te mit vinnél a beteg néninek?

Anyám, sajnos, cukron él. Mindenbe rengeteg cukrot kér, ő úgy szereti. Egyébként is főleg kenyeret és tésztát eszik, húst soha nem evett. De zöldésget sem nagyon. A tortának pedig úgy örül, mint egy gyerek. Nyilván ezt én nem fogom visszafordítani, de talán más sem tudná, ez az ő döntése volt. Az viszont megdöbbent, hogy a családtagjaim szerint ez mennyire rendben van. A vércukra például nincs rendben, megmértem. És pont ez a szemét a cukorban: hogy nem öl, hanem tönkreteszi az életminőséget. A permanensen magas vércukor és a heves, magas löketek évtizetes távon iszonyatos károkat okoznak a hormonális rendszerben és az agyban.

Van az index fórumán egy topik, ahol valami hökkenetes mohósággal taglalnak engem. Bővebben…

portrék 16.: a váláskárosult apuka

A váláskárosult apuka korábban is el-elpottyant zöldeket, de amikor Megtörténik Vele Is, onnantól a sírig ezt a sztorit mondogatja:

A férfiakkal csúnyán elbánnak a nők és csúnyán elbánik a rendszer is. Pedig én jó ember vagyok, és szívesen nevelném a gyerekeimet.

Én is kiváló atomfizikus lennék, sőt, Nobel-díjas is. Ha annak tanultam volna! Nem az én hibám.

Ez a narratíva azt szolgálja, hogy az elvált apának ne kelljen a saját hibáival, felelősségével szembenéznie, és másokat vádolhasson. A hajléktalanságot mint olyat a nők nyakába varrja, mondván: a hajléktalanok nyolcvan százaléka férfi, és a többség válás után került az utcára. Bővebben…

engem nem vár haza senki

Most épp a gyerekek is ottalvós buliban vannak. Ballagok haza, felhős az ég, fáradt vagyok.

Bizony, engem nem vár haza senki. Nincs, aki kijönne elém a buszhoz. Amit én nem végeztem el és be a háztartásban, az úgy maradt. Biztos lehetek benne: nem vár semmilyen meglepetés, rend, tele hűtő, nem csinálta meg más. Eléggé… nettó minden nálam.

Aki szólna hozzám. Bővebben…

halló, a filmhétről jelentkezem!

Hétfő este, az életműdíjasok gálájával kezdődöttt az 5. Magyar Filmhét a Corvin moziban. Először osztottak ilyen díjakat. Idősebbek is elkezdhetik a képeket nézni, komolyan megható volt:

A díjátadó után láttunk még egy szellemes, élvezetes portréfilmet a 2016. január 1-én elhunyt Zsigmond Vilmosról (Fényképezte: Zsigmond Vilmos).

Emlékezetes volt, hogy a Koncz Gábort köszöntő Dörner Györgyöt, az Új Színház igazgatóját nem tapsolta meg senki, illetve érthetetlen módon egy kukkot nem szólt senki a filmpápáról, a nemrég elhunyt Andy Vajnáról.

Most már a program zajlik, rengeteg ismeretterjesztő, kis- és (külön kategóriaként) dokumentumfilm látható idén, annyira, hogy a kisfilmek csak egyszer. Nem annyira tudják a népek, de a mozifilmek 500 magyar forintért, minden más pedig ingyenesen tekinthető meg!

Ami mozifilmet a programból láttam (tavaly) és ajánlok:

Lajkó – Cigány az űrben, képileg bravúr! Címszereplő: Keresztes Géniusz Tamás Operatőr: Réder György.

Egy nap, Szilágyi Zsófia filmje, a csodálatos Szamosi Zsófiával.

Szász János rendezése, A hentes, a kurva és a felszemű, Hegedűs D. Géza sokkoló alakítása miatt.

Elvont, sokat tűrő és kipihent embereknek megrendítő lehet a Napszállta, Nemes László filmje. (Azért írom így, mert így szerepel a filmben.) Én odavoltam. Nehéz, de csodálatos, filmművészeti rangú (ezt nem osztogatom ám könnyen), talán meg is haladja a Saul fiát.

