Azt kérdezed, miért nem kér segítséget. Az a nő.

Dohogsz ezen erőst. Csóválod a fejed.

Mondjuk az iskolai közösségben egy nehéz helyzetű anyuka. Sajnálod a gyerekeit!

Röviden írom ezt most, nem kell érvelés:

azért nem kér segítséget, mert nem hülye. Előre tudja, hogy meg fogod alázni, vagy a közösség fogja megalázni. Tudja, mire megy ki a játék: azzal, amit segítségnek nevezel, te a fölényedet deklarálod, a közösségbeli rangsort betonozod be. Kifele van ez az egész. Te menetelsz elöl, hiszen nemcsak példásan élsz, hanem még segíteni is marad erőd, ő meg valahol hátul. És dehogy menetel. Fekszik a susnyásban, vérben, ájultan.

Ezt ő egyszerűbben mondja: nekem ne segítsen senki, nem akarok én lekötelezve lenni. Tudja, hogy amint “segítséget kér”, rajta lesz a közösség tekintete. És ő el akar bújni, ez a biztonságos, megtartani magának a magándolgait, a szégyeneit – ehhez joga van, sőt, ez az utolsó kincse. Nem akar téma lenni.

Ahogy te, a példás életű is meg akarod tartani a te szégyeneidet, és te, a becsületes ésmégcsinosis anya sem akarsz téma lenni, például azzal kapcsolatban, hogy merre jár esténként a férjed, vagy mit mutatott szerdán az MRI.

Tudja a nő, hogy kioktató leszel, fejcsóváló, mutatóujjlengető, és tudja azt is, hogy kíváncsi vagy a nyomorára, problémájára. Tanulmányoznád, mint egy rusnya bogarat: ilyen is van? Tudja, hogy nem figyelsz rá oda. Nem tudsz nem ítélni. Amint belépnél hozzá, fintorognál, hogy rozsdás a cső, ami csöpög is. Nem tart rendet. Tudja, hogy azonnal kihirdeted és másokkal taglalod majd a magánügyeit nagy moralizálva, hogy belegyalogolsz a privát léte, lénye intaktságába. “Szar nekem, de az életem az enyém, nem les senki, nem szorulok én rájuk.”

Ez a fejcsóválós segítősdi egy rettentő csúf játszma, de amúgy ezt tudod te is: rohadtul nem lennél a helyében.

Azt is tudja a nő, hogy elvársz valamilyen viselkedést cserébe. Azonnal rendes legyen másnaptól, hálából. Te megmondtad, váljon el, be ne engedje azt a rohadékot, szedje azt a gyógyszert, racionálisan költse a pénzét (de ő neccharisnyát meg akrilfestéket vett! kreatívkodik!). Nem ihat többet, időre hordja a fejlesztésre a gyereket, és nincs több kibúvó. De ő nem.

(Ezek fiktív példák amúgy.)

Te, vagy a rendszer “adott neki egy esélyt”. Úristen, milyen undorítóan álságos ez.

Segíteni… figyelj:

Segíteni többnyire szakmunka, elméleti háttér kell hozzá, szervezet, elkötelezett szakemberek, forrás, jó gyakorlatok ismerete, idő, türelem, valódi alázat. Így is csak egy szerény sikerszázalék van: akiknek muszáj segíteni, azoknak már aligha lehet. És akor még a segítés képmutatása.

Nem tudom beilleszteni, mert DVD-n néztük, de ha emlékeztek a Fekete országnak arra a jelenetére, ahol Terhes Sándort, a hajléktalant felöltözteti Csákányi Eszter és Gyabronka József, az pont ezt mutatja meg.

Mekk Elek nem segít. Ő gányol.

Lehet egyénileg, szívből segíteni, vagy közösségileg. De az ilyen segítő nem dohog, nem pletykál és nem normatív. És a segített elfogadja a személyét, bízik benne. Ellenséges “mi ezt is biztosítottuk neki, és ő mégse!” segítség nincsen.

A valódi segítő soha nem mond a segítettről stigmatizáló diagnózist. Az nem segítség, hogy kiszúrsz magadnak valaki idegesítőt a facebookról, kitalálod, hogy mi az ő mentális betegsége, erkölcsileg ítélkezel (miszerint ő gyűlölködő), ezt ki is posztolod, és sajnálkozol, hogy miért nem megy terápiára, pedig segítségre lenne szüksége. Micsoda Joóember! Próbálja megérteni. Zaftos nárcisztikusozás, diagnosztizálgatás és jól látható irigykedés Jámbor elérésére és szuverenitására.

Pedig Jámbornak csak az a véleménye, ami (kommentben linkeltem a szeptember 14-iki posztját. semmi gyűlölködés nincs benne!), és meg is írja. És nagy elérése van. Nem vezető pozícióba került, hanem megcsinálta magának. Rögtön tolakszik oda a “munkáját amúgy becsülő” lófaszjóska stigmatizálni, transzokért hisztizni, segítséget ráerőszakolni. Fujj.

Külön epic facepalm, ha a kiszúrt valaki sikeresebb, okosabb, boldogabb, mint a sopánkodó, és akkor nekiállnak ezek a “lecsúszása”, “mentális állapota”, meg a “gyerekei” miatt álszent módon sajnálkozni. Te, a te életedből, basszad meg… te beszélsz? De még ha az életed remek is, honnan vetted a gondolatot, hogy itt te vagy az, aki megmondja, mi a normális, hogyan kell élni, mi a nárcizmus. Hogy te bárkit érdekelsz?

