játszma karácsony előtt

Az a nagy helyzet, hogy ha belemész, akkor szívni fogsz.

És belemész, mert nem ismered fel.

És aztán ki vagy akadva a szívás miatt, és akkor már felismered, mi történt, de ez egy kicsit sem ment meg attól, hogy legközelebb is belemenj ugyanabba.

Fel van ismerve pedig, de olyat mond a férjed, hogy az változásnak tűnik, “ez már nem az”, vagy fogadkozol, hogy most majd okosabban viseled a helyzetet, fel vagy te vértezve.

De akkor is szívsz, ugyanúgy.

És mivel tudhatnád előre, mi lesz (elárulom: ugyanaz), egy kicsit vicces vagy, amikor ugyanúgy kiakadsz.

Olyan nagyon ne csodálkozz. Hiszen belementél, újra. A magad ellensége vagy. Fel kéne nőni, és a saját hogylétedért felelősséget vállalni. Konfliktus árán is.

Hányszor eszel még olyan sütiből, ami nem is ízlik?

Hányszor asszisztálsz még ahhoz, hogy anyád mennyit süt-főz-takarít?

Hányszor kell még elmondanod, hogy te vegetáriánus vagy, vagy épp laktózérzékeny?

Hányszor hallgatod végig, hogy a túlsúlyodat vagy épp a lefogyásodat elemzik ki hatalmi helyzetből, esetleg viccelődve?

Nem azt csinálod, ami neked jó, sőt: főleg nem azt csinálod, sőt: amit főleg csinálsz, az teljesen ellentétes azzal, ami neked jó. Engeded, hogy innen-onnan nyomasszanak, lecsípjen elemi érdekeidből ez is, az is, egy kicsit megéled, hogy te tudsz alkalmazkodni, jó fej vagy, aztán meg nem érted, mitől vagy ilyen kifosztott.

Mi az a pókháló az arcodon, amikor tükörbe nézel.

A játszma olyan, szabályszerűségekkel leírható, ismétlődő helyzet, amelyet a két vagy több résztvevő valamilyen lélektani előny érdekében folytat, és bár számszakilag nyereségük van, igazából mindannyian vesztesei, tehát amit csinálnak, összességében nem válik senkinek a javára, vagy csak valami torz módon, tehát mondjuk valaki a hatalmaskodásban vagy a mártírságban leli örömét. A fel nem ismert játszma, a felismert, de folytatott játszma kieszi belőled azt, ami eleven és őszinte, és harmincpár éves korodra sóhajtozó, elégedetlen, űzött valakivé változtat, aki nem is érti, mi baja. Aztán pedig már aktívan kezdeményezi a játszmákat, az elvárósdit, a mártírságot, a “hát igen, de…” beszélgetéseket.

Például az én családom egy nyikkanással nem kérdezi hónapszám, mi van velünk, és nem azért, mert én elrejtőztem. Soha nem reagál semmire, ami tudható rólam, a facebookon sem, nem vesznek részt sem örömeimben, sem bánatomban. Az elmúlt négy évben egyszer fel nem merült, hogy nekem mi a foglalkozásom, miből élek, és nem hangzott el a blog szó sem, ami egy elég szembeszökő sikersztori, és amiért tapsvihar és médiajelenlét közben kaptam díjakat, kivéve az őszinte sógornőmet csetbeszélgetésben, meg apámat, aki viszont jobban tudni és korrigálni járt ide.

De egyébként ez 2010 óta így van, amikor Jánosnak volt a mellkasfelnyitós műtéte, akkor éltem át először, hogy teljesen egyedül vagyok. A bajban van két családtag, aki segít, amúgy és a főbb szereplőktől szemrehányások és elvárások vannak, kibeszélnek anyósommal, híreket szállítanak, kilincsre akasztanak nemszeretem kajákat, vádaskodnak és önfelmentenek meghökkentő energiákkal. És ha segítenek, abból meg valahogy borítékolhatóan sértődés lesz.

Oké, mondhatjuk, ez kölcsönös, én se annyira tudakozódom meg gratulálok, főleg nem segítek, és hát mindenki annyira a saját életét éli, megvan a maga baja, kicsi gyereket nevel meg minden. Nem is valami erősek a mi családi érzéseink és hagyományaink: tíz kilométerre nem megyünk el a másikért, vagy ők egymáshoz igen, meg együtt síelnek, de én ebben nem vagyok benne, úgy intézik, hogy ne is tudjam meg.

Ünnepek? Legalább karácsonykor? Szerintem vagy összehozzuk a találkozót év közben, akart és vállalt módon, kis körben, érdeklődésből és beszélgetés céljából, vagy ha ezt nem tesszük, akkor bizony mi nem vagyunk egymásra kíváncsiak, és akkor nem hullunk bele a mások által megszervezett szenteste karjaiba sem. Ahova minden előzetes egyeztetés ellenére mindig mégis visz mindenki sok-sok ajándékot mindenkinek, és ez roppant kínos, és hát van három testvérem, házastársakkal, tíz unoka, és az unokatestvéreim, házastársakkal, meg az ő gyerekeik, nekem ez nem fér bele, és nem is érzem őszintének.

Szóval én sem jeleskedem, na de én nem is várok el semmit, én el tudom fogadni, hogy akkor ez van, hogy nem nagyon van semmi. De miért kell forszírozni a látszatünnepségeket, én nem értem.

A család ugyanis ünnepeket szervez, de úgy, hogy egyeztetnek egymás között, majd anyám, az egész motorja, nekem bejelenti a helyszínt, időpontot, és nagyon szívhez szólóan mondja, hogy olyan ritkán látja a gyerekeket, és úgy szeretné, ha ott lennénk, és ugye ott leszünk. Soha fel nem merült, egészségesebb időkben sem, hogy őt az egyik fia, rokona ide elhozza, ha látni akarja a gyerekeket, pedig sokszor kértük ezt. Én meg annyira utálom, hogy rituálisan meg kell jelennünk, és ott minderről hallgatni, amitől egy időben komolyan üvölteni tudtam volna, hogy azt el nem tudom mondani.

Soha senki meg nem kérdezte, nekünk mikor, hogy, hol lenne jó az ünnepség, mit szeretnénk, szülés után sem, nagy betegség idején sem. Most sem. Vagyis menjek ködben biciklivel, busszal a gyerekekkel, vagy nem tudom. Valahová, ahová nem akarok, mert hétvégén pihenni akarok, és mert ott nem jó nekem. Mert az unoka-kártyával vagyok odarángatva, és enyém a hiszti, enyém a macera, és akkor apámat még nem is említettem, aki számomra hihetetlenül nyomasztó.

Ünneprontók vagyunk, ha 25-én kicsi gyerekekkel nem vonatoznánk ki egy hatalmas, zörgős hőlégfúvóval kibírható játszóházba a nagycsalád kedvéért. És de kár, mert de jó volt.

Nem kaptunk választ akkor sem, amikor János még élt, és mi hívtuk a többieket (akik mind autóznak) karácsonyozni az otthonunkba, hogy az se legyen, hogy mi csak elfogadjuk a vendéglátást. Nem volt szavunk, ránk az alkalmazkodás maradt.

Ezeken az ünnepeken sokan vagyunk, nagy a zsivaj, kicsi a hely, a középső tesóm vicceseket mond, Horthy leng finoman az asztal felett, sok finomság van (ez nem zavar, se süti, se kenyér, se krumpli nem zavarna), és biztos élvezik a gyerekeim, de azért ilyenkor eszkalálódnak komoly életmód- és értékrendbeli különbségek: játszunk-e nyolcévesen macskafeldarabolós videójátékot, vagy inkább mégsem? Szükség van-e ajándékként olyan tárgyakra, amelyek másnak nem kellenek? Milyen érzés évszám hallgatni egy tudottan “ballib” családtagnak az agresszív, gyűlölködő jobberkedést és esetenként a zsidózást? Mindig helyre téve lenni, hogy én nem tudhatom, én elvakult vagyok, holott én vagyok a legképzettebb családtag? Ma épp a menekültkérdést úszom meg, biztosan.

Úgy teszünk, mintha működő család volnánk, csak hát a hétköznapok forgatagában sajnos nem jut idő. Az igazság az, hogy tökéletesen leszarjuk egymást, és nagyon másfelé alakultunk értékrendileg.

Esetleg: ők működnek egymással, csak én vagyok a kakukktojás, az ehhez hasonló felvetéseimmel? Idén húsvétkor tőlünk harmincöt kilométerre volt a buli, és nagyon mondta anyukám, hogy “legyen együtt a család”, kaptam nagyon vidám, cseppet sem manipulatív üzenetet is, hogy én annyi helyre mászkálok, a családomra nem vagyok kíváncsi? Menjek vonattal, kimennek elém, és anyám meg fizeti a taxit innen az állomásig. Én pedig erre nem mondtam semmit, és nem mentem.

Most éppen arra tekintettel kéne mennem egy hétfő délutánra szervezett mikulásozásra (de mintha mégis ma lenne, programváltozás?), hogy anyám már nincs jól. És akkor én dönthetek, hogy így már belemegyek, vagy így sem.

És én is elkezdhetném a játszmában a magam szerepét, hogy nekem ilyenkor macerás a nagyot az apjától kikérni, bonyolult hétköznap a három helyről összeszedett gyerekekkel odamenni és hazajönni, és a valószínű cukordózistól agyonpörgötteket lefektetni, és autótlanul meg végképp, vagy szívességet kérni, az se könnyű. De nem ez a lényeg, hanem az, és mára tisztán látom ezt, hogy nekem egy ilyen ünnepség nyűg, amibe csak bele vagyok manipulálva, és a békesség kedvéért, a többiek kedvéért megyek, ha megyek.

De hát a gyerekek, az ablakban a Mikulás, mondaná anyám, hogy örülnének, és megfosztom a gyerekeimet az unokatesóitól.

