neked miből van konfliktusod?

Tanulok hallgatni.

Újabban az emberi kapcsolataimban legfeljebb mulasztásosan vétkezem (nem hívom fel, nem érek oda, nem vagyok elég figyelmes). Soha nem leszek már ideges olyan emberektől, akikkel hosszú múltam van. Megbecsülöm őket, hálás vagyok nekik, értem és elfogadom a különbözésüket, nem akarok beléjük szólni. Nem teszek éleseket, nem haragszom meg hirtelen, nem lesz elegem.

Érettek vagyunk, nem lelkesedünk könnyen, nem hepciáskodunk, és nem fáj a másik ember, mert én vagyok én, és énnek lenni jó.

Ő meg ő, másképp, és nekem az is tetszik. Egyenlő a kapcsolat, elférünk a világban. (Mondjuk hogy lefele teszi be az evőeszközt a tartóba… na.)

Néha mondok valamit, amiből azt érzik a barátaim, hogy helytelenítem, amit tesznek. Hogy különbnek tartom magam. De nem ez a célom. Csak mondjuk felfedezem, hogy ő is részt vesz abban a társadalmi játszmában, amit nem kedvelek, kártékonynak tartok, és amiben én nem veszek részt. Az elveim, meg az újságíróagyam, ugye.

Hogy én megvetném őt, elítélném.

Pedig csak a viselkedésének egy-egy elemét tartom problematikusnak. Mert megkérdezett, vagy a segítségemet kérte épp abban.

Erre élesen reagálnak.

Rezignáltan levonom a következtetést, hogy mindig feljön valami, mindig megteremtődik A Helyzet, ha nem belőlem, akkor belőle. Azt hiába nem gerjesztem, hiába vagyok elfogadó, hiába nem akarom direkt bántani, bántom akkor is. Vagy az olyanságom és az ő kevésbé olyansága válik problémává, vagy valami szociokulturális eltérés, vagy az én excentrikus, ellenszenves húzásaim, fémes csillogású, új kabátom, bloggeri öntudatom, kaotikus életem (amit miért is ítél meg bárki, főleg, aki szeret?). Vagy a hidegfront. Lassú, szemünknek láthatatlan, gyomrunktól szívünkig mozduló tektonikák fogják kiváltani a konfliktust.

Mindig lesz valami.

Lehetek én jó szándékú, tiszteletteli, hálás, hatás- és jogkörömet soha át nem lépő, mindent megértő, jó fejül kezelő partner, békés, kommunikációs értelemben mindig nyitott és együttműködő (erre tudatosan törekszem jó tíz éve, velem aztán nincsen mibajod-semmi játék, dacos hallgatás, érintésre elhúzódás, velem mindig lehet beszélni, és mindig van bennem szeretet azzal, akit szeretek, mindig van humorom is, igyekszem nem vádolni — sok elviselhetetlen tulajdonságom, lustaságom, káoszra való hajlamom, íróságom, túl sokat akarásom ellenére ezért könnyű velem élni). Mégse megy, mégis lesz konfliktus.

Nem tartozik rám minden.

Rám a saját valóságom tartozik, a vádmentes, a saját érzéseim, és egy kicsit, ha megosztja velem, az ő valósága, amit a magamé mellé helyezek, de nem írja fölül.

Nem tartozik rám más emberekkel való viszonya, nem tartozik rám, ha már nincs nekem többé, hogy mi lett vele, merre jár, mit gondol a kapcsolatunkról, és nem akarom neki magamat megmutatni.

Elmúlnak egymás mellől az emberek. Jó szívvel megőrizni azokat is, akiknek az elmúlása váratlan volt, döbbenet, talán árulás, na, ez a művészet.

Nem is megy.

Főleg olyanokkal nem, akikkel volt valami felemás, mondjuk ők akartak és rajongtak engem nagyon, vagy le vagyok kötelezve, vagy le vannak kötelezve, vagy nagyon erős ez, hogy hű, én milyen extra vagyok.

(Meg aztán: Nothing unveils your true friends more than weight loss.)

De hát már nem bohóckodunk hepciásan, nem kellenek nekünk a gerjesztett önigazoló helyzetek, a sértettségek, a másokkal való kényszeres kibeszélése a gázos ismerősnek, nem fogalmazunk magunkban ütős, sértő mondatokat. Nem kellenek ezek az énerőmhöz. Még egy év és egy hónap, és negyven leszek. Röhejes volna az ilyesmi, mint vállamon a lepketetkó.

Nem tartozik rá minden, amit a vele átélt ellentét, érzelmi vihar bennem hordalékként előhozott. A közös múltból, a saját érzéseimből.

Nehéz érzéseinket egyedül intézzük, mint a készpénzfelvételt. Nem csinálunk belőle műsort, nyomasztást, rágógumit.

Nem mondjuk el neki, egész egyszerűen, ellenben kifutjuk,- fekvenyomjuk magunkból.

Nem azért, mert félünk, hogy visszabánt, nem azért, mert fáradtak vagyunk (de amúgy igen: sok év, sok ember, sok agyonbeszélt ellentét,a beszéd sok évig nem vezetett sehová), és nem azért, hogy ne legyen sohatöbbé. Pedig érzem a szagát, épp sohatöbbé van, valahogy nem fog felemelődni a telefon, szűkös szabadidőnket inkább mással töltjük eztán.

És nem is azért, mert ne mernénk nevén nevezni, mi is van itt pontosan.

Hanem azért, hogy ne bántsuk.

Mert szar lenne neki.

Én elbírom ezt, visszavágás nélkül, nem keresek magamban sem dühös érveket. Ő olyan, úgy működik, jól van. Nem dől össze a világ, és nem tehetek semmit. Majd csak felkel a nap holnap is. Az övé, az enyém, vagy a kettőnk közös napja.

*

Neked miből van konfliktusod?

Nem értik a humorodat?

Kényszeresen elmondod a más véleményedet, elveidet, és az mindig ütközés?

Túl sokat várnak el tőled?

Te gondolod, hogy valamilyennek kell lenned, amit el is várnak, de nem megy, és akkor feszkó lesz?

Szeretsz ítélkezni?

Beszorítottan élsz, hosszan tűrsz, csak néha törsz ki, és olyankor mindenki megdöbben?

Van egy (több) kontrollszemély az életedben, aki beléd szól, véleményez, ráderőltet valamit, és ezt nem tűröd?

Stresszes vagy, mindenre ugrasz?

Nagyon más vagy, mint ők?

Az emberek úgy általában hülyék és elviselhetetlenek, de menthetetlenül jelen vannak az életedben?

Hogy állsz a barátaiddal?

Van véleményed a barátnőd magánéletéről? Irritál egy-egy húzása? Td nagyon másképp neveled a gyerekedet?

Haragszol arra, aki segített neked? Amiért rászorultál?

Haragszol arra, akinek sokat segítettél? Ő hálátlan?

Irigyelsz valakit?

66 thoughts on “neked miből van konfliktusod?

