekvencia,röhögés, hangosság. Vén fejjel még mindig így reagálok az emberekre 😦
    A férjem sokszor feldühít anélkül, hogy értené mit tesz. Sokszor nem érti mi idegesít. De látom,hogy szeret mert igyekszik kedveskedni, ha hibázott elnézést is kér, hogy nem volt szándékos. Ajjaj, én sem vagyok egy józan,bölcs,türelmes személy.

  15. Ebben a cipőben járok épp. Próbálom eldönteni, kiválogatni, rájönni magamra – és közben időnként rettenetesen önzőnek érzem magam. Eddig az volt a kérdés, szeret-e, most hozzájött egy másik: szeretem-e. Változni kezdtem, gyógyulni, nagy erőfeszítések árán. Most ő is változtat, de nem tudom, mi jön ki a végén. A döntést elnapolom, most csak figyelek (önző módon leginkább magamra)..

  16. Van az úgy, hogy nem kell a dolgok mögé látni, vagy felforgatni minden követ, hogy megtaláljuk a viselkedésre a magyarázatot. Nem vagyok a terapeutája, vazze, ez egy felnőtt (?), férfi-nő kapcsolat (?). Elég feltenni a kérdést: amit csinált, az netto bunkóság volt? Igen. No, akkor lapát. A szerelmi életemről szóló jelentést hallhattátok. Úgy tűnik, én már így is maradok. 😀

    • Jó, de ha onnan nézem és megértem, akkor már nem is bunkóság… hanem mondjuk nem meri kimutatni az érzéseit, vagy nagyon össze van zavarodva, és csak maszk ez a viselkedés, amit egy nap letépsz… ő is szenved tőle, hogy ilyen (jaj, a legnehezebb: a bűnbánó férfiak), és különben is, senki sem tökéletes, biztos te is idegesítő vagy, csak ne legyél olyan nagyra magaddal, ő meg mástól szenved, te is bántod… áááááá.

  17. Ész és érzelem. Higgadtan, kiegyensúlyozott kapcsolatból szemlélve nagyon egyszerű a képlet. Persze, ha visszanézek, hogy a bölcsnek hitt fejemmel mikre voltam képes gyenge pillanataimban… Hogy miket hittem el szeretetnek… Hogy milyen méltatlan helyzetekbe sodortam magam…az érzelmeim, igen… Jaj.

    Azthiszem el kell jutni arra a pontra, hogy már a legelején bárkit bármikor el tudj engedni. Hogy a szeretet egy racionális látásmóddal párosuljon. Hogy ne kreálj azt, ami nincs.
    Hogy tényleg elhidd, hogy jobb egyedül. Hogy ha kussol és nem oszt meg, akkor ne folytasd.

    Ha nem érzem, hogy én kellek, akkor azonnal lezárom. Persze csak most majd 40 évesen.

    Ha nincs változás, akkor lépés iiinduuul.

      • Ész és érzelem. Racio vs emocio. A racionálisnak ON állapotban kell lennie, ahhoz hogy valaki ezeket…
        “A bizonytalan igen, az nem. A hol igen, hol nem, az is nem, hacsak nem virított időközben valami lényegileg újat, meggyőzőt. A kétely benned, az azt jelenti, hogy ez nem működik. A sokadszor előtörő kétely biztosan azt jelenti, hogy vége van.” …helyesen értelmezze.

        Szerintem a kínlódások alapja az, hogy egy nő sokkal gyakrabban dönt emocionális szinten. Látja, de érzelmi alapon racionalizál… “nem olyan rossz ez….”
        Pl. mayerfanny írja fent: “amikor az exem először eljutott oda, hogy bocsánatot kérjen az undorító viselkedéséért (pontosabban csak az egyik momentumért), akkor pontosan tudtam, hogy egy percig nem bánta meg, csak felmérte a várható kövtkezményeket és úgy gondolta, hogy ez szükséges ahhoz, hogy minden maradjon a régiben”

        Hideg elemzés, (ész)érvek szükségesek ahhoz, hogy a “jó lehet ez még” helyett lássam, hogy “nem, ez már nem lesz jó”. Szerintem hasonlókról írunk, más szavakkal.

          • jogos a kérdés, de: nem eléggé, nem kellöen- ezt irtam. tehát nekem nem elég amit nyujt, neki meg kelletlen dolgokkal is szembe kell néznie, pl. mert ellent mondok, vagy éppen a sarkamra állok.

            • Ellentmondok???? Hát igen, mert merek önálló véleményt alkotni, mindenröl. Ès ez neki probléma! Mi az, hogy nem vagyok vele egy véleményen??? Hát nem szeretem? Ez nem feleség…stb (hozzá kell tennem, h származását illetöen szir,de ö már itt, németben nött fel) Ugyan a magyar férjem sem volt jobb, az meg lusta volt: sör, tv, munka nuku. Egyébként a linkeket köszönöm, de egy válás már mögöttem vank;akkor tiz év körül voltak a gyerekek. Azt látom, h legtöbbször a nök hazudnak önmaguknak, hogy jajjdejoez másnak se jobb-neaggódj. Vagy a másik érv, a gyerek.
              A gyerek persze nem veszi észre, amig kicsi, hisz én mindent beleadok, nagyon törödök vele, meg a család hangulatáért is: az én káromra. Vagyis folyamatosan “dolgozom” magamon. Hordom vödörrel a vizet a vulkánra…. Na! Ennyi elég is!
              (csak felizgatom magam)

  18. Pedig szerintem tényleg nem egyszerű “jól szeretni”, igenis meg kell azt tanulni. És most direkt nem is beszélek senkiről, csakis magamról: hogy nálam a szeretet mindig az agyonféltés, a féltékenység, a hiszti…Ne elemezzük miért, mert unalmas. De éppen mert magamról tudom, hogy nem egyszerű változni, nem várom el a partneremtől sem, hogy “csípőből” jöjjön neki a…hogy is írjátok? Méltó, szabad, szimmetrikus…na, mik vannak még.
    Az én emberem bizony szeret és bizony néha nem tudja kimutatni. Szerencse, hogy máskor meg igen, többször igen, mint nem, de vannak pillanatok, mikor tudom, hogy csak áll, mint a díszfasz és nem jönne rá a világért se, mi kell nekem. Akkor persze visítok.
    És igen: némi pszichológia, annak ismerete, hol és hogyan nőtt fel, a család, a környezet segít abban, hogy megértsem. Ez nem önáltatás nálam, nálunk, hanem a tények. Harmincnégy éves volt, mikor megismerkedtünk, nem várok radikális változásokat, mert eleve nem hiszek abban, hogy ennyi idősen lehet változni és mert ideje sincs rá: egy héten hat napot dolgozik reggeltől estig, nem fogok neki este 9-kor elkezdeni pszichologizálni, hogy drágám, boys don’t cry, men do. Ha egész nap nem evett semmit, fizikai munkát végzett, nem akarok neki kiselőadást atrtani arról, hogy mi az az asszertív kommunikáció. Kap egy puszit meg csirkeszárnyakat.
    Mert velem sem egyszerű. És mert minden hülyeségem ellenére kibír, ezért már érdemrend jár neki.
    Szóval én -ha nyilván nem is olyan buta módon, ahogy a posztíró karikírozta- hiszek a klisében, hogy szeret, de.
    És mivel alapvetően mindketten jól érezzük magunkat ebben a kapcsolatban, nincsenek játszmázások, nincs fájdalmas-fagyos csend, csak kompromisszumok a másik néha leküzdhetetlennek tűnő jellemhibáival, én elfogadom ezt a helyzetet így.

