létezik-e barátság férfi és nő között?

Ha bornírt vagy egyszerűen egyértelmű címet adok, szóval semmi trükk és irónia, akkor kidob első oldalon a kereső, és sok új olvasó jön, amit szeretek. Nem szoktam semmilyen módon optimalizálni amúgy, ráhajigálok néhány címkét, a többit a Google szorgos manói elvégzik.

Ez egy olyan keresőkifejezés, amelyet igen gyakran pötyögnek be azok, akiket feszít a kérdés, és rajtuk kívül még valószínűleg újságírók is. A keresőkifejezés így megfogalmazva mondjuk olyan képzetet kelt, mint ha az internet másik végén szorgos kicsi emberek ülnének, akik majd megfelelnek minden égető kérdésünkre, hát hiszen ez a dolguk (miért nem kíván a feleségem, megcsal-e a feleségem, mit szedjek hátfájásra, mikor jön a busz, Einstein tényleg megbukott matekból?).

A kérdés feszítő, én azért írok róla, mert már négyen kérték, sőt, évek óta kérik. Általában a barátságot is kérték, és ezt is, hogy férfi és nő között van-e, külön.

Bennem ez a kérdés nem merült fel, ezért sem írtam róla magamtól. Ami azt jelenti, hogy válaszom igen, de nem óvatos igen, hanem kérdés sincs. Már miért ne volna?, ez az én kérdésem. Több éves, kipróbált barátságaim vannak fiúkkal, mozizunk, gyúrunk együtt, náluk alszom, láttak melltartóban. E kapcsolatokban csak úgy jelenik meg a tény, hogy ő férfi és én nő, mint azok a kis lebegő, ugráló izék a szemünk előtt, tudjátok, amik megrezzennek, ha pislogtok, de aztán újra elkezdenek lassan lefele süllyedni. És ahogy öregszünk, egyre inkább megjelennek, mármint a lebegő izék a csarnokvizünkben (vagy az íriszünkön?), és a szexualitás is a vegyes barátságainkban.

Eleve nem mindenki heteroszexuális, és ezen felül nem mindenki szexuális.

Merthogy a címbeli kérdés mögött az van, hogy azért nincs barátság férfi és nő között tartósan (azért kérdés, hogy lehet-e), mert az egyik úgyis elbassza, nem bírja betartani a barátság kereteit, rákíván. Azt is hívén talán, hogy a szerelem, az több és igazibb, közelibb, mint a barátság.

Szerintem nem több.

Nagyon sokaknak van ám ilyen történetük, hogy nagy barátság, évekig, tényleg, és akkor az egyik fél mégis előrukkolt ezzel, vallott, hogy évek óta, és az döbbenet volt a másiknak, és feszengés lett belőle, esetleg teljes csőd, kapcsolatkísérlet vagy gyors búcsú.

Barátságot, intimitást átélni (mert a barátság is az, az igazi legalábbis) jó és melengető. És az az igazság, hogy nagyon ritka az életben ilyen közelség. Munkatársak, haverok, lakótársak, kollégák, fórumismerősök robognak át az életünkön, két éve mindent elmondunk nekik, ma a vezetéknevük sem jut eszünkbe. És az ember annyira éhezi az igaz intimitást, ezt a ritka élményt, hogy ha akad ilyen tartós másnemű közelség, akkor már kikacsint: nem-e lehetne-e ez-e szerelem-e is? E? Mert valahol mindannyian mindig a szerelmet keressük.

Csakhogy — én így tapasztaltam — a szerelem nem kereshető. Az ránk talál, és még úgy se biztos, hogy jó lesz, vagy nem talál ránk. Nyila van, ugye, és lövi vagy nem lövi, döbben belém a mitológia bölcsessége. Az akart, mi-lenne-ha, meghódítom-fajta szerelem ritkán működik. Én a pasizni menésben, szórakozóhelyi seregszemlében, reménykedve befizetett társasutazásban, társkeresőzésben pláne nem hiszek, és idegen tőlem a mindent ebből a szögből nézős, firtatós ismerkedés is (úristen, mesélek egy férfiról valakinek, és erre: hogy néz ki? van barátnője? — a kérdés, amit én soha föl nem tettem).

Vagy az is lehet, hogy évek stabil barátsága után történik valami, az egyiknek például lesz valami traumája, és akkor támasza lesz a másik, és így belegyengédülnek. Vagy kivirul, és akkor már ránéznek, úgy is. Vagy lesz valakije, és ez lobbantja be a baráttal is a dolgot. Netán az egyik elköltözik, majd visszatér, vagy vissza se tér, és ez a történés vet új fényt a két ember viszonyára, addig rejtett érzéseire. És akkor egyszer csak megtörténik.

Közben is, egyébként is mindenki kérdezgette, mármint ha arról az igazi, sülve-főve, kétszemélyes barátságról van szó: ti együtt vagytok? Olyan szép pár lennétek!

Vagy van az a lelki nyomor és társnélküliség, amikor a barát is bejön a képbe mint jelölt, úgyis ott van kéznél, volt alkalom kiismerni, ismerős és meghitt mindene, énünk része lett. Ő látott már minket hányni, vele nincs az a feszengés, mint az eleve remegősen indult, villámcsapásos találkozókon, amelyeken egy kicsit mindenki szerepel, vetít, alakoskodik. És ezért. Hogy hátha? Átjárható ez a fajta intimitás. és azt úgy éljük meg, hogy vége a barátságnak.

De miért akarunk mi örökké valami szerelemszerűt? Én nem hiszem, hogy ez szerves és univerzális, vagyis hogy embervoltunkból, lelki sajátosságainkból következik. Szerintem az a belénk nevelt képzetekből, homályos elvárásokból, sírnivaló traumákból, társfüggésből, az autonómia hiányából fakad, hogy valahol mindig a szerelmet lessük, hogy a párkapcsolat a végső jó és kiteljesedés, ahogy azt firtatjuk, “van valakid?”, ahogy azokra tekintünk, akik “nem találtak párt”, “még nem keltek el”, és lesajnáljuk őket a magunk kompromisszumos, lélekölő kapcsolatából is. Mi legalább nem vagyunk egyedül. Úristen.

Meg van még az, amikor tartósabban nincs partnere egyik barátnak se, és akkor “a barátok kisegítik egymást a bajban” alapon szexelnek. Én nem tudom, ez tud-e sikerülni, ha tényleg a hiány szüli.

