panaszkodók

Jaj, ez… ez volt az első pofon. A panaszkodók. Amikor rájöttem, hogy ők nem, nem csak, nem elsősorban szomorú szeműek, akik itt végre hazataláltak.

Hanem…

De kezdem előbbről.

A kis naiv. 2012-ben és még 2013-ban is. Hogy ő majd ír, önkifejez, esetleg lesz, akit ez érdekel, meg — óh, édes álom! — örömet szerez, mosolyt csal, meg elgondolkodtat. Ismeretterjeszt!

Erre kiderül, hogy ő egy véleményformáló, a csapból is ő folyik, nem lehet tőle meglenni az interneten. Valóságos közszereplő, akinek felelőssége van, meg van nézegetve, és el kéne viselnie mindent, mert hát mégis, mire számított, ha így kirakja magát? Szolgáltatássá vált, ami nekik (kiknek? uramisten, kik vagytok egyáltalán?) aztán olyan legyen, mert ha nem…!

Basszameg, akkor szétszednek.

Ékes szavú. Változatos. Vicces. Eredeti. Lényeglátó. Tömör. (Hehe.) Nem bántós. Bántós, nagyon is, de azokat bántós, akiket az olvasó szívesen bánt(ana, ha merne). Csakhogy más olvasók szerint meg ne. Ne őket, ne annyira, ne azért.

Feminista, olyan feminista, amilyen nem vagyok és sosem is voltam. Kellően anarchista. Kellően balos. Elégségesen öko. Kellően liberális. De magyartanárként még kellően nemzeti is. Meg morális példa. Meg életút. Meg halál laza, radioaktív alterceleb, aki élőben is olyan, van neki kisugárzása, és ott akkor cukormentes legyen a valódi marcipán, amire majd beszól névtelenül, hogy szar volt.

Meg szerénység. Meg tökéletes anyaság. Meg a barátnőjük. Meg nekik tetsző cici…

(Itt egy kis lábjegyzet. Szerénykedtem én, hogy mindenkinek más tetszik, meg nem azért vagyok én egy lassan negyven éves, sportoló nő, hogy nekik legyek bögyös. De azért elmondom: nekem ez, hogy a lefittyedő cici pont most jön a nagyon egyenesektől, döbbenet. Azért, mert a drasztikus átalakulásban meglepően szép maradt, lett a mellem. Sokkal szebb, mint a hasam, a külső combom vagy a seggem alja, például. Nyilván ez a saját cicinormám, nem pornó ihlette elképzelések, és a saját adottságaimhoz viszonyítok, nem valami képzeletbeli katalógushoz. Mindenesetre most tettem le végleg arról, hogy megműttetem.)

Száz szónak százezer a vége: rohadtul nem az lett, hogy van egy privát blogom, amit szabadon írok, amit olvas, aki akar, és akad olyan is, aki profitál belőle. És minél jobban megy, minél rutinosabb vagyok írás közben, hal a vízben, minél több visszajelzést kapok, hogy amit írok, hat másokra, annál kevésbé van ez.

Én rendületlenül ezért harcolok. Hogy írhassak nyugodtan. Amit eredetileg alapértelmezettnek gondoltam.

Ha írsz, valóban, sokat, ha megy neked, kitartóan, naponta, akkor olyan lesz az agyad és az ujjbegyed, mint egy íróé. Ha futsz, olyan lesz a tested, az izomzatod és az elméd, mint egy futóé. Ez csak idő kérdése, és hogy nem adod fel. Eleve hogy van kedved hozzá. Na most, hogy ez más írókhoz, más futókhoz, zongoristákhoz képest milyennek számít, milyen mondjuk nemzetközi viszonylatban, megtöltöd-e a koncerttermet, az egy másik kérdés. A visszajelzés persze repít és további teljesítményre sarkall (vagy épp elkényelmesít…), de az biztos, hogy az ember olyanná válik lassan, ha csinálja, és ez ilyen egyszerű. Én ezt nem tudtam.

Na de, először is, igények vannak, elvárások. Pedig nekem csak egy blogom van.

De én lássam őt. Őneki legyek vigasz, és ne írjak olyat, ami neki rosszul esik. Vagy hát írjak, de akkor ő is… Ha neki most volt az abortusza, ha dohányzik, ha megcsalták (de hát mit tudhatom én?), akkor vigyázzak nagyon, mert ugrik.

Kitenné ide a sztorit, és meg is írja nekem, basszameg, a szerető is, a megcsalt feleség is… igen, ilyen van.

