dr. doktor, majdnem naggyal írtam :)

Elolvastam tegnap a Páros kintorna egészségblog interjúi közül vagy tízet, és igazi reveláció volt. Rég éreztem ilyet: amiket én test, táplálkozás, sport témájában rendszerint olvasok, azok a már ismerős dolgokat viszik tovább, árnyalják legfeljebb. A lecke elsajátíttatott, már inkább szintentartó olvasmányok ezek, hogy-is-van-ez, megnézem újra, amúgy meg élem, ahogy jónak látom (és ahogy sikerül).

De ez, ez most sok újat mondott.

Ez egy paleó-ketogén blog, de nem elsősorban arról van szó rajta, hogy mit hogy érdemes csinálni, hanem interjúkat közöl: mindenféle foglalkozású emberek, köztük orvosok mesélnek az életükről, a szemléletük alakulásáról, a betegségeikről, és itt nem baj, hogy az állításaik sok tekintetben ellentmondóak, olykor ki is zárják egymást.

Újságírói értelemben egészen ragyogóak az interjúk.

A legérdekesebbek szerintem:

http://paroskintorna.blog.hu/2015/04/16/egy_ferfi_ha_nem_farkasehes_ne_egyen_tiz_oraig

http://paroskintorna.blog.hu/2015/09/18/lehet_hogy_ures_kapszulakat_szedsz_be_etrendkiegeszitok_helyett ni, az AKG-ban végzett…

http://paroskintorna.blog.hu/2015/02/28/a_jegbe_hutott_csendes_gyilkos

http://paroskintorna.blog.hu/2015/02/25/ha_valaki_megbetegszik_nagyon_nagy_bajban_van

(Most ez éppen négy férfi, és ilyen válogatottan szép emberek, milyen érdekes, önreflektálok.)

Szóval, van néhány orvos is az interjúalanyok között. Nekem az anyám orvos, egyébként csak egy apró műtétem volt, és endokrinológushoz jártam meg nőgyógyászatra, rákszűrésre, és egyre inkább a magánszférában. Hét éve nem voltam a háziorvosomnál.

A szüléseim miatt volt sok orvos az életemben. Sok csalódás is, konfliktusok, döbbenetes sztorik, intézményből való kitiltás. Naivul szóvá tettem ugyanis egyszer az Istvánban, hogy az el nem végzett vizsgálatot ne számolják már el, nem is volt vizelet, én meg papíron negatív vizeletfehérjéjű lettem itten — ki a felelős, ha mégis preeklampsziám van? És csak utána jöttem rá, hogy a kórház rutinszerűen így finanszírozza önmagát: el nem végzett vizsgálatok elvégzettségét íratja alá az azt-mondták-itt-kell-aláírni kismamákkal, akikkel ellenségesen és stresszesen öt percet foglalkozik csak a nővér, miután negyven percet váratta őket, éhgyomorra (az nagyon gennyes tud lenni terhesen). Orvos sehol, csak az aláírása.

Még korábban, Julis születése után ugyanitt jeleztem az osztályvezetőnek, hogy a csecsemős nővérek tömegesen adják el biztosítócégeknek a kismamák adatait, majd a kórházra hivatkozva maguk is háborgatják őket telefonon ilyen ajánlatokkal. Mármint engem is.

2010-ben a harmadikat már otthon szültem, és ha lenne negyedik, őt is otthon szülném.

Haragszom az orvosokra, a gőgjükre, a lélektelenségre, és ez nem általánosítás, hanem rendszerből következő, mindent átlényegítő tendencia.

Anyám nem volt része a hiererchiának: ő háziorvos volt, korán függetlenedett a rendszertől, és lett magánpraxisa. A minden újszülötthöz gyalog menő doktornő legendás diagnoszta volt, mindig tudta, mikor komoly a baj. Munkája kilencszázkilencvenkilenc “teázzon, pihenjen” gyerekből és egy darab rohammentős atipikus torok- vagy tüdőgyulladt intézkedésből állt. Alázatos volt, fejlődött, kitanulta a természetgyógyászatot is, csak velem voltak hatalmi játszmái, egyébként évtitedes távon ő írta fel a legkevesebb antibiotikumot egész Pest megyében, gyerekorvos létére.

Ami az én orvosaimat illeti, a náluk töltött idő nagyobb részében vártam, mikor kerülök sorra. Ritka volt, aki odafigyelt rám és emberként kezelt: nőgyógyásznőm, az alternatív paleós doktornő például emberségből meglátogatott egy teljesen másik intézményben, amikor az egy hónapos Julis annyira nem akart enni, én meg csak fejtem és szoptattam rendületlenül. Éreztem, hogy szeret és becsül ezért. Vele zsarolt meg aztán a főorvos: ha tovább feszegetem az el nem végzett vizsgálatokat, ő járja meg, és ezt ízlésesen vele üzente meg telefonon, mire én levélben kértem a doktor urat, írja le, hogy ki vagyok tiltva (“többé sem terhesgondozásra, sem szülésre nem fogad”), és annak okát is, szépen, transzparensen. Persze nem írta le, és én mentem is, mert kellett, adminisztratív okokból. Mindenesetre meg voltam zsarolva. Pedig abból cikk is készült, napilapban, és emiatt nem lett. Aztán már nem is kell aláírni a vizsgálatokat sem azóta.

És markáns élmény volt 2012-ben az onkológia, ott egyébként rendben volt mindaz, ami a hagyományos orvoslás keretei között rendben lehet: nívós kétágyasok, zsebbe semmi, soha, angyalszerű doktornő, értelmes és személyre szabott döntések, meg egy hatástalan, negyedébe hagyott kemoterápia, amely végül halálok lett (ám valószínűleg egy kicsit későbbi és biztosan könnyebb halált adott nekünk — vagy csak ezzel nyugtatom magam? Nagy dilemma volt, hogy kemó vagy nem kemó). Ez lett, agresszív daganat volt nagyon. Nem tudom, lehetett volna-e másképp, sors van, leginkább.

Némi alternatív tapasztalatom van akupunktúrával, reflexológiával, shiatsuval. Olvastam Gersont és mindenfélét, János meg elkötelezett homeós volt egy nagyon komoly doktornővel, és volt itthon jó sok, profizmusra nem valló betűtípusú-feliratú rákellenes táplálékkiegészítő, de azokat nem én intéztem.

Egyszer kaptunk Ráspitól szőlőmag-őrleményt, elmentünk hozzá még utoljára

Szóval nekem beakadós téma ez az orvosdolog. Most a kintornás interjúkból kiemelnék néhány elgondolkodtató momentumot:

A hat év+szakvizsga orvosok magukon nem tudtak segíteni, még az egészséges életmód harcos népszerűsítőjeként (szója! teljes kiőrlésű pékáru!) sem, és nem is értették, mitől kerültek ilyen állapotba. Cukorbetegek lettek, elhíztak, infarktusközel, Crohn-betegség, zavarosan táplálkoztak, végül — és ez érdekli a blogot — a lenézett alter módszerekkel hozták rendbe magukat, például ő és ő. Hogy, de hogy a pékbe’ juthat idáig a személyes életében az, aki ennyi mindent tud és lát az emberi testről? Mennyit tanulnak és tapasztalnak az anatómiáról, a folyamatokról, gyógyszerek hatásairól és mellékhatásairól, a betegségek okairól, ők maguk kezelnek másokat, és nem egyértelmű nekik, mitől lesznek például túlsúlyosak vagy cukorbetegek? Betegségeket látnak és részterületeket, egész embert nem — még önmagukat sem.

Ezeknek az orvosoknak damaszkuszi út volt az alterság. Megváltoztatta az életüket, és többé-kevésbé el tudták fogadni a szakmán kívüliek másféle tudását: Szendi, paleó, akupunktúra, kínai orvoslás. Úgy titkolták el a mukahelyükön, hogy alternatív útra léptek, illetve vagy szívszorító módon lavíroznak a kétféle szemlélet között, vagy otthagyták a hierarchiát. Az egyik doktornő afféle őskeresztény módon rákacsintó kollégát említ: jaj, csak meg ne tudják “bent” a paleót. Valószínűleg több diabetológus dolgozik a rendszerben, aki a betegeinek zsömlében számol és inzulint ír fel, a leletet nézi és nem a szempárt, de ő maga paleóval gyógyult ki és fogyott le (az inzulinos cukorbetegségben nemhogy lefogyni nem lehet, de az inzulinnal elárasztott szervezet mást sem tud csinálni, mint raktározni).

