jobban tudja az életedet, mint te

Ma elvégezzük a differenciáldiagnosztikát, azokkal kapcsolatban, akik miatt kétségbe szoktál esni: de hát szeret, akkor miért basztat?

Előtte egy kis kitérő:

Magyar szakos vagyok, a minőségi szépirodalom közelében élek. Éveket töltöttem tudatosan szerkesztett, intellektuális szövegek javításával és irodalom- és nyelvtantanítással. Ennek ellenére használok “csúnya” szavakat, és ha egy kicsit megfigyeled, hogyan és mikor csinálom, az is kiderülhet, hogy nem lustaságból vagy szinonima híján, hanem pont a “szakmai” múltam miatt. Ne ródd ezt föl nekem. A “csúnya” szó nem véletlen, nem indulat és nem is fegyelmezetlenség, hanem pont arra a szóra van szükségem ott, mert az fejezi ki, amit akarok. A tudatosság a minden: hiába használ csupa szép szót az, aki nem érez árnyalatokat, helyiértéket.

Kapcsolódó írások:

trágár

panta rhei

És akkor a bejegyzés:

Elválsz épp, vagy diétába kezdesz? Mindegy, ott magyaráz majd fölötted az, aki szeret, jót akar, de azért leginkább véleménye van. Te meg mérges vagy a lépcsőházban, úgy érzed, nem ért meg, nem vesz komolyan, a rovásodra okoskodik.

És te még mindig neki öntöd ki a lelked, mert valakinek ki kell. Nem fejlesztetted ki magadban a stratégiát, hogy megúszd ezeket a jó tanácsokat és helyetted-tudást, a vészmadárkodást. Csak ő van, bízol benne. Vagy éppen: ő az anyád, és az anyánktól negyven évesen is makacsul reméljük, hogy meg fog érteni. Talán nincs is az életedben olyan személy, akinek elmondhatnád, és nem ítélne és nem nyomasztana semmivel. Illetve annak súlyos órabére van.

Szépen, egyedül, csak magadnak — ez nem megy, az ember társas lény, és te is szereted őt, mindig újra elmondod az aktuálist, és mindig ideges leszel attól, ahogy reagál.

Még az is érdekes, hogy ezek a megítélő személyek a maguk életében ugyanezekben a témákban többnyire nem annyira állnak jól. Tipikus az, aki sosem volt igazán szerelmes, mámoros szórakozóhelyi és józan társkeresős kapcsolatai voltak, és nem érti a sztoridat. Nem érti, mert nem élte, csak a mutatóujját tartja föléd, mert ő nagyon okos és nagyon jót akar. Fogalma sincs, mi döbben a gyomorba, mi az a moccanó síkosság, mi az a gyerekes gesztus, aminek úgy örülsz, mi az, amitől a diplomaosztódra se mész el végül, mert vele ragadsz a múzeumi kávézóban csókba forrva. Mi az egész észszerűtlen, romboló játék, hogy már nem kéne, már rég vége, de mégis, ő nézi a face-edet, és egyszer csak megcsörren, és te meg évekig hordod a pénztárcádban ama mozijegynek ama sarkát, amelyet ő szakított le enkezével, nem is tudod már, miért, és mindig megérinted, pedig nem szereted már, nem. Dehogy szereted. Ugyan!

Na, ha én ebbe belekezdek… én annyira örülök, hogy akkor, amikor abszolút nem vártam, ezt megélhettem. És aztán már nem is meséltem inkább, senkinek, a sok racionális barátnőnek, hogy az isten rogyassza rájuk a…

Van olyan, aki tényleg a vesztébe rohan, és igenis aggódunk érte, és igenis szólni kell, de tudni kell azt is, hogy a szólás nagyon korlátozott hatású, az emberek szeretnek a vesztükbe rohanni, és amúgy felnőttek, önmagukért felelősek.