Látványos, szépen fotózott, tempós és feszült film Ujj Mészáros Károlyé, az X – A rendszerből törölve, közönségsikerre számíthat a Teljesen idegenek remake-je, a középnemzedékünk sztárjait felvonultató BÚÉK is. Elek Ferenc, Mészáros Béla nagyot alakítanak benne.

Ma, mert ezt meg a tesóm vágta, Jeles András A rossz árnyék című művészfilmjével kezdtem a filmmaratont. Nem egy hiperrealista rendező, na, én állóképes és türelmes néző vagyok, de ez egy nehéz és fura film.

Aztán láttam két kisfilmblokkot. Az első gyengébb volt, a másodikban volt a krém. Szívből ajánlom Deák Kristóftól A legjobb játékot, ez a film túlzás nélkül csodálatos, és egyáltalán, ki lehet hagyni egy filmet, amelynek vágóját úgy hívják, hogy Csillag Manó? Megrázó az Aki bújt, aki nem (Schwechtje Mihály). Szintén must have Tóth Barnabás frappáns Susotázs című filmje, továbbá a Cserekapus (Vékes Csaba), azon el is sírtam magam. Nagyon-nagyon nehéz hatásos, mesterkéletlen kisfilmet csinálni. Nemes Jeles igazi filmművész, a többiek jobbára filmcsinálók.

Még szeretném látni Bogdán Árpád Genezisét. Ezt kétszer is vetítik!

Itt találsz ajánlót:

https://fidelio.hu/vizual/albino-kislanytol-az-internetes-zaklatasig-nyilvanos-a-filmhet-programja-144364.html

Itt pedig a filmhét facebookoldala:

https://www.facebook.com/magyarfilmhet/

A hoszteszcsajok sajnos nem ilyenek, mint a fb-oldal fejlécének promóvideóján, és 9-kor az ígéret ellenére nincsenek ott jegyet átadni aznapra, üresség és álmos támolygás van. A nagyközönség pedig nem tudja, hogy ingyen nézhetne egy csomó jó filmet, de a szakma se nagyon.

Nézzetek magyar filmeket!

megkérdeztük gerle évát

Az írónő rettentő elfoglalt mostanában, de egy villáminterjúra elcsíptük!

Mi ez a nagy pörgés? Bosszús vagy?

Eltűnt a kutya, nagy séta után, mert még a kertben csevegtünk egy kicsit!

Mutatom, mi minden van mostanáb’. A gyerekeim születésnapja. Johanna 11, Jakab 9 lett (ki emlékszik arra, hogy ezek voltak a fedőneveik valaha?), ennek alkalmából lett Jakabnak távirányítós legóvonata és menő haja is:

Julis kirakta Dávid nevét legóból, jómagam tortát készítettem rengeteg vaj, eper, csokoládé és mascarpone felhasználásával. Juli kést is tett a tortához, de lehet, hogy a kacsasülthöz.

jól látjátok: van egy zöld hajtincse, mert megpuszilta egy sárkány

A futások, de azokat már összefoglaltam – ami még lekötött: maguk az utazások (az odajutás, az ottani táj, az ottlét), az emberi talákozások és az apróságok, a tárgyak menedzselése.

 

Ügyeim után járok – és eredményesen. A könyv még jobbnak, nagyobb szabásúnak ígérkezik, mint eddig, illetve más téren is sikerült jó döntéseket hozni a család prosperálása érdekében, vagy hogy mondjam. Lőrinc meg, nem jutok szóhoz. Ez egy csoda, ahogy éli, alkotja magát, szenvedéllyel. Mondott verset a holokauszt emléknapon, a rabbi odament hozzá, és azt mondta, Isten segedelmével a színészi pálya sikerülni fog. Korábban semmi előjele nem volt annak, hogy színész (vagy ilyesmi) lenne, csak az apja halála óta robbant ez ki belőle (aki színikritikus is volt, és igen erőteljes, kritizáló, megmondós alkat).