  1. Kb. egy eve mult el mellolem egy ember varatlanul. Akkor siman el tudtam engedni, elfogadtam, hogy igen ez ilyen, semmi sem tart orokke, es milyen jo, hogy jelen volt az eletemben. De most rohadtul, qrvara, piszkosul, merhetetlenul duhos vagyok ra ugy egy hete. Mert felrugta a boldog , kenyelmes eletemet. Amugy az eletem most is boldog es kenyelmes, csak maskepp. De ezt hiaba tudom, es magyarazom el minden alkalommal magamnak, ahanyszor ramtor az erzes, ez nem segit. Es persze jonne vissza. De nem tudom/akarom visszaengedni. Ugyanabba a szarba ugyanis nem lepek. De attol az erzes meg ott van. Asszem leulok egy csendes sarokba, es megvarom, amig elmulik. Mert ilyenkor szoktam baromsagokat csinalni.
    Na, ez az en konfliktusom. Magammal, leginkabb. Masokkal nem szoktam konfliktalni (van ilyen szo?), inkabb kisetalok a helyzetbol, nem gyavasagbol, hanem mert kevesek annyira fontosak nekem, hogy idot pazaroljak a veluk valo bosszankodasra. Az egyetlen probalkozo kontrollszemely (anyam) szerint, mert en leszarok mindenkit. Szoktam mondani, igen, denaes.
    Mas vagyok, mint a tobbi ember, de mar nem zavar:-) . Hiaba, 46 ev, az 46 ev:-)

      • Ezek szerint tenyleg nem. Pedig azt hittem, siman tovabbleptem. Mindig azt hiszem, es tobbnyire sikerul is, munka, egyeb ugyekben. Meg az se segit, hogy az illeto furakszik vissza. De mar most jobb, hogy valahol legalabb kiirhattam, hogy duhit.

  2. O, es meg valami, ami sajat konfliktus, magammal. Nem tudok segitseget kerni. Adni barmikor (annyit, amennyit jo szivvel, a viszonzas elvarasa nelkul, orokbe tudok adni, legyen az ido, penz, targy, barmi, ha visszajon, jo, ha nem, hat nem), de KERNI, vagy akar csak elfogadni, na, az nem megy. Es nagyon melyen van bennem nemi szorongas, hogy talan keservesen fogom megtanulni a keres “muveszetet”.
    Es persze fogalmam sincs, ezen hogyan jussak tul. Vagy tul kell-ejutnom. Igazabol az oreg Sir Winston utan:azon a hidon majd akkor megyek at…:-)

  3. Hű, micsoda kérdések. Ezeket a fajtákat nagyon szeretem.
    Vannak régi barátságaim, és ezek attól igazak, hogy akármennyi kihagyás után is tudjuk folytatni. Soha nem kérdőjelezzük meg egymás életét, egymás döntéseit tiszteletben tartjuk, és segítünk, ha kell. Nincs ítélkezés, mert ami már átfért az idő rostáján, azt nem piszkáljuk. Nem vagyunk olyan napi kapcsolatban, hogy irritáló lenne. De nekik tudnék jó szomszédjuk is lenni, szerintem.

    Vannak a közel élő, de nagyon különböző barátaim, akik néha idegesítenek, de velük türelmes vagyok, mert megbecsülöm, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, sose szólnak bele, ellenben fejben tartanak és érdeklődnek, ennek is örülök.

    Kollégáim közül kettő-hárommal találkozom munkán kívül is szívesen, mert értik a humoromat, becsülik a véleményemet, közösek az értékeink. Akikkel nem, azokkal felfüggesztettem a beszélő viszonyt, mert nincs értelme, hogy az életem idejét rabolják.

    Szerintem aki egyszer vette a fáradságot és megismert engem, tud rezonálni, azzal hosszú távon is tudok kapcsolatban maradni. Soha nem merült fel, hogy beleszólnánk, ítélkeznénk, elmarasztalnánk. A különbözőségeket poénnal oldjuk meg, és oda-vissza tudjuk, hogy ki mit miért csinál úgy, ahogy.

    Nagy segítség volt nekem pl a blog és más érzékeny, netes írások abban, hogy az egyik barátnőm megdöbbentő döntését a minap nyitottan, ítéletmentesen tudtam fogadni. Az én életemre is hatással lesz, mert családilag is össze vagyunk kicsit fonódva, és meredek lesz, hogy ezentúl nem a férjével fog élni, hanem egy másik nővel. Eszembe nem jutott volna ezért őt ezentúl nem elfogadni, pedig komoly kétségeim vannak.

  4. Nem ítélkezem (úgy érzem, erre törekszem) a barátaim felett, de véleményem óhatatlanul, ösztönszerűen, azonnal van. Viszonyulás, talán ez a jó szó. Hozzáállok valahogy. És néha félek, hogy nem érzem a határt: vajon ez most átbillen ítéletbe? De szeretem őket, azok mögött a döntések és helyzetek mögött is értem, tudatosítom a motivációkat, a félelmeket, érzelmi drive-okat, amiket én nem így, vagy épp homlokegyenest másképp. Gyakorlom az empátiát és azt, hogy nincs omnipotens nézőpont, egyetlen igaz valóság. Lassan megtanulok jól hallgatni, nem azonnal reagálni, nem jól megmondani a szélesmellű választ a költői kérdésekre. És ezt a blog hatására tanulom, hálás vagyok érte!

    • Friss példa: negyvenes ismerős szeretne teherbe esni, minél hamarabb, ez érthető. Emellett dohányzik, hogy keveset-e vagy sokat, nem tudom, de napi szinten. A dohányzás érszűkítő hatása köztudottan nem segíti elő a teherbeesést, illetve a koraterhesség megtartását. (És ez még nem a nikotin meg az adalékok magzatra káros hatása, mert az később érdekes. Hanem kimondottan a kezdeti, megtermékenyülési szakasz problémája.) Én ha tudatosan terveznék gyereket, nem dohányoznék – hát persze, könnyen beszélek, mert amúgy sem! Nyilván neki ezt nem mondom, nem az én dolgom. Ítélkezem?

      • Én sajna az ilyeneket megmondom. Nem ítélkezés, hanem hátha nem tudja. Eszméletlen triviális dolgokat sem “tudnak meg” valahogy emberek, ha ütközik valamilyen kényelmes szokásukkal. Tuti ellenkezni fog, mert senki nem tűri jól, ha a káros szenvedélyeit kéne feladnia. De lehet, hogy elgondolkozik rajta és idővel működni kezd a fülbe betett bogár. Mondjuk az is igaz, hogy akkor a legjobban, ha sikerül nem ismételgetni.

        • Tök nehéz, mert majdnem feleannyi idős vagyok, mint ő és amikor akartam, kb. csettintésre teherbe estem. Ebből a pozícióból mindig olyan kínos nekem papolni. Egyébként én felnőtt embernek még soha nem mondtam, hogy ne, csak a férjemet szekálom halálra, ha időnként rágyújt, mert tudja, hogy utálom, undorodom, nem akarok cigiszaggal együttélni.

