egy tökéletes nap

Most leírom, hogy mit csináltunk ma (ez a ma, az a tegnap).

Bennem még egy-két éve is volt valami halvány vágy, hogy a gyerekeket (a kicsiket, mármint) azért mégiscsak meg kéne keresztelni, és elmesélni nekik Jézus születését, a feltámadást, a mennybemenetelt, nem annyira vallásosságból, inkább a műveltség és gyermeki mitológiaigény szolgálatában — reprodukálni a gyerekkoromat, mindazt, ami nekem ismerős. Én ezt mára elengedtem. Amikor a fiam megkapta apámtól az idei Krisztus feltámadt! esemest, már biztos voltam benne.

És a többi hagyomány is, na. Talán kicsit túlzásba viszem a nonkonformizmust, de ha mélyembe nézek, én tényleg megőrülök ettől, hogy karácsonykor bejgli, hal, jingle bells, rokonság, húsvétkor barka, bárány, locsolók, tojás, rokonság, és a blogokon is aktuális bejegyzések, hogyan fessünk feminista tojást, píszí mézeskalácsok. (Ahogy attól is, hogy mindenki újévkor fogadkozik, kampányfogyókúrát meg tavasszal kezd.) Én ezt nem, egyre kevésbé.

Tojás amúgy mindig, a ketogén étrend alapja, meg — a közhiedelemmel ellentétben — olcsó is, szuperfúd is, de hogy ilyenkor Mindenki Nagyihoz Utazik, Locsolóverset Tanul És Tojást Fest, én ettől kész vagyok. Ez bornírt, kiszámítható, izzadságszagú, gagyi. Amúgy is kapnak ebből — népi hagyományok, kiszebáb, nyúl, adventi koszorú, kultúrtörténeti hagyomány, társadalmi közös nevező — eleget az oviban.

Nekünk az ünnep elsősorban szabadnap és együttlét. Nem kell rohanni, stresszben, hogy mi marad itton, alhatunk, és magunk döntjük el, mit csinálunk. Nem is megyünk sehova.

Ez a húsvét vasárnap csupa öröm lett.

Először is, elállt a szél. Én azt hittem, március eleje már tavasz: naponta teraszon való ugrókötelezések és bikinis napozások lesznek, de nem lett igazi meleg, itt 11 fokok voltak hetekig, nem került elő a szandál és nem lehet még ujjatlanban járni, felháborító. Fűtünk is, fázom folyton. (Valamint, zsírrétegemet elveszítvén, medencecsontom böki a bőröm így cézárosan fekve is, ülve meg a seggemet.) Nyűgös voltam.

De ma egész jó volt, enyhe felhőzet, napsütés.

A másik, hogy Szent Erzsébeték elutazván, elhalmoztak minket egy csomó finom kajával, ami megmaradt nekik, nekem meg kivételesen volt annyi eszem, hogy még péntek-szombaton beszerezzek ezt-azt: tejet, kókuszreszeléket, vaníliás pudingot, angolszalonnát, csirkecombot, kávét, klotyópapírt. Csak úgy, hétköznapiasan. Így a kaja miatt nem szorongunk.

A nyúl egyszerű: a nyúl a tíz éve használt dekorációt jelenti, egy nyúlfejet, amint egy kerek, fonott kosarat átölel, ebbe helyezzük a tojásokat, a festetteket meg egy-két műanyagot, a nem annyira szépeket, kicsit törötteket szemrebbenés nélkül dobom ki, és a kosár megvan, idén is tudom, hova raktam tavaly, hihetetlen imprúvment ez is.

Biztos kellett volna a bokrok alá is játékosan, de van itt egy csomó kutya meg -szar is, én nem. Meg ez tőlem tök idegen, ahogy versennyé válik a csokimennyiség, és a kicsik meg sírnak mindig.

Szóval, hajnalban kidob az ágy, ezt úgy szeretem: este húz, hajnalban kidob, és én reggel aktív vagyok, nincs már nyűgös tízigalvás, sem éjszakázás. Leosonok, lepakolom az asztalt, megmérem a súlyomat és zsírszázalékomat (tegnapi edzés látványos hatása), lepakolom a vacsora utáni ezt-azt, kicsit mosogatok, letörlöm az asztalt, felteszek egy kávét. Dekoráció. A nyúl a három gyereknek egy-egy színes tányért helyez az asztalra, és csokoládékat, amelyeket talán februárban szerzett még be, közepes minőségben, hogy azt mondja: nyolcvanöt grammos lapostábla Milkanyúl, egy darab csengős Lindt nyúl és Merci tojások. Kinder NEM, kanállal ehető ragacstojás NEM.

Én most épp böjtölök, de iszom egy kávét azért, kotyogós, Segafredo, mert Illyért nem sikerült elmenni már.

Ezek, ahogy izgatottan lejönnek a lépcsőn,  komolyan nagyon boldogok, elmesélik nekem, aki azóta a fürdőszobában hajtogatok piros és narancssárga törülközőket (edzéseken sok fogy), mi mindent hozott a nyúl, de önszabályoznak, illetve álláspontomat kérdezik, és tudnak beosztással élni: a kis Lindt nyúl meg két tojás, kész. Lőrinc egy ültő helyében megeszi az egészet, ezért letolom, amikor később észreveszem, ezt nem lehet. Probléma iktat, itt függőség van, odafigyelni.

Még esznek palcsintát is, én kevertem, Lőrinc sütötte este, maradt egy kevés.

Én ekkor felöltöm új, ezüstszín sortomat, kúl leszek. Tornacipő, fekete póló és cipzáros felső hozzá, és megyek egy nagyot a kutyával, erdőn, völgyön át. Nekem nagyon furcsa a rövidnadrág, lábainkat nem mutogatjuk, ugyebár, de már de, és a hűvösség és a napfény érzete rajta. Most napfény jön, tavaszi fényben fényesre barnulok. Minden kiránduló télikabátban. A gyaloglás kardió, az oxigén átmos, nézem a fákat, mi virágzik, itt még bimbós a kertek magnóliája. Gondolkodom az iskolaválasztáson, három blogtéma is beugrik, jó mondatok, a kutya együttműködő. Kutyaszart szedek, másokét is, van infrastruktúra: célszerű szemetesek és zacskó.

