A mém, egy kép, egy cím, egy mondat: szemléltet, megragadhatóvá, könnyen érthetővé tesz egy problémát. Párhuzamot von, és akkor mi a homlokunkra csapunk: jé, tényleg!
De olyan is. Buta blöff.
Például ez. Mostanában ez — és közeli rokonai — gyakran szembejönnek, amióta az áldozathibáztatás a téma a magyar internet számos pontján.
Nem egészen stimmel a párhuzam. Megmondom, miért. Bővebben…
A tegnapi bejegyzést folytatva.
Egyébként vannak manipulatív, játszmázó, a jámbor férjeket szekírozó nők is. Viszont a nők a borzalmasan eltorzult szereposztásban keresik és tapossák a maradék helyeket és utakat. Nagyon szomorú, és e blogon a kezdetektől téma volt, hogy a nőknek méltó, racionális, célravezető lépések helyett ilyen kétes megoldások maradnak, mivel nyíltan — kérésekkel, egyeztetéssel — nem érhetnek el igazságos helyzetet. Egyszerűen nem veszik őket komolyan, már e jelzéseiket is elégedetlenkedésnek, balhézásnak értelmezik.
Semmi nem fog változni addig, amíg a partnereink meg nem értik: a nőknek tényleg igazságtalan a kiinduló helyzete is, mindig többet fognak tőlük várni, és a tetteikre mindig kevesebb mentség, ellenben szigorúbb ítéletek jutnak. Bővebben…
Láthattátok a Híradóban, meg az internet is tele volt képekkel: itt nálunk, meg a Pilisben a fákra fagyott ónos eső komoly természeti károkat okozott. Tízezer hektár egybefüggő erdőről van szó.
http://www.parkerdo.hu/index.php?pg=news_1_1048
Mi két éjszakát nem itthon töltöttünk, nem voltunk ennek tanúi, nem mertünk hazamenni, nehogy ott rekedjünk. Csak hallottuk, hogy nincsen közlekedés, óvoda, áram, szemétszállítás, tej a boltban, van ellenben útlezárás, letört gallyak ezrei és kidőlt fák százai.
Aki nem járt erre, annak nehéz elképzelnie, mi volt itt. Bővebben…
Ebben a bejegyzésben le fogok szólni másokat. Jelenségekről, attitűdökről írok, lehet, hogy bántó lesz.
*
Én nagyon akartam gyereket. Bővebben…
Öt bejegyzést írok egyszerre, van egy nem tudom, hova tartó arról, hogy milyen talmi és kiábrándító volt látni a napokban, hogy kávéházak, szállodabejáratok, kirakatok ünnepi díszbe öltöznek, vagyis szakszerű, esetleg ingerült emberek ilyen műfenyő girlandokat meg műanyag bordó gömböket, arany szalagokat, métere hétezer-négyszázkilencven forint áfával, erősítenek föl, és hogy mi a bajom a karácsonnyal, hogy valamiért mégis vettem egy ÉVA Advent különszámot, és idén hogy szeretném, mennyire hántható le a hazugság vajon.
Van még vázlatban több más kezdemény, de most mégis azt írom meg, miközben egy puha műszálas takaróba bugyolálva lábaim a fehér kanapén kortyolgatom a hajnali (kotyogós) kávém, és a cirkóból csöpög rám, valamint a kanapé huzatára valami folyadék, hogy elolvastam a linkelt két bejegyzést a borderline-ról. Bővebben…
Nikolettnek, köszönettel
Ti egész pontosan hogy képzelitek az anyákat?
Gyereke lett, ő akarta. Nyilván akarta. Nyilván ő akarta. És most nagyon örül. Gyereket akart, családot akart, talán pasit megfogni is akart. Ezért az ő felelőssége is a gyerek, valamint ne sírjon, ő nem ér rá, ne érjen rá. Legyen el, kösse le az anyasága. Mi gyermektelenek ráérünk, és majd jól megítéljük őt.
