Milyen furmányos kifejezőeszközök vannak.
Na.
Elnézem ezeket az elsősöket. A lányomat, főleg. Kibetűzi a rendszámtáblákat, de a random kihullott szempilláimat is a lepedőn, és rádöbben az élet keserű valóságára: nem Mutella. Fogom a kezét a válságos pillanatban. Fogtündért kér a Mikulástól, az ám!
Még olyan önfeledt. Még van a szemében valami. Még nem fakult és fanyarodott el a szájában az íz, még könnyen meg tud felelni — ilyen alkat is. Csak hát annyira fáradt. Bővebben…
Az a nagy helyzet, hogy ha belemész, akkor szívni fogsz.
És belemész, mert nem ismered fel.
És aztán ki vagy akadva a szívás miatt, és akkor már felismered, mi történt, de ez egy kicsit sem ment meg attól, hogy legközelebb is belemenj ugyanabba.
Fel van ismerve pedig, de olyat mond a férjed, hogy az változásnak tűnik, “ez már nem az”, vagy fogadkozol, hogy most majd okosabban viseled a helyzetet, fel vagy te vértezve.
De akkor is szívsz, ugyanúgy.
És mivel tudhatnád előre, mi lesz (elárulom: ugyanaz), egy kicsit vicces vagy, amikor ugyanúgy kiakadsz. Bővebben…
Jaj, ez… ez volt az első pofon. A panaszkodók. Amikor rájöttem, hogy ők nem, nem csak, nem elsősorban szomorú szeműek, akik itt végre hazataláltak.
Hanem… Bővebben…
Na, én voltam az, aki, amikor ilyesmi elhangzott, bután nézett.
Nekem ez nem megy.
Milyen pasik, kik azok? Mi a közös bennük? Csak nem a…? Bővebben…
Ma elvégezzük a differenciáldiagnosztikát, azokkal kapcsolatban, akik miatt kétségbe szoktál esni: de hát szeret, akkor miért basztat? Bővebben…
Nekem fontos, hogy írjak mindennek a másik oldaláról is, amúgy pro-kontra gondolkodva. Érveléselméletet, esszéírást tanultam évekig, fel kellett építeni a beadandókat, a pályamunkát, a szakdolgozatot, e téren kifejezetten virtuóz skilleket szereztem. És aztán meg kellett tanítani érettségi dolgozatot írni az ifjakat. Ott lesz egy ismeretlen novella vagy vers, ne fossál. Mit lehet elmondani bármely szövegről, érvényesen. Mi lila belemagyarázás, mi valódi, tartalmas állítás, hogyan teremts összefüggést azzal, amit már tudsz. Kerüld a giccses méltatást, romantizálást, töltelék-mondatokat.
Levethetetlen ez. Ilyen alapon van kritikám a túlhevülő vagy fikázó cikkekkel kapcsolatban: nem szeretem a tényeken alapuló témákban az elfogultságot, de még a véleményműfajban sem bírom a mindent jóra (vagy épp rosszra) magyarázást. Ott valami akarás, érdek, ideológia, dogma van. Bővebben…
A ketogént gúnyos, szájhúzós támadások érték, ezért én most megvédem a ketogént.
Ha rohansz, akkor a lényeg:
gyermekeinkre sapkát adunk, mert hideg van, mi is sapkát veszünk, didergünk a buszmegállóban — na de Schirilla mégiscsak átúszta a jeges Dunát, mégpedig többször, dokumentáltan és meg nem betegedve. Bővebben…
Én aztán jogvédek és kiállok. Tényleg. És nem csak érvelek meg lájkolok. Ráállok a kerekesszékes piktogramra a parkolóban, és nem tud mit csinálni az életerős terepjárós.
És mélyen hiszek abban, írtam is ilyeneket, hogy aki elnyomott, annak ab ovo van igaza, mindenképpen igaza, akkor is, ha kiabál, és akkor nem őt elemezzük.
Csakhogy ez a nézőpont és beszédmód nem használható teljes bloggerségünkben, és életünk minden helyzetében sem. S aki akkor használja, amikor neki jól jön (mert ő az elnyomott, és akkor rá lehet pirítani akárkire), az el van tévedve. Bővebben…
Olvasom ezt:
http://wmn.hu/2015/10/22/ne-szidd-magad-21-napig-csatlakozz-a-wmn-uj-kihivasahoz/
Olyan kedves ez, közösségi, megerősítő. Vicces lehet végigcsinálni, frankón bevinném ám ofőre az osztályomnak. És az egész Wmn.hu is olyan jó hangulatú, falat kenyér.
De ha belegondolok, nem értem ezt, komolyan. Hökk volt olvasni. Bővebben…
Magamba néztem most, és másokat is látok. Hirtelen, élesebben. Kognitív disszonancia ez, a javából.
Az van, hogy a Julis focira jár a suliban, hetente kétszer, van már meze is, tényleg nagyon nívós az edzés, meg hát én focistacsalád sarja vagyok.