Hazaérve, a nagy emelkedő után öltözésre szólítom fel a népet, még mindig korán van, felteszek két csirkecombot, lesütöm, aztán lassú tűzön párolom, a bőre az enyém lesz, ha megérem. (Zsíralapú, ún, ketogén diétán vagyok, ha ez még nem jött szembe a blogon.) A gyerekek kapnak még melegszendvicset, de aztán csönd legyen.

És elkészítek tizenkét darab zsíros desszertet (fat bomb): félig vaj, félig kókuszolaj, fehérjepor (vaníliás), zsíros kakaópor, kókuszreszelék. Jégkockatartóba simít, hűtőbe helyez. Sortomat fényes, bőrhatású leggingsre cserélem. Csillag alakú, nagy fülbevalóm van. Főzök egy nagy adag teát, palackba tölcsérezem. Jé, van egy zacskó almacsipsz is.

Felöltöznek, mégpedig önállóan és elég jó ízléssel (Juli nem lilát választ a piroshoz), kutyát megetetik, szárítót leszedik (már kék és zöld törülközők). Elindulunk a buszhoz, Babadávid lila kismotoron, Nyúlia ezüstszín kisbringán, már el is tud indulni vele. Lőrinc és én gyalog, lemegyünk busszal a sportközpont mögé, ahol egy nagy sátorban, a műfüves focipályán van a gyerekprogram.

Én, talán nagyon is konform vagyok, de szeretem a kerületemet, hálás vagyok, hogy gyerekekért, egészségért, normális utcaképért ennyit tesznek itt. A MOM kultúrprogramjaiért, az emberhez méltó kezdeményezésekért, a játszóterek kinézetéért és ezért a teljesen ingyenes, nem túlzó, nem ízléstelen programért, amelyet edzésről följövet láttam a liftben kiírva csütörtökön.

Vannak kiskacsák meg két simogatni való nyuszi. Odatódulnak. És két póni. És sorra kerülnek az aspiráló óvodások, babadávid igazi huszár, kacag. Mennek velük egy kört türelmesen-busán, aztán még egyet.

Julis arcfestésre jelentkezik, egy kicsit lobbizok érte, kedves a nő, és nem is várnak túl sokan. Dávid felfedez egy kicsit nagyobb fiút, aki egy zsinórral rúdra rögzített szivacslabdát ütöget, van még egy ütő, csatlakozik és belefeledkezik. Általában jellemző, hogy apukák fociznak a hároméves leányukkal, kislabdával, karjukon az egész család kabátkészletével. Boldog összevisszaság. Lőrinc elgondolkodva pörget egy tollasütőt, én meglelem narancssárga párját, épp senkié, tollasozunk, csak úgy, mert ott hevert a műfüvön.

Ímhol, a testem. Vagy egy éve nem tollasoztam, és meglepve érzékelem, hogy nincs bennem nehézség, minden labdát elérek, átjár az endorfin, feszül a vádli, ugrok nagyokat. Olyan jó, el nem mondhatom, hát hiszen mozgás van, élet, és közben szól valami nem is annyira béna szám 1996-ból, a No Mercy, Where Do You Go vagy Sasha I Feeel Lonely, vagy ilyesmi, és főleg nem túl hangosan.

Van egy kislány, neve Orchidea, anyja kiabál utána, de Orchidea nem megy oda, már csak azért sem. Én se mennék. Előbb adják ide a tápoldatomat. (“De szép neved van!”)

Juliék közben egy padon szép testvériesen megeszik az almacsipszet, aztán boldogok, mert elhoztam a luxusmüzlit, citromos-kókuszos-málnás-joghurtos, kis bambuszkanalakkal, és hát nem kell kétszer mondani.

Juli benevez még egy pónikörre, aztán felfedezi a műanyag kisházakat, ikeás kis mérleghintát, olyanok Dáviddal, mint egy képeskönyv. Tollasozunk. Háromkor oszlik a néhány család is, póniszőrt söpörnek, lassan kimegyünk mi is, van itt kint még egy felnőtt street gym és egy gyerekjátszótér. Babadávid önhintázik, én mámorosan lógok lefelé, karom bőrét süti a nap. Béke van, minden jó, nem nyavalyog senki (egyáltalán, az állandó szülőzsarolás, követelőzés, esés utáni műsírások, mindenhez segítségkérés, éneklő hangsúly, ez rendben van? nem joggal forgatjuk a szemünket?), állva billegtetjük egymást Lőrinccel a rugós libikókán. Két eltökélt huszonéves jő kapucnis felsőben, húzódzkodnak, kézenállva bicepszeznek rendeltetésszerűen.

mom park

cropped-hintc3a1znak.jpg

Elfelhősödik az ég, a konditerem recepcióján pisilünk, én kérek egy kávét, Juli manipulál: kár, hogy mi nem kérhetünk semmit (a koncepció az volt, hogy ma, egy buszjegyet leszámítva, nem költünk pénzt, és lőn), kapnak egy-egy kávétejszínt, azért elég legyen már, vége a gyermeknapnak. A kávé a konditermi számlámról megy, semmi készpénzforgalom.

A buszra várva biciklizget a nő, lelkes, önálló, és okos, mint a nap, amellett nagyon boldog a csillagos, arany pöttyöket is tartalmazó félarcával. Babadávid veresenyez vele kismotoron. Busz végre, Dávid ölbe, csak annyi, hogy ne edd a taknyod, senki se hisztizik, olyan jó minden.

Itt nekiindulnak a hosszú utcának, szépen egyedül, Dávid járdán, Julis út szélén, hibátlanul, eltökéleten, a kis emelkedőt is végig. Teljesen kihalt minden. Lőrinccel ballagunk, elmesélem legújabb internetes olvasmányaimat kivonatolva.

Már nagyon éhes vagyok, este enni fogok. Nekik gyorsan rizibizit is csinálok a csirkéhez, megterítenek. Amíg párolódik meg melegszik, begyújtok gyorsan. Ebből húsz perc múlva parázs lesz, akkor kiviszek belőle egy kicsit a kertészkedős lapáton, és a kinti kis grillen bőrt sütök, meg szalonnát, meg egy tarjaszeletet, és hozzá brokkolit is főzök, reszelek rá füstölt sajtot, de az egész miniatűr adag. Lecsúszik a fehérjeturmix is, viszont a fat bomb a hűtőből, az holnapra van.