Ő akar itt fontos lenni, ő, az olvasó, és ebben én zavarom. Ez volt a döbbenet. Nem az érdekli, amit írok, nem is a személyem, dehogy, az csak ürügy. Ez egy hely, egy jó hely, de jó, gyűljünk oda, megnézzük, kiismerjük, használjuk, szétszedjük. Őt nem érdekli, mitől lett ilyen ez a hely, mennyi meló van benne. Ő az olvasó, ő itt jár-kel, tesz-vesz, kedvére értelmez félre, igényt formál, a saját szavaimmal vág vissza nekem, ha épp olyanja van, és odatartja elém az olvasómat vádként: hova lett Iksz? Hova lett Ipszilon? Őket élmény volt olvasni! De bezzeg a hülye blogger, csak ő ne lenne!

Elástam őket hátul a kertben. Miután egy papírvágó ollóval feldaraboltam őket, és megittam a vérüket.

Én okoztam a kubai rakétaválságot.

Kiiensi szemlélet: én nyújtom a szolgáltatást, ő meg fintorog. Fú, de utáltam ezt. Mert ő az olvasó, őneki kell a kegyét keresni, ő tart el engem (?), neki a segge ki legyen nyalva, én meg tudjam a helyemet. Nem ám itt azt gondolni, amit gondolok, és azt is írni.

Ez az alku vállalhatatlan: kinyírja az alkotókedvet, érdekalapúvá tesz, beszorít abba, amit úgy gyűlölök (profitszempont, marketing, önmenedzselés, kellemkedés, igazodás), és tuti lebutítja az egyediséget.

És nem is igaz. Aki így verte az asztalt, nem támogatta a blogot soha, nem tett érte, csak dumált nagy öntudatosan. Az emberek, a buli kellett neki, esetleg, de nagyon hamar ellenem bulizott.

És hát ide hordták a sittet.

Jó, valahol le kell tenni, tegyék. De ehhez az itteni beszédmódot sajátították el, és a sok kommentben egymást hergelték bele. Nehéz ez. mert írjon mindenki, amit akar, érezze jól magát, panaszkodjon is szabadon, persze, már ha nem erőszakos, minden kérést leszaró troll, vagy nem engem akar foglalkoztatni, birtokba venni (ez egy típus, aki a bloggerrel beszélget, az ő figyelmét kéri, mindenki mást leszar). De hol a határ aközött, hogy végre felszabadul, végre valahol elmondja, másokon is látja, hogy végre elmondják, és megerősödik, meg aközött, hogy egy tökéletesen improduktív, másokat hibáztató, önsorsrontó nyavalygásba űzi bele magát és a többieket?

Vagy épp én űzöm bele. Mert neki ez kell innen, nem a gondolat: a blogger keményen megmondta, megmondja akkor keményen ő is, és milyen jólesik.

Csak hát neki nem annyira van igaza, és az önreflexió meg büdös. Kimerül annyiban, hogy régen, amikor még ezt nem tudtam, elszúrtam, kihasználtak, de most már! Most már mindenki hülye, mindenki le van szólva.

Döbbenet volt felismerni, hogy hozzám hasonló, képzett, gondolkodó, jólelkű nők körében micsoda igény van a férfigyűlöletre. Az aktív, deklarált, magát nem szégyellő férfigyűlöletre, visszavágásként. Igen, ez is a patriarchátus bűne, na de… Mivel vagyunk jobbak akkor? Ugyanazt előadjuk, nőben?

Egyszer csak észrevettem: innen veszik a tápanyagot az energiavámpírok. Az én magas nyomású kohóimban kiérlelt felismeréseimet, érveimet használják, ezredszer is el kell olvasnom, hogy minden szar és sajnos és nem lehet, mert a férje, mert ő egy nő, mert a szülei, mert a gyerek, mert ő vidéken mihez kezdjen — és egy idő után ellenem is bevetik ezt.

Vannak kedves és okos energiavámpírok, és vannak nagyon látványosak, erőszakosak. A lényeg, ami megmutatja, ki az, a végeredmény: hiába olvasnak, gondolkodnak, kommentelnek, önmegértenek annyit, nem igazán kíváncsiak a dolgok miértjére, és nem fejlődnek sehova több éves távon sem, csak a hangjukat élvezik.

És iszonyúan nyomasztóak. IIyen töménységben, legalábbis. Még a sztárszakembereknek, a szarrá fizetetteknek is jár szupervízió, nekem nem jár semmi.

