ne szidd magad

Olvasom ezt:

http://wmn.hu/2015/10/22/ne-szidd-magad-21-napig-csatlakozz-a-wmn-uj-kihivasahoz/

Olyan kedves ez, közösségi, megerősítő. Vicces lehet végigcsinálni, frankón bevinném ám ofőre az osztályomnak. És az egész Wmn.hu is olyan jó hangulatú, falat kenyér.

De ha belegondolok, nem értem ezt, komolyan. Hökk volt olvasni.

Talán mert nálunk ez a beszédmód nem létezett. Anyám, akit, ahogy az évek telnek, egyre jobban becsülök, nem nagyon mondta, milyen ő és milyen a világ, erre nem volt ideje sem. Holmi értelmezésekre. Ő csak tolta, csak bírta. Emberfeletti dolgokat, mert muszáj volt — akkor hogyan is lemantálhatna azon, hogy ő gyenge, ügyetlen? Nem volt se jaj, le kéne fogynom, sem szépítkezés, sem a világ ármánykodásain, napi híreken, szomszédon való csámcsogás, semmilyen panasz, hogy nehéz a gyerekekkel, nincs pénz, öregszik, elege van, semmi. Ne vicceljünk, akkor ki mos, kézzel?

Életpárti volt, lényeglátó, igenlő, hajnalban kelő. Apámról tudtuk mindannyian, amit tudtunk, róla gúnyosan beszélt, teljesen egyetértettünk, minket is bántott, és anyám ma is tisztán látja, mi történt (a testvéreim például nem). Ráció volt, tettek voltak, irtózatos kupi volt, nagy hanyagságok, észre nem vevések is, józan paraszti ész és fogyhatatlan derű. Lehetett volna az anyám bőven depressziós ekkora terhek alatt (négy gyerek egyedül, komoly hivatás mellett, és egy nagyon terhelt férjjel, erőszakos epizódokkal), de alkatilag képtelen volt rá. A szép megbecsülése, a kissé felületes jól van, Évikém, és a cél: hogy tanuljak (én legalább, mert a bátyáim nem) — ez volt a nagyobbacska gyerekkor. Nem féltett, engedett mindenhová, és ott nekem meg kellett állnom a helyem, mert különösebben nem is gondoskodott vagy aggódott. (Pont ez a nagyfiam sorsa, és elég jó fej lett ebben.)

Nálunk szabadságszag volt — amit nem kedvelek, az egy kis alterofóbia, amit mégiscsak tetten érek, pici megjegyzések, ha valaki nem olyan, mint mi. Egy kis túlmorál.

Másokon nem rugózott az anyám. Se elveken, sem ideológián. A református lelkészünk bölcs szavai, könyvei voltak a fő lelki táplálékok két évtizeden át. Inkább igazságért állt ki, és most is azt teszi, egy műhibaperben is. És volt keserűség, persze, örökösödéskor csúnyán átverték a közeli rokonok. És igaza volt akkor is, bár a nagy igazában volt kis heves elfogult indulat is, és érvényre juttatni így nemigen tudta. (Hmmm.)

De erősen tudta, hogy igaza van, és nagy erőkkel dolgozott, és nem becsülte le magát. Ma pedig látja a hibáit, beszél is róla, és abban is igaza van.

Volt de hülye vagyok, de inkább az, hogy végképp nem tudta, melyik nagy szatyor aljára tette a pénztárcáját a piacon. Nagy nevetésekkel. Gyalog, egyedül.

Az anya meghatározó ebben. Min parázik, hogy reagál az apára, mennyire erős, mennyire szereti a testét, mennyire szánja szexualizáltnak a megjelenését, hogyan viselkedik a férfiakkal, és főleg: mire tartja magát, menniyre kompetens az életében, milyen hosszúak és setétek az élete zsákutcái.

Én nem az anyámról akartam írni, de ő van most bennem nagyon. Szóval nekem ez az önlerontás idegen, én széllel jöttem, erősen, nagy tragédiák kibírására, árulások elviselésére vagyok tervezve. És valahogy viharverten és talpraállósan, optimistán, mindenben a jót látva sikerre is szántak engem, és ez anyámtól jön valamiképp.