Lőrinc nagy hétvégi projektje, hogy a kiürített kisszobát berendezi magának, mert íme, eljött az az életkor, és a fűtési szezon végétől ott alhat. Én álmos-tompán heverek, fáradtabb vagyok, mint éhes (a ketogén diéta eleje tompaság, ez a tizenharmadik nap), blogkommenteket olvasok, né már, húsvétkor ezerhétszáz facebook-beérkezőkattintás, igazán szép tőletek (amúgy kb. negyven százalékos olvasottság-csökkenés egy-egy ünnepnapon). Hallgatom, ahogy Lőrinc rendelkezik, a kicsiket is bevonja a munkálatokba, ágyát szétszereli, parkettát porszívóz. Istenem, hogy már ekkora és ilyen. Várom, hogy mikor akad el, mikor mondja először, hogy segítsek. De nem mondja. Sem nem nyaggatott, csak kérdezte, hogy ma átvisszük-e az ágyát, sem nem kér segítséget. Energikusan pakol a lelkes kicsikkel. Szétszereli, átviszik, összerakja. Én meg elalszom eközben. Mély, sportolói álom, félórás.

Dávidra ébredek, ül mellettem az ágyon, levette a játszótéri-lovas nadrágot, és a Bot Benő című, zseniális könyvet olvassa, meséli magának emlékezetből hangosan (nem vagyok gally, a nevem Bot Benő, nem értem, hogy ez miért nem érthető), amelyet Juli kapott csütörtökön a születésnapjára. Bot Benő a faágnak nézés ellen és az identitásáért küzd. Dávid valamit leejt, az a vége, hogy bemászik az ágy alá, és megleli az elveszett ezüstgolyó-fülbevalómat is.

Lemegyek, pisilek, és megtekintem a nagy művet: az újraéledt kisszobát. Ellágyulok, a két nagy megfeszítetten pakolt, és élvezték. Önszerveződtek, megélték a világ lényegi megváltoztathatóságának élményét, engem meg békén hagytak. Tojást holnap festünk, határozom el hirtelen. Mégis festünk. Julis fogat mos, cicamosd, átöltözik, Dávid fogsorával én küzdök meg, álmosak. Elmesélem Bot Benőt.

Julis nem mosta le az arcát, óvatosan alszik el (a szépségfetsiszta!), és én nem bánom a párnahuzatot. Félsötétben mosolygok én is, hallatszik a kályhatűz buhogása. Nem kéne nekem valamiért szenvedni, aggódni? Alig van mosogatószer, és tele van a lakás szétdobált ruhákkal A gyerekeim egész nap elvannak, jól vannak, nem kell aggódva állnom fölöttük. Nem haragszik senki rám, hogy jól vagyok, és ez a húsvétom? Kutatok, de sehol semmi boldogtalanság. Rejtélyes éj, megdől néhány mesekönyv, és a szélső, igen, biztos a szélső leesik. Felmordul a kutya.

75 thoughts on “egy tökéletes nap

  1. En husvet vasarnap atszeltem fel europat. Itt meglepoen szep az ido, viragzik a pitypang szerte a varosperemen. Nyuzsognek az emberek, mindenhol szol a zene. Hoztam sonkat es anyam hazi tojasait…mert anelkul ugye nincs husvet, de meg elet sem. Ma lemegyek az oceanpartra setalni. Kar, hogy nincs itt a gorkorim. Korabban ott koriztam vagy ketszer es mindenki edesen kacaraszott a benazasaimon.

  2. A húsvéti tojáskeresésről.
    Jópofa lenne, ha húsvétkor a kertben a gyerekeim keresnék a csokitojásokat. Nem szoktam nekik csokit adni, de ennyi belefér. Aztán mégsem került rá sor, ugyanis csütörtökön az oviban kaptak egy-egy KInder-tojást, szombaton az egyik nagyszülőnél voltak, ahol biztos kaptak valamit, vasárnap családi vendégség a másik nagyszülő rokonaival, ahol kaptak egy csomó csokit, és helyben megették a nagy részét (engedélyemmel), hétfőn családi vendégség a másik nagyszülő rokonainál, kedden pedig még lesz locsolás az oviban, ahova 15 kis csokitojást kell bevinni a locsolóknak, gondolom, elosztják. Ezek után én már nem adok csokitojást a gyerekeknek.

    Ugyanez megy a mikulással, szülinappal stb. Úgy érzem, pont tőlem rabolják el a gyerekekkel való ünnep örömét.

    • De sajnálom. Nálunk még olyan is volt, hogy az aktuális legkisebb izgatottan rohant be, hogy ő látta a nyulat elszaladni! Örültünk, hogy mennyire édesen hisz még a nyusziban. Aztán kiderült, hogy a szomszéd néni egyik nyula átrágta magát a kerítésen, és tényleg ott dekkolt a bodza alatt 😀

    • Szerintem ez nem nagy baj, a keresés nem kötelező elem, nálunk pl a tojásfestés a leginkább izgi rész, aztán meg az utazás és egész napos unokatesós pörgés. (13 gyerek!) Plusz van nagy közös Jézus Krisztus szupersztár nézés, senkinek nem új, de a gyerekek is mindig megnézik. Szóval igazán nem a keresés a lényeg nekik. Az enyémek közt a legkisebb is 5 már, Úgyhogy szinte alig látom őket, feltalálják magukat a kavalkádban. 😊

    • “Ugyanez megy a mikulással, szülinappal stb. Úgy érzem, pont tőlem rabolják el a gyerekekkel való ünnep örömét.” Pont tegnap este konstatáltuk, hogy amellett, hogy bizonyára ultraszarszülők vagyunk, azért legalább megkönnyebültek, mert nem pörög rá senki a gejl beidegződéseivel a közös szabadnapunkra, illetve mi sem pörgünk rá az ünnepnapokra: többoldali mitológiát kapnak a gyerekek, de a csokitojás és társai, úgy mint trakta és tukma, csak mert húsvét, azok elmaradnak. Nem az, csoki van, de nem kell ehhez húsvét, hanem csak annyi, hogy éppen aznap, bármelyik nap olyan csokibolt előtt vezessen el az utunk.