Én nagyon megértek mindenkit, nekem is volt szar. De ha nagyon megpiszkálnám, akkor nekem most is nagyon szar. Pontosabban: ha úgy akarnám nézni, látni az életemet, akkor nagyon könnyű lenne ebből, aminek úgy örülök, ugyanezekből a paraméterekből kihozni, hogy micsoda szar, minden, mindenképpen, és persze mások a hibások. Mások vették el a teret, másoknak jutottak az előnyök, másé a jó pasi, mások kapták az állást, a díjakat… más tudta kitalálni egyedül, mit kezdjen az életével, miközben én még azt sem, hogy milyen az a cipő, ami igazán tetszik nekem.

Folyton mást néz, aki így érvel.

Igen, van, akinek az ölébe hull. Van, akit minden segít. Van, aki nem megfosztott. Nem történt vele annyi minden, amitől rosszabbá vált. (Ezt érted? Úgy értem: a sok szarban elromlott. beleromlott, igen. ez történt veled?)

Csakhogy ők ők, neked meg a saját életed van, azzal kell valamit kezdened. Ebben a jómagyar kontextusban, ahol mindenki nyavalyog, problémázik, frontra panaszkodik, ha nem, akkor a hóra, ha az sincs, akkor miért süt a nap.

Hát én azt mondom, ha valami fontos, húsba vágóan, akkor azt kiverekszed, akárhogy is. Az egy nagy kérdés, hogy ez a valami a piramis mely szintjén van, lehet. Lehet annyi, hogy huszonkilencedikén is tudj főzni valamit, de lehet a nagybetűs önmegvalósítás is. De ha nem verekedted, vagy csak bokszolgattál egy kicsit, sőt, ha semmit nem csináltál érte, akkor leszel szíves nem sírni, meg azokat basztatni, akik pedig csinálták, csinálják.

És tudod, hogy ez lehet simán beszédmód is? Egy alapvetően tevékeny, pozitív valaki, biztonságban él, nincsen markáns probléma, legalábbis nem több vagy lényegileg másféle, mint másnak. Vagyis van egy nagy központi probléma: az, hogy minden szar, állandósult aggály, görcs, para. Ez a szemlélet maga a baj, de csak mint beszédmód létezik. Neki a menstruációja is úgy fáj, nem érzett olyat senki még.

Mindenki stratégiát választ, és ha bejön neki, akkor azt tolja. A mégoly tiszta szívű gyerekek is. Azt hinnéd a soraiból, fémszéken ül és ingatja a törzsét előre s hátra egy hulló vakolatú szobában. De nem. Otthona tágas, jön-megy Nissan Fasztudjamivel, meg szokták ölelni, divatos a szemüvege. Attól ő még jókat főz, szereti a gyerekeit, sportol, meg minden. Amiket mond, az olyan kötelező kör, mint a hogylét iránt érdeklődni. Mindig elmondja, milyen szar. De azért szereti. Az neki az élete.

Ne panaszkodj. Itt se, máshol se. Már mondtad, tudjuk. Nekünk is szar. Ez a stratégia ne jöjjön be. Kezdj magaddal valamit. Most.

29 thoughts on “panaszkodók

  1. A panaszkodás megbetegít, és azok szemében is visszataszítóvá tesz, akik szeretnek. Ezért leszoktam róla, inkább hümmögök. Azt is négy fal között. 🙂
    Az energiavámpírok valami elfojtott lelki szarság miatt megrekednek egy csökött létállapotban, képtelenné válnak az öröm megélésére, hiszen az elfojtás miatt sötétben vergődnek. Egyre gyengébbek és kiéhezve keresik a teljes embereket, akik képesek az örömre, szembe néztek a szarságaikkal és a kezük jár nem a szájuk.

    (Egyedül nagy családot vinni kőkemény meló.)

  2. Pedig olyan egyszerűnek tűnik. Járatok egy újságot, lemondom, ha már nem okés. Sokat nem nyavajgok rajta, nem fizetek tovább, másnapra elfelejtem. Ha sokan lemondják, irányt vált a szerkesztőség, leváltják a marketingest, mittudomén.
    Veszek egy könyvet a kedvenc írómtól, ami kevésbé sikerült, mint az előző, felénél abbahagyom, sóhajtva polcra teszem. Előfordul.
    Blogot olvasok, ha megérint a téma, azonosulok, elhatárolódom, akár hozzá is szólok. Szerintem akad, aki itt zavarodik bele ebbe a műfajba. Azt hiszi, ha hozzászolhat, bele is szólhat, róla szólhat. Nem érti, hogy itt a kínálat határozza meg a keresletet (a lét meg a tudatot-ma a közhelyszótárt lapozgattam).