Már írtam: úgy szeretném, ha nem csak rózsaszín létezne, meg vérpiros, hanem lenne halványsárga és gyöngyszürke is. Ha nem lenne minden, amivel a fejünket tömik, a barátnőnk kaján kérdésétől a regények témáin és filmvégeken át a címlapon kiemelt magazincikkekig, ennyire a létezés (hetero)szexuális részével kapcsolatos. A szexualitás sokaknak egyáltalán nem valami nagy kaland, inkább letudandó feladat, nyűg és bizonytalanság, és van, hogy évtizedekig játsszák a rájuk rótt szerepet, “keresik az igazit”, báboznak kezükkel és szívükkel is párkapcsolatot, míg rájönnek: prímán megvannak nélküle. Sokkal jobb nekik barátságokban vagy egymagukban. Ők a jelen társadalmi konszenzus szerint furának, defektesnek számítanak.

Vannak emberek, akik különösen hajlamosak ragadni, minden szexualitással bevonni, folyton új kapcsolatot keresni, ebben élni meg énerejüket, egyszerre többfelé is nézni. Velük talán tényleg nincs barátság, de én azt hiszem, ennek a legkevésbé az az oka, hogy az ösztöneik hajtják őket, vagyis hogy bennük erős volna a szexuális késztetés. Inkább az van, hogy játékszernek, eszköznek használják a szexualitást, mást jelent nekik, mint nekem, eleve úgy néznek mindenkire, mert ilyenné bizgették magukat, ettől érzik magukat potensnek és fiatalnak, csajozási parancsot ad a fejükben az, akit oda, őrmesteri pozícióba beengedtek, vagy úgy érzik, ez a feladat, nem tudom. Nem felemelő, nem szeretek az ilyen emberek közelében lenni. És ha még nem is különösebben vonzók, nem működik a varázsuk, csak próbálkoznak, koreográfiát hajtanak végre, erősködnek, azt azonnal kiszúrom — az ilyen ember nem kell se barátnak, se szerelemnek.

90 thoughts on “létezik-e barátság férfi és nő között?

  1. A kérdésre válaszolva, én is hiszek a férfi és nő közötti barátságban, miért ne hinnék? Voltak mindig férfi barátaim.
    Régen csak röhögtünk a kérdésen, amikor kíváncsian, pletykára éhesen kérdezték, hogy és ti tényleg soha, de nem is akartátok? Mi hárman voltunk barátok, két fiú és én, és egy idő után ilyenkor a fiúk mindig mondták, hogy de igen, ők ketten rendszeresen szoktak.
    Azért sem értem, mert a kérdés és hitetlenkedés olyan, mintha kb. minden férfival, akivel összehozott az élet, szexelni kellene, vagy legalább gondolni arra, hogy lehetne. Miközben rengeteg férfival találkoztam életemben mindenféle terekben, és nem akartam mindenkivel kapcsolatot, haverságot vagy valamit, ahogyan a nőkkel is így vagyok, sokan csak semlegesen áthaladnak az életemben, sőt, a legtöbben semlegesen, érzések, hatás nélkül haladnak át.
    A barátság nem szerelem, és azért mert intim, nem fogunk egymáshoz szexuálisan vonzódni. Nekem ez a kérdés olyan kapcsolatfüggős vagy valami hasonló, meg azt feltételezi, hogy a szex köré épül minden. És ha egymással nem, akkor az biztos önmegtartóztatás, tudatos döntés.

    • Jaj, és az a kérdés, de utálom, amikor mesélek valamit, és megemlítődik egy férfi szereplő, nincs neki jelentősége, mert a sztori egy másik eleme a sztori, nem ez a férfi, és akkor beledumál, hogy: ki az? hány éves? van barátnője? – és megszakítja a gondolatomat.

            • detto amcsi barátnő.. 😀

              Nekem az egyetlen, hosszú ideje meglévő barátságom egy nővel van, több, mint tíz éve.

              Túlélt sok mindent, komoly kapcsolatot, házasságot, gyereket, ezek miatti izolációt (rengeteg barátot veszítettünk amiatt, mert nem tudtak mit kezdeni azzal a szituval, hogy család lettünk), többen csak elsodródtak…ő maradt, most már mint családi barát. 🙂
              (…és keressük a felnőttkori újabbakat, nemtől függetlenül)

    • Vagy reménytelen szerelem! Akarnád te, de sajnos.

      Én nem mondom, hogy nem merült fel sose, a lebegő izék szintjén, hogy milyen lehet a teste, viselkedése úgy, olyankor, teljesen más vajon? De ez nem kattanás volt. Vagy a tény, hogy ő fiú, másik irányban van neki a vécé, nem tudok tőle betétet kérni, ilyesmi.

  2. Így valahogy. Sok olyan barátom van, aki férfi. A hozzám legközelebb álló személy is az. Amit észrevettem évtizedek alatt, eleinte csodálkozva, aztán egyre inkább megértve: aki olyan helyről vagy családból vagy valamilyen mikroközösségből jön, ahol férfi és nő egyenrangú, annak ez nagyjából természetes. Aki nem, ott azonnal bejön a szex, mint egyetlen találkozási pont és lehetőség a két nem között. Tudom, nem egészen erről írtál, ez csak belejátszik. És persze nem mindenkire igaz, csak sokakra, és a minta nem reprezentatív. Legnagyobb ledöbbenésem: lányomtól kérdezik ( apja rokona, nálam jóval fiatalabb): mit csinált a barátaival, és melyikhez akar hozzámenni? A válasz: beszélgettek. Őszintén csodálkozó visszakérdezés: mit beszélhet egymással egy férfi és egy nő? Persze, sok mindent, de akinek ez nem evidens, hanem furcsaság, az nem fogja érteni a barátságot sem.

    • “mint egyetlen találkozási pont és lehetőség a két nem között.”
      ” mit beszélhet egymással egy férfi és egy nő?”
      Hú, de mennyire ez van minden gondolat legalján. Egyik nagy irritációm, hogy társaságban a nők nőkkel, a férfiak férfiakkal sereglenek össze beszélgetni és ha valaki, bárki, én ezt átlépi, értsd: össze-vissza csak úgy beszélget, akivel éri, akivel érdekli, nemre tekintet nélkül, ezt kizárólag szúrós, gyanakvó tekintetekkel a hátában teheti meg. Nekem állítólagos barátnőim sértődnek meg, méregetnek gyanakodva, ha a férjeikkel, ‘barátjukkal’ netán négyszemközt beszélek. Most akkor írjam ki a hátamra, hogy figyeljetek, ne aggódjatok, amúgy is nehezen és ritkán kattanok?! Olyan terhes keret ez nekem. És ehhez képest kevés kivétellel valahányszor fiú lett a barát, a nagyon közeli ismerős, a szoros határidős projektes/együttutazó férfikolléga mindig valamilyen szinten odakeveredik annak a lehetősége, hogy mi úgy is, mi lenne ha … kezdődik jellemzően látszólag ártatlan szójátékkal, de én már úgy menekülnék, hogy azt is kerülöm, hogy összeérjen a kezünk, ugye véletlen persze … miért van az, hogy azonnal be kell nyálazni a másikat maguknak? Hatalmi kérdés ez, nem!? A kedvem elmegy. És már el is hiszem, hogy nem létezik ilyen barátság. Hervasztó.