Pontosan látják a rendszer rákfenéit, improduktív voltát és a gyógyszergyártás érdekeit, és azt is, merre volna a kiút, de a leginkább “sajnos” van, kiszállnak, vagy csendes aknamunkát folytatnak. Ugyanakkor a nem működő, korlátozott érvényű tudáshoz és ranghoz ellentmondásos módon kötődnek:

Az átlagember döntési szabadsága mögött nincs elég információ. Ez van! Higgyék el a kedves betegek, hogy nem véletlenül hat év az orvosi egyetem. Azért valami csak történik ennyi idő alatt. Nagyon ijesztő, hogy mindig jönnek ilyen önkéntes zsenik, akik elmondják a tutit. Nagyon könnyű úgy okosat mondani, ha csak a történet töredékét ismerjük

— mondja az onkológus. Az a meccs itt, hogy akkor kinél van, lehet a tudás mint olyan.

Az a benyomásom, hogy aki a SOTE-n végzett, az nem fogja feladni ezt a pozíciót soha. Az enyingi doktornő és a névtelen belgyógyásznő el tudják ismerni, hogy mindaz, amiben hittek, amit tanultak és amit protokollárisan csinálniuk kell, hamis és alkalmatlan, mások érdekeit szolgálja, nem a betegét. Mégis, a tudomány levetkőzhetetlen: elég magabiztosan tesznek tényállításokat, a fogalmazásmód továbbra is mereven kinyilatkoztató, csak most alterba’. Eközben ugyanúgy a szokásaik rabja, mint az átlagemberek. Már tudják, mit kellene tenniük, mégsem csinálják teljesen-rendesen: nem szedik a D-vitamint, “nem szeretik a tengeri herkentyűket”, nem tudnak lemondani a gyümölcsről, az onkológus meg reggelire vajas kiflit eszik Pick vagy Herz szalámival.

Valamint ugyanolyan tekintélytisztelő módon viszonyulnak más tekintélyekhez, ugyanúgy nem válnak kompetenssé a saját testükkel kapcsolatban, főleg a nők:

Néha próbáltam egyezkedni Csabával, de egy ideig nem engedett.

 

Amikor már engedett Csaba savanyúságot enni, az nagy ünnep volt.

 

Mikor meglátott, úgy láttam, elégedett a változással. De mondjuk azt a szót, hogy jó, vagy mondjuk „ez igen!”, soha ki nem ejtené a száján. Biztosan azt gondolja, hogy elbíznám magam. Pedig nem! Viszont annyit mondott, hogy most már lehet egy kis zöldség. Az sem dicséret, de annak vettem.

http://paroskintorna.blog.hu/2014/10/19/ha_ket_het_alatt_nem_fogsz_meghalni_en_is_elkezdem

Itt: fel kell írni a koleszterincsökkentőt, követni kell a protokollt, mert ez a népbetegség: központilag számon kérik, ha nem ír fel eleget. A koleszterincsökkentőknek durva mellékhatásai vannak (felrémlik a nemrég lomtalanított lakás iszonytató belgyógyászatigyógyszer-készlete, bontatlan dobozok tucatjai).

Elgondolkodtató mozzanat a pálya elején a gyógyszergyári vagy orvoslátogatói munka (lehet, hogy ugyanarról a tevékenységről van szó).

Lélekölően jó pénzt hozott, miközben a szakma minden árnyoldalát egyszerre kaptam meg. Az első hétvégén bőgve mentem haza.

Orvoslátogatónak nevezzük azt, aki eü végzettségével gyógyszercég képviseletében, az orvosi fizetés többszörösét kitevő fixért és jutalékért csinosan kiszáll a kocsijából (lehetőleg a mentős bejáratra parkol, ha már akkora van neki), belibben a sok meggyötört, várakozó halandó elé, és a rendelés félidejéig pofázik és bűvészkedik a szintén túltethelt orvosnak önös és profitéhes érdekből a legújabb készítményekről. Viszont hagy ott céges-logós jegyzettömböt, golyóstollat ajándékba, gyerekorvosoknak matricát és dizájnos spatulát is, így ezekből a rendelőben sosincs hiány (ezt épp anyámtól tudom). Általában életük e fázisát szégyellik, Svéd- és Németországba dolgozni ez után mennek.

Érdekes, hogy az orvosok használják-e gyógyításra az új irányt, vagy csak a saját életükben. Van, akinek magánrendelése lesz, több olyan orvost ismerek én is, aki dezertált a rendszerből, és alterságra adta a fejét (és sokat keres így, és épp arra a tekintélyre hivatkozhat, hogy ő orvos). De néha az a benyomásom, hogy mindig hüyének fognak nézni másokat, akár az “érdekes, de laikus” Szendit, akár a funkcionális gyógyítás orvosi diplomával rendelkező szakembereit. Talán ott a Nagyvárad téren romlik el minden, talán a tény, hogy orvosi egyetemet végeztek, ilyet, amilyen itt van, választja el őket végképp a megértéstől, a szemlélet valódi forradalmától, attól a fajta cseppet sem szakszerű, egyáltalán nem mindent értő, ám örökké kérdező, kifelé nem igazodó, nem engedelmes, viszont figyelmes és eredményes önkompetenciától, amelyről újabban annyit írok.

baglyok

70 thoughts on “dr. doktor, majdnem naggyal írtam :)

  1. Emlékszem, amikor még itt a blogon a paleo (mint étrend és életmód) szépen körbe volt röhögve. Élénken emlékszem, mert rosszul esett, szíven ütött, amiért szektás ősanyák unaloműző pótlékaként volt feltüntetve (most zanzásítottam jó néhány akkori kommentet, nem fogom nyilván visszakeresni, de ezek voltak a legnagyobb “érvek” ellene). Pedig én ennek az étrendnek nagyon sokat köszönhetek, elsősorban testi jóllétet, ezen túl meg egy új ÉN-t.

      • önigazolnék? az én olvasatomban az önigazolás azt jelenti, hogy noha nincs igazam, mégis minden látszólagos érvet felhasználok annak bizonyítására, mert nem bírok veszíteni. szóval nem, nem önigazolok.

        • Nem önigazolsz, de meg voltál sértődve, és ezt most felhozod, mert most “már lehet mondani”. A régi kommentelők közül már jópáran nincsenek itt, aki meg antipaleo, az most nem fogja ezt nyomni ezerrel ide.
          Én is sokmindenért voltam már megsértődve a blogon, találva éreztem magam, volt amit mondtam is, talán feleslegesen, volt amit most így utólag önigazolásnak, befeszülésnek tartok, és van, amibe tuti igazam van/volt/lesz, akkor is, ha ezt csak én tudom 🙂

          • Szerintem tudatos meg nem tudatos táplálkozó van. Meg vakhívő, gurukövető, kontra óvatos, egyéni útkereső. Nem a low carbnál van a lényeges törésvonal.
            A blog meg nem egy-egy ember ízlésének, érzékenységének íródik, és nincsenek is kipécézve egyes olvasók. Az más, amikor egy-egy kommentre, ami eleve a poszttal vitázik, reagál a blogger.
            Nem akarok senkit megsérteni, senkit fájdalmasan eltalálni, de ez a törekvésem nem foszthat meg attól, hogy azt írjam a blogomon, amit gondolok és fontosnak tartok, és azért írom meg, mert máshol nem olvasható ilyen. Azt kell elmondani, ami hiányzik, a kisebbet, a nem triviálisat, a nem konszenzusosat. A fájót, a piszkálást. De ez intellektuális piszkálás, nem személyeskedő.
            Én csak azoknak szólok be, és azok húzásait nem áll módomban elfelejteni, akik sokat köszönhetnek nekem, előbb túlrajongtak, majd agresszíven támadnak, lelopnak, és nekem egyikre sincs ráhatásom, pedig velem csinálják.
            Aki ezt a blogot tartósabban olvassa (írja), előbb-utóbb megtanulja elviselni a kognitív disszonanciát. Az intellektuális ember legfontosabb képessége ez ugyanis.
            Nem bírom a rám nyomott elvárásokat, én aztán végképp nem akarok a nyelvembe harapni, vagy hogy írja Zsuzska, tojásokon lépdelni, nekem ugyanis itt kell lennem.
            Nyugodtan leírhatod, amit gondolsz, meg én is.