  3. Igen,igen,igen! Ezt hívom én ünnepnek – amikor ráérünk egymásra, magunkra, örülünk és figyelünk. Semelyik ünnepnek nem arról kéne szólnia,hogy mit vár el világ.
    Én sem szokásos ünneplő lettem: nem nyaltam ki a lakást, nem festettem tojást a gyerekekkel, a dísztojásokat is szombat reggel rántottam elő. Magunk vagyunk, olvasunk és netezünk, filmet nézünk, sétálunk és beszélgetünk. Nincs rokonság, nincs fejetlen készülődés, titokban meghúzott pálinkák és szurkáló megjegyzések, szemét pletykák.

    • Így csináltam én is.
      Vendégeink szombaton voltak (testvéreim és családjuk, gyerekekkel) – a férjem kijelentette, hogy túl fáradt vagyok a készülődéshez, ezért “megtiltotta” a nagy főzőcskét, pizzát rendeltünk. Rá kellett jöjjek, hogy a férjemnek több szempontból is igaza volt, egyrészt tényleg hulla voltam (nagyon rohangálós, stresszes két héten vagyok túl), másrészt a kajarendelés annyiból jó volt, hogy volt időnk beszélgetni a többiekkel.
      A dísztojásokat én is szombat reggel találtam meg (mondjuk nem is kerestem), az ablakpucolás megint elmarad húsvét előtt, de megint nem érdekelt.
      Vasárnap már magunk voltunk, kutyasétáltatás közösen – ilyen is rég volt, a kutya végigbohóckodta nekünk az egészet örömében, délután még átjött a férjem fia és a barátnője egy pár órára.
      Ma filmnézés, és zenehallgatás van/lesz (illetve most éppen mindenki azt csinál, amit akar én pl. blogot olvasok :-)). A locsolkodókat évek hosszú sorának kitartó, kemény munkájával leépítettük (lehet, hogy el fogok hervadni?)

      • Megkért a kolléganőm suli utolsó napján, hogy szórjam szét az iskola kertjében az osztályának szánt tojásokat, ők meg majd kijönnek és meglepődnek. Jelenet: Kimászok négykézláb krémszínű kosztümben a tuja alól, felnézek…ott áll az igazgatóm és még kérdezni sem mer, eldönteni se tudja, hogy sírjon, vagy röhögjön. . Azóta is sajnálja, hogy nem volt nála teló, az iskolaévkönyvben jót pucsíthattam volna

    • Ugyanígy látom. Nem szerettem az ünepeket.
      Az állandó kényszeres készülődés (feszült hangulat) valahogy nem hiányzik. Kiugrottunk Szentendrére egy jó ebédre meg egy sétára. Így volt jó.

        • Én azért görcsöltem bele annyira sok éven át a karácsonyba meg a húsvétba, mert gyerekkoromban otthon nem volt semmiféle tradíció, és hiányzott. Kialakítottuk a sajátjainkat, de nem féltünk kinőni belőlük, és most az új helyzetben megváltoztatni vagy újakat kialakítani. Vasárnap hajnalban ők ott nézték a napfelkeltét, mi itt, aztán átküldtük egymásnak a fényképet 🙂

  4. Nálunk a húsvét mindig közös családi gyereklegeltetés. A nyúl az idén is lebukott, a két nagyobb gyerekem a fenti ablakból látta, ahogy a sógornőm a kertben szétszórja a csokikat. A kicsinek tapintatból nem mondták meg, de ő is gyanakszik. A csokikat nagyjából meg is ették tegnap. Sütit húsvétra nem sütök, bár errefelé szokás. A sonka finom volt. Szokásos, átlagos, sejóserossz húsvét. Gyerekünnep, jobb híján.

  5. Lőrinc egyszerre megette az egész mennyiséget…ezen most nagyot nevettem, én is addig eszem, amíg előttem van. Nagyon jó olvasni az egész írást. Üdv a hegyről

    • Hát ez remek. De amikor moziba ment pénteken, a maradék apróból vett egy tábla Milkát, meg egy kólát. Még ez is okés. De előző nap, csütörtök este befalta azt a mogyorós csokit, amit viszont a húga kapott a születésnapjára, és kincsként őrizgette (és megkínálta belőle őt is). Ez azért így négy nap alatt vagy negyven deka csoki, és ehhez ő negyven kiló. Ráadásul többszöri kérésem ellenére oson, kieszi, letagadja, mint valami drogos. Nem vicces. De soha nagyobb kamaszkori gondom ne legyen vele, persze.

            • 3-4 évesen állítólag a szemem is dülledt volt, de ezt csak mesélték, fénykép nincs . Amire emlékszem, állandó éhség, 164 centihez 47-48 kiló az első szülésig (25 évesen), ingerlékenység, hangulatingadozás, havi ciklus rendszertelensége, vékony szálú haj, állandó székrekedés, ezekre emlékszem.Pokoli volt, azt hitték, idióta picsa vagyok, pedig a hormonjaim tettek feszülté. És édesség utáni vágy: üveg Nutella egy ültömben.

      • Gyerek- és kamaszkoromban én is ilyen voltam, volt bennem valami megmagyarázhatatlan mohóság, hogy az az enyém, amit megeszek és ami megmarad, az nincs biztonságban, elvehetik, megeheti más. Ha volt otthon csoki, vagy bármi édesség, azonnal befaltam, a tesómét is, aki meg spájzolós típus volt, mindig eldugdosta, beosztotta, amíg én meg nem találtam. És általában megtaláltam. Később is az volt, hogy számomra nem létezett egy meg két kocka csoki – csak egy tábla volt egyben, ha megbontottam, megettem egy ültő helyemben, akkor is, ha harminc dekás volt. Ugyanez volt akkor is, ha fogamra való étel került elém – finom szalámi, sajtok, vaj, rántott csirke, tejszínes-túrós sütemények, ami sajnos nem gyakran fordult elő – annyit kellett ennem belőlük, amennyit láttam, és amennyit csak bírtam, mert tudtam, hogy később nem lesz.
        Ez a kényszer azóta csillapodott, mióta van annyi pénzem, hogy tudok finom ételeket venni magamnak nemcsak ma, de holnap meg holnapután, sőt a jövő héten is. Nem volt egyszerű, mert keményen tudatosítani kellett, főleg az elején, hogy nem kell degeszre ennem magam, mert lesz máskor is, ez nem egy különleges alkalom, ami csak egyszer-kétszer adódik az évben.