    • Jaj, de te nem vagy patkány. Ezek meg ilyen tenyésztett fajták, vagy nagyon meg vannak bántva. Sok érdeksérelmet okoz a személyem is, a blog is. És sokan hihetetlenül önzők, okoskodók, maguknak kaparók, léeszarják a közösséget, a blogot, a bloggert, de nagy mellénnyel moralizálnak…. és ehhez a névtelenség… nagy kísértés.

  3. Elmondhatom mi volt ma? Elmondom.
    Reggeli baráti, születésnapos ünneplés után, (köszöntöttünk valakit aki kávát főz nekünk a büfében és májusban van szülinapja) jó hangulat. Betámad ott Egy volt “barátnő”. Mikor válik el a palid, mikor vesztek házat, mi most építkezünk. Fájdalmas arccal szembeállít magukkal h ők már előbbre tartanak és miért nem akarsz te is és mikor lesz gyerek, nem akarsz? 5 év múlva mit fogsz csinálni? Jó, mondja ő azért van meghízva mert ő most boldog sosem volt még ennyire. És ha átjön Béla kislánya akkor amíg Ő vasal addig a gyerek felolvas a mesekönyvből. (nálunk nyilván nem ez van szomorúfejikon) idilli.
    Dézsám van mert Egyszer ezt már eljátszott velem h lenyomott, szánalmasan nézett rám h én miért nem tartok már ott ? de hol?
    Persze csak hebegtem h de azért nekem jó és nincs semmi.. de áhh minek kellett elrontani ezt a szép kis hajnalt. Kicsordult a könnyem, elbúcsúztam tőle. MI értelme ennek, már másodszor húz le.. állít szembe..
    azt hiszem neki szüksége van erre, jobban mint nekem. Őrá

        • Erről most eszembe jutott egy ilyen facén agyonosztogatott feketekeretes aforizma: “ne feledd, hogy aki le akar húzni, az már alattad van”. Én kiegészítem azzal, hogy tökmindegy tulajdonképpen, hogy hol van, alattam- vagy fölöttem (van-e ilyen regiszter egyáltalán): hasonlítgat és nem a saját fejével gondolkozik, ezért akar “le”húzni. Akiről te írtál, az is ilyesminek tűnik. Kifele játszik, megmagyarázza, miért hízott meg, milyen jó neki, és ha neked nincs az, ami neki van, akkor nyilván neked nem jó. Ahha, logikusss… Szövegeljen a zsebembe, majd kiválogatom ami érdekel.

          • Ennyire nem relatív a dolog. Az is van, hogy a szerető, a meg nem állapodott nő, a harmincas nő, aki nem akar gyereket, a társadalom lábtörlője, a közröhej tárgya, akihez képest önmagunkat fitogtatni lehet. Nehéz kihagyni.

            • Mindenkinek megvan a maga “hüjeszomszédja”, aki mellé odaáll okosnak és marha büszke magára. Sokan azért néznek valóságsókat, meg Mónikát, mikor még volt az is.
              Mivel ez egy egymondatos-feketekeretes okosság, próbáltam rajta azzal árnyalni valamelyest, hogy ezek, hogy “lent” van, meg “le”húz, az ennek a “játéknak” a sajátos nyelve, aminek fontos alakítója a viszonyítás, hasonlítgatás, méricskélés retorikája.
              Könnyű lenne azt mondani, hogy csak ignorálni kell, és kész, de nem lehet. Mindenhol ott van, és van, hogy a legnagyobb ignorálók csúsznak bele a legnagyobb svunggal, mert közelről már rá se ismernek (lásd “én nem vagyok az az ember, aki hasonlítgat”, orr felhúz, “bezzeg a hülye hasonlítgatósok, de én nem”. Mint amit te vettél észre, hogy én is csinálom. És azt is te vetted észre előbb, nem én).

