nem olyan nagy ügy

Annyi minden zajlik az életünkben.

Mi szerencsések vagyunk, viszonylag nagy mozgástérrel. Minálunk, ugye, nem csak túró van a boltban, de biotúró és 10 százalékos zsíros fajta is, na, mit vegyek? És ha már nem a húsz forintos árkülönbség dönt, akkor miért pont azt veszem? Van valami okom: a gyártó, a fűevő tehén, a GMO, a fehérjetartalom, a fedlap dizájnja, vagy mert már fáztam ott állni a hűtőpultnál, és mindegy volt?

Mindenre reflektálunk, életvitelszerűen tájékozódunk, keressük a számtalan lehetőség és véletlen közül a sajátunkat. Nem is eszünk, hanem táplálékot viszünk be, megfelelő arányban (erre mondtam ám szombaton, hogy a ketogén nagyon szar. Szar, mert nehéz, de jó).

Mivel ápoljuk hajvégeinket, hol olcsóbb és mitől tuti és mi a veszély és hány faktoros a naptej, hova érdemes menni szabadstrandolni, lehámozzuk-e a bioalmát a másfél évesünknek, milyen a jó gyerekpszichológus, ki hogy fogyott le, melyik a jó film, és van-e tengeri sün az északi Adria-parton? Ez megy az ÉVA magazinban is, és minálunk, derék jómódú asszonyoknál minden ilyen Iszonyú Fontos Beszédtéma Lesz, és meghányjuk-vetjük ezeket a szeretteinkkel, a barátokkal és a netes félismerősökkel, kommentek, érvek-ellenérvek, történetek az ismerősökről, anyukám is jár akvafitneszre.

Úgy érezzük, gondolkodunk. Azt éljük meg, tudatosak vagyunk és igényesek. Hát igen. Ez a valami. Ebből lesz aztán a valami!

És van, hogy pont ebből nem lesz semmi.

Én ezt annyira unom már, talán pont azért, mert főállásban csinálom. Szeretnék már csak hallgatni. Lenni. Nem mindig átgondolni, dönteni, választani. Néha azt áhítom, ne is legyenek választási lehetőségek.

IMG_1252

Az egész sorsunkat is, elakadásainkat, terveinket, moccanásainkat, a múltbéli történeteinket, azt, ami fáj, azt, ami felvillanó boldogság, mindent elemzünk, örökké beszélünk és reflektálunk, és nem valami sok eredménnyel, meg kell hagyni. A sok kényszerűséget is meg kell valahogy magyarázni, meg a bűneinket, a mulasztásainkat, az anyánkat, a házasságunkat, a gyerekünk tanulmányi eredményeit, a szexualitást, a testünk állapotát, meg azt, hogy mi ilyenek vagyunk, sajnos, mi nem tudjuk cukor nélkül inni a kávét és kenyér nélkül enni a lecsót, ez egész biztos, mert…, és jön a hétszáz kalóriát felemésztő elmélet. Meg kell ideologizálnunk valahogy hatalmas erőkkel azt is, ami már végképp úgy marad, mert nincs ínyünkre odaállni és odébbrakni vagy felrúgni vagy átrendezni.

Meg másokat is meg kell szakérteni, feltétlenül, kitalálni, hogy a Fruzsina miért olyan, de mi nem vagyunk olyanok, ő, szegény, nem látja át, de mi igen, az övét is. Egész biztos, hogy áradó, hajló-sodró módon elfogadni a vant, azt nem lehet. Mindig irányítani kell, beleavatkozni, jobban tudni.

Vannak ezek a nagy projektek, hogy gyerekünk lett, hogy hogyan szültünk, hogy szoptatunk, a waldorf. Vagy akár az, hogy kutyánk van, vagy sportolunk, vagy külföldre költözünk, vagy veszünk egy autót vagy telefontársaságot váltunk. Na, ezek aztán nagyon komoly beszédtémák, hosszan, komolyan taglalhatók. Hát soha senki nem szült úgy, és soha senkit úgy át nem vert a telenor, mint minket.

És néha az lesz belőle, hogy szétdumáltuk az egészet. Annyi érv és megfontolás és reflexió, hogy az eredeti projekt ki se látszik alóla. Főleg a nagyon intelligens emberek hajlamosak erre. Addig mérlegelni, toporogni, érvelni, míg ki nem hozzák nagy megkönnyebbülten, hogy inkább ne is, mert ez az egész mégse olyan jó.

Nem is. De valami.

…annyian akarnak kijönni abból, ami romboló, lehúzó, semmilyen. Tudják, hogy szar nekik, fel is ismerték, mi a gond, és azt mondják, szeretnének másképp élni. Nagyon sok érzésük feljön és nagyon sok szavuk lesz azzal kapcsolatban, hogy nekik szar, és hogy csinálni kellene valamit.

