vér, verejték és könnyek

Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.

Ezt mondta. Már zajlott a háború, 1940 nyarán. Nem volt egy akármilyen szónok.

Háborúba lelkesítette a nemzetét és Európát. Meg is nyerték, de milyen áron? Ő sorozatban mondta delejes beszédeit, miközben félénken érvelgettek a pacifisták. Nem hazudott, nem tagadta, hogy borzalmas lesz, ahogy tagadta más országokban a propagandagépezet. Ő azt mondta, borzalmas lesz, de dicső.

Szuggesztív egy csávó volt.

Most nincsen háború, és nem kollektív a küzdelem — célkitűzéseink egyéniek, verítékünk pedig az életet, a jobb életet szolgálhatja. Ezt a mondatot egy testépítőről szóló motiváló cikkben olvastam. Na jó, nála így: NOTHING WORTH HAVING IS WRAPPED IN ANYTHING OTHER THAN SWEAT, HARD WORK, AND TIME. Vagyis, semmi, ami értékes, nincsen másba csomagolva, mint verítékbe, kemény munkába és időbe. (Én ezt a mondatot, ha könyvben lenne, vagy mondjuk átültetendő motivációs mém, és azt akarnám, hogy üssön, úgy fordítanám, hogy minden, amiért érdemes küzdeni, csakis a verítékben, a kemény melóban és az időben rejlik. Fordítók, mit szóltok? Borzadok a szó szerintiségtől, annyira más logikájúak tudnak lenni a magyar mondatok, és csak akkor üt a magyar mondat, ha magyar a logikája.) Ez a nő 47 éves korában még száztizennégy kiló volt, aztán fogyott negyven kilót valami életmódprogrammal, de nem állt meg itt, hanem gyúrni kezdett, amolyan rockos-zúzósan, és ötven évesen már elképesztő súlyokat emelt (nem mellesleg, legyőzte a lógó bőrt is ezzel).

Szóval kevésbé eufória ez az egész (a bármi, nem a nehézsúlyos edzésről írok most) (de persze de, csak épp szemléltető példaként használom, mely alkalmazható más teljesítményekre is: egy betegség legyőzése, maratonfutás, cégalapítás, szakdolgozat, étrendmódosítás vagy kijövés a bántalmazó kapcsolatból). Sokkal inkább mély levegő, hajnali kelés, vérpisilés, széléig elmenés, makacsság, mantrák és számtalanszor felidézett alapelvek, szüntelen információéhség, mániákus utánaolvasás, lemondás, torzuló arc, segítségképpen furcsa és gyanús újítások, amelyeket nem hittünk volna magunkról, és amelyekkel meg vagyunk barátkozandók, valamint amelyekkel kapcsolatban környezetünk örökké beszólandó* (“kezdesz beleőrülni”). És még kételyek, cseppet sem jóleső érzetek (jó ez nekem egyáltalán? vagy épp tönkreteszem magam? túlzás? kevés? és ez naponta felmerül), félholt állapot, sírás, bukás, hibákból okulás, önkiröhögés, ó, most azért egy vödör Häagen-Dazs mégiscsak lecsúszna, két hónappal előtti atombiztos hitek meghaladása és kacagva hátrahagyása, új lendület, újrakezdés, csakazértis, és igen, végül, valamint néha könnyűség, és szellők is, fényes csúcsokon.

Igazából ez csodálatos. Engem lenyűgöz legalábbis. Hogy ami igazi teljesítmény, amitől eufóriát lehet érezni, jogosan tág mellkassal létezni benne, az nem ám az öledbe hullik. Azt szisztematikusan, éveken át, nagyon keményen kell csinálni. Akkor ér valamit, épp az által. Attól olyan kivételes és értékes. Nem algoritmus, nem gombnyomás, nem univerzális recept, hanem erő és invenció kell hozzá, meg a lényem lényege. És lemondás és tiszta fej. És csökönyösség: ellentartani, szinte megszállott lenni, megvédeni másoktól, akik firtatják, támadják, lehúzzák, csak mert amit csinálsz, az szokatlan. Mert nem arra tart a hömpölygő tömeg, és az olyasmi mindjárt gyanús.

De hát nem is való mindenkinek.

Vagy kitartó tudatossággal lehet nagy eredményeket elérni, akarással, vagy nagyon erős belső sugallatokat követve, jó helyzetfelismerő képességgel, igazodva, alakulva, mint a víz, amelyik mindig lefele folyik, csöppen, zubog, de követ is váj.

A változtatás, az újrakezdés képessége. Most kezdek élni. Amikor érzed, hogy most itt a pillanat, most ez jön! Korábban nem volt ott a pillanat valamiért. És akkor beindul.

*

Vannak a tehetséges emberek. Tényleg tehetségesek, és sokan vannak. És ott reked bennük. Soha igazi teljesítmény nem lesz belőle. Mindig máshol van a figyelem, egy kicsit máshol, pár fokkal. Telnek az évek, eltelik az élet. Mert a tehetség, a gyanú, hogy valamit alakítani képesek ők is a világon az örök illeszkedés helyett, mindez nem elég. Igazán kell, aszerint, aki tényleg vagy, vakmerően, makacsul, konfliktusok árán is, sokáig, és csak azt, nem mást, nem hagyni, hogy más mondja meg. És nem megfelelésből, nem szimpatikusan, nem a trendbe igazodva.

És jaj, annyian akarnak kijönni abból, ami romboló, lehúzó, semmilyen. Tudják, hogy szar nekik, fel is ismerték, mi a gond, és azt mondják, szeretnének másképp élni. Nagyon sok érzésük feljön és nagyon sok szavuk lesz azzal kapcsolatban, hogy nekik szar, és hogy csinálni kellene valamit.