Lényeg: aki tényleg aggódik, és érted csinálja, az nem okvetlenül biztat, bátorít, osztozik a lelkesedésben, és nem is azt fogja okvetlenül mondani, amit hallani szeretnél — ne gondold, hogy ezt jelenti az elfogadás. Viszont

  • meghallgat, igazán, nem a saját hangját akarja hallani
  • a történetedet egyedinek kezeli, nem vagy típus, nem példálózik (“a Magdi is amikor összeszedte azt az exsittest”, vagy morális tanítás: nem szép dolog, majd megver az Isten, aki ezt és ezt teszi, az így jár, mert karma, kiegyenlítődés stb. — a világ nem igazságos!)
  • az általad elmondottakból indul ki, és nem a saját reflexes interpretációjából, nem önigazol, a maga sztoriját nem állítja példaként eléd (milyen barátaid vannak? csupa ilyen? jó ez így?)
  • nem riogat olyanokkal, hogy ha lefogytál hét kilót (és van rajtad még tizenkettő), akkor te anorexiás vagy; arányosan, reálisan lát (ez akkor nehéz, ha te nem így látod magad)
  • tudja, hogy a történetek nem egyfélék: van az a szerető, akiért elválik az áhított pasi, van, akiért nem, az okok sem egyfélék. Van, hogy az elválásban nincs köszönet, és van, hogy az a sorsotok, együtt, mindenképp, nem lehet más. Amúgy a szerelem, az igazi, a nagy nem azt jelenti, hogy a dolgos hétköznapokban aztán milyen szépen élünk együtt hétszázhúsz évig meg járunk az IKEA-ba (az ilyen fajta anyukás-overklimax racionalitástól óvakodj!), ne hagyd összekeverni a nagy érzelmi történetet a becsületes megállapodottsággal (utóbbi talán nem is létezik, szerintem simán konformizmus).
  • nem fogod visszahallani a sztoridat harmadik személytől, nem beszéli át másokkal aggódva sem — ez pletyka, akárhogy is nézzük, a nagy sztorik elmondásának joga a tiéd!
  • nem ad direkt tanácsot, csak ha kéred, de akkor is óvatos, érzed, hogy szeret és valóban téged lát
  • nem mond olyat, amiről tudja, hogy te nem hiszed el (például hogy “állati fehérje, az KELL”, miközben te vega vagy — nem nevezi hülyeségnek a meggyőződésedet általában sem)
  • legfeljebb kétszer mondja el ugyanazt a tanulságot, intelmet, nem basztat ezzel folyamatosan, nem viccelődik rajta
  • nem vész a te sztoridon, magánéleteden össze veled, nem zsarol azzal, hogy ha te ilyen vagy, úgy döntesz, akkor vége a barátságnak (ettől még lehetsz te a nagy történeteddel sok és fárasztó neki)
  • nem hatalmi helyzetből beszél — sajnos az anyák, idősebb, tapasztalt barátok és szakemberek (orvos barátnő) itt kiesnek, és csúnyán vissza szoktak élni azzal, hogy ők biztosan jobban tudják, a tudásuk kitakar téged

… írjatok kommentben ismérveket!

Aki szeret, az tisztel, bízik benned, kompetens felnőttnek kezel, aki el tudja dönteni, csak egy kicsit kell támogatni és mellette lenni az akármiben.

Legyél is ilyen. Ezért aztán amikor nem tudod, mi merre, és tanácstalankodsz valakinek a vállán, ne fogalmazz úgy, hogy én nem is tudom, mit tegyek, jaj, teljesen össze vagyok zavarodva, szerinted akkor most…, vagy mégsem?…, hanem mesélj tényeket, tegyél fel kérdéseket, hallgasd meg az ő sztoriját, olvass önsegítő nemtudommit.

Szóval ne provokáld ki te se, hogy gyámkodjanak és megmondják fölötted az okosságot, mert az nagy valószínűséggel koncepciózus lesz és idegesíteni fog, valamint nem is hatékony.

Egyébként meg, ami a váll nélküli részt illeti: hagyj időt a dologra, ne sürgesd magad, szakadj ki az őrlődésből (üsd ki magad koncerten, fuss egy könnyű félmaratont, menj el síelni, szaunázd magad butára). Érleld.