      • Hatalmi kérdés ez, te valamiféle megszerzendő achievement vagy. Szerinte.

        Nekem sok fiúbarátom van, sőt, egy komplett csapatnyi, lazább-erősebb kötelékben, bár lenne gendermentes Band of Brothers fordítás, mert az írná le a viszonyunkat.
        Anekdota: amikor az egyikük másodszor mondta ki az örök hűséget (:D 😀 :D) a zuglói csillámfaszpáva előtt, akkor kérdés nélkül hivatalos voltam a legénybúcsúra is.
        Minden kívülálló csodálkozott – biztos valami rejtett sztriptíztáncosnő vagyok, beépített ügynök, akármi. No, nem mintha a trécselésen és iváson kívül történt volna bármi, ami egy átlag sörözésünk – ők iszik én meg nézem – alatt ne történhetett volna.

        Persze van egy másik fajtájuk is, azok, akik furcsán méregetnek, ha olyan téma kerül szóba, ami szerintük genderspeciális, és én ottragadok.
        De többnyire valóban nem érdekel, én más szemmel nézem ezeket a témákat, számomra más tartalommal bírnak ezek a dolgok, de ez inkább azért van, mert földhözragadtabb a gondolkodásom.
        (Játékpuska így, játékpuska úgy, ha jó a belseje, és a tulajdonosa számára kényelmes, valamint nem feltűnő színű, akkor nekem édesmindegy, hogy ráillő-e, amit rárakott.
        Egy éles fegyver teljesen más kategória lenne.)

        Csomó embernél viszont pusztán binárisan működik a barátság – ha nő vagy, lehetsz a barátja, de akkor onnantól kezdve te nem vagy nő(?).
        Számomra meg nem férfi.
        De hogy ezeket miért akarják a tudomásomra hozni, azt nem értem.
        Nem olyan rég egy kívülálló megjegyezte, hogy játék közben hihetetlenül mocskos a szám – ez való – és emellé nem érti, hogy hogy vagyok nyugodt.
        Ha ezeket az összefüggéseket el kell magyaráznom, akkor már rég rossz.
        Hagyjuk, hogy mit kapott ezért. Nem tette zsebre.

    • “mit beszélhet egymással egy férfi és egy nő? ”
      Jaj atyaég!
      Ez a kedves rokon szerint, akkor egy komoly kapcsolatban vagy házasságban éveken keresztül a nők és a férfiak semmiről nem beszélgetnek, legfeljebb arról, h mi a vacsi?
      Ilyenkor mindig ledöbbenek, mi lehet az emberek fejében.

      • Így van. Vagy arról sem, hiszen a hagyomány elintézi ezt is, mindenki teszi a maga hatáskörében a dolgait. Most nagyon szeretném, ha senki nem értené félre, és nem venné annak, ami nem akar lenni: nekem ez a házasságomig egyszerűen egy nyelvi kérdés volt, kétnyelvűként úgy definiáltam, hogy németül vannak másnemű barátaim, magyarul nincsenek. Akkor jöttem rá, hogy a két közeg volt az, ami nagyon másmilyen volt. Csak a válásom után derült ki a számomra, hogy vannak magyarul is barátok, mert sokféle a közeg.

  3. Biztos van, bar regebben jobban hittem ebben. mintha lettek volna ferfibarataim, de vegul mindig kibujt a szog a zsakbol, nagy csalodas volt altalaban. Volt aki hosszu evek ‘baratsaga”utan, eljatszotta, hogy ongyilkos lett, miattam, az irantam erzett nem lankado szerelemtol (ami villamcsapaskent ert engem) Tudnam sorolni, a sok zsarolo, manipulativ, “de en a baratod vagyok,…csak…hat”-okat.
    Nem vagyom baratsagra ferfiakkal (bar nem is zarkozom el tole). En nokben talaltam meg az oszinte, bensoseges, feltetlen baratsagot, ferfiak elobb-utobb visszaeltek vele, elferditettek.

  4. Én fiúk közt nőttem fel, nekem innen nézve az e természetes közeg. Jobban is ismertem a fiúk világát sokáig, a lányoké volt nekem az idegen. Sőt, én magam is idegenkedve tekintettem a lányok árokparton összesustorgós, finomkodó kis világára, mikor nem az volt a vicces, ha lelökdöstük egymást a szénaboglya tetejéről.
    Ufóság érzet azóta csökkent, a folyamatos hideg és melegháború ellenére kisarjadt bennem a nő, és fel is nőtt. Blitzkriegek sorozata kellett, hogy ne akarják bennem elnyomni, egy pszichikai hadviselés volt megértetni a közvetlen környezetemmel, hogy de-én-lány-vagyok, és az nem kevesebb vagy bénább dolog, mint fiúnak lenni. Sokszor láttam döbbenetet az arcokon, amikor ennek ellenére, az évek alatt kénytelen – kelletlen felszedett tudásból táplálkozva, nagyon kemény, sőt kegyetlen módon lendültem ellentámadásba, mert abban volt gyakorlatom.
    This is Spartaaa.

    Egy fiú és két lánybarátom van. A fiú kapcsolatnak indult, két hét alatt mindketten kikészültünk. Azóta testvéri a viszony.
    Ismétlem magam, de szerintem sokszor, tévedésből kezdünk kapcsolatba, pedig barátság vagy egyéb viszony a valódi forma egy ellenkező neművel, és ez azért van, mert az általános nézet az, hogy a nő bizzzzztos pasit akar fogni, a pasik meg csak dugni akarnak. Patriarchális baromság, ami bennem is élt sokáig. Most már, vannak olyan srácok, akik megmaradnak havernak, távoli barátnak, és ha be is kúszik egy pillanatra a képbe az, hogy ő pasi, azonnal kiábrándulok belőle, mert látom a haverként izgalmas allűrökben a kapcsolatra rótt terhet, úgyhogy a jó viszonyt megóvandó, nem engedek ezeknek az illúzióknak. Kegyelem, hogy el lehet őket űzni.
    Magyarán, tök sok jó fej fiú van, de tizedükkel se kezdenék viszonyba. Jó lenne, ha ezt a barátnők, feleségek is elhinnék.

  5. Nekem soha nem voltak fiú barátaim, talán azért is, amit Tita írt feljebb, hogy olyan közegből jöttem, ahol ez úgymond nem volt szokás.