De igazából nem akarnak változtatni. Úgy értem, beleállni, felismerni az esélyt, tolni és megfizetni az árát. Üldögélnek inkább, még egy kicsit, és aztán örökké. A lelkük mélyén ragaszkodnak az addigihoz, és mellette, hű partnerük, a boldogtalanság mellett kacérkodnak az igazi élet esélyével is. Bele is döbbennek, hogy hát lehetne így is?, de az csak futó kaland, később szégyen, meg kell ideologizálni, hogy az nem lehet, az tévedés, az túlzás, az csak azoknak, akik, és azoknak könnyű, de ők nem. Probléma megvan, temérdek infó megvan, motiváció megvan, futócipő megvan, és végül semmi nincs.

Vagy épp — tanult tehetetlenség, lassan fővő béka — azt gondolják, hogy nekik nem lesz soha jobb, ez már mindig így marad, és örülhetnek annak is, ha éppenséggel nem rosszabb (mert, ugyebár, most még fiatalok és egészségesek vagyunk). Igazából valami megúszós csodapirulára várnak, vagy teleshopos hasedző kütyüre. Hogy egyszer csak becsönget valaki és elhozza, és akkor megvan a megoldás.

Nem csönget be, nem hozza el és nincs ilyen megoldás, amit nem te lényegítesz át és harcolsz meg. Amiből kispórolhatod magad, a koncentrálást és az utolsó tartalékaidat. A világ nem vár rád, nem kérdez. Neked kell kérdezni, vagy még inkább, felkiáltani. De igazán, pont aszerint, amilyen vagy, nem recepteket követve. És akkor arra válaszol a világ.

De még néha az is a benyomásom, hogy ha valaki a kezükbe nyomná a csodapirulát, ami tényleg és tutira kiszakítaná őket a biztonságos nyomorból, akkor csak néznék, és nem kapnák be. Hosszan fejtegetnék, miért nem, és valami egész kicsi nüansz lenne a gond.

Én aztán nem mondom, hogy csak az akarástól függ, és sose mondtam. Múlhat életkörülményeken, biokémián, szerencsén, sorskönyvön is. (Figyelitek a függ valamitől és a múlik valamin különbségét?)

De lehet, hogy annyi van, hogy őnekik ez az élet, élik, ami lett, a tisztesség kedvéért egy kicsit mondogatják, hogy nem jó, dohognak és vádolnak, és mondják nekem, hogy de jó nekem, ők is szeretnének mittudoménmit, de semmit nem mozdulnak, mert tulajdonképpen azért elvannak ők, a panasz is a szokásos üzem része.

Ez a bénultság, ez a “nekem nem jár más”. Úgy megráznám őket. Nem szégyelled magad? És forgácsolják szét magukat hülye pótcselekvésekben, és bámulatra méltó energiákkal mondják, magyarázzák, fejtegetik kommentben, hogy nem lehet, miért nem lehet, és ők miért olyanok. Máshova is jó energiáikkal, így szoktam ezt írni. Azzal az energiával a világot ki lehetne fordítani a tengelyéből.

Közhelyes és öntudatos bölcselkedésünket olvashatták, kedves látogatók, de legalább nyelvileg volt benne ez-az.

* ez is egy szép szerkezet, nem? létige+beálló melléknévi igenév, van benne egy kis kell árnyalat, hasonló a to be to-hoz: azt vagyok mondandó.

96 thoughts on “vér, verejték és könnyek

  1. Van ebben egy olyan vonulat is, hogy ha meg sem próbálok változtatni, akkor nem kell szembesülnöm a kudarccal. Inkább bele sem kezdek, mint hogy kiderüljön, nem vagyok rá képes. Meg a tanult tehetetlenség. Az úgyis hiába. És hát a Nagy Magyar Valóság igen gyakran támasztja alá, hogy úgysem lehet változtatni. Annyi ügyes, okos, jó kezdeményezést láttam már én is megbukni. Sokan úgy gondolják, jobb a kiszámítható kicsit rossz, kicsi dagonya, kicsi megalkuvás, mint a kudarc. Itthon iszonyú gátakat kell leküzdenie minden kezdeményezésnek. Egyáltalán nem kedveznek a viszonyok semmiféle vállalkozókedvnek.
    Aztán vannak nyughatatlanok. Mint marczinorso. Akik újra és újra próbálkoznak. De szerintem ez a ritkább.

    • És basszus, a többi is, csak a körülmények, nem is a nagy kezdeményezések. Milyen kajákkal kínálnak például lépten-nyomon. Mi van egy átlagos büfében, kisboltban, vendégségben, zsúron. És te leszel az összeférhetetlen meg a fura, ha nem kérsz olyat.

      • Igen, van egy nagyon erős egytónusúság iránti igény, amit már a fekete és fehér is borzol. Nem csak az adminisztratív és adóterhek, szabályozások gátolnak minden újítást, hanem egy általános gondolati restség, amivel folyamatosan ütközik az, aki bármit változtatna. És ez még sokkal lehúzóbb, mint hogy a Rencer sem támogat. Ha messziről ránézek az életemre, alig különbözik a szomszédométól, sógornőmétől. Én is ebben a társadalomban élek. Adózok, óvodába rohanok, kocolódok a férjemmel, WC papírt veszek a coopban. A különbözőségeim valójában apróságok. Mégis hányszor kell tapasztalnom, hogy kilógok. Érthetetlen számomra ez a behúzott fül, farok.