Legyenek mindene a gyerekei.* Örüljön, de ne nagyon, mert megvetjük azért is, a buta bezzeganya! Egy kicsit szívjon, de ne szóljon. Ő akarta! Bővebben…
“itt azzal van a gond, AHOGYAN és AMILYEN STÍLUSBAN ekézik a férfiakat a feminista “véleményvezérek” “
Hogy én haragszom-e “a” férfiakra?
Nincsenek “a” férfiak, és nem vagyok dühös. Mert szépen élek, és nem érzem a bőrömön, amit mások igen. Már hét éve. Akkor mondjuk levágtunk néhány fejet. Legyen hat.
Ám érdekes, hogy a rendszer hogyan működik mindegyikükben.
Illetve léphet működésbe bármelyikükben, bármelyikünkben. Mert ugyanabban a világban élünk.
Nekem személyes sérelmem viszonylag kevés van, már ahhoz képest, amit olvasók meséltek itt a maguk életéről. Nem tetszik az apám mintája, nem tetszik az autoriter gőg, az elváró és moralizáló magatartás, az, amelyik nem figyel, csak rendszabályoz és hazabeszél. Nem tetszett, ahogy a bátyámék a nőkről beszélnek, nem tetszik a hagyományos családmodell, és nem tetszik a ferde nyakkendőjű frakcióvezetők morálja. Bővebben…
benne van a könyvben
Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.
Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség. Bővebben…
Kérdezi az olvasó.
Sokat gondolkodom ilyesmin mostanában, és a felvetés ürügyén ma több mindenről elmélkedem.
A kérdésre csak annyit írok, hogy nem, nekem nem megy, és ez egyértelmű. Amikor azt mondom, hogy kilencvennyolc százalékos heteró vagyok, Bővebben…
Érkezett egy komment a hogy ne fájjon ennyire című bejegyzés alá tegnapelőtt. Ez az írásom — több józansággal, kevesebb illúzióval — megpróbált új, lüktetőbb, kevésbé korlátozó és fojtogató definíciót adni a házasságnak: lehet, hogy van neki egy szavatossága, addig működött, tovább nem, és felismerni volna jó a pillanatot, azt, hogy végleg elágaztak a felek, mert úgy kevesebb a kár és a fájdalom, mint így. E definíció síkos markából kicsúszik a képmutatás angolnateste (!!!).
Erre írja a kommentelő:
Az individualista ember új munkahelyet keres, hogy kiteljesedjen, új városba költözik, új emberbe szeret bele, ha valahol nem jó, szedi a sátorfáját. És ezzel egyre gyakrabban a helyes út helyett a könnyűt választja.
Mi van, ha az embert a beteg szülei akadályozzák a kiteljesedésben? Egy bajba került jóbarát? Ha egy testvér? Ha egy gyerek? Ha egy társadalmi probléma? Minden elől el lehet futni, mosolyogva hagyni ott a problémát, elhinni, elhitetni hogy ez a civilizált, az előremutató. De nem ez vezet a lelki-szellemi növekedéshez. Nem menekülni kell a problémák elől, hanem megoldani azokat.
Valószínűleg fogalmam sincs, miről beszélek, szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk. És valószínűleg a nehézségekben én is fontolgatnám a futást, ha azt látnám, hogy egyedül könnyebben boldogulnék, és én is meg tudnám indokolni, hogy miért az volt a jó döntés. De nem állítanám magam a társadalom elé példaként.
Ma azokra gondolok, akik falak között élnek. Bővebben…
Ez még egy szép darab, a saját erőszakosságukkal, folytathatatlan viselkedésükkel szembesített férfiak viszontvádja: a gyerekeket leggyakrabban a nők bántalmazzák, ugye, számítsuk be ezt is a családonbelülierőszak-statisztikákba.
Ez az érv antifeminizmusban (itt és ezen a blogon mindig = nőgyűlölet, mert az) fogant, és visszavágásként szokott elhangzani.