  5. Jajjj. Jaj. Még csak a címét olvastam el a posztnak a levelezőben, és azonnal összerándult a gyomrom, rám tört a szorongás. 😦 (Attól, hogy te meg mered kérdezni, és nekem válaszolnom “kell”??? Jaj.)
    Mert rettegek a konfliktustól sajnos. Tehát kerülöm. Nem egészséges mértékben és meg nem engedhető tulajdonságokat kinövesztve ennek érdekében (pl. hazudozás). Kicsit még összeszedem magam, és akkor lehet, válaszolok is a feltett kérdésre.
    Meg talán egyszer majd arra is, miért van ez így. De ebben nem vagyok biztos. Hogy rájövök, vagy rá akarok jönni. De az biztos, hogy ennek boncolgatása most nem fér bele. Jelenleg elég önmagamnak a behavior terápia. Az se megy…

    • Ahogy megfigyeltem, az esemenyek elott erzett szorongas, a konfliktuskerules erdekeben elkovetett kerulout, hazugsag, stb. altalaban nagyobb maceraval jar (hosszutavon biztosan), mint vallalni ott es akkor a NEMet. Mert a konfliktus, lassuk be, a NEMrol szol. Es ha a fogado oldalrol nezem, neki is jobb a tiszta helyzet, mint az, hogy illuziot taplal. Amit az elejen irsz, nagyon erdekes. Egy poszt cimeben feltett kerdest azonnal a sajat feladatodda teszel, amire “kell” reagalnod. Holott dehogyis. Az eletben is szamtalanszor igy van. En tudatosan figyelek, hogy valoban csak abban erezzek reagalasi kenyszert, ami az en ugyem. Sokat segitett ebben Gordon, az ilyenolyan eredmenyesseges konyveivel. Mindnek az elejen beszel a problemamezokrol. Igazabol en azt vittem tokelyre, hogy a sajat problemamezombol hogyan toljam at a masik fel mezojebe a feladatot. Es, tadamm, marsincs konfliktus:-) 🙂 . Vegtelenul onzo dolog. De tovabbra is NAES!

      • Jaj, ezt dejóóó lenne megtanulni… Nekem sem sikerül megúszni a konfliktusokat, de ha vannak, lehet, hogy valahol, házon kívül ELkerülöm őket valahogy, de aztán átváltoznak bennem frusztrációvá, stresszé, hazaviszem, és otthon a szeretteimre, leggyakrabban a gyermekeimre ömlesztem. Vagy türelmetlen vagyok velük, vagy egyenesen a legapróbb , ártatlan kérdésükre robbanok.

      • Sajnos ezt mind tudom. Elvileg. És ez még rosszabb. Hogy pontosan látom, hogy mindent ezzel rontok el, a legsúlyosabb hibáim mind a konfliktuskerülésből fakadnak, és nem csökkentem, hanem nagyon is súlyosbítom a gondjaimat. És egyre rosszabbul érzem csak magam a bőrömben ettől, és egyre jobban utálom, aki ettől lettem. Mégis… nem tudom kikapcsolni. Nagyon zsigeri sajnos.
        És persze, nem “kell” válaszolni, csak ugye magamnak.
        És a kérdésre, miből van konfliktusom, valójában ide sem illik a válasz: nekem ugyanis ha csak lehet, semmiből. Főleg annál kevésbé, minél fontosabb.
        Ez az én konfliktusom önmagammal, mert ez nagy baj, és hatalmas önsorsrontás.

        Örökkön rettegek attól, hogy nem szeretnek, pedig kívülről magabiztosnak tűnök, munkában, képességekben, “okosságban” az is vagyok. Teljesítésben. Meg emberileg is, amíg adni kell. Az az én terepem. De hogy szeretnek-e? Attól folyton félek, aggódom. Pedig sokan, igazán szeretnek, és a többiek is kedvelnek, úgy általában. Mégis.
        Tudom én persze, miért van ez. Annyira tipikus (nem a sztori, hanem az analízis). Szülők “elhagytak” 10 évesen. Nagyszülők elhagytak (meghaltak) 14 évesen. A következő gyám (nagynéni) nem szeretett, mostoha volt (és így is elhagyott-magamra hagyott) 18 évesen). És annyira tudom. És utánuk elvileg megerősödtem, ahogy tudtam, sok barátom lett, szép fiatalkorom, és alapvetően szeretem magam, (csak éppen nem védem meg magam másoktól, nehogy ne legyek jó nekik), mégis, érzem, hogy a lelkem legmélyebb zugában rejtőzik ez, hiába minden tudatosság. Mint a kismacskánk, amelyiket 4 hetesen szedtük össze, nagyon betegen, csontváz-vékonyan, megkínozva, rémes állapotban, borzalmas 4 hete lehetett. Szerettük, nyilván soha nem bántottuk, extra ragaszkodó lett, mint egy kutya, de a mai napig megrémül, ha belépek a szobába, vagy hirtelen mozdulok, hangosan szólok, leejtek egy fakanalat, remegve iszkol. 5 éve. Egy, ugye meghatározó hónap után. Alapvetően boldog, jó neki már, ragaszkodik és tudja, hogy szeretjük, de soha nem fogjuk tudni annyira szeretni, hogy ne féljen attól, hogy a következő pillanatban valaki bántani fogja. Ez van.

        • Az esetleg felmerult mar, hogy szakemberrel probald ezt tisztazni, atalakitani? Ha ilyen pontosan latod, akkor ez egyaltalan nem remenytelen, csak megfelelo segiteseg kellene hozza. Olvastam pszichologiai cikket arrol, hogy ezeket a melyen vesodott elmenyekbol fakado viselkedeseket is at lehet akitani, modositani. Sajnos regen olvastam, hivatkozast nem tuodk adni.

          • A helyzet az, hogy magam is (majdnem)-szakemberféle volnék (majdnem = diploma hiánya még be nem fejezett szakdolgozat miatt). Úgyhogy igen, tudom. (Mindig ez a sok “tudom”. :/ ) Ettől persze az ember ugye nem lehet önmaga pszichológusa, ez nyilvánvaló, csak abban segít, hogy elég tudatos és introspektív vagyok, és egészen világos számomra, hogy egy szakember sokat segíthetne nekem sokmindenben. Nem vagyok ám reménytelen, azt is tudom. 🙂
            Csak nekem kellett ahhoz pár év, hogy úgy érezzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy kinyissam a szekrényt, mert csontváz-seregek fognak kiesni. Ami nem baj, ami gyógyulás, de ehhez nem árt minél több énerő. És ez szükségszerűen felforgatja az életemet. Belül. Ami szintén nem baj. Kicsit olyan ez, mint félni a foghúzástól. Pedig ugye… (Amellett ezt a halogatást én szakmai szemmel némileg indokoltnak tartom, és megengedtem magamnak, a hárítás egy énvédő mechanizmus, és sokszor elengedhetetlen, ha nem látok jobb megoldást a saját integritásom megőrzésére adott pillanatban. Csak biztos, hogy örökké nem tartható, mert nem megoldás, a cél végül a szembenézés.)
            De igen, talán éppen itt az idő. Most. Vagy holnap? 😉
            Jéééé, mi is a nicknevem?: mosthogyugyanugy (mint mindig, legfőbb ideje, hogy). Khm.
            Még ha most éppen nem is ugyanúgy, mint mindig, sőt. Akkor tán épp azért.