      • Tegnap a nyugatitol Bozske krt-ig setamban es vissza, vegestelenvegig kakaoscsigak majdan retesek es pitek, ujra csigak es kiflik, kihult pizzaszeletek, edessegek ….szegelyeztek ket oldalrol utamat. Ki eszi meg ezeket? Mondjuk en korabban sem ettem ilyesmit, de szaladgal annyi ehes ember, hogy mindez elfogyjon egy nap? Mar a latvanytol is rosszul voltam, ezert inkabb keresgeltem szep epulet homlokzatokat.
        Tenyleg rettenetes, hogy mennyie tulsulyban a junk food kinalat.

    • “Van ebben egy olyan vonulat is, hogy ha meg sem próbálok változtatni, akkor nem kell szembesülnöm a kudarccal. Inkább bele sem kezdek, mint hogy kiderüljön, nem vagyok rá képes.” ó, ez de jó! Olvastam egy igen arcbavágó cikket az ön-szaboltáló viselkedésröl, abban is emitették ezt. Nagyon egyetértek.

  2. Közhelyes, persze, meg minden, ugyanakkor éppenséggel tegnap este zuhantam össze (ismét) azon, hogy milyen nehéz most így ez: hogy annyi év kitaposott-úton-járás és szerepjátszás után tényleg a letaposatlan füvön (ő: mit fű! ezeréves, összenőtt dzsungel!!) kell járni, nekem kitalálni, de mindent ám, nincsenek minták, nincs mit másolni. Olyan rohadtul kényelmes lenne visszaállni ugyanarra a keréknyomra, de attól meg borzadok, jó okkal. Nagyon szép ez, de tényleg nehéz, és amit már tudok, hogy a mélypontok is hozzátartoznak, és bízom benne, hogy ahogy haladok előre, úgy lesznek egyre ritkábbak majd. Nekem ezért érdekes olvasni az életmódváltásos szövegeidet: engem most a sport nem érdekel, de az elhatározás, ami mögötte van, nagyon is ugyanaz, mint az enyém.

    • A közhelyest is lehet szép mondatokban megírni. Egyébként meg az összes motiváló mém csak akkor közhely, hanem csinálsz semmit, és nem is akarsz. Ellenkező esetben kifinomult ízléssel is csak bólogatsz, hogy igen, igen, milyen pontos!

      Nem is annyira elhatározás van mögötte, inkább: ezt nem hagyhatom annyiban-érzés, miért ne csinálnám meg-gyanú meg sok szemkinyílás.

  3. Csak azért érdemes küzdeni, ami verítékbe, kemény melóba és időbe kerül. – én eléggé szabad fordító vagyok, de így tetszik leginkább.

    • Ez pont az ellenkezője annak, amit Sinéad O’Connor mondott, hogy I do not want, what I haven’t got. És abban is van igazság. Meg ebben is. Szóval jó kérdés, hogy mi az, amiért érdemes küzdeni, és mi az, amiért nem.

      • Feltételezem, hogy ő valami olyasmit értett ez alatt, hogy amije nincs, és nem is érdekli. Vannak dolgok, amiért kell küzdeni, minden szirszarért nyilván nem, mert szétforgácsolódsz. Mondjuk ez pont O’Connortól elég hm filozofikusan jön ki, mert én egy elég zizegős, egzaltált, pont kifejezetten forgácsolódós csajnak látom. Gondolom azért tudja ilyen jól, hogy mi kéne a békéhez, ha vóna. Ez a zizegősség, teszem hozzá baromi gyorsan, nem “jó”, vagy “rossz”, az ő esetében is hol jól jön ki a dolog, hogy meg jól kicseszik magával, kiborul – aztán elölről. Már ami a sajtóból kiderül persze, életemben nem láttam élőben a nőt, pláne civilben.

  4. Harminc éves barátságom ment tönkre a fentiek miatt. Belekezdtünk valamibe közösen és nem ment együtt. Én nyomtam, őt ez nyomasztotta. Ő úgy képzelte, hogy majd szépen lájtosan, kényelmesen csináljuk, csak semmi plusz erőfeszítés, a komfortzónából egy pillanatra nem kell kilépnünk. Nagyon fájdalmas. Na és persze ez megkérdőjelez egy csomó mindent visszamenőleg is.

    • Én IMÁDOK kilépni a komfortzónából, elviselhetetlen benne lennem. Úgy élem meg, hogy mindenki csak nyavalyog, kifogást keres. Vonzanak a testi-lelki-sorbeli határhelyzetek, és ami ebből nehéz, az meg is erősít. Az örömeim meg exponenciálisak.

      • Én is így vagyok ezzel. Ebben az ügyben viszont megkaptam, hogy elviselhetetlenül pörgök, erőszakos vagyok, nem nézem a másikat, nem nézek oldalra, csak megyek előre a cél felé, semmi más nem érdekel, önző vagyok. Áááááá, mit kaptam még? Nagyon sok negatív dolgot. Tudom, hogy nagy része játszmázás és picsáskodás volt, de akkor is fáj és még nem tudtam megemészteni.

          • Igen. Tudtuk, hogy nagyon különbözünk szinte mindenben, de reméltük, hogy szeretjük egymást annyira, hogy ez nem lesz gond. Hát nem így lett. Utólag visszatekintve, semmi meglepő nem történt.

            • Válásunk után közös ismerősünkkel beszélgettünk. Zárszóként valami olyasmit mondott, hogy a lehetetlent próbáltuk meg az együtt éléssel. Igaza volt.

