képeken az énem

Hűha, nem volt poszt kedd óta, egy kicsit zavarosak a napjaim — látom ám, hogy mire kiteljesedett a fotótár (a képek kedden készültek, folyamatosan küldi át őket Anita), megtizenötszöröződött az óránkénti kattintásszám.

Ez még engem is meglepett.

Azt már tudom, hogy a fotó nagyon érdekli az olvasókat, pedig én szövegblogot akartam és akarok mindenekelőtt. Nem hangulatképeset, őszi leveleset, és nem színes-szagos-sminkes-mosolygósat.

Nagy rejtély ez amúgy, minden blogger tapogatózása: mi érdekli az olvasót?

És: ez döntse el, hogy én mit teszek ki?

Fontos-e nekem, hogy sokan kattintsanak, újak jöjjenek, terjedjen a link? Hogy szeressenek, egyetértsenek? Hogy olyan legyek, amilyennek hisznek? Amilyennek egy-két poszt vagy a “hírem” alapján hisznek?

Nagyon más az, amit helyeslés közepette, sokan olvasnának, és az, amit én úgy írok, hogy feltör belőlem, éppen és teljesen engem jellemez. Csak ritka, kegyelmi pillanatokban esik egybe e kettő.

Ez volt a nagy blogválság tavaly nyáron-ősszel, pontosan: azt írjam-e, ami engem foglalkoztat, akkor is, ha az az olvasóimat zavarba hozza, elidegeníti, megharagítja (róluk, az ő tipikus viselkedésükről is akár, vagy érzékeny témáikra tapodva), vagy azt, ami által olyan lehetek, maradhatok, mint amilyennek látni akarnak, amilyennek elvárnak. Feministaként, társadalmiegyenlőség-aktivistaként, értelmiségiként, háromgyerekes anyaként, akkor is, ha rámkövül a szerep, és mozdulni sem enged végül…

Én azt választottam, hogy a blogon nem lesz szavazás, hogy merre tartson, mi legyen a téma és az eszme. Ne legyen véleményezés, vendégposzt se legyen, mások története és önigazolás sem, férjszidás, mindenpasiszemét, kövérneklennijó/nembaj. És “szia, (link), mi erről a véleményed, írj erről” is minél kevesebb legyen. Azt írom, ami foglalkoztat, ami belül történik, amit nem kell rágódósan fogalmaznom, ami nem feladat. Akkor is, ha ettől lelki maszturbációvá válnak a posztok olykor, akkor is, ha nem leszek olyan népszerű, esetleg ellentmondásos leszek (önmagammal is), és akkor is, ha haragudni fognak. És harapok néha, amikor terelnek, nyomnak, amikor önösen használják a teremet, engem elemeznek ki a saját blogomon. Amikor lefoglalnak, feladatokat adnak (az enyém ugyanis a posztírás), vagy a nagyon gázos szemetüket hordják ide.

Sőt, egyenesen azt gondolom: bloggerként a már kialakult olvasótábor körében népszerűnek maradni akarni vállalhatatlan, félrevisz, őszintétlenné tesz. Nem fognak egyetérteni, persze, lesz zavar, ellenkezés, és ez a cél. Magammal is ezt csinálom.

Tanulságos látni a képek világán belül is, mire kíváncsi az olvasó. Melyik az a kép, amire rá is kattintanak (nagyítanak)? Sokszor van rajtuk fedetlen bőr, ragya, az alakomat tanulmányozzák, hogy tényleg olyan-e. Vagy más személy is van rajta, például kertiparti-képen.

Én olyan szégyenlős voltam régebben, de olyan. Én nem szelfiztem tavalyig, de egyáltalán nem, facebookon sem, magamnak se. Nem készültek rólam képek. Még papír- is alig, régen sem, nekem egyáltalán nem jutott eszembe megörökíteni magamat a Louvre előtt (akkor már az épületet vagy a felhőket inkább), sem csoportképekre felsorakozni. Nem szerettem szembesülni azzal, hogy hogyan nézek ki, és nem is nagyon érdekelt, hát hiszen én belül voltam.

Fél évig meg, tavaly ősztől tavaszig nem tettem ki semmilyen képet magamról, se ide, se a facebookra. Egy kicsit visszavonultam lelkileg. Nem tudtam akkor még, merre alakulok, lesz-e ebből az életmódváltásból valami, és nem is néztem képeken az eredményt. Illetve kérdésként sem volt ez ott, hogy merre alakulok, csak csináltam valamit, a semmi helyett. Csak utólag látom ezt életmódváltásnak, akkor annyi volt, hogy nem akartam, nem bírtam olyan maradni, amilyen abban a viharos 2014-ben voltam. És jólesett mértékletesség és a mozgás is, hálás volt a testem az elejétől. Nem feladat volt, hanem áramlás, történés. Erőt adó szokások, megtartó rendszeresség, és közben, az áramlatban lettem elszánt.