Nekem nagyon tetszik az edző, fess és okos és jóindulatú, egyébként újságíró, és már megint egy fiatalabb férfi (négy ilyen volt mostanában), de mindegy persze, nem nyomulok, lásd a szombati posztot, tartok már ott, hogy ne legyek teher, illetve folyamatosan küzdök ezzel, de jól állok. Bővebben…
Akkor már Fehérváron laktunk, ő amúgy debreceni volt…
Tamásnak hívták, nagyon szerettem.
Amikor az ember múlt időt használ, akkor mindig lesz egy okoska, aki rászól: miért, már nem debreceni? Már nem úgy hívják?
Sőt: miért, már meghalt?
És úgy érzi, de jót mondott, ő most segített helyesen beszélni.
Vannak ilyen műszaki értelmiségiek, szerintük a szónak és nyelvtani formának egy jelentése lehet, és minden legyen 1:1 megfeleltethető, logikus. Őnekik van bajuk a műanyag üveg, a betontalpfa és társaival is. Mert a beton, az nem fa! Bővebben…
Azzal, hogy azt kérték, ne vitassunk meg ilyen témákat az e-mail listán, azt akarják elérni, hogy ne legyen vita, véleménycsere egyáltalán, s amire az e-mail lista különösen alkalmas: mondandó kiérlelése, csendesek szóhoz jutni hagyása, elmélyült átolvasás. Ne kelljen jó mondatokban kiállni, vállalni, hogy mit miért csinálunk. Jó az úgy, indoklás nélkül. És ne legyen hangulat.
Akinek baja van, menjen be, keresse a tanítónőt, kérjen időpontot. Akkor mindjárt nem lesz baja.
Vagy beszéljük meg egymás között, csak szülők.
Mit beszél?
Belénk van fojtva. Ne szóljunk, ha gond van, mert megjárjuk, le leszünk hurrogva. Le vagyunk. Megkérdőjeleztük a kompetenciát. Bővebben…
most már jelszó nélkül
kiterítenek úgyis
2015 ősze
Azt mondták, amikor áprilisban csalogatták az elsősöket ide a dombaljába, hogy itt megcsinálják, amit kell, a napköziben, nem lesz otthoni lecke, nem visszük haza a táskát. Az elsősök ne legyenek hajszolva, prés alatt, szeressék meg az iskolát, legyen sikerélményük, csak szép nyugodtan. Négyig úgyis bent kell lenniük.
-Ök.
Az igazgatónő mondta mindezt. Megnyerő volt. Kis, békénhagyós, normális iskola! Nem “versenyistálló“. Bővebben…
Én például, mert a blogger magából dolgozik, tudom, hogy a tejtermék (valószínűleg) nem tesz jót nekem. Szándékosan nyitok egy ártatlan példával.
Nekem fontos szempont, hogy mi tesz jót nekem. Azt mondjuk nem tudom nagyon pontosan, hogy mennyire tesz rosszat, és nem is teszek erős állításokat erről, de sok jel utal arra, hogy nélküle jobb lenne. Sok mindent letettem már így, lassan, magamtól. Megtudtam, észrevettem valamit, érdekelni kezdett: jé. Amúgy intellektuálisan. Nem úgy tudtam meg, hogy olvastam egy könyvben, nem is úgy, hogy elmentem egy előadásra, vagy valaki rámszólt, hogy Így Van. Nem nekem mondták. Nem kapcsolhatott be bennem a védekező gyerek: anyu, ne szidj. Egyszerűen magától összeállt a kép: ráakadtam valami honlapra, és a kép félig intuitív volt. Nem is olyasmi volt, hogy meg kell tennem valamit, mert rákényszerülök (noha a kényszerek gyakran egészségesek, egyben tartanak, a túl sok lehetőség, a túl sok szabadidő széteséshez vezet). Valami gyanúm lett, és kipróbáltam kíváncsian, magamnak.
Hát akkor mi van a tejtermékkel?
Ehhez kell a kognitív disszonancia elviselésének képessége: tudom, mi az ábra, valószínűleg az az ábra. Jót akarok magamnak. Tudom azt is, hogy megtehetném, hogy elhagyom a tejtermékeket (azt már pont miért ne?). Mégsem teszem meg, valamiért. Bővebben…
Most meg ez van:
Jó, ugye?
Vagyis, illik lájkolni, ha az ember a neten feminizálódott.
Miért is jó ez?
Emlékszem korábbi önmagamra, tétován én is örvendeztem volna, és egyébként most is. De most az is érdekel (önreflexió): minek is örülök pontosan?
Két éve úgy gondoltam, hogy nem baj az, ha a karcsú combúak kirekesztő elitizmusát megbolygatják egy kicsit egy ilyen gesztussal.