            • Nyugodtan leírhatom? Dehogy. Mert amikor megtettem, akkor megkaptam, hogy marha okosnak képzelem magam (mert amúgy igen, okos vagyok, erre teljesen joggal vagyok gőgös), meg minden poszt alatt legalább egyszer előkerül, hogy ne elemezd, ne basztasd, ne kritizáld a bloggert. Ezért van az, hogy inkább vagy nem is írok, vagy óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan fogalmazok (és ez nem az én valódi énem, ezért kínlódás ez).
              Nekem általában fontos, hogy ha igazam van, akkor igazam van, de itt és most nem az. Nem az én tisztem hosszú kommentekkel hozzájárulni a tartalomelőállításához (bár te ezt folyamatosan elbagatellizálod, a kommentelők igenis fontos darabkái a blogodnak, az ő hozzászólásaik nélkül a blog önmagában nem lehetne az, aminek szánod). Nincs is erre időm általában, mint 8-tól 5-ig igát húzó baromállatnak, de most a szabadnapomon szánok rá annyit, amennyit szükségesnek látok.
              Én itt csak egy “Zsuzska nevű kommentelő” vagyok, nincs ezzel gondom. A bajom az, hogy nem veszed jogosnak, amit írok, valahogy mindig az a fontos neked, hogy a másik fölébe keveredve lenyomhasd (igen, ezt érzem, teljesen hideg fejjel írom, nem sértődésből, és akkor most elemeztelek, de ez az én elemzésem, amit én magam igaznak érzek, és ha te nem, az meg a te olvasatod, a te igazságod).

              Mit írtam?
              “szektás ősanyák unaloműző pótlékaként volt feltüntetve (most zanzásítottam jó néhány akkori kommentet” KOMMENTet és nem POSZTot. Nem kenem el, nem csak a kommentelők tették ezt, de persze mindenkinek joga van fejlődni bármilyen irányba is. Amikor a blogger kiröhögi azt, aki elkötelezett egy módszer, életmód iránt, a kommentelők is bátran röhögnek. Amikor a blogger elszántan ketogénezni, sportolni kezd, a kommentelők akkor ehhez bóloganak és tapsolnak. Erre emlékszem én élénken. Ezt teszem szóvá.

              Nyilván most megint agresszíven le leszek szólva, én leszek kielemezve és leostobázva, minek járok ide olvasni, ha ennyire rossz itt nekem, sértődöttnek, életével meg nem küzdőnek nevezve vagy mit tudom én, mi jön le neked ebből, de őszintén nem érdekel. Én itt csak egy “Zsuzska nevű kommentelő” vagyok.

            • Kitől kaptad meg? Nem lehet, hogy akkor azoknak írsz, és nem mosol egybe velük? Nekem arra írj, amit én írtam, vállalom többéves szavaimat, szándékaimat, meg revideálok is.

              Paleóellenes sose voltam, és most se vagyok különösebben paleópárti. Divatellenes, hittérítésellenes, gasztroblogellenes (anyukás vörzsön, ami ebből mamamis szinten lett) meg voltam, vagyok.

              Nem találtam meg a vitát, azt hittem, az egészséges életmód című alatt van, de nem.

              Nem, nem “nyilván” és “nem leszel” “-ve”, de utálom ezt a tulajdonító, előre jósló, manipulatív megfogalmazást. “Volt feltüntetve”, belegondolsz te abba, miért nem nevezed meg itt sem a cselekvőt? Hogy elkenhesd, azért, ezt csinálta lorax is a múltkor.

              Nem értem az indulatodat, időnként változatos témákban fellángol ez ellenem, olyan loraxszerű: rajongok is, támadom is, dühösködök is, helyzetbe is hozom a bloggert. És/vagy azt nem értem, igen, hogy ha ilyen van benned, miért olvasol, mi köt ide.

              Nem röhögtem ki, hanem valaki megpróbált terelni, megváltani, egyébként a vegaság felé, a terelést meg utálom. Most is.

              A bírálat nem kiröhögés, de még az irónia sem — akkor az, ha nem intellektuálisan érted, hanem személyesen. De az a te beakadásod, ne hajítsd vissza rám.

              Igen, egy Zsuzska nevű, emékezetes mamamis-csakazolvassás kommentelő vagy, évek óta. Mi lennél? Soha nem beszéltünk. Vagy miben kéne igazodnom a te egyes árnyalatodhoz, ha egyszer én narancssárga vagyok (és pont te írtad, hogy újabban rám gondolva te is narancssárga vagy)?

              Tudom, hogy gőgösen hangzik, de a blogger univerzumában más univerzim nem jut érvényre, ez a blogírás lényege. A maga fekete lyukaival, lassú tágulásával, akármijével.

              Nem lenyomás az, ha nem tudsz igazán mit írni arra, amit írok, csak vádaskodást, összemosást, sértettséget. Én is reakcióként leszek ilyen, csakhogy ők már nem általánosségban írnak, mint én a kismamapótcselekvésekről, hanem a személyemnek. Mindig ugyanaz van. A jelenségelemzéstől (az mondjuk éles, de nem személyes) eltalált, sértett emberek olvasnak a blogomon és írnak rá, a személyemnek, én már arra reagálok, és akkor jön, hogy én mindenkit megtámadok. Érdekes.

              És igen, itt én vagyok a blogger, máshol meg alkalmanként vállalom a kockázatot, hogy kommentelőként más a pozícióm, lásd alimento.

            • Szeretnél több lenni, mint Zsuzska nevű kommentelő? A blog kontextusában sajnos nem lehetsz. Tényleg nem látlak emberként, és tényleg az állításokra írok, nem az egész (amúgy nickként is kedvelt, régi, ismerős) embernek.
              Az hogy megy, hogy valaki több, mint (nick) nevű kommentelő?
              Miért van, hogy emberek, akik úgy _döntöttek_, fontosnak tartják az írásaimat, visszajárnak, elgondolkodnak-felidegesednek rajtuk, elvárják, hogy az ő SZEMÉLYÜK legyen nekem is fontos?
              Hogy lehetne? Nem látlak.
              Miközben pont ők gyakran zavart keltenek, terhelnek, rontanak a blogon, a beszélgetés színvonalán (értsd: trollkodnak).
              Úgy lehet valaki több, mint nick, például, és ez bőven nem te vagy, hogy bele akar lógni a tudatomba, életembe, állandóan a sarkamban van, lájkol, megfigyel, kibeszél, tanácsot ad, szervezi az életemet, helyzetbe hoz, sőt, bitorolná a népszerűséget, amelyért nem dolgozott meg szuverénül: ünnepeltté válik a blogom születésnapján, fellépési lehetőségek használja, mindent jobban tud, tanácsot ad, ő is beprovokálja több hónapos munkával, majd feljelenti Kozmát, de még a feljelentés szövegét is lemásolja, Kozmát!, akihez eredetileg semmi köze; lelopja a blogom irányát, gesztusait, mondatait, megtagad, és nem szabad szólni, mert akkor nem vagyok elegáns, bosszút állok…

              Ne csodálkozzatok a reakcióimon, faszkivan az “olvasókkal”, akik itt követelőznek. Engem kis híján tönkretettek azok, akik állították, hogy én milyen fontos vagyok és mennyire szeretnek. Nem, nem csak Kozmáék meg a szerelmi bánat miatt volt olyan a tavaly nyár. Az én legdrágább, életembe belelógó, mindent véleményező, csapattá szerveződő, végül kvázi zaklató, ellenem szervezkedő leghardkórabb rajongóim miatt, akik iszonyú sok gondolatot, örömöt, tartalmat és ismerőst kaptak innen.