    • Ez hihetetlen, pont ilyeneket akartam én is írni, csak én keserűbben, mert nálunk nincs jó érzés.
      Én akkor ismertem meg a férjem, mikor ő volt 40, én 25. Akkor még nem tudtam, hogy bizonyos dolgok nem fognak változni. De szerencsére lett olyan, ami meg igen. Tisztában vagyok a családi hátterével, és nagyon becsülöm azért, amiért ki akar jönni azokból a börtönökből, ahova őt otthon zárták. El is kezdte, és jutott is valahova. Nekem az az ijesztő, hogy ameddig eljutott, úgy még mindig nem jó. Mert azok a dolgok, amik nem változnak, ijesztően irritálnak engem.
      Nálunk sincs játszmázás, mert nyílt harc van a gyerekek nevelésével kapcsolatban. Emiatt képtelen vagyok hozzá közeledni, mert ezen a területen mintha nem is hallaná, miket mondok. Annyira leírt engem, mint anyát, hogy szinte levegőnek néz a fiam. Ebben nyilván én is elrontottam ezt-azt, nem voltam jó anyja, de folyton rajta voltam a témán.

      Én nem tudok jól szeretni. Nem álltam mellé, amikor kellett volna, és akkor is basztattam, amikor nem kellett volna. Ő támogatott engem mindenben, de aktívan nem tett hozzá a mindennapjaimhoz túl sokat. Két nyomorult ember kötötte össze az életét, mert egyiket sem szerették otthon feltétel nélkül, csak sérülten, ostobán, töredékesen.
      Olyan elképesztő elvárásokat támasztottunk magunkkal szemben, mikor még semmire nem láttunk rá, hogy utólag már nevetséges. Egyszerűen csak meg kellett volna tanulni úgy élni, ahogy szeretnénk, és még ez se megy.
      Nem tudom, most hányadán állok. Szerintem ő elment önismeretben és fejlődésben addig, ameddig lehet, nekem még vannak köreim, amiket le kell futnom. És ami marad azután, az már úgy lesz. Ettől fut végig a hátamon a hideg, mert az meg nekem nagyon kevés.

      • ” Ettől fut végig a hátamon a hideg, mert az meg nekem nagyon kevés.” Pont ezt mondtam ki két nappal ezelőtt. Felszabadító volt. Ja, és hozzátettem, hogy nekem ez a kevés nem kell. Rám soha nem jellemző nyugalommal kezelem az új helyzetet.

      • “Annyira leírt engem, mint anyát, hogy szinte levegőnek néz a fiam. ”
        Ezt nagyon fájó olvasni, és nagyon remélem, hogy kicsit eltúlzod, és úgy megmutatnám neki(az írásodat) , ha ismerném, és nagyon drukkolok, hogy ez idővel változzon. Változnia kell, ha már ennyi melót beleölsz az önismereti, kapcsolati, anyasági utadba. Ettől meg (“Nálunk sincs játszmázás, mert nyílt harc van a gyerekek nevelésével kapcsolatban.”) a fejem verdesem a falba, és kérdezem az univerzumtól, hogy miért, miért nem tudnak a férfiak (néha nők is) együttműködni szülőtársként, hogy ne szaggassák szét a gyermekeiket, miért nem csak ők a fontosak? Sajnos zömmel ebben hatalmi, önös játszmákat érzékelek. Engem is ért hatalmas pofára esés apuci jóvoltából, sok-sok év különélés, büszkén hordozott baráti viszonyunk ellenére, amikor közös gyermekünk ráolvasta apucira a neki nem tetsző vonásokat az életében, amire apuci válasza egy sok oldalas levélke volt, amiben anyucit próbálta meg beszennyezni nem ám csak fekáliával, hanem vérrel és korommal, azzal a címszóval, ha már ennyire felnőtt vagy, ismerd meg anyád sötét oldalait is. Mindeközben velem apuci heti többször bájosan csevegett továbbra is, mintha mi sem történt volna. A levélkét nem a lányom jóvoltából volt alkalmam olvasni.
        Nem tudom hány éves a fiad, de bíznod kell benne, hogy a nagy zavarosból idővel a tiszta képet fogja látni, veled, az anyaságod, anyai érzéseid, mivoltoddal kapcsolatban.
        Én ezt kívánom neked!
        És minden nőnek, anyának, akinek zavaros a viszonya a gyermekével.

    • “eleve nem hiszek abban, hogy ennyi idősen lehet változni és mert ideje sincs rá” Az emberi személyiség hihetetlenül rugalmas, és nincs kritikus kor, ami után már nem lehet változni. Ébernek, nyitottnak meg maradni jó, vagy lassan, saját döntésből, esetleg sokkok, traumák hatására válni azzá. De hogy más akarja, hogy az ember fejlődjön, miközben ő maga nem akar???…

      Azon filózom, hogy van ez: nekem minimum, belső kényszer, nemlennepofámmáshogy az iszonyatos, önelemző, tépő őszinteség (ti. nem tagadom le, mi van, beszélek a legmélyéről is, el bírom viselni, nem maszatolok, nem védem az énképemet — felszabadító egyébként), a sok kognitív disszonancia elviselésével együtt, és nagyon régóta. A másiknak meg megugorhatatlan akadály, ritka pillanat, nyomasztásnak érzi ezt az igényt. Miért?

      • Igen, ezt még bontogathattam volna, csak így is lassan egy árkust teleírok, de tudtam, hogy támadható és persze megint nem így akartam írni.
        Szóval minor változásokban, árnyalódásokban bizony hiszek, csak az alapvető személyiségjegyek vésővel való faragásában nem. Azért mindenki megdolgozott, túl sok dologból áll össze, legalábbis én magamról tudom, hogy a hibáimat be tudom látni, s épp ezért igyekszem is csiszolgatni, de alapvetően ugyanaz vagyok, aki tíz éve, csak szerencsére árnyaltabb.

  19. Mikor a kedvessel találkoztunk, és elkezdtünk valamit kezdeni egymással, volt egy-két alapvető szabály, amit lefektettünk. Pl. hogy nem játszmázunk, nem csinálunk olyasmit a másik kedvéért, amihez semmi kedvünk (csak vészhelyzet esetén, mondjuk mint családi ünnepek), meg ilyenek, mindkettőnk régebbi párkapcsolati problémáiból kiindulva.
    Ő tényleg nem tanulta meg, hogy kell kimutatni a szeretetet, nem nagyon volt kitől. Én meg viszonylag hamar mutattam, mondtam. Rájött, hogy ez jó, és akkor már ő is. (Néha most már nem mindig veszi észre, hogy egy egyszemélyes ösvényen, mikor az ember az emelkedő miatt amúgy is az életéért küzd, inkább verbálisan közölje, mennyire kedvel, és ne fogja a kezemet 🙂 ) Ez kettőnk viszonylatában eleinte nagy parám volt, mert szenvedtem eleget a húszéves házasságomban a szeretet-nem-kimutatásával, pedig ez nekem fontos. De úgy látszik, tanulható, vagy inkább felszínre hozható.