Ez tanulságos lehet annak, aki a változásba nagy ambíciókkal és konkrét céllal vágna bele. Van ez az irány, hogy tűzd ki a célt, meg hogy “a cél, az álom, csak határidővel”, és hogy a valószínűtlent, a szinte-lehetetlent érdemes megkísérteni, és merj nagyot álmodni. Van a hűtőre ragasztgatós álomalak, meg hogy tervezd meg, hány kilót fogsz fogyni meddig, és milyen eszközökkel. Én úgy látom, ez azt jelenti, hogy nagyon akarod tudni, meghatározni, a kezedben tartani a történést, mint ha befizetnél valamire, és akkor az áru aztán olyan legyen neked. Miközben sok a változó, előre nem lehet tudni, hogy bírod, anyagcsere, időbeosztás, sérülés, akármi, és a változókon túl is, ott van valami más is, nagyobb, mint te — folyamatok, történés, a világ, a saját felfedezetlen tulajdonságaid, és, ne legyek teátrális, de én tényleg így élem meg a magamét: a Gondviselő. Az ő hatásuk nagyobb, mint a te akarásodé, és irántuk illik alázattal viseltetni.

Sokszor próbáltam ezt megfogalmazni, és ha egyvalamit megjegyzel ebből a szótömegből, az ez legyen: nem voltam tudatos, nem volt célom, és nem bánom, ha nem lesz pont olyan (milyen is?) a testem. Legyen olyan, amilyen lehet, amilyen e mozgások hatására, ilyen étrenddel válni tud. Nem akarok csikorogni. Ami erőltetve van, nem állna jól. A folyamat a lényeg, az erő, amellyel felugrok. És főleg: hogy van kedvem hozzá, eszembe jut ez a mozdulat a gyerekkorból. Mert ez nincs benne az edzéstervben — nincs is semmilyen edzésterv.

IMG_0995

Ez annyira érdekes, hogy a gyakorlással mennyit alakul a mozdulat hónapok alatt. És ezt nagyon jó követni a képeken. A hidat, a kézenállást, a sarok fej fölé engedését (skorpió), a chest rollt.

Soha nem fog tudni tartósan átalakulni az, aki kényszerűségnek, feladatnak fogja fel azt, ami a változáshoz szükséges. Aki kiszervezi, másra bízza, és aki elvárja az eredményt. Aki haragszik a diétája korlátaira. Az csak küszködés úgy.

IMG_1034

IMG_1038

Szóval, nem vagyok egy önfotózó meg fotózásra járó valaki, és ha mégis fotóztak, akkor meg nem volt nagy megtervezettség, smink, módosítások, mert attól borzadok.

Erre tessék, elárasztottam most a blogot is, a facebookot is izomfotókkal.

Itt két dolog van:

  1. a testem átalakulása és annak dokumentálása önmagam számára is — a blogom ebből a szempontból napló,
  2. a kifejlődött önmegmutatós hajlam, én-deklarációként, motivációként, polgárpukkasztásként is (hát ki hitte volna, hogy én, hogy most). (Én is polgár vagyok, magamat is pukkasztom.)

Nem félek excentrikusan öltözni, és tényleg nem érdekel, ki mit lát ebbe bele, nekem nap süti a vállam. Most latolgassam, illik-e az életkoromhoz, szerepemhez, özvegységemhez? Illene-e így, ha tanár volnék? Kevés ékszer, kevés test-alakítás, kevés szín, ez biztos.

Nagy felszabadulás volt ez, ismeretlen régiók és élmények felfedezése. Nem partikra járok meg kultúreseményekre, nagyon ritkán csak. Úgy egymagam — egyszerűen kúl felmenni a suliban a lépcsőn, vagy leszáguldani bringával, és jó lenni ebben a megjelenésben, ott is, ahol senki se lát.

Ez nagyon nagy változás ahhoz a kamaszhoz képest, aki bennem él és szorong.

Mennyire akarom behúzni a hasam? Mennyire mutatom, hogy azért valami mellem még maradt? Tömöm ki esetleg (néha csinálok olyat is)? Önismeret ez is.

Fotó - 2015.11.12. 10.47 #3

Sok a visszajelzés, leszólós, direkt megalázó, irigy hangok is.