  4. Mikor depressziós voltam – kb. egy évig tartott – én is beleestem ebbe. A gyógyulásom szerves része volt, hogy ezen túlléptem. Befeketít, megmérgez, számkivetetté tesz. Amúgy meg mindenkinek van saját problémája, szóval felesleges ezzel traktálni egymást napi szinten.
    Nem hiszek ilyenekben, hogy a szavak ereje, meg magamra erőltetett pozitív hozzáállás, de azóta, mióta mindig “köszönöm, remekül vagyok”, mintha remekebbül is lennék. Komoly műtét, extubálás után is tudtam ilyet mondani. Jót tesz, hogy kimondom.
    Különben meg nézőpont kérdése, anyámnak melodráma, nekem sikertörténet vagyok. Ő ahhoz viszonyít, hogy vannak 100%-os emberek, én meg az utat nézem, és hogy honnét jöttem.
    A blog olyasmi, mint egy busz, amíg arra visz, amerre menni akarok, vele megyek. Ha már nem, leszállok, a busz megy tovább nélkülem is, én talán másikra szállok, de nem dobálok köveket utána.

    • Szerintem a think positive meg a többi, a sikerreceptek, a menj csak az utadon, akard erősen az álmodat, és akkor sikerül, a szard le őket, mert szarni csak lefele lehet stb. felszínes üzenetek baromira érvényesek, és tényleg, pontosan működnek, amint az igazságukat nem takarják ki előlünk a kudarcaink és kicsinyhitűségünk.

  5. érdekes gondolatmenet az olvasóra és egyéb állatfajtákra panaszkodásból kikerekíteni a ne panaszkodj kitételt
    amúgy meg persze. Ne is 🙂

  6. Nagyon sokan, mikor a hogy létük felől érdeklődöm, akkor is panaszkodnak, amikor reálisan végiggondolva, semmi okuk nem lenne rá. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy lenne okok jól lenni, legalább egy kicsit… Valahogy a magyar kultúrában nem illik “JÓL” lenni. Úgy igazán jól. Mert attól félünk, hogy akkor egyből beindul a “sárgairigység” faktor. Mert aki jól van, boldog, kiegyensúlyozott, az rögtön gyanússá válik. Annak tuti lapul valami csontváz a szekrényében. Azt figyeltem meg magamon, hogy mióta újra Magyarországon lakom, néhányszor, mikor megkérdezik, ‘hogy vagyok’, és ösztönösen rávágom mosolyogva, hogy “köszönöm, remekül”, rögtön beindul a tompító mechanizmusom. Szabadkozni kezdek, hogy remekül, de…. de nagyon meleg van…. de kicsit álmos vagyok… de nagyon sok a munka…. de egész éjszaka ugatott a szomszéd kutyája, stb. Semmi bajom igazából, csak már automatikusan védekezni kezdek, hogy nehogy azt higgyék már, hogy nagyképű vagyok. Hogy az orruk alá akarom dörgölni azt, hogy jól vagyok. Hogy az életem apró nehézségeit és problémáit leszámítva kiegyensúlyozottnak érzem magam és hálás vagyok mindazért, amit az élettől kaptam. Valamiért eddig megkímélt az élet a nagy próbáktól, úgy érzem, semmi okom panaszra nyitni a szám! Ennek ellenére többször észrevettem, hogy védekezem, amiért boldognak érzem magam, és nem tudom, hogy miért érzem emiatt én kényelmetlenül magam.
    Ha meg panaszkodni kezdek akaratom ellenére, annak az lesz a következménye, hogy a kérdezőben is beindul a panaszgépezet, szó szót követ, és hosszú perceken keresztül folyik az áradat, dagasztjuk a semmit. A jól ismert hungaropesszimizmus ugyebár…. és ez a játszma számomra rendkívül unalmas és fárasztó.
    Nem szeretek panaszkodni. És azt legalább ennyire nem szeretem, amikor nekem panaszkodnak. Minek? Mi értelme? Min változtat? Mit old meg? Szerintem semmit.
    Ha szeretnék megszabadulni a bennem keletkezett rossz érzésektől, feszültségtől, akkor elmegyek edzeni, vagy ha tanácsra, segítségre van szükségem ezzel kapcsolatban, megbeszélem egy kompetens személlyel.