Elmúlik, ez is, minden elmúlik, letisztul, vége lesz. Milyen vicces lesz majd a paraolimpián fél lábbal visszaemlékezni arra, hogy hajdan akkora dilemma volt a lábköröm-lakkod színe!

lakkok2

A Gerle-féle blöffstatisztika (kedves műfajom ez) a következő:

  • előzetes aggodalmaink 80 százaléka semmivé foszlik,
  • 15 százalék komolynak bizonyul, de amikor már ott vagy, megoldható, a meglévő tervekkel vagy kis adaptációval,
  • 5 százalék valóban probléma, nem is oldódik meg, az sucks, CSÚNYASZÓ! azt meg elviseljük, mi van akkor? semmi nincs, ilyen az élet, soha semmi nem tökéletes
  • és a kieső nyolcvan helyére beúszik harminc váratlan, más típusú gond, na, akkor kösd föl a gatyád. Sosem lesz semmi magától értetődő, ezt ne is várd. De megoldod azt is, nyugi. Erre vannak az energiáid.

Ne mesélj el olyat, amit később megbánsz, hogy bárkinek is elmondtad. Ismered őt, tudod, mire számíthatsz tőle.

És most nézz végig a saját emberi kapcsolataidon: kiket, miért basztatsz aggódásból, és magadra ismersz-e a lista akármelyik pontjában? Mire jó neked, hogy így beszélsz vele, csak nem önigazolsz vagy a saját okosságodat élvezed valaki fölött, aki új úton jár, változtat, vagy éppen szenved, mint a kutya, és csak kis részben múlik rajta, mit tegyen?

és még egy:

SOHA NE RÁKSZAKÉRTS, semmilyen súlyos betegségben ne adj laikus tanácsot, ne ajánlgass csodaszert, ne mesélj ellenőrizhetetlen, lelkes gyógyulási sztorikat olyanokról, akik nem vállalták a kemót — iszonyatos felelőtlenség. Ilyenkor szakember, mégpedig autonóm és jó szakember kell. Én a szakembertől való óvakodást egészséges működés, sportágválasztás, tíz kiló lefogyása és enyhén égő gyomor, nem elég dús haj problémaszintre mondom. Ne műts otthon magadnak mellet, vakbelet!

Ha beteg a szeretted, legyél mellette, és támogasd abban, ahogy ő dönt. Ha meg érdekel a betegsége, olvass utána egymagad, tudj meg minél több részletet, de ne nyomaszd vele.

Megyek edzeni, hát ti?

67 thoughts on “jobban tudja az életedet, mint te

  1. Én megyek biciklit építeni meg az új kerékért, aztán dolgozni. Verinek is épül a retro ss bringa, fertőző a dolog. 🙂 Edzeni voltam tegnap.
    Én régebben adtam tanácsot. Ma már kinőttem ezt. Ha valaki kérdez, annak elmondom, hogy mi/én hogyan csináljuķ/tuk. Szerencsére nincs a környezetünkben megmondóember, aki próbálta azt lelőttük rövid úton.

  2. Nem megyek holnap mert fáj a popóm a tegnapi lábnaptól. Bár lehet h kutyaharapás kellene, szőrös.
    A szerelmekről pedig már írtam egyszer h nem múlik, nem azért se, az az 1, az 1etlen, nem törlődik, itt van a sejtjeimben. Amúgy potyog a könnyem, mindjárt nem látom a fűrész szálat . Szívet vésettem.

  3. Nyolc honapja nem alszom, nincsenek gondolataim, vagy ha vannak olyan messze es osszekothetetlenul, h mar meg se probalom elohivni oket. Regen egy kave osszerakta bennem es kikoptem. Most ide jarok.. Moreish!

  4. Ismerem az érzést, amikor a legváltozatosabb motívációktól ösztökélve, az ember szinte fölborul az igyekezettől, hogy segítsen a másikon (másokon, más okon). De ahogy lassan múlnak az évek, ez a nagy igyekezet inkább kérdések feltevésévé szelidül. Hátha az alkalmi tanácskérő, vagy csak mesélő képzeletét, probléma megoldó gépezetét beindítja egy olyan kérdőjel, ami nem jutott eszébe, vagy csak nem merte kitenni? Bár sokszor érzem, hogy (ilyen helyzetekben) a legjobb: hallgatni. Lehet, hogy azzal segítek a legtöbbet. Élet probléma – “az akadály maga az út”. Állítólag valami zen bölcsesség, engem megragadott.

  5. Ha elmondasz valamit, nem vonja kétségbe a történteket vagy az érzéseidet, pláne úgy, hogy a közelben sem volt, tőled hallja csupán: “azért az nem biztos, hogy tényleg így történt, mert az én gyerekem is…” vagy “ha kipróbálnád, mást mondanál, tudod úgy állsz hozzá, mint vak a világossághoz, amíg nem ismered, blabla stb.”