            • “őszintén nem érdekel” — nem is jössz vissza elolvasni, hogy na, vajon erre mit ír az Éva?
              Játszmázol te, Zsuzska, valami baromi indulat van benned irántam, pedig én nem bántottalak, csak utáltam a divatos, erőltetős paleólázat, és megcsináltam a magam irányát. Nem versenyzünk, ne félj.
              De én olvassam, hagyjam itt, amit a blogomra írsz?
              Hangulatot keltesz, mégpedig szándékosan, provokálsz, minősítesz, lelked rajta. Annyira, annyiszor kértem, hogy NE.
              Zavaros vagy. Annak idején abból lett csapkodós cirkusz még a mamamin, hogy döbbenten megkérdeztem, csak ennyit, no comment: ti ( = kisgyerekes anyák) vasaltok? Úgy megsértődtél, úgy önigazoltál, máig nem feledem. Persze abból is kinőtt egy beszélgetés, mindenki mindenfélét mondott, te meg már arra reagáltál. Engem nem sért, ha valaki életvitelszerűen vasal, de szimbolikusnak és szimptomatikusnak tartom, és leírom róla a véleményemet.
              Szóval sokadszor van ez.
              Én idegesítelek téged, és mégis itt vagy, évek óta. Többször elismerted, hogy mégis úgy volt, ahogy én írtam, mégis segített, ahogy én láttam — nem lehet, hogy megállapodnál velem valami kiegyensúlyozottabb attitűdben?

        • Engem meglep, hogy abból, hogy érdekesnek találom ezt a blogot (meg abból, hogy most ketogén a táplálkozásom), azt hozod ki, hogy lám-lám, neked már akkor is igazad volt, most meg mi is beláttuk. Én nem foglaltam állást “helyes” táplálkozás ügyében, tényleg rojtos már a szám: nem tudom, kinek mi való, nekem most ehhez az élethez a ketogén. A divattá lett, sütisütős, mindenből az evolúciót kihozó, nagy hangon bizonygató ún. populáris paleóval (és ez látszik a neten) továbbra is vannak gondjaim, csak nem érdekel annyira, hogy írjak róla.

        • A kapva kapás, a lám-lám és a félreértelmezés is önigazolás. Te vagy a lényeg, a te igazad, érzékenységed, egyéni verziód, nem a téma, az igazság.

          De készséggel elismerem, hogy változom az évek alatt. Nem tartok minden paleóst szendiimádó hiszékeny feltűnősködő unatkozónak. Főleg ha nem erről szól minden második facebookposztja.
          Régebben idegesített anyám intelme, hogy időben kell lefeküdni, és korán kelni, az a jó. Erre tessék.
          Vagy kispolgárnak tartottam azokat, akik reggelente rituálisan kakilnak (a tök más, intenzív anyagcserémmel én akkoriban minden étkezés után), erre tessék.
          Öregszem. 🙂

        • Nemtom. Én pl. a paleoval most is szkeptikus vagyok, Szendivel is. Nem azt mondom, szerintem akkor sem, hogy a paleo úgy ahogy van, hülyeség, hanem egyrészt az elmélete (miszerint az ember arra a kajára van kitalálva, amit az őskőkorban ettek – azóta leállt tehát az evolúció -, súlyosbítva azzal a hittel, hogy pontosan tudjuk, hogy mit ettek, az összes őskőkori ember, a meglehetősen nagy kiterjedésű és változatos táplálékot biztosító élőhelyen), másrészt meg az, hogy olyan nagyon különlegesnek tartja magát, holott nekem csak egy változata a lowcarb-nak, beleértve az Atkins diétát is.

          • Ez azért leegyszerűsítő értelmezés. Nem az a lényeg, amit akkor evett, hanem hogy a ma embere 1. dömpingszerűen, 2. szutyok minőségben tömi azt a mesterségesen terelt-kinemesített-iparosodott kínálatot, amit százezer éves távon az ember (homo sapiens) biztosan NEM evett, és nem is alakult ki ezek kezeléséhez eszköze. És ez látszik is rajta, beteg, depressziós, függő, túlsúlyos, korán hal, rossz az életminősége.

            G. barátom erre azt mondja, mi vagyunk az előőrs, áldozatosan optimalizáljuk kólára és csipszre a következő százezer év emberét (nagyon vicces, de nincs igaza, nincs ma már szelekció, a szaporodási periódus után kezdődnek az igazi, életmódból fakadó gondok).

            • Persze, de ehhez nem kell a nagyon hangzatos paleo elnevezés. Sem. Mondom, nem a lényeggel volt/van bajom, hanem a sallanggal meg a nem kicsit marketing célú nyomulással.

            • ‘akut helyzetben táplálkozással’
              Pedig az emlitett gyakorlo (klinikai gyakorlat is) vonal akutban is es nem onmagaban taplalkozassal, hanem azzal is, ugy azonban, hogy az egy minimum, az alap.

          • “holott nekem csak egy változata a lowcarb-nak, beleértve az Atkins diétát is.”
            Szerintem is, bár én mondjuk nem eszem paleo módra.
            De szimpatikus volt a paleo.
            Illetve most is az, szerintem alapvetően jó irányt mutat.
            Szendi G.-nak sokban igaza van, bár azért nem értek egyet mindennel, amit mond.
            Pl. szerintem van az a lelkiállapot, amikor kell a gyógyszer, nem örökre, nem is úgy, hogy mindenre gyógyszert írnak, de van, amikor kell, átmenetileg.
            Mert életmentő.
            Gondolom én, mondjuk ebben tényleg nem vagyok biztos, mert vannak horrortörténetek az antidepresszánsokról, én pedig nem szedtem soha.
            Úgy gondolom inkább, hogyha valaki nagyon szenved, akkor annak segíteni kell, és jobb gyógyszert szedni, mint tovább szenvedni, vagy öngyilkosságot megkísérelni.
            Nem ördögtől való, csak jól kellene használni, illetve csak akkor, ha muszáj.

            • Na de Szendi állítása, hogy a gyógyszer csak fokozza a bajokat, miközben az ok a táplálkozásban van, és gyógyítható is vele. Nekem meggyőző.

              Borderline, te próbálkoztál már nem gyógyszeresen, de valami bevitt dologgal, táplálkozással hangulatjavítani (akár ATP, taurin, vagy ilyesmi)?

            • Félek, hogy akut helyzetben táplálkozással nem lehet életet menteni. Ellenben hosszú távon meg a gyógyszer nagy veszély, ez igaz. És azt is elfogadom, hogy táplálkozással – meg életmóddal – meg lehet előzni.

            • Mi a franctól lett akut az a helyzet? Hogyan alakult ki, és melyik volt az a pont, ahol még meg lehetett volna fogni életmódváltással — annak, aki igazán akarja és támogatják is ebben?

              Nincs tanulság? Ha ennyi ilyet látunk, mi, akik még nem, vagy csak kicsit, miért nem őrzünk egészséget őrült intenzitással? Annyi intő példa van, és itt nálunk kedélyesen elhumorizálnak megasszonyosodott nőkön és tekintélyes, sörhasú férfiakon, meg az öregedés velejárójának tekintenek egy sor panaszt, ami nem az, hanem a torz életmód következménye. Mindenki csak akkor kapkod, rohan orvoshoz, amikor összeesik a villamoson, amikor a vérképnél kiakad a műszer, amikor feketül a lába.

              Én azt hiszem, a fiam bőven inzulinrezisztens, talán cukorbeteg is. És ezt most megfogjuk. És nem, nem megyünk hivatalos diabetológiára.

            • “szerintem van az a lelkiállapot, amikor kell a gyógyszer, nem örökre, nem is úgy, hogy mindenre gyógyszert írnak, de van, amikor kell, átmenetileg.
              Mert életmentő.’
              Igen, csak jelenleg az az egyik legfontosabb kerdes ezen a teruleten, hogy valoban tud-e atmeneti lenni egy ilyen fajta gyogyszer es, hogy mi az, amit valojban tud es azt, milyen aron teszi. Tobb helyrol is hallani, hogy nem is ugy, nem is annyira mukodnek ezek, mint ahogy azt eddig felteleztek es pld. az antidepresszansok kapcsan sokan mar csak azt merik biztosan alahuzni, hogy novelheti az agy plaszticitasat es igy csak megfelelo terapiaval parhuzamosan es eletviteli valtoztatasokkal egyutt lehet hatasos.
              Egyebkent szerintem is tud eletmento lenni, korulmenyektol fuggoen. Viszont nemikepp szomoru csavar a tortenetben, hogy ezen a teren is vannak alternativak (http://thedepressionsessions.com/), csak azok nem elerhetok szeles korben es rendszerint lesoprik az asztalrol.
              Annak, akit erdekelne egy alternativ megkozelites, praktikusan is segithet es orszagtol fuggoen talalni lehet olyan szakembert, aki igy dolgozik: http://brainhealthbook.com/why-isnt-my-brain-working/
              Ez a konyv itt pedig kifejezetten noknek keszul a temaban:
              http://www.harperwave.com/book/9780062405579/A-Mind-of-Your-Own-by-Kelly-Brogan-MD-and-Kristin-Loberg/

            • ‘akut helyzetben táplálkozással’
              Pedig az emlitett gyakorlo (klinikai gyakorlat is) vonal akutban is es nem onmagaban taplalkozassal, hanem azzal is, ugy azonban, hogy az egy minimum, az alap.