De igazából nem akarnak változtatni. Úgy értem, beleállni, felismerni az esélyt, tolni és megfizetni az árát. Üldögélnek inkább, még egy kicsit, és aztán örökké. A lelkük mélyén ragaszkodnak az addigihoz, és mellette, hű partnerük, a boldogtalanság mellett kacérkodnak az igazi élet esélyével is. Bele is döbbennek, hogy hát lehetne így is?, de az csak futó kaland, később szégyen, meg kell ideologizálni, hogy az nem lehet, az tévedés, az túlzás, az csak azoknak, akik, és azoknak könnyű, de ők nem. Probléma megvan, temérdek infó megvan, motiváció megvan, futócipő megvan, és végül semmi nincs.

Vagy épp — tanult tehetetlenség, lassan fővő béka — azt gondolják, hogy nekik nem lesz soha jobb, ez már mindig így marad, és örülhetnek annak is, ha éppenséggel nem rosszabb (mert, ugyebár, most még fiatalok és egészségesek vagyunk). Igazából valami megúszós csodapirulára várnak, vagy teleshopos hasedző kütyüre. Hogy egyszer csak becsönget valaki és elhozza, és akkor megvan a megoldás.

Nem csönget be, nem hozza el és nincs ilyen megoldás, amit nem te lényegítesz át és harcolsz meg. Amiből kispórolhatod magad, a koncentrálást és az utolsó tartalékaidat. A világ nem vár rád, nem kérdez. Neked kell kérdezni, vagy még inkább, felkiáltani. De igazán, pont aszerint, amilyen vagy, nem recepteket követve. És akkor arra válaszol a világ.

De még néha az is a benyomásom, hogy ha valaki a kezükbe nyomná a csodapirulát, ami tényleg és tutira kiszakítaná őket a biztonságos nyomorból, akkor csak néznék, és nem kapnák be. Hosszan fejtegetnék, miért nem, és valami egész kicsi nüansz lenne a gond.

https://csakazolvassa.hu/2015/03/24/ver-verejtek-es-konnyek/

*

Beszélgetni jó amúgy, főleg poénkodni, meg ritka információkat megtudni, vagy együtt lenni valami jó tevékenységben, minél kevesebb szóval. Néha felháborodni is jó. De hát

just do it

— ebben azért van valami. Menjél, csapassad, legyen valami. Mert a sok dumából az lesz, hogy nem lesz semmi. Nagy felbuzdulások, mérlegelés, előnyök, hátrányok, hát, nem tudom, nem biztos, inkább mégsem, majd szerdán, és végül minden elmarad, elkopik, elhalasztódik, lefeleződik, oda a lendület, másokra hallgatunk, engedünk a nyomásnak, magunkra süketülünk. Lassan erodálja az életünk sodrása azt a csodálatosat, pedig eredetileg a folyásirányt készültünk megváltoztatni.

Nagy úr a megszokás, nem is olyan rossz ez, a konfliktust vagy mások fejcsóválását ilyen szuverén állapotunkban sem szívesen vállaljuk, valamint: a tett halála az okoskodás.

Meg aztán van még az arányérzék hiánya, a helyünk az univerzmban, ugye. Az emberi közös nevező, szavak nélküli tudása annak, hogy te is, én is. Ó, hát olyan egyedi és megismételhetetlen minden friss anyának, hogy neki gyereke lett, és akkor már mindent onnan néz, mint ha ő nem furcsálkodott volna két évvel ezelőtt a csecsemőjükbe borult párás szeműeken. Nincs is más téma: az ő esküvőjük, az ő építkezésük, az ő kiütéses tífuszuk és vakbélműtétjük, az ő családi életük, az a sosemvolt!

Mi lenne, ha nem lenne tülekedés és viszonyítás és vélemény örökké, hanem békénhagyás lenne? És csinálás. A magunk dolgát.

Csodálkozom mindig: a nagyon lelkes történetek annyira egyformák valahogy, de legalábbis ugyanolyan kockákból állnak össze. Hát hogy nem vonták le már rég mások sztorijaiból a tanulságot? Miért végzi mindenki ugyanúgy?

Vagy ahogy hosszan taglalja, hogy ő sportol. Addig se.

Összehunyorítani volna jó, viccelni magunkon, hát hiszen tudjuk, hogy a mi gyerekünk a legcukibb, kinek-kinek a magáé. És nagyon szép lesz az a ház bizonyosan, és anyuéknál is isteni lenni a telken vagy épp a Balatonon (ezt is névelővel mondják, és amúgy is, ezt senki, aki nem Magyarországon született a középosztályba, meg nem értheti, mi ez a Balaton, ez a kötelező, ez az áhított, ez a halálra unt, ez az istenséghez hasonlatos, ami maga alá gyűri a hétköznapot, ez a Balaton, ez a sose Mátrafüred, sose Fertő-tó, a balaton, ahova mindenki megy, és ilyenkor, júniusban, de már áprilisi péntekeken is nem csak akkor emlegeti, amikor megkérdezem, hogy mit csinálsz a jövő héten, hanem akármit mondok, azt fogja válaszolni, hogy ő most megy a Balatonra. Harminc Balaton- előtagú helységnév van. Pedig csak azt mondtam, hogy lesz egy koncert a MÜPA-ban. Üveges szemekkel nézek), de mi van mindezen túl? Van-e valami? Arról mikor lesz szó, a téttel bíró kérdésekről?