  6. Az en konfliktusaimat altalaban masok gerjesztik. Hulyesegekkel. Lobbanekony vagyok, de ehhez kozeg kell. Csalad pl. Nehezen viselem, ha valaki folyton ellentmond, csak az ellenkezes kedveert. Iszonyu farszto. Az ilyenekkel csak minimalis beszedre szoritkozom es meg igy is elofordul. (tesom, exjeim nagy resze.) ” de szep az a rozsa.” mondom en… erre o “az nem is szep, de az a szamarkoro a masik oldalon, az bezzeg tenyleg szep” es millio ilyen aprosag amire kontrazas erkezik. Itelkezni nem szeretek, de megesik. (ilyen tipikus magyar itelkezos csaladban nottem fel es bar en vagyok a black ship, azert ragadt ram ebbol is).
    Konfliktus van abbol is ha valaki nalam jobban tudja, keretlenul tanacsot osztogat, mericskel. (keves ember velemenye fontos, toluk ezt maskepp veszem, nem zavar tobbnyire, de aki alig ismer vagy csak ismerni vel, az fogja mar be, ha nem kerdezem).
    Abbol meg vegkepp, ha en lelkesedek valamiert ami a reszvetelemet igenyli (uj projekt, utazas akarmi) es jonnek a negativ eszrevetek vagy joslatok. (foleg anyam) hat ilyenkor elofordul, hogy bombolok vele. Vagy amikor a teljesitmenyemet lehuzzak, megkerdojelezik, mert hogy ok meg annalis ugyabbul es jobban. (ilyen, korabban barataimnak agyot intettem) Nem szeretek mar olyanokkal egyutt lenni akik sokat nyavalyognak (pedig en is hajlamos vagyok ra, megint csak anyam, de mivel apam nem ilyen ezert ez kettosseg, harc bennem, monitorozom is magam). Asszem nem turok sokaig sot egyre kevesbe. Akiknek segitettem es “halatlanok” valojaban nem tudom mit jelent, mert ez lenyegtelen, hogy nem koszongeti vagy mi? Aki nekem segitett mert raszorultam (bar nem szeretek masokra szorulni, de elofordul) mar hogyan is haragudhatnek. En annyira orulok, hogy vannak barataim akik szivesen segitenek. Mar kerni is tudok segitseget, regen nehezebben ment. Ezert inkabb halas vagyok.
    Azt meg nehezen viselem ha igernek valamit es nem egyszeruen nem tartjak be, hanem elmismasoljak, nem szolnak, hogy figyu ez most meg sem fog menni. En valahogy gorcsosen tartom(tam) az igereteimet, (tul vallalas) ebbol volt belso feszultsegem korabban nem egyszer, azota megfontoltan igerek, de azokat konnyen be is tartom es gyakran mondok nemet. (azokat is kezdem hanyagolni, akik a nemjeimet rosszaloan latolgatjak, megsertodnek).
    Nem szeretek konfliktust gerjeszteni, de ha kialakul akkor allom a sarat. Ha hulyeseget csinalok, beszelek, akar gondolok vagy megkerdojelezheto az etikus hozzaallasom es erre raebreszt a masik, akkor en azt maradektalanul belatom. Nem vagyok konok es meggyozhetetlen. (ilyen pl a normalis vita, nem csinalok presztizs kerdest belole).
    Vannak emberek akinek a tavolletet fajlalom, nagyon is bar meg mindig van kapcsolodas, de mondjuk nagy a foldrajzi tavolsag. Tobbet szeretnek a jelenletukbol. Es van a masik csoport akik elfogytak mellolem es qrvara nem banom, sot…nem veletlen, kozunk nem volt sok egymashoz, csak ugy jott ki a lepes, hogy egy idore kozelebb sodrodtunk egymashoz.

  7. Életszakaszonként más és más okok miatt van konfliktusom. Most épp amiatt, mert nehezemre esik jól meghúzni a saját határaimat és nemet mondani, amikor szükséges. Ezt korábban még csak észre sem vettem. Nem tisztelem az időt. Másokét és a magamét sem. Ezt is mostanában vettem észre – mert kezd érdekelni, hogy már a B oldal forog. Jó kérdés. Korábban a vélt vagy vallós el(nem)fogadásból jött a (vélt vagy valós) konfliktusok nagy része. A megfelelni vágyásból és a görcsös szeretet- és családakarásból, a lényeg kimondására való alkalmatlanságomból. Mostanra ezek teljesen képtelen baromságnak tűnnek, vagy legalábbis eltörpültek. A konfliktus viszont alapvetés. Ha majd nem lesz, az valószínűleg azt fogja jelenteni, hogy elhülyültem.

  8. Nekem abból, hogy sokszor kontroll nélkül kimondom, amit gondolok. Gyűlölöm a hazugságot, gyerekes, gyáva, felelőtlen posvány, beleragadsz, lehúz. Vagy amikor az érzéseimet, képességeimet kétségbe vonják – anyám. Ha nincsenek tekintettel arra, hogy én egy másik ember vagyok, érezhetek/gondolhatok valamit másképp.
    Az ítélkezésnek nálunk komoly családi hagyománya volt. Sok munka levetkőzni, néha be-becsúszik.
    Stresszes vagyok. Néhányan értékelik a humorom, ők nagyon, a többség nem érti. Más vagyok, nem tudok beilleszkedni. Be vagyok ragadva, tiltakozom, próbálok, nem megy, nem értem. Közben gyanúsan figyelem, hogy mások elfogadják és kussban élik azokat a mechanizmusokat, amik ellen a szervezetem alvásmegvonással és étvágytalansággal tüntet.
    Kevés barát, de ők igaziak. Szeretek segíteni, nem várok hálát, de segítséget kérni nem szeretek.
    Nem irigylek senkit. Vannak dolgok, amire vágyom, de olyan ember, akivel cserélnék, nem hiszem. Pedig.

  9. Én egyszer egy papírra leírtam, szerintem mit jelent felnőttnek lenni.
    Az egyik mondat így hangzott: Ha valakivel problémám van, azt vele beszélem meg.

    Szép mondat, de nem mindig könnyű. Tapasztalatom szerint a hatalmi helyzetek szokták felülírni ezt az elképzelést. És igen, van, hogy nem értené, csak fájna neki.
    Hosszú távon mégis tisztul a kép, hullik a férgese, ha ezt igyekszem szem előtt tartani.

    • Jaj, a mindenkinek elmondott, izgatottan kitárgyalt gondok… csak annak nem, akivel a baj van. OLyan pletykaéhesek az emberek, annyira imádnak haragudni, fortyogni, ferdíteni. És IRIGYEK, iszonyúan zavarja őket, ha más jól van, egyszerűen onnantól nem tudnak mit kezdeni magukkal.

      • “OLyan pletykaéhesek az emberek, annyira imádnak haragudni, fortyogni, ferdíteni. ”
        Uhh, igen!
        És hogy én ezt hogy utálom!
        Leszív, lehúz, elfáraszt, ha valaki túl sokáig, túl sokszor morog ugyanazon, de mint a megszállott, legszívesebben ráordítanék, hogy “Ó, fogd már be!”
        Nem bírom hallgatni, zsong a fejem ettől, nem, hogy egyszer-kétszer elmondja, hanem hogy újra és újra.
        Nem bírom, nem tehetek róla.
        Többek között ebből is volt sok konfliktusom.