  5. Nekem is igazán aktuális a téma… Pont mostanában lett tele a hócipőm azzal, hogy a kollégáim folyamatosan az én tányéromba bámulnak ebéd közben (vannak helyzetek, amikor nem tudom megúszni az ilyen közös étkezéseket), és megjegyzéseket tesznek. A forgatókönyv mindig ugyanaz: jé milyen jól néz ki, milyen jó illata van, mit eszel? Mondom mit (semmi különös egyébként, húst és tejet sosem, rengeteg zöldség, érdekes kombinációk és fűszerek). Ezzel elindul a lavina: én ezt meg nem enném, uhh, fujj és orrhúzás és fintor… Sosem agitáltam senkit, hogy kövessen, és mégis furcsán néznek, amikor nem kérek a reggel kilenckor körbekínált húszdekás kekszes tejcsokiból (ami egyébként fél tízre el is fogy)… Hogyan lehet ezt értelmesen kezelni?

    • A furcsán nézésre nem tudom, mit lehet lépni. Én mondjuk ilyen helyzetben elsősorban elszégyellem magam, sőt bármikor, függetlenül attól, hogy reális-e a bűntudat. Na, mármost nekem az szokott segíteni, hogy mindig van valaki, akit nálam is jobban gyötör a szorongás (mit tudom én, önnön puszta létezése, vagy jobb esetben csak tökéletlensége miatt), és akkor észbe kapok.
      És mivel gyakran adódik ilyen helyzet, van módom gyakorolni! 🙂

      • Igen, ezt nagyon átérzem, a szorongást meg a szégyent. Valami miatt nagyon nehéz nekem konfrontálódni, sokszor egyszerűen el sem hiszem, hogy jól hallottam, amit mondtak, így csak később esik le a tantusz.
        Ráadásul, bár alapvetően a munkámat szeretem, a hasonlók miatt igen komolyan elgondolkodtam, hogy váltani kéne, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy máshol is hasonló a helyzet. 😀

    • szerintem lehet jelezni, hogy ez téged zavar
      továbbá azt is, hogy “ezt már mondtátok néhányszor”
      esetleg, hogy ezt te eszed és nem ők

    • Majd akkor is nézni fognak, amikor a sokadik kimaradt reggeli kekszes csokinak hála te leszel az egyetlen aki a strandon majd nem temeti el magát szégyenkezve törülközőkbe, és aki úgy megy végig az utcán hogy igenis, de jól érzem magam, rövidnadrág, miniszoknya… nekem a családommal volt ilyen, mikor időnként hazamegyek hétvégente, és nem eszem Anyukám rántotthús-sültkrumplijából, hanem módszeresen elkészítem magamnak külön, és velük ülök asztalhoz, hogy hát családi hangulat nahát mégis, csak én mást eszek, és nekem ez így jó 🙂

    • Édesjoistenem, a menzai huhogás:( Nem vagy ezzel egyedül (nyilván baromira megnyugtat:)), régebb én is jártam úgy, hogy a főzelékembe a 150 centis, negyven kilós, hústhússal kolléganő előbb belebámult, majd nekiállt áriázni, hogy “naháááát, és te ezzel jólllllax????”. Hát nyuszifül, nem, csak rágok, hogy menjen az idő. Gondolom elég hülyén nézhettem válaszképp. Én se kapok visítófrászt az ő kötelező napi fél disznójától.
      Mondjuk nálam ennek semmi rendezőelve nincs, nem mindig kell húst enni oszt kész. Ha a nép leállna a kötelező, látványos húsevésről, lehet nem kéne az ipari hústermelés ebben az embertelen formában, ahogy most van.
      Kekszes csoki: nem is értem, miért néznek hülyén. Ötezer oka lehet, hogy most miért nem kell pont kekszes csoki. Tipikusan az a nagyon szénhidrátos, nagyon soknagynak szént cucc, amit megint csak nem szabadna üptre zabálni, csak, mert csak. Amúgy én például néha eszem ilyeneket, nincs ezzel gond, de ha nem, akkor nem és kész. De ez a furcsán nézés tényleg rém idétlen, kell ellene egy szűrő.

    • Úgy, hogy magadban arra gondolsz, hogy a te kajád sokkal egészségesebb és nem a te feneked fog lefolyni az irodaszékről a napi keksz miatt.

      Most ez eszembe juttatta, hogy érettségi előtt heti kétszer kisegítettem egy ruhaüzletben. Egy nem túl szimpatikus csajjal voltam, nem ő volt a főnök, de ezer éve ott dolgozott. Mondta, hogy délután kb. van egy két órás holt időszak, olvashatok is. Nosza, vittem könyvet. Akkoriban pont A Mester és Margarétát olvastam. Hát, nem kicsit akadt ki a csaj. Aztán közölte, hogy csak sztorit meg ilyeneket szabad.

      • 😀 Csak sztorit, nehogy kilátsszon, hogy van esze a dolgozónak. Á, abba bele se gondolok, hogy micsoda közfelhördülés lenne, ha kiderülne, miket olvasok. 😀

    • Esetleg hangosan megfogalmazod a kérdést: Fáj nektek, hogy én meg tudom állni, hogy ne egyek a csokiskexböl? Vagy az fáj, hogy ti nem?

        • Hajjaj, es hanyszor! Mert az en salatam szines, az en joghurtos-parmezanos brokkolim roppan es gusztusos, a szokvanyos kiszallitos munkahelyi ebedekhez kepest. Igy szoktam at a del helyett ketto korul ebedelesre 🙂

          • Nekem se sikerült még olyan kaját behoznom, amit ne kóstolt volna meg a kedves kolléga. Van ilyen embertípus, aki azt hiszi, hogy pusztán az, hogy ő ismer, feljogosítja arra, hogy bármit bármikor megengedjen magának. A többiek szerint ő a csoport szelleme, a szociális lét netovábbja. Szerintem meg szimplán pofátlan. Volt már olyan, hogy mondtam hogy nem kóstolhatja meg, éhes vagyok, nem sok az egész. Erre én voltam az undok, a baszki az ez meg az. Már a hivatalos értékelésembe is bekerült, hogy antiszociális vagyok. Nálunk is megy az orrba szájba csoki, keksz, süti kínálgatás.