Nekem ő a legkedvesebb, hát persze, tudjuk. Triviális dolgokat ismételgetni nem más, mint redundancia, a szemet kibökő valóság ismételgetése. Mindenkinek a magáé a legszebb, nekem ezen ironizálni, önironizálni van kedvem.

Azt kérdezi Kata: jöttök szerdán Csopakra? Nem mérlegelek. Mit tudom én, mi lesz szerdán, elő se veszem a naptáramat, pedig az agyamban hordom. Hát persze. Boldogságos beleugrás. A Balatonba.

53 thoughts on “nem olyan nagy ügy

  1. “Üldögélnek inkább, még egy kicsit, és aztán örökké”

    Ez a mondat! Ez tiszta Pilinszky. Csak az egy egészen más üldögélés és egy egészen más örökké.

    Elgondolkoztam azért, hogy én mi mindent csináltam justdoit-jelleggel. Eddig még a legfontosabbakat mindig. De már érzem, ahogy repedezik bennem ez az erő.

    • ‘De már érzem, ahogy repedezik bennem ez az erő.’
      Ez azt jelenti hogy gyengül? Vagy azt hogy annyi hogy megint közeleg egy nagy kirobbanás?

      • Arra gondoltam, hogy viszonylag fiatalon meghoztam elég súlyos döntéseket (pálya, házasság, gyerekvállalás), méghozzá úgy, hogy tényleg a sodrás vitt. Aztán most van ez a “megállapodottság” érzésem. Kezdődik a konformizmus időszaka. Egy film kapcsán mondtam a férjemnek a napokban, hogy figyelj, mi harmincévesen eljutunk a midlife crisisig. Végülis tényleg, akkor fog iskolába menni a lányunk.

  2. juj de megszolitva erzem magam:)
    a balaton
    a balaton az nem a to, az nemcsak a to
    a balaton az en csaladomban sokminden
    masik dimenzio
    a vilagbol valo kivonulas boldogsagos illuzioja
    illuzioja, mert persze mostanaban viszem oda is a laptopot, ha cseng a telefon, felveszem, es johet a munka doszt
    de a balatonon mashogy megy az ido

    a balaton a nyugi
    “a” balatonon “nyaralunk”
    a teraszon reggelizunk, nem rohanunk sehova
    anyukam a kertben kapirgal, ulteti szazadszor is az ezredik pistiket, huzgalja ezredszer is a milliomodik gyomot
    kisetal a kapu melletti szederfahoz (tudom, eper-) es lilara eszi a szajat-kezet-labat boldogsagosan, a gyerekem csivitelesetol kiserve
    a gyerekem a szelrozsa minden iranyaban egyszerre jatszik, fest, gyurmazik, szedi a szomszedbol atnyulo szamocat, szomszedol, rajzol, olvas
    biciklizunk, fagyizni/palacsintazni/kurtoskalacsozni vagy eppen kalandparkba vagy lovazni megyunk, es furdunk, furdunk, mig mosono-kezunk, -labunk es pecsenyevoros vallunk lesz
    szamoljuk a vonatokat, a vonatok kocsijait
    nezzuk a seregelyeket
    nezzuk a fuvet, ahogy no

    persze ezeket (majdnem) mind meg tudnank csinalni itthon is, de – az mas
    a balaton – az a balaton:)

    • Szépen írod. Jó lehet, érzem, ismerem. Ún. család, nekem ez így nem volt, meg én mindig zöldben, szinte-nyaralós helyeken éltem, nem kiszabadulás a Balaton, legfeljebb a víz élménye. Volt azért gyerekkoromban, Siófok, nagy pókok, óriásfenyők. Oké is. De itt Pesten miért az a válasz mindenre, de mindenre, arra is, hogy én mit csinálok a jövő héten, hogy “mi a Balatonon leszünk”? És mi ez, hogy felcuccol a nemzet, és megy és áll a dugóban odafele, hazafele? És miért ilyen eszméletlenül rossz, egészségtelen és drága a büfékínálat északi és déli parton?

      • Az utolsó kérdésre a balatoni vendéglátósok csökönyös igénytelensége a válasz, akik még mindig a lángos-palacsinta-hamburger háromszögben, három hónap alatt akarják megkeresni az éves bevételt, és lenyomják a strandolók torkán még a szart is. Felvizezve. Nem és nem értik, nincs összefogás, mindenki hümmög.