Ezt külön kedvelem, az iskolában is: a Szülő, Akinek Szempontjai Vannak bekussoltatását azzal, hogy de hát a gyerek szereti, nem? Tiszta zsarolás. Ha így gondolkodnánk, reggeltől estig Milkát ennének és diznit néznének. Ha tényleg fontos, hogy együtt legyünk, miért nem lehet igazabbul, demokratikusan beszélni, odafigyelve arra, amit a másik mond? És ha ez nem megy, miért játsszuk el, hogy minden rendben van, ez egy működő közösség?

És azt ki bogozza már ki, hogy én azért lettem-e nemjófej ezekben a helyzetekben, mert annyi szar családi nyaralás, nyomasztás, ciki helyzet volt már, annyiszor mentek mennybe a rovásomra a sógornőim, annyiszor voltam láthatatlan, lesajnálva, “téged is megtűrünk” módon kezelve hatéves korom óta, vagy én eleve összeférhetetlen és hálátlan vagyok, meg ide kiírtam a családi sztorikat és mindenki olvasta, és mindenki döbbent, és megérdemlem? Mindegy, ez itt az én életem, az én időm, és még e probléma átgondolására sem szeretnék sok sóhajt és időt áldozni.

Ne menj bele játszmákba. Ha belemész, ne sírj, hanem tudjad: belementem, és ez a rossz közérzetem oka. Ha ugyanis egy kicsit nem mész bele, aztán meg mégis belemész, amikor a másik stratégiát vált: elővesz valami erősebb eszközt a játszma fenntartása érdekében, akkor a játszma durvulni fog. Kijátsszák ellened, hogy érinthetetlen a karácsony, a család, a szülő iránti hála, az elfogadott szívességek, a gyereked öröme. Magad idézed elő, hogy anyád szarul legyen, vagy a szarullétét erre használja.

Én ezzel az egésszel számot vetettem ezen a különösen hosszú éjszakán, félálomban, s arra jutottam, hogy minél többet megyek anyámhoz, amikor ráérek és nem stressz, mondjuk délelőtti edzés előtt, és kezdeményezem is a találkozót azokkal, akikkel szívesen vagyok, de egyébiránt következetes leszek: össznépi, energiát igénylő találkozókra a hagyomány kedvéért nem megyek, amíg marad ez a szitu, hogy nem kérdeznek meg, hogy nekünk hogy volna jó, és nem számítunk.

110 thoughts on “játszma karácsony előtt

  1. Én 3 napja rágódom azon, hogy most akkor hogyan fogok másodjára is nem-et mondani a húgomnak, úgy, hogy most akkor meg is értse (vagy legalább felfogja) és ne ignorálja automatikusan az én szempontjaimat arra vonatkozóan, hogy márpedig idén 24-én miért nem lesz együtt a “család” (sose voltunk az, sőt szerintem mi vagyunk a legszarabb család a világon..) és nem, most nem velük, meg a nagymamánkkal fogom tölteni azt a napot, hanem kivételesen a párom családjával és majd nagymamához megyünk másnap. Ők meg ha annyira látni akarnak, és annyira számítok, akkor kivételesen várhatnak még egy napot az elutazással és megvárhatnak. De azt ugye nem, mert még a végén az ő kényelmes kis programrendjük borulna, hát minden évben így volt eddig!
    A párom meg eddig minden évben hozzám és ilyenformán hozzá alkalmazkodott, és a húgom természetesen utálja, azt aki engem meg szeret, de azért mi az, hogy idén 24-én nem lesz ott ő sem?? Hát az a nagy helyzet, hogy az ő családjában sokkal inkább van helyem nekem is és szeretek velük lenni ellenben a sajátoméval, akiknek nem sok jót köszönhetek agresszión, bántalmazáson és manipuláción kívül. Már mindenkivel tudtam úgy konfrontálódni a családomban, hogy vissza tudtam nyerni emberi méltóságom és tudják hol a határ, kivéve a húgomat. Nagykarácsony lesz ez most azt hiszem. Most ő jön, mert csak húzogatja azt a kib.. gyufát!
    Éppen lebegek a játszma színhelye előtt, magas labda előttem, húgom türelmetlenül várja, hogy mikor lépek be a szépségesen berendezett arénájába, ahol valóra válhatnak elképzelései és nyugtázhatja, hogy a nővére mégiscsak a régi, megmaradt az ő kis játékszere, akit anyuval-apuval együtt lehetett nyúzni. A karácsonyunk is legtöbbször arról szól, hogy ő nagyon akar valamit, amit én nem, de szerinte nekem kötelességem úgy ahogy ő látja jónak és semmi sem szent ahhoz, hogy elérje, amit akar. Szeret felhasználni engem, imádja ha irányíthat, ha engem áldozatszerepbe tolhat. Egy ideje ez már nem megy, sok víz lefolyt tavaly óta a Dunán, ezt nagyon jól érzi, csak nem volt még kellőképpen éles szitunk, de keresi kitartóan a fogást. Nem lesz fogás. Hacsak nem egy jó kis halászlé “anyósomnál”:))) istenem de jó érzés ezt így kimondani; nem eszek veletek idén halászlét, mert nincs hozzá kedvem!
    🙂

  2. Mindenki gondolkodjon el, hogy foglalkozna-e, kapcsolaban lenne-e a családtagjaival, ha nem lennének rokoni kapcsolatban. Ennyi. Engem a macskám jobban ismer anyámnál.

    • Ez rímel arra, amit én szoktam mondani. A vérség nem kötelez, csak ha azon túl is megáll a helyzet. Nem tudni, kik lesznek a családtagjaid, nekem a család, mint alapegység nem szent dolog. Szeretem a testvéreimet, mert úgy ismerem őket mint senki mást. Az ismeret számomra többé-kevésbé szeretet. De nem szent kötelék ez, van olyan, amelyiket nem választanám társaságnak, és olyan nem vérszerinti kapcsolatom is, akit testvéremként szeretek. Már ha az utóbbi kitétel megállja a helyét az eszmefuttatás után 🙂

    • Ez nagyon érdekes, mert a családtagok más emberi relációkban meglepően normálisak tudnak lenni, kellemes beszélgetőtárs, kultúrált munkatárs, jó szomszéd stb., csak a családon belüli hatalmi játszmákban borzalmasak.

  3. “…nézz körül az ismerőseid körében, hányan szenvednek kábé poszttraumás stresszben, valahányszor hazalátogatnak, de nem merik nem csinálni, és ha megkérdezed, rád támadnak, hogy de azért ez szeretet. És üvölt belőlük az összes érv, amivel az évek során a világ ezt beléjük verte.

    Egy idegentől többet elvárunk a szeretetért, minthogy adjon enni, miközben ecseteli, hogy semmirekellők vagyunk, vagy bocsánatot kérjen, miután elvert minket. Egy szülőtől, akitől függtünk, ezek a morzsák maga a “szeretet”. Halálra is éheztethetett / verhetett volna.”

    http://oriblog.blog.hu/2015/10/07/hetkoznapi_csicskasagok_3_stockholm-strategia

    • Uramisten! Most esik le, hogy mi konkrétan poszttraumás stresszben szenvedtünk 2 hétig az anyósoméknál tett kötelező nyári látogatás után. Mert az unokák miatt muszáj ott tölteni pár napot ugye. Ha egy napra felugranak hozzánk, akkor még elviselhető. De náluk voltunk 3 napot, és utána 2 hétig szenvedte a kapcsolatunk. Onnan indulva, hogy együtt sírtunk a férjemmel odáig, hogy utáltuk egymást, mert én hagyjam már abba a sérelmeim sorolását és a szülei szidását (nem szidtam, elemeztem), mert ez neki fáj a legjobban a világon, hogy ilyenek, de mégiscsak a szülei. Egyébként midig sikerül csak pont annyira bunkónak lenni, hogy mi legyünk a köcsögök, ha kilépnénk az egészből. Lábujjhegyen járunk, várva, hogy mikor robban valami mondvacsinált konfliktus, ami leginkább arról szól, hogy szar szülők vagyunk. De a gyerekeink persze cukik, és édesek és lehet őket mutogatni a szomszédoknak, és igényt tartanak rájuk pár napra. Közben meg nem is ismerik őket igazából, és fogalmuk sincs a kis lelkivilágukról. A háromévesemnek gazdagabb a lelkivilága, mint nekik együttvéve.

      Most úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Ha jönnek, jópofizunk. A karácsonyt most úgy oldottuk meg emiatt, hogy nem megyünk sehova, aminek örülök is. Jó lesz itthon együtt. Majd ők jönnek egy napra, de baszki nem megy az, hogy miattuk az én szüleimet, testvéreimet is büntessük hosszú távon, ahol tényleg szeretünk lenni, és akikkel jó és meghitt együtt lenni. Mert ha egyik helyre megyünk, akkor muszáj a másikra is. Vagy titkolózunk… Miért? Hogy lehet ebből kitörni? Anyósomékkal egyszerűen nem lehet vállalni a konfliktust, mert annyira khm egyszerűek… Az a baj, hogy úgy érzem vagy nyelünk vagy teljesen megszakítjuk a kapcsolatot, megbeszélés nem létezik az ő fejükben, csak a nyomasztás, zsarolás, nagy ajándékok az unokáknak (hiába mondjuk, hogy nem kell). De megéri a poszttraumás stressz és hogy ilyenkor mi menjünk rá? Rohadtul nem. Tanácstalan vagyok. Jó olvasni, hogy páran ki tudtok lépi ebből. De én most azt érzem, hogy abszolút hozzuk a stockholm-szindrómát és még nem látunk ki belőle. Még jó, hogy legalább messze vannak és a hétköznapjainkba nem folynak bele.