  6. Vilageletemben utaltam a Husvetot. Ha rajtam mulna, mar reg eltoroltek volna az egeszet. Ennek megfeleloen nalunk sosem volt csoki- vagy barmilyen egyeb nyuszi, tojas, sonka, locsolkodas (brrr), semmi, ami halovanyan is emlekeztetne ra. Nem kifogasolta ezt senki. Eddig. Iden azonban a nagylanyom elhatarozta, h o husveti musort keszit az occsevel. Feldiszitette a szobajukat, kikereste a megfelelo mondokakat a netrol, nehany nepdalt, irt egy meset es mindezt kettesben elo is adtak tegnap este (hogy minderre hogy vette ra az altalaban mindenfele egyuttmukodest megatalkodottan elutasito ketevest, na az az igazi rejtely). Ja, es meg epres kenyeret is sutott elotte:) szoval minderre en ugy ellagyultam, hogy megengedtem nekik, hogy megehessek a meglehetosen gusztustalan, folyos belseju csokitojast, amit a leanyzo a sulibol hozott, es ami ugy lett felvezetve, hogy ‘csak disznek kell’:)

  7. Jaj, de jó, tiszta üdítő volt ezt olvasni. Én tele vagyok kellekkel, nem should-okkal, hanem must-okkal, amióta az eszemet tudom. Feleslegesek, szorongatóak, idegesítőek.
    Húsvét vasárnap nem mentem el a tízes misére, mert előző este végigálltam és sétáltam a három és fél órás szertartást, ennyi legyen elég. Csúnya dolog, de tudok vele élni. Utána családi ebéd anyukáméknál, anyóssal, nagynénivel fűszerezve. Olyan két beszólást kaptam, hogy utána elment az életkedvem is, elég sok alkoholba kellett fojtani a riposztot, végül kijött, de messze nem úgy, ahogy terveztem. Utána viharszerű távozás anyámtól, gyerekekkel, fiam hisztije, szörnyűanyaságom napi mementója.
    ÉS! Ekkor jött a megváltás: gyerekek, nem haza megyünk, hanem a parkba! Vittünk játékokat, és órákig hajolgattam a fiam által bénán ütött labdákért, majd fotóztam a lányomat gyönyörű, illatos, virágos bokrok előtt pózolva. Itthon mesét néztünk, együtt. Aztán minimális esti ellenállás, a fiam még akart locsolóverset írni, de csak gépen, kézzel semmiképp.
    És vége is lett volna a napnak, szépen, csendben, ha nem jött volna a szokásos esti műsor, ami három perc alatt az ördög három újabb ősz hajszálát rakja hajkoronámba: anya megtiltja, apa engedi. Iszonyat kettészakadni, tehetetlenül nézni, állni, hallgatni, amint a férjem csak nem, én meg csak igen, és nincs középen találkozás. Ilyenkor gondolok arra, mennyivel egyszerűbb lenne egyedül.

    • hahh! annyira de annyira! mintha az én hétvégém lett volna! Nagypénteki Istentisztelet után jól induló hétvége barátokkal… bárcsak náluk maradtunk volna, de nem, nekünk kellett a család hétfőn. gyermekeim viselkedését gyermektelenül kritizálót elviselni csak kedd délelőttig sikerült, robbant a bomba, menekülés, fogadkozom, ez volt az utolsó. levezettük a kopaszin, rollerrel, kismotorral. férjjel való csörte ezúttal elmaradt.

  8. Husvet volt a kedvenc unnepem gyerekkoromban, leszamitva a locsolkodast. Azert szerettem mert a avaszt es napsutest jelentette. Ezt a mai napig nem sikerult elrontani semmivel.

    • Lájk. Én pont így. Egyszer elmeséltem részletesen társaságban, hogy nekem a Húsvét a gongütés, amire a feltámadás tükörképeként feltámad a természet, kibontakozik minden és felrobbannak a fák, és a végére, ha minden rendben, minden sejtemben éreznem kell, hogy megtörtént. Mire befejeztem, csend volt és tátott szájak, azt mondták, ez még nem jutott eszükbe, pedig. De majd ezentúl 🙂

    • Ó, igen!
      Karácsony a tél ünnepe, a húsvét meg a tavaszé.
      A nyár ünnepe nekem nem a Szent Iván éj, hanem az egész július, nyáron vagyok a legjobban.
      Az ősznek nálam nincs ünnepe, mert sajnos nem sikerült megszeretnem, nem látok benne a világon semmi jót.

  9. Az a helyzet, hogy én szeretem a családi ünnepeket. Szeretnék ilyen lazulós ünnepet is, de akkor hiányozna a család. Gondolkodom, hogy jövőre a kaját rendelni fogjuk, és nem készítjük. Bár nálunk ez a sütés-főzés is nagyon egyszerű és közös (mármint a nőkkel közös…) munka, nem belepusztulós. A gyerekek is egyre többet segítenek (fiúk!). De még kevesebbet szeretnék dolgozni, és többet ünnepelni, ezért fontolgatom a kajarendelést.
    A lazulós nap nálunk holnap lesz. Szabadságot vettem ki, a gyerekeknek is szünet van még. Kaja maradt máról, játszani fogunk. Jó idő esetén játszótér, labdázás, biciklizés. Jó lesz 🙂

    • Én sírva szeretnék egy olyan családot, akikkel jó, de legalábbis nem elhallgatós-hazug-külsőségeken alapuló az ünneplés. Akik nem szarnak le hétköznap, akikkel nem válik sértődésrohammá az, hogy segítettek (néha nagyon nem jól, kontrolláló módon), akkikkel nem csak anyám akarata rántja össze “az összes unokát”. Most én vagyok, akit nem érdekeltek a többiek, az új unoka sem, gondolom. Én meg nem értem, tényleg pont tőlem várná el anyám vagy az ő képviseletében a család, hogy vonatozzak a kicsikkel, és (a fő havi pénzek beérkezése előtt, lakbérfizetés után) taxi, vonat, vigyünk valamit stb. Tök nagy mutatvány volt így is befizetni, amit be kellett, meg kaját venni. De ez eszükbe sem jut. Persze feltörhetnék betétet, nyilván.