    Nagyon durva, de ha belegondolok, én egyetemista koromig alig beszélgettem férfiakkal, fiúkkal, apámat, a nagyapámat és a falubeli öreg bácsikat kivéve. A korosztályomba tartozókkal általános iskolában érdemi kommunikáció nem volt, csak csúfoltak, vagy elkérték a leckémet – ha nem adtam oda, elvették. Gimiben kevés fiú volt az osztályunkban, közülük az egyikkel szoktunk néha beszélgetni 12-ben már, mert ő is felmentett lett tesiből. Osztálytársakon kívül nem nagyon találkoztam korombeliekkel, nem tudtam velük mit kezdeni, rosszul éreztem magam köztük, nem is kerestem velük a kapcsolatot.

    Egyetemistaként nyílt ki a világ, akkor kerültem fiútársaságba, aminek örültem, mert a normalitás hangulatát kölcsönözte az életemnek. Vicces volt a társaságuk, de nem éreztem magam közel hozzájuk, nagyon mások voltak, nem sok közös témánk volt, és nem is találtam őket olyan érdekesnek. Durvának, darabosnak, érzéketlennek láttam őket, nem bíztam bennük, a közeledési kísérleteik, ha hízelgőek voltak is, inkább tanácstalanságot váltottak ki belőlem. Csak egy-két kivétel volt, akiket nem érzetem tök idegennek, közéjük tartozott a férjem is, akivel kezdetben barátok voltunk, ami aztán berobbant és szerelemmé alakult, de én sosem gondoltam, hogy ez kizárná a barátságot. Mi máig barátoknak is tartjuk egymást.

    Felnőttként sikerült jó kollegiális kapcsolatot kialakítanom férfiakkal, és vagy egy-két olyan férfi a társaságomban, akiket barátomnak tekintek, de ezek egyik esetben sem annyira mély kapcsolatok, mint amilyeneket a lányokkal, nőkkel tudok kialakítani.

  6. Hát ez most fájt.
    “Vagy az is lehet, hogy évek stabil barátsága után történik valami, az egyiknek például lesz valami traumája, és akkor támasza lesz a másik, és így belegyengédülnek”
    Aztán van az úgy is, hogy az évek stabil barátja, akit SOHA nem lett volna szabad közelebb engedni, lesz a még nagyobb trauma. Amit baszottul nem lehet aztán kiheverni, mert hogy van az, hogy aki évekig barátod volt, képes aztán párkapcsolatilag a legnagyobb mocskosságokra?

    • Biztos, hogy a szerelmi partner közelebb van, mint a barát? Épp arra céloz a szöveg, hogy a szerelmesülés távolít. Birtoklóvá, hiúvá, sebezhetővé, játszmázóvá tesz. Szarok a párkapcsolati mintáink, de nagyon. A barátság menedék. Az egyedüllét menedék. Az aszexuális lét is menedék, de még a lélektelen szex is. Vagy épp az elhízás.

    • “aki évekig barátod volt, képes aztán párkapcsolatilag a legnagyobb mocskosságokra?”
      Hogy ez mennyire igaz.
      Szomorú, h a legtöbb férfinál “bekapcsolódik” a dominancia, az irányítás, az egoizmus egy párkapcsolatban. És ez a mentalitás a férfiaknál, h a nőnek mindig, mindenhez igazodnia kell, amit ő akar, egy párkapcsolatba minden belefér.
      Félresöprik azt a cimboraságot, korrektséget, ami benne van egy barátságban.
      Miért nem lehet egy párkapcsolatot is így?
      “Szarok a párkapcsolati mintáink, de nagyon. A barátság menedék. ”
      Éva megelőzött, de tök ugyanezek a gondolataim.
      Miért kellett ennyire elcseszni?

      A minap olvastam egy coachtól, hogy miért nem működnek manapság a párkapcsolatok. Egyik kiemelkedő okként említette, hogy a nők sokkal magasabb tudatossági szinten vannak, mint a férfiak. Ők a XXI. században élnek, a férfiak pedig le vannak maradva 100 évvel.
      Ilyenkor mindig kibuggyan belőlem, h az “erősebbik nem” nem tud lépést tartani?

  7. Van jópár nő barátom. Egyszer volt, hogy szerelem is lett belőle. Aztán mégse igazán. Azóta is az egyik legközelebbi barátom, én is neki. Egy volt barátnőm van, akivel – igaz, részben a közös baráti kör miatt – baráti kapcsolat van, ha nem is épp közeli. Több mint 20 éve, hogy szakítottunk.

  8. Én nagyon is értem, milyen az, amikor minden fiúban/férfiban, mindegyikük minden szavában azt véled felfedezni, hogy közeledik vagy nem, mármint “úgy”, ezen belül: miért nem közeledik, közeledjen már!, vagy ne közeledjen, de ha nem közeledik, bár nem akarom, de személyes sértés, miért, tán nem volnék neki elég jó? Nagy lelki nyomor ez, nem csak társhiány, hanem mindennek a hiánya. Van ez abban a változatban, ami én voltam, a feszengő, minden társaságnak csak a margóján lófráló fajta, aki annyira akar már valamit, hogy csak azért sem megy, mert csupa görcs és szerepjátszás. Van aztán az a fajta is, akinek ez diadal, hogy mennyi fiú haverom van, én annyira menő vagyok, ide nézzetek! És odanéznek. Mostanában jött fel az “egy kicsit őrült” típus (tudjátok, kalapban buliba), nagyon találó, és szerintem épp ez a szerep egyik ismérve. Rokon a különleges hópihével, vagy nem is tudom. Mindegy, amit mondani akarok, hogy meglátásom szerint egy ellenkező neművel heteroszexuálisként valódi barátságba kerülni, mindenféle akarástól, gyanakvástól, mórikálástól mentesen csak akkor lehet, ha valaki olyan csöndes, magabiztos módon kiegyensúlyozott, rendben van magával, rendben van az életével, mert ő maga irányítja azt, és nem a traumától túlburjánzott, kontrollálatlan érzelmei, vagy a vélt vagy valós elvárások.

    • Amikor nagyon nagy bajban voltam, és minden voltam, csak kiegyensúlyozott nem, a barátaim, nemtől és nyelvtől függetlenül voltak mellettem és segítettek. Ők voltak a szociális hálóm és segítettek kijönni a gödörből. Velük, általuk és a segítségükkel lettem és vagyok kiegyensúlyozott, nem létezem magamban, csak a környezetemmel együtt. Ha valaki bajba kerül, ülök mellette és csak fogom a kezét, vagy hallgatom, vagy mondom, vagy teszem, ahogy épp szükség van rá. Lehet, régimódi vagyok, de nekem a barátság erről szól.