            • Homeopátiás szert kaptam egy végre nagyon kedves szülésznőtől, aki látta, hogy szarul vagyok és megértette, hogy nem vagyok hajlandó pszichotróp gyógyszert beszedni. Meg bach virágterápiát. Sajnos csak pár napig voltam jobban tőle, mert nem igazán hiszek benne, ezért a placebo hatás nem működött. Vagy tényleg túl zaklatott az élethelyzetem.

            • Én harciasan pszichotróp gyógyszerellenes vagyok, de nem akarok most itt megint “szcientológuskodni”, írtam már sokszor. Igen, biztos van olyan állapot, amikor kell. (Bár kérdés, hogy mire? Hogy a családtagok megnyugodjanak, nem örjöng már a kedves papa/mama? Hogy látszólag nyugodtabb, azaz apátiás legyen az illető? Hogy könnyebben be lehessen zárni? Mi igazolja, hogy az öngyilkosságot meggátolja a gyógyszer? Skizoféniánál, és egyéb, az életet durván befolyásoló állapotnál meg tudom érteni, de csak tünetkezelés, mint a lázcsillapító. Nekem mondjuk folyamatosan nyomják, és én szarul vagyok, tehát van érvük velem szemben, de nagyon kérges lettem már a hülyének nézés miatt..) A gond az, hogy sokszor felírják kényelmi szempontból, neked nincs szavad, mert te beteg vagy, neki meg diplomája van, minden amit érzékelsz, gondolsz, az nincs, vagy nem úgy van, “nincs betegségtudatot”, stb. Sorolhatnám az érveket, a mondatokat a pszichiátriai beteg önálló döntéseinek, emberi méltóságának ledöntésére, megkérdőjelezésére. Nem informálnak a gyógyszerről pontosan, ha van mellékhatás, az majd kiderül menet közben, ha nem jó, akkor váltanak gyógyszert, kisérleteznek az emberrel. Röhej, de az állami szektorban olcsóbbra jön ki az, ha a pszichiáter felír gyógyszert, mint maga a pszichoterápia. Én a pszichiáterekkel 10-15 percet beszélek, a pszichológussal meg min. egy órát.
              És erkölcstelennek tartom, ahogy nyomják pl. várandós anyáknak is, én ezt hallgatom 8 hónapja, fenyegetés, hogy a babának rosszabb az én stresszem, mint a gyógyszer, amit adni akarnak, és miért nincs bizalmam bennük, nem adnak olyat, ami a magzatnak árt. Én láttam a pszichiátrián nagyon rosszul fejlődő babát, akinek az anyját végig gyógyszerezték. Meg volt anno a contergán-botrány is, ugye, ne csináljunk úgy, mintha nem tévedett volna még súlyosat a gyógyszerész tudomány.

              Viszont abban kételkedek, hogy simán étrend,-életmódváltással súlyos pszichés problémák megoldhatók (vagy akár megelőzhetők). Nagyon sokszor van trauma a háttérben, gyerekkori erőszak, stb., amit azért egy sima étrendváltás nem old fel. Én inkább Feldmár-hívő vagyok, az ő indokaival az antidepresszánsok ellen azonosulni tudok. És ő diplomás pszichiáter.

            • Nem arra gondoltam, amikor valaki skizofrén, arra gondoltam, amikor valaki annyira depressziós, hogy nem tud enni, se aludni, nagyon mélyen van, nem tud örülni semminek, nem tud feloldódni, az öngyilkossággal foglalkozik.
              Ez egy pokoli állapot, ebből ki kell hozni a szenvedőt, és minél gyorsabban, nem lehet várni, hogy hasson a terápia, mert életveszélyben van.
              De egyébként ennek is oka van, nem csak úgy rátör valakire, ehhez kell a terápia.
              Terápiapárti vagyok, Szendi Gábornak alapvetően igaza van, de van az a depresszió, amit saját erőből nem lehet megoldani, annyira elfajult már.
              Segíteni pedig muszáj, mert azt nem lehet végignézni, hogy valaki a szemed előtt tönkremenjen.
              De ez, hogy begyógyszerezünk mindenkit, akinek baja van az életével, ezt nem, nem is fogadom el, nem gyógyszer kell, terápia kell, jó kajálás kell, mozgás kell, örülök, hogy írnak erről, keresik a megoldást, foglalkoznak a témával, Szendi G. is, Feldmár is, mások is.
              Nem lenne szabad senkinek meghalnia a depresszió következtében.
              És Szendinek igaza van 100 százalékig a “táplálkozás és depresszió” témában.

            • “Segíteni pedig muszáj, mert azt nem lehet végignézni, hogy valaki a szemed előtt tönkremenjen.”
              Közvetlen környezetem, hozzátartozóim, barátaim végignézik. Nem lehet őket hibáztatni, egy bizonyos határ után nem követelhetünk semmit a környezetünktől, mindenkinek felelősséget kell vállalnia a saját életéért. Az is a bántalmazás egy formája, ha valaki folyton az öngyilkossággal fenyegetőzik. De ha meg nem mondja, -éppen nem- akkor a környezet hátradőlhet, hogy most már jobban van. Nem tudnak segíteni, annak meg nincs értelme, hogy mindenki rámenjen. A depressziós, egyéb pszichés beteg rendkívül önző tud lenni (ez része a torzult világának), hiába követeli a figyelmet, semmi nem elég neki. Én megértem azokat, akik már eljutottak odáig velem kapcsolatban, hogy nincs több ötletük, és ezért inkább már nem is kérdeznek, vagy nem hallgatják meg a választ. Iszonyat ezt a magamramaradottságot cipelni, de akkor sem mondhatok mást: jogos. Mert nagyon bele lehet ám ragadni a betegségbe is ám. Ez is egy identitás (ismerem ezt, ilyen nicknévvel…)

            • Szép elv, hogy nem lehet végignézni, ahogy valaki tönkremegy, de nagyon szomorú az a folyamat, amelyben valaki tönkre tud menni, odáig jut, hogy másokat hibáztat ezért, a világot, a környezetét, az orvosokat. Látom, egynémely ismerős, elhagyott feleség vagy anya, apa a felnőtt gyerekével szemben-ellen hogyan használja azt játszmaeszköznek, egészen fojtogatósan, hogy ő beteg, depressziós, neki segíteni kell, és ettől egyre betegebb: így követel figyelmet, érdeke úgy maradni, nincs másból táplálkozó énereje. Mert ez játszma.

            • Az igaz, amit írtok, hogy valaki játszmázásra is felhasználhatja azt, hogy “Én depressziós vagyok.”.
              Nyilván.
              A depresszió nem lehet életforma, nagyon sajnálom azt, akinek az.
              De ezt meg lehet érezni, a játszmát meg lehet érezni, akkor is, ha nem tudod lesakkozni magadban minden lépését, érzed, hogy ez most valami manipuláció.
              Azt is meg lehet érezni, ha valaki tényleg szenved.
              És akkor csak segíteni kell, amennyit tudunk, annyit kell.
              De igazából ez a szakemberek dolga, és nekik meg kötelező, akkor is, ha nem tudják megmenteni, vagy reménytelennek tartják, amíg él, addig semmi nem reménytelen.