Mozi, színház, baráti események, együtt főzés. A kultúrnaplót érdemes figyelni, ha a részletek, a minőségi produkciók érdekelnek. Most (szombat este) értem haza Eddie Izzardról, de bementünk az éjjel-nappaliba is. Amúgy láttam élőben Bánki Györgyöt. VONUL, felszegett állal, de lehet, hogy a hegei feszülnek.

https://www.facebook.com/events/267291230640816/?active_tab=about

Hétfőn pedig kezdődik a filmhét.

A blogszületésnap: lesz. Május 12-én. Aki úgy érzi, jönne, de nem írtam neki, jelezze. Különösen ha külföldi vagy, és pont itt vagy 12-én, és szívesen találkoznál velünk napközben, jelentkezz! csakazolvassablog@gmail.com

Mikor lett ilyen rövid a hajad?

Három hete Eszter fogott egy ollót, és levágta. Színházba rohantunk épp. Ennyit sikerült. Már nagyon el volt rongyolódva.

Foglalkoztat a szépség és az öregedés?

Az öregedés nem tud nem foglalkoztatni: nagyon erősen az anyaságomba, biológiámba vagyok kötve, szeretem a női lét testi jelenségeit, és probléma nélkül, elementárisan éltem meg őket, ezért a változásokat is így fogom. Ha valaki szokott önmagával találkozni, és őszinte, akkor kénytelen ezzel szembenézni. Ez van. Egyelőre teljesen natúr vagyok, és igyekszem annak örülni, azt jól tartani, ami az erősségem.

A “szépség”, az önápolás? Inkább a test jólléte, a kompromisszum nélküli egészség érdekel. Sokat alszom, figyelek erre. A másik extra a böjt. És szűrővizsgálatok. A kencefice részét egyszerűen szeretem intézni. Sajnálom ezekre az időt, az odafigyelést, az ezek miatti feszengést, részletekbe merülést, pénzköltést, elemezgetést, hogy melyik a jó márka. A sport, az emberi találkozások, a lelki történések sokkal fontosabbak.

Milyen márkákat használsz?

Már sok éve a Clinique-et, inkább ápolót, dekort alig. Néha Lancôme-ot, Pupát újabban. Ez egy régi kép.

Lakkozod a körmöd?

Nagyon ritkán. A Pupából beszereztem ezeket a harsány színeket, és elhatároztam, de ez is csak bohóság, hogy Olaszországban színes körömmel futok. Nagyon vicces volt, ahogy kedves ismeretlen biztonságiak kilakkozták a körmöm. Van ez az olasz, nőknek szóló, nagyon vidám, életörömdús közvetlenség, ezt nagyon bírom, feloldódom a helyzetekben. Közben mindenki a rajtban feszengett.

És bejutottál te is a kordonok közé?

Én nem szoktam izgulni, sem sokkal előbb beállni, megszoktam már az ilyen futós eseményeket. Itt amúgy is előbb a versenyzők rajtoltak (competitiva kategória), aztán a többiek. Időben bemásztam.

Mi lesz a következő verseny?

Itt Pesten az eus 15 kilométert futom májusban, illetve utána a BSI-s női futógálára megyek a gyerekeimmel: én 10+5-öt, ők csak egy kis 2 és felet, ezekre neveztem a héten. Őszre pedig Tallint, Kassát nézzük a futótársakkal, ezek is félmaratonok (a félmaraton 21,1, az egész 42,2 km). Ha közben nyáron megtetszik valami, akkor spontánul nevezek, de leginkább arra vágyom, hogy úgy tudjam szervezni a napjaimat, írós időmet, a gyerekeimet, hogy minden nap (heti hétszer) rójak itt a szépséges erdőnkben egy ötöst vagy egy tízest.

