normatív

melléknevek sorozat 20.

ív végződés csak latin eredetű melléknevekben

a naiv nem, mert az rövid i

Azért akármennyire elítéljük mi a konform és sztereotip gondolkodásúakat, akármilyen önreflexívek (!) is vagyunk mi, akármilyen komolyan kielemeztük már saját előítéleteinket, nemszép gondolatainkat, leegyszerűsítéseinket (vagy ez elmaradt?), és — főleg — bármennyire is elvárjuk, hogy minket ne ítéljenek meg felületesen, hanem járjanak előbb a mi cipőnkben, fogadják el a különállásunkat, azt, ha mi nem bírjuk azt, amit más bír (mert bírni kell), vagy ha másra vágyunk, mint a többiek, mi magunk újra meg újra belecsúszunk ebbe: ítélünk, elvágólagosak vagyunk, előírunk.

Tudni akarjuk mások helyett, meg akarjuk mondani nekik, hogyan kellene élniük. Kiterjesztjük saját, szubjektív és önkényes preferenciáinkat. Önmagunk feljavított verzióját kérjük számon másokon, ez dupla szemétség: 1. ő nem mi, 2. mi se tudunk olyanok lenni, csak hangoztatjuk. Ja és őt meg azért húzzuk le, tesszük célponttá, értelmezzük rosszindulatúan, hogy mi jobbnak tűnjünk.

Nagyon meg szeretnénk mondani, hogy mások életében mi érvényes, helyes és mi nem. Közben hangsúlyozzuk, hogy mi nem írjuk elő senkinek, nekünk aztán nem számít, ő mit csinál. Sőt, pont ő, ő akarja megmondani nekünk! Nyomást gyakorol. Azzal, hogy megmutatja magát, azzal, hogy örül valaminek. Fojtogat minket ez, mert szembesít ömnmagunkkal, hogy ő csinált valamit, és sokat beszél róla. Kéne valamit csinálni, kezdeni magunkkal már, épp azért érünk rá annyit rugózni másokon, épp azért van ott a figyelmünk és nem magunkon, mert nincs meg az élet tartószerkezete. Ő csinál valamit, ami nekünk nem és nem sikerül. Nem is akarjuk, mi azt nem akarjuk, nekünk az nem fontos, csakazértse. Miért csinálja? Hogy meri? És… idedörgöli nekünk, az orrunk alá?

Elkoptak a kattintóizmaink.

Igazából szerintünk egyféleképpen lehet, az pedig lehetőleg a mi — nem épp tudatos, sok elemében esetleges — koktélunk (feljavítva). De ez így, egyszerűen kimondva ciki lenne, ezért nagyon bonyolultan világítunk rá arra, hogy az a szempont, az a létezés, az a döntés, amit nem ismerünk, az övé, amitől idegenkedünk, az mennyire gáz. Nem jogos. Nem feminista.

Mert szókimondók vagyunk, lényeglátók, okosak, ironikusak, átlátunk ám a trükkökön, és: van nekünk internetünk.

Ott élünk, és ahelyett, hogy tennénk a kínjaink ellen, elmennénk például csak egy napfényes sétára, vagy, uramisten, uszodába, azt elemezzük hihetetlenül magabiztos, vagány kommentben, aki nekiállt, hogy teste felőli bejáraton megközelítse és rendbe rakja a lelkét.

Én meg valójában mindenkit puha, kásás húsú tunyának képzelek, aki nem edz annyit, mint én.

De tudok erről, és vissza is pöckölöm magam: tudod jól, hogy ez nem így van.

Addig fogalmazzuk álokos érveinket, amíg kiderül, hogy amit mi csinálunk, az helyes, az a helyes. Van Az, meg van Mindenmás, e kettő, és mivel azt mi nem csináljuk, idegen és ismeretlen nekünk, az jó nem lehet. Olyanok lettünk, mint a saját anyánk.

De olyan szinten ám, hogy ha én fehérjét iszom (por), akkor abba is belekötnek (egyik kezükben Milka Wafelinivel), hogy az mű.

Mintha lenne helyes meg helytelen. És: mintha ez értékrend, erkölcs kérdése lenne. Egy élelmiszer…?