      • Én most elsősorban és leginkább az öt-hét évvel ezelőtti önmagamra vagyok irigy. Ha visszanézek a 2006 és 2013 közti évekre, majd elsírom magam. Nem volt akkor sem problémamentes az életem, de olyan nagyon-nagyon szép, szabad és tartalmas volt, és én olyan boldog, kreatív és erős voltam!!!

  10. Hú, ez mennyire aktuális napirendi pont nálam!
    Irritál, ha munkatársak tesznek úgy, mintha barátok lennénk, és túl közelre jönnek, mindent tudni akarnak, aztán körbejár a hír, ami sokszor jelentéktelen apróság, nem is hírértékű igazán, de lehetőséget ad nekik a kibeszélésre, szánalomra, irigységre, mikor mire. Ne mossuk már össze a munkát a magánélettel, ha lehet! De nekik ez a “törődés”. Rühellem! Próbálok gumicsontokat adni nekik, néha mégis “bekérdeznek” és felkészületlenül ér. Minden megoldás érdekel, hogy hogyan lehet leszerelni valaki tolakodó érdeklődését férj, gyerekek, nyaralás, hétvégi programok, stb iránt, sértődés nélkül.
    Ami a barát(ság)okat illeti, azok közül is múlt el pár az eltelt másfél évtizedben, úgy ötévente egy. Gondolkodásra érdemes, hogy barátságok voltak-e egyáltalán, ha elmúltak, vagy ez a dolgok normális természetrajza.
    Inkább abból van az ütközés, ha nekem mondják el kényszeresen a véleményüket mások, főleg, ha meggyőzési szándékuk áll mögötte, én senkit nem győzködök, nem próbálok befolyásolni, nem vagyok véleményvezér, úgy él és viselkedik mindenki, ahogy jólesik neki, nekem az nem fáj, ha szöges ellentéte az enyémnek. De én se tűrök beleszólást a dolgaimba!
    Kontrollt anyám szeretne gyakorolni felettem mindvégig az elmúlt 50 évben, kevés sikerrel ámde sok konfliktust és azok miatt bennem szépen fejlett bűntudatot előidézve.

      • Hat en mar nem finomkodom tul sokat. Azt szokom mondani, hogy ez engem nem erdekel, bocs. (ha valaki nyavalyog vagy ilyesmi, esetleg politizal hulyesegeket, szamomra ismeretlen vagy alig de akar nagyon ismert emberek eleterol zagyval) Nem veled fogom ezt megbeszelni, ha szemelyes ugyeimet firtatja es tenyleg nem vele akarom.

        • Én próbálok “finomkodni”, hogy ne bántsak jobban, mint muszáj, viszont vannak már olyan helyzetek is, amikor bántok és nem bánom. Van egy kollégám, aki rendszeresen azt csinálja, hogy ha valami zavarja, nem szól, viszont látványosan szenved, sóhajtozik és pofákat vág. Többen vagyunk egy szobában, és hát ugye ott adódhatnak problémák. Ha valaki éppen nagyon dolgozik, nyilván elsőbbséget élvez a munkája és joggal várja el, hogy a másik három tegye takarékra a száját, és lehetőleg ne a feje felett beszélje meg, hogyan kell sütni almás rácsost. De ő nem szólna a világért sem, hanem vágja a pofákat és sóhajtozik fennen. Egyszer egy ilyen alkalommal besokalltam, és kifakadtam, megmondtam neki, hogy szeretném, ha befejezné ezt. Ha valami zavarja, mondja, hagyjon választást, de ne csinálja ezt a pofavágósdit, mert gerinctelen. Kiselőadást kaptunk, hogy “nem az az első csapás, egy ideig tűr” 😀 Jeleztem elég határozottan felé, hogy bocs, de ez nem “tűrés”, ez passzív agresszió, és kérem fejezze be.
          Nyilván nem, amire most már azt a módszert vezettük be hallgatólag, hogy minél látványosabban szenved, annál intenzívebben folytatjuk az eszmecserét. Egyszer majd csak megtanulja kinyitni a száját.
          Egyébként a legbájosabb az, amikor a fotelban alvását zavarjuk szakmai megbeszéléssel, és jaj nagyon nagyokat sóhajtozik 😀
          A minap, mikor sértődötten kiugrott a fotelból 20 perc után, elnézést kértem, amiért holmi jogi értekezéssel megzavartuk a munkahelyi alvását 😀
          Meg kell tanulnom sérelmet kifejezni és konfrontálódni, és meg kell mondjam, hogy felszabadító élmény, mikor sikerül.

  11. Nekem nincs bajom a világgal és a legtöbb emberrel. Nem érdekelnek.Gonoszak és buták a szememben. A világnak és az embereknek van baja velem, a létemmel. A létezésemmel nekem is bajom van. Jobb lenne nem lenni.

    • A mult heten, konkret ok nelkul en is erre jutottam. Pedig ilyen mar regen volt. Tavaszi “depresszio”? Jol meg is ijedtem, mert meg nem lephetek ki a vilagbol, igy viszont nagyon szar elni.
      Ma mozogni megyek ez ellen.

      • Kiábrándítóak az emberek, azok meg végképp, akik elvileg szeretnek vagy valaha nahgyon szerettek. Annyira nem érzik, mi jött az életükbe általam, olyan sunyik, irigyek, hazugok. És én mégis lelkesen ismerkedem és vetem bele magam az új emberekbe.

        • Ezt en is igy csinaltam, regen es nagyon, de azert mara mar csokken a lendulet. Es ezt sajnalom. Nem is a csalodottsag vagy mert feltem magam, hanem mar nem erdekelnek annyira az emberek. Ennek lehet az is az oka, hogy az elmult tiz evben azert nem volt jellemzo, hogy szamos, a sajat mercem szerinti erdekes emberrel talalkoztam volna. Viszont kedvelem az embereket, mint egyneket, noha az emberisegrol nincs nagy velemenyem. Viselkedes tipust tudok nagyon utalni, az agressziot leginkabb, aztan alatomossag, parazitasag, folenyeskedes okoskodassal kombinava. ( ket hete (egy nyilvan bunozo) kiakart hajitani a vonatbol, mert megvedtem a kallernot. Annyira feltem es olyan sokaig nem tudtam feldolgozni ami tortent es nem a pasas, feltetlenul, akire haragudtam, hanem az egesz viselkedes az a antiszocialis normatlanasag, hogy nem tekintenek emberi lenynek, megolheto vagy, csak egy szalmaszal keresztben.)

            • Hat lehet, de tobbe ilyet nem teszek. A kallerno ugy eliszkolt, otthagyva engem a fenyegeto szemtladaval, mint a sicc, miutan hirtelen ramfordult annak minden haragja. Es masok is csak lapitottak, toluk aztan megkeselhetett volna vagy kihajithatott volna siman. Nagyon, nagyon szornyu volt. Fel oran at ugy vert a szivem, hogy azt hittem elajulok elobb-utobb. Egyszer mar (husz eve) hadonasztak fegyverrel az arcom elott es kabe ugyanigy uvoltott az a pasi is es bar a folyamat alatt tartottam magam, de amikor kikerultem a helyzetbol osszeestem, kohogve hanytam es zokogtam. Eletem legborzalmasabb elmenye volt. Az eletveszelyes fenyegetes nem vicc. Itt is a kallerok siman hivhattak volna a rendoroket. De ott lettem hagyva. Nagyon rosszul esett ez akkor. Mondjuk most sem ertem.

