velem tartasz?

Az egyenlőtlenség formái sorozatban sorra vettem (és veszem is még, kifogyhatatlan), hogy melyek azok a nem nyíltan erőszakos, ám hatalmi alapú, részben beidegződött játszmák, amelyek elbizonytalanítanak a párkapcsolatainkban, megkeserítik az érzéseinket és erodálják a bizalmat.

Ez, amiről már régóta akarok írni, nem egyenlőtlenség, nem elsősorban hatalmi kérdés, azt hiszem.

De majd beszélgessünk róla.

Amikor huszonéves voltam, az ifjúság konzervatív, szigorú moráljával, hökkenten hallgattam egy nálam kicsit idősebb pszichológusnő szavait arról, hogy nagyon ritka a tartósan harmonikus házasság, mégpedig azért, mert az évek múlásával a két fél személyisége ritkán változik pont egy irányba.

Ez is valami ilyesmi: a kapcsolatban az egyik valami újba kezd, szintet lép.

Például, megtér, és komoly keresztény lesz, a másik meg nem. Én ezügyben nem ítélkeznék, hogy akkor a keresztény, az biztosan túlzó vagy szektás, lehet ez másfajta spiritualitás is, itt nem a mi ítéletünk, hanem a résztvevők érzései és attitűdje számít, tehát az egyiknek ez fontos és megvilágosító, újjászületős története.

Egy másik példa, amikor valaki váratlanul jól kezd keresni, a másik meg nem különösebben sikeres se a munkájában, se jövedelmi téren.

Esetleg az egyiknek új érdeklődési köre lesz, új barátai, netán szerez (még) egy diplomát, a másik meg nem, és onnantól ő már nem elég okos, kevesebb a közös téma, úgy érzi, nem felel meg a partnerének, aki meg azt éli meg, hogy nem tud igazán jókat beszélgetni vele, és hogy a másik nem (“úgysem”) fogja érteni, amit mond. Lehet ő az okos, a respektált a családi dinamikában, de ez a szerep igen sovány vigasz ahhoz képest, amikor eleven áramlás van intellektuálisan is a felek között, együtt-mozdulás, közös haladás.

Vagy: az egyik fél komolyan sportolni kezd, megizmosodik, a másik meg úgy marad, inkább tévézik és nassol. Ez létezik olyan verzióban is, hogy együtt, a közösen kialakított életmódban kényelmesedtek el, majd az egyik észbe kap, meg úgy is, hogy aki mindig is dundi volt, az egyszer csak összekapja magát, a másik meg az eredeti, elég jó, ám lassan romló testi állapotában marad.

Vagy, az egyik fél örömét leli a szexben, a másik nem. ennek is sokszor megénekelt, messzire vezető okai vannak, de a lényeg ez: az egyik szeretné és éhezi az intimitást, a másik meg elhúzódik (vagy a szextől idegen feltételeket szab).

“Egyszer csak a férjem megőrült, és onnantól nem voltam neki elég jó.” “Addig boldogok voltunk, amíg Anna el nem kezdte ezt a…”

Tényleg sem ide, sem oda nem állva, igazságot nem téve, csak gondolkodásunk rugalmasságát fokozandó, nézzük meg mindkét oldal fájdalmát, baját.

Onnan nézve: miért nem tartasz velem, ez annyival jobb! Gyere te is sportolni/templomba/csigaszakkörbe, illetve: adok én pénzt, ez közös! Vagy: lehúzol, igénytelen vagy, befogod a füled az igazságra, basztatsz, nem engedsz önmagam lenni, irigykedsz.

Innen nézve: már nem vagyok neked elég. Neked nem jó a régi társad, a saját régi lényed, urizálsz, sznoboskodsz, felszínes lettél? Másokra hallgatsz, velem már nem is találsz közös témát.

Ha a karrierépítésre vagy az edzésre, esetleg templomba vagy közösségekbe járásra, elmélyedésre, tanulásra mondjuk a gyereknevelés miatt, mellett nincs lehetősége a másik félnek, akkor persze egyenlőtlenség ez is, és leginkább nemi, szereposztásbeli. Mert ezek az idő- és energiaigényes tevékenységek feltételei annak, hogy az említett fejlődés bekövetkezhessék. “Te itt hallelujázol a gitárral/edzőteremben/konferenciákon baszod a rezet, míg én a gyerekek koszos zokniját súrolom mosószappannal.”