            • Én utálok kajából adni. Bárkinek. Azt is utálom, amikor emiatt elítélnek. Mondjuk bennem egyébként is van antiszociális hajlam, de kezdem azt hinni, hogy nincs is, csak nem vagyok hajlandó beszállni az össznépi jópofizásba, mert idegesít és nem látom értelmét. Az őszinte jó szándékú közeledés meg talán olyan ritka, hogy fel sem ismerem. Fogadjunk, hogy a csokiját körbekínáló kollega titokban azon imádkozik: jaj, csak ne kérjenek túl sokan…

            • Mindegy min imádkoznak, a mű kedvességtől, túlzott örömködéstől újdonsült ismerősök vagy idegenek között mindig is rosszul voltam és inkább távol tartom magam. Mindenhol ezt látom, igazi baráti közeledést meg szinte sehol. Mindenki villogni akar, saját magát fényesíteni és ehhez használja a másikat. Sokkal jobb nekem egyedül, mint ebben részt venni. Atomkrach nein, danke.

            • Kicsit más, de én szeretem megkóstolni az érdekes kajákat. Ilyet, hogy más kajájába munkahelyen, nyilván nem, nálunk ilyen fel sem merül. Olyan volt, hogy megkínáltuk egymást, de kérni nem kért még tőlem senki, és nem is hallottam ilyet. De pl. egy jó étteremben, ahol izgalmasakat főznek, pláne külföldön, szeretem azt a módszert, hogy mindenki rendel, aztán mindenki kostól a máséból. Ez nagy társaság esetében lényegében azt jelenti, hogy mindenből csak keveset eszik mindenki. De ez előre megbeszélve, kölcsönösen megy, az is igaz.

        • Egyszer randiztam egy pasival, első randi, étterem. Én mondtam neki, hogy tudom, hogy első randin a nők csak üres salátát szoktak enni, mert egy kiadós vacsora nem nőies, de ne haragudjon én ezt leszarom és berendeltem egy jó nagy húst. Már akkor furcsán nézett. Elkezdünk enni, a húshoz még hozzá sem nyúltam, mikor átnyúl a tányéromba és elkezd kotorászni benne. Fogtam a villát és belevágtam a húsba. Mondtam neki, hogy ezzel ne vicceljen.

          • “Elkezdünk enni, a húshoz még hozzá sem nyúltam, mikor átnyúl a tányéromba és elkezd kotorászni benne.”
            Ez mekkora paraszt dolog, anyám!
            Így olvasva is felbasz.
            Gyűlölöm, ha valaki beleeszik a kajámba, belenyúlkál, sőt azt is, ha a holmimhoz nyúlkál, azt meg még jobban, ha hozzám, csak úgy, mert fogdoshatnékja van.
            Mind egy tőről fakad, nem tiszteli a határaidat, de utálom az ilyet!

          • mostmár a sokadik hozzászólást olvasom ebben a témában
            érdekes
            én pont szeretem megosztani másokkal a kajámat
            és azt is szeretem, ha mások adnak a magukéból
            viszont utálom az étkezés közbeni szellőztetést 🙂 előtte lehet, utána is, közben nem

            • Szerintem ez nem ugyanaz. En is szivesen megosztom a kajamat, de nem szeretem, ha belekotorasznak a tanyeromba olyan magatol ertetodoen, plane ne az elso falatert. Az ossznepi nagy kajalas is tok mas.
              Meg az egyetemi albis idoszakban csinaltuk azt, hogy kozepre tettuk a tepsit es aki kapja marja, egymas szemet-kezet figyeltuk, ki melyik falatra keszul lecsapni es azt kellett ravaszul elzsakmanyolni. Annyit rohogtunk…

              • Én ezt tényleg nem bírom felfogni. Belekotorásznak, és első falatért, a tányérba…? Olyanok, akikkel nem vagyunk olyan viszonyban, hogy meg merjük mondani, hogy a kajánkat hagyják békén? Undorító bizalmaskodás és hatalmaskodás.

            • Én csak érzelmi emberekkel osztom meg szívesen, arra járókkal (kolléga?) nem, egyszerűen gusztustalan, ha beleesznek, “kérnek egy harit”, koldulásszerű, nem higiénikus, kaotikus, és teljesen kalkulálhatatlanná teszi az adagokat. Az más, ha visezk egy nagy doboz sütit, de hogy az adag kajámba bárki beleegyen, akibe nem vagyok nagyon szerelmes, az tűrhetetlen. (Én sem vagyok közösségi lélek, kajám az enyém.)

              • engem tényleg egyáltalán nem zavar
                sőt, ha azt érzem, hogy valaki ácsingózik, akkor meg is kínálom
                lehet, hogy azért mert nincs testvérem 🙂
                lassan is csak az egykék esznek

            • Arra en nem pipulok, be. “A maradekot viheti” csak viccelek, nalam az elso a stikkes helyzet. Eleve izgalommal, kivancsian varom, hogy megkostoljam, mar keszulok az elomlo izekre a szamban es ebbe rondit bele az, hogy “de jol nez ki amit rendeltel, megkostolhatom?” Elottem!!! Igen, az utolso falatot, mar lehet, ha szerencseje van es nem falom fel elobb. 🙂

              • Eleve kajánál ez, hogy “de jól néz ki”, szerintem annyira felszínes. Szépen van elerndezve, jók a színei…? Éhes vagy? Táplálónak, ízletesnek gondolod ezt? Tudod, hogy minőségi és magas tápértékű az alapanyag, vagy hogy nagyon tehetséges szakács műve? Vagy csak “guszta”? Ezt a szót is de utálom. Aki ilyen felszínes szempontok alapján kajál, tuti elhízik.