    • Magyarorszag egy majdnem nulla mentalhigienevel rendelkezo orszag, tortenelmileg valahogy igy alakult es benne vagyunk ragadva, bar ketsegtelen, hogy vannak torekvesek (critical mass pl), sokkal sokkal tobbet kellene meg ebbe invesztalni. Persze kicsit kez a kezben jarnak a dolgok es egymast kellene, hogy huzzak, a gazdasagi es a szellemi toke, amit ez igenyelne, de nem igaz, hogy semmit se lehet tenni, mert nincs penz. En azt hiszem a mentalhigiene szot utoljara a rendszervaltas elott hallottam, alt suliban alsotagozatban, mikor Makkmarcis belyeget lehetett ragasztani, meg talan meg kreszszakkoron. A mentalhigiene nagyon fontos, ha nem jutott, mert sokszor nem jut, akkor mindent el kell kovetni, hogy kinovessze az ember sajat maga. Ez kezdodhet a nem panaszkodassal es azzal, hogy erre raerositunk valamivel tevekenyen is. Mostanaban gondolkodtam rajta, hogy milyen jo mentalhigienes hely lett ez itt, de igazabol az elmult ket es fel ev is az volt, csak az azt ragadta meg, hol a problema, jo analizis volt, most meg, hogy bekoszonne a szintezis , nem tudom tartani a lepest ugye, ha menet kozben nem kezdtem el mentalhigienet noveszteni. Nem lehet egy egesz eletet fajassal es analizissel tolteni, akkor se, ha nagyon szereteremeltoan es intelligensen, diplomaval a zsebemben csinalom.

        • Par hete volt eszemben, hogy megkerdezlek, mint jogaban spiritualisan kicsit mar melyebbre menot, hogy tudsz-e a kundalinirol. A hisztaminon keresztul jutottam ide es fel evvel ezelott gondolta a fene, hogy en spiritualis vagy joga koncepciokban talalom majd magam. Epp ma reggel jott meg a konyvem, Biology of Kundalini, ami egyreszt tartalmazza a nyugati orvoslas osszes olyan infojat, ami jelenleg van neki az en allapotomrol (csak a keletieknek ez mar reg megvolt es alap), a spiritualis oldalon pedig azt a fajta attitudot, amirol csakazolvassa ir, mikor azzal jonnek, hogy milyen feltunoen sok konfliktus van korulotte. A panaszkodok es kotekedok a Thanatos, “Thanatos is the tendency to want to become “nonsentient’ to avoid the validity, depths, complexity, demands, challenges and even the pleasures of life.” Ezzel szemben a Kundalini a Fire of Life: “Kundalini is a runaway train that one spontaneously has to learn how to drive. However the more one learns how to drive the train the faster it goes. But if one defaults and resists learning how to drive the train it ends up derailing in a crash. Friction and difficulty occur not so much from the process itself but from our conscious and unconscious interference with it due to not understanding what is going on.” Erdekesnek talaltam ezt az egeszet, ez egy ilyen szamomra ismeretlen egyvelege filozofianak es neorotranszmitereknek.

    • Én rohadt ideges leszek ettől a tendenciától, hogy elvárás a rosszullét, és magyarázkodni kell, meg rossz szándékot/nagyképűséget gyanítanak abban, ha jól vagy, de még abban is, ha csak poénkodsz. Én azt mondom: áldás a TÁRSADALOMNAK minden olyan ember, aki megoldja az életét önerőből, nem nyavalyog, kuncsorog, kiskapukat keres, rászorul, lehúz. A saját gyerekeinek is, önmagának is áldás. És ha ezt objektíve nem könnyű helyzetben teszi, akkor meg végképp hagyják békén. Akkor inkább arról van szó, hogy a másik a maga könnyebb helyzetéből sem tudta megoldani a problémáit, ellenben negatív, elkívánós, rosszakaratú és idegenkedik attól, aki nem játssza a nem működő játszmákat.

      A felső jövedelmi harmad meg lesz szíves sürgősen befogni a panaszkodó pofáját, hogy “elromlott a Nespresso, mégse olyan finom a házi szalonna” (ilyen típusú panaszokhoz kellett volna megértően bólogatnom tegnap pl.), basszus, ezeknek a szar sem elég büdös. Azért tényleg viszonyítsuk már, az évnek ebben a szakában kétszázezer gyerek éhezik, humanitárius katasztrófa a szemünk előtt, háborúk, és lassan minden második volt osztálytársunk vagy meghalt, vagy épp nagyon beteg, esetleg súlyos függő.

      Sokat vagyok a kortársaim között, jómódú, lehetőségekben bővelkedő értelmiségiek között, pl. szülői értekezleten, és hüledezem: hogyan lettek ilyenek? Hülyeségeket beszélnek, és kifejezetten le vannak romolva testileg. Szar a hajuk, divatosnak is úgy divatosak, hogy Desigualban van mindenki. Paranoidok, hízelkedők, öregesek és hasasok nők is, férfiak is. Ennyivel korábban szültem? Nem hiszem, a kicsi köreiben ugyanez van.