Egyébként meg ez egy szomorú, nehezen áthidalható helyzet, értékrendbeli konfliktus, neheztelés és féltékenység: mintha az egyik feladta volna az egészet, az életet, és a másik, aki jót akar neki, szeretné, ha ő is vele tartana, tehetetlen. Elfajultabb helyzetben titkon vagy nyíltabban is lenézi és megelégeli a társát, amiért földhöz ragadt, képzetlen vagy elnehezedett. Végül pedig belép az életébe az új, neki való partner, és ő nem áll ellen.

Ha férfira és nőre egyformán hárulna a családi életből, gyereknevelésből teher, áldozat, aggódás, idő, bűntudat és felelősség, nem lenne ez a helyzet annyira fájdalmas, és egyformábban fejlődhetnének a felek.

Ugyanakkor nem mondható, hogy mindenképpen az öltönyben és hajnalban kocsiba ülő férj az, akinek módja van fejlődni, képződni és edzeni. A nők valamiért sokszor jobban változtatnak, kezdenek újba, ismerik fel a megváltozott helyzetet és a lehetőségeket. Talán mert a bőrükre megy: van, hogy a hiány, a megfosztottság, a gyesneurózis, a monotómia, vagy épp a kisgyerekes lét új emberi kapcsolatai, más közege és sajátos mégiscsak-szabadsága érleli meg és hívja be a változást (ami lehet a szerelemben megtalált életöröm is), és épp a férj az, aki “lemarad”. És nem érti ezt az egészet, akár a hatalmát és a frusztrációját is beveti vicsorogva, csak maradjon olyan a nő, amilyenre ő befizetett.

59 thoughts on “velem tartasz?

  1. igen, igen, igen

    azzal a kiegeszitessel, hogy lehet olyan helyzet, hogy ketten ketfele indulnak, es egyszerre fejlodok es lemaradok, csak mas-mas viszonylatban
    azt hiszem, ez a konnyebb verzio, mert igy mindketto megelheti a sajat fejlodeset valahol, konnyebb elkerulni a konfliktust, mindkettonek van sikerelmenye

    • Szép estét,

      Én is egy ideje olvaslak Benneteket, mert valahogy sosem sikerült beillesztenem magam abba a francos kockába, ami az elfogadott.
      Van egy férjem, egy 27 éves fiam, akit 19 évesen szültem -gyerekfejjel- és 5 éves kora óta a férjemmel nevelünk, őhozzá aztán született egy most 19 éves sportoló kölköm, és harmadjára egy most 12 éves gyönyörűséges autista kishercegem….
      Rohadt nehéz az élet, és van egy jó adag problémám, amiket azzal enyhítek, hogy olvaslak itt Benneteket.
      Ölelés!

  2. De jó téma ez! Én a mi történetünket teszem hozzá.
    Tipikusan indult. Gyerek, megváltozott élethelyzet, fókusz, új témák, közösségek, blogok. Én elkezdtem változni. Kiszálltam a korábbi tespedésből. Az apja nem jött velem, de legalább hagyott. Eltávolodtunk. De a távolságtartás eredményeként mindkettőnknek nagyobb személyes tér jutott. És ebben a térben apja is elkezdett változni. Teljesen más irányba, mint én, de őt lelkesítő vonalon indult el. Én meg a saját utamon lelkesedtem. És mikor már elég messze voltunk egymástól ahhoz, hogy föltűnjön egymás hiánya, akkor elkezdtünk kíváncsiak lenni egymásra. És mivel mindkettőnknek megvolt a magunk öröme, ezek az egymás iránti érdeklődések érdekes, izgalmas beszélgetéseket eredményeztek. Mostanra oda jutottunk, hogy kiderült, a két látszólag teljesen különböző irány csodálatosan kiegészíti egymást. Jó látni, ahogy lelkesedik, és szereti nézni, ahogy én lelkesedem. Nagyon rég volt már ennyire harmonikus együtt.
    Pedig volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, nekünk végünk. És csak a megfelelő alkalmat vártam az asztalborításhoz. Örülök, hogy nem siettem el.