    • Ehhez azt tenném hozzá, hogy igen, szerintem is felszínre hozható, de csak akkor, ha nincs teljesen lebénítva, kinyírva ez a rész az emberben. Van, aki csak kapni akar, mert annyira nem kapott semmit otthon, hogy az egész élete arról szól, hogy legyen valaki, aki hordja a vizet a lyukas korsójába. Ilyen emberrel nem lehet együtt élni. mert soha, semmit nem fog beletenni. És még csak nem is tehet róla.

    • Lehet, hogy én azért állok így hozzá, mert voltak már előtte “önagyonelemző” kapcsolataim, ahol mindketten kurvára asszertívek meg kommunikatívak voltunk és az egész iszonyatos volt. Játszmázások a szavak mögött elrejtve, s ki kellett találni, hol vannak a trükkök.
      Szóval ellenkezőleg, nálunk nem a fájdalmas hallgatás van, hanem -én így élem meg- nyugodt csönd.
      Valahogy egyszerűbbek lettek a dolgok, és hát persze én is tudatosan választottam ilyen embert, hát hogyne, hogy végre ne kelljen elemezni. Magyarázni. Hogy mi volt, miért volt, mit gondoltál akkor, hogy élted meg, mi okból. Persze még így is szoktam és az ember ebben jámbor partner, de azért jócskán csökkentettem. Most ha mélyen a szemembe néz és azt mondja, “tudod, tegnap nem voltam éhes. De ma éhes vagyok. Egy kicsit.” – akkor nem kezdem el találgatni, ez mit jelent, miért nem volt tegnap, nem jót főztem, burkolt szemrehányás? És ma miért csak kicsit, ez mi akar lenni, tegnapelőtt nagyon éhes volt, ma mi van??
      Éhes. Kicsit. Kész.
      Tök jó így 🙂

      • Én sem elemeznék. Mondjuk pont nekem főzésileg irtóztató önbizalmam van. Meg szexileg is. Meg még kulturálisan, intellektuálisan, életélvezetben. Takarításilag meg jólelkűségben meg gyereknevelésben kevésbé. 😀

      • A nagyon gáz, nemmutatomki időszakban is lehetett érezni, hogy ez jó lesz És nem úgy, hogy majd én marhára dolgozom rajta, és akkor talán. Hanem úgy, hogy neki is jobb lesz így. Minden este elhangzik valami olyan mondat, ami arra utal, hogy neki most így jobb. Én meg reagálok, hogy persze nekem is, és akkor békésen elalszunk egymás karjában. (Á, nem, sokszor bőgök, és szegény nem érti, próbálom mondani, hogy nem miatta, de mégis azt hiszi, aztán jön a közös platform.)

        • De én azt mondom, hogy amikor “nemmutattaki”, akkor is tudtad, hogy ott és akkor szeret, nem?
          Ismerek egy párt, úgy képzellek el benneteket. Szép, fiatal, ápolt, karcsú nő (egyike a nagyonszép, ősz, fiatal ismerőseimnek), és egy suta nagy mackó, túlsúllyal és előnytelen ruhákban. A nő bújik, ölel – a pasi meg láthatóan zavarban van, társaságban legalábbis, átkarolni is nehezére esik. Mégis, kívülről is, süt, mennyire szereti ő is a feleségét.

          • Mit tudom én, van, hogy csak úgy, mert az jó, hiányoznak a lányok néha, vagy csak rám tör, hogy mikor leszek úgy itthon ebben a városban, mint Budán, meg ilyesmi.

      • Persze. Szóval a mienk még “az ezért érdemes” kategória.
        De lehet, hogy nekem azért is jó így, mert már nem hiszek a szavakban. Minél okosabb, találóbb egy szó, általában annál nagyobb dolgot akar elleplezni. Valahogy elvesztették az értelmüket a szavak. A hallgatás tisztességesebb. Mondom, amíg (!) nem kíséri “a hallgatás fájdalma”. Volt olyan is, úgyhogy felismerem, ha jön.

        • A tett a lényeg. A szó és a gesztus (ölelés, simogatás) nagyon jól eshet, és persze hogy fontos is, de ami igazán döntő, az a tett.

          • Ismerős valahonnan ez a szöveg! De viccen kívül: nálunk az iskolás gyereket szállítós korszakban volt az, hogy reggel az autóban, (amit csak én vezettem, hullafáradtan, kialvatlanul, mindenre figyelve) az ex minősíthetetlen hangon baszott le mindhárom gyerek füle hallatára mindenféle vélt vagy valós hibámért, úgy, hogy a munkahelyen fél óráig tartott, míg úgy-ahogy összekapartam magam, de volt, hogy egész nap rágódtam ezeken az odavetett bunkóságokon, este pedig “úgy szeretlek…” Nos akkor?

            • Nem egészen értem. Hát épp ez az. Az, hogy megsimogat, meg mondja, hogy szeret, az csak szó, gesztus. Az viszont már tett, hogy a gyerekek előtt megszégyenít. Az már nem csak ilyen megfontolásból kinyögött szó.

  20. Fabulának 20.42-re, de nem engedi oda tenni.

    “Váó, a régi pasi sztori egy ritkaság, gondolom 🙂 ” hát, én még ilyet nem pipáltam, ha más meséli, el se hiszem. de itt gübbedjek meg, ha nem igaz. (nincs ennyi fantáziám, hogy ilyet kitaláljak, sajnos. de a mai napig mulattat a történet.)

    “Én is azt gondolom, hogy az (egyik) tanulság, hogy ne neveljünk (felnőtt) gyereket. És igen, én is ezt tettem folyamatosan, öntudatlanul. Kiszolgáltam, minden percben lestem, mivel tehetek a kedvére és próbáltam rávenni, szokjon le a cigiról, piáról. Úgy éreztem, ezzel a szeretetemet, törődésemet fejezem ki felé, de aztán rájöttem, ez senkinek nem használ. De azt hiszem, ez is valamiféle kimondatlan elvárás. Mert ha mondjuk piás volt, vagy valami más hülyeséget csinált, akkor az anyós még ENGEM BASZOTT LE, hogy miért engedem neki, hogy igyon. (Ő miért engedte apósnak egy életen át, arról nem volt szó). Kb. ezerszer mondtam el neki, hogy felnőtt ember, és nem vagyok az anyja, de nem értette.”

    annyira szeretném megérteni, mi ez az őrült, mindent felülíró megfelelési vágy a nőkben. az anyja véleménye? egy olyan anyáé, aki ezt nevelte a gyerekéből? (mert az valószínű, hogy apa a környéken se volt, mikor gyereket kellett volna nevelni, az rendes családoknál a nő feladata…) ő oszt eszet? was? igen, hála istennek, túl jó családból jöttem ahhoz, hogy ezt a részét átérezhessem, ezért az irodalomból tájékozódom, és folyton döbbenek. eljátszom a gondolattal: ha ez a nő egyszer azt mondaná az anyósnak, tartsa meg magának a véleményét, mi történne? és sejtem, mi, és ez borzalom. ahogy olvastam régen a Vakmacska által szerkesztett blogot, azt láttam, hogy meg akarnak felelni még a sógornőjüknek meg a keresztanyjuk szomszédjának is. ez lenne az ára az el nem magányosodásnak? vagy mi a fizetség?