      • Két középiskolában tanítottam, az elsőben a gyerekek 80%-a hátrányos anyagi hátterű, a másodikban 90 %-uk anyagi háttere kifejezetten A* kategóriás, a maradéké erősen kielégítő volt.
        Az érzelmileg és mentálisan elhanyagolt diákok aránya tapasztalataim szerint mindkét helyen azonos volt. Nagyságrendekkel többen és többet panaszkodtak viszont a “jó családból” származók. Miért is? Volt rá idejük. Egymást és magukat figyelgették, hasonlítgatták másokhoz, feladat, kötelesség kevés volt, jog meg túl sok, mindent elintéztek helyettük a szülők és/vagy a háztartási alkalmazottak.
        Az egyszerűbb sorban élők eközben azt a gesztenyét sütögették, amit maguknak kapartak ki (változó sikerrel). Rinyálni nem maradt sok idejük, otthon is akadt dolog bőven.
        Anyám (leánykori neve: Sopánka:) igazi panaszgép, apám (Atlasz:) pedig zokszó nélkül, minden váratlan körülményhez alkalmazkodva tolja az életet. (Meg is kapom sokszor anyámtól, hogy olyan vagyok én is, mint egy növény: ami kell azt beszívom, a többi meg lepereg rólam. Ezt negatív kritikának szánja amúgy.)
        Szerintem a lényeg: sokkal többet nyavalyog ok nélkül, akivel csak történnek a dolgok, és keveset vagy semennyit a cselekvők.

      • Sokkal többet nyavalyognak azok, akikkel csak úgy történnek a dolgok, mint az igazi cselekvők. A panaszkodásra fordítható idő mennyisége ebben a kérdésben szerintem kulcsfontosságú.

        • Ez a panaszkodós szokás szerintem erősen összefügg a másik magyar népbetegséggel, az irigységgel. Ha valaki nem panaszkodik, akkor nyilván nincsenek gondjai, ami irigylésre méltó. Meg kell mutatni mindenkinek, hogy milyen szar az élete. Aki irigyelt, azt kilöki magából az irigy a környezet. Szóval szerintem kéz a kézben járnak panaszkodás és irigykedés. A kettő erősíti egymást, és egyben adja a nyájtudatot.