Mire véljük azt a kommentelőt, aki az előtte hasfotóra, mielőtt hamisításnak titulálja a többit, tehát az utána fotókat, ezt írja: “három gyerekkel jó kis has ez”? Mi lehet emögött? “Nem is olyan jó, amit csinálsz. Ne változz, te se változz, te se legyél más, te se örülj”? Hát, angyalom, azt a hasat odaadom neked szívesen. Vagy: hőőő, nem is lett jó tested, ijesztő a lábad és a fejed stb., bezzeg az én hasam, az én testem, én is sportolok, én x centi vagyok és y kiló — hát ki kérdezte, és kiről vall ez a komment? Elgondolkodtató, hogy ez a kommentelő a manipulált, médiás szépségeszményt szegezi nekem, kárörvendően. “Vakondtested lett.” Nekem szegezi, aki nem modell vagyok-leszek, hanem sportoló. És az is az én egyéni alkatommal leszek, kis mellemmel, nem tökéletes bőrömmel, előreálló hasfalammal és makacs külső-belső combi zsírjaimmal, igen, és nem beleszakadósan.

Eközben minden ízükben tökéletes versenyzői testek között edzek, 90 százalékban nálam fiatalabb nők között, és jól viselem ezt.

Ha nem nézzük a rosszindulatot, mára a testem a sport, az edzőterem, az örömalapú mozgás, az anyaként-is-fitten állítások spontán cégére lett. Amikor az első visszajelzések jöttek, hogy ez az amatőr és nem üzleti célú verzió (hobbisportoló, nem versenyző, nem modell, általában a fotók sem profik) feltűnő, meggyőző, látványos, akkor elkezdtem sok ilyen fotót kitenni. Jólesett a visszajelzés, és láttam, hogy megakadnak rajta, és sokan változtattak is az életmódjukon. Azt látták: ez lehetséges.

A másik, a konkrét cél, amellyel Anita új sorozata készült: mit gondolunk sportról, női testről, edzőteremről? — ezeket felülírni, meghaladni. Hogy kigyúrtam magam? Hogy emelgetem a súlyokat? Azt is, de egyébként nagyon sok minden mást is csinálok. Ennyi mozdulat, ennyi eszköz, ennyi szín van, lehet a teremben. És Anita lefotózza azt is, ahogy proteint vagy aminosavakat iszom, vagy épp poénkodom, mert az is benne van ebben az egészben.

IMG_0388

IMG_0372

IMG_0413

Mégis, dilemma, hogy mit szól az új ismerős a képekhez. Az atyai jóbarát, a lelkész, mit szólnak a fiam osztálytársai, az extanítványaim. És jóval innen a flitteres bikinis pózoláson, a saját képemre alakított sportfotó-műfajban ki mit lát abba, ha például látszik a hasam. A has, az mindenképp szexualizált-e? Mindenképp dicsekvés-e az eres, bedurrant izom? Hiúság is van, miért ne lenne… az baj? Tengerparti fotón okés, de ebben a világban, amit én élvezek, és ami annyira más, mint ahogy az edzőtermet én magam is elképzeltem, és mint amit mások mellettem csinálnak, edzésterv nélküli és spontán, ebben, ezen a világon belül ez milyen…? Kilátszik-e, milyen ez a világ?, figyeljetek: nem olyan, mint amilyennek hiszitek. Vagy csak az, hogy a gerleéva megint valamivel feltűnősködik?

És: ilyesmit él át a művész is, a botránykönyv-szerző?

balett

Mit látnak ebben?

Mutogatja magát? Izmok? Ez már túl izmos, én erre nem lennék képes/nem akarok ilyet? Sportolni kéne? De jó lehet örömmel csinálni? Lefogyott? Valami csak van ezzel a ketogénnel?

Pasit akar? (Jött ilyen is.)

Nekem azért fontosak a képek, mert soha én nem látom, tükörben sem igazán, hogy

milyen is ez a test, amellyel (eszközhatározó), amelynek alakításáért (célhatározó) ennyi mindent csinálok,

hogy néz ki divat-, esztétikai és anatómiai szempontból,

egy-egy mozdulatnál melyik izom dolgozik,

milyen a technika: szimmetrikus-e, nyújtott-e a lábam, jó helyen van-e a karom, törzsem, görbül-e eléggé a gerinc,

változott-e a derekam íve (lazasága) fél év alatt, fejlődött-e a mozdulat.

2015. november

Exhibicionistának lenni akkor ciki, ha béna, amit megmutatsz (grafománnak lenni nem kínos, ha van mondandód).