Én nem hülyéztem magam, én nem is viszonyítottam magam másokhoz, nem akartam más életét soha, csak egy kicsit jobb farmert. Én csak csendben gyötrődtem és szorongtam. De nagy teljesítményekre voltam képes úgy is, főleg intellektuális téren, és tudott lenni örömöm, emberi kapcsolódásom. A szavam húszévesen is világos volt, és bár nem használtam ki minden lehetőséget, nem vágtam magam alatt a fát. Nem buliztam, nem cigiztem, nem menekültem karokba, vállakra. Így inkább érzelmileg éhesen, elakadva, magányosan, és sokat játszmázva, azokat csak nagyon lassan megértve.

De hogy én ne rögtönözzek egy tósztot könnyedén, amikor senki nem akar, hogy én féljek, hogy nem sikerül a bemutató óra, hogy a facebookon izélgessem magam, szaranya-állapotfrissítésekkel? Hogy féljek, mit szólnak hozzám…? Hogy energiát fordítsak arra, hogy szerénynek tűnjek, miközben épp rohadtul örülök…?

IMG_1022-2

hát pedig te egy nem szép nő vagy, az orrod is milyen lehetetlen és fekete

Szóval, most kognitíve próblom megérteni, hogy a magyar közállapotok és beszédmódok, a médianyomasztás közepette a nőknek, anyósok menyeinek, férjek feleségeinek, az igényes honlapok olvasóinak, a közepesnél jobb állásban dolgozóknak, akiknek D. Tóth Kriszta, például, referenciaszemély, elkél egy ilyen felhívás és tudatosítás.

Hogy negatív vagy, rontod magad, és ne csináld, nem lesz jó!

Például: ha azt mondod, hogy áááá, én sosem tudtam fekvőtámaszt csinálni, akkor karkötő-csere közben kimondod: egyre erősebb a felsőtestem, megpróbálom, szerintem most sikerülni fog!

Ja, ha ez általános, akkor én az örömeimmel és öntudatommal persze, hogy nagyképű vagyok. Nem csak annyi van, hogy nem szidom magam, hanem merek örülni, büszkének lenni. De üresen, ha nem dolgoztam meg érte, sosem. Sztrájkoltam is, amikor a képzéseken volt a keress magadon egy szép testrészt! feladat. A mentális technikázás, ahogy egy olvasó nevezte, hogy szépre festjük a nem szépet, az nem megy. (Tudom, mit gondolna a bátyám erről.)

És ha eleve nem vagyok olyan, nem csak egy ilyen kampánytól, ha nem szabadkozom, ha teljesen saját az utam, és látszik is ez az út, és ide is jönnek nézni, hogy mi van a Gerle Évával, akkor meg drasztikus gyűlölet érkezik. Úgyhogy felemás ez, mert ne rontsd magad, de ne is örüljél, mert megkapod. Holott én azóta nem rugózok másokon, azóta nem neheztelek, azóta látom, hogy ő nem látja, amit én, ő gyenge, nekem viszont itt a határom, amióta így örülök. És nem bántok én az önmegélésemmel senkit, csak valamiért szorongani kezdenek, viszonyítgatván, és visszahajítják rám. Provokálok azzal, ha kimondom, hogy sokan olvasnak, hogy független bloggerként nem nagyon tipikus, ami itt lett, vagy hogy öröm az elváló combizom, vagy hogy robban bennem valami, amikor a Flexbe bemegyek. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs, tehát: vetít, nagyzol, lejáratjuk.

Jó, hát egy bizonyos mértékig lehetsz emelt fejű, afölött nagyképűség. Azért ne már. Örülj, legyél szabad, de azért olyan nagyon ne! Mert akkor lecsapunk: görcsösen bizonygatod, magyarázod…

Meg tudok bocsátani, sőt, nem is haragszom — magamra. Korrektor volnék, mégsem bánom a rengeteg elütésemet, lehagyot t-imet se, és nincs kedvem mentegetőzni (hát hiszen tudjátok, mennyit és milyen tempóban írok).

Miért kéne tökéletesnek lennem, ha egyszer jó vagyok?

Sokkal inkább azért ostorozom magam, hogy nem jól menedzselem az embereket, túlmegyek az elvárhatón, kések, rájuk szorulok, mindig előadom, hogy segítsetek, mert pont most nincs nálam telefon, vigyetek el a Mammutig — ezt viszont ne vegyék el tőlem holmi kampányok, mert ha ezek miatt neheztelek magamra, igazam van.