      • Én arról beszéltem, akinek egyáltalán nincsenek barátai, mert nem tud, nem mer ilyen kapcsolatokat kiépíteni. Illetve, ha kiépít, sem épít ki, mert szerepet játszik, nem önmaga, így nem azok az emberek fognak hozzákapcsolódni, akiket ő szeretne, hanem azok, akik az általa adott szerephez kapcsolódnak természetesen. Érti valaki, amiről beszélek, vagy ez tényleg ennyire egyedi tapasztalat?

            • Egyszer láttam ilyet, akkor olyan egzotikusnak tűnt, de nem tudtam vele mit kezdeni. Évekkel később néztem egy filmet, akkor esett le, mit láttam akkor.

        • Nem annyira a hajdobálásra akartam én ezt kihegyezni, de igen, része az is. Én olyan voltam, hogy mindig a csendes, visszafogott dolgokra volt igényem, de úgy alakult az életem, hogy folyton az elvárásoknak akartam megfelelni, és valahogy a környezetemben az elvárás a nagyon jókedvű, nagyhangú, vagány csaj volt, aki nem fél semmitől, mert ha igen, vagy ha nem olyan vagány, vagy nem szól vissza jópofán a szexista viccre, akkor az béna, én meg féltem, hogy kinevetnek. Így aztán eljátszottam mindezt, bénán. Így is kinevettek, sose fogadtak be, átlátszott, hogy hazudok. Viszont így azok, akik a valódi, csöndes, befelé forduló énemet kedvelték volna, nem jöttek, mert nem ezt mutattam, sőt, mindent megtettem, hogy ne látsszon, olyan volt ez, mint az alapozó, minél vastagabban próbálom elfedni a pattanást, annál nyilvánvalóbb lesz, a pattanás is, meg az is, hogy el próbálom fedni. Ez szánalmas, és azt inkább elkerülik. De akarás lesz belőle, erőteljes, görcsös, és csak ront a helyzeten, és beteges minden-mozdulatnak-sután-jelentőséget-tulajdonító működésmód lesz belőle, ami pillanatok alatt minden közeledést lehervaszt.

          • Javarészt egyetértek azzal, amit írsz, hasonlókon mentem keresztül. Én is meg akartam felelni az extrovertált imidzsnek, miközben sokkal megnyugtatóbb, és kiegyensúlyozottab vagyok ha lehetek introvertált. Lényegtelen is.
            De amit írsz, az olyan, mintha azt feltételeznéd, hogy mások érzékei, radarjai mindig jók, ami pedig önazonosságot feltételez.
            Vagy nem? Nem kell ahhoz önazonosnak lenni, hogy jól felismerjük a másik szerepjátszását? Lehet nincs igazam, elmélkedek a kérdésen.
            Egyébként engem sem fogadtak be, elkerültek, hiába igyekeztem görcsösen népszerű lenni, elfogadtatni magam. Ha harsány voltam, akkor túl harsány voltam. Ami nem is azért nem volt szimpatikus mert észrevették volna, hogy ez nem valódi, hanem mert túlságosan az volt, túltoltam, bőven. Szerintem inkább ez volt a háttérben.

            • Én nagyon szélsőségesen voltam szerepjátszó, szenvedtem végig, és nem tudtam, milyen önmagamnak lenni, reflex volt, hogy ami belülről jön, azt valamivel felül kell írni. Azt gondolom, hogy a többség ezt csak részben produkálja, nem hatalmasodik el rajta ennyire, így az én szélsőséges megjátszásomat mindenképpen kiszúrja.

        • Én is értem, amiről írsz, nagyon fájdalmas is, sok mindent felszakított bennem.
          De jó, hogy leírtad, mert ezen fogok most gondolkodni, amúgy is ideje már.
          Én nagyon introverált vagyok, nagyon-nagyon, nem úgy, hogy utálnám a közösséget, csak…nem tudom még elmagyarázni se, valahogy megvagyok magamban, nem szeretem, ha közel jönnek, vagyis keveseket szeretek közel.
          Én nem voltam magányos kislány, sok barátom volt, általában szerettek mások, jöttek-mentek a barátok, ez oké volt.
          Én tizenévesen kezdtem érezni, hogy megfulladok, bulik, randik, utazás ide-oda, és nem volt jó.
          Az egész.
          Nem is akartam, csak csináltam, festeni akartam volna sokszor egyedül, sétálni, biciklizni, gondolkodni, olvasni, csöndben pliéket gyakorolni, egyedül.
          Vagy befordultam akkor, vagy kellett volna a tér.
          Inkább kellett volna a tér, nem voltam depressziós akkor, csak később.
          Anyámék is toltak, erőltették, apám pláne.
          Pár évvel ezelőttig ment ez a téboly, hogy mindig menni, menni, sírni tudtam volna a végén, hogy “Nem! Nem! Hagyjon mindenki egy kicsit magamra!”
          Egy csomó mindent nem is akartam igazán, az első szex is csak a nyaggatás miatt volt, “OK, essünk túl rajta!”
          És tökre mindenki elhitte, hogy az vagyok én.
          Pedig nem!
          Én nem vagyok egy extrovertált, csak úgy tettem.
          Most pótolom az akkor hiányzó magányt.
          Mintha újra felnevelném magam, vagy valami ilyesmi.
          Az Iszonyt szinte tudom kívülről, Kárász Nelli én vagyok, értem minden rezdülését.
          Amikor azt mondja neki Imre: “Maga sose lesz társasági nő”.
          Én se.
          Fellélegzés az Iszony vége, amikor Nelli az erdőben sétál, én is ott sétálok vele.

            • De!
              Édes Anna is rokonlélek, csak ő azért nem annyira, mert nem rendelkezik magával, Nelli azért még igen, ő nyilván megteheti.
              Abban Anna hasonló, hogy én is olyan vagyok, hogy csinálom amíg lehet, és lehet húzni a cérnát nálam, aztán vége van, és akkor nagyon vége van, úgy fordítok hátat, hogy semmit se mondok, viszlát, vége.
              Megértem Édes Annát, elpattan valami, aztán már nem vagy ura önmagadnak.
              Vizyné egy gusztustalan karakter, bár szánnivaló, neurotikus és beszűkült.
              Takaró Sanyi egy borzalom, beszél és beszél, ha tesz, nem igazán jól tesz, költi a pénzt hülyeségekre, pl. traktor, vagy párnahuzat, olyan, mint egy nagy polip, mindenhol ott van a karjaival, nyúlkál, ráfolyik Nellire, helyette akar gondolkodni.
              Nem csodálom a párnás sztorit a végén!
              Véletlen volt, de érthető.
              Sanyi “több a soknál”, bár őt tényleg sajnáltam, mert nem volt rossz ember, míg Vizynét őszintén szólva nem, Vizy Kornélt se.
              “Nyakára betegedett”, mikor Anna beteg volt???
              V-né egy szívtelen dög.
              Az Iszonyban még az az érdekes, hogy Nelli ilyen éteri, szoborszerűnek van ábrázolva, Sanyi a “földi”, testes, életet élvező, de mégis Nellinek van több esze a gyakorlati dolgokhoz, ő a gyakorlatiasabb, aki rendet rak.
              Huszárpusztán is, később az elzüllött Takaró házban is.
              A panziója jó ötlet, Sanyi párnahuzata engem is kihozott volna a sodromból.
              A tehetetlen anyjáékról nem is beszélve, Cencen is csak a nagy pusztulás volt, ő rakta rendbe.
              Se az anyja, se Teréz nem nagyon csináltak semmit, csak ténferegtek, meg imádkoztak.
              Nelli rideg, sápadt, emberkerülő, szótlan, lehetne egy nebántsvirág, de gyakorlatias nő, és a maga módján ki is jön mindenkivel.
              Csak hagyják békén.