    “Ne mesélj olyat, amit később megbánsz.” Megváltozik, azért bánod meg, de lehet, hogy csak rosszul láttad, nem voltál elég alapos, mert csak póz volt, amiről azt hitted, ő.

    • Ez most nekem annyira aktuális. Hazajöttem Spanyolországból, szüleim megkérdezték, milyen volt.
      Mondtam, tutijó, mindenki mosolyog.
      Á, biztos ott is mogorvák, csak a munkatársak jó benyomást akartak kelteni.
      Meleg van és süt a nap.
      Biztos ott is van hideg, meg rossz idő, csak kifogtátok.
      Csak a saláta hiányzott, mert azt nem esznek.
      Biztos esznek, csak nem jó helyen kerested. …. Na mesélj még, most miért nem beszélgetsz velem? … Mindig csak rohansz….

  6. Pár órája elolvastam a cikket, aztán mentem dolgomra, s csak gyűltek-gyűltek a gondolatok. A cím miatt indultam be leginkább. A szülő-gyerek kölcsönhatás ugrott be először, nem is szabadulok tőle.
    Gyerekkorom óta nem zaklat fel különösebben, hogy nem szeret mindenki, ha cserébe nem várják el, hogy keblemre öleljem a világot. Kialakult, ám sok kérdésben finomodó értékrendszerem van, meglehetősen jól érzem magam a bőrömben és a világban, kéretlenül nem adok tanácsot, nem hiszem, hogy “nem zörög a haraszt…” stb..
    De szülő vagyok 3 teljesen különböző egyéniségű kisgyerekkel, amit képességeimhez mérten próbálok tudatosan figyelembe venni anélkül, hogy elszabaduljon az anarchia.
    És ugye, mint szülő, jobban tudom az életüket, mint ők, legalábbis meghatározom azt a születésüktől kezdve a saját egyéniségemmel. Mert nem tudok kibújni a bőrömből. Azon gondolkodtam, hogyan fognak majd emlegetni a memoárjaikban (nyilvánvalóan azt szeretném, hogy szuperlatívuszokban), ha én én vagyok, apa az apa, ők pedig ennyifélék. Ami az egyiknek példa lesz, a másiknak értéktelen vagy akár egyenesen nyomasztó. Ha az egyikből minden igyekezetem ellenére szorongó felnőtt lesz, a másikból meg flegmatikus, az szárad-e a szülő lelkén? Elég, ha én én vagyok ahhoz, hogy majd jobban tudják mindhárman az életüket, mint én?
    (Elég göndör lett, remélem átjött, mi nyom itt engem.)

    • A nagyon szélsőségeken kívül, szerintem kár rugózni felnőttkorban azon, hogy mit csináltak rosszul a szüleink, aki felismerte már tud változtatni, ennek ellenére sokan szeretnek ebben dagonyázni. Ez nem lehet minden mostani szarnak az oka, persze tök kényelmes magyarázat. Van amit nem csinálnék úgy, mint az anyám, de látom, hogy miért csinált mit, jót akart mindig. Én is jót akarok a gyerekemnek, és biztosan hibázok, és lehet haragudni is fog, de ez igazából természetes is. Ha lesz felnőtt gondolkodása, lehet ő is erre fog jutni, de ha nem és mondjuk gyűlölni fog, az sem baj. Nekem az a gyereknevelésben a célom, hogy önálló gondolkodó felnőtt legyen, egyikőnk se élősködjön a másikon, ha mondjuk a mi kapcsolatunk nem lesz jó, az még nem jelenti azt, higy sikertelen voltam.

        • Hát igazából annyira talán nem passzol ahhoz, amit írtál, csak ez jutott eszembe. De amúgy azon kívül, hogy a gyerekeink, a kamaszkoruktól már nem lesz igaz, hogy tudjuk az életüket.