            • Ann, a játszmázás és a “valódi” szenvedés között nincs olyan éles határ, sőt, én megkockáztatom, hogy általában a kettő együtt van. A tudatos játszmázás szerintem ritka a depressziósoknál, inkább a “torzult látásmód” van, és a kétségbeesett követelőzés. Amikor évekig nincs visszajelzés, segítség, nincs hova fordulni, akkor az ember haragszik már az egész világra, és az öngyűlölet a mások iránti empátiát is elnyomja. Az eljelentéktelenített gyerekkori traumák is nyomasztanak, de a környezetet akkor sem lehet évekig hibáztatni (más kérdés, ha a traumát ők okozták, akkor azt azért fontos tisztázni). Ezeket magamnak is mondom, én haragszom a világra, bár tudom, hogy ez nem jogos.
              Az orvos már más kérdés, neki KÖTELESSÉGE segíteni, meghallgatni, ő erre esküdött fel, ezért kapja a fizetését. De a hülyének nézés, önálló döntések megkérdőjelezése, emberi méltóság megingatása, és a “drogszerű” begyógyszerezés az én fogalmaim szerint nem segítség. Nagyon nehéz ez, hogy az ember mikor kérjen segítséget és kitől, és honnan remélhet bármit is? És mi van, ha tényleg nem tud megmozdulni, mert annyira le van bénulva? A felelőségvállalás, az igen, de azután mi van? Felelősségem teljes tudatában leszek öngyilkos? Olyan jó lenne, ha az “alternatív” megoldások is elérhető áron lennének. Vagy önsegítő csoportok. Igen, még talán ez a legjobb megoldás.

            • “hülyének nézés, önálló döntések megkérdőjelezése, emberi méltóság megingatása, és a “drogszerű” begyógyszerezés az én fogalmaim szerint nem segítség.”
              Szerintem se.
              Borzasztó olvasni.
              Muszáj neked ezt csinálni?
              Visszajárni ilyen orvosokhoz, meg hagyni, hogy ezt csinálják veled?
              Ez van még mindig?

            • “Ez van még mindig?”
              A mostani pszichiáter jobb, mint akitől nagy nehezen megszabadultam. De sajnos rosszabbul vagyok, visszaestem a terhességgel, és igazából ez már majdnem gyámügyi kérdés, mármint ha nagyon visszautasítom az orvosi segítséget, akkor feketelistákra kerülhetek. Vagy nem tudom, lehet, hogy ez csak az én félelmem. Meg a pszichológusom jó, és hozzá csak akkor járhatok, ha kapcsolatban maradok a pszichiáterrel is.

            • Hát akkor legalább van miért kapcsolatban lenned a pszichiáterrel, ez azért jó.
              Úgy értem, a pszichológus miatt.
              Az, hogy rosszabbul lettél, az azt jelenti, hogy sötétebben látod a dolgokat, a helyzetedet, a jövődet, meg ilyesmi?

            • “Az, hogy rosszabbul lettél, az azt jelenti, hogy sötétebben látod a dolgokat, a helyzetedet, a jövődet, meg ilyesmi?”
              Ez bonyolult. Kényszerbeteg vagyok, elég súlyosan, és a kényszeres szorongásaim (egy meghatározó része) a gyerekvállalással függ össze. Abban reménykedtem, hogy ez a második gyereknél nem így lesz, elég naív elképzelés volt. Ehhez még hozzájön a megingott párkapcsolat, a (számomra) rossz környezet, a munkában való kiteljesedés hiánya, és a mélységes önbizalomhiány is. Ez így együtt elég húzós koktél 🙂

            • Húzós, még jó, hogy bírod.
              Végülis ez olyan, mint egy nagy összetekeredett csomó, amiről nem tudod, hogy hol kezdd el kibogozni, nem?

            • Igen, ez a csomó, ez jó hasonlat…
              Valószínűleg a munkánál fogom kezdeni, arra már vannak ötleteim. És akkor nőni fog az önbizalmam is. A környék adott, vagy elköltözöm, vagy nem. A párkapcsolatom már nehezebb dió, a legnehezebb a kényszerbetegség. Iszonyú energiákat emészt fel a nap nagy részében idegesítő, nyomasztó gondolatokkal harcolni, önmagamat győzködni, hogy “nem is úgy van”, “ez nem fog megtörténni”, átélni a szorongás fizikai stresszét. Ugyanazokat a köröket lefutni, monologizálni, közben netfüggni és kényszerenni (ez a kettő erősen kapcsolódik a “gondolatrohamaimhoz”). Néha csak azért szeretnék meghalni, hogy ezek a gondolatok eltünjenek. Tehát nem is klasszikus depresszióról van szó. Nem meghalni akarok igazán, az agyamat akarom kimosni. “Resetelni” szeretnék. És, igen gyógyszer NÉLKÜL. Lehet, hogy naív elképzelés ez is, és sajnos bele fogok bukni. (A pszichiáter szerint a visszaesés egyértelműen a gyógyszer elhagyásához kapcsolódik. Mi mást mondana, ezzel igazolja önmagát.)

            • Ez jó, hogy tudod hol kezdeni, egyet megoldasz, a többi már könnyebb lehet.
              Hát persze, hogy gyógyszer nélkül akarod megoldani, mindenki úgy akarná.
              Nem lehet valami más gyógyszerre váltanod?
              Vagy valamire, ami nem gyógyszer, hanem valami természetes anyag.
              Mert ugye a kényszergondolatoktól szorongsz, a szorongás szar, és ezt csökkenteni kell, különben felemészti az energiáidat.
              Hogy ezt orvosolni valamivel, ami nem tesz tönkre, addig, amíg jobban nem leszel a pszichoterápiától.

            • Ann, nem tudom pontosan még, hogy mi a megoldás, de köszönöm a támogatásodat. 🙂

          • Laci, most leírom, én hogy látom: téged, aki természettudománnyal foglalkozol, elsodort ez a ködpiszkálós-szkeptikus-“semmi sem lehet igaz, amit nem tudunk mérni” irány, okoskodási kényszer, a fölényszerzés és diadalaratás igénye a laikusok, a hiszékenyek (és az alter geekek, alter szakemberek) fölött. Nekem is van rá hajlamom, de most azt mondom, ez tévút.

            Mostanában elolvastam elég sok ilyen tartalmat, amely a racionalitást és a mainstream orvoslást, étrendet élteti, minden más iránt gyanakszik, de ezen felül is megkísérli degradálni és stigmatizálni, kiröhögtetni. Keményen érdekekről van itt szó, az orvosi tekintélyről, a diploma értékéről, meg profitról. És nem érvelnek korrektül ők sem, ellenben tele vannak vakfolttal és indulattal, akár szakember, akár laikus írja.

            • Nemnem! Nem a paleo ajánlásaival van bajom. Hanem a körítéssel, meg azzal, hogy hitté vált.
              A mérés: nem, ha az eredmény sem mérhető, ha nincs a szervezetre hatása, ha nem lesz valamitől jobban az ember, mint ha sima placebot szedne, vagy még annyira sem, akkor miért gondolnám, hogy létezik a hatás? Az más kérdés, hogy nem tudom megmondani, hogyan működik, de könyörgöm, Fleming tudta, hogy működik a penicillin? Ez nyilván nem érv. Azt, hogy állítólag van hatás, de mérni nem lehet, kimutatni nem lehet – hát nem, ezt tényleg nem fogadom el, mert akkor honnan tudjuk, hogy van? Ez nem elsodort, mindig is ilyen voltam. És azt is megmondom, hogy kifejezetten jó, pozitív tulajdonságomnak tartom. De mondom, a paleo hatásosságát teljesen elfogadom, a többi lowcarb diétáéval együtt.

            • Ja, és én olyan nagyon szkeptikus vagyok, hogy a mainstream (orvos)tudománnyal szemben is az vagyok, többek között a lobbi miatt is, meg a fehérköpenyesek gőgje miatt is, meg a szakmai önhittség miatt is. Tudom, mennyi dogma van ma is a tudományban, bármelyikben, ami a lobbiérdekektől függetlenül is hat.

            • Border, én abszolút gyógyszerellenes vagyok. Azt viszont tanultuk, hogy a 90-es években Amerikában skizofréniát kezeltek szénhidrátmegvonással, jó eredményekkel, Németországban iskolákat átfogó vizsgálatot csináltak szénhidrátcsökkentett menzával, számokban kimutatható tanulmányi eredmény javulással. Autizmus spektrumzavar esetében is jók a vizsgálati eredmények cukordiétával.