            • Azért gondolom, mert Nelli végülis nem akarta megölni Sanyit.
              Illetve azt kívánta, hogy meghaljon, de nem így.
              De olyan volt “amivel szemben az akarat tehetetlen”, igen.
              De szerintem ez nem emberölés, nem szándékos, az volt Nelliben, hogy “Már megint??? Ó, takarodj már, Sanyi!”
              És akkor volt egy öntudatlan pillanat, Sanyi pedig meghalt.
              Sanyi hasonló apámhoz, apám is egy tank, nem nézi kin gázol át.

          • Nagyon szívesen olvasom a hozzászólásodat, igen, érdekes párhuzam az Iszony. Nekem minden tökéletesen, önazonosan jó élményem az egyedülléthez kötődött huszonkilenc éves koromig. (Most vagyok harmincegy.) Jól mondod, hogy vagy senki, vagy a nagyon-nem-mindegy-ki, méghozzá olyasvalaki, aki érti az egyedüllét, a csend, a lassúság iránti igényt, és hozzákapcsolódik, együtt lüktet. (Ezt Éva írta valahol, és annyira jellemző rám, hogy megjegyeztem.) Nagyon jó, hogy te is elérkeztél oda, hogy pótolhatod, ami kimaradt, én is ezt csinálom, és ebbe belegondolva, hogy én is és még te is, olyan jó érzésem van, hűvös erdőben sétálós, tetszik, hogy ezt a képet felidézted.

            • 🙂
              Örülök annak, hogy mindkettőnknek van lehetősége pótolni, azt ami hiányzott.
              Amikor szinte minden abba az irányba présel, hogy ne legyél önmagad, ne hallgass magadra, játssz szerepet, legyél cool, menni, menni, ne állj meg egy percre sem, szóval ez pokoli.
              Tudod, hogy nem jó, mert tudod, én tudtam, legalábbis éreztem, rohadt verkli, és nagyon nehéz leállítani.
              Tele vagy ismerősökkel, tele van a telefonod telefonszámokkal, mindenki tudni véli, hogy milyen vagy, és nem olyan vagy…
              És azt sem tudod, mi hiányzik, én se tudtam, ültem Siófokon, beszélgetés, minden, és úgy megütött a gondolat hirtelen, hogy nem akarok itt lenni, haza akarok menni, ha még egy szó lesz Gucci szemüvegről, amerikai útról, sikítani fogok.
              Nem a Gucci szemüveggel volt baj, velem volt baj, én hiányoztam magamnak valahogy.
              Azt mondják sokan, hogy bezárkóztam, ez igaz is, be.
              Én úgy gondolom, hogy kaptam egy új esélyt, hogy felfedezzem, hogy ki is vagyok igazán, ha most lépek valaki felé, akkor az ne a fake-énemmel találkozzon, hanem az igazival.
              Nagyon-nagyon fárasztó a szerepjátszás, nem akarom már, elég volt.
              Borzasztó hálás vagyok az életnek, hogy le tudtam lépni erről az útról, lélegezni tudok, gondolkodni tudok, leírhatatlan komolyan.

  9. Nem igazán hiszek a férfi-nő barátságban, inkább haveri viszonynak mondanám. Leginkább férfi kollégákkal, főiskolai csoporttársakkal vagyok jóban.
    A barátságban benne van, h bármikor felhívhatod a másikat, programokat szervezhettek, ez viszont zavarhatja a partnert.

    • Ez azért játszmaszagú, nem?

      Lehet, hogy tényleg androgün vagyok, fiúbarátaimnak semmi nem jut eszükbe rólam, vagy közénk áll az intellektus, a poénkodás, a kultúrélet. Akinek viszont eszébe jut, az nem barátnak indul, és annak nagyon is, kő kövön nem marad.

      • Nem az a baj, hogy a fiúbarátodnak eszébe jut, hanem hogy a partnerének.
        Szerintem van férfi-nő igazi barátság, nekem legalábbis jutott, de azt is gondolom, hogy csak akkor fenntartható, ha jó társat választ mindkét fél. 2 fiúbarátomnak nagyon jóban vagyok a feleségével is, ezek a kapcsolatok remekül működnek is. A harmadikkal távolról szeretjük egymást, mert a barátnője nem nagyon kedvel minket. Nem direkt az ellentét, de arra elég volt, hogy nagyon megritkuljanak a találkozásaink.

        • Ebben nagyon igazad van. Egyetem alatt 3 fiúval voltunk egy társaság, az egyik a párom volt. Szétesett amint az egyik fiú bebarátnőzött, mert a csaj nem bírta, nem értette.

    • Játszmaszagú? Mire gondolsz pontosan?
      Barátom eléggé féltékeny típus. Nem alapból, csak amikor többször találkozom a fiú ismerőseimmel, de ez szinte kizárólag társasággal együtt szokott lenni. És néha elmeséltem miről beszélgettünk, mert nekem ezek ártatlan dolgok, ő pedig kiakadt. Mert szerinte ilyenekről (bizalmas dolgokról) férfi-nő nem beszélget, mert akkor ott az egyik fél többet akar. Mondtam, h nem értek vele egyet. Én mint ember nézem azt a férfit, kollégát, ismerőst és éppen problémája van, amit elmondott nekem. Nem értettem soha miért kell belebeszélni egyből a vonzalmat.
      Részemről működne a barátság, általában a férfiak vagy többet akarnak, vagy a barátnő féltékeny, vagy az én barátom.
      Én meg sajnos emiatt kicsit titkolózni szoktam, ha a fiú haverokkal találkozunk.

      • Azt tartottam játszmaszagúnak, birtoklósnak), hogy “zavarja a partnert”. Én megőrülnék ettől. Mondjuk én soha nem csaltam meg senkit, nagyon egyenes vagyok.

        Az a jó, ha közös tud lenni a baráti társaság. A férjem az összes azóta-is barátomat nagyon szerette, fiúkat, lányokat is, és ez kölcsönös volt.