      • Már mások is írták: aligha lesz teljes szakítás. Meghúzzátok a határt, ők meg elkezdenek keménykedni, de ha a határ nem mozdul, akkor beletörődnek (persze úgy,hogy folyton próbálják tágítani). Sértődés lesz, haragszomrád, aztán mégis engednek, ha kénytelenek lesznek. De persze a gyerekeket próbálják manipulálni, amiből a vége az lesz, hogy ha meg akarjátok őket ettől védeni, akkor nem mennek oda a gyerekek, legfeljebb “felügyelet” alatt. Nehéz ügy mindenképp, de el kell dönteni, mi, ki a fontos? Ti és a gyerekek, vagy a szülők és a látszat.

        • (Bocsi. valahogy elküldődőtt menet közben…)
          Pl. HA mi hívjuk őket szülinapi ebédre, akkor ne állítson be 2 heti kajával, és amennyiben mégis, akkor azt a kutya fogja y milyen szí. Egyszer bemutattam neki, hogy milyen szívesen eszi a kutya a túrós sütijét. Azóta nem hoz semmit, amit nem beszéltünk meg! 😉
          Ez szerintem azért van, mert érzi, hogy, ha feszegetné a határokat, akkor ő maradna kívül!

          Update:
          Most hívott, a játék nagykerből, hogy ő ezt, meg azt venne a gyerekeknek karácsonyra, de annyira jófej, hogy az áldásomat kéri. Meggyőztem, hogy ha kifizeti, amit a kosarába tett, az menni fog a szegény gyerekeknek. A pénztártól ment vissza…
          És harag azért nincs, mert nem vagyok ám közben bunkó. Nagyon kedvesen tudom mindezt előadni, abban a stílusban, amiben ő kommunikál, mert azt érti. Engem meg ez szórakoztat (nem gonoszan), azóta amióta átlátok a játszma lényegén. De én ezt már 6-7 éve tökéletesítem…

        • Igen, én is ezt érzem megoldásnak. Most az van, hogy nyáron majd a kicsik mehetnek 2 napot mondjuk, de mi nem akarunk ott lenni. Ezt majd be kell adni valahogy. Úgy csinálnak, mintha nekünk szükségünk lenne rájuk, holott nincs. Nem vesznek részt igazából az életünkben. Ők még nem értik, hogy nekik fontos, hogy az unokák lehessenek náluk és szeressék őket. Sajnos vagy nem sajnos nem tűnne el túl sok dolog az életünkből, ha ők nem vennének részt benne. És pont úgy van, ahogy írod, hogy tartok a manipulálástól is, pedig nagyon kicsik még a gyerekek, de vannak annyira értelmesek, hogy már most érzékelik a különbségeket. Nem lehet megvenni őket ajándékokkal. Nincs szükségünk arra a feszültségre, ami olyankor jön felszínre, ha mi ott vagyunk, mintha olyankor csapdába kerülnénk. Nagyon durva. Csak nem feltétlenül az én dolgom ezeket a határokat meghúzni, mert nem az én szüleim és ha mindig én kezdeményezem, hogy akkor most így és így legyen, akkor ugye én vagyok a köcsög… A férjem meg még nem tette teljesen rendbe magában ezeket a viszonyokat. Fáj neki nagyon.

      • elia, ez kemény dió és nagyon ismerős.
        Mi 4 év házasság alatt jöttünk rá, hogy anyósomból mik törnek elő időnként, ami valahogy leginkább rajtam csapódott. Azzal lett ennek vége, hogy a férjem tudatosította magában, hogy ugyan a szülei nagyon szeretik őt “a maguk módján”, de ha nem fogadják el, hogy saját életet, családot alapított, amit úgy akarunk megélni, ahogy jónak látjuk, akkor nem kötelező tartanunk a kapcsolatot. Ebbe beletartoznak az unokák is, úgyhogy velük sem vagyunk hajlandóak zsarolva lenni. Ezt azután a férjem közölte a szüleivel is, vagyis ők döntenek, ezek alapján, amit mi tudomásul veszünk.
        Persze ettől még ők olyanok, amilyenek, de nem engedünk a manipulálásnak, és egyenesen kommunikálok ezek után én is. Pl. HA mi hívjuk őket szülinapi ebédre, akkor ne állítson be 2 heti kajával, és amennyiben mégis, akkor azt a kutya fog

      • (Bocsi. valahogy elküldődőtt menet közben…)
        Pl. HA mi hívjuk őket szülinapi ebédre, akkor ne állítson be 2 heti kajával, és amennyiben mégis, akkor azt a kutya fogja y milyen szí. Egyszer bemutattam neki, hogy milyen szívesen eszi a kutya a túrós sütijét. Azóta nem hoz semmit, amit nem beszéltünk meg! 😉
        Ez szerintem azért van, mert érzi, hogy, ha feszegetné a határokat, akkor ő maradna kívül!

        Update:
        Most hívott, a játék nagykerből, hogy ő ezt, meg azt venne a gyerekeknek karácsonyra, de annyira jófej, hogy az áldásomat kéri. Meggyőztem, hogy ha kifizeti, amit a kosarába tett, az menni fog a szegény gyerekeknek. A pénztártól ment vissza…
        És harag azért nincs, mert nem vagyok ám közben bunkó. Nagyon kedvesen tudom mindezt előadni, abban a stílusban, amiben ő kommunikál, mert azt érti. Engem meg ez szórakoztat (nem gonoszan), azóta amióta átlátok a játszma lényegén. De én ezt már 6-7 éve tökéletesítem…

  4. Nem is tudom, mi a jobb: ezen egy jót gondolkozni, vagy azonnal idetenni ami eszembe jut. Vagy gondolkozva azonnal idetenni.. ###1.) Évtizedekkel ezelőtt kiborított rítus, az azon lovagoló kereskedelem, a hajsza, azért a néhány óráért, melynek kiüresedett volta látványosan irritált mindenkit. “De itt a szeretet ünnepe lesz akkor is, ha mindenki beledöglik” olvastam valami idétlen karikatúra aláírásaként. ###2.) Kényszer találkozások, elvártak, kikerülhetetlenek, kizsaroltak. Akár csak egy mail, vagy sms annak, akit ezért-azért pokolba kívánok, fárasztó, nemhogy felaggassam lelkem karácsonyfájára (dísznek!). Egyszer durván felrúgtam az egészet – egyszerűen sztrájkoltam, elég, nem vagyok hajlandó. Hát.. nem volt jó. ###3.) Mégis (további évtizedekkel ezelőtt), ez maga volt a csoda, számoltuk, mennyit kell aludni. Nem tudom, ki, és hogyan töltötte meg olyan tartalommal, melynek csoda-emléke máig hat, és már nem tudjuk a varázsigét. Vagy nem is volt? ###4.) Utolsó stációja halódó kapcsolatoknak, melyek baromira nem, de azért mégis. Fárasztó jelenléttel, vagy ál-díszes e-megemlékezésekkel.

    • A négyes már majdnem szintézis.
      Én is átmentem sokféle stáción. Mostanra annyi területvédő konfliktuson vagyok túl a családdal, hogy rájöttem, félnek tőlem. Sokszor nem voltam elegáns, és néhar talán túlzó is, de az kiderült, hogy én félek legkevésbé a konfliktusoktól a családban, és az évek munkája azt a gyümölcsöt hozta, hogy már nem kezdenek ki velem. Apró beszólások előfordulnak, amiken vagy átsiklok, vagy visszaszúrok én is, és tovább nincs. Már nem próbálják jobban tudni, tanácsot adni. Már nem jöhetnek nagyon azzal sem, hogy majd te is megtudod. Szerencsére elég messze vagyunk egymástól ahhoz, hogy komolyan zavarjuk egymás köreit. Mikor segítség kell, disznóvágás, meggy/cseresznye szezon, birsalma, szállás, akkor és odateszem magam szó nélkül. Ha nekem kell segítség, kérek. Egyébként nem telefonálok, nem udvariaskodok. És nem érdekel, hogy kibeszélnek egymás között. Az az ő dolguk. Én a magamét megteszem. De többet nem. És mostanra néha még élvezem is a családi együttlétet. Idén én leszek a vendéglátó. És örülök neki. Pedig tudom, hogy melyik, mire fog beszólni. Nem fájnak már.
      Persze azért ehhez az is kellett, hogy nem kifejezetten rosszindulatúak, csak simán “normálisék”.

  5. Az van, hogy köztem és a családtagok között is hatalmas értékrendbeni szakadék tátong és bizony sokszor vitába fulladnak a családi események. A család legkisebbjeként még mindig szeretik nekem megmondani a tutit és ignorálni a szempontjaimat. Idén nyáron először fogtam magam és sarkon fordultam egy ilyen eset után és hónapokig nem beszéltünk. Azt érzem nem tudok érdemben mit kezdeni ezekkel a különbségekkel, vitatkozni vagy hallgatni és jó pofizni nem akakrok, csak viszi az energiámat. Engem látni és megérteni sosem fognak, rájöttem, hogy nem tudnak érdemben odafigyelni másokra, nem látnak ki a saját narratívájukból és nem is nagyon kíváncsiak rám, bár ezt sosem vallanák be. Tudom, hogy nem gonoszságból teszik, ők egyszerűen ezt a működés módot sajátították el. Azthiszem csak bizonyos távolságból tudok valamiféle normális viszonyt kialakítani velük. Sokat vívódtam azon, hogy megléphetem-e ezt, nem leszek-e ettől rossz vagy hálátlan. Végül arra jutottam, hogy megpróbálom magamban rendezni a velük kapcsolatos érzéseimet és megyek tovább a saját utamon.