Persze ki dönti el, ízlések, ugye, tudom én. Hát, én így.

37 thoughts on “képeken az énem

  1. Jöhetnék közhelyekkel, hogy mindez azért van, mert az emberek már nem olvasnak. Ami bizonyos fokig igaz is, de azért ez egy durva általánosítás lenne.
    Én is megfigyeltem magamon, hogy 10 éve még gond nélkül olvastam ki egy regényt egy huzamban egy délután alatt. Ma már nem az időm lett feltétlenül kevesebb, hanem egyszerűen “elfárad” az agyam a hosszú szövegektől. Egyre több inger kell ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem. Néha film nézés közben olvasok. Mert a film, vagy a szöveg önmagában már nem lenne elég érdekes.
    Szomorú volt ezt felismernem magamban, mert arra jutottam, hogy “túlizgatott” az agyam és egyre több inger kell ahhoz, hogy valami teljesen lekössön.
    Biztos vagyok abban, hogy ezzel nem csak én vagyok így. És ezért érdekesebbek a képpel színesített bejegyzések.

    Én sem akartam a saját blogomon nagyon sokáig képpel megjelenni. Mert nem akartam, hogy a testem “hitelesítsen” bármit is, amit edzésről vagy a táplálkozásomról, vagy a bennem zajló lelki folyamatokról írok. Azt akartam, hogy a lelkesedésem, vagy épp a mellékapálásaimból való okulás jelentsen fogódzót annak a pár embernek, akit érdekel, amit írok.
    Aztán most belém bújt a kisördög és kíváncsiságból elkezdtem 1-2 képet is beszúrni magamról és ugyanezt tapasztaltam. Többen olvassák (??? nézik???), amit írok. Furcsa….

    És talán azért is van ez így, mert egy szövegről nehezebb “véleményt” alkotni. Egy képet bárki tud kritizálni, vagy épp dícsérni. Egy szövegbe elmélyedni, megtalálni abban a szépséget, a nyelvi csemegét, a stilisztikai különlegességet, az intertextualitást, vagy csak egyszerűen az érvekből kihámozni a lényeget. felismerni a logikai csúsztatást, az önellentmondást már egy jóval komplexebb, értő olvasást feltételező hozzáállás. És erre nagyon sokan nem is veszik a fáradtságot. Képet nézegetni egyszerűbb, az már az oviban is ment.

    • A képekhez csak annyit hadd tehessek hozzá: képet értelmezni legalább olyan elmélyült gondolkodást igénylő, összetett feladat, mint szöveget. Ám az emberek döntő része visszafejlődik még ahhoz képest is, ahogyan az oviban nézett egy képet.

      • Igen, értően kéne képet nézni is, de az könnyebben megy felületesen. és akkor elsikkad egy csomór részlet és poén és élek, és csak a pucsítás, a hiúság marad.

        És az értetlen olvasás is megy sokaknak, nem kell őket félteni… így lesz pl. a “gerleéva lángpallossal ajánlja a ketogént mindenkinek” végeredmény…

        • A BCAA-s képen zseniális a menta színű felső és a narancssárga rúzs!:)) De az egész sorozat legfőbb erénye – az esztétikai élményen kívül, persze- hogy hihetetlen energia van benne!

  2. Az első (felismerhető, beazonosítható) kép feltevése egy blogba határátlépés. Ez biztos. Nagyon sok alkalommal úgy láttam, hogy az áttörést az egyébként (célközönség és minőség szempontjából) megfelelően eltalált tartalom mellett is a saját képek megosztása hozta el a blogokban. Mert ha a személyes hang megvan, akkor a fogyasztó igényli mellé az arcot. És persze az intermediális tartalmat, hiszen az internet éppen ennek ad kiváló platformot. Cserébe innentől ott a veszély, hogy egyes olvasók számára olyan mindennapos, szinte megszemélyesített kapcsolattá válik egy blog olvasása, hogy a bloggert a barátnőjének képzeli, vagy legalábbis tudattalanul hasonlóképpen közelít. Ismerős arc, felkapom a fejem, mintha csak a gimnáziumi osztálytársamat látnám. Tegnap a buszról észrevettelek, amint kilépsz a VB kapuján kutyával.

    Anita képei mindig elképesztőek. Sok Anita-képet!