    • ó, én annyira szeretném látni, hogy a férjem lelkesen űz valami hobbit a tévézésen és a szgépezésen kívül!!! Mert ha lelkesedne valamiért, akkor talán ő is díjazná az én lelkesedésemet, de sajnos nem ez történik. Tulajdonképpen nem is osztom meg vele az örömeimet, mert nincs rá fogadókészség a részéről: talán féltékeny rájuk?

  3. “Vagy: az egyik fél komolyan sportolni kezd, megizmosodik, a másik meg úgy marad, inkább tévézik és nassol. Ez létezik olyan verzióban is, hogy együtt, a közösen kialakított életmódban kényelmesedtek el, majd az egyik észbe kap,”
    NA, ez nálunk pont így történt/történik. A párom fekszik a tv előtt és nassol, én meg elkezdtem “élni”. Totál beszűkültem/tünk, de neki ez az állapot nem okozott problémát, én viszont fuldokoltam!!! Mióta nyitottam a külvilág felé, sokkal jobban érzem magam. És nem csak a sport az oka! 🙂

    • Csatlakozom, hasonlóképp vagyunk sport vonalon. Járok spinracingre, párom elhozta hazulról a súlyzóit és egyszer sem vette lő. Mintha a puszta jelenléte hatna. Frászt. Nehezen szánja rá magát a mozdulásra, nem élvezi, ha mégis megteszi. Dühíti az, hogy keveset bír, elfárad, itt fáj ott fáj. A belső motivációt aligha pótolhatom külsőleg. Nem is akarom, saját érdeke legyen a változás, ne miattam/szövegelésem miatt csinálja amit csinál, mert akkor a felelősség is rajtam csattanna, abból meg nem kérek. Nem leszek muter2, eddig se voltam.

    • Nincs férjem, nem volt sokéves kapcsolatom, de a legutolsó, közel egy évig tartó “járásnak” azért is lett vége, mert bár az elején lelkes volt, mentünk együtt ide-oda, elég hamar kibújt a szög a zsákból, hogy őt a kocsmázáson és a netezésen kívül más nem igazán érdekli. Félévente elment futni, ami nagyrészt annyiból állt, hogy megvette az ehhez szükséges kellékeket, majd nagy elánnal megírta a facebookon, hogy ő itt és itt “szokott” futni.

  4. Régi férj nagyon sok dologba belevágott, a vitorlázástól az antropozófiáig, és akkor száz százalékon, tökéletesen, mint mindent 🙂 És mindig forszírozta, hogy együtt csináljuk. Volt, ami ebből engem egyáltalán nem érdekelt, mint pl. a vitorlázás. Ilyenkor nagyon megsértődött. Volt, amit szerettem, pl. a tánc, de nem olyan gyakorisággal és intenzitással, mint ő. Aztán volt, amibe nagy vonakodva, a kedvéért én is belevágtam, aztán hamar kiderült, hogy fele energiaráfordítással kétszer sikeresebb vagyok benne, akkor meg ez volt ok a sértődésre.
    (Az is visszatartott sokszor, hogy ismertem azt az oldalát is, hogy ezek sosem tartottak sokáig, egy hónap és egy év között mozgott a lecsengésük. A táncot nagyon sajnáltam, mikor elmúlt. Próbáltam egy darabig egyedül – tehát más partnerrel -, de így nagyságrendekkel nehezebb volt megszervezni.)

  5. A huszonéveseknek íródott magazinok, fogyókúrás, kreatívos női oldalak, pont azt állítják, hogy milyen fontos, hogy legyen külön hobbi, mert különben megunjuk egymást, de így tudunk miről beszélgetni. Mondjuk szerintem ez baromság, mert anélkül is tudnánk beszélgetni, meg ha nem érdekel minket a másik külön hobbija, akkor arról meg minek.

    Nálunk van belőle konfliktus, nem nagy, de azért van, hogy az amúgy is nagyon rövidnek tűnő hétvégéből egy csomó időt kiszakít az ő külön hobbija, én az én külön programjaimat, meg próbálom hétköznap elintézni, hogy ne zavarja a hétvégéket. Meg ő az én külön hobbijaimban jobban részt akar és részt tud venni, mint én az övében.
    Egyébként nagyon sok közös érdeklődési körünk van és most még együtt fejlődünk és nem akadunk ki ha valami a másiknak jobban megy, de nem is nagyon szoktunk erre figyelni.