Viszont azt már akkor is tudtam, hogy ha engem zavar a negyvenkettes méretem, akkor azzal kell kezdenem valamit, avagy megtanulni vele elégedettnek lenni, valóban, és mindentől függetlenül. Nem rájuk mutogtani, amiért nem tetszünk magunknak. Ehhez nem volt pofám valahogy. Bővebben…
Elolvastam tegnap a Páros kintorna egészségblog interjúi közül vagy tízet, és igazi reveláció volt. Rég éreztem ilyet: amiket én test, táplálkozás, sport témájában rendszerint olvasok, azok a már ismerős dolgokat viszik tovább, árnyalják legfeljebb. A lecke elsajátíttatott, már inkább szintentartó olvasmányok ezek, hogy-is-van-ez, megnézem újra, amúgy meg élem, ahogy jónak látom (és ahogy sikerül).
De ez, ez most sok újat mondott.
Ez egy paleó-ketogén blog, de nem elsősorban arról van szó rajta, hogy mit hogy érdemes csinálni, hanem interjúkat közöl: mindenféle foglalkozású emberek, köztük orvosok mesélnek az életükről, a szemléletük alakulásáról, a betegségeikről, és itt nem baj, hogy az állításaik sok tekintetben ellentmondóak, olykor ki is zárják egymást.
Újságírói értelemben egészen ragyogóak az interjúk. Bővebben…
nincs bagoly és pacsirta, hanem enervált, önvisszaélő meg aktív, a természeti ritmust és antropológiát tisztelő, egészséges ember van
Mostanában változatos formákban szólt bele a Szakértő. De én nem hallgatok senkire, nem kérek okoskodást.
Elmesélem itt kommentben, hogy megmértem futás előtt és után a cukromat, és legnagyobb hökkenetemre nem megette a vércukrot a futás, hanem felnyomta a duplájára, úgy, hogy nem ettem semmit, én nem viszek be egyébként sem szénhidrátot gyakorlatilag. Honnan lesz a cukor, mi emeli meg, és mire jó az emelkedés?
Jön a kommentelő (férfi), magyaráz erről valamit, nem, az nem lehet úgy, jellegzetes aspiként elmagyarázza nagy fitogtatva a szénhidrátok fajtáit: “tudsz követni?”, kioktat, ellenem magyarázza, hogy a ketogén veszélyes, és lám-lám. Megtudom, hogy kvázi alkoholista vagyok, csak nekem a keton az alkoholom, valamint a keton büdös, mint a macskaszar. Nagyon sok idegen szót használ, imádja, hogy ő, a férfi okos, én meg nem. “Próbálom úgy írni, hogy megértsd.” Komolynak hangzó mondatokban durva tévedések (például az éhezési ketózis, a táplálkozási ketózis és a ketoacidózis összemosása, ezt egyébként orvosok is csinálják).
Magyaráz nekem az egészségügyi végzettségű ismerős, ő már csak tudja: a protein tönkreteszi a májat, és ez az ér itt a karomon, ez aggasztó, hozzájuk rendszeresen hoznak be tökrement testépítőket. Kezében cigaretta, a testén huszonöt kiló fölösleg. A sporttal van baj, világos. Bővebben…
Olyanok a napjaim, de szinte mindegyik, mint valami életmódmagazin. Már röhögök. Ha ezt látnátok. Nem látjátok, és úgy még jobb.
Gyönyörű az ősz, satöbbi. Olvasókkal kávézni konduló templomtorony mellett, majd ottragadni, és négy posztot megírni, a következő kondulásig. Ingyenmunkákra e-mailben nemet mondani. Hipsztersapkában, napfényben száguldok le a fiam kinőtt pufidzsekijében a Flexbe, és készségszintté vált a megfelelő hullámcsat-fülbevaló-napszemüveg triásza.
És tényleg kidob az ágy, és nem sokkal később meg ferdén süt be a hajnali nap a puzzle formájú, gőzölgő étcsokis linzerekre, amelyeket az én soványka babalányomnak teszek az uzsonnás dobozába, mert a projekt persze folytatódik. Focis napokon focistás is készül, és az én lányom az edzőnek adja az egyik focistás darabot, mert az edzőnek szülinapja van.
Nem is kell ezeket okvetlen elmesélni ahhoz, hogy meg legyenek történve (ez borzalmas amúgy, a blogger dokumentálási-felhasználási kényszere) (és még borzalmasabb, amikor az ember azért csinál valamit, hogy legyen mit megírni, megmutatni).
Még mindig nincs köd, pedig hétfőre ígérték — tegnap az volt a dizájn, hogy az erdőben töltöm a délelőttöt. Bővebben…
Ma a szóismétlésről írok, erről a gyakran félreértett és olyannyira elkerülni ohajtott (igen, keress rá így) stiláris jelenségről.
A szóismétléstől félnetek nem kell: a szóismétlésnek a csiszolt stílusú nyelvhasználó beszédében és írásában megvan a maga szerepe, mégpedig jelentékeny szerepe. Itt például nyomatékosítottam vele.
De csak az övében, aki tehát tudatosan alkalmazza. Mindenképp szinonimát találni izzadságszagú és iskolás törekvés, kijavítgatni a gyereket meg állat ciki, félművelt okoskodók szokása, és értelmetlen is. Tudatos nyelvhasználóként milyen okokból élünk tehát a szóismétléssel? Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 