    “felnőtt ember, és nem vagyok az anyja” – miután tízmilliószor elmondtam ezt az exnek, rájöttem, hogy pontosan ez a baj. neki egy darab nő felel meg a kerek világon, csak azt nem dughatja meg, mert az anyja. valahol ekörül függetlenítettem magam tőle lélekben. hagyományos családmodell rulez.

    • Nem vág témába, de az utolsó bekezdésedről az jutott eszembe, hogy nálunk, saját anya híján az ÉN anyámmal fújnak egy követ. Mert én minek járok terápiára, nem jó ez a múltban vájkálás? Ha megkapom házi feladatnak, hogy generáljak magamban haragot, mert alapból képtelen vagyok rá, akkor kórusban mondják, hogy nem kéne. Sorolhatnám…
      Úgy szeretik egymást és olyan jól egyetértenek, hogy néha elgondolkodom, mi a frász van?

  21. virezmának 14-e 08:03-ra: “21 évesen vesztettem el a szüzességemet, 6 év után hagytam el (idén április), és istenbizony azt hittem, hogy ő lesz a társam életem végéig. És most így, 28 évesen kell kitalálnom, hogy hogyan működjek a világban szexuálisan meg érzelmileg, és tartok tőle, hogy nem egyből az életem szerelmébe fogok belefutni, de ne legyen igazam!”

    ez nagyon kemény lehet. nem akarnék tanácsokat osztani, csak mondom, ha, mondjuk, a lányom lennél, büszke lennék rád, hogy meglépted, nem ragadtál bele a posványba, amibe sokan, hanem bátor voltál, és arra biztatnálak, meríts ebből erőt, vesd be az összes “megjutalmazom magam” praktikádat (kinek a wellneshétvége, kinek a piros ruha a kirakatból, kinek a blogírás stb.), és csak találd meg és érezd jól magad, ne akarj most gyorsan máshoz kapcsolódni. főleg amíg úgy fogalmazod, “tartasz tőle”, hogy nem egyből az igazi jön. ismerkedni, flörtölgetni jó egyébként, de ilyen állapotban szerintem még veszélyes. majd ha elhitted, hogy isten ajándéka a férfinemnek, hogy felszabadultál, és érdeklődhetnek irántad, mert már egész vagy, erős, független, szép és okos, majd akkor. (szigorúan magánvélemény.)

  22. Nem tudom, nekem az jutott eszembe, hogy akar ferfiak, akar nok vagyunk sebekkel erkezunk a felnottkorba es a “nemunkhoz illo” modon probaljuk megvedeni magunkat a tovabbi sebektol. Nekunk noknek az okozza a nagy problemat, hogy a tarsadalmi berendezkedes a ferfiak erzelmi vedekezeset es elkeruleset tamogatja meg, valtozatosan es otletekben gazdagon.
    En kislanykent neztem vegig a szuleim vergodeset es azt, ahogy az egyenlotlenseg szarbaszokkent es burjanzott csak egyre, majd fojtotta meg a kapcsolatot. Az, ahogy regaltak az egyenlotlensegre, az az igazan tanulsagos.
    Anyam hetret gornyedt 3 gyerek, teljes allas, egyetemre jaras mellett. A haboruban tobbszorosen megeroszakolt anyja tragediajat cipelve magaval. Amikor az apam egy szal bundaban es egy par csizmaban es semmi tobb, szerette volna ot latni, kb mi sem allt tole tavolabb, mint ezt nyujtani.
    Apam mindekozben egy zsido “urifiu” semmibevett zabigyerekenek leszarmozottjakent elvezhette a ferfiakkal szemben anyja altal (amugy okkal) taplalt keseru csalodast es megannyi ambivalenciat, soteten kavargo mely fajdalmat es fundamentalis bizalmatlansagot. Szenvedett o ettol konkretan es kozvetlenul mint fiugyermek, a kivetitesek, attolasok mindennapjaiban gyujtogette o is szepen keseru gyuloletet. Boseggel talalunk ilyen melyen sebzett fiugyermekeket az antifeminista nogyulolok kozott, azt hiszem.
    Es akinek az anyja hideg, ugye tudjuk mi mindannyian, hogy annal aztan nagyobb pokol nem szallt meg a foldre. Ugy dontott hat az en apam is, hogy nagy am a bune az anyjanak, es az az igazsagtalansag ami ot erte. Hol volt a szeretet, hol a vedelem, hol a melegseg, az elfogadas? Mive lett a gyerekkor? – kerdezgette egyre csak magaban.
    Ironically, az anyam is hasonlokon morfondirozott. Ilyeneken peldaul, hogy hol a szeretet, hol a vedelem, hol a melegseg, az elfogadas, mi az mar, hogy en fozok, mosok, takaritok, foglalkozom a gyerekekkel es csak ugy dolgozom mint barki mas es szerinte igy vagyunk egalban? Mi az, hogy papirmase nok testet es alakjat hozza fol peldakent, hogy ilyennek kene lennem? Hogy kepzeli, hogy ezek utan meg azon kesereg, hogy nem vagyok eleg izgatoan, odaadoan szexi es meg csak le sem szopom? Hat meg milyen modokon szeretne vajon kihasznalni, semmibevenni es megalazni? Orgazmusom meg meg az eletben egyszer sem volt vele? Mert nem volt. Miert nem volt?

    Megjegyzes: Hany nonek nem volt… Hany nonek ma sincs… Female orgasmic disorder? A noi szexualitast kutatok igen-igen kevesen vannak es tobbsegukben rendesen sotetben tapogatoznak. A ferfi szexualitas sokkal jobban lekoti a vilag figyelmet. Hallgattam mar eloadast neves angol egyetemen ferfi szexualpszichologustol, es dobtam a hatasokat. Eppen hogy csak megtortent az attores es iden ev elejen jottunk ra par alapveto dologra vilagszerte a noi orgazmussal kapcsolatban. A nok nagy tobbsege meg ma sem tudja, hogy hogyan nez ki a csiklo a testen belul. Ezt sem tanitottak nekunk az iskolaban. De a ferfiak barlangos testerol mindannyian ertesultunk 12-13 evesen, jol emlekszunk ra. Vagjuk, hogy ejakulacio nelkul nincs gyerek. Dolgunk tehat nem tobb, mint lelkesen asszisztalni, ahogy a termeszet beteljesiti szent kuldeteset es a ferfi elvez csak egyre, meg akkor is ha nem akarja, ami minket illet, ha mas nem, a petesejtunk majd repes? Kevesnek erzem. Sot, egyenlotlennek. Megjegyzes bezarva.