  6. Ha a másik egész mást csinál, lelkesen, az épp olyan inspiráló lehet a kapcsolatban is. Meg egyáltalán: a lelkesen művelt dolgok teszik élővé az embert, és a kapcsolathoz két élő ember kell, nem a nagyon egyező érdeklődés. Jó, nyitottság is, a másik érdeklődése iránt.

    • Hát, én biztos nem lennék hajlandó WoW-ozni a kedves kedvéért 🙂 de meghallgatom, ha beszél róla, és kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez. Ő meg csinált egy külön szerszámosdobozt a műszerészfogóinak, hogy könnyebben megtaláljam a bizsukészítéshez alkalmas eszközöket, valamint őszinte érdeklődéssel és lelkesen asszisztálja végig a gyöngyösboltban megejtett látogatást.
      Persze van jó sok közös becsípődés is, milyen idilli és meghitt, mikor az autóban üvöltve énekelünk együtt Jon Andersonnal…

  7. Mi még csak ott tartunk, hogy apa mindenen kiakad… gyerekek után új, jobb meló, nyílik a világ, szeretnék újra a régi fényemben lenni NEKI, nem pedig barbamamként gurulni a gyerekek után… 4 év otthoni macinaci után előkerült a mini, a tűsarok, és az edzés.. apa kiakad, gyerekre hárítva “hisztizik” hogy alig látnak, már megint az edzés…és ha néha néha 2 havonta még el is merek menni valahova a barátnőimmel család nélkül, na ott a világvége.
    Apa leragadt… nem fejlődik, zsörtölődik, morog….
    Csak egy oldalról van lelkesedé új élmények, amiket nem tudok elmesélni, mert nem érdekli…
    na ez a döglődés….
    hogy mi lesz…. kitartok… kérdés meddig…..

  8. Nem tudom, próbáltam együtt, de sok esetben nagyon nyögős lett a vége. Már semmi nem erőltetek. Próbálom bevonni, amiről úgy gondolom, érdekelheti. Már meg sem fordul a fejemben, hogy pl. együtt utazzunk valahová. Régebben inkább maradtam én is, most pedig megyek. Egyedül vagy a gyerekkel. Külföldre vagy épp csak egy pohár borra vhová. Az utazás és a városi dolgok nem érdeklik. Túra, evezés, nomádkodás. Szigorúan úgy, hogy visszük az olymposos üvegben a menzateát, nem veszünk semmit, nem ülünk be sehová, nem bérelünk biciklit (ha nem vittük el a sajátot) stb… Lehetőleg sátorral, akkor jó, ha otthon felejtjük a derékaljakat is. Húsz éve nagyon élveztem az ilyesmit, de most már egy vakondtúráson hálózsák nélkül átforgolódott éjszaka után nincs akkora kedvem (és erőm) felmenni a hegycsúcsra. Neki ez puhányság, felesleges kényelemszeretet – pedig anno végigigénytelenkedtem Európát, de valahogy elég lett az önszívatásból. Nem a Stílusos Vidéki Szállodák baldachinos ágyaira vágyom, de ha már megengedhetem magamnak, hogy normálisan tisztálkodjak, ne feltétlenül a kisboltban vásárolt kiflin éljek zsinórban három napig akkor, amikor lazulni vagy kikapcsolódni szeretnék, esetleg még uram bocsá’ szex is szóba jöhetne egy jól sikerült, közös kirándulás után )de nem a vakondtúráson), akkor inkább az egyszerű kényelmet választom. Ettől persze szaru kell magam érezni, plusz tudatában lenni annak, hogy ez az egész pucc miattam van. Ma épp evezni hívott, nagyon vonzott a dolog és a társaság, de egyszerűen fáradt és elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a két napos nemfürdéses-sátrazós buli után még két napot pihenjek, hogy gatyába rázzam magam.

    • És mikor szóba hozod hogy talán nem kéne ezt a vakondtúrásos dolgot így erőltetni, akkor jön a lesajnáló nézés hogy “gyenge vagy,puhány vagy,ne adj isten nem mész bele szügyig”

      • Á, már az sem, inkább meg sem próbálja. Vagy más társaságot keres. A vége az, hogy nem jön össze a közös öröm.Vagy csak igen ritkán.