  3. Ámen. Hű, de jó, hű, de árnyalt, és miegyebek.
    Úgy tudok örülni, ha olyan emberrel találkozom, akivel csak összenézünk, és tudjuk, hogy mit hogyan. Nem kell dumálni, mert fél szavakból is.
    Egyre kevésbé beszélgetek mindennapi élet dolgairól, mert az unalmas, és elmúlik.
    Egyre több élményt tudok és akarok ajándékozni másoknak.
    Egyre jobban értékelem azt, amim van.
    Jövő héten megyünk Tihanyba levendulát szedni.

  4. Fanyar. Kicsit rozé ízű.De azért el lehet ezen kondolkodni . 1szer hallottam valakitől h kadarka-mániás. Azóta én is. Borkóstolókra is ezért járok. Sokfélét ismerni. Érteni ehhez sem fokok..máshoz se, és néha unom már saját makamat is.

  5. Intellektuális dumabullshitet nagyon tudom tolni, ha olyanom van. És sehova nem visz.
    Aztán alakul az életem, szépen, lappangva, aztán nagyot rúg, bele a gyomromba, vagy én magamnak rúgok oda (kivitelezést ne képzeld el). Így történt meg, hogy felmondási időmet töltöm, de még nincs helyette B hely, és elhatároztam, szexualitásom mélyére nézek. Befejem a mantrákat, racionalizálást, anyámtyúkját, ugrok mélybe és lássuk meg mi van a verem alján.
    Dübörög a fülemben a vér, egyszerre izgalmas a dolog, és egyszerre rémisztő. Most van az, hogy semmi sem biztos.

  6. Én csak most csodálkoztam rá a Balatonra, mióta nem “járunk”oda, hogy micsoda idilli nyugalom van ott május végén, és milyen jó idő. Nekem két másik tó a kedvencem, kisebbek, melyekben olykor egyedül vagyok. csak én úsztam át tegnap a közelebbit, ma már nem tenném, hideg lett hirtelen. De kedden úszni járok, minden áron. Eddig még sikerült, a rossz vagy jó idő ellenére. És szombaton biciklivel mentem úszni,- pedig nincs közel és agyrohasztó meleg volt – könnyedén, mintha ez is csak úgy csuklóból menne. Nem mondom, máskor is volt már ilyen, de most a blog (is) inspirál. csak nehogy a munkahelyemen is felmondjak végül… Pedig ez a titkos álmom. Szabadúszás helyett egyelőre csak úszás. Jó balatonozást!

  7. Csopak az jó. Főleg a rizling.
    Én néha nagyon egyszerű dolgokban vagyok döntésképtelen. Nem tudom, miért van, tök idegesítő és nem szexi egyáltalán. Aztán ezek a dilemmák hajlamosak egyre élesebbé és eldönthetetlenné fejlődni. Néha elmegy a kedvem az egésztől inkább. A közelmúltban két használt kerékpárváz között nem tudtam dönteni. Az egyik szép volt de nehezebb, a másik nem volt szép de könnyebb. Kb 1,5 hétig izéltem rajta. Végül asszonypajti (talán unta is kicsit a nyűglődést) néhány egyszerű keresztkérdéssel segített eldönteni. De ez semmi a 4 évvel ezelőtti TV projekthez képest, amin kb. 1 évet vaciláltam, nézegettem, olvasgattam, számolgattam.
    A bicikli amúgy narancssárga lesz. 🙂

    • LOL, egy éves tévéprojekt 😀 Erről olyan jó novellát lehetne írni!
      Rendes asszony ez te Veriférje, ha így hozzásegít a megoldáshoz.

      • Sima ügynek indult. Mindig nagy házimozimániásak voltunk, vettünk egy projektort. Tuti moziélmény volt. De 6 év után megadta magát a lámpája. Abból a gyári egy 100as, keresgélés alternatív mester iránt, 1hónap, végül 25e. De sajnos az optika kényes dolog, bevakult, sötét filmek már nem látszottak.
        Kellene valami más. Vacilálás projektor és tv között, előnyök, hátrányok, árak, tesztek, próba stb. Tv irány győzött. De melyiket? Nagy kell, ez már sokat szűkít. De lcd, plazma, led lcd? Árak tesztek, nézegetés, ami szép az sokat fogyaszt cserébe beég… aztán végül egy szép napon kiválasztódott egy, ami azóta is itt csüng a falon. Tegnap a Parkoló c filmet csak félig néztük meg, uh. megyek is…
        Tudom én, hogy ez nagyon gáz, ennyit tökölni valamin, azért is írom le.
        Veri pedig mindig pengeéles logikával bírt, a munkámmal kapcsolatban is hozzá forduloj, ha már túlbonyolódik valami oszt elveszítem a fonalat. Meg rendes is. 🙂