          • A szüleim elég tiltósak voltak, így korán nyitogattam a kiskapukat. 16 évesen irigykedve figyeltem a barátnőmet, amikor az anyjának elmesélt egy “zúzós” bulit, az pedig végighallgatta, sőt még csak nem is szankcionált utána. Ilyenre vágyom az enyémekkel. Egyik legnagyobb sikeremnek ezen az úton azt tartom, hogy a fiam elmeséli azt is, ha “nekiment” valakinek vagy “visszaütött”, bár tudja, hogy meg fogom kérdezni az okát, és szeretem, ha válaszol.
            Cserébe a lányom meg azt sem mondja el, ha 98 db csillagot kap. Kíváncsi leszek, hová jutunk kamaszkorra!

            • Benned van kakaó, te együtt fogsz röhögni a gyerekeiddel a (fél)zúzós sztorikon, és nem sírod el magad egy-egy nemtudommelyikcipőtvegyemerrealábamra végződésű buli hallatán, hacsak nem általad vett kurvajó ecco cipőt hagyott a hányásban a sarj.

    • Sajátélmény-megosztás (mozgószabály?): azt szeretik a legjobban, ha te vagy te, és neked jó. (A legkisebbikem még dolgozik ezen, ő most tizennégy, és ő a saját világának közepe, de a 19 meg 22 egyértelműen úgy szereti apát meg anyát, valamint elsősorban saját magukat 🙂 , amilyenek.

  7. Élőben nagyon zárkózott vagyok, nem szeretek a barátaimnak a kapcsolatomról beszélni, mert én a problémákon túllendülök, de ők nem bocsájtanak, végülis nem ők szerelmesek. És ez igaz visszafele is, néha el kell ismételnem magamnak ezt, különben belepofáznék. És jaj, cinikus megjegyzéseket is szoktam tenni, utána én is utálom magam. Egyre tisztábban látom már azt is, ha irigység van a háttérben.

    Ami kezelhetetlen, a félig ismerősök drámai történetei, nem tudja elviselni, gyűlöli, meglopta, megverte, nyomulós, hazudós, másnap együtt jönnek át hozzám pletyizni. Néha elgondolkodom, hogy velem van-e a baj, hogy ezt nem tudom kezelni.

  8. Én vagyok a racionális barátnő, de igyekszem egyre jobban magamban tartani.
    Legalább rákszakérteni nem szoktam (imádom ezt a szót:-).

    A világnak kevesebb jó tanácsra és több együttérző hümmögésre van szüksége.

  9. Vannak páran, akik megosztják velem életük történéseit, tudom róluk, hogy megerősítést kérnek, nem tanácsot. A gyerekeim közül ketten tanácsot, adok is, legfeljebb nem fogadják meg, sebaj. Nem teszek a szemükre hányást, ha nem azt csinálják. (A harmadik szintén megerősítést, na, ez nehéz. Mármint nekem.)

  10. Párszor elmorogtam magamban csendben: “Kéretlen tanácsokat NE adj!”
    Igen. Mindenkinek van véleménye, csak ritkán vagyunk kíváncsiak a másikéra.

    • De hát nem a visszajelzésére vagy kíváncsi, nem azért meséled el neki? NEM. Kezdő blogger koromban ezt hányszor kaptam meg, leírtam egy félszemélyes, a magam életében rég elrendezett sztorit mint jelenséget, és akkor jött a névtelen kommentelő, és megmondta nagy okosan és negy fölényesen, mit kéne tennem. Kissé ingerült (nem tudsz te olvasni? nem érted a szöveget?) válaszom olvastán meg aszongya: de akkor miért írtad le, ha nem akarod megtudni véleményét?, én csak segíteni akarok. Csak a saját hangod éredekel? Ez egy nyilvános blog, de tilts ki nyugodtan stb.

      • “Ez egy nyilvános blog, de tilts ki nyugodtan stb.”

        Múltkor valami egészen triviális bejegyzésemre facebookon egy ismerős (hajdani barát, még fáj, gyászmunkában vagyok, azt hiszem) egész kis tirádát rögtönzött, csúnya volt, nem odaillő, de visszafogtam magam és privátban kértem -szépen!-, hogy hagyjuk ezt, nem kell. De tényleg nagyon kedves voltam.
        Mire a válasz: jó, tilts le nyugodtan.

        Ez a “jó, akkor jól tiltsál le/ki” nagyon népszerű lett, mint végső tromf.