    • Nahát, pont ott, és ilyenkor nem vered az ablaküveget? 🙂
      Megpisiltettem, amúgy ott napozott, fűben meg rózsák alatt, oda- meg visszafele volt a séta.
      Nyúlpástétomot ettem, mogyorósat*, és kávét, vastag tejszínnel, meg egy muloise panna cotta paleo sütit, két öklömnyi málna volt rajta, meg egy szeder. Levettem bakancsom, zoknim, pihés lábszáram napoztattam székre rakva, meg a vállam, és izomképeimet szerkesztgettem. De ez már annyira életmódmagazin, hogy szégyellem leírni.
      * Összetevők: csirkemáj, sertéshús… 🙂

  3. Nem bírom megállni, le kell írnom, hogy iszonyat jó, bőven a büszkén megmutatható kategória és motiváló, ha látom, bennem az van, hogy ejha, és nekem is el kéne kezdeni, mert ez a valóság a zsír alatt.

    A másik: lehet hitelesnek lenni, vagy következetesnek, a kettő együtt hosszabb távon nem nagyon sikerül, ha meg válsztani kell, akkor a hitelesség fontosabb nekem is és nem lehet, nem is kell kezdeni semmit idegen emberek elvárásaival azzal kapcsolatban, hogy milyennek kellene meg illene lenni; legyen olyan ő, ha ez olyan fontos, de pont olyan ám, amilyennek mást elvár.:)

    Szubjektív, de én bármi ilyesmi elvárást nyomásként élek meg és frusztrál, a lehető legjobb ha nem reflektálok rá. Másik kedvenc a kéretlen tanács.. Mikor nem kérdezek, nem panaszkodom és jön valaki, aki feltételezi, hogy van egy problémám (egyébként van, de nem ott, nem úgy, stb.) és jószándékúan elkezdi megoldani, hogy szerinte mit kellene csinálni és meglepi, hogy nem vagyok hálás, pedig amit mond teljesen irreleváns és sehol nem szól rólam. “Én a helyedben…” Stop. Akkor szánj rá először 15-20 évet és kerülj a helyembe…Ja, hogy az fárasztó, meg keserves?

    Na de ez nem tartozik ide szorosan, mindenesetre engem mostanában megdöbbent ez a rengeteg kényszeres véleményező, tanácsadó, önjelölt okoska, aki nem a saját háza táján söpröget. Nem kell elismerni, egyetérteni, de vitatkozni se – nem kötelező kattintani sehova és van egy rakás dolog amiről nem kell gondolni semmit és nem kell hozzáállni sehogy, csak úgy van, ha tud konstruktívan kapcsolódni akkor tegye, ha meg nem tud, akkor miért bünteti magát?

    A lényeg annyi, hogy amit megmutatsz a szavakkal is és az izmokkal is, az profi (vagyis a saját szavaim és izmaim perspektívájából annak látom).

    • Fú, köszönöm. Világítás nem, smink nem, póz sem (követős-utánamjövős-csináldcsakamijólesik fotózás volt), viszont erős válogatás volt nagyon sok képből.

      “ez a valóság a zsír alatt” ez nagyon pontos, metszően.

      “nem lehet, nem is kell kezdeni semmit idegen emberek elvárásaival azzal kapcsolatban, hogy milyennek kellene meg illene lenni; legyen olyan ő, ha ez olyan fontos, de pont olyan ám, amilyennek mást elvár.:)” Ez is nagyon így van, azonban én vagyok a blogger, én vagyok kitéve (magam és mások által is) a megítélésnek, tehát nekem kell többet, jobbat felmutatnom, és én nem tűnök el, mint szürke szamár, nem fogok más néven új életet kezdeni, mint Adél, Hajnalkám, bajuszcic stb., az igazán névtelenekről nem is beszélve.

      Sorozatos és nagyon durva rosszindulat ért, tényleg teleírták velem a netet, megpróbáltak ellehetetleníteni (okok: másságtól való irtózás, bosszú, boszorkányüldözés, irigység: nehogy már ő megéljen belőle, jól érezze magát, plusz még a névtelenség csábítása, hatalomkiélés, pszichopátia is), és annak vannak, lehetnek következményei az életemre nézve, akkor meg baszhatom az öntudatomat. Rámkenik azt, amikor engem megtámadtak, rágalmakat terjesztenek, kellemetlenkednek vétlen szeretteim életében is. Azt akarták elérni, hogy ha valaki rámkeres, gyanús legyek.

      Mondjuk pont azért építettem egy ilyen fajta függetlenséget az évek alatt, hogy ez se ártson nekem. Az új ismerősök hökkennek néha, de a baráti köröm stabil, és jó nekem ez az egész így, nem akarok én minden kíváncsiskodónak a barátja lenni.