      Soha nem lehetett semmilyen ünneplésben szempont, hogy én mit szeretnék, mit bírok, csak elvárás volt, nyomasztással is, hogy ott kell lennem. Pedig Jánossal javasoltuk is, hogy legyen nálunk a karácsony, ünnep, itt van elég hely, de mi nem számítottunk. Két ilyen általunk/-am szervezett esemény volt, az esküvőnk meg a “tor”. Kértük 2011-ben, hogy pl. ne karácsonyozzunk egy rideg, tornacsarnokszerű játszóházban, megint csak vonatozás után, ugrabugra közepette, mert nekünk nem ezt jelenti a karácsony.

      Szóval attól függ, milyen a család.

      Én kipihentem magam, volt élmény is, edzés is, nem kellett szénhidrát-csábításnak ellenállnom, sehova rohannom (vonat, de már a busz is), és nem volt csokidömping sem. Tényleg az a fontos, hogy anyám mit akar, és tényleg nem beszélünk a lényegről, évek óta, nem figyel ránk, ellenben irritáló ismerősökről és nem annyira közeli rokonokról szóló sztorikat hallgatok. Időnként megjelenik itt egy-egy bátyám, és hoz valamit, tárgyakat, amelyeket anyám küldött, aki valahogy idetrükközi őket, csakazértis, mert kitalálta, és nem rest ennek érdekében bonyolultan szervezni se, de az ember, a maga egyszülős küszködése, lelke, helyzete, gyereke jólléte nem látszik. És annyira nem voltak fontosak az unokák se, hogy az elvárás helyett, hogy mennünk kell, együtt kell lennünk, ő kérte volna meg bármelyik autós fiát, hogy hozzák el ide. Pedig ezt sokszor javasoltuk, de ez valamiért nem. Az ő háza, az ő vára, az ő kontollja, normái, főztje, erre tekintettel kell lenni, és ehhez képest semmi nem számít, se az, hogy hogy érezzük magunkat (mert “a gyerekek élveznék a tojáskeresgélést”, amúgy biztosan, csak én nekik sem akartam csokidömpinget), se az, hogy nekünk mekkora macera a 40 km-re levő helyre eljutni (ez most a tesómék, ők kivételek az “énházam” alól, ellenben kiborítóan sok takarítás, főzés, előkészület, ami néha fel is emlegetődik), vagy hogy én mennyire vagyok fáradt a gyerekek összekészítésétől, a vonat után rohanástól.

      Néha van ilyen, hogy egszerűsítsünk, ne legyen annyi kaja, de anyám azért mindig megfőzte ugyanazt, és arról sokat kellett beszélni (tesómék is nagyon vastagokat, finomakat főznek és közben szenvednek a hízástól), meg hogy ne kapjanak a felnőttek ajándékot, na de van már tíz gyerek, és ha unokatestvérek is, akkor vagyunk vagy harmincan, én ezt nem tudom vállalni, nem vagyunk annyira közel. Szar mindig egyetlennek lenni, aki nem visz ajándékot.

      Nem szeretjük egymást a testvéreimmel, nem érdeklődünk, nincs bennünk elég közös, le van hazudva a múlt, a bántalmazó apám, nem lehet megbeszélni a lényeget, folyton aknánkat kerülgetünk. Szüleink halála után ők el fognak járni síelni, de nem nagyon fogunk találkozni. Ennek jele, hogy csak ünnepen találkozunk, akkor viszont kell. És már nem csak “a szüleim öregszenek” a probléma, már a testvéreim is öregszenek, egyre több az önigazoló, gyengéken port elverő Mr. Kertvárosi Átlagosék szöveg.

      Én már félek emberek közé menni, ismerősök közé, mert egész változatos módokon válik váddá az, hogy látványosan jól nézek ki és jól is öltözöm (hogy akkor nekem nincsen semmi bajom, nekik nehezebb, mert ők kövérek/betegek/nincs idejük sportolni, és miért nincs időm, kedvem erre meg arra, ha sportra van). Illetve a blogomat olvasva az a benyomásuk, hogy nekem korlátlan a pénzem is, és henye vagyok, amiért a blog lehet a főfoglalkozásom. Ez baromi érdekes amúgy, hogy sokan ebből nem azt látják, hogy talán én akkor tudok és megcsináltam valamit, amit más nem, vagy mondjuk örülnének, hogy özvegyen nem szívok akkorát, amekkorát illene, hanem mintha komolytalan lennék, vagy átvernék valakit, és lehetne rám haragudni, amiért ők szar melókban küszködnek.

      • “…. hogy özvegyen nem szívok akkorát, amekkorát illene…”

        Nahat, pont erre gondoltam a minap. amikor irtad valahol, hogy masok nem orulnek annak, hogy neked jo. Ezaz amit nem ertek, az megnyugtato, ha valaki legalabb nem sziv, de ha meg jo is neki plane, kulonosen, ha egy anya es egyedul csinalja.
        Hogy a faszba lehet ezt irigyelni vagy akar csesztetni, az orra ala dorgolni barkinek is. raadasul ha meg a csalad is ezt teszi… tenyleg attol masok jobban ereznek magukat, ha valakinek (jelen esetben neked) gondot okozna a taplalkozas, csekkbefizetes es jobb lenne ha megjobban elhiznal, mert nehogymar harom gyerek utan 38 evesen jol merj kinezni, hisz a magyar lestrapalt anyaatlagnak illene megfelelni. Ilyenkor az agyam eldobom. Tobbszor megtortent velem is, hogy a kedves baratok addig voltak kedvesek amig szarban voltam, de ha jol ereztem magam, jol ment sorom, akkor mar nem is voltam erdekes, mert az o nyomoruk rogton szembetunobb lett. Ez mindig is a hanyingerig csalodas kategoria volt szamomra. Nekem nem kell olyan ember, aki akkor erzi jofejnek magat, ha “gyamolitasra”, vigaszra szorulok es o tetszeleghet a gyamolito, sjnalkozo szerepben, amitol jo embernek erzi magat. Az alapveto minimum, hogy nem irigyelje el azt a jot amiben idonkent reszem lehet.
        Az en batyam is hasonlo zsigerbol, de aztan atgondolja es modositja a programot, tobbnyire persze nem sikerul neki, bar az irigysege, fosvenysege valamelyest csokkent az elmult evekben.