Beakad, fennakad, elréved: neki is ezt kéne? Annyira nyomatja az Éva. Szuggesztív, de az nem lehet, hogy így legyen, hogy ez a jó (?)! Keresi az érveket ellene. De ez mű. De a testépítők, akik ilyesmivel élnek, buták. De én nem szeretem az ilyesmit. De ez drága…

Nagyon bornírt példa ez. Na de basszus, mitől mű? A fehérjekészítmény olyan egy hússzelethez képest, mint a bringa a lábizomhoz képest. Mármint az én sportéletemben. És hogy drága? A reggelim 0,61 angol fontba kerül, parédés minőségben. (Azt lehet mondani, hogy gyanús, hogy reklámozom. Csakhogy én addig csinálok bármit, amíg én akarom.)

Mi lenne, ha tényleg elismernénk mások valóságát, ha nem zavarna ennyire, hogy ők nem olyanok, mint mi? Milyen jól is működne egy világ, amelyben nincsen viszonyítgatás, amelyben mindenki a maga részével foglalkozik, szenvedéllyel (erős gyanúm, hogy sokan a fél karjukat adnák, ha bármit képesek volnának még igazi belső tűzzel csinálni). Csak azt nézni, ami ránk tartozik. Úgyszólván: leszarni másokat. A világ, amelyben ha másokhoz szólunk, nem lenne ennyire kész és végleges a véleményünk. Akkor sok olyasmi hangzana el, hogy de jó, kérem, köszönöm, meséld el, értem.

29 thoughts on “normatív

  1. Hiszem, hogy mindenki a saját életét tudja a legjobban élni, megélni, végigcsinálni, legyen az számunkra bármennyire idegen. Az eddigi élményei alapján nem tud mást tenni, másként dönteni, más lenni. Egy másik ember már nem csinálná olyan jól, lehet hogy semennyire se csinálná, mert képtelen lenne rá. Senki a világon nem tudná az én életemet jobban élni mint én. És a másét se más. Inspirálódni és tanulni egymástól persze lehet, bele szólni nem érdemes.

    • Na de ha jól meri érezni magát, és nem sír, valamint megfigyelhető az interneten, akkor ugye privilegizált, és a Rend szekerét tolja, megveti a nyavalygókat, önigazolókat, játszmázókat (tényleg). Nem is hiszi el senkinek bemondásra, hogy feminista és a nők érdekeit képviseli.

      • Te azok közé tartozol akitől érdemes tanulni, inspirálódni, pozitív folyamatok beindulnak. Valakinek rendet is kell (megpróbálni) tartani, de nem tudom egy ember megváltoztatható e. Gondolom inkább beléd köt, vagy távozik. Bemondani bármit lehet, az igazság érződik, előbb utóbb fény derül.

  2. Az utolso bekezdeshez “mi lenne, ha…” : en igy elek, mar zsigerbol, van, aki onzonek tart, van, aki erdektelennek. En, ha erdemes, mondom, hogy de jo, ertem, meseld el. Keves ilyen alkalom van, leginkabb -ha valakit egyaltalan kepes vagyok vegighallgatni-az jon ki a szamon, hogy na de nezd a jo oldalat…
    Engem senki nem hallgat nemhogy vegig, meg se, mondvan: “nekedsemmi gondod, jo neked”. Es tenyleg. De nem azert, mert objektive ooooooolyan jo nekem, hanem, mert konnyen veszem. Ezt az egeszet. Masok ugyanebbol az eletbol panaszfelorat tudnanak kihozni. Vagyis (ideje kovetkeztetest levonni, mert hosszu lesz es unalmas) hozzaallas kerdese az egesz.
    Barmely szituban a motto: Le nem lonek…:-)

    Ui.: azt meg, hogy hol, ki mit mond arrol, hogy hogyan elsz, tenyleg szard le. A velemeny mindig arrol szol, aki mondja.

  3. Úgy gondolom, hogy minden ember számára a kiindulópont az a saját személye, a saját helyzete, képessége, tudása. Saját magához képest kell fejlődjön mindenki (ha egyáltalán akar)… Ezért nem szólhatunk bele egymás választásaiba. Különböző életfázisokban vagyunk, más tapasztalatokkal rendelkezünk, ezért aztán tényleg nem tudhatjuk kinek mire van szüksége, pont akkor és pont ott mi a jó neki. Szakemberként is meg kellett tanuljam, hogy csak akkor mondjak tanácsot ha kérdeznek (és még mindig tanulom). Jóindulat, tudatosság és emberek iránti szeretet nélkül könnyen piszkálódásba, okoskodásba, kioktatásba csúszhat egy komment . (Fehérjepor ide vagy oda,) rendkivül jók az irásaid, elevenbe találnak, felbolygatják a kedélyeket, harciasak, megmondósak,elgondolkodtatóak, hasznosak, kellenek.