        • Jaj, ez ismerős! Én három hónapig vacilláltam, milyen laptopot vegyek. Ha fagyizni megyünk, direkt szeretem, ha hosszú a sor, mert akkor van időm a szakszerű és professzionális mérlegelésre: kigondolom, milyet kérek, tizenhatszor megváltoztatom a döntést, és megveszek egy tizenhetediket. Fogalmazni is utálok, főleg, ha kötetlenebb a forma. Mert hogy írjam? Számos, számtalan, rengeteg? És mi? Résztvevő, érdeklődő, vendég? A végén általában berágok, és leírom, hogy sok ember volt ott, oszt jóvan! 🙂

          A nagyobb dolgokkal bezzeg valahogy nem tökölök ennyit. Egyszer kábé három perc alatt eldöntöttem, hogy fél évet külföldön fogok tölteni, ráadásul úgy, hogy előtte még soha nem voltam Magyarországon kívül. De nem bántam meg, jó volt.

  8. “Mindenre reflektálunk, életvitelszerűen tájékozódunk, keressük a számtalan lehetőség és véletlen közül a sajátunkat”
    De sokszor érzem mostanában, hogy nincs ehhez kedvem. Nincs kedvem apró vagy nagy, de lényegtelen dolgokról, tárgyakról, körülményekről beszélgetni, de még gondolkodni sem.

    Számomra ettől nyomasztó a fogyasztói társadalom: miközben sosem volt ennyi lehetőségünk a magunk útját járni, és a korábbi generációkhoz képest messze biztonságosabb az életünk, mégsem tudjuk élvezni a lehetőségeket, megy az állandó agyalás, vacillálás mindenen. Túl sokból választunk túl nehezen, és ritkán érezzük magunkat elégedettnek. Egyre többet várunk a környezetünktől, tárgyi és személyi szinten egyaránt, és mi magunk egyre kevésbé tudunk alkalmazkodni.

  9. “Mi lenne, ha nem lenne tülekedés és viszonyítás és vélemény örökké, hanem békénhagyás lenne? És csinálás. A magunk dolgát.”
    Nekem ez a mondat.
    A Balatonon élünk. Mi nem azt és úgy látjuk, amit a nyaralós, rutin a strandolás – a lányom mindennap menne, de azért ebből alkuszunk. A kötelező kör a pesti ismerősnek, jönni kell, hétvégén mindig, pakolni sok emberre, fáradtan, nincs kaja, mosni kell és takarítani, fűnyíró, veteményes, fasz kivan, de nem hagynak ki egy hétvégét sem. Azért biztosan pihennek is.

  10. Hú, ez a szétdumálás ez mindenhol, minden közösségben megy! És én is unom. Magamat nem különben! Szóval én sem vagyok kivétel.
    Bár – most úgy érzem magam, mint aki beleugrott a mélyvizbe és kapaszkodik felfelé (a saját hajánál fogva, de inkább a saját tudásomra támaszkodva): 20 év után – őszintén: normális voltam? mármint, hogy ennyi ideig maradtam – munkahelyet váltottam. Csodálkoztak is mert ezt nem dumáltam szét előtte. A sportot sem akarom szétdumálni, a gyerekeimet meg pláne – soha nem tettem. Pedig 2 oldali dongalábbal születettel nem volt egyszerű – és mindenki felkapja a fejét, amiért nem igényeltem a magasabb családi pótlékot. Mer’ az jár! Én mindig azt mondtam: ha beszélünk róla, hogy milyen szar akkor az szar is. Az én gyerekem sose volt beteg, csak állapotok voltak, amin túljutottunk (és most jó). Napi életemet már nem osztom meg mással, mert mindenki csak beledumál: hogy ő hogyan csinálná. Hát csinálja, de ne az enyémmel
    A Balatont üdvözlöm, valszeg én idén nem jutok oda, marad a Körös-part, de nem bánom.