Mára megszoktam a sportolásomat, a vállalásaimat, ezeket a magánéletem részének tekintem, nem akkora diadal lefutni, időt javítani, kiposztolni sem. Most mit fontoskodjak? Én nem futok komolyan, a komoly futás nem így néz ki, én örömből sportolok, a közben zajló megélésekért. Ami mégis fontos: az élménybeszámolók, posztok, egyes megfogalmazások hatására többen írják, hogy mégis elkezdtek futni, mert nehogy már ne, ne szóljuk le, ha nem csináljuk, és alapmozgás. A hozzám hasonlóan nem gyors, nem ambíciózus, de intenzíven sportoló olvasók, akár negyven körül is írják ezt. Ez fantasztikus, mert önmagunkat haladjuk meg, jobbítjuk a futással.

Merre tart a sportolásod?

Ezt a kérdést félévente, az aktuális helyzet szerint teszem fel és válaszolom meg magamnak. A könyv írásakor is át kellett gondolnom, mennyire vagyok tudatos, mi a lényeg, hogyan változik a hidegtűrő-gyalogló-bringázó-konditermező-ketózó-futó-szűrésekre járó életmódom az évek alatt. Aki követi az edzésnaplót, láthatja: az élményfutásokat igencsak kipihenem. Jóval kevesebbet edzek most, mert nem akarok már izmosabb lenni. Nagyon letisztult az egész, nem használok pörgetőt sem, és csak vitamint és kollagént szedek, illetve alkalmanként proteint, minden mást étellel viszek be. Most már csak fenntartom a jelen izomzatomat, amihez elég a kisebb súly és a rövidebb, ritkább edzések. Most az étkezés a fő feladat a saját életemben és az ismeretterjesztő tevékenységemben is. Szeretném terjeszteni a tudást, rávilágítani a sarlatánok trükkjeire, és azt is fontosnak tartom, hogy minél kevesebben essenek az oly divatos vegánság csapdájába, mert feleszi a testüket.

Fontos neked, hogy biztass mindenkit, hogy sportoljon, rávegyél minél többeket az életmódváltásra?

Sokan kapnak ihletet, olyanok, akik addig nem voltak sportosak, aztán mégis elkezdték, ezt jó látni. De nem, nem gondolom, hogy ha én megcsináltam egyedülálló háromgyerekes anyaként, ú, pátosz, minden, akkor bárki megcsinálhatja a bármit (a fogyást, a futást, az izmokat, a gyógyulást). Ehhez az egészhez sajátos lelki alkat, konkrét életpillanat, belső döntés és több kedvező körülmény kell. Én nagyon szabadon élek, mert az írás, ahogy minden kreatív tevékenység, ezt igényli. Fix munkaidő, dugóban kínlódás, szerepmegfelelősdi mellett nekem se sok kedvem volna a rendszeres edzéshez. De az nincs rendben, hogy megtalálnak és nekem magyaráznak, kifogásokat sorolnak, engem minősítgetnek, támadásnak veszik azt, amit és ahogy a sportról írok. Sokan csak panaszkodnak, de nem érdekük jobban lenni, nagyon kényelmes úgy maradni, mert lélektani előnyökkel jár. Például ettől kíméli őket a család, nem hagyja ott őket a férj, vagy nem kell a megváltozott napirend, az átformált test következményes konfliktusait vállalni, megbirkózni azzal, hogy a nő nincs otthon annyit, vagy önbizalomdús és vonzó lett. Ez is érthető, és az is, hogy emiatt én vagyok az irritáló, de én nem akarok olyan életet, és nem akarok a negatív meg okoskodó mondataikkal sem találkozni, nekik nincs mondandóm. És még: óvok mindenkit a túl sok külsőségtől, hiú öndeklarációktól (“én is sportos vagyok, én is blogot írok, ide nézzetek!”), a testmódosítás természetellenes, költséges, szexista értékrendű formáitól.

De hát az erős szexi, nem?

Ennek ellenére rettentő sokan ócsárolnak, próbálnak a testemmel megalázni, 55-nek nézek ki, férfias vagyok, csúnya az arcom, műttessem meg, csúnyák a sminktetoválásaim (!!!) stb. Akármit csinálnék, akárhogy néznék ki, gyaláznának, mert őket a blog és a különbözésem irritálja, iletve a saját silány életük. Ha valaki komoly munkát fektet a sportba, abból mindig komoly személyiségfejlődés, egészségjavulás és igazi öröm fakad. Mindenki észre fogja venni, és sokakat zavarni fog. Aki rusnya, az ekézni fogja, aki nem rusnya, az békén hagyja a sportolót. Elég nékem az én sportolásom. Erős, egészséges, formabontó akartam lenni – az lettem.