    Ha az ember sebzett, akkor fel, ha fel, akkor vedi magat, ha nem tudja megvedeni magat akkor kiszolgaltatott es utik-verik, megfelemlitik, vagy elnyomjak, megfojtjak, alazzak, vagy mindezek egyszerre es meg konyortelenul meg is halhat. Ettol altalaban nem ferfiak szenvednek, a fizikai erofolennyel valo visszaeles konnyen adja magat, ugye.
    Aki sebzett, es fel, viszont a korulmenyei miatt tobb vedekezesre kepes, az azokat az eszkozoket hasznalja, ami a rendelkezesere all. Na, itt van a gond, itt bicsaklik meg minden, itt kezdunk el szaguldani elfele egymastol, de ezerrel.
    A ferfikozpontu vilagberendezkedes talcan kinalja a lehetoseget a fefiak szamara az elkerulesre, a meguszasra, a felmentesre, a felelosseg szimpla kibekkelesere, atharitasara stb. Es ezen a ponton, az a no, aki megteheti, azaz, akit nem utnek otthon agyon, elszantta bir valni. Ha kapcsolatban van, es elege van a hiabavalo kuzdelembol, hajlamos lesz nem turni tovabb es kiszallni. Ha nincs kapcsolatban, valogat.

    Megjegyzes: Kuzdeni a kapcsolatert eleve egy ketelu fegyver, mert a no az esetek legnagyobb hanyadaban csak frusztralt duhot es hibaztatast general. Pont olyasmit, amit egy tinedzser nehezmenyezne: Mi van, nem vagyok jo? Nem vagyok eleg? Nem hiszed el, hogy en ezt tudom magamtol is? Mit gondolsz, hogy ekkora sutyerak vagyok? Es igen, jo a kerdes, empirikus bizonyitekok vannak ra, hogy igen, ekkora. Nevetseges, es egyuttal hihetetlen, hogy sokszor alapveto dolgokra nem kepes, es hogy igen, sajnos nem tudta, es mi megis el akarjuk magyarazni es meg akarjuk tanitani neki. O lesz felhaborodva, o fogja megalazva erezni magat, o fog gyuloletet erezni. Okkal. Vannak dolgok, amit egyszeruen tudnia kell es nem tanithatja meg neki senki, ha maga meg nem akarja tanulni. Amugy a sajat erdekeben is. Nehez ebben a rendszerben tanulni, ez ketsegtelen teny. Megjegyzes bezarva.

    Mindketten sebzettek vagyunk, mindketten mar a szuleinktol megsebzodtunk, a kapcsolatuk egyenlotlen dinamikajatol es annak kozvetlen es sulyos erzelmi kovetkezmenyeitol mindket nemre nezve. Mindketten gyanakszunk, mindketten rossz uzenetet kaptunk az eletrol, a nemek kozti kapcsolatrol. Uzenetet, ami nem volt igazsagos es rovidtavon traumatizalja a not, ennek kovetkezmenyekeppen pedig hosszutavon egyik nem javat sem szolgalja. Viszont tonkretesz mindent egymast koveto generaciok hosszu soran at, akarcsak egy bibliai hetedizigleni atok. Es sosem lesz vege, ha mi nem kezdjuk visszafejteni itt es most.

    A ferfi a buntudattal, a szegyennel es az ebbol eredo duhvel van megverve, az ellen lazad, a no a kotelezo tehetetlenseggel, es az elkerulhetetlen rovidebbet huzassal, aldozatisaggal, lenyomassal van megatkozva. A no meg – jo esetben, ha megteheti – ez ellen lazad. Mindkettejuk reakcioja egyuttal tanult viselkedes is. Lattak, megtanultak, hogy csataznak a szulok.
    Amit itt a ferfi meg kellene hogy tegyen, az az, hogy ne eljen az egyenlotlenseg szulte hamis, es es destruktiv jogaival, amikor a novel a bizalmatlansag csatajat vivjak. Ezt a csatat vivjak meg akkor is, ha soha nem akartak, meg akkor is, ha nem is tudnak rola. A bizalmatlansag egy mindkettejukben elo, spontan erzelmi valosag, es mindkettejukben rengeteg felelmet, vedekezest es haragot szul.

    Lemondani az egyenlotlenseg adta jogokrol pedig annyit jelentene praktikusan, hogy porno kikapcs, szerepek torz. eletet keserito, valodi kozelseget es megertest megakadalyozo maszkjai messzire hajitva, agymosott szexualitas helyett szemelyesseg es eredetiseg kultivalasa, targyiasitas, hasitas es szexualis haszonelvuseg gyakorlasa helyett, noi orgazmus eloterbe helyezese – amivel amugy is evezredes lemaradasban vagyunk -, es a human, azaz az erzelmektol atitatott, szemelyessegben megfurdetett szexre valo torekves, es mindezeket sem haszonelvusegbol, hanem egyenlosegbol. Otthoni munka fele-fele. Gyerek UGYANOLYAN MERTEKBEN erzelmi es anyagi felelosseg minket szulo szamara es meg folytathatnam amugy sulyosan basic, totalisan 1.0-as alapvetesekkel. Bocsanat a kisregenyert.

    • Aonouan hozzászólásáról eszembe jutott a pornó, hogy arról volt-e már poszt vajon? Érdekelne, mert én nem igazán látok benne rosszat, mármint engem nem igazán mozgat meg, de ameddig nem erőszakolós, mondjuk “home-video” jellege van, addig miért gondoljátok, hogy méltatlan?
      Hátha változik az álláspontom vagy legalábbis megismerek más nézőpontokat.

      • Akármilyen a készítő motivációja, a fogyasztót nem tudjuk, mi mozgatja, és a rendszer: a szexipar összefüggései érvényesülnek mindenképpen. Ha nem a készítő, akkor a közzétevő, a népszerűsítő vagy a kereső kaszál más emberek szexéhségén, az emberi test tárgyiasításán és személytelen önbizgetési eszközzé tételén. Nem lehet ezt sem dekontextualizálni, egyedileg vizsgálni a tartalmakat, mert a jelenség az érdekes. Mindig minden pornográf tartalomhoz kapcsolódik (együtt jelenik meg, egyikről link mutat a másikra, keresőből egymás alatt jönnek ki, hasonló cég keres rajta stb.) egy csomó olyan, amelyik nagyon is problémás (erőszak szülte, emberi méltóságot lábbal tipor). Mindegyik egy ösvény az iszonyat, a nonhumánná lefokozott szexualitás dzsungelébe. Hasonló késztetésekre ad választ minden pornó, és hasonlóan távolít a valóságtól, valamint emeli az ingerküszöböt. Nekem ez elfogadhatatlan, igaz, én csak szerelemből vagy nagyon erős vonzalomból tudok.

  23. Visszajelzés: miről maradtál le? | csak az olvassa — én szóltam

  24. …nem tudom, nem akarom, “nincs időm” végigolvasni a kommenteket. 25 éves vagyok, 6 éve ismerem a páromat, volt 2 év szünet, hirtelen szakítás, majd általam egy újjáépített kapcsolat…s mostanában azt érzem, hogy görgetem azt a bizonyos követ felfelé, de sehogy sem tudok egyedül felérni a csúcsra. ugyanakkor….bennem az merül fel kérdésként: mi van akkor, ha én nem tudom szeretni őt? ezek után, hogy ennyire akartam? ettől nagyon bűntudatom van. mi van, ha bennem romlott el valami, pedig nagyon akartam…mindig nekem az egész életem egy nagy akarás…

    • Mesélj még, A nagy akaráson felül, belül, mit rejtesz még? Hasonló korú a lányom, hasonlókon ment keresztül, mint te, de a kérdéseid egyelőre zavarosak.
      Mit rejt ez a sok “nem akarom”?