    • Érdekes a kérdés, hogy a házasságba miét és hogyan érkezünk. Ennél viccesebb, amikor egy párkapcsolat megtartására azzal igyekeznek rávenni, hogy most rossz, de emlékezz csak vissza, mert valamiért biztosan választottad (mintha akkor feltétlenül jól választottál volna) és az valami olyan jó, amihez vissza kell térni, amiből táplálkozni, építkezni lehet. Hát khmmmm…
      Nem is beszélve arról, hogy egészen értelmetlen dolog egymáson számonkérni a tíz-húsz évvel ezelőtti önmagunkat. Jól is néznénk ki, ha úgy maradtunk volna!

  9. Nagyon nehéz kérdés. Egyáltalán, lehet folyamatosan azonos ritmusban fejlődni? Vagy ha spontán nem így alakul, akkor kell erőltetni? Ha magamnak találtam felmentést, ürügyet arra, mért nem mozdulok meg, miért zavar annyira, ha most, amikor mégis, a másik ülve marad? Ha óhatatlanul bekövetkezik, hogy idővel eltávolodnak egymástól az emberek, akkor a megoldás elköszönni, és újra nekiállni eltávolodni valaki mástól?

  10. Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e. Az első férjem a rendszerváltás után felfedezte magában a népi-nemzeti magyar jelleget, és ilyen irányban kezdett el politizálni. Nos, én sváb vagyok, mindig is bevallottan német anyanyelvvel és ugyanakkor magyarországi kötődésekkel és kultúrával, a családom több száz éve él Magyarországon. Hát nagyon gyorsan minden lettem, csak szép jó és okos nem, és mindent elkövetett hogy “rendes” magyart neveljen belőlem meg a gyerekből. Természetesen tudott róla, és 1990 előtt nem volt ezzel gondja. Nagyon más utat jártunk be azóta, néhány évente összefutunk, és még mindig nem érti, miért nem akartam a társa lenni. Szerinte ez meg a válás tette tönkre a politikai karrierjét. Leírtam, elmondtam, lehet nem kellett volna.

    • Ez elképesztő… a faluban, ahol felnőttem, elég sok pálfordulást láttam, és mindig is csodálkoztam, hogy vajon egyszerre mosták-e át az agyukat a házastársukéval, vagy tényleg ennyire mindegy, hogy lelkes kommunista vagy rovásírásos-nagymagyarországos szittyavezér a hites társa. Lehet, hogy azért csodálkozik, mert olyan sokan folytatták úgy, mintha mi se történt volna?

    • Hát hova keveredtem én? Tessék! Itt van egy virágoskert, Ez a virág tetszik nekem! Igaz,hogy egy picit lila,de én pont ezt szeretem. -A volt férjed valószínűleg nem találta a saját öntudatát,ezért kellett neki a “nemzeti”.Nem kétséges,hogy jól döntöttél,és ezt egy picit sem kell szégyellned ! AZ ÁTnevelésről meg az a véleményem,bármely részről presszionált,hogy MENEKŰLJ!!!! (Remélem virágszálaim megbocsájtjátok az elragadtatásomat,és búcsúzom,mert jönnek a permetezővel,hogy kiirtsanak.)

  11. Ma a férjem baráti társaságában volt egy 40. szülinap (igen, az ő társasága, én ott láthatatlannak érzem magam), ahova egyedül érkeztem és nagyon megdermedtem. A férfiak ott fittek, sportolnak és úgy beszélgettek családról, gyerekekről, ahogy mi magunk között soha. Ez nagyon kiábrándító élmény volt megint, ő nem tart velem/velünk 😢

  12. És akkor talán be is mutatkoznék. 5éve vagyok házas, 2 gyerekünk van (2 és 4 évesek) és nem megy. Nem látok pozitívumot, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy (ki)lépjek. Most ezen dolgozok, változok és remélek. Kb. 2 éve olvasok itt, ez az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem 😊

  13. tök jó ez!
    egymás után olvastam ezt a bejegyzést és az újrakezdős, sportosat (az utóbbit előbb). nagyon tetszett az is, meg is osztottam a barátnőimnek, hogy lássák, így is lehet írni a témáról, és tisztára feldobódtak 🙂 kicsit én is, meg büszke voltam – mondjuk nem az én érdemem, hogy jól írsz.