Elég komoly összefoglalót írtál nemrég arról, hogy mi volt a feministákkal a konfliktusod. Személyesen milyen a viszonyod velük?

Hát olyan, hogy a csakazovassát még mindig kedvelő, aktív és rangos feministák megírják nekem privát, hogy ők is hasonlóképp ábrándultak ki az áldozati műsorból vagy konkrét csoportokból, és végre valaki megírta. Nagy haver senkivel nem vagyok, mert én alkatilag nem bandázom, magánzó vagyok, és inkább női szempontú író vagyok, saját sorsom és értékrendem összegzője, mint aktivista. Jobb is, ha a mozgalmi terekben kussolok a többgyerekes, “életpárti”, nem agyonbonyolítós, abortuszellenes, kötődős, szenvedélyes, de csak szerelemből szexelő attitűdömmel, mert mindig megbántok valakit. Világnézetem szerint persze feminista vagyok, elvből ellenzem a szerepalapú létet, a mérgező férfiasság (toxic masculinity) megnyilvánulásait, a szexszel, társkereséssel, a testreprezentációval kapcsolatos manipulációt, tárgyiasítást és játszmákat, és ez nem tud nem megjelenni a szövegeimben: emiatt az írásaimmal (meg az életmódommal) mindenképp emancipáló, tudatosságot növelő üzenetet közvetítek. De ebben a gyakran indulatos, érdekalapú, lavírozó, haverkodó, érzelmileg hergelt netes harcban nem veszek részt. Hajdan én ugye fent voltam a Civil nők levelezőlistán, de ott is döbbenetes fúrások, nőellenes, ellehetetlenítő akciók voltak, ráadásul az ambíciózus Gumiszoba és szárnysegédje nagyon csúnya, önös marketinggel, szereplésre éhesen tolta a saját “ügyét”, megfojtva a beszélgetéseket, sunyin célozgatva a konditeremnek, a proteinnek estek neki.

Közben felfedeztem újabb platformokat is. Egy részük a csevegős, dühös, hírekre reagálós fajta. A másik típus (a transztéma kapcsán mélyedtem beléjük) a magát rettentő komolyan vevő, Aurórába járó, elméleti, művészkedő vonal, ők mondjuk szerencsésen kiírták magukat a komolyan vehetők köréből. És vannak simán fontos témákról beszélő, okos, komoly helyek, de ott is vannak visszás dolgok. Én magam a legelső idők óta tudatosan nem foglalkozom azokkal a témákkal, amelyekre mindenki ráugrik, és cincálja, szakértőt játszik, viszonválaszok születnek sorban, megosztáshullámot váltva ki, mert én elefántcsonttoronyban élek, talminak tartom ezt a közeget, és nem szeretem a habverést, azt, ha kívülről jön és kiszámítható a téma. Nem is tévézem, ezek az aktualitások nem érdekelnek, a sorozatok se. Érdekes, fontos és jó, ha nők társadalmi témákról beszélgetnek, szellemesen érvelnek, ha terjednek a jó mondatok, fontos hírek. De nagyon káros az, ha valaki közügyként tálalja, hogy belebukott az életébe, nem tudta szeretni a férjét, mégis vele maradt, unja az anyaságát, rosszul keres, vagy már nem vonzó a férfiaknak.

A netes öntudatoskodáson kívül mitől javulhatna a nők helyzete?