*

Ha tényleg saját az utam (nem gondolom túl eredetinek, én innen indultam ugyan, de boldogabb országokban tizenéve legitim, nem egyedül felfedezendő női verzió a súlyzó és a ketogén is, a sportos feminista is), akkor így fog belém kötni az, aki itt vált feministává, majd lett saját blogja:

Kaptál te is néhány díjat, oszt mára csak egy kötekedő testépítő lett a nagy feministából.

Ezt fel fogom vetni majd külön: mi köze a feminizmusnak a testépítéshez. Miben rontja, érinti? Nem ezt vártuk tőled, Éva? Azt vártuk, neked nehéz, sajnálhatunk, és majd értünk állsz ki úgy is, helyettünk leszel bokszzsák? És most zavarban vagyunk, hogy te ennyire…? Hogy neked számít önmagad, a jólléted, és habozás nélkül önmagadat választod, nem a fanyalgó olvasó elvárását?

Azért sem értem, mert a sport igazi megerősödés és életminőség, a terem pedig pont az, hogy bementem a fiúk közé — akik egyébként meglepően jóindulatúak és kevéssé hímsoviniszták –, és nem kértem segítséget, és nem tolom gyengébben. És a fiúk adóznak csodálattal, és ez — három báty húga volnék — nagy élmény nekem.

De hülye vagyok, ez az egész poszt is csak magyarázkodás.

Megyek edzeni, fityeg ki az ugrókötél.

49 thoughts on “ne szidd magad

  1. Vajon mi lesz, ha valaki megugorja a dolgot? Ha sikerül teljesítenie ezt a kihívást? Jobb lesz a minősége? A pozitív énkép vajon garancia bármire is? Ez a kihívás azt mondja: hazudd magadnak, hogy jó vagy, értékes vagy és akkor az leszel. Ez kevés ember vonatkozásában érvényes terápia.

    • Nem, szerintem önértékeléstől és főleg értéktől függetlenül a jajdehülyevagyok-nekemezúgysemmegy egy kommunikációs séma. És a cikk is kiemeli: ne hazudj magadnak, ellenben tűzz ki célt, cselekedj. (Fekvőtámaszozz.)

      Azt nem tartom szerencsésnek, ha például jobb állásért semmit nem lépő, csak panaszkodó nők várják, hogy majd rájuk talál a lehetőség, vagy a testükön nem dolgozók áltatnák azzal magukat a pozitív én-jellemzés nevében, hogy ők jók így is.

      • A jajdehülyevagyok-nekemezúgysemmegy tök gyakran játszma: mondja, de már sandít oldalra, mikor mondja a másik, hogy jaaaj, nemiiis. Ez lelki szükséglet, mint amikor anyós túl sokat főz vagy pakol, túlvállalja magát, de igazából csak azért, hogy bezsebelhesse az “ó, igazán nem kellene így kifárasztanod magad, anyuka, de tényleg, hát fáj a derekad, ülj már le egy kicsit”, akkor jön az elégedett “dehogy ülök, drágám, még ezt a kis uborkát elcsomagolom, hát semmi az”, satöbbi. Aztán, ha elmarad a reakció, akkor lesz kapsz, de persze csak indirekt módon.

        Lehagyot t-k!

      • Elfogadom az elsőt!, nagyon magamat vettem alapul… azzal, hogy tényleg nem tudok elképzelni embert, aki komolyan veszi magát és ezt megcsinálja. Kihívás azoknak, akik külső kontroll keresésben (ezt hogy kell írni?) vannak és megerősítés-szerzés a céljuk.

      • Tudod, mennyi pasi van érettségivel aki fekszik otthon, és várja mikor csörren meg a telefon: nagyon kérünk, gyere elnök-vezérigazgatónak.

        • És mennyi nő, értelmes, okos, tanult nők: majd a gyerekek után.. aztán úgy maradnak, és az életen kérik számon, meg a rendszeren, meg a poitikán, jajj. Amikor meg más utat választottam, nem anyagi kényszerből, hanem mert mindenki ellenében biztos voltam benne, hogy az nekem jó lesz, haragszanak, nem és nem bírnak megbocsátani.

  2. “sose magyarázkodj” – hát igen, ez is egy jó szöveg, könnyen benyeli az ember. Én is benyelem, főleg, mikor tudom, hogy mit tettem le az asztalra, és azt is, hogy a környezetem ezt nem látja. Magyarázkodás helyett inkább megsértődöm: “ezek mit képzelnek rólam?!” Mégis úgy gondolom, hogy időnként okosabb láthatóvá tenni saját döntéseink okait, hátterét, ha azzal csökkenthető a rosszindulat áradása.