      • ” sírva szeretnék” lehetne ilyen, volt ilyen, nem az enyém, csak beházasodtam, de már az sem. “szar mindig egyetlennek lenni” dettó. Síelősök között feketebárány-szegénylegény magány.

  10. Érdekes, hogy engem idén húsvétkor jobban foglalkoztatott Jézus, mint régebben (hogy miért, azt most itt nem fejteném ki), de csak a halált éltem meg, a feltámadást (még) nem. Viszont amikor szombat éjjel harangoztak a szemközti templomban, akkor úgy lementem volna virrasztani, de egyedül voltam a gyerekkel, aki már aludt..
    Én ateista családban nőttem fel, nekem a húsvét a “nyuszitojás” volt mindig (itt, Franciaországban legalább tyúkanyó hozza a tojást, ennyivel realistábbak :), felnőtt koromban kezdett érdekelni a vallás, meg a hagyományok is. Én szeretek tojást festeni, hagyományőrzésből, meg kreatívkodásból is, és még a locsolókat is szerettem, de azok eltüntek, mire nagyobb lettem. A húsvétot és a karácsonyt egyébként fel lehet fogni pogány ünnepként is (vannak is benne pogány motívumok), mint a tavasz születése, a természet újjáéledése, tavaszi napforduló (a karácsony a téli). És a húsvét egybeesik a zsidó peszahhal (nem véletlenül), azt ami egy nagyon izgi rituális ünnep.

    (Fura hangulatom volt hétvégén, inkább rossz, mint jó, de ennek ellenére jó kis programjaink voltak, tojáskereséssel, puzzlézéssel, meg középkori várvizittel)

    • Nézegettem képes összeállítást a neten arról, hogy hol hogyan ünnepelik a Húsvétot és komoly gombóc gyűlt a torkomba, hogy egy vallási ünnephez kapcsolódóan az ottani arcokat elnézve milyen érzelmekre képesek emberek, hogy mennyire megmozgatja, megindítja őket, hogy valamiért ez ennyire fontos nekik. Pedig én vallásos családban nőttem fel, magam is az vagyok még halványan és amolyan hagyományosan-de-lazán jó kis Húsvétunk volt: barkaágak, tojásfestés, nagyszülőknél vendégség sonkával, barátokkal kirándulás tojáskereséssel, rengeteg csoki és sütemény. Jó, locsolkodás nem volt, de örülök, hogy kimaradt, nem szeretem. De jó hétvége volt, lazulós, együttlévős és nagyon várjuk már a meleg időt.
      De az azért mégis megérint, hogy valaki könnyekig meghatódik egy körmeneten, hogy leborul, hogy szívvel-lélekkel követi a Passiót, hogy látszik az arcán az átéltség. Nem tudom. Vajon mi lehet a fejükben.

  11. A disztojásaim még eszembe se jutottak olyan gyorsan zajlott nálam a

    Húsvét. Pontosan arra gondoltam a konyhai teendőim közepette,hogy jó lenne inkább elmenni valami
    rendezvényre a városban ami tényleg örömöt okoz.
    Nálunk még a gyerekek ajándékkeresése sem volt szokás,nekem nem is hiányzott.
    A locsolás szokása az kinszenvedés volt mindig. Nekem családi ünnepből elég lenne a karácsony.

    Szép bejegyzés.Kellemes volt olvasni.A Dávid könyve felkeltette az érdeklődésemet 🙂

    • 🙂 2-6 éveseknek. De nagyon okos könyv. Egyrészt megmutatja, mi mindenre jó egy bot, izgalmas a sztori. Másrészt, hogy egy botnak is van lelke, identitása — a másság elismertetése, a magunkért való kiállás az érték itt, amit a könyv közvetít. És zseniálisan van fordítva, versben, erre a szerzőpárosra/kiadóra/fordítóra ez a jellemző. Angolból fordítja amúgy Papp Gábor Zsigmond.

  12. Mi szombaton elmentünk a három kicsivel (a nagyok az apjuknál voltak) egy gyerekeknek rendezett futóversenyre, ami után egybekötött program volt a csokitojás-keresés. A legkisebb először motoron, aztán apa nyakában, a végén meg tényleg futott. Vasárnap a szüleimnél összes unokatesóval a kertben kellett keresgélni – de nem csokit, hanem ajándékokat. (Amúgy én is jó ideje úgy érzem, mint Bringásahegyen, hogy az intézmények túl gyakran veszik el tőlem/tőlünk az ünnepeinket.)
    Tény, hogy most néztem csak rá a leveleimre, de szerencsére nem azért, mintha nem lett volna szabad (illő), hanem csak volt jobb dolgunk is, többször kisétáltunk több-kevesebb gyerekkel a játszótérre, pedig eszméletlen erős szél volt végig, amit a két legkisebb még elég rosszul tűr, de kellett a kintlét, illetve a kertben és a házban énekeltünk az egyik tesóm ukulele-kíséretével (tábortűz-stílusban, de tábortűz nélkül), és apám odaadta a frissen érkezett rejtvény-újságját, amibe még bele sem kezdett, én meg nagyon élveztem, hogy több órán keresztül szinte háborítatlanul végre nekem való színvonalú rejtvényeket fejthetek. Most csak azzal küzdök, hogy az egyik alig-hároméves délután öttől tízig kialudta magát, és valahogy vissza kéne varázsolni az ágyba.