A nőknek igenis lehetne jobb életük, más szemléletük a saját feladataikról és pontosabb, újraértelmező jellegű önismeretük. Sajnos, gyakran Stockholm-szindrómások és önsorsrontók, úgy maradtak, de másokkal szemben forradalmárként lépnek fel. Vádaskodnak, megtagadják saját múltjukat, döntéseiket, és elvitetnék a balhét a mulasztásaikért a férfiakkal úgy általában, az életük férfiszereplőivel és a rendszerrel. Ezen nem segít, hogy a férfiak alapértelmezetten és sokkal inkább ezt teszik, hatalmi pozícióból nyígnak. Ezek a félig feminista, férjes, visszavágni vágyó, eldurvult hangú nők engem mindig zavartak, mert én mindig a skandináv kapcsolatról beszéltem. Nem tetszett a jajongás, hogy “megcsalt a szemét!”, a szexet elutasító, játszmának használó, haszonelvű stratégia, senkinek a története, aki nem szerette, de azért benne maradt, és különösen az nem, hogy elválni eszük ágában sincs. Jobb életet szeretnék a nőknek, bátor döntéseket, és igenis az egyéni utakban hiszek. Itt azonban beleütközünk az álbalos “dúsgazdagon, munkahely nélkül könnyen sportolgat meg jár színházba” érvelésbe, az elitizmusvádba, ami abszurdum, mert a lényeg ingyen van, a tudat szintjén dől el, amellett sokkal nehezebb a helyzetem a kritizálókénál, de persze dobozolnak bőszen, bűnös gazdagságnak nézik azt, hogy máshogy költöm el a pénzt.

Mit jelent az, hogy levágtad a trollok hét fejét?

A troll mitológiai lény, mindig új feje nő. Troll nem csak az, aki ellehetetleníti a beszélgetést a posztjaim alatt akadékoskodással, az öncélú ellenkezésével és feltűnésvágyával – vagy épp a saját sztorija erőltetésével, sőt, a rajongással. Nekem inkább zaklatóim vannak, meg olyanok, akik szorgosan megfigyelnek és valahol máshol tudatosan verik a habot körém, súlyosan jogsértő akcióik vannak, például a személyiséglopás, e-mailhabosítás is. Most annyi történt, hogy néhányukról megtudtam, mert volt türelmem utánajárni, kik ők a való életben, és készül az “ilyenek vagytok ti – a leggörényebb trollok” sorozat. Az arcukat látni önmagában megerősítő volt, hiszen minden troll Óz. Nagyon magabiztos, ha engem kell rajtakapni vagy túlzónak nevezni, de ha ránézel, röhögni kezdesz. Sosem felejtem el a Nőkért főtrollját (köszönet Dalmának a sztoriért!), aki egy görnyedt, pattanásos, vézna férfi volt, és élőben egy hetedikes kémiakönyv mögé bújt a sarokban a feminista rendezvényen. Rossz ízlésű terekben, elhanyagolt testekben, sivár magányban, netfüggőként élnek, borzalmas kis szorgoskodásaik vannak, ízléstelen építményeiket tákolgatják, gyakran nem fogant gyerekük. Sokan sugalmazták, hogy hogyan kéne reagálnom ezekre az emberekre, vagy korholtak érte a hátam mögött, hogy visszaszóltam, amivel valójában azt üzenik, hogy nekem a szemétkedéseket szó nélkül el kéne viselnem. A “rá se ránts” üzenete az, hogy másvalakit célponttá tenni, űzni homályos motivációból rendben van, a netes erőszak normális, a “sztársággal” jár, rendben van. Nos, én nem viselem el. Megírom, mert fontos, és hogy tükröt tartsak, deklaráljam, hogy normálisan, bátran, relevánsan is lehet a netes felületeken írni. Az élesség belefér, az űzés, hazudozás, sunnyogás nem. Nem érdekel, ezt ki hogy értékeli, nem zavar, ha bosszúnak gondolják, mert az értékelők is gyávák, ők se voltak egy napot sem a cipőmben, és ti amúgy is csak az aljaskodás öt százalékával találkoztok. Nem én szálltam rá másokra, és ez nem vita. Kozmáékkal sem vita volt.

Most mit fogsz csinálni?

Megsütjük a nyulas linzert, aztán olvasok nekik sokat. Lőrinc próbál, meg a kis menyemmel születésnapozik. Engem is megpuszilt közben a sárkány, de az én hajam ezt hamar ledobja, általában minden pigmentet.