            • “lassan is csak az egykék esznek” 😀 😀
              Na, lehet, hogy ezért nem turkálgatok én a kajában!
              Ha eszem, az tényleg evés, mint egy kiéhezett napszámos.
              Igaz közbe nassolni nem szoktam, vagy rendes evés van, vagy semmi.

      • Engem az bosszant altalaban, amikor a finom eteleinket kihozzak es a partner ker egy falatot, mielott meg en megkostolnam az enyemet vagy o az ovet. Nem szeretem az elso falatot atengedni es nehany alaklom utan jol ossze is vesztunk ezen. De leszokott rola. (mondjuk hiaba, mert gyorsan leleceltem mellole)

  6. “Nem hozza el és nincs ilyen megoldás, amit nem te lényegítesz át és harcolsz meg.”
    És hány ember várja az instant megvilágosodást/megváltót!

  7. számomra érthető, hogy miért maradnak benne emberek a megszokott rosszban, a történelem, a társadalom arra nevel, hogy tűrjük balsorsunk minden nyűgét s nyilait
    nyilván nem helyeslem és nyilván bátorság kell ahhoz, hogy valaki lépjen
    ugyanakkor egyre több olyan megoldást látok, amikor a lépés az ugrás a semmibe
    nekem jobb jár
    ha megszabadulok a férjemtől, a családomtól, a munkahelyemtől, a főnökömtől, ettől az elviselhetetlen országtól (vagy az összestől kb. ebben a sorrendben), akkor jobb lesz, akkor minden megoldódik, ezek húznak le, ettől kell ellépni
    és aztán kiderül, hogy nem
    a probléma megmaradt, velem jött, nem értem, szerencsétlen vagyok vagy másik bűnbakot találok, de mindenhol ugyanabban dagonyázom, amint a változás eufóriája elmúlik
    ráadásul a változásért fizetni kell, megroppan az egzisztencia, még a korábbi életszínvonal sem tartható, a barátok, rokonok, lehetséges támogatók egy része lekopott a nagy változás során, az új helyzetek ismeretlen problémákat hoznak és elindul a lejtmenet, aminek vagy van vége vagy nincs
    valójában senkinek nem jár semmi
    csak megcsinálni, felépíteni, sok munkát, rengeteg erőt beletenni, azt lehet
    és nem a probléma, a “nekem rossz” felismerésénél abbahagyni az önismereti munkát és bízni a támogató női csoport megerősítéseiben, miszerint “biztosan tudom, hogy szárnyalni fogsz”, hanem lemenni a mélyre, megtalálni a hibás alapkövet és onnantól újra felhúzni az egész építményt
    és semmilyen garancia nincs arra, hogy sikerülni fog
    sokaknak így sem sikerül
    (a fentiek értelemszerűen nem a durván bántalmazó és elnyomó kapcsolatokról szólnak, mert abból tényleg jobb akár a semmibe is. Hanem csak a szimplán rosszakról.)

  8. Mondjuk az utolsó előtti mondattól belém állt a para, de pont az elmúlt hónapok nagy témája ez, amit írsz, nekem is. És közben mulatok magamon, hogy jaj mán, milyen bölcs és öntudatos lettem. Annyit gondolkodom mostanában ezeken, hogy min múlik, és hogy ha nekem mozdul valami, másnak mért nem? (Régebben mondjuk fordítva volt.)

    Minden zord külső körülmény és neveltetési deficit ellenére is nagy adag önáltatás van (lehet) abban, ahogy másoktól várjuk el, amit a mi dolgunk lenne meglépni. (Lásd még: füles fotel.) És még: “másoknak könnyű, mert … mondjuk nyomulnak”. (Éva, ha egyszer belügyminiszter leszel, találj ki valami büntetést erre a szóra! Mondjuk tíz fekvőtámasz?) Ja, a nyomulás ilyenkor jellemzően nem azt jelenti, hogy minden helyzetben és oda nem illő módon reklámozza magát valaki, hanem a saját teljesítmény bármilyen módon való bemutatását, ha azt tizennégy embernél több látja. (Megszámoltam.)

    És az még csak az enyhébb formája a terelgetésnek, amikor burkoltan leszólják a vért meg a verítéket. (Szerencsére egyre kevésbé vagyok érzékeny erre, volt öt kemény évem rá, hogy hozzáedződjek, meg előtte tíz mindenféle másra, és azelőtt, de hagyjuk is…) Meg az aggodalmas(nak álcázott) kérdések: és arra nem gondoltál, hogy ….-nod kéne inkább? De, sőt, csináltam is évekig, és jó okom volt abbahagyni. Ja, és félek attól, hogy visszacsúszok. (Ha, nálam különbeknek sem sikerült, ugye!)

    Meg a keményvonalas ellendrukker: “Rossz úton jársz, én csak szívességet akarok tenni, neked az a dolgod, hogy ezt megköszönd!” (Ezt szó szerint idéztem.)