  14. Én (újra)kezdő vagyok. 2 hónapja futok és imádom! Nagyon sok sporttal kapcsolatos tervem van, kölyök fitnesst tanulok szeptembertől és SUP (állva evezős) edzésre is beiratkoztam. Ezeket a férj csak lenézi.

    • Szia!
      Az állva evezés nagyon érdekesnek tűnik. Nem hallottam eddig róla, rákerestem, és először a velencei gondolások jutottak eszembe a képekről. 🙂 Nagyon menő!

  15. mi régen együtt (is) futottunk, amikor én még futottam. a társam nagyon sportos, sokat edz, fontos neki a mozgás.
    a gyerekek miatt most (még) nem tudunk együtt sportolni, csak ilyen családi, gyerekes sétákat, bringázásokat, túrákat csinálunk, ami persze, mozgás, de nem klasszikusan sportolás. futni lehet, hogy nem fogok többé, de ez a legkevesebb: van másik 3 mozgásforma, ami felvillanyoz.
    viszont érdekes ez, hogy a mi kapcsolatunk nem egyenlőtlen (vagy nem veszem észre?), mégis van néha féltékeny érzésem amiatt, hogy ő könnyebben mozdul a szabadidejében. nekem min. egy napos szervezés elindulni barátnőzni/Bp-re színházba/bulizni, ő meg kb. közli, ha megy valahova és én tudomásul veszem (kérdésként hangzik el ez, ilyen elkéredzkedés inkább, de nyilván nem szenyózok,hogy “nem mehetsz el, üljél te is itthon, mert a gyerekek nem lehetnek őrizetlenül éjszakára”). mondjuk ritka az, hogy nem siet haza (50:1 kb az arány), csak nekem fele ennyi jut, és ez frusztrál néha. de azt is látom, hogy ahogy nőnek a gyerekek – és le lehet őket adni éjszakára is -, a nagyszülők meg nyugdíjasok lettek, kicsit több lehetőségem lett.
    mondjuk én nem fordultam be és nem temettem magam a gyerekek alá semmilyen értelemben, mégis jó azt látni, hogy nem savanyodtunk be – mert ettől azért féltem. már újra elmegyünk együtt mulatni, mozizni, vacsorázni, vagy szenvedélyesen beszélünk egymásnak a saját kis dolgainkról, és ez jó. az egyenlőségre meg törekszünk. én biztosan.

  16. Sokat gondolkodtam, vajon mi lehet a megoldas. 10 evvel ezelott a ferjem es en voltunk a tokeletes paros. Soha se azelott, se azota olyan boldog nem voltam, mint akkor es meg egy darabig. Az elet maga volt a paradicsom. Aztan elszallt 10 ev, na meg kiegeszultunk nehany gyerekkel. Elszallt a delibab, eltuntek a palmafak, meg az oazis, maradt a sivatag, meg a teve. Keresem magunkat, es nem tudom, hova tuntunk. Obele vagyok meg szerelmes, vagy inkabb csak a kozos multba? Ha mas donteseket hoztam volna, nem jutottunk volna ide? Vagy torvenyszeru volt, hogy ide jussunk, barmit is lepek? Na es most hova tovabb?

  17. Na, nekem ez volt a nagy félelmem, amikor a férjem – akkor még barátom – lediplomázott, és elkezdett dolgozni, én meg még kis egyetemista voltam (és azóta is – 3 éve!). Mindent megteszek azóta is mindennap, hogy képben legyek azzal, hogy Ő pontosan mit is csinál a munkahelyén, mi a jó, mi a szar. És én is mesélek Neki az egyetemről.
    Hobbik terén meg nekünk még megvan a közös szerelem, a zene: Ő brácsázik/hegedül, én kórusban énekelek. Emellett meg igyekszünk együtt programot szervezni, amikor csak lehet, de nagyon fontos mindkettőnknek a privát szféra, saját társaság, saját időtöltés. Eddig működik – 6 év együtt, ebből majdnem 4 egy fedél alatt. Persze még “kicsik” vagyunk, 30 alatt, gyerek nélkül.