      • Bárhogy is végződik, lesz, folytatódik, gördül tovább: attól is félek, ha maradok, s attól is, ha elmegyek. Nem vele van a probléma – s azt gondolom velem sem, mégis, rémisztő nekem az elkötelezettség, az idő, hogy ennyire régóta – pedig mi az a 6-2 év?! -, s nagyon-nagyon ismerős, ez a görcsös ne menj el-hagyj itt akarás, nem akarás érzés. Lassan hónapok óta nyomaszt belülről ez az érzés…s nem enyhítenek rajta a nagy beszélgetések, s időlegesen. Nem építhetem a kapcsolatomat folytonos elvárásokra, a még-még-még vágyakra, miközben én magam sem tudom, hogy képes vagyok-e adni…
        Az ő részéről én azt látom: boldog velem.
        (de a gonoszmanó a fejemben azt súgja, nem ám, egyszer úgy is csalódni fogsz…ez csak látszat, stb.)

        A káosznak ez csak egy szelete. Olyan sokféle nő vesz körül, s 90%-uk rossz kapcsolatban él, negatív mintát sugároz, félek, hogy rám is ugyanez vár…

        Szeretem ezt a blogot, mert olyan hangokat talál el bennem, amikor nem is tudtam, hogy léteznek, amelyeket nemhogy megfogalmazni, de felfedezni sem tudtam magamban, ugyanakkor nagyon riasztó: tényleg ennyire reménytelen?…

        • Ha mondatonként szedném szét (válaszolnám meg) a megnyilvánulásodat, szőrszálhasogatónak tűnhetnék előtted. Így leredukálom utolsó kérdésedre a válaszom, és referenciaalapnak nem a saját életemet veszem, hanem a saját generációdat. Ahogy írtam, lánykám is 25.
          Akitől sokat tanulok, ez nálunk születésétől kölcsönös folyamat.
          Ami engem nagyon boldoggá tesz, hogy az írmagját sem érzem felőle annak a bizonytalanságnak, ami árad minden szavadból.
          Hasonló ideje van a párjával, mint te. Volt szintén nagy szakítás, majd 4 éve tartó önfeledt, kőkemény munka együtt, egymásért, kétségek nélkül.
          Biztos sokat segíti őket, hogy mindketten nagyfokú önbizalommal bírnak , agyonszerető, kényeztető családban nőttek fel, egyikük sem szenvedett sérelmeket gyermekkorban, leszámítva, hogy elváltam az apjától, mikor 10 éves volt.
          Ezerfelé kalandozik az agyam közben (úgy mesélnék, valahogy most nem megy), így summa szummárum: nem, nem ennyire reménytelen, csak kicsit minden lány jobban bízna magában, élesebben húzná meg első perctől a határait, többet foglalkozna a saját kiteljesedésével,a szolgaság, megfelelés hátrányára, és sokkal, de sokkal jobban szeretné önmagát !!!
          Anyukáddal milyen a viszonyod?

          • Kedves Olvaslak,
            Kicsit megcsapott ez a mondatod: “Ami engem nagyon boldoggá tesz, hogy az írmagját sem érzem felőle annak a bizonytalanságnak, ami árad minden szavadból.” De persze, ez nem a te hibád, mindenkit az üt meg, amire érzékeny, fogékony, ugyanakkor a nap 24 órájában nekem sem arról szól az életem, hogy ezt a gondolatot ráncigálom magamban. Nem is bírnám ki.

            Tudod, az a baj, hogy oldalakat tele tudnék írni szavakkal, mondatokkal, amelyek engem – állítólag leírnak, megismerhetővé tesznek, de mégsem szeretném, mert tudom, hogy így a sorok felett olvasva, nem látnád teljes egésznek azt, aki vagyok.

            Az én életemben két problémás terület van: a “légy sikeres, 20 millió diplomás nő” illetve a párkapcsolat.

            Anyukámmal jó a viszonyom, elfogadó, nyílt kapcsolat van köztünk, bár néha nem könnyű vele – néha velem sem. Az én szüleim is elváltak, amikor 16 éves voltam, anyukám kivirult – de nem mint nő, hanem mint ember, párkapcsolata azóta sincs, valódi -, apukám meg pár éve lecsúszott, munkanélküli, s az ebből adódó lelki dolgok.

            Mivel anyukám pszichológus – ebből talán adódhat ez is -, ezért én egy általánosságban, folytonosan, mindig önmegkérdőjelező ember voltam: “jól csinálom? jó vagyok? lehetne jobb? mi lenne ha?”

            Bárcsak úgy látnám magam, mint egy rubikkockát, akkor néha forgatnék a színeken, hogy legalább egyszer egyszer azt gondolhassam, hogy most jó.

            Múltkor beszélgettem nővéremmel, akinek arról panaszkodtam, hogy nekem folyamatosan “válnom kell valamivé”, mire azt felelte, hogy nem kell: mert már vagy valaki.

            Talán, ez folyik bele a párkapcsolatba is. Mindemellett én azt érzem, hogy az a fajta “kőkemény munka, tudatosság”, amit te is említesz a lányod példájával, csak bennem van meg, a páromban csak akkor lobban fel a lángja, ha már gond van, s úgymond…veszekszünk.

            (elnézést, hogy szétlelkiztem a hozzászólásokat)

            • Bocsáss meg, nem akartam önkéntes lélekbúvárkodni, és a példát sem bibibínek hoztam fel, mert nem feltétlen az én érdemem, néha magam is meglepődök.
              És igen, sokkal könnyebb lenne a helyzetünk, ha a fiúk, férfiak beletennék a magukét, nem csak akkor kapnának észbe -hogy ez nem csak női picsogás, hiszti- amikor már nagy a baj, ahogy írod a magatok példájával.

            • Tudom, hogy ezért megkövezés jár, de akkor is azt hiszem, hogy függetlenedni kell.
              Nem szakítani, függetlenedni.
              Nem “mi” a párommal, hanem “én”, “én ki vagyok, egyedül”?
              Ki vagyok, mi jó nekem, mit akarok, nem mások szemének tükrében, hanem egyedül.
              Ez strapás, de felszabadító.
              Tizenéves koromtól sose voltam egyedül, mindig volt valakim, most annyira jó egyedül lenni, azt csinálni, ami nekem jó.
              “Önmegvalósító nő, fúj, fúj…”
              Fenét!
              Nekünk kell kitalálni magunkat, amúgy meg a férfiak is ezt csinálják.
              Nem lehet megúszni.

            • Persze, hogy jobb függetlenedni, de azért attól függ, milyen a partner.
              Azt látom, hogy a mégoly erős, ragyogó nők sem tudnak előrébb jutni, nem látnak rá a poklukra, se magukra, se a másikra, semmi esélyük a megerősödésre, amíg egy önös partner éri fel az energiáikat teljes természetességgel.

            • Ó, de jó ezeket a szavakat, gondolatokat olvasni – hasonlókat fogalmaztok meg, ami bennem van, csak kiforratlan.