    • Ez nálunk és épp ugyanígy van, rengeteg ismerős helyzetet látok Éva posztjában is és ebben a hozzászólásban is.
      Három éve hazamentem karácsonyra, és anyám megpróbált betrükközni a családi vizitbe, holott egyértelműen megmondtam, hogy nem akarom. Hozzá mentem haza az öcsémmel, legyen ennyi elég. Oltári botrány lett, azt üvöltötte nekem, hogy “neked nem fontos a családom”. Ekkor elgurult az én gyógyszerem is, megkérdeztem, hogy az a családja-e, aki minden adandó alkalommal átgázol rajta és semmibe nézi. Mert eddig úgy tudtam, én meg a tesóm vagyunk a családja. Hát.. tévedtünk. Akkor 20 perc alatt összepakoltam és visszajöttem Bp-re, megszöktem a kötelesség elől. Ebből is problémázás lett, persze, mintha számítottam volna bárkinek valaha bármennyire. Tudtam, hogy a “béke” kéne nekik, meg a látszat, de akkor nem voltam úgy, hogy ezt meg tudjam adni.
      Aztán “megbékéltem”, lefordítva nem tudtam mit kezdeni nagyapám halálának állandó lebegtetésével, pedig őt sem érdekelte a személyem sosem. Szép ünnepek lesznek idén is. Bár az én döntésem, tudom.

      • Sajnos az ember a családját nem választja viszont szabadon dönthet arról, hogy lazít a kötelekékeken ha úgy kívánja a helyzet. Talán ez nincs elégszer elmondva, hanem inkább a riogatás megy, meg szentimentális facebook posztok…

        • Ezt már megléptem. Évente egyszer megyek haza, ha nem hívnak, nem beszélünk – és nem hívnak. Anyámmal beszélek, ennyi elég.
          Tudomásul vettem már rég, hogy nem vagyok elfogadható számukra, maximum, ha a látszat fenntartásáról van szó, szóval ennek a klubnak nem is akarok tagja lenni régóta. Riogatni meg nem tud senki, mert nincs mit elveszítenem ezen a téren, bár halállal tudnak néha manipulálni, de az az én saram inkább. Az öcsémen kívül, de őt meg szerintem csak a halál tudná elvenni, annyira bennünk van a kiközösítettek szövetsége.
          És igen, sokan tényleg nem jutnak el odáig, hogy egyébként nem kötelező olyanokkal lenni, akikkel nem jó, akkor sem, ha családtagokról van szó. Bár ehhez erő kell, mi tagadás.

    • “nem gonoszságból teszik”, én ezt nagyon sokáig hasonlóan gondoltam, lehet, hogy most tévedek, de szerintem az ilyeneket csak valami eredendő rosszindulatból lehet megtenni a másikkal és azzal a szándékkal, hogy nem számít mi lesz, nem változtatok, nem figyelek, takargatok, maszatolom a közös valóságot, csakazértis újra és újra úgy cselekszem, miközben tudom, hogy ártok a másiknak. Hogy nem figyelek a szempontjaira, hogy játszadozom vele, hogy direkt nem veszem figyelembe, lenézem, használom, nyomom, erőszakoskodok vele. Többnyire önzés, irigység van mögötte. Na nehogy már neked jó legyen..Tök mindegy miről van szó, mintha ez lenne valami mozgatórugója az egésznek.
      Én úgy éreztem, hogy csak nyugtatgatom magam azzal, hogy nem tudják mit csinálnak, meg ezt tanulták el, ezt szokták meg sattara. De a végén mindig oda lyukadtam ki, hogy basszus, akkor én miért nem teszem velük? És miért vannak olyanok, akik szintén nem teszik velem, pedig ők sem piskóta mód nőttek fel? Én miért tudok rájuk figyelni és miért nem bántom őket folyton? Pedig én is ezt láttam, ebben nőttem fel. Nincs mentség. Én igazándiból gonosznak látok minden ilyen embert, mert szándékosan nem akarja felismerni, és vesz róla tudomást, hogy mit okoz a másiknak a szarságaival. Bocsánatot is lehetne kérni, de ők nem tudnak és nem véletlenül. Pontosan tudják ők, hogy mit csinálnak csak jó és kényelmes ez így nekik, amíg a másik meg hagyja magát.

      • Igazad van. Nem lehet mindig mentegetni őket, hogy hát szegények csak érzelmileg sivárak, és így fejezik ki a szeretetüket, nem tudják mit tesznek. Nem, nem és nem. Tudják, és megteszik, mert megtehetik. És mi hagyjuk. Most már erősödtem annyit, hogy nem fogom hagyni. Sem magamat, sem a gyerekeimet. Nem lesz egyszerű, de muszáj kiállni és kilépni ezekből a játszmákból.

  6. Nálam annyira nem téma a karácsony_szilveszter_húsvét stb.ünnep,hogy pl.húsvétkor képes voltam üresen hagyni a hűtőt, a boltok zárva,mégsem haltunk éhen. Tavaly karácsonykor lányom rettenetesen kiborított,a fenyőt beb….sztam a sarokba,kezébe nyomtam a dobozt a díszekkel,hogy ha feldíszíti lesz fája,ha nem nem. Idén októberben játszott karácsonyost,hagytam. A szülinapja róla szól,azt megünnepeljük rendesen. A családdal kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk,nincs ajándékozás,felhajtás,egy közös vacsora,kész.

  7. Mikor apám meghalt 13 éves koromban, véget értek ezek a kényszeres rokoni összejövetelek. Előtte sem volt sok, amúgy. Egy van most, minden évben, persze ott is van játszmafelelős, de a többiek miatt érdemes menni. (Nem az én rokonaim, közülük csak anyámékkal járunk össze, velük meg laza, és nem kell 24 -én menni pont. Nálam sosem volt nagy karácsonyi összeröff, nincs is akkora asztal. Van, aki ezt valamiféle felnőttségi kritériumnak kezeli, hát akkor remélem, én még jó sokáig gyerek maradok.
    Valahogy az osztálytalálkozókkal is így vagyok, nem megyek, mert ha lenne miért, tartanám az illetővel a kapcsolatot enélkül is. De nem. Akkor minek? Mustrálni, hogy ki mire vitte? Eszemben sincs.

  8. Ugyanez van nalunk is, amit tobben is leirtatok. Megy a mosolygas meg a “jaj de szep karacsony, milyen jo lesz, sok kaja, beszelgetes.” Kozben testkozelbol tapasztalhattam meg mindazt, ami mindig tortenik, ha osszeul a “csalad.” Csak nehany dolog:

    – Nagyanyam es anyam beledoglik a fozesbe es a sutesbe. Mindketten gyulolik, dehat “kell”. Nyugosek, faradtak, nem akarjak, rengeteg etelt csinalnak, kajalas utan pedig ok mosogatnak el, a vendegek lelepnek nagy sebbel-lobbal, amikor segiteni kene. Es ha esetleg segiteni kellene valamiben, akkor nem is jonnenek el, sot megszuntetnek a kapcsolatot es mar be is dobtak nehanyszor az “akkor nem latod tobbet az unokadat” kartyat. Sakk-matt.

    – Az asztalnal kinos, nagyon kinos nyogvenyelos beszelgetes arrol, hogy kivel mi tortent az elmult evben, de nehanyan nem akarnak megosztani magukrol semmit a tobbieknek (peldaul en is), ezert rettenetesen ugyetlen sztori es viccmeseles kezdodik. Amikor ez a tema is kiffulad, akkor jon keresztapam reszerol a zsidozas, a politika, a jobberkedes, meg hogy hordjunk mi is arpadsavos zaszlot, es hogy mindenki aki maskepp gondolkodik, a Dunaba kell loni. (Neki amugy senki nem mer nagyon ellentmondani, mert kicsit gyengek az idegei es o is megcsinalja hogy megszuntet minden kapcsolatot, ha nem az o akarata ervenyesul. ) Neha elereszt egy-egy vegtelenul szexista beszolast, vagy azt, hogy a haracsolo noknek el kell vagni a torkat, vagy nem ferfi aki nem teszi helyre az asszonyt

    – Na ezutan elkezdodik a kiabalas meg a vita, ha van, es itt mar ott vagyunk, hogy mindenkinek szar kedve lesz, ha eddig nem volt.

    – Utana talalomra kivalasztanak valakit, akit baszogatni lehet, akinek meg lehet mondani, hogy mit csinaljon. En es a ket testverem orokre azok leszunk, akik kioktathatoak es elnyomhatoak, lehet rajtunk viccelodni es azon temazni, hogy mekkora nullak vagyunk es nem tudjuk mi az igazi elet, mert bezzeg az o idejukben…

    – Az ajandekbontas nagyon durvan kinos, mert senki nem azt kapja, amit akart, hanem azt, amit a masik szerint szeretnie kellene. Apro pillantasok, felrehuzott mosolyok, koszi-koszi meg minden, de azert IGAZAN nem kellett volna…

    Es vegul mindenki hazamegy, azzal a tudattal, hogy ez megint milyen szep karacsony szent este volt… de jo lesz is, majd jovore megint!….

    Alig varom.

    • Nem értem. Akkor minek? Keresztapád, aki megszünteti a kapcsolatot, ha ellentmondanak neki: kinek veszteség? Szexista viccért miért nem lehet elküldeni a bús picsába? De a lényegi kérdés: neked minek ez az egész?