  18. Nálunk a legnagyobb gáz az, hogy ő jól keres, én meg nem. Ez nem közben változott, illetve részben változott közben is, de eleve sokkal többet keresett, csak kezdetben ez nem volt gond. Amikor hozzánk (hozzám és a gyerekeimhez) költözött, kezdetben volt egy megállapodás, hogy mit fizet ő és mit én, de pillanatok alatt azt vettem észre, hogy mindent én fizetek, míg ő a felesége és az ottani két gyereke félelmetes mértékű pénzszórását fizeti napi szinten (nem irigykedésből írom, tényleg az volt, legfeljebb a jelzőt vagyok hajlandó kicsit túlzónak elismerni). De még ez sem volt olyan nagy baj, mert cserébe amikor a közös házat megvettük, én kevesebb pénzt adtam bele, mint amekkora tulajdoni hányadom lett, és akkor ez kellő kompenzáció volt. A közös házban megint újrafelosztás történt a fizetendőket illetően, és nagyjából ez rendben is volt, egészen addig, amíg meg nem született a közös gyerekünk, nekem a jövedelmem öt hónap után nagyon leesett, a fizetendőim meg pont hogy még felmentek, mert minden, amit eddig én fizettem (gáz, áram stb.), úgy maradt, ráadásul a kicsi legtöbb költségét is megnyertem, mivel az ő fejében a legnagyobb gyereke marad továbbra is az egyetlen (a középső mondjuk viszonylag kevesebbet kapott mindig is, mint a nagy). A kicsi most már három éves, és még mindig nem sikerült túllendülnünk ezen. Ő időnként azt állítja, hogy “de hát kérjek pénzt”, de amikor még két éve (meg azóta is párszor) generikusan kértem, akkor elküldött melegebb éghajlatokra, arra viszont nem vagyok hajlandó, hogy minden reggel elmondjam, hogy ma egy kiló húst és két kiló zöldséget szeretnék venni, és ehhez kell nekem háromezer forint. A probléma másik fele, hogy nem vagyunk házasok, vagyis nem formálhatok jogos igényt semmijére sem. Ő viszont egykeként nőtt fel, azt gondolja, hogy minden az övé, laza mozdulattal lenyúlja bármimet (legyen az e-olvasó, ruha, porszívó vagy bármi más), és amikor tönkreteszi, eszébe sem jut, hogy azt pótolni kéne és az nekem pénzbe kerül.
    Jóideje vacillálok azon, hogy bepereljem gyerektartásért, csak kérdés, hogy a gyereknek megéri-e, hogy lesz pénz az edzésére mondjuk, cserébe azért, hogy apa megutálja anyát. Egyelőre azt gondolom, hogy nem, de nem biztos, hogy ez mindig így fog maradni. (És kisebb gondom, hogy akad-e Magyarországon olyan bíró, aki elhiszi, hogy közös háztartásban közös gyerekkel (is) külön pénztárcával élünk.)

    • Hidd el vannak ilyen bírák, akik ugyanolyan jól látják a különféle rendű-rangú párkapcsolati kerékkötőket, mint ezen a blogon páran…