    • Nekem amit ez a blog adott, az az új hozzáállásom az emberekhez. Egyrészt eddig fel sem merült bennem, hogy az én nem csinálnám ezt azt finnyogása, lehúzó jótanácsok mögött sokszor rosszindulat és az irigység van. Először magamban találtam meg, ez volt a kulcs. Másrészt, hogy lehet védekezni is, egyáltalán megszólalni, én odatartom a másik arcom is, aztán meg bízom a végső igazságban, honnan jön ez nekem, még vallásos se vagyok. Sokszor büszkeségből sem állok neki magyarázkodni, de ez csak az én szememben büszkeség, a másiknak jel, hogy ki lehet használni.

    • Tegnap megkaptam a nagy kérdést: de ugye te ezt (a blogot) nem a pénzért csinálod?
      (És ha igen? Ha valaki elég jó, és megkéri az árát, az miért baj? Csúúúnya anyagiak? Amíg saját tartalom, invenció, nem promó vagy helyeztkdés vagy ügyes kompiláció, addig nem ciki a pénz.)
      Válaszom:
      Nem tudnám csinálni, ha nem volna belőle pénz. Nem lenne nagyüzem, napi frissítés, nem lenne kommentélet.
      De ez csak mellékes, nem?
      Igen, van más jövedelmem is.
      Ez magyarázkodás?
      Miért, miért a pénz ekkora tabu? Mindenkinek van jövedelme. Itt még az sincs, mint Joós István blogján, hogy ha fizetsz ötszáz forintot, tovább olvashatod a posztot.
      Vagy az unortodox pénzkereset, inkább az a tabu: ami másnak hobbi, meg nekem is az volt, most fő tevékenység.

      Másik megkeresés: hogyan tudna ő is pénzt keresni a blogjából.
      Kínban vagyok. Vigasztaljam, hogy menni fog? Magyarázkodjak, hogy én még pont jókor, jó helyen voltam, és szerencse volt, és igazából ez nagyon nehéz ám? Adjak konkrét dolgoban tanácsot? Elvárásai lesznek, ha azt hiszi, ez csak ennyi, és akkor csalódik, mert hát az x faktort és a kitartást, bírást (bántásét, irigységét is) nem lehet megspórolni.

      • Miért is ne pénzért? Ha jó vagy? Nem értem, még mindig csodálkozom mennyiféle embertipus van, mennyi agyszörny, pedig már majd 5. Xfactoros vagyok…
        Nemtom, de pölö annyi de annyi sok lélektanácsadó, életmóditudó( kis amplitudóval) auratisztitó (patyolatmentes is) kér el pénzt csalásokért. Akkor inkáb én csakeztolvasom és jól vagyok töle.
        (Háttérben suttogom, h millióegy ilyen témaútvesztöben jártam/járok.)

        • Van ez a puritán szívjóság-nonprofit igény. A neveltetéssel kerül belénk, és meglepően intelligens emberek is tolják. Hogy akkor szeretünk, ha nincs semmi anyagi érdek, hogy ez csak jószolgálat, csak úgy van, nem pénzért, vagy legalábbis nagyon olcsó. Vagy: akkor támogatunk, ha sajnálhatunk, meg akkor, ha vinnyogsz, ha átélhetjük, hogy sociális alapon. Pedig a telejsítményért, ha fontos. És ez működik.

          És vannak olyanok is, akik sisteregve itt buzognak, kattintgatnak, tanulmányozzák a fotókat. Azok, akik ezt az egészet (hogy ez működik, és meg se feszülök különösebben az olvasók kegyéért, csak írom, ami eszembe jut) irigylik. És szóvá teszik máshol is, hogy ez átverés, és nem kéne támogatni az elmebajomat. De azért itt érdeklődik az illető (egy személy hatszáz álnéven, ámulatra méltó aktivitással netszerte), nem is csak a blog, még a sokat bírált konfliktusok, hordalék, habverés iránt is, azt aktívan gerjesztve, napi sok órában, pedig neki mindegy, ő csak katasztrófaturista. Valamint felrója, hogy én nem engedem őt kommentelni, drákói szigor van, kitiltom, magáról írhat csak, de azt is előásom később, és a fejére olvasom — miért akar egy ilyen immorális, anyagias, nem korrekt blogon kommentelni, nyilvánosan? Ez itt a kérdés. Mi jár itt neki, mit ígértem én? Tényleg felfoghatatlan.