          • Hajjaj! Azt képzeljétek el, hogy ismerősöm A egy bírósági tárgyaláson hozta fel érvként, hogy ismerősöm B micsoda gány alak, mert visszavonta a wiw-en tőle az ismeretséget! És ő ezt komolyan gondolta, hogy a bírót majd pont ez érdekli…

            • És meglepődött, hogy nem. Érdekesen gondolkodnak az emberek.

        • Meglepően sokan merítenek dinamikát abból, hogy provokálnak (nem feltétlenül tudatosan), majd ha reagálsz (akár nagyon kedvesen), megsértődnek. Kell nekik. Imádják dédelgetni az így zsákmányolt sérelmeiket. Az persze már mellékes, hogy te ettől gyászolsz.

          • ” Kell nekik. Imádják dédelgetni az így zsákmányolt sérelmeiket. ”
            Ej, ez fájdalmasan pontos.
            A gonosz, vagyis inkább a rossz, az nem egy mefisztói jelenség, inkább egy dosztojevszkiji odúlakó, olyan sebnyalogató, aki pedig “csak segíteni akart”, de a világ gonosz, az emberek hitványak…

            Lacinak is igaza van, ez a “tilts le” tulajdonképpen passzív agresszív, amolyan “üss még!”

            A “legjobb” egy másik ismerősöm volt, még évekkel ezelőtt, aki tényleg kicsit túlzásba vitte a tanácsadást, s mikor jeleztem neki, valami olyasmit írt vissza, hogy hát igen, elrontotta, ő jót akart, nem sikerült, “legjobb lenne, ha meghalnék”…
            Hm?!

  11. Anyukám egyre jobban azzal kompenzálja az önbizalomhiányát, hogy megpróbál engem lenyomni, pl. nem hiszi el, hogy nincs a boltban épp az, ami kellett volna és leellenőrzi, felülbírál, elveszi a játékot a gyerektől, amit én megengedtem, mondván, hogy ezzel mégse kellene és akkor örül, ha neki van igaza, ha lobogtatja, hogy ő mégis megtalálta a boltban, amit én nem. Most felnőtt fejjel jövök rá, hogy korábban is ez mennyire így volt. Az igazán lényegi kérdésekben viszont nem foglal állást sosem, rám hagyja, hogy döntsek és utána sem hánytorgatja fel, De olyankor sem, ha konkrétan tanácsért fordulok hozzá nehéz helyzetekben. Anyósom pont az ellenkezője, mindig mindent jobban tud és ha nem tudja szóba hozni, vagy nagyon böki a csőrét egyszer csak elkezd kiabálni, de aztán megbékül a dologgal és végül támogat, még ha minden megy az eredeti mederben. Nehéz ez. Most kezdek én is rászokni az asszertív viselkedésre 🙂 itt olvastam először aztán Berentés Éva Az érett személyiség című könyvében is ábrával említi ezt a modellt – korábban olvastam, de nem tűnt fel. De mindig tanul valamit az ember. 🙂

  12. Jaj, milyen okos voltam én is gyerektelenként, frissanyukaként! Jaj, hogy osztottam eszet! Jaj, mekkora pofonok kellettek, hogy fölülbíráljam magam! És jaj, de türelmetlen tudok lenni azokkal, akik még az osztós fázisban vannak… (úgy tűnik, ma jaj napom van)

    • Gyermektelenként én is okos voltam,beszóltam a nővéremnek,hogy:”hülye vagy te? 36 évesen szülni?” Aztán 39 évesen megszültem a lányomat 🙂 Azóta kuss van,nem osztogatok észt ha lehet meghallgatok,támogatok.

  13. Én álltam mindkét oldalon… Anyám leszidott mikor a fogyásom után elajándékoztam az összes nagyméretű ruhámat, mondván: “és mit fogsz csinálni, ha újra meghízol?”. Azóta sem érti, mi volt ezzel a bajom, hisz ő csak gondolt minden eshetőségre. A túloldalt meg a húgommal kapcsolatban tapasztaltam, aki hülyeséget hülyeségre halmoz, aztán a támogatásomra vár, majd amikor elmondom a véleményem (amit nem mindig csomagolok cukrospapírba), megsértődik. Egy ideje beláttam, hogy tulajdonképpen jogos a sérelme, így hát azóta inkább nem mondok semmit semmire. Lehet, hogy nem a legasszertívabb megoldás részemről, de nem akarok belemenni már ezekbe a játékokba. Úgysem szerethet mindenki. Furcsa érzés egyébként, hogy a testvéreimmel a világon semmi közünk sincs egymáshoz azon kívül, hogy ugyanott nőttünk fel.

