keddem

Keddem hajnalban kezdődik – keddem is. Innen kihúztam két sort: általában túl gyorsan merülök az események, avagy a mondat sodrásába. El akarom mesélni hamar, ne raboljam az időtöket.

De nem kell ez a tapintatos hadarás. Ráérsz.

Szépen, sorjában, az ébredés ritmusában.

Ragyog a fény, csend van. Beindul a kutyamozgás. Először mindig az, érzékeli aktivitásomat. Felkelni is jó, erő van benne és várakozás, a nekiindulás izgalma, amely annyira más, másképp jó, mint a maradás nyugalma. Sőt, indulni nem is jó. Mert a menős nap délután éri meg, az ottlét bizonyosságában, vagy utána. A maradós reggel ellenben azonnal, a megkönnyebbülésben: nem kések el, nem jöhet közbe semmi, nem néznek rám hülyén, nem kell magamat elmagyaráznom.

Ebben stressz van, de csak korán, abban ragacs lesz, délután.

Utolsó kávékapszula elfelezése, ágyba vivése. Uzsonnák, rajzlapok, oltási könyv, papír aláírása, zoknik, jótanácsok, búcsúk, csók.

Dávidot lekísérem a kutyával, de csak mintegy 400 méteren. Aztán vissza. Lebiciklizünk ketten a körforgalomig, ott elválnak útjaink.

Ma nem én döntöm el, indulok-e. Vagy hogy mikor. Egy olyan vonat van.

Megtévesztő a napsütés, de örülök neki. Mert főleg az van, hogy félek: ennek a napnak hosszú az árnyéka, errefelé és arrafelé is.

Messzire.

Nyugdíjas körös szelvényt otthonhagyom, vannak ennek következményei, nem bánom különösebben. Minden van, hétfőn, mely e szövegnek nem tárgya, avarban vesztettem el barna, sárga és narancsos színekben pompázó bankkártyám. Sírtam, hogy nem jutok el ma Balatonfüredre. Az anyám temetésére. És nem mertem szólni senkinek. De aztán kiborultam persze.

Hogy aztán megtaláljam. Az avar mellett, a kerítésen, fölrakva. Na. Most ehhez képest ez…? Én nyugdíjas vagyok, mondom, majd kifizetem szó nélkül, csak a különbözetet. Csekonics bárnónő!

Egyedül akartam megélni ezt, nem csatlakoztam az autópályán torlódókhoz. Hallgatni hosszan. Visz a vonat megyek utánad, s én nem ápollak, anyám. Hűvös kellemesség, fülkés kocsi. Olvasok (a Javított kiadást), az íróság – mint tudatállapot és érzéstömeg – vallomásai megdöbbentenek.

Meg “a semmi grófja”.

Meg akarom érteni ezt az ügynökdolgot. S hogy a nagyapámat megfigyelték, hét vaskos dosszié van, arról ma számolok be nagynénémnek és nagybátyámnak.

Leszállok aztán, könnyedén emelem a biciklit. Egy kicsit kanyargok, mert ahányszor voltam Füreden, mindig másik volt, nem tudom elhelyezni a sínekhez, a városházához, a szállodához képest, hol vagyok. Volt itt egy költőverseny, Salvatore Quasimodo, 1999 talán.

Voltunk a szőlőhegyen, messze fönn, 2018 májusában.

Aztán még augusztusban is.Idén meg, Szigligetről jövet, ebédelni (Sparhelt). És mindig más volt a városélmény.

Egy órát ülök aztán, hogy csend legyen belül. A Karolinában. Wish you were here. Nem mertem megkérdezni. Én persze, hogy el tudok jönni hétköznap, én nem csinálok semmit.