  9. Nemrég voltam egy nagyon jó gyakorlaton, aminek a lényege az volt, hogy a foglalkozást vezető előhívott pár olyan szituációt amiben nemet kellene-kellett volna mondanunk az életünk során.
    Kicsit pszichodráma, de annál személyesebb, egyszemélyes.
    Kaptam egy házi feladatot, nagyon érdekes élmény, ha van kedvetek próbáljátok ki.
    Be kell állni a tükör elé heti egyszer, mikor senki se lát, azt mondani, hogy nem. Illetve, hogy nekem ez nem kell, vagy én ezt nem csinálom, hagyjál békén…attól függ, ki milyen kapcsolatban van elakadva.Azt kell odaképzelni.
    A lényege viszont az, hogy úgy kell mondani, hogy te magad is elhidd a tükörképednek, hogy komolyan gondolja. Olyan határozottan kell mondani, hogy te magad is “megijedj”, “komolyan vedd” magadat. Nagyon nehéz. És nem fog elsőre sikerülni.
    Ha úgy mondasz nemet, hogy valójában igent mondanál a saját játékszabályaid szerint, akkor már része vagy a játszmának.
    Elég veszélyes terep egy ilyen családi rituálé kellős közepén személyes témákról beszélni, vagy akármilyen szinten is személyesnek venni egy ilyen eseményt, ha az év többi napján nincs is semmilyen kapcsolat. Ezeket a személyes húrokat nagyon sok időbe telik szépen lefogni, mindkét fél kell hozzá, türelem, egymás szeretete stb. Senkitől sem lehet elvárni, hogy belecsapjon a lecsóba, és hagyja az évtizedes játszmáit, túlélési stratégiáit otthon erre a 2 napra.
    Kicsit ez olyan de jó hogy közéjük tartozom (ott és akkor) de jó hogy felnőtt vagyok, és külön életem van (utána) életérzés. Ami teljesen normális, felnőtt kompetens dolog.

    • Tetszik.
      Én nem tudom megcsinálni.
      Sajnos mikor a fiamnak kellene nagyon komolyan megmondani valamit, akkor valahogy mindig elnevetem magam.
      Lehet, hogy tudat alatt kinevetem saját magam?
      Mert egy kis nyúlfing vagyok, akinek úgysem ad a szavára senki?
      Nahát, erre most jöttem rá 🙂

      • Lehet, hogy te sem gondolod komolyan, amit mondani akarsz? 🙂

        Nekem nagy önismereti lecke volt a kutyaiskola – nagytestű kutyánk van, és szerettem volna, ha biztonságosan el tudom engedni a gyerekkel sétálni (akkor kb. egy súlyban voltak). Eleinte nagyon nem ment a tanulás, egészen odáig, amíg a tréner rá nem világított, hogy a kutya simán leveszi, hogy én játéknak tekintem a dolgot, és ha rosszalkodik, akkor magamban belül kiröhögöm, tehát ő is játéknak tekintette a rosszalkodást. Nekem nehéz volt rendbetenni magamban a dolgot, hogy igen, komolyan gondolom, hogy engedelmeskednie kell. Sokáig tartott, de működik.

        Ez a tükör előtt gyakorlás tényleg nehéz lehet.

  10. Köszi az ünnepi posztot. Meggondolandó.
    Hogy ilyenkor téged is elhívnak, annak lehet, nem is a “nagy boldog családi együttlét” illúziója az oka, csak kínos lenne megválaszolni: És Évike hol van? Miért nem jött el? (A társasélet egyik diszfunkciója, hogy mindig azzal foglalkozunk, aki nem jött el.)

  11. Többek között az exférj októberi lagzijának áldásos következménye, hogy idén itt fogom tölteni a karácsonyestét a kedvessel. Tavaly-tavalyelőtt visszamentem együtt szentestézni a családdal, és csak harmadnap jöttem haza. Ő teljesen természetesnek vette, hogy a gyerekek miatt ott a helyem, de nekem elég furcsa volt. Díszítik a fát, és akkor most illik-e benyúlnom a húsz évig saját fiókomba a díszekért, meg a saját konyhámban megsüssem-e a lányok kedvenc sütijét, vagy vendégnek kéne tekintenem magam, satöbbi. Kedves volt meg jópofa, minden az eddigi rutin szerint, és éppen ez hozta ki nagyon élesen, hogy most már másképp élünk, ami eddig kedves családi tradíció volt, az kiürült, tessék szépen újat kialakítani a világ új rendjének megfelelően.
    Mikor kitaláltuk, hogy lesz idén a menetrend, egy pillanatra azt gondoltam, milyen egy nőietlen, rémes, önző szörnyeteg vagyok, hogy egy fél pillanatig sem jut eszembe szenvedni, mert a gyerekeim éppen szenteste nem lesznek velem… Hamar elmúlt 🙂
    (A lányok jöttek volna szívesen már 24-én, de ők is értik, hogy ott a két nagymama, és nekik rosszul esne. Meg nyilván az apjuknak is, mondjuk azt most pont leszarják, de azt is értik, hogy én lazábban kezelem ezt a szituációt, és nem mártírkodom.)

  12. Úgy 12 éves koromtól kezdtek elkriptásodni nálunk a karácsonyok, egy időben azzal, amikor szüleim már teljesen elvesztették tesóm hisztijei felett a kontrollt, anyám pedig ciklikusan mély depresszióba zuhant. Mégis annyira vártam mindig, készültem, terítettem, apámmal fenyőt vettem, díszítettem, reméltem, most jobb lesz, aztán a tesóm és a vele lüktető anyám hangulatai mindig feltették a fára a csúcsdíszt. Ha tesó hazajött azért sírt anyám, ha nem meg azért. Apám és én meg ültünk a konyhában, benyomtuk a halat, elfújtuk a gyertyát.
    Férjem családja nagyban tolta, elvált anyósom sürgött két napig, hogy vendégül láthassa rokonságának minden házas és elvált tagját, azok gyerekeit, majd azok aktuális kapcsolatait stb., míg végül félholtan rogyott össze minden Szentestén. Aztán becsöppentem én, majd az első unoka, meg egy fél a hasamban. Na, azon az estén anyósom este 7-kor ment ki az erkélyre sírni, mi fél 8-kor haza. Kicsit felhígult a csapat abban az évben, olyan “vérszagra gyűl az éji vad”-típusú buli lett belőle. És még előttünk volt a kötelező unokával haknizás apósoméknál meg a szüleimnél, ahol tesóm már futotta megszokott köreit.
    Akkor eldöntöttem, hogy nekünk pedig lesz normális karácsonyunk. Közöltem, hogy egy jézuska (=1ajándék) jön a gyerekekhez, az pedig hozzánk, a vacsit én készítem, főzni-sütni úgyis szeretek, nagyszülők jöhetnek (sajna, kicsi a lakás:), politizálni, távol maradó rokonokat párás szemmel emlegetni/kibeszélni tilos.
    Ez lesz a 6. év gyerekkorom óta, hogy drámamentes, kajálgatós, beszélgetős ünnep újra a karácsony. A kihagyott rokonok megsértődtek, ahogy kell, de már találtak új balekot.

    • Nálunk nem voltak rosszak a karácsonyok, de bölcs előrelátással, amint férjhez mentem, még gyerek se volt, megelőző csapásként kihirdettem minden irányban, hogy 24-én sehová nem vagyunk hajlandóak menni sem most, sem a jövőben. Nagyon elszántnak tűnhettem, mert nem nagyon volt ellenvetés, pedig anyám biztosan szeretné, ha odamennénk, és a férjem húgáék is ott vannak gyerekestül szenteste az anyjuknál. De nem érdekel, nem vagyok hajlandó órákat kicentizni, kisgyerekeket rángatni a latyakban, hogy mindenhová el tudjunk menni, és senki se sértődjön meg. Ez azóta is így van. Ilyenkor négyesben vagyunk itthon, nagy kaját nem rittyentek, idén szerintem rántott hús lesz főzelékkel, mert azt mindenki megeszi, oszt elvagyunk.

  13. Most még az jutott eszembe, simán lehet, hogy az ÉN KARÁCSONYOM másnak (mondjuk a tesómnak vagy Férj lepattintott hiéna unokatesójának) ugyanolyan érzés, amit Éva leírt…

    • Dicséretes önreflexió! Nem hiszem. Az őszinteség korrekt. Engem igazából megőrjít ez a ne beszéljünk a konfliktusokról-mindent megbocsátunk. Én úgy becsülném, ha — a síeléshez hasonlóan — azt mondanák: Éva, te inkább ne gyere, találkozzunk külön, ha egyáltalán. Mivel bennem nincs igény, a gyerekeimben sem nagyon, pedig a legnagyobb jó néhány ilyen mókában részt vett, nem verném az azstalt, hogy kihagytatok. Az volna a játszma.

      Én nem hívtam fel anyámat, aki nekem hétfőt mondott, reggelre sógornőm fb üzenete is megjött, hogy tegnap volt.

      Megkönnyebbültem, és megírom anyámnak a szitut, töltőtollal.

      • És ha elvinnéd a gyerekeket és te nem maradnál? Az egyik sógornőm ugyanígy a háta közepére kívánja a családot, de őszintén, nem hiányzik senkinek, ha nem vesz részt ezeken az alkalmakon. Meg is teszi időnként, munkára hivatkozva és be kell látni, jobb így mindenkinek. De az öcsémet és a gyerekeiket nagyon szeretem, az unokatesók szeretnek együtt lenni, csak ő az, akinek teher, feszeng, megjegyzéseket tesz, pofákat vág. Tényleg nem erőszak, csak elcseszi a többiek hangulatát.

  14. Hát elhülve olvasom itt a posztot és a hozzászólásokat. Nekünk nagy mázlink van akkor, elég élő a kapcsolat a családdal minden irányba, spontán látjuk egymást szülőkkel is, gyerekek jönnek-mennek stb. Tegnap apóssal épp nyeregcsövet esztergáltunk, szintén spontán, pedig hónapok óta nem nagyon beszélgettünk, mindig rohanás van.
    Karácsony beosztva, 24 itthon csak ötünknek, 25 egyik szülőknél, 26 másik szülőknél. Ezzel mindenki elégedett, mindez 2km-en belül.
    (De azt hozzátenném, hogy nekem szüleimen kívül nincs más rokonom. A többiek vagy meghaltak, vagy utoljára temetésen láttam őket 10 éve. Verinek viszont elég sok rokona van, de kötelességből ott sem ül egy asztalhoz senki. Intelligens emberek, na.)
    Egyszer biztos megírom, nekem mit jelent az hogy család. De biztosan nem azt, hogy benyomjuk a gyerekeket vizes kabátok közé a villamosra, hogy aztán feszengjünk rossz bolti sütemények és félismeretlen nagynénik között akik még szúrnak is. Főleg ha puszit adnak.