Frissítés: Megvan a kutya, reggel megyek érte.

életszakaszaink

Jaj, nőjetek már fel, jajdultam fel ezen a reggelen – is, ezúttal kissé el voltam kapatva a bulis-szuverén berlini meg kényeztetős lombardiai napok után. Megszoktam, hogy csak a saját fogmosásommal kell foglalkoznom, nincs vita ilyen szinten senkivel, magam döntök – az ételt meg elém teszik.

Sokan szorítják a gyerekeiket, és helyettük élnek – jaj, csak fel ne nőjenek! Addig jó, amíg kicsik! Üres lesz a ház, elárvul a kerti hinta! Kinek főzök? Egyedül maradok, nézhetem a férjem buta fejét, ha megvan még…

Aki olvasott itt, tudhatja: én ezt nem komálom, ezekben a mondatokban minden megvan, amit nem bírok. Egyenesen azt állítom: a gyerekkel, gyerek által megélt érzelmi szükséglet bántalmazási forma, és súlyosan kontraproduktív a gyerek lelki egészsége szempontjából is.

Ugyanakkor nem toljuk el magunktól áldozatot játszva a feladatot, mert magunk vállaltuk őket, szerelemben. Nem gyűlöljük amúgy gumiszobásan a koktél, pasik, heverészés jegyében a gyerekes teendőket.

De ha felnőnek, akkor majd nem lesz ez a stressz, amely most is csak nekem stressz. Te meg szépen hátradőlsz és rám tolod azt, hogy odaérjél mindenhová és meglegyen mindened. Akkor majd nem nekem írogat az igazgatónő meg a tanár, nem kell összeugró gyomorral benyitnom, hogy édesdeden alszol, míg a többiek témazárót írnak. Nem én leszek a hibás, ha itthon hagysz valamit, meg a felelős, hogy ne legyél éhes… Azért az jó lesz.

(Amúgy már most se: a legnagyobbam örömmel eszi, ha főzök, és szó nélkül főz, akár vásárol is magának. Mos magára, tereget. Vele nagyon kellemes élni, enni, utazni, színházazni, ő csak az iskolát nem veszi komolyan. Hanemha: le van nyelvvizsgázva /a visszatérítős pénz a tied, fiam!/ sőt, osztályozóvizsgázva angolból, tesz is előrehozott érettségit.)

Szóval ábrándozom a nyugalomról, de aztán eszembe jut: hány éves leszek én már, mire a gondoskodás-elem, legalábbis ezek a kiszolgálós, felelősségvállalós részei eltűnnek a kapcsolatunkból?

Negyvenöt-ötven. A naggyal már majdnem végeztem, onnantól övé az élete, és nem hiszem, hogy szarból kell majd kirángatnom, nem olyan. Csak együtt lakunk majd. Keveset lesz itthon.

Milyen lesz szabadnak lenni ötvenkét évesen?

És milyen lenne, ha nem huszonöt, hanem harminc évesen kezdtem volna szülni, és mindenkit öt évvel később születik? Akkor vajon jobban bírnám türelemmel, magamról lemondva, öt évvel idősebben a keltegetést, ruhakeresgélést, iskoláztatást, nemszeretem emberekhez való igazodást? Vagy elfogytam volna még jobban benne? Milyen lett volna húszévesen szülni? Szoptattam, hordoztam volna-e ekkora Jeanne d’Arc-i elszántsággal, vagy akkor bele tudtak volna dumálni az elidegenítő nevelés kötelező elemeibe?

Van ilyen, hogy abban az életszakaszban konkrétan az a feladat, nem kerülhető meg, akkor kell csinálni, később már nehezebb, előbb pedig lehetetlen vagy nem bírható? Mikor könnyű tanulni, gyereket gondozni, betegségből felállni? Sokat dolgozni? Veszteséget elszenvedni? Építkezni? Újraházasodni? Más gyerekeit nevelni?