  13. Azt meg el is felejtettem az imént megírni, hogy tegnap egy ponton a húgaimmal elvonultunk, hogy körömlakkozós (gyerekmentes beszélgetős) partit tartsunk, de végül a két legnagyobb kivételével az összes gyerek utánunk jött, hogy ők is kérnek körömlakkozást. (Az egyik legnagyobb azért nem, mert már eleve ki volt festve a körme, a másik meg azért nem, mert fiú és éppen a konformista korszakát éli.) Kíváncsi vagyok, hogy szerdán a bölcsődében mit fognak szólni hozzá…

  14. Mindig fontos és szép ünnep volt nekem a húsvét. Leánykoromban templomi kórusban énekeltem a Passiót, a Nagyhéten részt vettem mind a három napon a szertatásokon, kesicével írtam, három színre festettem a kifújt piros(!) tojást, hagymahéjjal, harisnyával friss zöldekkel festettem, vártam a locsolókat… Aztán már alig volt időm ezekre. Megvannak a kifújt festett tojások (amit a két gyerek vagy az anyjuk (én) össze nem tört még), most számolgattam, hogy lassan 15 éves is van köztük!
    Idén Nagypénteken nálunk még tanítás volt… Nem is tudtam ráhangolódni. Az időjárás sem segített ezen! (Egy tizedikes fiútól hallottam, amint Nagypénteken a hófúvást néztük az ablakon át: „Olyan idő van, hogy szegény Jézus azt sem tudja, meghaljon-e, vagy megszülessen…”)
    Aztán a férjem elutazott vasárnap este, egy egész hétre. Fiam locsolni akart, hiszen most lesz 5, a lányom meg várta volna a locsolókat, hiszen most elsős, jönnek az osztálytársak. Reggel korai locsolónk is volt, majd elmentünk, autóval, körbe a kisvárosban. Mamák, unokatesók, kedvenc csoporttársak.
    Ha anya viszi locsolni a fiát, meg a lányát, abban az a rossz, hogy az otthonülő háziurak meglocsolják a szerencsétlent, röptiben, hogy el ne hervadjon, ellenben a leány is vééégre locsolhat. Soha nem voltam én sem locsolni és most jöttem rá, hogy már rég ki akartam próbálni, milyen a másik oldalról a dolog. Nos, onnan nézve sem fenékig tejfel. A harmadik helyen már üvöltött a fiam, hogy miért kell ilyen hamar elmenni, amikor itt van kismacska, és milyen jól játszunk a Hot Wheels-szel, a negyedik helyen már lépcsőn felfele is megbotlott (jó, hogy nem lefelé!), miután lefejelte az ajtót…
    Aztán nem „csináltuk végig” a teljes útvonalat, hiszen itthon is vártak már. Alig értünk be a házba, csöngettek. Szerencsére, kaptunk locsolásért tojást, mert az itthon megfestett 20 nem lett volna elég.
    Már kétszer hajat mostam, de egy hétig ne is halljak semmilyen illatot! Esti összesítés: két 33-féle szaggal „illatozó” hajkorona (dupla sampon után is), 11 színes tojás, csokicsibék, csokitojások, csokinyuszik, és néhány sértődött kedves lány(?), akikhez nem jutottunk el locsolni. Megérte? Tapasztalat volt.

  15. Én annyira örültem volna, ha a helyi magyar jóbarátok közül átjöttek volna a srácok locsolni! Utáltam gyerekkoromban a hat huszonkettőkor már dülöngélve ‘hozzádjönnek’ ingyenivókat, a csiklandó kölnicseppet a fülem mögött, mert annyi esze nem volt kicsit is hogy befogja az öveg száját, a profán, bizalmaskodó, szexualizált locsolóverseket amiktől kislányként zavarba jöttem.
    De így, felnőtt fejjel, ismerve azokat akik ide jöhetnek, sokszor vágyva a hazám után, egyáltallán nem bántam volna, ha megint húsvétolunk egy kicsit így is. Miért ne lehetne megtartani ezt a rítust, de abszolút európai keretek között: barátok, szívesen látott emberek jönnek, beszélgetünk, vicces vagy eredeti tojásajándékot találunk ki, ők meg verset írnak, vagy nem, de örömmel köszöntenek minket? Semmi alkoholszagú kényszer, merev mosolyú szereplést elváró húspiaci pillanatképek.
    Én azt látom, hogy azok a kultúrák, vallások és hagyományok maradnak meg, amiknek a szabályai nincsenek kőbe vésve, rugalmasak és változnak az idővel. Én ezt, épp a diverzitás és a világ színességének a jegyében nagyon fontosnak tartom, bosszant és idegesít az egyen-szándék, az összemosás, a ‘csak mások lehetnek mások’ elv.
    Ha képesek lennénk az egymáshoz való viszonyunkat európaivá tenni, nem lenne a húsvét, karácsony vagy akármelyik ünnep annyira terhes, kényszer szagú és izzadt, frusztráló. Akkor mindenki tudná, hogy ki NEM igényli a látogatást, tiszteletben is tartaná, mert ezt nyíltan kommunikálnánk és nem sértődnénk meg rajta, mindenki tudná mennyi ideig ildomos maradni vagy épp azt, hogy akár egész nap, mert ott ő olyan státuszban van és örülnek neki.
    Akkor fiúk is festhetnének tojást, és lányok is mondhatnának locsolóverset, és az egésznek nem a kín és a csokitojás lenne az origója.

  16. Ámultam, amikor munkatársnőm elmesélte, mennyit főzött-sütött húsvétkor. Én keresztül szalmát nem csináltam.
    Beleültem a készbe – pfuj? -, hazalátogattam a szüleimhez. De ott se volt felfordulás, agyonkészülés. Jó kifőzött kötözött sonka – mesemód omlott -, franciasaláta – almával! -, töltött káposzta, az is ráérős tempóban. És meggyes piskóta 🙂

    Locsolkodás: talán általános iskola alsó tagozatában volt meg benne utoljára az élmény. Locsolandó lányka oldaláról is.
    Ma meg az öregek otthonában töppedő idős néniket is locsolják, pedig termékenységre ők aligha vágynak.

    Volt viszont séta a Kalapat aljában, rétesezés, aztán becsúszott egy szép, sült hal is a bendőmbe.

    Jövőre jó volna erdei lakba elvonulva tölteni, nyílt tűzön sütött ebéddel.

  17. Visszajelzés: helyettük élünk | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s