      Köszi, amit a végén írsz, hogy profi, a prezentálása nem tud profi lenni, egy kicsit magyarázkodom meg védekezem, űzötten. Nem könnyű a változást feldolgozni nekem sem. Az viszont tuti, hogy nem kéthónapos fellángolás volt…

      • Nagyjából képben vagyok, hogy mik mentek/mennek, mert olvaslak a napindító kávém mellé már vagy 2-3 éve és köszönöm; írtad már, hogy ez a szinte sosem hozzászóló, évek óta olvasó fajta neked elég furcsa, de nekem meg ez így természetes, ha írsz, olvasom.:)
        Jelszavasba nem, azt kukkolásnak, túlzott kíváncsiskodásnak érezném, közléskényszerem úgy általában nincsen, ami meg van, azt kiélem a magam területén.

        Sokféle téma volt az évek alatt, a “tematika” időnként változott, de általában mindig tudtam hozzá kapcsolódni, a gender szempontok, az önállóságra való törekvés, autonóm gondolkodás, életmódváltás/rendbetétel szívügyem eleve, a netes látszódás (az önállósodásom következménye/feltétele) később jött, de azóta ebből is egy csomó mindent érzek a bőrömön és sokat segít, ahogy te kezeled.

        “nem akarok én minden kíváncsiskodónak a barátja lenni” ez jó.. Az tud még nehéz lenni, amikor valaki (netről) tényleg tiszta szívvel jön, vagyis jönne, rendszeresen bele a privát szférámba, időt kérne és figyelmet, de mindkettővel rosszul állok. Nem akar rosszat, csak “feltöltődni”, de irl ám, amikor éppen ráér, és képes vérig sértődni, ha nekem erre mára már nincsen kapacitásom, nem a személyében utasítom el, csak ami működött egy kisebb közösséggel, 50-100 emberrel az értelemszerűen nem megy már akkor, ha harmincszor annyian lesznek, nem tudok és nem is akarok kapcsolódni ennyi felé, habár próbálkoztam. Mind időben mind érzelmileg roppant megterhelő és valahonnan energiát von el, pont azt az értékeset, ami az alkotó munkához kellene. Ha hagyom, hogy ezt széthordják/erodálják ezek a valóságuk nélküli emberi kapcsolatok, akkor bennem lesz az az érzés, hogy nemcsak a magamét pazarlom, így nincs is jogom hozzá és mindenki akkor jár jól, ha a saját dolgomnál maradok.

        És nem is lehet megoldás, hogy az, akinek nincs kedve hazamenni, vagy fel akar töltődni valahol, jó gyakran elüldögél nálam a műhelyben, mert a maga otthonában és a maga életében kell megtalálnia ennek a lehetőségét, de ahhoz előbb ott kellene lenni..
        Bocsánat, ez túl személyes és nincs is szándékomban hasonlítani, mert eléggé más, csak tényleg megdöbbentő, hogy milyen sok ember magányos és/vagy unatkozik és az is, hogy ők egymást nem találják meg, vagyis nem egymást találják meg.:) És ezek ugye, akik nálam lecsapódnak még bőven nem a pszichopaták, hanem a ‘normálisak’..

        A prezentálást sem érzem nem profinak.:) Átjön a lendület, az életöröm.

    • A hitelességgel kapcsolatban nekem most az ugrott be, hogy az igazi hitelesség, az nem az, ahogy a másik elképzeli, hogy _szerinte_ _neked_ olyannak kéne 24/7 lenned. Ha ez lenne a hitelesség maga, akkor az nagyon hamar átfordulna a vonalaskodásba és ezekbe az “én ilyen ember vagyok, amolyan meg nem vagyok” kijelentésekbe, amik mögül sokszor ki is kopik a lényeg. Eleve amikor valaki a másik hitelességébe (vagy úgy egyáltlán bármilyenségébe) halál komolyan bele akar szólni, tanácsot oszt, “megvan a véleménye”, akkor pazarolja az energiát, mert egyfelől a másik ember az a _másik ember_, és mint ilyen, mindent a maga útján fog csinálni, másfelől pedig az ilyen megmondási inger inkább magának a megmondani akarónak lehet tanítás, nem annak, akit el akar épp árasztani a gondolataival. Hogy tudniillik miért akarja másnak megmondani, miért pont az a téma a vörös posztó számára, és így tovább. Ahogy írod, hogy miért nem a saját háza táján kapirgál a jóember ezzel a szétszálazós, mindenbe belekötő hozzáállással?
      És ami nem közvetlen megmondás, de valahol szintén ilyen “beletörölközős” hangulatú kommentelési mód: miért csináljuk sokszor azt (én is, már szisztematikusan irtom az ilyen típusú megnyilvánulásaimat), hogy odaállunk haptákban az adott téma mellé, és odaborítjuk a saját sztorinkat, mintha kötelező lenne. Ez nagyon különbözik egy véleménytől, nincs szabad vegyértéke, viszont van benne egy adag ízetlenség. és egy ugrásnyira van a hasonlítgatástól (ami meg a minősítgetés tesója, szintén remek kommentelőszokás). Szóval az utóbbi időben észrevettem, hogy kevesebbet kommentelek, és főleg a fenti típusokat igyekszem visszaszorítani, mert annyira a “minek???” az egyetlen gondolat, ami eszembe jut róluk.