  11. Rám is mennyire jellemző volt a szétagyalás. A spontaneitásom teljesen odalett, mindent darabokra szedtem, mint a legot, elemeztem, magyaráztam és magyarázatokat kerestem, erőszakoltam a helyzeteket, állandóan akartam valamit, legtöbbször azt se tudtam mit, csak azt, hogy mit nem. Tele voltam ellenállással az élettel szemben. Persze az égvilágon semmi eredménye nem volt. Rettentően belefáradtam, minden energiám elszívtam, nem is csináltam valójában semmi igazit, nem éreztem a magam súlyát, egyre kisebbnek hatottam az aktuális pillanatban.
    Valójában sosem értettem, csak érteni, tudni, megmagyarázni akartam mindent, de mindent!
    Kapaszkodókat kerestem. Aztán jött egy családi tragédia és hirtelen olyan tiszta és egyértelmű lett minden: túlbonyolítottam az életem. Egy szivárványos napon pedig úgy éreztem, hogy akkor most elérkezett az idő, fel is mondhatok akár. Hiszen oly régóta tervezgettem! Felmondtam. Meglepően könnyű volt, életemben először éreztem azt, hogy nem félek a bizonytalanságtól. Utána egyenként elkezdtem lebontani az összes többi félelmem, amit az agyalással és megmagyarázással magam köré építettem.
    Azóta csak egy dologra törekszem. Egyszerűségre. Nagyon szeretem. Tiszták a gondolatok, a mondatok, az érzések, a tettek és a Balaton is! Felszabadító élmény, hogy nem akarok semmit és mégis milyen sokat vagyok képes tenni, cselekedni. Hallgatok végre a szívemre is az eszem mellett. Meg is fordult a vezérlés teljesen. A “szeretni” dolgokat keresem, az “akarni” helyett.
    A napjaimba tudom mit tehetek bele és végül vagy beleteszem vagy sem. Ez az, ami valóban az én döntésem. Ha nem teszem bele az erőm, akkor az is elfogadható már, mert tudom, hogy mi az, amin változtathatok. Többé nem akarok már tökéletes sem lenni. Nem és nem! Legalábbis nem minden nap és minden áron.
    Sokszor szinte fáj megszólalni is. A legjobb csendben ülni és hallgatni. Vagy olvasni:) nagyon jó volt ezt is olvasni:) úgy érzem, egy újabb szinten rakódtam össze.

  12. A Balaton, és ez az egész már megint arra emlékeztet, hogy más vagyok. Nekem a Balaton ősz, és tél a jegével. Nekem a Balaton a születési helyem, óriási családi házzal, rózsatövekkel és nagymamával, és nagypapával, víg második apuka-nagybácsival, rigótemetéssel, régi Robur meglátogatásával a szántón, a szél, a folytonos szél, ahogy viszi a dobozsárkányt, rajta a Csalimmal.
    (Sajdik, az utolérhetetlen.)

    És a rádiótoronnyal, amit egyszer úgyis megmászok.

  13. Jobban szeretem a hegyvidéket, ott elég nehéz vízbe fulladni. A tavakról mindig a nyálkás vízi világ, a pocsolya szag és a halálesetek jutnak eszembe.

  14. Balatont én sem értem, de más okból: fogalmam nincs erről a stíusról. A gyereknyarak három tó közt kempingringázva teltek, a legközelebbbi 2 perc 18 másodpercre volt, a legtávolabbi fél órára. Az ország másik végén. Senkinek sem jutott eszébe elmenni bárhová. Egyébként brutálisan jó helyek vannak az országban, néha a fejem tetejére szalad a szemöldököm a meglepetéstől. Azt sem értettem, miért járnak az emberek EGYETLEN helyre…. Nem dögunalom az?

    • Azt én sem vágom, hogyan lehet mindig ugyanoda menni “nyaralni”. A balatoni nyaraló nekem is teljességel értelmezhetetlen. Sőt továbbmegyek, van akinek horvátországi nyaralója van, értem én, hogy befektetés, meg biztos hely, stb. – de ezzel determinálva van, hogy ki kell használni, és el kell tölteni ott legalább egy hetet, hiszen azért vette.

    • Én asszem, valami fura izé vagyok, de szeretek mindig ugyanoda menni, szeretem az ismerős helyeket, biztonságot ad, így tudom elengedni magam és pihenni. Új helyen bizonytalan vagyok, stresszelek pár napig, és mivel a nyaralás általában egy hétig tart, nekem nem éri meg, hogy a felét nyugtalansággal, stresszel töltsem.

      • Látod, erre nem is gondoltam… teljesen elfogadható, ne magyarázkodj. Én azon stresszelnék, mikor történik már valami, amitől kiugrom a bőrömből. Állandóan történetekben, az egyediben, a különösben élek, a megszokottól olyan érzésem lesz, hogy valami nagyon nincs rendben… valaminek történni kell. Próbáltam ezen változtatni, figyeltem az olyanokat, mint te (kicsit irigyeltem is… ). De nekem nem ment. Kicsit sajnálom is, mert velem pl. ezért nem könnyű. Általában másokat is belesodrok az áramlatba, ami rövid ideig nagyon szórakoztató, hosszabb távon kokainspeedes lidércnyomás tud lenni. Mondjuk, én legalább ingyen és dealer nélkül, kevesebb(ööö…??) egészségkárosító hatással tudom ezt a szintet hozni…

    • Tiszabecs-Tokaj, 180 folyamkilométer, kenuval,sátorral, bográccsal, maradandóbb emlék, mint a körbebetonozott Balaton.
      Bodrogköz, Tisza, Tokaj…
      Körbebetonozva, leaszfaltozva, egymástól és önmagunktól elválasztva.