És mikor késő már szerelmesnek lenni, barátokat szerezni, életet élvezni, mindent elölről kezdeni?

És milyen az, hogy minden barátod, kortársad, az emlékeid szereplői meghalt már? Sőt, azok gyerekei is. Irén mamának a húsz meg harminc évvel fiatalabb barátnői is mind meghaltak.

Bármekkora egyéniségek vagyunk, bármilyen erős bennünk, hogy cáfoljuk a normákat, nyilván számít az, hogy abban a konkrét társadalomban, sőt, rétegben, helyen mit szokás húsz, harminc, ötven meg nyolcvanévesen csinálni, mert erre szabják a törvényeket, juttatásokat, és emiatt segítőkész és helyeslő a közösség, vagy ettől leszel ellenszélben, ha neked más életszakaszodban kerül elő az a feladat. De egyet tudj: Dániában nem akkor és nem azt szokás.

Itt nálunk is vannak olyan feladatok, amelyekben sok a kivétel: ha nem vagy készen húszévesen a felsőoktatásra, vagy nem úgy alakult az életed, akkor nem baj, ha jóval később vágsz bele. És vannak boldog, negyvennyolc éves kismamák is, tele vannak velük a pletykaújságok.

Én már nem ülnék vissza az iskolapadba. Mármint nyelvtanfolyamra simán, de egyetemibe vagy szakmaiba nem. Ez azért van, mert 18 éves koromtól 33 éves koromig jártam a magyar és az angol szakomra, csak egy év, illetve később, Juli születése miatt fél év szünettel. És elég volt. De amúgy könnyű nekem, az akarok most is lenni, aminek taultam ifjan. És nem hiszek a végzettséghalmozásban. Erről Lobster írt feledhetetlent:

https://oriblog.blog.hu/2014/12/15/papirom_van_rola_1_a_kizsakmanyolasert_esedezo_onbizalomhiany

További példa. Gyerek, anyuval lakó, körbeugrált szemefénye kamasz nem maradhatsz sokkal tovább büntetlenül, személyiségtorzulás nélkül, ez biztos. Szülni sem igen fogsz 45-50 fölött, sőt, a jogszabály miatt örökbe fogadni sem, hiába vagy fitt.

Ha most foganna még egy gyerekem, hogy döntenék? Hogy bírnám az igent? Tudnának paráztatni az időskismama-szindrómával, hogy tízezreket fizessek “a biztonságomért”?

Ha most vállalnám az elsőt, reszketnék-e, futnék-e a termékenységem után? El tudnám engedni a témát? Benne maradnék-e rossz kapcsolatban, csak mert tőle, vele lehet gyerekem? Menniyre akarnék egyáltalán gyereket? Jobban, mont 25 évesen akartam, vagy kevésbé?

Néha arra gondolok, jól jártam azzal, hogy nem nagyon gondolkodtam, nem mondták nekem keserű nők a netről, hogy “ne szülj”, és szültem fiatalon meg középfiatalon is. A szép szabályosság jót tett nekem e téren. És az életigenlés. Nincs vád, megbánás, eü probléma, hiányérzet.

Mit bír az ember 30 meg 50 meg 70 évesen? Mikor ápolja szüleit? Mikor a legnehezebb bírni, ha beüt a krízis, a beteg gyerek? Mikor képes éjszakázni? Ha még fiatal – vagy ha muszáj? Mikor kezd az ember életmódváltásba, új hobbiba? És mikor költözik, vált hazát?

Ti szoktatok ilyeneken gondolkodni?

Még egy Lobster:

https://oriblog.blog.hu/2015/12/01/40_vagyok_de_elni_akarok

a jó élet

a hetedik te magad légy!

Ildikónak, szeretettel

A blogom ma, hinnétek-e?, hiszen nem volt semmi csinnadratta,

hét éves.

Boldog szülinapot, blog!

2012. április 16-án jelent meg az első bejegyzés, ez:

invokáció

Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).

Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.

Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:

best of kommentelők

Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.

Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.

Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.

G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.

Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?

Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.

Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.

Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)

Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.

Hétfőn Milánó:

Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.

Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:

Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!