  4. Oké, valaki megfogalmazta… régóta keresem az okát, miért gondolkodnak a magyarok közül nagyon kevesen nyitottan és nagyon sokan ennyire merev, sematikus rendszerekben. Kamaszos végletekben, fekete-fehér világban. Miközben a hazai valóság sokkal inkább grízesen szürke és kocsonyás. Miért van az, ha valaki tetovált, akkor biztosan proli (le kell nézni), ha neonszínű műkörme is van, akkor meg hülye is. Ha őspunk zenét hallgat, egyébként nem játszhat hárfán (valami nem stimmel, ugyi?). Ha amputált, akkor rossz neki (és sajnálni kell). Stb, stb… A legutolsó példa amiatt jutott eszembe, mert olvastam egy hírt egy maratonistáról, aki a bostoni robbantásban elvesztette az egyik lábát. Tavaly kerekes székkel vett részt a versenyen, idén pedig protézissel végigfutotta. Volt a hírben egy kis beágyazott videó: az elős lépések az új lábbal. Egy vidám nő nagyon örült valaminek – ennyi látszott. Vagy a következő videóban a két bratyó, összesen két lábbal, akik azt mondják: “mikor újra lábra álltam, az volt életem legszebb napja”. Büszkeségről és örömről beszélnek. Mennyire másfajta alapérzés ez… Most persze jöhet a következő panel: az amerikaiak sekélyesek, hülyék, stb… és persze emiatt megy nekik a pozitív szemlélet (ami meg sekélyes). Messzemenőkig cáfolom. Csak ámulok és próbálok tanulni tőlük, félve, hogy a ránk jellemző beszorított és merev, zárt gondolkodás talán nincs pecsétnyomóval belémégetve. Szomorú ez, plusz félelmetes is, mert a panelek lehetetlenné teszik a mélyebb megismerést és megértést, elszigetelnek még jobban egymástól. Hogy ne legyek különb és beálljak a sorba én is: a hócsukám tele van ezzel a tehetetlenül írigy, impotens, de mindent azonnal jobban tudó és nagypofájú, panaszkodó népséggel.

    • tíz éve balatoni vendéglőben beszélgetünk a tulajjal és megemlítjük neki, hogy angliában jártunkban-keltünkben a pubokban kérdezés nélkül hozzák a színezhető papíralátétet és a színesceruzát, ha látják, hogy gyerekkel vagy. (próbaképp, hátha kapcsol, hogy bezzeg nála az égvilágon semmi nincs, ami lekötné a gyerekeket a csigalassú kiszolgálás alatt.) erre a reakció rosszalló heherészés:”hát ezek már mindent kitalálnak, csakhogy becsábítság a vendéget…”
      a hülye angolok.

      • Zeller Bisztró, Izabella utca. Mostanában dolgoztam együtt huszonévesekkel, nagyon fiatal harincasokkal. Az egy dolog hogy a magam ultrarebellis színeivel is dinoszaurusznak éreztem magam köztük, de elképesztő friss élmény volt. Ezek a gyerekek egyrészt profik voltak abban, amit csináltak. Másrészt nagyon fókuszáltak, melléduma, panaszkodás, rinya, kerülőutak nélkül. Semmi fásult sunyiság, nulla agressziv keménykedés. Nyitottak, szabadok, páncél nélküliek. Ja, bocs, ha már írtam hasonlót – azt hiszem – de megint eltöltöttem egy hétvégét három ismeretlen, fiatal kollégával és burjánzik most bennem, hogy van remény!