    Szóval lehet, hogy egy kicsit zavarosan írtam, de pont hasonlóan látom én is, és közben megértem azokat is, akik benne ragadnak a megszokásban. Nem is tudom, talán csatlakoznék ehhez: “Közhelyes és öntudatos bölcselkedésünket olvashatták”, és még nyelvileg sem az igazi, nézzétek el!
    (Ja, és a fentiek nekem most éppen szakmai tapasztalat, de lehetne más is.)

    • “Régebben mondjuk fordítva volt” — te, eljött a mi időnk. Mint őstörténeti korszakok, váltják egymást, hogy kin ül épp az áldás, ki érik bele a sorsába. (Violetta is elemezte, hogy most a poloska éve van, vagy mi, és én rábaszok, hehe)

      Nekem az a metafora tetszett, amit pikareszk írt. Hogy leeszik a Magnumot, aztán fel vannak háborodva a pálcika miatt.

      Oké, leszek belügyminiszter. Negyven félkezes fekvő jár érte.

      Kiröhögöm az embereket, akik a nyilvánvaló teljesítményhez odanyomják a károgást, a lehúzó dumákat. De annyira látványosan jó nekem, hogy nem mer senki terelgetni, egy-egy fél mondat jut csak el (“vigyázz a fogyózással” – apám).

      Lehetne, hogy én valami tévedésben vagyok, gyakran “szembesítenek”, hogy ez így nem lesz jó, tévút, és én őrült vagyok. De ez egyszerű tesztkérdésekkel tisztázható. Ki csinálta végig a halált, ki tartja a frontot évek óta három gyerekkel, az ismert körülmények között, és ki nem omlott össze és nem is bántotta a másikat egy percre sem a megélt nagy szerelem nagy csalódásában, ki nem ment le kutyába blogkonfliktus idején, kinek működik a blogja tartósan, ki éli meg a kreativitását, ki nem érzi magát magányosnak, ki rakta rendbe a testét, ki fut le simán tizenötöt, ki érzi, hogy de jó élni, kinek nincs káros szenvedélye, se életmódból következő betegsége, ki hord fűzöld meg narancssárga cuccokat, ki szarja le a károgókat, ki tud szerepmodell lenni a kamaszfiának? Pipálgassatok, emberek, a magatok életében, aztán beszélgessünk.

      • Nagyon pontos. Gyanús nekem egyébként, hogy az efféle “tévúton jársz” inkább bók, még ha nem is annak szánják. Jellemzően akkor hangzik el, amikor már látszik valami pozitív változás. Nálam is ez történt: amíg gondjaim voltak, úgy értem elég sok,és reménytelennek látszó bajok, addig nagy volt a megértés, legalábbis szemtől szembe. Aztán amint hangosan (is) kezdtem gondolkodni, sőt tenni a megoldás érdekében, na, az már fölöttébb gyanús, és lehet ezt még fokozni. (Istenem, de felhív telefonon, nyájas dumával, hogy ő most segít, mert rossz úton járok, majd tíz perccel később leordítja a fejem! Tényleg má’! Eszembe is jutottak az itteni trollok.)

        Azér’ a félkezes fekvő nem semmi! Kegyetlen vagy, de igazságos! 😀

  9. Nekem mostanában ebből áll az egész életem: vér, verejték, könnyek, és az eredmény csak a puszta megélhetés. Öröm semmi. Nincs már komfortzónából kilépés, mert nincs komfortzóna sem. Ott tartok most, hogy nekem ez ilyen áron nem kell. Nem kell az egész élet se, mert ez így nem élet, ebből ez a 35 év nekem bőven elég volt. A szomorú az, hogy nem a külvilág a rossz, nem a körülmények rosszak, csak én vagyok alkalmatlan.

    • sok hozzászólásodat olvastam
      te voltál az első akinek megjegyeztem a nevét, merthogy érdemes elolvasni, amit ír
      nagyon gyakran mondod, hogy gyenge vagy, alkalmatlan
      ahhoz hogy valaki ennyire éleslátó és mélyre menő – és mindettől persze sebezhető – legyen őrületes erő kell (szerintem)
      másokból, akik gond nélkül húzzák az igát, éppen ez hiányzik. Ők (nagy valószínűséggel) az élet egy másik pontján érzik majd magukat gyengének, elesettnek és megcsalatottnak.

      • Lehet, hogy ez így van… Én valahogy sajnos személyes tragédiának élem, ha valami nem megy, vagy nem úgy megy, vagy azt érzem, hogy értelmetlen, vagy ha alkalmatlannak érzem magam. Mostanában túl gyakran érzem magam alkalmatlannak, nem is arra, ami a hivatásom lenne, hanem a sok járulékos szarra. Most, hogy belelátok bizonyos rendszerek működésébe, abszolút értem, hogy miért, mi elől mennek annyian külföldre, bár azt viszont nem hiszem, hogy ott annyival jobb lenne.
        Amúgy azt hittem, hogy az az iga, amit más is húz, az a tipikus életmód, ahogy mások élnek, nekem is jó lesz majd – mit akarok én különcködni? De mostanában úgy érzem, hogy nem, nem fog menni, és vissza kell térnem a régi utamhoz, csak nem tudom, hogyan.

        • Nagyon is megertem amit mondasz. En is gyakran erzem ezt. Azert nyuglodni, torni vagy robotolni, hogy ki tudjam fizetni a szamlakat es kesz, szamomra is ertelmetlen, “szar az egesz” kategoria. Az igazan minosegi elethez nem eleg a szandek es az akarat, igenis kell hozza anyagi hatter, aki ezt tagadja az nem mond igazat vagy nem ebben a vilagban el. Az mar mas kerdes, hogy sokan akkor sem elnek egy rakas lehetoseggel, ha epp lehetoseguk lenne ra, az mar valoban valasztas kerdese.
          Mondjuk a legtobben ki sem tudnak lepni a ‘konfortzonajukbol’, mert nincs hova. Itt most nem a hazassagra gondolok, hanem eletkorulmenyekre, amelyek jelentosen meghatarozzak a mozgasteret.