Itt – és az én esetemben – arról van szó, hogy azért nem kér segítséget, mert nincsen problémája. Csak a kis kíváncsi leskelődő ellendrukker fontoskodik és ráakaszkodik. Így átélhet némi fölényt.

Ha ugyanis valaki tényszerűen mentális beteg volna, akkor te hallgatnál. Már azzal segítenél, ez eléggé egy minimum. Nem erőszakolnád meg őt még ráadásul a net nyilvánossága előtt, nem állítanád pellengérre. Ha más véleményed volna, leírnád a saját nyilvánosságodnak azt a más véleményt, minősítgetés nélkül. Nem követelnéd ki tőle betegezéssel és lefele beszéddel, hogy úgy viselkedjen, ahogy neked kellemes. És hát nézz már magadra…

*

Valaha hittem a női közösségben és a segítésben is. Erkölcsi minimum volt.  Otthonszülős, babás, szociális ügyek voltak. Mentem én is, adtam munkát, vittem komatálat, hallgattam sirámokat, szerveztem gyűjtést.

Például bántalmazó férj elől fogadtam be menedéket kérő (aktívan és engem kért, ez is ilyen rám testált feladat), kisbabás nőt János utolsó heteiben. Aztán fordítottunk együtt, eleinte azért, hogy ne legyen olyan ciki, hogy tök ingyen van neki a lakhatás, kaja, lelkizés, tehát ennek fejében. Én nem tudom, hogyan bírtam ki ezeket a hónapokat, és azt sem, hogy kinek nem volt világos: erőim végén járok. Kábultan támolyogtam, érzékeltem: a fiatal anya nem fogja fel, hogy a férjem haldoklik, nekem meg három gyerekem van. Neki egy. És panaszkodik, hogy nem foglalkozom a lelkével. Nyálas kenyérmorzsák mindenhol, de édes! Aztán felajánlottam neki, csináljuk meg az egész, hétszáz oldalas könyvet, és akkor a fele az övé – ebből lesz, legyen valamennyi újrakezdős pénze. Ha majd nekem a megjelenéskor kifizetik. Afféle újrakezdés – de erről a bántalmazód ne tudjon, nehogy elszedje tőled. Ez a te pénzed!

Tudjátok, mi lett ebből? MEGBESZÉLTÉK a problémákat a bántalmazóval. És visszament. Oké, az ő élete, én nem vagyok felelős érte. De utána jött a java. Elkezdett pénzt követelni, a fordításom díját. Előbb kérlelő, később ingerült üzeneteket írt, barátnői gyűrűjében gyalázott a nyilvános posztjaiban, és el is szólta magát: “a Karcsinak már nagyon kéne a pénz”. Úgy, hogy én se kaptam semennyit, meg se jelent végül, kicsúsztunk valamiből, elbuktam ezt. Meghalt a férjem, ugye. Mit érdekelte? És neki alig pár órányi melójáról volt szó, tényleg nem volt értékelhető, nem tudott rendesen se angolul, se magyarul. Ezt meg is mondtam neki, de főleg a lényeget: a Karcsi ebből, az én melólehetőségemnek a jófejségből felajánlott részéből biztosan nem eszik. Mire is a nő facebookon gyalázott, hogy el akartam választani a férjétől, és megzsaroltam: pénzt kap, ha eljön.

és még szeressem is

A segítettségben és a segítésben is iszonyatos sebeket lehet kapni.

Lehet, hogy naivan elfogadta a segítséget, aztán jobban lett, és akkor meg bántottátok. Ez az én sztorim: nekem segítettek, sajnáltak és megfigyeltek, sóváran az extra életemre, aztán ömlött rám a gyűlölet, hogy ezüst nadrágban maratont futok, becsávózom, hát hogy képzelem.

Ott vannak körülötted is: a segítendők meg a dohogók is. Meg a nagy hozzáértők, “dolgoztam a gyerekvédelemben, ismerem a viszonyokat, van rálátásom” – egy igazi, őszinte segítő soha nem fontoskodik így.

*

Ott vannak a te környezetedben is. Ez, amiről írok, a zilált, sokgyerekes család sztorija.

Az egyedülálló anyukáé.

A nyugdíjas nénié, aki utolsó leheletével is kivánszorog a piacra. Miért nem kókadozik otthon? Nem érti, hogy korona? Hát bárki bevásárol neki szívesen!

Aki nem mond nemet eleve, reflexből a felajánlott segítségre (ez a magyar mintázat: nemet mondani), az pedig azért nem kér segítséget, mert már kért vagy kapott néhányszor, és megbánta.

Belemásztak, kíváncsiskodtak, be kellett őket engedni az otthonába, és járt a szemük.

Inkább éhezik, inkább elküld mindenkit a francba, inkább kimegy a vírusteli piacra, de őt hagyja békén mindenki.

Nem érte meg neki.

Érzi a lenézést. A lefele beszédet. Hogy nem tisztelik. Odavetik az alamizsnát. És azt a megaláztatást nem akarja többet.

Nem kér a segítségből, mert a méltósága fontosabb. És inkább ott döglik meg egyedül a fűtetlen lakásában.

Nem kapott a lényegre választ, nincs is talán. Mindenki csalódott mindig, csak enyhítés van, igazi segítség egy megrekedt életben nem szokott lenni. Ott csak a csoda segít.

Amúgy néha van csoda.