      • Szerintem lehet a saját sztorikkal kapcsolódni, és nem gázak, hadd mondja el ő is, csak ilyenkor ürügy a poszt, mint ha házi feladat volna, Kedvenc nyári élményem. Nem a témához kapcsolódik, de csak néha megy át viszonyítgatásba, hogy “én meg így, és azért nem úgy, ahogy te, mert itt minálunk sajnos”, meg panaszrovatba, ami ellene dolgozik annak, ami a poszt célja, hogy lehet másképp is, és nem úgy van az.

        Én a legjobban azt utálom, amikor átveszik, kilúgozzák, kifacsarják az én gondolati kereteimet és szófordulataimat, például elvárható minimum, szügyig gázolni, gyomoráji nyüszögés, tyúkszem, és valahogy ellenem fordítják, vagy gúnyolódnak vele. Attól ütni tudnék, annyira irritál, legalább lenne a basztathatnékjára saját szava… és mindenképpen használ engem, lenyomósat játszik.

        • Kapcsolódni lehet, viszont amire gondoltam, az az, amikor egyben kiköpöm a sztorit, mintha felelnék. Tehát nem egy élő szövet a komment, hanem egy féltégla. És égül is lehet, hogy ontopik, de nem lesz hosszú utóélete. Amúgy persze, hogy nem gáz, miért lenne az. Ez az egész valahogy nem “gáz”-ság kérdése, inkább, hogy működik-e a komment. Ami már tényleg bosszantó lehet, az másik dolog, amit írsz, mikor átmegy a dolog baszogatásba meg gúnyolódásba (pláne az utóbbi, óvoda nagycsoport). Na az tényleg az über-minek kategória. A felelős az még működhet, nekem is volt féltégla-kommentem, ami utóbb működött. De volt baszogatós (nem annak szántam, de az lett) kommentem is, amiből totál körbekarikába futó párbeszéd lett, részemről kb a “nem.” “de.” “nem!” “de!!” szintjén, mivel nem értettem, mit kell válaszolni.

    • Jaj, a rosszindulat így névtelenül, az mámorító élmény. Az a makacs és magát többeknek kiadó, rajtam valahol csoportosan röhögő-kommentelő és ezt kényszeresen és eredménytelenül az orrom alá toló troll arra érzett rá páratlan lélektani detektorával, hogy én nagyon nehezen tudom, akarom elhinni, hogy ennyire, hogy tényleg, hogy ilyen a testem, én még mindig azt hiszem: nem is ilyen, ez csak átverés. És akkor lehet engem gyötörni, rajtam csavarni, magyarázkodásra késztetni — baromira élvezte a hatalmát. Volt hatalma, de tönkre nem tette, vissza nem vetett, feltettem és megválaszoltam a csekliszt-kérdéseket, és fúrattam három új lukat a zöld övbe az Ugocsa utcai cipésszel… Nagyon sok megerősítés kell, gyakran érzem úgy, az egész nem is igaz, vagy könnyen elveszíthető. Ez tényleg olyasmi, amit a szerelem oldhatna fel, ha valaki úgy nézne, olyannak látna (de ő látott még ilyenebbnek, pedig nem is voltam még ilyen… talán abból nőtt ki az egész, ekkora volt ez. Most meg már nem néz).