    • Tegnap óta többször eszembe jutott ez a hozzászólásod, és annyira jó lenne valami biztatót írni. Nem tudom. Nem ismerlek, de ez az érzés nagyon is ismerős. Azt tapasztaltam, és másokon is látom, hogy ez az alkalmatlanság érzés nem reális. (Aki tényleg alkalmatlan, az többnyire nem veszi észre magát, sőt.) És itt vagyok meglőve, mert úgy szeretném neked elmondani a varázsigét, hogy mitől múlik el, de ezt pont nem tudom. Csak látom, hogy emberek, nem akármilyen kvalitásokkal ugyanígy gondolkodnak magukról, mint te is. Szóval talán gyanakodhatsz, hogy sötétebbnek látod a szitut, mint amilyen valójában. De nem tudom, a lényeg hogy nem vagy ezzel egyedül. (Én is átéltem/ átélem még mostanában is.)

  10. Aktuális. A munkahelyemmel kapcsolatban, amit hamarosan otthagyok. Miért? Akkora bajok nincsenek vele, a kollégám rendben van, a főnök alapvetően nem rossz ember, bérre sem panaszkodhatom, ami viszont messziről ordít, az időnként a szakmaiság hiánya. És – szerintem ez a legfontosabb esetemben – hogy nem tölt el lelkesedéssel, ha felkelek és elindulok oda. Valami van, de nem az igazi még. Dolgoztam sokkal gázabb helyeken, ez ahhoz képest nyugdíjas otthon.
    És itt a hangsúly. Itt jól el lehet lébecolni, bevackolni a biztonságra, de nincs ami inspirál, ami előhívja a tartalékaimat, hogy megmutassam, kitágítsam, mire is vagyok képes. Sőt, még javasolták is, nehogy megmutassam, mihez értek még, mert akkor azt a nyakamba varrják pluszba de a béremet az nem fogja módosítani, szóval adjam a hülyét.
    Ez nonszensz! Mutassam magam más képességűnek, mint ami vagyok, mert megütöm a bokám és arról csak én fogok majd tenni?!
    Talán mégis bajok vannak a hellyel, ha ilyen mentalitás dívik.

    Állítólag én vagyok a hülye, meg nem értett, aki képtelen örülni a helyének és a seggén maradni. Anyámék nem értik, miért nem tudok megtapadni valahol. Másfél évnél sehol sem tudtam hosszabb ideig dolgozni.
    Meg a szemét, aki cserben fogja hagyni ezeket a cuki embereket, meg a céget a legsűrűbb időszakban. Ezt mg nem kaptam meg, mert még nem adtam be a felmondásom, de ha feltűnik a színen a második (munkahely), akkor elkerülhetetlen lesz.

    • Valahogy azt figyeltem meg, hogy mindegy mikor mondasz föl valahol, mindig éppen akkor van a legnagyobb hajtás, és te cserben hagyod őket. Ez azért jó, mert így el lehet tolni a felmondást egy hónapot, negyedévet, évet, aztán valahogy az a fölállás az asztaltól sosem jön el.
      Én ha valahol besokallok, már sosem figyelek arra, hogy “jaj, mi lesz velük nélkülem”. Szólok időben, betanítást, új ember gardírozást vállalok, de ha a felmondási időmben addig sem jutnak el, hogy nekiálljanak utódot keresni, hát akkor én min aggódjak? No most kibukott a személyes érintettség… 🙂
      Amire ki akartam lyukadni, hogy a munkahely az nem haverság. Benne van a pakliban, hogy egy dolgozó felmondhat. Megvannak – jó esetben – a szerződésben foglalt kötelezettségeid ilyen esetre. Mást nem kérhet rajtad számon senki.
      Szerintem vagány, hogy nem elégszel meg a nyugdíjas állással. Menj csak, menj! Keresd az igazit! 🙂 (Bocs a felszólító módú igékért!)

      • Volt olyan helyem, ahol azért ez nem volt igaz, azzal nem volt hajtás és simán ment az elválás.
        Most nem tolhatják el a felmondási időm, mert akkor jogot sértenek. Munkaszerződésemben feketén fehéren benne van mennyi a felmondási időm, és a Munka Törvénykönyve szerinti hosszabbítás sem érvényes az esetemben. A magam részéről biztos betartom a törvényt: ha lejár, ami lejár, elköszönök és leadom a céges holmim. És ha azalatt az idő alatt nem sikerült új ember találni, onnantól az már nem az én problémám. Engem 3 nap alatt tanítottak be, a többire később magam jöttem rá, szóval annyi elég. Nyilván szeretném átadni rendesen a teendőket, de ha nem sikerül, nem fogok görcsölni rajta.

  11. Nekem valahogy az a tanulságom (bölcsességek, közhelyek, gyertek kedves kis barátaim), hogy azt az érzést kell éreznem, mint amikor lenézek egy magas pontról. Lúdbőr, meleg fájdalom az ujjakban, izzadás a tenyéren.
    Életem eddigi iszonyatos tanulsága, hogy ami nem fáj, nyom, húz, az nem hat. Fizikailag és lelkileg is. Én főleg lázadásból nyerem az energiáim.

  12. Visszajelzés: hogyan kezdjek bele? | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: miről beszélek, amikor testről beszélek? | csak az olvassa — én szóltam

  14. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: nem olyan nagy ügy | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s