  7. engem is kurvára idegesít, amikor a relatíve jó helyzetű emberek arcából dől a szomor és nyomor, kivéve, ha valaki tényleg szomorú valami miatt, vagy nyomott, vagy akármi. a szomorúság, az más. ha az ember a helyén kezeli a dolgot, és nem halálkomolyan a dugóra vagy a szomszédra panaszkodik, vagy arra, hogy nem dolgoznak rendesen a rakodók, meg piszlicsáré munkahelyi hülyeségekre. jó, nem mindenre válasz persze az, hogy de legalább van munkád, de azért sok mindenre. és ez nem lefelé mérés, én mindig ezt mondtam, hogy azért értékeljük már inkább azt, hogy a legtöbbekhez képest még mindig milyen jó nekünk. ez igenis fontos szerintem. és nem azért, hogy akkor a mi szomorunk és nyomorunk alsóbbrendű, de igenis létezik luxusprobléma, amin csak az agyi beállítás változtat.
    nekem mindig az szokott bejönni – a sportrovatban írtam le ezt, aztán eszembe jutott, hogy ide kéne – hogy röhögök a nyomoromon, meg úgy adom elő, hogy vicces, és akkor igazából az is lesz. egy barátnőmmel nagyon együtt tudunk lenni ebben, emlékszem, 2009-ben egyszer egy napon lettünk munkanélküliek mindketten, neki meg még valami gondja támadt a lakással is németországban, és ültünk a skype előtt, és jobbra-balra dőltünk a röhögéstől azon, hogy ő az alexanderplatzon fog aludni egy csomagmegőrző szekrényben, és védelmi pénzt fizet a csöveseknek (mivel egyszer egy régi berlini kirándulás utolsó napján, amikor már nem volt szállásunk, mert valahogy elnéztük a visszaút dátumát, konkrétan tényleg az alexanderplatzon aludtunk egy csomagmegőrző szekrényben), én meg ha nem kapok két hét alatt munkát, akkor jelentkezek a hadseregbe (nem kaptam, megtartottam a fogadalmat, beadtam a jelentkezésemet tényleg, de végül másnap felvettek a reptérre).
    ezek azért persze komolyabb nyomorok akkor, ha el kell tartani egy családot is mellé, meg akkoriban azért volt, hogy marhára nem volt vicces a munka- és pénzügyi helyzet, de valahogy mindig együtt röhögtünk ezeken, és ma is inkább erre emlékszem. a bántalmazáson és a szegénységen meg a háborún stb. kívül a legtöbb dolog tud vicces lenni, mi akkor röhögtünk a szegénységen is, egymást hergelve, de nyilván azért kurvanagy baj esetén kérhettünk kaját a szüleinktől, meg mondjuk pénzt akkor, ha orvosra kellett. ami nyilván egy védőháló, ezért kurvára nem várnám el olyan emberektől, akiknek ennyi sincs, hogy viccesnek gondolják ezt, főleg ha nem húszévesek, hanem negyven. meg nekünk se volt mindig vicces, persze, csak sokszor.
    de mondjuk emlékszem arra is, hogy 2008-ban elutaztunk moldovába (ne kérdezzen senki semmit 😀 ), onnan meg odesszába egy mikrobusszal, és azért történtek ott bosszantó dolgok, mondjuk olyanok, hogy a hatórás buszúton, ahol negyven fok volt, az előttünk ülő egy negyvenkilós halat utaztatott, aminek elmondhatatlan szaga volt, vagy annyira kellett pisilnem, hogy rosszul voltam, és az egyetlen vécében, ahol megálltunk, ott konkrétan térdig állt a szar, és két kis szakadt függöny választotta el a három pöcegödröt egymástól, vagy nem kaptunk szállást odesszában, és egy nyugágyon aludtunk a strandon, na most, ha az ember vár valamit a nyaralástól, akkor azért ezek eléggé zavaró tényezők, de sose felejtem el, amennyit ezeken röhögtünk. ezekre mondom, hogy a bosszantó, idegesítő stb dolgokon beállítás kérdése, hogy nyavalygunk-e vagy röhögünk. mert ez így utólag tényleg vicces, de nekünk már akkor is az volt.
    persze, hogy a súlyos élethelyzetek nem viccesek, szóval félre ne értse senki. de a sok nyafogás azt is elinflálja amúgy, amikor valakinek tényleg komoly baja van.
    meg nem akartam azt mondani, hogy ezt így kell, meg semmi, csak nekünk ez a stratégiánk, de szerintem mi budapest ostroma közben is röhögnénk egy jó darabig, úgyhogy tényleg nehogy úgy vegyétek, hogy azért mondtam.

    • ‘a sok nyafogás azt is elinflálja amúgy, amikor valakinek tényleg komoly baja van’

      Ez a tételmondat szerintem.
      Nem kedvelem a hurráoptimista, meg a jólvagyokmindig attitűdöt, egyszerűen minden idegesít ami álszent, legyen az pozitív vagy negatív. Így nem is vennék példát ebben a kérdésben semmiféle nyugati társadalmakról, meg a magyarról se, merazmilyenőszinte!
      Én azt látom, hogy a nyomoron röhögés megy, ha tényleg belementél helyzetekbe. Aki soha nem tapasztalta, vagy igen de nem mert megélni és/vagy feldolgozni, az nem tud nevetni a nyomorán, mert egyszerűen attól fél, hogy ha a félelem indukálta kontrollt elveszíti, na akkor jönnek a rettenet és igazi tragédiák.

      Mi úgy röhögtük magunkat hasfájósra és könnyesre tesóimmal és tesszük ezt a mai napig, hogy a félpár zokni (mert tényleg nem volt egész) és a kikapcsolt villany volt a tárgya. Ha megéled ezeket a gödröket és a mélységüket, nem csak túléled, lesz eredménye. Nem félsz többé tőle, mert tudod, nem döglesz bele, de ha mégis félsz, mert ember vagy akkor inkább röhögd ki, hiszen már megtapasztaltad és kívülről nézed ha nem ragadtál benne félelem által.
      Annyira, de annyira viccesek és röhejesek, és szánalmasan, kínosan brutálisak ezek a dolgok, hogy nem tudod nem kinevetni. Mi mást tehetnél, ez az egy ami ösztönösen felülemel a nyomorodon. Tudatossággal is lehet próbálkozni, nekem az azért nem megy és nem is válik be sokszor, mert nem enged bele a szituáció mélyébe.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s