    • A negatívumok a sógoromat érik, a felesége oldaláról. Ott úgy látszik mindenki ragaszkodik ehhez a “nagycsalád karácsonykor együtt” dologhoz. Anyósékhoz már megpihenni térnek 26, vagy 27-én, ott nincsenek elvárások. Egyszer el is sírta a sógor, hogy megint idegenekkel karácsonyozott. Mert az egyik nagynéni randivonalazik, aztán jönnek ilyen szőrös, öreg fószerek. Király lehet.

  15. Ez a karácsony téma…jaj

    Anyám folyamatosan dolgozott – készült. A vacsora idejére mindig idegroncs lett.
    Álandóan lelkiismeretfurdalásom volt, mert kikészülve és neheztelve, a közös asztalhoz többször szimbolikusan nem leülve “ünnepelt”. Nekem a készülődéstől herótom volt. Valahogy műnek éreztem. Pedig tényleg csak anyámnak köszönhető, hogy volt melegség a házban.
    Apám megjátszotta, hogy ő most érez. Szegényt valahol sajnálom. Még megjátszani sem tudta.
    Talán 10-14 éves koromig vártam a karácsonyt (az ajándékok miatt).
    Sok mindent nem értettem tini fejjel, ma már látom, hogy az öregemmel csak túlélni lehetett, élni nem.
    Szószerint viszolygok a karácsonytól. Nem arról szólt amiről kellett volna (érezzük magunkat jól), hanem a formális tökéletességre törekvő egyik oldal és a család szempontjából diszfunkcionálisan működő másik oldal konfliktusának fokozódásáról.
    Nagyon fontos amit írsz, tényleg az van, hogy vagy teljesen kimaradunk, vagy játszma lesz. Érzelmileg nehéz ebből jól kijönni, mert 40 év után tényleg nehéz kilépni és azt mondani – én most nem megyek haza.
    Ezt az évet szerencsére megoldotta egy “vis maior” helyzet. Nem lesz “nagy családi” karácsony. És jó így. Én is azt érzem, hogy csak a vérvonal köt össze a családommal, de teljesen más elképzeléseink vannak a boldog életről.

  16. Leírom eddigi életem legjobb karácsonyát: külföld, jó barátnő/lakótárs, és az ő kolléganője. Talált fenyőág, innen-onnan szedett díszek, olcsó gyertyák. Kézzel írott képeslapok postázva, nagy gonddal választott, rejtegetett 1-1 ajándék egymásnak. Temérdek étel, egyszerű, mennyei: kétnapi együtt főzés, közben borozás, nagy röhögések, társasjáték, séta a parkban, korizás. Nyugi, lazulás. Tiszta, elvárásmentes, igazi ünnep a hétköznapok között, feltöltő, kikapcsoló.
    Ha lenne családom, ilyen karácsonyokat szeretnék. De amíg egyedül vagyok és nincs nálam fiatalabb generáció a családban, addig még mindig én vagyok a gyerek, aki ha máskor nem is, legalább ilyenkor vesz egy nagy levegőt és hazadugja az orrát, kéthavi kétségbeesett, stresszes tétovázás után, hogy kinek mit már megint. Annak is, akivel egy éve nem beszéltem. Meg annak is, akivel egyszer-kétszer, akkor is mint egy idegennel.
    Odáig már eljutottam, hogy nem mindig rossz hazamenni. Egy akármilyen hétvégéhez nem kell semmi különös, hogy megkapja a “nem rossz” minősítést. A karácsony azért kicsit más. Jó lenne, ha egyszer nem kellene drukkolni, hogy rendben túl legyünk rajta. És ha egyszer nem túllenni akarnék rajta.

  17. Gyerekkoromból az volt a karácsony-élményem, hogy szenteste kora délután elrohanni apai nagymamához, ott halászlé, rántott ponty, zserbó, csillagszóró, mennybőlazangyal, aztán kora este lelépni azzal, hogy “a gyereknek le kell időben feküdni”, utána áttaxizni anyai nagyszülőkhöz, ahol nem szabad elmondani, hogy már voltunk a másik családnál (basszus, félelmetes, hogy három-négyévesen se szóltam el magam soha), ismét halászlé, rántott ponty, zserbó, csillagszóró, aztán haza, ahol szegény anyám teljesen érthetően próbált valami normálisék-látszatot fenntartani, tehát megint csillagszóró és mennybőlazangyal. Szerencsére harmadik rántott halat nem kellett aznap este enni.
    Volt olyan is, kiskamaszkoromban, hogy a halászlé mellől keltem fel bőgve, és vonultam be a szobámba, aztán apám rámrúgta az ajtó üvegét, üvöltve, hogy azonnal menjek vissza, elvégre szent karácsony ünnepe van. Így visszatekintve elég abszurdan vicces, akkor érthetően nem kaptam nevetőgörcsöt.

  18. Én most léptem egy nagyot és kihagyok egy rokoni napot a családom egy részével. (Lehet egyáltalán “családomnak” nevezni olyan embereket, akikkel évente egyszer találkozok, akkor is baszogatnak?)
    24-e itthon az enyéimmel, egyik napja az én szüleimmel, másik a férjemével. Az volt a kritikus pont, hogy a szüleimnél találkozni kellett volna a sógorommal, aki egy büdös bunkó, minden évben összesérteget, és hiába szólok be neki, vagy küldöm el a picsába, a hangulat meg van alapozva. És nem az zavar, hogy a SZENT KARÁCSONY el van rontva, mert pont leszarom, apámékkal ugyanolyan meghitten ültünk össze tegnap, mintha karácsony lenne, nem ez bánt, hanem az, hogy ezt nekem BÁRMELYIK napon el kell viselnem.
    Nem kell.
    Nem is fogom.
    Az a gáz benne, hogy emiatt mi nem megyünk apámékhoz, amikor ők ott lesznek. És ez köztünk (apámék és köztünk) feszültséget okozott, mert miért nem bírjuk elviselni egy napig, ők felül tudnak emelkedni ezen, mégiscsak rokon, kisfaszom. Évekig tűrtünk mindketten a férjemmel, berúgott ez az állat és osztott mindenkit. Senki nem szereti, de rokon. És apám szerint nagyon fogunk hiányozni onnan az asztal mellől, mikor a többiek meg ott lesznek. Nem épületes élmény nekem sem, de most meg kellett lépni, elég volt.
    Úgy oldottuk meg, hogy akkor mennek ezek a bunkóék, mikor mi anyósomnál leszünk. Biztos rommá leszünk fikázva. Leszarom.

  19. Kicsi gyerekkorom karácsonyaira varázslatosként emlékszem. Akkor még nem tudtam, hogy mi akkor szabályszerű “normálisék” voltunk. Gyerekként élveztük, ezért szép emlékként él. Egészen addig míg a szülök el nem váltak. Onnantól elég kripta hangulatú lett a karácsony, pláne, mert anyám nem klasszikus háziasszony-anyuka típus, az nálunk apám volt, viszont kellően mazochista-mártír kombó, így elkezdtem nem szeretni az ünnepeket. Az egyik legőszintébb szenteste kamaszkoromban az volt, amikor anyám kapkodásában olyan szarul csinált mindent, és annyira feszült lett a légkör ajándékozásra, hogy felgyulladt a karácsonyfa (az alá rakott gyertyák, és a szarul elhelyezett csillagszórók miatt), és megégett az ajándékok egy része is, erre anyám összetörten bőgött, és vele kellett foglalkozni. Így nem kellett eljátszani, hogy mennyire örülünk a SZARUL kiválasztott ajándékainak, és nem azzal az érzéssel voltunk elfoglalva, hogy “mikor lesz már ennek végre vége”.
    Anyám annyira kisírta magát, és annyira kiesett a szerepéből, hogy a végén röhögve viccelődtünk, és még valami társasjáték is előkerült, annyira felszabadultunk a szerepkényszer alól…

  20. A saját gyerekeink születésekor rögtön megbeszéltük a férjemmel, hogy külön családként a 24-ét csak mi ünnepeljük, mi szeretnénk úgy megélni, ahogy nekünk jó. Utána jöhetnek a rokonlátogatások. Már amikor és akivel mi is akarjuk.
    Könnyebbséget jelent persze, hogy egyikünk családja sem él 30 km-es körzeten belül.
    Szerencsére azt is sikerült elérni, hogy a gyerekek ajándékát egyeztetjük, mert ha olyat kapnak, aminek szülőként nem örülnénk, akkor azt nem hozzuk haza, hanem “ottmaradós” játék lesz (ízléstelen csillogó-villogó, zenélő, kattogó, hamisan csendülő, porfogó szarok). 2 próbálkozás után anyósom rájött, hogy nem viccelek, mert azokat azóta sem hoztunk haza, és ha nála voltak a kölkök, akkor addig nyüsztették azokat a zenélő szarokat, amíg anyósom feje szét nem ment. A napokban kérdezte meg, hogy elajándékozhatja-e a szomszéd kisgyereknek. 😀

      • Nagyszülöknél is jól jön a következetesség. Ha drasztikus, akkor még nevelődnek is… 😉

        Anyámnál az vált be, hogy amikor olyat mondott, amiért haragudtam (pl: “Ha elmennek anyáék, akkor majd jó nagyokat rosszalkodunk! Minden olyat, amit nem szabad!”), akkor a gyerekeknek magyaráztam el elég érzékletesen, hogyan neveljék meg a nagyanyjukat, és hogyan lehetnek ők az okosabbak! Legyenek ők a felnőttek, ha nagyi a gyereket játssza.
        Persze azt is megmondtam anyámnak, hogy az ilyenekkel jó úton halad afelé, hogy ne legyenek vele a gyerekek felügyelet nélkül. Ne az mi szülői kontónkra akarjon “jófej” nagymama lenni!
        Megsértődött ugyan, de leszokott az ilyen akciókról.