  12. Egy kedves ismeros mondta egyszer, hogy csak ketfele kapcsolat letezik: az amelyik felemel, es amelyik lehuz. Lehet, h ez igy nagyon fekete-feher, de altalaban nem esik nehezemre eldontenem, ki melyik kategoria. Es az utobbiakat konyortelenul eliminalom. Kar, hogy nem elobb kezdtem. Az is kar, ha valaki az elso kategoriabol atkerul a masodikba. De ez az elet. Konfliktus, ha komoly vagy rendszeres: a fenti megkuzdesi strategia altalaban bevalik. Amennyiben nem alkalmazhato, pl. munkahelyen, hat az viszont gaz. Megbetegit, osszetor, nem birom; olyan pszichoszomatikus tuneteket produkalok, hogy csak na. Erre kellene meg valamit kitalalni.

    • Elég nehéz néha rájönni a lehúzásra. Akár a passzivitás is lehet ilyen, ha te aktív vagy, mész, csinálod… gyűlnek körülötted a psszívek, elveszik, amit adsz, de ők nem adnak valójában semmit, ha fáradt vagy, akkor magad tudod csak rendezni magad, nincs ott senki…
      Pl. nekem tesómmal nehéz. Korombeli, meglehetősen passzív csaj. Hozzám jár jógára. Amikor még nem tanítottam, nem járt sehova, annak ellenére, hogy jógabérletet kapott tőlem és amikor együtt mentünk, eljött. De, én főleg otthon gyakorlok, így nem jártam vele.
      Az nagyon idegesít, hogy tudom 1-2 vágyát. Pl. el akar utazni Szentpétervárra. Megírom neki, csináljuk, mikor. Még csak nem is válaszol… ez a nem válaszolás, a halálom. Mostanában egyre több ismerősöm csinálja. Elég lenne annyi, hogy köszi, jelzek, ha érdekes, de még ennyi se.
      Ezzel vajon mit lehet kezdeni? Szomorú leszek ettől…

      • Energiavampirok. Beloled taplalkoznak. Mi tortenne vajon, ha az erod, a lelkesedesed, es a tenniakarasod ezentul magadra forditanad? Es az arra erdemesekre. Ertem ezalatt azokat, akik nyujtanak is valamit cserebe.

          • Én is erre jöttem rá, hogy akkor ne velük. De akkor kikkel? Aki nem ilyen volt, megcsaládosodott, teljesen megértem, hogy nem ér rá. Ma egyedül kirándultam, az jó volt :).

            • Hat az egyedul kirandulas nagyon jol hangzik:) mennek en is, de a nyakamon a csacsika csalad (Mezga Geza utan szabadon)
              Amugy en sem tudom, hogy akkor kikkel. Eddig meg csak a ‘kikkel nem’-et sikerult megoldani. De jobb igy. Nem kell lehuzo kapcsolat, nem kell hamis barat. Neha elnezem az embereket az utcan, es arra gondolok: ‘Haho, rokonlelkek, hol vagytok?’ De meg egy gondolatolvasoval sem futottam ossze. Vagy ha igen, hat nem volt rokonlelek 🙂

      • Szerintem a durva passzivitás, ami már bántó, az agresszió. Volt benne részem, egyenesen azt üzeni, hogy leszarlak, nem akarlak. Nem rosszindulat van mögötte, hanem valami csúnya probléma, de nem benned, az biztos.

  13. Tanulok szólni, kiállni magamért, konfrontálódni, nem némán tűrni és benyelni.
    Írtam fentebb, de ide való inkább, hogy hihetetlenül felszabadító érzés, mikor sikerül. Egyelőre még elég ritkán fordul elő; párszor volt, hogy nagyon nagyot szólt, de a terapeutám szerint szükséges és belefér a túlkompenzálás, hogy meg is hallják, majd megtanulom idővel, hogy arányos legyen a reagálás. Konfliktust direkt nem keresek, reagálási kényszerem nincs; úgy veszem észre, hogy minél inkább láthatóvá teszem a határaim, annál kevésbé kell aktívan védenem azokat.

    Kialakult a fejemben három halmazszerűség: elutasítom, elfogadom, azonosulok. Az esküt magamnak letettem, hogy az “elutasítom” kategóriába tartozó vonásokat mutató emberekkel nem kapcsolódok semmilyen szinten. Pl. a bántalmazó, a bántalmazást el nem ítélő, abból akár viccet csinálni képes, a homofób, a fajgyűlölő, a kereszténygyűlölő, az antiszemita lapát, velük szemben zéró tolerancia.
    Elfogadás: ha ugyan azonosulni nem tudok vele, de elfogadó tudok lenni vele annyira, hogy el ne határolódjak tőle.
    Meg kell mondjam, hogy állatira nehéz, magányossá váltam eléggé, ahogy nyílik rá a szemem egyik emberre a másik után. Eléggé embergyűlölő lettem az utóbbi időben, meglehetős módon magamnak való, de konok vagyok, nem alkuszom; saját magamnak csak én tudok a legjobb barátja lenni.

    • Ez termeszetes. Mar az embergyulolove valas. A 85% (es most megengedo vagyok) annyira sivar, hogy kozom nincs hozzajuk. A maradek pedig ugy szet van szorodva, hogy kevessel talalkozol. Egyedul lenni pedig jo.

    • Én kamaszkorom óta embergyűlölő vagyok, és nem bánom! 🙂 Mármint azt nem, hogy én is alkalmazom ezt az elhatárolódó technikát, azoktól, akik nálad is az “elutasítom” kategóriában vannak. Az a szerencsém, hogy még nem voltam olyan helyzetben, hogy rám legyen kényszerítve egy ilyen ember társasága – a rokonságban adódik egy hason habitusú fickó, de őt nagy ritkán azért el lehet viselni, nem kell együtt élnem, vagy dolgoznom vele.

      A másik kategória az, akiket távolról elfogadok – nem vágyok velük mélyebb kapcsolódásra, nem akarok barátkozni velük, de a felszínes munkakapcsolat szintjén jól elvagyok velük. A legtöbb ember ide tartozik nálam.

      És van a szűk réteg, a barátok, a hasonló gondolkodásúak, a lelki rokonok, akik bár kevesen vannak, de mindenért kárpótolnak.

      • De jó, hogy ezt írjátok. A gyerekeim szerint tökre antiszociális vagyok, szerintem csak nem tűröm a hülyéket.
        Világosan elmondtam a barátnőm kamasz fiának, ne kísérje el hozzánk az anyját, mert az enyémek nem lesznek otthon, mi meg az anyjával beszélgetni szeretnénk. Erre eljön. Közénk ül, belepofázik , közben telefont nyomogat és a sütimet kritizálja. Következmény: kizárólag presszóban vagyok hajlandó ezután találkozni a barátnőmmel, szigorúan tanítási időben:D

  14. Abból, hogy nem értem miért axióma mások számára az, hogy: gyerek, család, iskolába járatom, munkába járok, hogy “megéljünk”, hogy “a gyereknek jobb legyen”, miközben egyre több gyereknek “viselkedési zavarai” vannak, és akkor keresik a jó orvost, a szakembert.