Az állítás egyébként igaz. Bővebben…
Azt írtam a minap: ha kiáltó az igazságtalanság, ha borzasztó ez a világ, akkor tulajdonképpen egyetlen morális lehetőségünk a forradalmárlét.
Nem pedig az, amit sokan mondanak, hogy én inkább a magam dolgaival foglalkozom, mert úgysincs értelme, ha ennyire elkeserítő a helyzet.
Én régen forradalmár voltam. Néha kifejezett gerilla, sőt, öngyilkos merénylő, meg Robin Hood. Több témában is.
Ma már nem vagyok az.
Nézzük meg, milyen fokozatai vannak annak, hogy teszünk-e valamit a világban, túl a saját kilenc négyzetméteres horizontunkon. Bővebben…
10. A zénadómból. Gáz. Bővebben…
Az egyik dékán
Az ELTE ÁJK vezetője úgy viselkedett, ahogy felelős jogtudatos européer viselkedett — volna egy évvel ezelőtt.
Azt állítja, tavaly nem hallottak a tavalyi gólyatáborban szexuális erőszak áldozatává váló “Mira” esetéről, csak egy tucat hallgató tudta a részleteket, és pletyka volt az évfolyamon.
Az ügy:
Nem akarok áldozat lenni, mert kurva szar áldozatnak lenni
A botrány elkerülhető lett volna, hiszen “egy budapesti jogi karról” volt szó, abból meg három is van. A dékán, Király Miklós viszont megszólalt, nem is akárhogy. Igaz, eléggé kereszténydemokratára vette a retorikát:
Az alkoholfogyasztás és a szexualitás furcsa rítusokban keveredett egymással, ami alkalmas volt a gátlások jelentős feloldására. (…) Négygyermekes családapaként is végig kellett gondolnom, hogy a novemberi nyílt napon ki tudok-e állni a diákok és a szülők elé, és azt mondani, hogy gyertek erre a karra és a gólyatáborba, remek lesz, biztos nem lesz semmi probléma.
Az interjúban beszámolt arról, hogy Bővebben…
Ma is árnyalnék valamit.
Nem a papír számít — mondják azok, akik komolyan elköteleződtek, talán egy-két-három gyerekük is lett, de valamiért nem volt érkezésük a házasságkötés nevű macerához.
Szerintem itt sokszor inkább az érkezésről van szó.
De sokféle ember van. Van, akinek a házasság ellen vannak elvi aggályai (amelyeket megértek, sőt, osztok), van, akinek az esküvővel szemben.
Társadalmunk a túllihegésben, az egész aktus nagy nappá orchideásításában vétkes. Bővebben…
Már az óvodában elkezdődik, aztán az iskolában alapvető lesz, és aztán egész életünkben ez megy. Bővebben…
Mindenkinek van egy, illetve több nagyapja, és ezek a nagyapák itt voltak, ha nem épp máshol, amikor bejöttek az oroszok, és el is mesélik. Bővebben…
Másokat mindig, magamat is olykor rajtakapom azon, hogy hiszek az igazságos világban, pontosabban: abban, hogy a világ igazságos, és a történéseknek morális értelmük van.
Hihetetlenül bornírt, gyermeteg logika ez. Mások hibáztatására és a magunk derekának kihúzására jó: hát igen, mi nem járunk így, mi jók vagyunk.
Mint a filmekben: kiderül, ki a gyilkos. Jockey elbukik. A szerény, szemüveges lány világsztár lesz, a pávaként parádézó irigyelt mindenki kedvence a McDonald’s takarítójaként végzi.
Vagy a népmesék világa: így jár, aki kapzsi. Jótett helyébe jót várj. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak, a gonosz mostoha pedig megpukkadt mérgében.
Ez persze összefügg az istenhittel: a biztos tudattal, hogy valaki, valahogyan irányítja, elrendezi a dolgokat. Szenvedek, és Isten valahol együttérzően bólogat. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 