        • Persze, hogy van magyarázat, amit mi sose kérdezünk, azt mindig önigazolásként nyomják maguktól. De annyira megszoktuk a férjemmel, hogy már csak jókat röhögünk ezen, akár ott a helyszínen is.
          Amikor pl. a 8 éves megkapta a Honfoglalót (15+), akkor elkezdte mondani, hogy milyen okos lesz tőle, meg intelligens…
          Nagyon kedvesen tudjuk kérdezni, , hogy “Szerinted már tudnia kellene a tatárjárás, meg az Aranybulla idejét?” Valahogy nem akarta meghallani a kérdésünket… 🙂

          • Nekem ilyen kompetitív sógornőm van, mindig olyat ad, amivel az ő két évvel idősebbje játszik, és amikor az enyém nekiáll szenvedni az ajándékkal, boldogan áll fölötte, hogy ahhh az én kis bogyóm ezt öt perc alatt kirakja. Mivel ezt tudom, én arra játszom, hogy ne bontsuk ki náluk a csomagot, ő mindenképpen bontani akar, így alakult ki, a mi már hagyományos ajándékozási harcunk. Persze nem lenne harc, ha én nem lennék ugyanolyan kompetitív görcs, úgyhogy megérdemeljük egymást.

      • JAjj, igen! Ismerős! A 6 és 8 évesnek 15 év felettieknek való HONFOGLALÓ társas! 😀
        Biztos a szemüveg (hiánya) a ludas!
        Bár azt haza hoztam, mert az nem ad ki hangot és jó lesz az még 7-9 év múlva! 😀

        Mondjuk én a puzle-t is elhoznám, mert azzal szívesen rakózom ki én magam! Pláne a karácsonyi csendben, amikor pizsiben nyomjuk egész nap! 😉

            • Engem is pihentet a puzzle. De sok más dolog is hasonló elmeállapotot vált ki, például a főzés (oké, keveset főzök…).
              Mostanában csak ilyen nyúlfarknyi hozzászólásokra akad terem :-).

          • Engem sajnos minden olyan tevékenység felidegesít, amit hosszú időn keresztül majdnem kizárólag a kézfej és az ujjak mozgatásával lehet művelni (kirakó, kifestő, hímzés, körömlakkozás, mézeskalács-díszítés), de már megfejtettem, ez azért lehet, mert balról-jobb kézre szoktatott lettem 6 évesen, és ez némi zavart okozott a finommotorikámban.:)
            A fiam szereti, teljesen bele tud lazulni.

          • Engem csak akkor pihentet a kirakózás, ha van annyi idő és nyugalmi állapot, hogy addig csinálom, amíg készen nincs, de legalábbis, amíg jólesik nekem. Akkor nagyon relax feeling tud lenni! Tehát mióta gyerekeim vannak nem sokat kirakóztam a magam örömére. 😀
            Na de majd most karácsonykor! Már elég nagyok, hogy betartsák, ha kérem: “MINDENKI HAGYJON BÉKÉN, ÉS SZOLGÁLJA KI MAGÁT!”

            A sodoku viszont bárhol fejthető, akár 5-10 perces etapokban is! Az azért kedvencem. 😉

  21. Én most döntöttem el, hogy ez az utolsó olyan karácsony, ahol még részt veszek a játszmában. Legszívesebben már most sem utaznék haza, de megvettem a repülőjegyeket már szeptemberben. Jövőre nem megyünk haza, itthon fogunk unatkozni két hétig a gyerekeimmel. Mert én pont erre vágyok a legjobban: magamban lenni, unatkozni, pihenni. Nekem nem ünnep a karácsony így, hanem vmi kellemetlen kötelesség. Nem feltöltődöm, hanem végigrohanom a két hetet, amit otthon vagyunk. Közben drága jó szüleim nem akarnak elengedni a barátnőimmel találkozni, shoppingolni, hanem legyek a gyerekeimmel! És őket totál elhanyagolom! Miért megyek Szilveszterkor táncolni? Ennyi idősen már nem illik bulizni (40 vagyok). Ha közlöm, hogy ennyi idősen azért már csak el tudom dönteni, hogy mi is jó nekem és mit akarok, akkor jön, hogy én milyen tiszteletlen vagyok. Tiszta abszurd színdarab, ami otthon megy ilyenkor.

  22. Minden évben elmegyünk karácsonykor, olyan 20-a körül, egy-két hétre. Igaz, hogy nyáron nem mindig megyek nyaralni, de a karácsonyt már töltöttem Párizsban, Las Palmasban, tavaly Sárváron és most az Etnánál fogom:) Tök jók a szállodai karácsonyok, csupa szép idegen, szép ruhákban, kisimultak és kedvesek. És ami ugye alap: minden hotelben van karácsonyfa.

    • Megmondom őszintén, én régen hülyének néztem azokat, akik nem otthon(!), a családdal(!), együtt(!) töltötték a Karácsonyt.
      Ma már anyámmal arról ábrándoztunk, hogy jövőre elhúzunk a retkes faszba.

      • Az idén mi is elutazunk. Marhára örülök neki, nincs bennem az a máskor november eleje óta tartó feszültség. Kiváncsi vagyok , milyen lesz, kB 3 -5 éve keszülünk rá, mert lassan minden családtagnak tele lett a hócipöje a “karácsonyi áhitattal”.

      • Nekem csak a bakancslistámon szerepel egyelőre az, hogy a karácsonyt valahol külföldön töltöm (lehetőleg valami napsütéses helyen), és ha egyszer végre nem kell végigdolgoznom az év végi időszakot, akkor istenuccse így lesz.

  23. Remélem, szép idő lesz 25-én 26-án, valamelyik nap kimegyek terepre a barátommal, a kutyával és sétálunk. Nekem semmi problémám a karácsonnyal, mert érdektelen számomra. Ateista természetimádó pogány vagyok, és igyekszem csökkenteni az ökológiai lábnyomomat. Nagy ívben kerülöm a mesterségesen gerjesztett indulatokat és vágyakat. Csodás, hogy mennyire ismeretlen számomra a kellemetlen emberekkel való kényszerű összezártság. Egyből jobb a kedvem. 🙂

    • Igazad van, és az utóbbi években nekem is feltünt, hogy egyre több ismerösöm ünnepli csak a téli napfordulót, de a karácsonyt nem. Back to the rooots, felhajtás, giccses ajándékok és pénzkidobás nélkül. Tul.képpen én is valami ilyesmit szeretnék csinálni, ha jobban belegondolok, csak eddig sose volt merszem meg is tenni.

          • Mintha Jézuskának bármi köze lenne ahhoz, hogy emberek eltorzult normák és megoldatlan sérelmek alapján basztatják egymást, mert sötétebbek mint az alagút áramszünetkor.
            Lehet az Satunalia vagy Yule, teljesen mindegy. Az emberek bármikor képesek játszmázni. Nem a karácsony a baj, hanem amivé tették, amire használják.

            • “látványos különállás napfordulót tartani, vagy áttérni muszlim hitre.” Az elsö feléhez: Nem biztos, hogy csak eröltetett alterság, én el tudom képzelni, hogy azzal azért tudnak azonosulni, mert alig várják, hogy csökkenjen az undoritó sötétség. Meg mert ahhoz nem kell semmi hajcihö, ami a karácsonyhoz kell.
              “…vagy átterni a muszlim hitre”: itt off, de egyre több helyen olvasom, hogy manapság a kamaszok már nem tudják mivel sokkolni a piercinges, tetkós szüleiket, ezért átternek a muszlim vallásra, vagy jelentkeznek a dzsihadba.

      • A téli napforduló reményteli természeti jelenség. Érthető, hogy évezredek óta ünneplésre ad okot. Nem elvont okokból távolodtam el a karácsonytól. Egyszerűen töpörtyű koromból kinőve érdektelenek számomra a tündérmeséken alapuló kötelező közösségi események. Nincs vallás, ami érdekes lenne számomra. Esetleg a taoizmus, de az inkább filozófiai irányzat.
        Számomra az egyistenhit sokkal inkább szól az emberről mint bármiféle természetfölötti lényről. Túlságosan agresszívak nekem a monoteista vallások, és agyrém, hogy mind a maga vélt igazát fújja és fogadja el egy igazságnak. Jaj.
        Tehát egyszerű eltávolodásról van szó, a saját utam kereséséről, az azon való járásról vagy éppen toporgásról. Természetbúvárként normális, hogy a megfigyelt világhoz igazítottam a gondolataimat és nem elszállt fantazmagóriákat kergetek és istenítek.

    • Mi a szilveszteri hejehuját szoktuk úgy megúszni, hogy reggeltől sötétedésig túrázunk egy zúzósabb 30-ast, aztán megfürdünk, megesszük a lencsét és lepihenünk 🙂 Többnyire a nagy durrogtatást is békésen átalusszuk, bár tavaly pont az ablak alatt lőtt föl valami idióta szomszéd egy tűzijátékot. Idén két barátnőm is becsekkolt erre a nagyvilági programra.

      • Sok barom élvezi a szilveszteri durrogtatást. Bezzeg, éles harci cselekmények során, meg mehetnének gatyát cserélni. Ha tudnának lépni a sokktól.
        Még jó, hogy ki vannak világítva az utcák, egyébként ott reszketnének a kredenc mellett, a fejecskéjükben termelt félelmektől.

        Műmájerek, kontárok, dumagépek közülük sokan. Mókuskerék, ezt látják a kicsinyek. Minta. Öröklődés.