          Rendszeres élmény ez: bitorolni akarják a blogfelületet, terelni a viselkedésemet, amit fel se fognak, empatikusan meg főleg nem akarják megérteni, miből van már elegem, és: megzsarolni, hogy akkor ők nem olvasnak, és én hiteltelen, erkölcstelen vagyok.

          Ez elkívánás, bosszú, rosszakarat, káröröm, jelentéktelenségérzés. Ez a sok firtatás és kielemzés.

          • Biztos unalmas ezerszer újra és újra elmondani, magyarázni ezeket, de mégis milyen jó, hogy megteszed! Annyi, de annyi sötétség van a fejekben, szükség van olyan felületekre, ahonnan gyűlik némi fény az átlagember agytekervényeibe. (Ez alól én sem vagyok kivétel. Borzasztó műveletlen vagyok, sokszor buta is, de legalább már tudom, és van hajlandóságom változtatni. És most nem ostorozom magam, pusztán objektív vagyok.)

            • Ne már, hogy innen az derül ki hogy buta bárki! Miért nem az, hogy mennyi minden van, milyen érdekes a világ?
              Az én műveltségem nem az általános, eléggé esetleges, nagy lyukak vannak, és csak arról beszélek, amit tudok, szeretek. Bloggernek lenni könnyű!

        • Írók között vettem már részt vitában, hogy számukra néha elsődleges az anyagi vonzat, tehetségük áruba bocsátása, ahelyett, hogy mondjuk ingyen netre tegyék munkájukat hogy élvezze a közönség, ha már rajongókra, olvasottságra vágynak.
          Tartottak ötletlopástól, és hogy ha valamit ingyen adnak, az leértékelődik. Nem értették, hogy aki jó abban, amiben, miért ne akarna pénzt keresni vele. Sőt, burkolt utalást véltem felfedezni abban, aki nem ragadja üzleti üstökén meg a dolgot, az nyomi.
          Szűk látókörűen nem értettem meg őket, hogy van, akinek ez fontos. Azóta lenyugodtam. Tegye mindenki, ahogy jónak látja.

          • “ha már rajongókra, olvasottságra vágynak” Rohadtul önző, empátiátlan felvetés ez. Akkor miből éljen? Alapvetően nem ő vágyik bármire, hanem az olvasó a tartalomra. Szerintem csak a kezdők vágynak így olvasottságra, vagy a kifejezetten, deklaráltan demokratikus hajlamúak, akik már ezt is megengedhetik amguknak, vagy akiknek ez hobbi.. A többiek meg nem vágynak olvasottságra annyira, mint megélhetésre (illetve az olvasottság annak a fetétele). Meg lehet kérdezni a könyvelőket, webfejlesztőket, esztergályosokat és bolti eladókat, hogy a köz üdvéért dolgoznának-e szívesen.

  3. Az én anyukám a két lábon járó szeretethiány, szuper hozzáillő férfiakkal megtámogatva, például a fater, akinek az aktuális szeretőihez képest mi mindig zérók voltunk. És bár ő hamar kiesett a képből, de nálunk mindig az volt az alapigazság, hogy hát igen, de mi ehhez kevesek vagyunk.

    Én a kis fejemben mindig a negatívról indulok (igaz, így nem lehet nagyot csalódni, van benne jó) és rengeteg ilyen cikket, sőt könyvet is olvastam már, de az az érzésem ehhez kicsit dinkának kell lenni, hogy működjön. Hogyan mondhatnék ilyet magamnak, hogy ez vagyok én, én így szeretem magam? Egészséges vagyok és a lábaim bárhova elvisznek? Ez komikus. És azt se látom, hogyan segítene előrelépni.

    • Szia!
      Ez a “dinkaság” tetszik! És tulajdonképpen igaz. Merj dinka lenni!
      Dinkaság kezdőknek 3 pontban:
      1. Ne azt mantrázd, hogy “szeretem magam”! Az egy érzés, ami majd jön, mint a szerelem, ha itt az ideje.
      2. Kezdd akár a lábaiddal, amik bárhová elvisznek! (Tényleg komikusan hangzik, de miért kell ennek az önbecsülés dolognak olyan vérkomolynak lenni? )
      3. Csak keress rajtuk valamit, ami tetszik. Nincs olyan? Akkor változtass rajta! Lehet, hogy már egy új harisnya is átlendít.