  2. Szerintem ha egyszer betörték, nincs visszauút. Az orvosi egyetem olyan, mint a katonaság: Engedelmességre kényszerít, eltávolít, embertelenít. Kíváncsi lennék, hogy ez miért van így… Lehet, hogy alapvetően szükséges is ebben a rendszerben. A gondolkodó/gondoskodó orvos csak kevés beteget tud kezelni, lassabban, kevésbé kiszámíthatóan. Egyszerűen nem lehet egy bizonyos mennyiségen túli emberre figyelni. A tömegekhez kell a protokoll és kell a statisztika – a semminél jobb. A gazdagoknak meg ugyanúgy jár a magánorvos, akinek csak néhány fix betege van, havi fizetéssel, állandó rendelkezésre állással, teljes figyelemmel.

    Én az ügyeletes rendszeren és a munkaidőn vagyok régóta kiakadva. Egy jelentéktelen irodai munka ellátásánál kötelező kipihentnek lenni, míg egy orvos belevághat a betegbe úgy, hogy 24-36 órája talpon van. Ennek mi értelme?

    • “Az orvosi egyetem olyan, mint a katonaság: Engedelmességre kényszerít, eltávolít, embertelenít.”

      Vagy mint a rendőrtiszti főiskola. Ott is belenevelik a diákokba az ők-mi szembenállást. Hülye civilek, “mi majd megmondjuk a tutit, mert megtehetjük”, tekintélytisztelet, “azért, mert azt mondtam”, az empátia gyengeség, egyetlen igazság létezik …stb. Tudom, hogy nem mindenki ilyen, és tisztelet a kivételnek, aki nyitott és emberséges tud maradni, de sajnos személyesen is többeket ismerek, akiket bedarált a rendszer, és az iskola elvégzése után egy arrogáns, agresszív, csőlátású ember lett.

    • Annak a pszichiáternek, aki a leghosszabb ideig “kezelt” és akitől a legnehezebben tudtam megszabadulni, folyamatosan remegett a keze, motyogott magában, görbe háttal ült általában szörnyű kötött kardigánokban, összetapadt zsíros hajjal, egy olyan szerencsétlen, szétcsúszott nőnek tünt, amilyen én sosem szeretnék lenni. Persze ilyesmire nem hivatkozhatok, ha a munkáját akarom kritizálni, szenyónak is éreztem magam, meg amúgy aki pszichiátriai kezelt, annak minden, amit mond, gondol, érez, az “felhasználható ellene”. Őneki meg diplomája van, ugye. Rendszeresen 40 perceket késett, a személyzet sem tudta, hogy mikor jön, aztán 15 perc alatt lezavart, mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel, és ha azt mondtam, hogy nem vagyok jól, rögtön emelte a gyógyszeradagot, a végén már teljesen le votlam szedálva. Egyáltalán nem hitte el a tüneteimet, illetve elintézte azzal, hogy ezek “mellékhatások”. Nem volt hajlandó csökkenteni a gyógyszeradagot, sőt, úgy gondolta, egész életemben szednem kell. Sosem mondott konkrét diagnózist, tulajdonképpen sosem mondott semmi használhatót. Fél évi nyomulásom után volt hajlandó pszichológushoz elküldeni, aki legalább beszélget velem (állami, ingyenes pszichológushoz csak pszichiáteri ajánlásra mehetek). Úgy tudtam megkerülni, hogy amikor betegállományban volt, bejelentkeztem egy másik pszichiáterhez.

  3. Nézem a A5-ös papírkát NST után, otthon. “Flow metria negatív”…milyen flow metria? Mert, nem volt egy sem, míg NST-re jártam a Manófiúval; észrevettem volna. Ott van továbbá az elsőszülők rutinszerű gátmetszése – elhazudják persze, hogy rutinszerű – 2000 Ft-os kisműtétnek elszámolható. Köszönet az 1 év kínlódásért, tönkrement szexuális életért, megerőszakolt nőiségért, amit nekem “adott”. Hogy terapeutára mennyit költök, senki meg nem kérdezi; orvos magyarázza, ezt kell, különben…frászkarika. Dühös vagyok, keserű ettől.

  4. Ki miért olvas és kommentel újra… Engem ez most nagyon eltalált! Milyen érdekes témák egy ilyen fáramászós, bagolybábos kép alatt. Nekem is van itthon egy ilyen, lékelt fejű lerágott lábú(a kutya volt).
    Különösen örülök, hogy előjöttek ezek: az automatikusan felírt kezelések, BNO-kódok, amiért jön a pénz. Még egyetemista koromban egyszer jól megdicsértek ezért, hogy megemlítettem egy beadandóban. Szociális témában esteket kellett elemezni gyakorlat címszóval.
    És a 3+2+1-es tanárképzés, az mi? Tanulj 6 évet, hogy aztán menj árufeltölteni vagy valami totál más állásban mosd ki a gyereket a szarból, mert a végzettségeddel azt biztos jól tudod. Ha vszont szerencséd van, kapsz a szakmában állást – ismerős és protekció nélkül is 120-szoros túljelentkezéssel, de fél év után elborzadsz és otthagyod. Részt veszel egy nemzetközi önkéntes programban … és hogy rövidre zárjam, külföldön maradsz, nem is a végzettségednek megfelelő állásban keresel 4-szer többet, mint otthon és az állásinterjún sem kérdezik meg, hogy a közeljövőben tervez gyereket?
    Köszönöm!

  5. Elképesztő ez az enyingi doktornő történet. Ma reggel azon gondolkodtam, mi lenne velünk, ha nem lenne internet. Csak a szokåsos hazugságok jutnának el mindenkihez! Bár még így is kevés az olyan ember, akit ez érdekel… nagyon köszi a linkeket, és a rengeteg hasznos infót, ami a blogon van!!!

  6. Istenem…hallottam anno olyan pletykát, hogy a homeo közröhej tárgya ha nem is a Nagyváradon, de a Tömő utca környékén mindenképp. De nem baj, majd ők értenek hozzád (Te meg többet tudsz rólad 😛 Szándékosan magyartalankodok, ezer bocs. ).

    Én pl. ortopédorvosoktól kapok rendszeresen sikítófrászt, diagnózis felállításának a képessége valami elképesztően alacsony fokú náluk, több esetben sikítottam, amikor nálam kötött ki a kliens.

    • A homeoról mostanában egy tanulmányra hivatkoznak, ami szerint egyértelműen bizonyított, hogy nem különböztethető meg a hatásossága a placeboétól. Az én személyes tapasztalatom sajnos teljesen egybeesik ezzel.

      • Mesélj erről! Mire vetetted be, mit okozott? Miben nem segített?

        Aki nem érzi, hogy a fehér kenyér, a glutén, a cukor, a laktóz és általában a (gyorsan felszívódó) szénhidrát elhagyása, csökkentése forradalmian új testet, tudatot csinál, azt én tényleg nem értem. Marslakó?

        Azt megértem, ha elvan így is, ha nem hízott meg nagyon, és akkor minek bíbelődjön az útifűmaghéjjal stb., én sem szerettem meg ezeket az anyagokat igazán. Macerásak és drágák. A kókuszzsírt kivéve, amely elkerülhetetlen.

        A paleo nem gyógyszer, nem hatóanyag, nem is egy darab eljárás, hanem szemlélet és szempontrendszer, nem értem, hogy lehet placebót említeni.

        • A paleora nem mondtam, hogy placebo, nem is hallottam ilyesmiről, én a homeora mondtam. Tapasztalat? Exem “használta” magára és a gyerekekre, telefondoktorral, és azt láttam, hogy a gyerekek kicsit is komolyabb eseben végül orvosnál kötöttek ki, csak épp sokkal rosszabb állapotban (pl. erős nátha/taknyosság kombóból fülgyulladás, akármilyen betegségből nyirokcsomógyulladás, stb.) Nem, ezek konkrétan még nem jelentenék a homeo kvázi haszontalanságát, csak egybevágnak a metaanalízis megállapításaival.
          Metaanalízis. Milyen szép tudományos szó amúgy.