Doppio macchiato mellől nézem a vitorlásokat, érzelmi állapotba kerülök. Ma van a névnapja is. Nem tudom, milyen lesz. Aztán indulok. Virágboltot keresek, keményen tekerek föl a macskakövön, kinéztem térképről. Tönkrementek vagy nem ott vannak – végül benyúlok egy kerítésen. Polgár vagyok, előbb csöngetek, csókolom, vennék egy szál rózsát önöktől a szertartásra. Végül csak benyúlok, mert néma a ház. A rózsa vörös, főszereplő, bár kerti szerény, nem nemesítvény. Nem illő, viszont: mint a szívem.

Szépen öltöztek fel. Fehér szegfűt hoztak. Statisztákat.

Lelakatolom, köszönök, még joviális a hangulat. Valaki, akit alig és csak gyerekkorból, elmagyarázza az én meg az apám erkölcsi helytelenségeit. Ítél keményen, és kijön még a szájából rengeteg dicső öndeklaráció. Nem akarom, hogy ennek a durvasága, döbbenete beletörjön az élmény érzékenységébe. Helyükre is kerülnek a dolgok. Az enyéim ennyire mégsem mérgezőek. Ez is relatív hát.

Pillantások… érzem, tudom, ki mire gondol. Vannak ezek a reflexek is. Talán csak a fejemben van ez, de ez se számít. Nem lesz ebből soha már semmi jó. Mindent tudok, tudni vélek, és a többi nem is nagyon érdekel.

A hajón. Szikrázó az ég, haladunk a nyílt vízre. Felmegyünk a felső fedélzetre. Aztán a hajó megáll, elcsendesedünk. Sóból van az urna, megszívja magát, elsüllyed és majd szétesik. És én, én Jánosra gondolok. Meg a regényemre, hogy kellenek bele hamvak. Némi zene. Hallgatunk, nézünk soká. Ki hol áll, mi a mozdulat, sokat kifejez az. Érzékelem, bár nem figyelem. Tudok róla, ez a pontos.

Van még másfél óra, amikor béke van és emelkedettség. Vissza a bazársorra, elmennek átöltözni, én már alkalmas öltözetre, szertartás és bicikli, előremegyek. Kérek asztalt, baljós 13 fő.

És lőn, egy órán belül kitör a kultúrharc. Pont az a régi, csak eltelt tizenöt év, ennek minden következményével. Nemcsak fiatalabbak és rugalmasabbak voltak akkor, és én balek, hanem volt valami szerethető az “elnyomottságukban”. Most már meszesek, pocak is van, és nyeregben érzik magukat: övék a hatalom és a dicsőség. Most ők jönnek. Minden frusztráció kitör. Stadion, homofóbia, Soros. A mondatok, a korlátolt szellem-ellenes, kényelmes, készen átvett, komfortzónán belüli szajkózás. Nincs fogásom a felszínességen, csúszik.

Döbbenek, megértem újra. Hányszor, hányszor értettem már meg? Szúr még, feltépi, de nem hagyom magam. Soha többé. Ez tette tönkre az életem, az esélyeimet. Ettől volt háromszor olyan nehéz. Innen jön, hogy bántom magam. Megrendítő, hogy amivel nem tudnak mit kezdeni, azt semmibe veszik, és neki is mennek minden kiválóságnak.

Nem veszem elő a könnyű érveket, mitől undorító ez az egész, Szíjártó, kisgömböc meg a többi, ez is annyira lapos. A témánál maradok. A bézik mondat, nem kell több: ti nagyon ítéltek, mert olvastatok pár cikket, szalagcímet, de ti nem jártok színházba és nem néztek filmeket. Gúnyt kapok és passzív agressziót, miszerint bár ő nem színikritikus, de azért. Ezt négyszer is. Nagynéném alázatosan, ragyogó arccal nevetgél nagyszerű bátyám fölényeskedésén. Mindig ez volt. Anyám néz minket… igen, és helyesli. Minden a régi, sőt, az elvetett magok mintegy szárba szökkentek, teljes pompájában az antiintellektuális gőg és leugatás, a behódolás, a nőellenesség és szellemellenesség, a szalagcímek hajtogatása saját gondolatként.

Az agy szarkopéniája.