      • De igen, egy háztartásban élünk, és elvileg ha valamire nagyon akarok, akkor akár kerül is rá pénz, de mégsem tetszik nekem a helyzet. Ő ugye két dolgot állít: ha kérek valamire, akkor kapok pénzt (ez többnyire igaz, de szerintem meg iszonyú megalázó kérnem azt, ami amúgy is járna), továbbá ő veszi a kaját (ez így nem igaz, az igaz, hogy nagyobb részben veszi ő, mint én, de ezzel szemben nekem több bajom van, például az, hogy milyen minőségű ételeket vesz (és akármekkorák is a gyerekeim, elég nehéz internalizálni bennük azt, hogy csak azért, mert valami az orruk előtt van, nem jó megenni és hagyják ott, ez se a háromévessel, se a tizennyolccal nem egyszerű), meg az is a bajom, hogy érdekes módon akkor vesz sokkal több mindent, ha a nagyobbik lánya jön, aztán vagy ehetjük az ő maradékát vagy sem). Meg ő is azzal jön, hogy de hát velem él együtt (én meg azt látom, hogy kegyetlen mennyiségű energiát és pénzt szór el a lányokra indokolatlanul és ésszerűtlenül (és itt nem a mennyiség(?)jelzővel van bajom, hanem a másik kettővel, olyanokra gondolok mint a minden héten újabb játék, ami egy hónap múlva már sehol sincs meg, mondjuk egy harmincezer forintos legókészlet képes akár három hónapig is kihúzni (nem mindig), de tovább az sem, a másik nekem fájó pont a belenyalt és rögtön kidobott kaják mennyisége, a harmadik az ész nélküli, megszervezetlen fel-alá autózások (pl. otthon hagyott plüssmackók és hasonlók miatt)), és azt, amit így az ablakon dob ki, igenis a közös gyerekünktől veszi el). Meg olyanok vannak még a levesben, hogy nekem mostanában a teljes jövedelmem elmegy a napi szintű dolgokra (ebben persze az is benne van, hogy amikor gyed után visszamentem dolgozni, a főnököm közölte, hogy csak a kétharmadát hajlandó fizetni a korábbi béremnek, és mivel a gyerekek és egyéb külső körülmények miatt csak félállásban vagyok jelenleg, ez a korábbi bérem egyharmadát jelenti, de ez persze eléggé más téma), és például a nyaralásról az a társam véleménye, hogy kifizeti ő, csak éppen akkor oda és akkor és azzal megyünk nyaralni, amit ő szeretne, az viszont nekem nem feltétlen nyaralás.
        És az egészben az egyik legrosszabb, hogy van egy indoka, hogy miért költ (főleg) a nagyobbik lányára annyira sokat, és sajnos részben egyetértek a szempontjával (bocs, de ezt nem írhatom meg, egyrészt mert túl személyes, másrészt mert soha el nem ismerné nyilvánosan, mert kínos), de a megoldási módszer akkor is fáj, illetve attól félek, hogy hosszútávon nem fog bejönni.
        És igen, tudom, hogy másnak sokkal nagyobb problémái vannak, attól még nekem ez épp elég nagy. Ööö, azt hiszem, a kelleténél sikerült lényegesen hosszabban megírnom a dolgokat, bocs.

          • Ezt nagyon rossz volt olvasni. Az, hogy apa esetleg megutálja anyát, már csak következménye annak, hogy anya sem ilyen apát gondolt. Sok ilyen együttélést ismerek, ahol kérni kell, hiszen a nő kisebb fizetése nyilván hamarabb is elfogy. Mi úgy oldottuk meg, mikor gyesen voltam, hogy egy komoly összeget letett a férjem az asztalra minden hónap elején, ezt osztottam be háztartásra, hétköznapi kiadásokra. Frászt kaptam volna, ha kérni kell.
            Nem lehet leülni és beszélni ezzel az emberrel , hogy ez neked nem jó így?

            • Az a gyanúm, hogy apa talán nem utálja még anyát – de biiztosan nem szereti, értékeli. Ha lehet vele beszélni, akkor ebben tévedek. Bárcsak.

  19. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  20. Érdekes olvasni 48 évesen ezt az írást, nagyon sok a kijelentő módú kérdés. Elgondolkodtató ez a változás téma, miért gondoljuk azt, hogy huszonévek után ugyanaz a kapcsolatunk? Miért válnak el a nők és nem a férfiak az ismerettségi körben, változásra vágyunk?

    • Azért, mert a házasság a férfiaknak kényelmes, nem őket teszi áldozattá, ők vidáman fenntartanak kielégítő párhuzamos életet, mert jut rá energiájuk és terük: karriert, barátnőt, hobbit, nekik ez így megfelel, és nem rossz az, ha az asszony mos, szervez, gyereknevel és nem nagyon balhézik, “egyben a család”. Azok a nők, akik nincsenek teljes érzelmi és/vagy anyagi kiszolgáltatottságban, ebből lépnek.

      • Lehet, hogy UFO vagyok, a környezetemben a válóokok mégsem ezek. nekem az egyik legmeredekebb az, hogy apu nem tudta olyan szinvonalon “eltartani” anyut, hogy ő szeretné. Mindketten értelmiségiek, dolgoznak, csak apu építész és 2008 óta nem nagyon volt munka. Anyu szerint min.: 600.000 Ft a havi megéhetés, ami azért meredek kijelentés.( Anyu szeret szórakozni ) Nem volt elnyomva, kivűlről tök normális házasságnak tűnt. Ez egy véglet, tudom, csak riasztó. Mifelénk inkább ilyenek vannak , mint amit leírtál, gondolom az az általánosabb.

  21. Lehet hogy nem illendő itt a “reklám”, de Müller Péter: Férfi élet, női sors című könyvét szívesen ajánlom mindenkinek!

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s