    Ez teljesen agyalágyult dolog, de valahogy zajlik.

    Ha a felnöttek szarul érzik magukat, a gyerek miért lenne boldog?

    • És: mindent megteszek a gyerekemért, oroszlánként küzdö értek. És ez pajzs, ami mögött alterofóbia van, korrupció, rasszizmus. Ezek a szülők kiáltanak ki bűnbaknak egy-egy kedves, de kicsit fura osztálytársat, majd folytatnak ellene hajtóvadászatot. Vagy épp egy más módszerű pedagógus ellen. És a gyerek megtanulja ezt, hogy majd a szülő mindent megtesz érte, ő meg elfogadja. És ezek a felelős, jó szülők, ezek nyomják be a közepes képességű gyerekeiket érdemtelenül elit iskolákba.

      • Az oroszlánként küzdőktöl kiráz a hideg. Nagyon rossz lehet ezt végignézned, vagy végignézni annak, aki saját gyerekeivel más szemléletben él.
        Értem, hogy van ilyen, csak olyan állatiasan ösztönös – meg fura számomra.
        A szakkörökre “hurcibálás”, meg “elitiskolázás” ez megint egy szindróma. A szülők szindrómája.
        A konfliktus, meg a verseny sokaknak lételemük. Ezek az emberek kimaradnak az életemből és így jó.

  15. Két alapeset van: magasról teszek arra, ami másoknak evidencia, prioritás, szent tehén, ebből volt több konfliktusom már. A másik eset, ha nekem szívügyem, rigolyám, beakadásom valami, ami másnak egyáltalán nem fontos. Utóbbit könnyebb kezelni, mert nálam a gyógyír, plusz tudom, milyen a másik oldalon lenni.

  16. Kedves Eva!
    Jo fel eve talaltam a blogodra, azota sokat visszaolvastam, nagyon jok az irasaid. Fel eve kerultem egy kulonleges elethelyzetbe, szeretom lett, de olyan eletem nagy szerelme tipusu, de egy honapja szakitott velem. Es nem azert, mert o mar nem szerelmes belem. Azota nem talalkozott velem, de masfel hetente beszelunk par orat! telefonon, mikozben o lelkizik es sir is, neha en is, megse akarja visszacsinalni, sot egy konnyebb utat valasztva allitolag boldog egy masik novel, akit egy honapja ismer es tulajdonkeppen helyettem valasztott. Bonyolitja a helyzetet, hogy o most valik, ket kisgyereke van, enyemekkel egyidosek, es nekem is van ferjem, ket kisgyerekem, es mi is mar beszelunk a valasrol.
    Mindezt azert irtam le, mert fel ev alatt olyan sokat segitettek az irasaid, mindig talaltam bennuk valami kapaszkodot. En is ket eve kemenyebben sportolok, heti negy aerobic es a szakitas ota heti egy falmaszas. Ez mar annak a hatasa, hogy sokat valtoztam.
    Kerhetek toled tanacsot, hogyan dolgozzam fel ezt a helyzetet?Szeretnek a jovoben en is hozzaszolni az irasaidhoz, mi ennek a modja?
    Ezt a hozzaszolasomat kerlek nev nelkul tedd kozze, nem szeretnem, ha valaki ramismerne.
    Tovabbi sok sikert Neked az eletedben!
    Udvozlettel: R

    — javítottam a nevet, szólj, ha nem testzik a nick —

    • Szia, nagyon megrendít, amit írsz. Annyit tudok mondani, döntések vannak.
      Aki képes arra, hogy veszélyeztesse a kapcsolat csodálatos intenzitását, harmóniáját, akár csak mulasztásokkal, sőt, aki egyenesen provokálja a szakítást, vagy ki képes mondani, hogy vége, azért az emberért összvissz tíz könnycsepp fölött minden kár. (Lehetnek nagyok, másfél decisek a könnycseppek.)
      Onnantól, sőt, ennek első jelétől magunk vagyunk. EZ a felnőttség, ez az autonómia, ez az igazi szerelem, és ez a feminizmus is.
      Akkor is így van ez, ha a feleség a kulcs, ha ő kavar vissza, ha emberünk nem tudja, mit akar, ha megy a huzivoni. Ami értékes, arra nagyon vigyázunk. Ha nem vigyáz, ha nem tudja, így járt.
      Tessék tudni. Huzivoni meg nincs, az rombol, lehúz, időrabló, elinflálja a szerelmet.
      Döntések vannak.
      https://csakazolvassa.hu/2014/10/21/dontesek-vannak/
      Én így búcsúztam.
      Mi meg megerősödünk itten. Már ha nem csúszunk játszmába, nem torzulunk bele a lelki függésbe, gyerekes toporzékolásba, hiúsági játékba.
      Ez a nehéz, és ehhez vezet a megerősödésen, önismereten, akár az intenzív sporton át az út. A rendberakott test és a kemény sport nem más, mint az önismeret, a hazugságokkal való szembenézés egy formája.
      Én, akit igazán szerettem, azt nem bántom sose. Úgy gondolom, elég szar neki, hogy elmúltam az életéből. Én magam, a csodáimmal, meg az a sosemvolt, amik együtt voltunk.
      Nem hányok szemre, nem emlegetek fel, nincs tartozás. Nehéz érzéseinket egyedül intézük, akár a készpénzfelvételt.
      Emelt fő, napba néz. Nincs arra szüksége magának, hogy hosszan magyarázza neki, magának, hogy miért így, miért úgy, mi lett volna.
      Most kezdődik az élete.

      • Koszonom a szavaid. A veget meg ertelmeznem kell, sok mindenben igazad van. Tulajdonkeppen egyetertek a szavaiddal, azt viszont kizartnak tartom, hogy a volt feleseg a kulcs. Nem tudom, miert szakitott. O se tud ra magyarazatot adni, csak azt hajtogatja, hogy ugy erzi, az egy honapja megismert lelki tarsat kell valasztania, nem akar tobbe kettos jatszmat jatszani, nem akar hazudozni, bar meg vannak irantam erzelmei. Szemelyes talalkozo kizart, szerintem fel a szemelyes hatasomtol. Megkertem, tobbe ne jelentkezzen. Kikeszultem, de tartanom kell magam a vilag elott, csak a barataim egy resze segit. Probalom osszszedni magam, a legrosszabb az egeszben, hogy hianyolnom kell a csodalatos szexet, amit o nyujtott. Es o is elismeri, hogy minden talalkozasunk valami plusszal jobb volt es a csucson hagytuk abba. Szanalmas ez az egesz.
        Jo lesz a nev, amit kaptam, koszi.