Hát ezért alakult így az egész életünk. A fasizmus termékeny talaja: a rendpárti polgár. Aki fél, aki magyarázza azt a keveset, bizonygat. Aki tudja, hogy az élet teljességéhez nincs köze, ezért gyanakszik. Mindenki gyanús neki, aki szabad, önfeledt, alkotó, vibráló. Aki nem szorította be magát, aki tehetséges, aki gondolkodik, ellenáll, mindenki ellenség.

Megismerés helyett és előtt ítél és erkölcsöt deklarál.

Ács Feri meleg. Nem érti, mi az az adaptáció. Kérdezzük meg a rendezőt… a rendező halott, te! Megtudom, hogy Madách kosztümös darabnak írta meg a Hamletet, TEHÁT ezekkel a mai értelmezgetésekkel, beleírásokkal meghamisítják.

Kosztümös…

Az öszes bárgyúság, amin a fiam már 14 évesen is nevetgélt. Csúnya szavak. Buzikvóta. Miért kell néger?…

Honnan kéne kezdeni? Fogalmuk sincs, semmiről. Ez így nem is fair play, nem szabad ezt. De honnan legyen ennyi eleganciám? Hiszen a hatalom náluk van.

Dehogy van náluk – a hatalom a szellem, a nyitottság, a szabadság. Tudom én. De attól még döf. Az igazságtalansága. Hogy ennyire szerény készlettel ilyen arrogánsan. És hány évem ment rá erre, fuldokló depresszió. És a fél ország ilyen.

Mondták, vannak ilyenek, akik elhiszik a propagandát, akik szerint oké a stadion, a benzinárus kurátor, vagy Vidnyánszky nagy rendező, bár egyetlen rendezését nem látták neki sem. Csak akkor miért üres a Nemzeti. Szóval hogy vannak ilyen emberek. Na de itt ülnek, ők az én családom. A gyerekkorom. És kioktatnának és levegőnek néznek.

Tényleg, mit lehet erre mondani. Csak belebonyolódtak? Van ebből a hörgésből kijárat? Az járjon színházba, aki nyitott rá. Akinek ez nem való, aki nem érti, miért jó a kultúrában élni, miért nem csak szórakozás, az nézzen tévét, egye meg a mirelit pizzát, aztán oltson lámpát és gyakja meg az asszonyt misszionárius pózban. És lehetőleg ne értekezzen arról, jó-e az SZFE vagy Ascher, vagy Alföldi vagy a román film.

Az vagyok, aki, és ahol nem lehetek az, ahol lapos érvekkel jönnek, ahol magyarázkodnom kell, oda nem megyek.

Erőt ad ez.

Keddből ébred a szerdám. Nyugtalan hajnali hánykolódás, vádak, indulatok. Sajnos, többfelé. És annak nyugalma: merhetem ezt érezni, igazam van. Jogosan haragudni, fájni, tudni a haragomat tisztán – van abban valami béke.

Lekísérem Dávidot a kutyával. Ma hétszáz a méter. És vissza.

Most egyedül vágok neki utána. Lezúdulok. Elérem ugyanazt a vonatot, és nem maradt otthon a szelvényem sem. Most nem kérik.

Előbb szállok le most, és tekerek, sokat. Ma meggyógyítom ezt. Az egészet. Kiszállok abból, ami régi és nem jó nekem. Az ön-nemazonosságból, a félelemből. Mától befelé figyelek, és írok. Ugye, író vagyok – nem csinálok semmit.

11 thoughts on “keddem

  1. És most döbbentem rá, hogy ők frusztráltak. Eleve nem tudással érvelni/kérkedni, tudjátok, amikor “Én nem értek ehhez, de (ítélkező, ellenséges, ideológiai, szajkózott vélemény)”
    És a többiek, hallják, ahogy megaláznak, gúnyolódik rajtam a tesóm, rajtam, aki nem csak pofázok, hanem beletettem 3 ezer estémet, hogy érdemben tudjak erről eszélni, MÉGSEM mondok semmi meredeket, se Katona-pró, se Dörnerről, és nem szól senki.
    Nem tudom, mikorra heverem ki, de soha többet ezt. Nem arról van szó, hogy jobb vagy ballib, amúgy én nem volktam ilyen arrogánsan diadalmas 1997-ben meg 2005-ben sem.
    Hanem hogy azzal gúnyolódnak, azt akarják leszólni, kirekeszteni, aki ért hozzá, ért valamihez, szíve van, tanult, nyitott…
    Érzéketlenségről, erőfitogtatásról… erőszakról.