  15. Nem olyan nagy ügy,de belefáradtam.
    “A sok kényszerűséget is meg kell valahogy magyarázni, meg a bűneinket, a mulasztásainkat, az anyánkat, a házasságunkat, a gyerekünk tanulmányi eredményeit, a szexualitást, a testünk állapotát, meg azt, hogy mi ilyenek vagyunk, sajnos”
    jó lenne ne gondolni semmire,csak úgy élni.Viszhangzom.

  16. “Mi lenne, ha nem lenne tülekedés és viszonyítás és vélemény örökké, hanem békénhagyás lenne? És csinálás. A magunk dolgát.” Igen, pont így.
    Engem emiatt sokan antiszocnaknak gondolnak.

    Tegnap nálam járt a masszőr. Csend volt a házban, mindenki csinálta a maga dolgát. Kb. 20 perc után megszólalt – “milyen jó ez a csend”, náluk ilyen soha sincs. Mi pedig szoktunk ilyet, gyakran, és jól is esik.

  17. Most teljesen az jutott eszembe, amilyen régen volt az életünk otthon – ott aztán nem volt semmilyen szétdumálás, csak csináltuk a dolgokat, ahogy jöttek. Ez se volt mindig jó, mert mi meg már a ló túloldalára estünk, és engem nagyon idegesített, hogy semmi sincs megbeszélve – néha azért jó lett volna.

    Balaton – én nagyon szeretem és szeretek ott nyaralni, mert gyönyörű a táj és otthonlrzem magam benne. Hozzánk közel is van, és nekem a nyaralás, főleg, ha meleg van, elsősorban vízpart és fürdés, és ha rossz idő van, lehet kirándulni a hegyekben vagy várost, múzeumokat nézni. Az utóbbi években sokszor nyaraltunk a Művészetek völgyében is, amit nagyon szerettem, főleg a társaság miatt, egyedül csak a fürdési lehetőség hiányzott. A Balatont ennek ellenére sem unom, van valami utánozhatatlan hangulata. lakni is nagyon szívesen laknék ott.
    Nyaralni, ha megtehetjük, hogy nyaraljunk, mindig ugyanoda megyünk, egy közeli rokon nyaralójába – olcsón, igen, ez nekem továbbra is vállaltan nagyon fontos, mert jelentős összeget ilyesmire nem tudnék kifizetni – és valahogy… Én szeretek mindig ismerős helyre menni, nyugiba, ahol tudom, mi hol-merre van, új felfedezni való pedig mindig akad, még nem másztunk meg minden helyet a Balaton-felvidéken, .

    Jó lenne persze megismerni az ország más részeit is, de ismeretlen helyre, ha nincs ott ismerős, barát én nagyon nehezen indulok el.

    • Én is szeretem A Balatont, csak azt nem értem, hogy miért megy mindenki oda. 🙂 Illetve miért minden második mondatuk ez, mintha dicsekednének. Mennek, hát jól van, én meg a cébéába megyek.

      És miért nem jobb, ha már ilyen csodásan egyedi hangulatú. Miért ilyen vitorlásizék vannak a kerítésekbe hegesztve, mi ez az építészt, büfésor, strandbejárat, lángos ráreszelt növényi sajttal és felvizezett tejföllel. ha nem ilyen a Balaton, akkor vagy valaki fáradhatatlan jóízlésű teremtette meg a magánparadicsomát, vagy iszonyú drága dizájnhely.

      Zimmer Feri, Kis-Magyarország, annyira tipikus a tömegnek szánt miliő. Ügyeskedés, kicsinyesség mindenhol

      Az eggyel igényesebb, értelmiségi Balaton-felvidék egzaltáltság sem tetszik, ahogy a fiatalos ötvenes-hatvanasok belementek a tájba, és ami belőle például Salföldön lett, tiszta skanzen az egész falu, mindenhol Szűcs Endre építészete az eredeti helyett, őslakos egy szál se.

      • Baratnomnek salfoldhoz kozel van egy nyaraloja, regota. Pesti muveszek vasaroltak ott ingatlanokat es sokaig tok jol mukododtt ez az elvonultsag, de az utobbi nehany eveben minden megvaltozott -baratnom szerint- divatba hozott, puccos, trendi hely lett az egesz kronyekbol. Bar ott meg akad oslakos is es a hazak sem ugyanazon “modern” stilus szerint lettek felujitva, ha egyaltalan.
        Nekem szinte az egesz nyugat mo. baranya, orseg, gyormoson ezen kivul meg a dunakanyar regio amivel nem tudok betelni. Az sem baj ha nem autentikus, csak lathato legyen a harmonia.