        • Értem. Igen az! És ki is akadtam a barátomra emiatt. Azóta megbeszéltem ezt vele, de legalább tudom, h őt ez zavarja. Viszont azt is elmondtam, h nekem vannak fiú ismerőseim, haverjaim és nem szeretném őket elveszíteni. Nincs oka a féltékenykedésnek.
          A legtöbb barátjával én is jóban vagyok, kedveljük egymást.
          Igen a közös baráti társaság az ideális, de alakulhatnak új ismeretségek.
          Ennek megértéséhez érettség is kell.

  10. emlekszem amikor meg gimnaziumba jartam es egyetemista koru baratom volt, az o fiukbol allo barati tarsasaga egyenrangukent kezelt. Azota is emlekszem a dobbenetemre es a zavaromra. Hogy engem egyenrangukent kezelnek? egy lanyt? raadasul meg fiatalabb is?
    Aztan lett par fiu baratom, de elobb utobb mindig bejott a szex vonal. Meg akkor is ha nem lett szex, de minimum tema volt koztunk. A hosszu tavon mukodo fiu baratsagaimban elobb “letudtuk” a szexet (vagy annak megbeszeleset hogy koztunk soha az eletben nem lesz) es utana mar lehetett masra koncentralni, nem volt tema tobbe. Es en jo csaladbol jovo, jol nevelt lany voltam. Uristen.

  11. Elolvastam a posztot délelőtt, aztán 18-kor ismét, majd 20-kor megint. Azóta csökkentett módban próbáltam újraindulni … semmi, de semmi kép vagy gondolat nem jön, ilyen még nem fordult elő sosem, amióta itt olvasom ezeket a gömbölyű történeteket.

    Most elhajózott belőlem valami az ürességbe és semmit sem hagyott itt nekem…

  12. Szerintem létezik.
    A barátság nem nem-függő, nem is korfüggő, vagy megérti egymást a lelkünk, vagy nem.
    Ez is tervezhetetlen szerintem, mint a szerelem, jön valaki, akivel “egy nyelvet beszélünk”, véletlenül jön, ott lesz, barát lesz.
    Nagy misztérium a barátság is, ezek az igazi érzések nem eltervezhetők.
    Szerintem egyébként a jó kapcsolatok nagy kerékkötője ez a férfi-nő játszma, méregetés, hülye, semmitmondó beszélgetések és társaik.
    Ezek fölöslegesek, se szerelem nem lesz belőlük, se barátság, se semmi.

  13. Van 🙂 Ám ami idegesítő, az az, amikor felmerül ez valahol témának, mondom a magam példáját, és rázzák a fejüket: azt én csak hiszem. Mert az egyik fél mindig, MINDIG többet akar. Akkor is, ha nem mondja/mutatja ki. Kérdem, akkor honnét tudod, hogy igazad van? Meggyőzhetetlenül ragaszkodnak ehhez az elmélethez, vagy kifejtik, ők mindig így jártak, onnét tudják.

    • És ez így van 🙂
      Szerintem is létezik barátság férfi és nő között: ha a nő első perctől kezdve annyira egyértelműsíti, hogy abszurdnak tartja a szex gondolatát is, hogy a férfi nem kockáztatja a nyomulást.
      Aztán az ilyen csajok hirdetik hangosan, hogy ó dehogy, köztük ilyesminek soha nem volt árnyéka sem.
      Szerintem az ember csak a maga nevében beszélhet. Hogy mit nyom el a másik az ő kedvéért, azt csak sejtheti.

      • Bocsánat, de nem jön be ab ovo minden nőnemű egy adott férfinak, csak azért, mert nő. Nem rád írom, de ezt utálom a feminista-torz beszédmódban amúgy, ahogy ezt készpénznek veszi: a nő vonzó, a férfi meg semmi mást nem akar, csak dugást. Ez egy kudarcos élet romjain ülve leginkább öncsalásnak jó: minden, de minden konfliktusom abból származik, hogy engem mindenki meg akar dugni, mert én annnnnyira jó nő vagyok, de én nem akarok dugni. Talmi kis fölény. Harsányan, agresszívan előadva.

        Még a legjobb nők sem pendítenek meg sokakban semmit, mert nem az a típus a nő, mert a férfi (vagy épp a nő) aszexuális, mert máshova van lekötve a férfi, mert tényleg izgalmasabbnak tartja a barátságot azzal a nővel (vagy akár általában).

        • Nem, de sorra vettem most fejben egy csomó esetet és túl sokszor jön ki az, hogy pasi barátként kitart, de azért .. vagy elvileg barát de nem tesz erőfeszítést találkozni ha semmi “haszon” a dologból és szép lassan le és elkopik. Gyerekkori, iskolai barátságok illúzióját fent lehet tartani így, de azok barátok múlt időben. Más a fontos, nem vagy része az életüknek már. És vannak még a haverságok persze, de őket barátnak nem nevezném. Többször fennakadtam amúgy a “barátság” definícióján, lehet, az fontosabb lenne, előbb tudni, hogy mi az. Ha mindenféle laza kötődést beleveszünk, úgy persze van barátság mindenféle és mindenféle közt.

          • Barátság szerintem az, ha örülsz annak, hogy a másik van. Csak úgy, nem akarsz tőle semmit. Jó vele, érdekel, ami ő, és szívesen megosztod vele magadat – az intellektusod, az érzéseid, a számodra fontos élményeket, a gondjaid, vagy a tökéletes macaron receptjét – ÉS/VAGY beszúrandó, nem kívánt törlendő-, kinek mi lényének valódi közepe. És legyen valahogy ő is így veled.
            Odavagyok ennek a posztnak az árnyalataiért, és a sok reveláló kommentért is köszönet mindenkinek.

            • Ez akkor van, amikor jól vagy. De amikor épp nagyon nem, a barát meg egy kecses félfordulattal oldalt lép egyet, ha hozzá fordulnál, akkor nem annyira. Meg akkor sem, ha ugyan istenieket bírtok röhögni együtt, amikor minden szép és jó, de igazából ilyen esetekben fel se merül benned, hogy bármi sóhajoddal hozzá fordulhatnál.

            • “Barátság szerintem az, ha örülsz annak, hogy a másik van. Csak úgy, nem akarsz tőle semmit.”
              Ezzel nem tudok teljes mértékben egyet érteni. Nekem a barátság azt is jelenti, hogy kölcsönösen számíthatunk egymásra. És nem nem az állandó panaszkodásról van szó, és hogy mindig a problémákkal kell egymást traktálni.
              És hogy állandóan hívogatom a másikat. A barátságban is kell legyen tapintat, és hogy tekintettel legyünk egymásra.
              Viszont nagyon könnyű úgy kedvelni valakit, ha minden rendben van, egészséges, kiegyensúlyozott, van pénze, mosolygós stb.
              Sokszor elég csak apró segítséget nyújtanunk a másiknak, neki az mégis óriási dolog. Lehet az tanulmányokban, álláskeresésben, családi, párkapcsolati gondokban. Vagy csak lehet beszélgetni szeretne egy 5 perc erejéig és felhívhat.
              Éppen ezért nem tartom annyira barátságnak a férfiakkal való “kapcsolatot”, inkább haverságnak.