              Kedves Olvaslak, említed ismét a lányod példáját, kommunikációját. A röhejes az egészben – már mint abban, hogy ez nagyon ismerős” -, hogy én is hasonló módon kommunikáltam a párommal, a szakítás előttig. S mindig megkaptam, hogy:”túl durva vagy, túl domináns, túl kritikus, túl irányító”. Miközben a nagymamám és anyukám részéről, akik tudom, hogy nagyon szeretnek, ezek jöttek felém:”Ő egy nagy szívű, jó ember” “Ő egészségesebb lelkileg, mint te…” stb.

              Ha most visszagondolok, akkor van egyfajta elfogultság a női rokonaimban a férfiak felé, nővérem is nagy szeretettel, elfogadással fordul a párom felé – amit meg is érdemel, hiszen nem lennék vele, ha nem érezném tényleg JÓ embernek, a hibáival együtt -, ám ugyanakkor azt érzem, hogy ha egymás mellé raknak minket, akkor MINDIG bennem látnak valami javítani valót.

              Pedig higgyétek el, ha én szerelő lennék, folyton csak csavaroznám, építeném magam, hogy még hibátlanabb legyek.

              A nők gondolkodásmódja önmagukról, s szerepeikről, helyzetükről pedig tényleg nagyon el van maradva…ezt én is tapasztalom. Talán egy barátnőm van, akivel lehet hasonló dolgokkal beszélgetni…s véleményei van, amit el is mer, akar, tud mondani.

        • Nem reménytelen, nem. Csak… nem az a kérdés sem. Úgy tűnik, más a válasz, mint hittük, az a baj, de biztosíthatlak róla (ha az igazi szuverén lét érdekel, ami eléggé gyanús a soraidat olvasva): a kérdés sem az. Az új, valódi kérdésre egyértelmű és boldogító a válasz. Én most itt tartok. Soha nem voltam ennyire nő még, s tán boldog ( = bármit kibíró, párnába nem zokogó, erős tettekre és világos döntésekre képes, nem öncsaló, célokat látó) sem. Két éve halt meg a férjem, nem hittem volna, és mégis. Olvass itt sokat, és adj magadnak időt. Jellemzően kétfelé mennek innen az emberek: keserűen, a majdnem élményével vissza az ugyanabba — ők gyakran meg is gyűlölnek engem, a felkiáltójelet –, vagy abszolút egyértelműséggel a tutiba. Ha nem spórolják meg a folyamatot, az igazi melót, ami ehhez kell, ha nem mentek még egészen tönkre a Hagyományos Párkapcsolat nevű, igen romboló játékban, és ha a lehetőségeik megengedik az új életet (ez kívül is, belül is lehet új élet).

            • Csak ide fér, pardon:
              “Ki vagyok, mi jó nekem, mit akarok, nem mások szemének tükrében, hanem egyedül.”
              De nagyon jól írod. Egyik szent küldetésem, hogy ezt minden és mindenki ellenében erősítsem a lányomban. És nem csak azért, hogy akkor is teljes értékűnek érezze magát, ha esetlegesen szétmennének a párjával.
              Ezekért a gondolatokért nem megkövezés járna, hanem pontokba szedve (akár ennek a blognak a lényegi részeit tömörítve, huszonévesek, v még ifjabb lányok nyelvére “zanzásítva”) nyomtatott formában kellene nekik tanítani.
              Hasonlóan a fiúknak is íródhatna ilyen tanagyag, hogy két oldalról legyen megerősítve a történet. Én a környezetemben annyira egyszálegyedül vagyok a nőkröl, lányainkról, érdekérvényesítésükről alkotott nézeteimmel, hogy sírni tudnék. Még a velem egykorú, harminc éve barátnőm is fossa magából néha a nőgyűlölő faszságait, amitől a hajamat tépem, és ordítani tudnék vele néha, hogy ébredjen már fel, és ne a pasik által belénk vert dogmákat szajkózza. Hogy mennyivel jobb világ lenne női szemmel,ha ugyanezt az energiát egymás támogatásába ölnénk, amivel a férfiakat támogatjuk, magyarázzuk meg magunknak, hogy miért is van igazuk bármiben, nekünk meg nem, és leszünk ettől meghasonultak. Radikálisnak gondol, mert hangosan, nyíltan beszélek erről, és nem rejtem véka alá, semmilyen fórumon,
              Egyetlen emberke kezdi érteni, érezni, alkalmasint alkalmazni is a saját életében az “új” elveimet, meglátásaimat, az a lányom.
              És nagyon tudok röhögni pl. olyankor, amikor épp vonalban vagyok vele, és hallom a háttérben a kedvesével a kommunikációjukat.
              Tankönyvi példák (látszatra bagatell), -nem tudod hol van? -nem, keresd meg, te tetted el., -hoznál nekem valamit? -nem, épp főzök, meg különben is beszélek, emeld fel a seggedet. És működik, és nincs hiszti, és ilyenkor táncra tudok perdülni, perdülök is. Hogy 25 évesen annyit elért már, amit nekem sosem sikerült. Szívesen olvasnék lányos anyáktól, hasonló történeteket.
              Feltételezem, akik itt olvasnak, avagy törzsolvasók, kommentelők, mind erre vágynak, ezt erősítik a lányaikban. Volt már ilyen témájú poszt Éva? Azaz vendégposzt inkább, mert a te lányod még kicsi. Nagyon sok írást továbbítok 1 éve innen neki, nem vagyok benne biztos, hogy mindent elolvas, néha mondja, hogy atyaég, megint elárasztottál olvasnivalókkal, de még nem szólt rám, hogy ne fárasszam a hülyeségeimmel. Addig én meg nyomatom neki, csípőből.

            • Örülök, hogy működik a lányod életében, de akarni, hogy a lányunk ilyen vagy olyan legyen, hogy megússza, az eléggé frusztráló és kockázatos törekvés tud lenni.
              Szerintem azért nem jó ötlet a zanzásítás, mert akinek ez a nyelvi megformáltság bonyolult vagy hosszú, az nem fogja megérteni az érveket sem, főleg nem ezeket a tapasztalatokat, én meg el szeretném kerülni, hogy “tedd ezt, tedd azt” szintű bölcsességeket írjak. Nem véletlen, hogy harmincas-negyvenesek a célközönség kilencven százalékban.
              Talán mégiscsak végig kell járni az utat valamennyire.
              Kérlek, hogy linket továbbíts, ne szöveget. Köszönöm.

            • “ha ugyanezt az energiát egymás támogatásába ölnénk, amivel a férfiakat támogatjuk”
              Igen bármit elérhetnénk így! Milyen jó mottója lehetne ez egy nőjogi mozgalomnak! 🙂

            • “-hoznál nekem valamit? -nem, épp főzök”
              Bocs nem kötözködni akarok, de…:)
              Azért a fenti párbeszédben is benne van, hogy csak azért nem ugrok és szolgállak ki drágám, mert nagyon nem érek rá, holott az ideális válasz valahol az lenne, ami érzékelteti, hogy én nem a személyzetének egy tagja vagyok. Persze tudom egy ideális világban a “hozd ide, tedd oda, rakd el, keresd meg (helyettem)” sem hangzana el 😦

            • “Kérlek, hogy linket továbbíts, ne szöveget. ”
              Ez természetes, itt olvassa az írásokat.
              Rosszul fejeztem ki magamat. Úgy értem, tömörítve, azokat a tapasztalatokat, amik nekünk is nagyon jól jöttek volna annak idején.
              Én köszönöm!