      • A Balaton környékének épített környezete, a szocreál épületek, a diáktáborok faházai és emeletes ágyai, a strandokon álló szobrok, a házépítésből maradt anyagból felhúzott nyaralók, az egésznek a giccses, semmi máshoz nem hasonlítható hangulata szerintem olyan, mint valami élő kordokumentum. Igen, tény, hogy olcsó és bazári az egész, tömegeknek szánt, hiszen valóban arra szánták, hogy az egyszeri csóró munkás is odamehessen nyaralni, de valamiért én szeretem. Én valahogy jobban érzem magam ilyen nem túl tökéletes, nem olyan szépen megcsinált, nem annyira elit helyeken. Nem szép, de mégis különleges, az szokott róla eszembe jutni, hogy ilyen a világon nincs, és nem is lesz.

        Szerintem amúgy azért megy majdnem mindenki oda, mert az a legismertebb, a legnagyobb tó hazánkban. Tavaly olvastam egy statisztikát a magyar üdülési szokásokról, és nem meglepő módon az állt benne, hogy a magyar, ha nyaral, fürdeni akar – és ha már fürdés, akkor Balaton. Bár nagyon népszerűek a termálfürdők is, szinte minden bokorban akad egy, ezt is sokan választják, egy-egy wellnesshévégére – engem meg mondjuk pont ezek nem vonzanak.

        Salföldön tavaly voltunk, annyira az épületeket nem néztem, mi túráztunk, a kőtengereket látogattuk meg. Voltunk egy ilyen állatfarmon, ahol őshonos állatokat lehet látni, de az is inkább gyerekeknek való.

        • En nem rajongok tulzottan a Balatonert vagy is azert a leugrunk a balcsira lazulni feelingert (evekig dolgoztam arra egyebkent) es gyorsan raunok ha ott vagyok, de mostanaban megkivantam, hogy oda menjek par napra nezelodni ugy mint turista es furdeni is szeretnek. Gyerekkent amikor mentunk Nagykanizsara es haladt a vonat a balcsi mellett, nagyon sovarogtunk, mert minket sosem vittek a szulok es a balcsin tolteni ket hetet a szunidobol nagy presztizs volt akkoriban. Tihany a turistavonzo giccsei ellenre kellemes emlekkent el bennem es en kifejezetten szeretem a balatonfelvideket, magat a tajat. egy evfolyamtarsam erdekes szakdolit irt a felvidek trotenetebol, mindenfele legendakat alapul veve.

      • Tömegeknek szánt miliő. ennyi. Még mindig jobban tetszik, mint a Balaton-felvidék , mert előbbi olyan, amilyen .- de legalább valós. Utóbbi meg nekem értelmiségi Disneyland. A kulcs sztem az életmódban keresendő. Venni egy stílusos házat Köveskálon vagy hol, berendezni kreativ-stílusosan, hűdejó! Aztán a terméskő teraszon ugyanazt a bullshitet nyomni a rozéfröccsel vagy aperol spritzcel vagy mi a radai rossebbel a kézben ugyanazokkal az emberekkel, akikkel egyébként Budapesten is találkozhatnánk egy kávézóban… Minek?? Nekem ez komoly pazarlásnak tűnik. Vagy mutatinak. Call me radikális, de nekem vagy Budapest sűrűje, vagy az a vidék, ami nem LÁTVÁNYBAN vagy ÉRZETBEN, hanem ÉLETMÓDBAN nagyon más. Az én kis hidzsrámat senki nem érti, minek kellett elköltözni a karrierből a siralom völgyébe (nyugi, sokszor én sem értem…) De ugyanazek az emberek azt sem értették, hogy ha utazom, miért hagy hidegen az összes bédekkerlátnivaló. Az eltűnőben lévő dolgok érdekelnek. Az egyedi, a különös, az ismeretlen. Amikor nem bámészkodó, hanem tanú vagyok. Befogadó, magam is alakuló. Az állapot, mikor a Hóvirágünnepben a doki állandóan belekormányozza a skodáját az árokba, mert úgy el tud gyönyörödni mindabba, amit maga körül lát. Nekem ez az élmény, de nem állítanám szembe mégsem a terméskő terasszal, a megszokottal, mert nem gondolom, hogy bármelyik értékesebb. Csak más. Nem olyan régen még én is valami hasonló bizonyosságra vágytam az életben. Egy fix pontra. Viszonyításira. Mert ugye egy nyaraló Fűzfőn az. Paloznakon is. Csopakon is. Sajkodon is. Siófokon is. Ugye, mégis milyen más mind? Hát ha még mellétesszük a tervrajzot is! Engem ez megköt, beszorít, szorongást okoz. És persze, valahol csodálom mindazt a megállapodottságot, amit ezek sugallni tudnak. Mégis: fadongás-cirkalmas cigányszekeret ide, hol megvadult, hol lesántult lovakkal!

  18. “Vagy ahogy hosszan taglalja, hogy ő sportol. Addig se.”
    🙂
    Engem szoktak kérdezni, mikor kiderül, hogy nem vagyok képben sporteredményekben: téged nem érdekel a sport? Dehogynem. Ezért csinálom, ahelyett, hogy nézném.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s