            • A kiemelt részt én némi önmarcang után írtam, és minkét nembeli barátaimra értem a meghatározást. Az a lényeg, hogy a barátságot nem kell akarni, mert ott van – akkor is, mikor szarul vagy, Számíthatsz rá, érezheted a támogatását. Adja, amit bír, önmagától. És arra eszmélsz, hogy az mennyit számít neked. És ha megvan benned az emlegetett tapintat a barátod iránt, akkor annál többet nem akarsz, mint amit nyújt. Ez a misztérium benne.
              A barátság nálam is alapja a szerelemnek, és a szexuális beállítódásom miatt ezért a fiú barátaimmal úszhatnak be a posztban emlegetett izék olykor (azt a részt külön imádtam az írásban). De most már jobban értem, mik ezek.

            • Nadja, én követőre írtam, amit írtam. Nekem ez a másiktól semmit nem akaràs minden valamirevaló kapcsolat esszenciája, nagyon megörültem, amikor megláttam itt leírva. Valahogy mostanában kezdtem ezt megfogalmazni, ízlelgetni magamban, az egész eddigi pályám alakulàsában azt látom, hogy ahol akartak tőlem valamit, onnan én előbb-utóbb mentem. A magam vigyázása volt mindennél fontosabb. És ennek a felismerése, és annak az átgondolása, hogy mi az, amit én akarok adni magamból, most azt hiszem, megnyitott egy kaput. De ehhez előtte nagyon radikálisan le kellett építenem mindent, amit úgy éreztem, nem én akartam az életembe: az aztán igazi nagytakarítás volt, évtizedes barátság is ment a levesbe, mert egy reggel úgy ébredtem, ez már nem okoz nekem örömet. De kellett ez, most látom csak, mennyire.

  14. Semmilyen gondolat és belső kép sincs, semmi, de semmi. Más témáról vagy csak a holnapi napról sem…fejből kibámulás van.
    *egyiknek például lesz valami traumája* itt már darabos volt a levegő.
    *jelen társadalmi konszenzus szerint* innentől kezdve a hajó elindult ismét a viharos tengeren, mint a bolygó hollandi.

    Vajon miért ? Mert el fogom veszíteni azt, aki legkedvesebb. Örökre.

  15. Két nagyon közeli hímnemű barátom van (volt). Az egyikkel egyszer kölcsönösen nagyon-nagyon a szélén voltunk a kattanásnak, megbeszéltük, hogy ez miért nem lenne jó egyikünknek se, azóta is tart a barátság. A másikkal soha, kósza gondolat szintjén sem merült fel egyikünkben sem (persze csak magamért tudok kezeskedni, de szerintem részéről is így volt), hogy férfi-nő szempontból nézünk egymásra. Nagyon érzékeny ember volt. Két éve úgy döntött, hogy nem csinálja tovább a kertvárosi Normálisék-féle életet.
    Exférjnek is, meg a kedvesnek is nőnemű a legjobb barátja. Kedvelem őket, szívesen vagyok a társaságukban, de nyilvánvalóan szeretnének kettesben is lenni. Mikor összekerültünk a kedvessel, nekem kellett szólni, hogy ha addig tíz éven át minden héten elment biciklizni és világmegváltani a barátnőjével, ennek nem kell megszűnnie csak azért, mert becsajozott. (Én sem kérek engedélyt, ha exférjjel, baráttal, kamaszkori udvarlóval találkozom.)

  16. Nálunk nagyon erős lánytöbbség volt középiskolában, így volt egy pár fiú-lány/férfi-nő barátság, haverság az életemben. Ennek ellenére nem mindegyiket bírom határozottan elhelyezni.
    A teljesen aszexuális, az tiszta sor. Az is, amikor egy ismerkedési kísérlet felszínesebb haverságba fullad.
    Viszont van olyan is, ami látszólag aszexuális barátság, de ha kapcsolatra épp nyitott lennék, nem válaszolnék határozott “nem”-mel, ha nagyon egyértelmű lépést tenne, hogy többet szeretne.
    Azt sem tudom biztosan, minek minősül a kapcsolat a napsütésszerű, nagyon megnyerő, pozitívan feltöltő (noha tartósan már nem biztos, hogy vonzó) emberek közül azokkal, akiket szexuálisan is vonzónak találok.
    Nehezen ismerem ki magam az érzelmeimen.

  17. Eddig nagyon sokat olvastam, nagyon jók az írások, bár csak egyszer-kétszer írtam. Aztán most összeállt a kép, van itt valaki, aki azt hiszi, hogy a férfi a barátja, nem több – de a férfi részéről nem teljesen ez a helyzet, első kézből tudom, mert vele élek. Abszurd helyzet, olyan kicsi a világ. Eszem ágában sincs indiszkréciót elkövetni, szóval megyek is. Azért a regényt, amin Éva dolgozik, el fogom olvasni.

  18. Köszönöm ezt is 🙂
    (Kommentek elolvasása nélkül írom ezt most)

    Nem tudom melyik kamaszkoromban olvasott regényből maradt meg egy villanás… Amikor az anya már úgy vizslatja a lányát, hogy mennyire lesz a serdülő majd értékes a “piacon”, ha már “eladósorba” kerül,és a lány már akkor is undorodik a saját anyjától emiatt… talán Mikszáth lehetett, de nem akarok butaságot mondani…
    Szóval engem folyton nyomaszt ez.
    Hogy jön ezzel anyám, hogy meséljek mi van velem, és ha véletlen fiú is van a történetben, csillan a szeme, kérdez felőle, talán a neve hallatán már írja is az esküvői meghívót… Böeee
    és nem mondhatsz el neki semmi ilyen élményt 😦
    vagy a folyton önigazoló konformista “barátnő”, akinek persze sokkal jobb jutott, sokkal előbb, mert Ő bezzeg okosan választott, nem úgy mint én, aki csak kripliket szedek össze…

    Van, igen van barátság. Akár azzal a tudattal hogy az évek alatt hol az egyik hol a másik oldalról ugyan lenne igény, de nem lesz belőle “több”. Jesszus, ez is milyen már?! Mi az a több jelen esetben? Becserélni kínos pillanatokért évek lazaságát csak mert azt írták az újságok hogy ezzel “fejlődik” a kapcsolat? nemá’!

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s