  17. Alapvetően kevés konfliktusom van, de csak azért, mert a legtöbbször nem állok le elméleti dolgokon vitatkozni másokkal: egyszerűen nem éri meg az időt és a fáradtságot, hogy megpróbáljam meggyőzni a homofób kollégát, hogy a melegek is emberek. Ő azt akarja hinni, hogy nem azok, és miattam nem fog változtatni ezen. Otthon a családban már több konfliktus van. Ezek egyike a gyerekvállalás – anyu az utóbbi időben kevesebbet basztatott vele, de mióta vettünk lakást, sztem megint reménykedni kezdett, hogy majd jön a gyerek is. Ki kellett ábrándítanom őt is meg a nagynénémet is, de ők nem fogják sosem tudomásul venni, hogy én más vagyok, mint ők – nem bánom azt se, ha gyengébbnek, kevésbé munkabírónak tartanak – és nem vágyom arra a plusz teherre, amit egy gyerek ellátása jelent.
    Alapvetően abból fakad illetve fakadhatna a legtöbb konfliktusom, hogy mást tartok fontosnak, mint mások: pl. a környezetvédelmet, a szelektív hulladékgyűjtést, a pazarlás csökkentését, a nyugalmat, a természetet, az állatokat, és nem szeretem a pénzhajhászást, a költs, költs, költs szemléletet, a közeledési szabályok áthágását, amit sokan úgy folytatnak, mintha dicsőség lenne. Utálom, ha valaki szemetel, ha másokat lenéz a munkájuk miatt – mert mondjuk a másik “csak” takarító.
    A másik konfliktusforrás én vagyok – az ügyetlenségemet, topaságomat kevesen tolerálják, főleg otthon nem és ebből sokszor van vita, mert én meg nem hagyom magam. Tudom, hogy sokszor rossz nézni, amit csinálok, mert annyira bénán áll a kezemben minden, de akkor sem szeretem, ha kiveszik a kezemből a dolgokat.

    • a közlekedési szabályok folyamatos, életvitelszerű felülírása, különös tekintettel a gyorshajtásra, a frusztrált kispolgár kisstílű lázadása
      és annyira kínosan sokan űzik

  18. Remek kérdések, önvizsgálatra késztetnek.

    Konfliktusom van a hallgatásból. Akkor, amikor ki kéne kérnem valamit – megkérdezésem nélkül becéznek, idősebb nőkolléga kislányoz – főleg akkor, amikor olyan személyről van szó, akit annyira nem rühellek, hogy egyből szóljak.
    Miért kell megvárnom, míg annyira ellenszenves, hogy hűvös rideg gyilkosként utasítsam rendre? Miért hagyom elfajulni addig a dolgokat a kezdő helyzettisztázás helyett?
    Néha megy, máskor nem. Bosszant.

    Konfliktusként élem meg azt is, magammal szemben, ha mondjuk állásinterjún vagyok, és jó pár lényegi kérdés csak az interjú után ugrik be, pedig de jó lett volna ott, élesben tisztázni! És akkor emésztem magam, megint nem készültem fel eléggé, megint kimaradt egy lényeges dolog, pedig kérdéslistát is vittem…

    Ítélkezés: régebben csuklóból. Néha most is, aztán amikor az agyam is használom a beidegződés helyett, akkor rájövök, feleslegesen csinálom. Mármint az ítélkezést, nem a gondolkozást.

  19. Most olvastam csak el az utolsó mondatot, irigylek-e valakit?
    Egyértelműen igen, most már egy kicsit kevésbé, de még mindig, azt, aki nálam jobban meg tudja fogalmazni az érzéseit.
    Azért szeretek olvasni, mert más megfogalmazza helyettem, amit én érzek, de nem tudom kifejezni.
    Ez egy képesség, ami szerintem születik valakivel, vagy nem.
    Velem nem született, én kínkeservesen tanultam meg ezt, már amennyire megtanultam, mert ez még most is egy semmi, de igyekszem.
    Remélem, azt is ki tudom szűrni, hogy ki a hiteles, és ki az, aki csak jó marketinggel hadovál.
    Ezt pl. irigylem másban, van, aki ösztönösen tudja, hogy mi az ábra, én nem, maximum érzem, de nem tudatos, ezen még dolgoznom kell.

  20. Hát bizony stresszes vagyok már igen régóta! Nyáron leszek 50 és tudom, hogy a történeten sokakban visszatetszést esetleg megbotránkozást kelt. Lesznek kikben együttérzést, vagy sajnálatot! Bár nekem megnyugvásra lenne szükségem, csak nem tudom ez honnan érkezhet!

    Van egy 46-47 körüli férfi és van egy 14-15 éves fiú, és az Édesanya, aki nem tud semmiről!
    Ez a férfi, a gyermek nevelő apja, egy szép tavaszi délután kedvet kap egy kis élvezetre! No de asszony ninncs itthon, csak a gyerek!
    Fene bánja, jó lesz az is, gondolja.
    – na fiam gyere akarok beszélni veled
    – igen apu itt vagyok
    – neked szokott e kemény lenni, ha meglátsz egy szép lányt?
    A fiú zavarba jön, nem is tudja mit válaszoljon!
    – tudod, hát a pöcsöd! Zörren rá az apa.
    A fiú megszeppenve néz rá és remegő hangon mondja
    – nnnéha iigen
    Erre az apa gondolja bele is vág a dolog közepébe és mondja
    – mutasd meg…

    Folytathatnám ebben a stílusban, de nagyon nincs hangulatom egy pedofil pornó történetet kerekíteni a témából!
    Lényeg az erőszak megtörténik apuka részéről, a gyerek rémülten és azóta szégyenben emlékezik vissza a történtekre!
    Szólni nem mer senkinek, mert a szégyen sokkal inkább mardossa mint a nevelőapa fenyegetése miatti félelem! Ez a gyerek azóta két felnőtt férfi apja, akik erről a történetről fogalmuk sincs, de azt tudják, hogy apjuk az életét adná értük ha kell!
    Nagyapjuk, az akkori erőszakoló férfi már nem férje a Mamának, aki sajnos március 24.-én el ment egy remélhetőleg szebb helyre! Már gondolom mindenki tudja, hogy az akkori fiú én vagyok!
    Nevelőapám még a temetésre sem jött el, gondolom nem akart vagy nem tudott volna a szemembenézve részvét nyílvánítani.

    A történetbe belépett egy örökbefogadott fiú, aki azóta már szintén fenőtt és nevelőapjával él és most mindent megtesznek azért, hogy az anyai rész az örökbefogadott fiú tulajdonába kerüljön!
    Hozzá kell tennem hogy Drága Édesanyámat egy percig nem gondozta, nem ápolta ez a gyerek, inkább ahol csak tudta kihasználta, meglopta, becsapta! Én már csak arra vagyok kíváncsi, ha eljön az én időm, vajon hogyan fogok tudni megbocsájtani? Egyik fiam a támaszom ezekben a nehéz időkben és tudom, hogy az örökséget csak úgy tudom megmenteni egyéb körülmények miatt a fiaimnak, ha feljelentem nevelőapám! De hogy tudom a szégyent a gyászt, a régi sebek feltépését elviselni anélkül, hogy sújos cukorbetegen bele ne rokkanjak? Vajon lesz e aki hiszi amit mondok? Ó megnyugvás mikor jössz már!?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s