      • Én azért jobban kedvelem, ha valaki nem annyira erőlteti a lábtémát, ha nagyon nem. (Tudod, “volt anyám, volt tükröm” 🙂 Vagy én túlontúl szexualizált médiazombi vagyok ezzel? Lehet szeretni egy bármilyen lábat, egy olyat is, ami nemigen visz el már fürgén sehová?

        Annyian erőlködnek ezzel a pozitív énképpel, ami a lustaság és szembe nem nézés takarója csak. Én sokat bíráltam ezt, ki s kiáltottak nemigazifeminista testszégyenítőnek. Így lett az edzés szenvedés és ugrabugra, a diéta meg önbüntetés — ez mind ifeódegenkedés és duma, duma, mások örömének elrontása.

        Jó lenne olyan tudatállapotba kerülni, hogy nem kell ennyi önmegmagyarázás, tudatos, előre gyártott pozitív üzenet ahhoz, hogy elemien, magától jól érezzük magunkat, eszünkbe se jusson a negatív izé.

        Fontos részlet, hogy aki a kihívást kitalálta, személyi edző, és a leggázabb önlerontásokat közel tökéletes testűektől hallja. Néha én is látom, hogy a végképp túlcsorduló, magabiztos fodros combúak önbecsülésileg, sőt, talán az ágyban is jobban vannak, mint én. Őket senki se taglalja a facebookon, hogy nem is szépek (és engem se taglalt senki, míg nem volt az átalakulás, pedig fotó bőven volt akkor is). Mert ők tényleg leszarják. Leszarni tudni, az nagy szabadság, talán Tess Holliday tényleg…? Én mondjuk sosem voltam olyan laza, leszarós, engem zavart.

        És aki a “fitnesztyúkokon” meg az “egészségmániásokon” gúnyolódik, odamegy, megnézegeti őket, majd deklarálja, hogy Ő NEM, de amazok milyen röhejesek, na, arra haragszom.

        Az nagyon más, amikor az arcába nyomják valakinek, tanácsként. De a te előző kommentedben is ők kérdezgetnek, nem te szaladsz utánuk.

        • Engem kicsit “elvitt” az említett lányom mássága. Amikor 4 évesen leesett neki, hogy nem mindenkinek kell speckó torna, hogy mozogjon a karja, újra kellett pelenka éjszaka. Valahogy el kellett kezdenem megszerettetni vele a kezét. Ez még minden életciklusában új kihívások elé állít.

    • Érdekes kérdés. Ha nem ez az alapérzésed, hogy bárhova elvisznek, akkor tényleg mit ér, ha hajtogatod? Ha viszont ez az alap, akkor minek hajtogatni?

  4. Elvárás, hogy ami vagyok és amim van, az genetika, jó csillagállás, szerencsés háttér, jó hátszél terméke legyen. Azért is lettem szabadúszó, mert nem tudnék már minden reggel egy olyan (főleg nőkből álló) közösségbe olvadni, ahol nem vagyok oké, ha rendben a szénám, azt meg végképp nem szeretik hallani, hogy “meló van benne”.

    “-Te esténként olvasol? Én az idejét sem tudom, mikor volt a kezemben könyv. 10 óra, mire a gyerekek ágyba kerülnek, aztán meg az éjszakát sem alusszák végig.
    – Tedd le őket 8-kor. Vannak módszerek a zavartalan alvásra is.
    – A tieid elalszanak, aztán nyugi van? Milyen mákod van!”

    “- De jól nézel ki 3 gyerek után! Szerencsés alkat vagy.
    – Azért meló is van benne. Hetente minimum ötször sportolok és egy éve paleózom is.
    – Ááá, nekem időm sincs erre, amúgy tinikorom óta L-es vagyok, ez alkat. A szomszédom meg paleózott, mégis rákos lett.”

    ” – A férjed csak hétvégén van itthon? Hogy bíííírod?
    – Elég jól, van olajozott napirendem és pár estém magammal, azzal töltöm, amivel akarom.
    – Azért szerencsés vagy, hogy van egy csomó segítséged. A férjem szülei már nem élnek, az anyámat meg inkább hagyjuk!”