      • És a másik, amivel operálnak az aljasok: a test nem változtatható. Ilyen LETTÉL, ilyen VAGY (lábad, fejed), de gáz.
        Miközben az egész sztori lényege az átalakulás, a radikális változás, hónapról hónapra. Semmi nem statikus, meglepő formálódásra képes a test.
        a vékonyabb combnak, deréknak is megvan a maga formálási technikája, csak engem mondjuk ez a rész nem érdekel, ezt unnám.
        “majd abbahagyod, majd megint meghízol” ezt is írták
        “mit kéne irigyelni azon, hogy rommá edzed magad és így vagy akkora, mint egy dömper” nem kicsit árulkodó…
        “akkora vagy” = nagy (mintha a cél a nemnagy lenne, mindenkié, miközben megszállottan izmot építenek körülöttem azok, akiken nincs túlsúly)
        (de meglepő, mennyire össze tudnak esni a fiúk, ha egy kicsit leállnak — a nagyobb rész glikogén ott, szénhidrátalapú a sztori, és nem bírják el magukat, nem mindenki tud húzódzkodni sem, futni meg végképp nem)
        Paradox módon néha ezektől a bődületes, szándékosan rontó mondatoktól lett erőm, ehhez tudtam viszonyítani. Pedig kilóban +/- 1 ugyanannyi vagyok február óta.

  4. Lehet az Egészet látni főként ha az ember régóta olvas. Ha tudsz szűrni, lényeget látni azért ez óriási út, amibe bepillantást nyerhetünk. Kívülről nekem így tűnik.
    Én szeretem a képeket, és igen is nézem. Vizuális típus vagyok -aranyműves- nem csak a tárgyakhoz van szemem. De természetesen elsősorban olvasó vagyok.
    (ja g betű azóta sincs a klaviatúrán de megtanultam Beilleszteni !! ezt is, mást is lehet tanulni.)

  5. Fúú,az a kutyás kèp mindent visz! Huszonèvesem motoros tàrdasàgba jártam ilyen bakancsos-fekete szerelésben,annak a hangulatàt hozta fel bennem,ès ax erő,ami sugàrzil rólad nèzni is jó! Telefonról bénázok,azért a sok hiba,bocsi

  6. Jó ez az uj ÚJ jó nekem! rovat, ami nem rovat, hanem blog. A regi amolyan kis rekesz fele volt es nem lett kihuzogatva eleg gyakran, hogy tenne bele az ember valamit.

  7. Nagyon jó képek, jó nézni a mozdulatokat. Én sosem úgy olvastalak, hogy akkor ebből ennek kell következnie, és pont. Nekem beleillenek a képek a sorba, minden beleillik, mert az élet maga a változás.
    Én sem szelfiztem, még most sem, mert formátlan az arcom, nem szívesen nézem. A fényképeket sem szeretem. De valami azt hiszem változni kezdett. A sporttal? vagy a látásmód változott? Nem tudom. A hátamat lefotóztattam a férjemmel egy hete, és döbbenet volt. Sajnálom, hogy sem előtte fotó, sem mérés nem készült, de igazán én is úgy haladok előre, hogy menet közben kerül egyre magasabbra a léc. Sajnálom, hogy sosem lesz szép tartásom, ezzel a hátránnyal indultam, de azért kíváncsi vagyok, mit lehet így kihozni magamból. Nem kényszer, nincs konkrét tervem nekem sem. Viszont elkezdett kialakulni a testemmel valami másfajta kapcsolat.
    (A pánt nélküli melltartó az első képen szuper amúgy.)

  8. olyan fel akarok ugrani es en is el akarok menni edzeni kepek ezek.

    amugymeg Eva ugy nezel ki mint aki jatszik, csak eppen a sajat test a jatekszer.

    enjoy.

    ja es meg: gravity boots 😀

    • Ez a cél, az egésszel, a fotókkal, hogy menjetek, tegyetek érte, meg hogy megérezzék ezt a flow-t többen.
      Mondjuk én ma is csak a nagymamáig jutottam, a gyerekek kiabálnak, határidős munkám van, mindenki fáradt… nem mentem edzeni. (Lőrinc: amikor láttam, hogy nem hoztad be a suliba a mozira a pénzt, VÉGSŐ KÉTSÉGBEESÉSEMBEN odabicikliztem a Flexhez, de nem voltál ott.)

      (A mozihoz odavittem neki azért. A szrk.)

  9. Döbbenetes (csakis pozitív értelemben) a változás, ahogy az “ilyen volt és ilyen lett” képeket nézegetem… Bárki bármit mondjon engem motiválnak az ilyen képek. Persze van bennem irigység is (hogyne lenne), másrészt megerősít a szándékomban. Ráadásul pont jókor jöttek, mert pár napja érkezett meg a 20 kg összsúlyú súlyzókészletem, amiért már kaptam hideget-meleget. Hogy minek az nekem és miért költök ilyenekre?

  10. “Képek és videók készítésének felhasználása önismeretre” projektem új fejezete, hogy levideóztam az orgazmusomat. Mit ne mondjak, érdekes élmény nézni utólag, annyira más tudatállapot. Meg az anatómiája is.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s