    • Jaj, mennyire ismerős ez az anyám-fentről-tesóm-lentről! Téged nem zavar, hogy a tesóiddal nincs közötök egymáshoz? Vagy azért tartjátok a kapcsolatot?
      Engem épp 3 napja ostromol a tesóm (jön a karácsony:), akivel 4 éve nem beszéltem, hogy milyen jó lenne, ha… Én meg nem tudom, mi legyen, eljátszottuk már ezt párszor, aztán mindig én húztam a rövidebbet. Nem szenvedek ettől, de újra és újra elgondolkodtat.
      Közben persze nagyon szeretném a sajátjaimat úgy nevelni, hogy majd később is ott legyenek egymásnak.

      • Szüli- és névnapra írunk egymásnak, igen, de ezen kívül nem igazán van közös témánk. Az öcsém éli az életét, a húgom időről időre megpróbálkozik ugyanazzal a játékkal: felhív, a harmadik mondatban sértődötten szemrehány, amiért megint nem hívtam fel, majd még aznap délután érkezik a szintén sértett és szemrehányó telefon anyánktól, hogy már megint hogy beszéltem szegény húgommal. Hát én inkább már bele se megyek ezekbe a keringőkbe, még ha ez azzal is jár, hogy hetekig-hónapokig nem kommunikálunk.
        Pár évvel ezelőttig gyakrabban utaztam látogatóba, de előtte napokig gyomoridegem volt, közben szinte borítékolható volt valami idegesítő nyavalya (megfázás, láz, becsípett derék, hólyaghurut, ezek tetszőleges kombinációja), viszont amint felszálltam a hazafelé induló buszravonatra, azonnali gyógyulás és az életerő visszatérése.
        Bár a mintám nem reprezentatív, nem igazán látok magam körül jól funkcionáló testvérkapcsolatot, emiatt nem is igazán tudom, mit kellene hiányolnom. Gondolkodtam már ezen, és arra jutottam, hogy hamis és erőltetett viszonyba nem megyek bele testvér szinten sem, így hát a családi karácsonyok és hasonlók is mentek a levesbe.

        • Köszi a választ.
          Közben arra jutottam, nem töprengek, marad minden, ahogy van.
          Én meg azt hittem, kilógunk a sorból. Körülöttem sok jó testvérkapcsolatot látni.
          Hátha a gyerekeimnek sikerül:)

            • Hát ez pontosan így van. De vajon fontos-e, hogy a gyerekeim lássák, hogy a tesómmal jóban vagyunk, vagy elég, hogy nem manipulálom őket egymás ellen még váletlenül sem?

            • Természetes, hogy ha mintát is tudsz adni egy jó testvéri kapcsolattal, akkor az még jobb, mint ha a te gyerekeidet nem fordítod egymás ellen, akármilyen módon is. De a jó minta manipulatív neveléssel kb. semmit sem ér, ha meg nincs minta, de megértik lassan, hogy nem rajtad múlik, akkor a jó nevelés elég lehet. Mivel egyoldalúan nem tudod megjavítani a kapcsolatod a testvéreddel, ha meg lehetőség lenne rá, akkor gondolom, a gyerekeidtől függetlenül is törekednél rá, ezért ezen a minta dolgon rágódni felesleges 😉

  14. Blaci200 (nincs több legördülőm):
    Már én nem akarom vele megjavítani. Pár évente megvilágosodik (szerinte önreflektál), majd pálfordul, amikor már mindenkit kioffolt a Fb-on, aki máshogy gondolkodik, és én már a telefonomból is száműztem, rájön, hogy szar egyedül. Akkor jön a “megváltozam/rájöttem”-üzemmód, amit korábban mindig bekajáltam. Aztán hosszabb-rövidebb idő után újra elkezdődik a kölcsönkéregetés, éjszaka telefonálás, hogy segítsünk, ha szarban van, az életmódunk fikázása, ha nem ugrunk stb., úgyhogy elég volt.
    Tudom, most ez így hülyén fog hangzani a végén, de sajnálom, mert olyan cuki kisgyerek volt…:(

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s