    Egyik lányom születéskor némi hátránnyal indult az életben. Sorstárs gyerek anyjával az éves kontrollon a váróban.
    “- De szépen alakul a lányod! Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, pedig annyi helyen jártunk.
    – Minden nap tornázunk, megtanultam egy tök jó módszert, meg fejlesztgettük is egy kicsit a gyerekkel. Napi 20 perc. Ha gondolod…
    – És mikor csinálnám meg vele? Gyógyúszásra is alig jutunk el.”

    Hát ezért nem beszélgetek már mindenkivel és válaszolok egy ideje csak tőmondatokban a kíváncsiskodóknak.
    Nehogy már én feszengjek, hogy nem szidom magam és hogy abban meló van.

    • Vajon a “szerencsés vagy” és a “te tehetsz róla” (bántalmazó, mélyszegény, hajléktalan, stb. felé) mantra hajtogatói között mekkora az átfedés?

        • Úgy értem, hogy aki neked mantrázza, hogy szerencsés vagy, mert szunyálnak a gyerekeid, az meg van győződve arról, hogy nála semmi szerepe a szerencsének abban, hogy nem szegény, hanem mindent csak a tehetségének és szorgalmának köszönhet, a csórók meg azért (és csak azért) csórók, mert lusták és felelőtlenek, de legalábbis buták/tehetségtelenek.
          Mármint ez csak teória, kérdezem, hogy van-e valakinek tapasztalata ebben.

          • Nekem van ilyen ismerős, persze, aki csóró, meg mélyszegénységben az magának köszönheti, mert nem volt szorgalmas. Ő fiatalon férjhez ment jól kereső férjhez, azóta nem dolgozik, gazdagok, mindenre futja. Már említettem itt pár napja.

        • Ebben van okosság, bár annyit csavarnék rajta, hogy sokszor hiába a tehetsége meg a szorgalma, mégsem jön össze, így másnál csak szerencse dolga lehet. Amit te írsz körül, az a rosszmájú-terjedelmes önbizalmú, amit én az a mártír-mérsékelt önbizalmú kombó. Hű, hogy lehetne még ezt cifrázni:)

          • Erre mondja Gergő cimborám, egykori tanítványunk: azért sikeres, mert ő ő. Ő volt ott, ő lett olyan. Csajozás, karrier, kockahas, mindegy.Ha személye megmagyarázhatatlan varázsával, azzal, ha szteroiddal, akkor azzal, ha protekcióval, hát azzal. Te nem vagy ő, te te vagy, csináld meg tenmagad. Ezért hülyeség receptet lesni, taglalni, hogy ez így igazságtalan, te is vagy olyan tehetséges, és mégse…

            (Stiláris “te”, de gondolom, ezt nem kell magyarázni.)

      • Erős képek, pozitív érzés. Meg benne van, ahogy működ(t)nek a családok. A kivonuló apák. Az agyonterhelt anyák. És a méltóságuk.

          • Érzem…
            Anyám az érzelmek embere. Mindig ötször kell átgondolnom mit-hogyan fogalmazok meg. Nem tudok nyíltan beszélgetni vele, nem viselné el, saját magát hibáztatná – félreértelmezne. Anyud “képét” másnak érzem.
            Apámmal nem működik semmi. Diszfunkcionális volt egész életében. Volt mit enni, fűtött volt a ház, de érzelmileg egyértelmüen negatív hatással volt rám és anyámra is. Igen, szintén anyámnak köszönhetem, hogy nem lettem “selejt”.

            Szörnyű, amikor alapállás a védekezés, amikor a férj mellett túlélnek. Az egyikből “sárkány” lesz, a másik “elszárad”.

  5. Anyám nagyon hasonló, mint a posztban leírt.
    Hálás lehetek (vagy leszek, mert ez még ellentmondásos bennem) neki sokmindenért, pl. azért, mert megmutatta, hogy egy nő egyedül is kiválóan boldogul, nem kuncsorgás van, meg férfiakon csüngés, hanem munka.
    És azt hiszem a génjeimért is hálás lehetek, mert bármennyire nem úgy néz ki alkatilag, de amúgy szívós vagyok, mint ő.
    Viszont rettenetesen nehéz volt vele felnőni.
    Ugyanaz az ellentmondás van bennem, ami a különórás poszt kapcsán, hogy hálás vagyok mindenért, így utólag is, de én úgy el voltam akkor fáradva.
    Bonyolult, de végül is majdnem minden bonyolult, vagy csak én gondolkodom túl, az is lehet.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s