  5. Amikor úgy istenigazából megismerkedtem a rosszféle vidéki mentalitással (maradi, begubózott, sebet nyalogató, sunnyogó, ítélkező, dögöljön-meg-a-szomszéd-tehene hozzáállás), nem tudtam mire vélni. El nem tudtam képzelni, hogy lehet ÁLLANDÓAN mások szidása és a panaszkodás a családi társalgások kimeríthetetlen témája. Hogy lehet így élni?!
    Aztán arra gondoltam, talán ebbe kapaszkodnak, önigazolásból éptítenek várat maguknak, így próbálják elviselni az elviselhetetlen életüket ahelyett, hogy moccannának. Ha nyitottak lennének a világra, még kiderülne, h lehet máshogy is, márpedig ők már erre vannak berendezkedve, muszáj, h ez legyen a jó és örökérvényű, ahogy ők tanulták és vitték tovább és amibe beleragadtak. Ezért gyűlölnek ismerve és ismeretlenül másokat, mert rettegnek, h kiderül: TÉNYLEG elcseszték az életüket, de már úgysem lenne erejük változtatni….
    Félelmetes a felismerés, hogy tévedhetek. Talán van Isten. Talán nincs. Talán hibázok, ha nem szülök gyereket, talán nem. S bármire is rendezem be az életem és bármiben is hiszek veszettül, másnap rájöhetek, h már nem akarom ezt folytatni, vagy az érveimet megcáfolta az élet.
    De nem érdekel már, ÉLNI akarok, annak minden örömével és nyomorúságával, nyitott, Föld felett lebegő szívvel és lélekkel. A korszakaimat, időszakos elveimet magam mögött hagyhatom, de ezt nem. Bárcsak minél többen felismernék saját béklyóikat és döntenének úgy: elég volt, nem ezért kaptam az életem, mi lett belőlem?!

    Anya, ezt Neked is írom… : ) Mert szeretnélek még önfeledten látni. Miért nem engeded el a súlyokat….? Hova lettek a szárnyaid… Annyira szeretlek.

    • Én ebben a vidéki mentalitásban fürödve nőttem fel, úgy, hogy miközben mások életén csámcsogva éltek, ezzel párhuzamosan folyton ott volt a “csendben kiabálj mert meghallja a szomszéd!” intelme.. nem csoda, hogy amint lehetett elköltöztem vidékről, torkig voltam ezzel az életfelfogással, meg azzal, hogy én voltam a fura, ha nem beszélek másokról, holott nekem erre nem volt igényem. De persze én kérek elnézést 🙂

      Szitakötő, te pedig nagyon durván megkoronáztad, +1 like 🙂

  6. Valahogy azt vettem észre, hogy bizonyos helyzetekben mindenkiből kirobban a normativitás. Ez a helyzet kinek mi, de ilyenkor olyasmi érzés jön rá az emberre – például rám, amikor én nem látok az orromon túl, és nem veszem idejében észre -, hogy visszahúzódik a saját “házába”, ahonnan tud lődözni az igazságával. Amit ő annak hisz. És amivel az a gond, hogy lehet, hogy nála az adott gondolatmenet működik, de másnál egyáltalán nem biztos, mert az egy másik ember, másik helyzetben, más előtörténettel stb. Nagyon ovis példa: jön a Schörkert Norbi és mondja a magáét arról, hogy ne egyek finomított kutyagumit, _mert el fogok hízni_. Én. Úgy állok ekkor, mint aki most gyütt a hegyrül, hogy miért beszél nekem kilfeldiül a bácsi. Mert ez az ő normája és az ő baja, hogy ő hajlamos a hízásra, nem bírja a pluszt a keringési rendszere – szóval neki ez tényleg betegségforrás és vigyáznia kell vele. De engem a plöttységtől a meszesedésen át sok mindennel lehet riogatni (valsz nekem se száz az érrendszerem és az ízületeim, már csak Tatámból kiindulva), de a háj általi gutaütéssel pont nem, úgyhogy a jóember így, ebben a formában egy kicsit földbe rúgott. És ez egy nagyon felszínes, kutyaközönséges példa, ennél ezer komplexebb van, ahol adott esetben, ha hagyom végigfutni a programot, ugyanígy a másik helyett akarok okosabb lenni az atyaúristennél is, miközben nem látom az énhatáraimat és azt, hogy hol az elég.

  7. Néztem eleget a szüleimet és barátaikat állandóan összeszorított foggal spórolni, mindig a “legjobb ár-érték arányt keresni” és soha semmi jót nem venni ahhoz, hogy én ezt a hibát soha ne akarjam elkövetni. Nem könnyű.

    Most, hogy lenne miből kuporgatni, belesápadok, hogy mennyit tehettem volna már félre. Ha egy kis külvárosi lyukba költöznék, ha nem ennék étteremben, ha nem lenne vágott virág az asztalon, ha nem utaznék görögbe, ha nem vennék szép ruhákat…

    De nagy hülyeség lenne, hétköznapi, szürke nyomorban élnék és konzerválnám ezt a nyomort a soha el nem jövő “majd”-ra kuporgatva, miközben elhal a kreativitásom és az önbizalmam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s