Egy hete meg vagyok rendülve. Nem találom a szavakat. Nehezen alszom, hajnalban vergődöm.

Hát ők azok. Hát ilyenek ők. És ezért.

Júliusban is volt egy válság, de az legalább nem az én rokonom (mégis az én történetem, elképzelhetetlenül képmutató és mocskos, és nagy lendületet adott a regényírásomnak) (Laura, te itt?).

Most meg ott ültem sápadtan az anyám szertartása után: hát ők azok. Hogy felejthettem el? Ők azok, akik rendet akarnak. Mémszerűen egysíkúak, indulatosak, hőzöngők, egyszerre fölényesek és közben jaj, de nagyon áldozatok.

Nem járatom az agyamat ezen általában, hogy mi feszül itt össze,  mert nem lehet ebben a feszültségben élni, nem lehet emiatt évtizedes távon haragudni. A döbbenetem nem aktív, nem tüzes. Úgyhogy én tulajdonképpen mindig elfelejtem… újra meg újra elfelejtem a jótékony agyammal, mi a helyzet. Mi az, ami ennyire elválaszt minket. De ha rákérdezne valaki, akkor persze meg tudnám fogalmazni, hogy nem tudok szót érteni, sőt, tíz percet sem eltölteni szalagcímekben és mémekben beszélőkkel. Akik egyrészt rendpárti, dölyfös, normatív polgárok, másrészt behódoltak a Fidesznek, harmadrészt… na és ez az, amivel eddig nem számoltam, nem tartottam szem előtt, de az idegenségben ez a legfontosabb.

Ez nem engem zavar, én elkenném ezt a különbséget. Mit is? Hogy ők nem tudják: tudatlanok, és ettől frusztráltak. Nem értenek hozzá, nincs tudásuk, nem sikerült elsajátítani azt sem, hogy egy jó érzésű, nyitott, eszes, gondolkodó ember hogyan áll a kultúrához, az elesettekhez, a mássághoz, az emberi tragédiákhoz, és hogyan alakítja ki a véleményét.

Számukra az, hogy léteznek olyan emberek, akiknek a kultúra (színház, koncert, kiállítás) nem annyi, hogy történetesen ismernek egy másodhegedűst, aki elhívja őket, vagy kiállították a gyerekük rajzát, és akkor előveszik a szebbik cipőt, belövik a hajukat, de csinos vagy!, hanem fontos igény, a világ megértésének lényegi eszköze, de annyira, hogy szívesebben fizet érte, mint autóért vagy okostelefonért. Ez nekik teljesen idegen és ismeretlen. Hogy a színház (mondjuk) nem szórakozás és nem is reprezentáció.

Védekezésképp eltolják, támadják, gúnyolják az ilyet. Zavaró. Mert azzal szembesít, hogy ők mennyire nem.

Aztán mégis milyen hangosak…

Talán valahol mélyen tudják ők, hogy lemaradtak valamiről. Hogy az élet teljesssége, az ámulat, az önazonosság egyféle, és hogy ők nem kértek belőle.

A világképem szerves, megélt, saját keresés és intellektuális erőfeszítés eredménye, formálom, formálódik, és igenis büszke vagyok rá. Akik most a diákok ellenállásán csóválják a fejüket, robertáznak, zsidóznak, libernyákoznak, azoké meg készen átvett és béna lózungokból áll. Tekintélyelv, behódolás, rendesemberség.

Nem, ez nem a másik pólus. Ez mindennek a hiánya, amiért élni érdemes. Ez minden, ami ellen a művészet, a szerelem, az intellektus szól.

És ezért gyanakvóak. Mindennel szemben, ami lobogó, mint a tehetség és az ifjúság. A kíváncsiság és a sebezhetőség ellen sorolják a lózungokat. A szép test és a vadság ellen. Az alkotás és a fésületlenség ellen. A vadló ellen, aki beszáguld a tízezer hektár erdőbe.

A REND, a RENDEZETTSÉG a leggyakoribb szavak.

A magam részéről nem szelfizek, nem fontoskodom, nem ülök bele mások témáiba hiún. Viszont a tekintélyelvűség és tudatlanság ellen cselekvően fellépek. Megrendült nézőként továbbra is járok színházba, a legjobbakba (Poppea, ó! Jurányi: Örökség!), fizetek érte, írok, gondolkodom, saját álláspontom lesz, és nemet mondok a talmira. Bringával megyek, nem koszolom a várost. Arányos, igaz módon terjesztem azt, amiben hiszek.

Az Új Színházban (hát igen, ezt vette nekem az én tréfás kedvű angyalom Valentin-napra, majd rakatta át szeptemberre, de legalább tudjuk, miről beszélünk, és mivé lettek ezek a színészek) lenyeltem a gombócot a minden művészi tét nélkül színre vitt polgári komédia uszító, ostoba, erőltetetten hozzáírt befejezés után (ó, milyen más a szerves aktualizálás! a megrendítő, valódi meztelenség!), és a második kijövéskor belekiabáltam a tapsba: FreeSZFE!

Azok az arcok… Megrendítő volt. Nem érdemlik ők sem ezt. Gregor Bernadett sem, hát még Szakács Tibor, Jánosi Dávid, Pikali Gerda. Ahogy beleromlanak. Ők sem lennének itt, ha lehetnének máshol… ezt láttam rajtuk.

Nem vagyok jobb véleménnyel azokról sem, akik olyan nagyon védik az SZFE-t, mert ez is kontent és menőség, és ők aztán hű, de ellenzékiek, miközben szintén nem értik, nem ismerik a kortárs színházat.