    Kedvelik 1 személy

  2. (Talán ez a bejegyzés volt nekem eddig a legjobb.) Az egyik szálhoz: sok éve történt, hogy a nagybátyám egy klasszikus diáktréfával égetett engem, amit kb 60 évvel azelőtt vele űzhettek… Nem felejtette el 65-70 évesen, amit 10-12 évesen élt át.

    Kedvelik 1 személy

  3. ‘ azt akarják leszólni, kirekeszteni, aki ért hozzá, ért valamihez, szíve van, tanult, nyitott…‘
    Hát persze, hogy azt akarják. Értékként elismerni, ami belölünk hiânyzik, ahhoz legalábbis jóindulat, nyitottság, meg az kell, hogy az ember tisztában legyen a saját êrtékével – így nem mások alázâsával kell a kisebbrendüségi komplexust gyógyítani.
    ‘Nem csinál semmit’ – ez annyira megmosolyogtató, mert általában szar melókban rekedt irigyektöl származik, akik bármit megadnának érte, hogy ök is ‘semmit se csinálhassanak’ és még pénzt is keressenek vele.
    ‘Én nem értek hozzá, de…’ – másik nagy kedvenc. Ha nincs személyes érintettség, tök szórakoztató, hogy egy félmondat mennyit elárul valakiröl.
    Valszeg jó korán és jó mélyen belém vésték, hogy ‘ a vér nem válik vízzé’, mert hiába nyilvánvaló nagyon rêg, mennyire nem jelent semmit a közelség meg a lelki rokonság szempontjából, ha a gének, vagy akár a gyerekkor egy része közös, mégis újra és újra megdöbbenek, amikor ez beigazolódik. Részvétem.

    Kedvelik 1 személy

    • “Én nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem vagyok színikritikus, csak egy egyszerű néző”, úgy érti: DE ATTÓL MÉG UGYANÚGY MONDHATOM A VÉLEMÉNYEM, ÉS AZ ÉRVÉNYES ÉS LEUGATLAK, komolyan kell venned. “Nekem ez tetszik ( = felfogtam és szórakoztatott), neked az, ez szubjektív” és kész. Eleve: tetszéssel érvelni színháztémában, pláne kultúrpolitikában… Valójában úgy érti, hogy nem számít a hozzáértés, azt levegőnek nézheti. Miközben világos, hogy ő nem “tanult meg” színházul, téves, csacska elvárásai vannak (legyen az hű adaptáció, korhű, és pont olyan, mint az ő olvasmányélménye, ne beszéljenek csúnyán stb.).
      Ja és Molnár Ferenc zsidósága akkor most épp nem zavaró.

      Kedvelik 1 személy

  4. gyönyörű szöveg.
    Gőg, dölyf párosul a tudatlansággal. igen igazságtalan ez, nehéz nézni, viselni pláne ha az ember családja ilyen. jó, hogy ki tudod magad ebből gyógyítani, nem kell olyan közegben lenni ahol nincs megértés.
    szerintem Magyarország jóval több mint fele ilyen

    Kedvelés

    • Nem szabad velük vitázni. Főleg felbaszódni. Ők nem akarják érteni.
      Fel kell állni, elmenni telefonálni. Látványosan mást csinálni. Füzetet elővenni, írni (íróként csinálom újabban, ha nagyon aljas vagy buta mondatok vannak, jegyzetelek, érdekesek a reakciók).
      Vagy egy mondat: de hiszen ti nem is jártok színházba.

      Kedvelik 2 ember

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.