          • “Jellemzően kétfelé mennek innen az emberek: keserűen, a majdnem élményével vissza az ugyanabba — ők gyakran meg is gyűlölnek engem, a felkiáltójelet –, vagy abszolút egyértelműséggel a tutiba.” – tulajdonképpen akkor csak egy út van itt, a másik az a te olvasatodban vereség?
            Csak kérdezem.

            (Mondjuk szerintem olyan is lehet, hogy nem ugyanabba megyek vissza, de azért visszamegyek. Persze nem azért mondom, hogy önigazoljak. Vagy mégis?)

    • Szia! Szeretném leírni az én történetem, aminek még nincs vége. Nem azért, hogy párhuzamot vonj, hanem azért, hogy légy magadhoz türelmes. 16 éve vagyok együtt a férjemmel, már a legelején sok volt a különbözőség, de 19 évesen szerelmes voltam, aztán jöttek a gyerekek, volt feladat bőven, gondok is akadtak, de szőnyeg alá söpörtük és látszatmegoldásokkal éltünk. Két év húzd meg, ereszd meg meló után tudtam végül kimondani, hogy ahhoz, hogy ebből tartalmas, egymást építő kapcsolat legyen, újra kéne születnünk.
      Az érdekes, hogy erre egy nagy “próbáljuk meg újra” összeborulás után 3 héttel került sor. Őszintén úgy éreztem tiszta szívből, hogy kell hogy legyen ebben még valami. Akartam hogy legyen! Jött egy nagy krízis, az ijedtség ezt hozta ki belőlem. Neki elég lenne a napi 30 perc törődés, a főtt kaja meg néha szex és kerek lenne a világ. Ezt el is mondta. De nekem nem lenne elég! Nem azért mert jobb vagy rosszabb ember lenne bármelyikünk, egyszerűen az igényeink teljesen eltérőek. Nehezen teszi helyre magában a dolgot, van még mit dolgozni az ügyön mindkettőnknek, de hiszem hogy két szuverén, független és egész ember lesz a végeredmény.
      Ne legyen bűntudatod! Várj és olvass és figyeld magad! Nekem két év kellett, hogy tudjam, merre van utam, valakinek két hét, valakinek 20 év sem elég. Drukkolok!

      • Valahogy, én is így érzem. Hogy nagyon más, eltérő igények, de van a másikban valami, amiért mégis azt érzem: hogy mennem, tennem, ragaszkodnom kell. S igen, ez a szuverenitás amit többen is említetek, ez a másik dolog, amit senki nem említ, hogy önmagadban, egyedül kell és jó dolog egésznek lenned, emellett pedig ott lehet valaki, aki még hozzáad, s akinek te tudsz adni.

        Szeretnék egy gyöngy lenni a füzérben mellette. Valahogy így lenne jó elképzelni.

        De az elköteleződés, az örökké, ez nekem nagyon ijesztő. S szerintem akkor is az lenne, ha más lenne mellettem. Vagy csak áltatom magam?

        • Szívesen! Nekem mindig megnyugtató volt, hogy nem vagyok ufo. Sőt! Volt hogy elkeserítően tipikusnak éreztem a sztorimat. 🙂
          Hogy áltatod e magad, az úgyis kiderül idővel. Tényleg az önmagunk, reakcióink megfigyelése, a türelem és a meg nem spórolható dolgok bejárása ad majd megoldást. Szerintem. Baromira nem vagyok okos, csak én személy szerint ezt tapasztaltam…aztán a tipikus történetekről is kiderül, hogy ahány, annyiféle.

  25. Az a legfájóbb az egészben, hogy ezt le kell írni…mert nem egyértelmű milliónyi magyar házasságban és szerelmi kapcsolatokban élőknek, hogy csak szimplán egymásba gabalyodtunk mind érzelmileg és természetesen testileg annó…anélkül, hogy szerelem összeszoktató csodája folytán az a két ember tényleg szemtől – szembe láthassa egymást a múló évek során…

  26. Visszajelzés: nem csak a szex | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: elveszíti az apját | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: nem lehet kiérdemelni 1. | csak az olvassa — én szóltam

  29. Régen volt ide kommentelve, de a mai napig sokat segít a bejegyzés. Nekem a leszbikus kapcsolatom nem működik, hasonló okokból. Talán tisztábban látok, mert itt nem zavarnak be a nemi szerepek, bár gyakran vagyok én az „asszony”.
    Tart tőlem, dühös, védekezik, elnémul, menekül. Pedig egy intelligens ember. Másokat remekül tud elemezni, időnként még önmagát is. Olyankor megint hinni kezdek.
    Jó ismerőseim a gyerekkori démonai és a sajátjaimat is felismerem, dolgozom magamon. Nem tudom elengedni, holott többször döbbentem már, hogy kéne, holott mondják, hogy tudatos vagyok és láthatnám, és léphetnék.
    És sosem ismerné be, hogy kell neki a kontroll, hogy ingoványos a talaj: mindig én vagyok a mumus és az erőszaktevő, mert én erőltetem a beszélgetést, mert minden kritikám, kérésem bántás az ő fülének, mert épp annyira érzékeny, amennyire durva.
    Hiába tudom, hogy miért, mert ilyenkor én maradok magamra az igazságom, a meglátásaim terhével, amik csak keringenek, keringenek bennem, míg annyira pontosak, annyira élesek nem lesznek, hogy már belülről vágom magam velük, és nem, nem hallja meg… amíg annyira kifáradok, hogy mégis sikerül aludni. A hallgatás és a meghallgatás teljesen eltérő dimenziók. Itt van a kulcs azt hiszem.
    Sokszor egyszerűen csak át kéne helyezni a fókuszt önmagunkba. De ez félelmetes.
    Átkoztam már magam miért vagyok ennyire racionális még az érzelmeimmel is. De vajon előrébb lennék, ha az én tudatosságom sem lenne a kapcsolatban?
    Jó, hogy itt végre nem csak a hibáztatás megy, hanem megértésre is találok. Nem tudok még erősebb lenni a gyengeségeimnél. És ez nem is fog menni, ha visszanyomnak a sárba, mert ugye meg kell tennem, mert nem lehetek hülye.
    Hiszem, hogy mindenki azt érdemli amit elfogad, és épp ezért elsősorban nem őt hibáztatom. Saját magáért felelős, és csakis emiatt haragudhatok rá, amíg még érdekel a sorsa. Ezek róla és a démonjairól szólnak, hiába projektálja, és talán csak nem tudja, hogy tudom, talán egyáltalán nem is tudja, hogy így van. Talán mindkettő.
    Magamért viszont már én felelek.
    Erőt ad, jobban megismerem a saját működésemet, hogy itt ennyien járunk ugyanabban a cipőben.

  30. Visszajelzés: bejegyzés | csak az olvassa — én szóltam

  31. Visszajelzés: miért álltál le vele? | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: szeresd! | csak az olvassa — én szóltam

  33. Visszajelzés: féltékeny vagy? | csak az olvassa — én szóltam

  34. Visszajelzés: a csodálatosan önműködő vágy | csak az olvassa — én szóltam

  35. Visszajelzés: shit teszt – kibővítve | csak az olvassa — én szóltam

  36. Visszajelzés: a halovány férfi | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s