          • Én abszolút nem vagyon semmilyen alter-hívő, sokkal jobban hittem mindig a hagyományos gyógyszerekben, mint a homeopátiásban. Viszont nyitott vagyok, kipróbálom, ha úgy látom, ártani nem tudok vele. Amiket én tapasztaltam:
            – a ciklusomat a barátcserje homeopátiás szer határozottan javította, a peteérés a menstruáció előtti napról kezdett visszatérni a középidő felé (ovulációs teszttel mértem), a pecsételés megszűnt.
            – a lányom lázát kiskorában nagyon nehéz volt levinni, lázcsillapító, hűtőfürdő hatástalan volt, homeobogyóval sikerült. Többször is.
            – a tejelválasztás serkentésére túladagoltam a bogyót, durva csalánkiütésem lett mindkét lábamon, azt hittem megőrülök tőle (csak volt benne némi hatóanyag). Mégiscsak tudtam ártani vele…
            – uszodaszemölcs a gyerekről csak akkor kezdett múlni, amikor bogyót is használtam.

            Viszont én ritkán használom őket, általában orvosi ajánlásra és nagyon figyelem a “kezeltet”, nem hagyatkozom csak a homeora. Nem tudom, hogyan hat, tudom, hogy nem igazolt a hatása, és nem használnám mindenre, pláne nem minden helyett, de én eddig ezeket tapasztaltam.

  7. Az én életem alapvetően egy reumatológusból lett természetgyógyász segítségével változott nagyot, méghozzá nem olyan régen.
    Van remény, egyre több a nyitás, és egyre több a gyalázatos orvosi intézmény, ahova tényleg meghalni járnak csak.
    Boldog vagyok, hogy meg tudtam hozni pár döntést a testemmel, lelkemmel kapcsolatban, és hogy volt hozzá segítségem is.
    Kifogytam a jegygyűrűmből. A paleó egyébként nekem óriási öröm, én ezen a blogon találtam rá.
    Korábban úgy gondoltam, hogy uncsizó háziasszonykák látens apakomplexusa szendi gáborral a titok nyitja. Aztán itt olvastam valahol egy vitát róla, és úgy voltam vele, hogy itt nagyon értelmes emberek kommentelnek, és így olvastam utána részletesebben -angolul.
    És csak fogyok és fogyok. Pedig nem is ezért csinálom:)
    Kenem a hátamat a gyógynövényes krémmel aminek isteni illata van, és az elszúrt epidurális érzéstelenítő helyénél keletkezett diónyi dudornak nyoma sincs.
    És termelői piac, és azt hiszik 22 éves vagyok, a gombaárus bácsi szerint meg jók a virgácsaim:)
    Nekem nagyon bevált, bárki kérdezi mit tolok, nagyjából körbeírom. Aztán jön a jézusom, ezt hogy bírod ki?
    Nem is értem. Mit?

  8. Lehet,hogy hosszú lesz:nagynevű pszichológusnőnek elmondom:kivagyok a férjemre,szoptatás közben hátulról megkörnyékezett. Válasz: miért hagyta? Hagytam őt a francba. Más: 9 hetes terhesen otthon elöntött a vér. Sürgősség,fel az emeletre,azt hittem a doki csak megvizsgál,mire észbe kaptam már meg is kapart. Rendesen kiájultam,mire az ágyamban magamhoz tértem akkor jöttek a laborból,hogy né,milyen a vérképem,mi van velem? Aztán jön a nővér egy szurival,kérdezem mi az,azt mondja nem tudja,valami a vérképemmel kapcsolatos,be kell adnia ha már felszívta,különben letolják. Friss: lányom osztálytársa sárgaságos,vizeletmintát viszek a családorvoshoz hogy megnyugodjunk,sárgaságot nem tudnak kimutatni,viszont vizeletfertőzést igen. (az is lehet,hogy keveset iszik és simán csak sűrű a vizelete). Nem baj,vegyek meg egy bizonyos szirupot heroináron,itthon olvasom az összetevőket:kevés áfonyakivonat,a többi csupa sz@rság édesítőszerek,festékek,aromák,tartósítószerek. Ma megyünk ellenőrzésre,azt mondták lehet így is antibiotikumot írnak. A szirupot meg el kellett adni. A hematológusról meséltem:egyetlen laboreredmény láttán ki akarta venni a lépem. A gyermekorvos a lányomnak a vakbelét akarta kivetetni,pedig csak a stressztől volt begörcsölve,szerencsére a sebész elhitte nekem,hogy akkor is tud ilyeneket produkálni,ha hiányzik az anyja. Szóval megvan a véleményem bőven az egészségügyről,orvosokról,viszont a “kínai orvos” sem nagyon jött be. Na nem szabad beteg lenni! 🙂

  9. Orvoslátogatóhoz. Évekkel ezelőtt egy végzős orvos ismerős latolgatta az esélyeit, vagy külföld, vagy kezdeni egy kórházban alulról, vagy orvoslátogatónak azonnal mehetne. Mondom az ki? Az, aki előtted befurakszik a háziorvoshoz, aztán miatta írják fel neked a feláras antibiotikumot.
    Szép baglyok, szép fa. 🙂

  10. Érdekes amit a szülészetről írsz a posztban, én itt, a francia rendszert is lélektelennek tartom, pedig sokmindenben különbözik a magyartól. Várandósként alig látok orvost, még az elején gondozott egy igen leterhelt és ezért felszines nőgyógyász, de aztán a hatodik hónaptól kezdve a kórházba járok, ott még orvossal nem találkoztam, csak szülésznővel, alapvetően nem is fogok, még szülés közben sem, csak ha valami gond van. Így volt az elsőnél is. Nincs választott orvosom, de igazából szülésznőm se, nincs kit felhívnom a kórházban, amikor aggódok valamin. Itt jóval kevesebb a vizsgálat, mindenre legyintenek, engem ez nem nyugtat meg, folyton a sürgősségire járok, ott muszáj, hogy foglalkozzanak velem, de órákat várok. Pontos információkat akkor kapok, ha nekiállok hisztizni, sírni, már olyan nyomasztó, hogy én vagyok a “bolond kismama”, de nagyon nyomaszt, amikor legyintenek a szorongó félelmeimre. Rosszul esik, túlérzékenyen reagálok. Jó tudom, nincs idejük, itt sokan szülnek, futószalagszerűen. Az adminisztráció rengeteg időt és energiát elvesz, főleg az emberi odafigyelés rovására. Szülésnél az érzéstelenítés szinte autómatikus, csodálkoznak, ha nem kéred, aztán muszáj az oxitocin is nyilván, mert lelassul az összehúzódás, tehát egyik vegyszerre a másik vegyszer, az egész szülésből az a fő emlékem, hogy csövek vannak belém kötve és valami pittyeg körülöttem. Vannak pozitívumai is azért a magyar rendszerhez képest, itt nincs boritékozás sehol, eszébe sem jut senkinek, én utálom azt az erkölcstelen népszokást, tehát jó, hogy legalább ezen nem kell frusztrálnom magam, és technikailag igen jól felszereltek a kórházak, látszik, hogy van pénz az egészségügyben, legalábbis múszer (és gyógyszer) szinten.

    Ezzel szemben a védőnői hálózat kellemes meglepetés volt, itt nem kötelező, ha akarsz, te mehetsz hozzájuk, vagy kérésedre mennek házhoz. Nekem rengeteget segítettek, meghallgattak, 100x is válaszoltak a kérdéseimre, rámtelefonáltak, amikor látták, hogy gáz van, meghívtak mindenféle baba-mama programra. Támogattak a szoptatásban (itt sok nőt simán lebeszélnek a szoptatásról, a kórházban rögtön adnak tápszert a gyereknek). Hordozópártiak, összességében emberibb a hozzállásuk (ismerve az itteni rideg-hideg, uniformizáló közoktatást és az óvódai rendszert, egészen meglepő a kontraszt). Van pszichológusuk, gyerekorvosuk is. Sőt, most a védőnőknél találtam egy olyan szülésznőt, aki kedves, figyelmes, nem legyint a hülyeségeimre. Ő írt fel homeopátiás szert, már kontaktusban van a pszichiáteremmel is. És rámtelefonál, ha nem jövök, hogy mi történt. De ő sajnos a kórházba nem tud elkisérni, az egy másik “rendszer”,és itt nincs rugalmasság.

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s