        Karácsonykor a kertemben vagyok, egy binokulárral és a Tejúttal édes hármasban.
        (a kutyát sem viszem oda, mert természeténél fogva nem tudja eldönteni, hogy a konyhában vagy a tornácon akar lenni)
        Karácsony másnapján átcsapok az erdőn a tesómhoz gyalogosan. Csak egy óra gyalog toronyiránt, járatlan utakon át.
        Mindig nagy örömmel vár.

        Előfordult már, hogy a hétvégi házas övezetben szilveszterkor, néhányan nem bírtak magukkal…akkor csapágygolyó ballisztika bekapcsol, csúzlival. Palatető.
        És lőn szilencium.

        • Én is pont a szilveszterrel vagyok úgy, mint itt a többség a karácsonnyal. Mindenki feszül hogy mekkora buli lesz, rágörcsöl hogy most ki kell kapcsolódni és többnyire az lesz belőle hogy ugyanolyan buli, mint egy átlagos hétvége. Nekem életem legjobb bulijai átlag hétköznapokon estek, amikor valaki edzés után megszólalt hogy igyunk egy sört, és ebből az egy sörből az lett hogy a nyakunkba vettük az éjszakát. És nagyon jó volt minden befeszülés meg rágörcsölés nélkül. Úgyhogy nálunk is az a szilveszteri program egy ideje már hogy reggel szépen felteszem sülni 120 fokon a malacot alufólia alatt, aztán kutyákat a kocsiba be, zúzás a hegyre és túra. Hazaérünk, malacról alufólia leugrik, szép pirosra sütöm hogy ropogjon a bőre, megesszük, iszunk kis pezsgőt, utána meg elmegyünk aludni.

          És nem hiányzik se a buli, se a trombitálás, se a petárdázás.

  24. Most így végigolvasva a posztot és a kommenteket, lehet, hogy jó nekem:

    – mert nem veszek részt a játszmában több, mint 20 éve
    – 24-e az szent, és csak a kiscsaláddal vagyunk otthon hárman, csendben, békében – karácsonyfát azért díszítünk
    – olyan a munkám, hogy év végén hajrá van, nem igazán van időm az ünneplésre, ezért nem kerítek neki nagy feneket, már rég nem érdekel, hogy a nagyobb család mit szól
    – egy napra jönnek hozzánk 26-án a testvéreim és a családjuk, akkor kicsit sokan leszünk, de csak kétfogásos ebéd (főétel+desszert) lesz, beosztják. Csak a gyerekek kapnak ajándékot, ebben már évek óta megegyeztünk. Most meglepinek lesz a felnőtteknek is kézzel készült egy-egy karácsonyfadísz, mert olyan kedvem volt, hogy csináltam.
    – másokat nem látogatunk, hozzánk nem jönnek, kapnak kézzel írott képeslapot, örülnek neki. Néha én is kapok, örülök neki.
    – minden otthon töltött napot pihenéssel igyekszem tölteni, minimalista, egyszerű kajákat főzök, inkább kirándulunk, ha olyan az idő.

    • Nekem az a fura, és kicsit mosolygok is, meg mérges is vagyok, ahogy ITT nyugtatják magukat többen, hogy
      — idén utoljára mennek bele a mókába (tavaly is ezt mondtátok, vagy akkor még nem hányásig voltatok tele?)
      — ők csak 25-én, mert 24. érinthetetlen (úristen, mégjó hogy! nincs is rendes közelekedés! a gyerekek meg tökre otthonra várják aznapra annak a rengeteg előkészületnek, rendrakásnak, főzésnek, dekorálásnak az eredményét! hacsak nem hazautazós, de akkor otthon értelemszerűen nincs az a felhajtás. Ha két helyen van előkészület, alkalmazkodás, dekoráció, kaja, előtte meg zsúfolt üzletekben tülekedés, az anyagi csőd és őrültekháza, én nem értem: nektek ennyi pénzetek van? ennyire meg akartok felelni? hogy bírjátok ezt erővel? miben hisztek? mi tartja életben ezt a hajszát? élvezitek? szeretitek igazán ezeket az embereket? nagyon félelmetes kimondani, hogy NEM?)
      — ők csak v, x, y, z, f, w, q és g rokonokhoz hajlandóak 24-25-26-27-én elmenni, meg aki Svédországból jön, ahhoz 22-én, illetve 29-én, SEHOVA MÁSHOVA! és csak 35775 kilométeres körzetben!

      — mineeeeeek? mi ér ennyit?
      Bocsánat.
      A kedv, a mégis, a hirtelen felindulásból írt képeslap, készített dísz, megvett bakelit stb., az tök más. Az szabadság. A szeretett rokon, a szívszerelem, a saját gyerek is tök más. De ez a kényszeres “jöjjünk össze, legyünk együtt”, ezek az üzemenyagköltségek, hamisított parfümök és ajándékzacskók, ezek a “nem is igazi legó” sértődések (jogos), a fölösleges tárgyak özöne, amit MEG KELL KÖSZÖNNI, haza kell vinni, és azok a tevékenységek, amik ilyenkor tudnak lenni, és a beszélgetések színvonala, úristen.

      Mi lenne, ha idén minden anya azt kérné karácsonyra, hogy hagyják békén két hétig…?

      • Egyetértek, és tényleg úgy érzem, hogy jó nekem, mert engem békénhagynak.
        Aki valaha megsértődött, az mára már túl van rajta. A férjem családja például közel lenne, de év közben sem nagyon tartják a kapcsolatot, ezért nem erőlködünk karácsonykor, semmi értelme nem lenne – és én tényleg pihenni szeretnék, ha már van egy-egy pihenőnap.

        Az ajándékokra visszatérve: mi megegyeztünk, hogy csak a gyerekek kapnak, ez az ökölszabály. Ha esetleg valakinek eszébe jut valami kedves apróság, az általában olyan, amire a másik tényleg vágyott. A gyerekek ajándékát szigorúan leegyeztetjük a szülőkkel, marhaságokat nem vagyunk hajlandóak vásárolni.

        Dekorálás: egy darab világító bizbaszt vagyok hajlandó az ablakba kirakni, illetve van egy karácsonyfánk, amire minden évben ugyanazok a díszek kerülnek, némelyik régi, de szívemnek kedves, némelyik kézzel készült, és van olyan is, amit a lányom csinált még az oviban (kicsit kajlák, de szeretem őket).

        Vásárlás: utálok vásárolni, általában novemberben letudom az egészet, jó, hogy már lehet netről rendelni sok mindent. Nem vagyok hajlandó bemenni zsúfolt áruházakba, ahol kötelezően vonyít valami karácsonyi konzervzene, és tapossák egymást az emberek.

        Lehet, hogy egyesek szemében szentségtörés, amiket mondok, meg nyilván kellenek is a hagyományok, de miért csináljak olyat, ami nem jó nekem?

      • Úgy látom a párom családjában látottak alapján, hogy az ilyen kényszerlátogatások, kényszerünnepek mögött megfelelési vágy van, egy ideálisnak elképzelt ünnep-kép miatt, ideálisnak elképzelt – megmondott – családi kép miatt.Talán megfelelés a szülőknek, nagyszülőknek. Ilyenkor nagyon nehéz az egyént, az egyéni kívánságokat, sajátosságokat meglátni, elfogadni, pláne, ha azok kilógnak a képből.

        Nálunk, gyerekkoromban mindig nagyon szép karácsonyok voltak, de volt hagyomány, mikor melyik nagyszülőhöz megyünk, és ez rendben is volt így, mert alapvetően, kisebb súrlódások ellenére is, egymást szerető emberekről van szó, és mindig jó volt a hangulat.
        A szüleim válása után, ami 2 éve történt, minden borult, új párkapcsolatot találtak mindketten, és az ünnepi szervezésbe bevonódtak az új partnerek gyerekei, szülei, rokonai. Ott tartunk, hogy majdnem 20 családnak kellene úgy összeszerveznie az életét, hogy mindenkinek jó legyen, egyelőre lehetetlennek látszik a feladat. Nehezíti a helyzetet, hogy például a nagyszüleimben ott van, hogy miért kellene nekik idegenekhez (az új partnerek ex-feleségei, férjei, és azok családjai) alkalmazkodniuk?
        Idén vált számomra is nyilvánvalóvá, hogy nálunk is megvan a játszma, az ideálisnak képzelt családképhez való ragaszkodás. Még nehéz ezzel szembenézni, mert sosem éltem meg kényszernek a “mi” hagyományainkat, jól éreztem magam a családom körében. Nem tudom mi lesz mondjuk jövőre, pár év múlva, remélem, hogy idővel, ha már a váláshoz és az ezzel járó új helyzethez is hozzászoktunk, könnyebb lesz.

        • Még pontosítanék a hozzászólásom első felén: nyilván nem igaz a dolog mindenkire, akikkel ilyen helyzetben találkoztam, s az én családomra is úgy tűnik, igaz.

  25. na, elolvastam az összes posztot: volt minden, mosoly, röhögés, könny és uristenezés. szar az egész. ha amugy sincs bennünk az amit karácsonykor keresünk, sose fogjuk megtalálni azt amit karácsonykor se találunk. (jaj de okos vagyok:)))
    ugyhogy. nem! kell! játszani!!!!
    tanuljunk meg LÈTEZNI!!!!! ezt én mondom, ki gyerekkorában áhitattal hitt a Jézuskában, majd sokszor a szalmakazalban (persz mint kisjézus) találtuk magunkat, mert a baromarcu apánknak(isten nyugosztalja) sok volt a mennybö a zangyal.ott rittunk anyámmal meg három tesómmal. na,de szép.
    most: eszünk, van ajándék. iszunk is. és sokat röhögünk. én vagyok a szervezö, az én családom!:) dics és hála szerbusztok

  26. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: idén karácsonykor | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s