ti hogy képzelitek…?

Nikolettnek, köszönettel

Ti egész pontosan hogy képzelitek az anyákat?

Gyereke lett, ő akarta. Nyilván akarta. Nyilván ő akarta. És most nagyon örül. Gyereket akart, családot akart, talán pasit megfogni is akart. Ezért az ő felelőssége is a gyerek, valamint ne sírjon, ő nem ér rá, ne érjen rá. Legyen el, kösse le az anyasága. Mi gyermektelenek ráérünk, és majd jól megítéljük őt.

Legyenek mindene a gyerekei.* Örüljön, de ne nagyon, mert megvetjük azért is, a buta bezzeganya! Egy kicsit szívjon, de ne szóljon. Ő akarta!

Úgy képzelitek, mint a Pampers-reklámban? Puha arcbőr, lófarok, mosoly, hunyt szemű fekvés az elégedett csecsemővel? Mert mindene az anyaság, de közben csinos maradt? És el se tompult, butult, torzult, mert akkor azonnal lecsaptok rá?

Csinos balerinacipő, szűk nadrág? Gyerekkesztyűk, és megvan mindnek a párja? Hűtő, benne joghurt? Zsírkréta? Overall? Babakocsi?

És finom sütik, és meseolvasás, és várakozás a jégpálya szélén, együtt tanulás, ágyhúzás, gyerekkönyvtár, fogászat, és mindez mosolyogva és elégedetten?

Ti mit képzeltek emberekről?

Mi az anyaság?

Kinek mi. És néha ilyen is, de asszem, úgy általában nem ilyen, felületesen sem ilyen, és még akinél a látszat ilyen is, annak sem ilyen igazából.

Van, hogy lélekszaggató monotónia, van, hogy válság, van, hogy őrület, van hogy trauma, van, hogy nem akartuk, nem mi akartuk a gyereket, van, hogy bántanak, kifosztanak, és úgy kell. Van, hogy bűntudat. Van, hogy megoldhatatlan.

Nincsenek jó mentális állapotban az anyák.

Következetesen, tendenciaszerűen nincsenek: magányosak, önbizalomhiányosak, túlterheltek, szorongók, elsárkányosodnak, pótcselekszenek, függenek, külső biztonságokat keresnek.

Ilyen a társadalom, ebben a társadalomban ilyen anyának lenni. Még az erős nők, tudatos, képzett, stabil felső-középosztálybeli anyák is igen sok esetben reccsennek néhány év után. Függetlenül attól, mennyire akartak anyák lenni.

A házasságuk, a munka, az élet, a háztartás, a minden. Iszonyatosan rájuk van tolva a feladat. Ez egy nőellenes társadalom, és talán a legjobban a családanyáit szívatja meg.

Nagyon kevés hitelesen és egyenletesen boldog anyát ismerek.

De azért fontos a többieknek is a gyerekük, meg az anyaságuk.

Azonban nem hirdetik, hogy ők milyen kurva jó anyák, sőt, egyáltalán nem hirdetnek már semmit, elnémult bennük ez, hogy itten előírni, meg másoknak megmondani, mit tegyenek, meg a saját anyaságukat dicsfénybe vonni.

Nem is felmentés, nem is kifogás.

Viszont ne merje munkamániás apuka, gyermektelen reklámszakember, unatkozó kommentelő és huszonéves egyedülálló nő vádolni, vallatni, dobozba tömni az anyákat, meg a rovásukra okoskodni.

Engem is provokálnak ám. Majd biztos elkezdem bizonygatni, hogy de én igenis jó anya vagyok, és csak azért érek rá blogot írni, mert épp kóruspróbán vannak, itt ülök a folyosón.

Hát nem kezdek, nincs nekem mit bizonygatnom, nem is mutatnék jól egy magazinban, viszont eléggé tisztán látom magam, és főleg egyet tudok: a gyerekeim jól vannak, és eléggé el van tőlük ájulva mindenki. Mindháromtól.

Ami azért az élet rengeteg esetlegessége közepette mégiscsak komoly visszajelzés. És persze valószínűleg szerencse is.

Nem vádakat érdemelnek az anyák, hanem lehet a béna sztereotípiák helyett tájékozódni, hogy milyen nekik, mik a nehézségeik, miért nem képesek többre, hogy a cukros képtől mennyire esik távol a valóság, aztán még lehet nekik segíteni, velük empatizálni, meg békén is lehet őket hagyni az ítélkezés helyett.

Felneveljük azért őket, ellenetekben, gonoszkodó, önigazoló, örök hibáztató belepofázók ellenében. És ők felnőnek. Egészséges (vagy majdnem), alkotó, örülni képes, jót a rossztól megkülönböztető emberek lesznek, lettek. És szeretnek minket. És szeretjük és akartuk őket, és ők töltik ki az életünket, de nem csak anyák vagyunk, vannak gyerekfüggetlen céljaink, örömeink, terveink, létezésünk is.

Aki itt ugat kommentben, érvek fogytán, hogy én erre hogy érek rá, meg hogy miért nem a gyerekeimmel vagyok inkább, meg aki írja a petíción, hogy én hogy alhattam máshol, rájuk zártam az ajtót?, az egyszerűen sajnálja tőlem (az anyáktól) az örömöt, az életet, a pihenést, és elő akarja írni, mit csináljak.

Hát pedig sem én, sem a gyerekeim nincsenek előrébb az ő szemétkedésétől.

Pont tőlem sajnálja.

Ő, egyedülálló és láthatólag ráérős internetező, na, ő az, aki gyűlölködés, mások meglesése, véleményezése helyett tényleg tehetne valamit, hogy jobb hely legyen a világ. Vagy legalább a fölös idejét ne mások basztatásával töltse.

De én nem akarom megmondani neki, mit csináljon, nem is érdekel, csak fura, hogy pont az anyákat fingatják és kontrollálják a ráérősök. (Nem mindenki ér rá, aki gyermektelen, van, aki nagyon is alkotó módon él, de ők ráérnek, gyűlölködni is ráérnek, napokig meg hónapokig.)

Vagy ha anya ez a nagyokos, és szerencsésebb a helyzete, és onnan oktat ki, akkor is inkább örüljön, mert nagyon törékeny ám ez a Mi Bezzeg magabiztosság, jöhet az ő életében is betegség, roppanás, kiégés, nyomor. És akkor én nem ítélek majd fölötte.

Mi, akik már tudjuk, én, aki már láttam a túlsó partot, sokan megérkezünk oda, hogy nem pofázunk bele mások életébe, és nincsenek biztos igazságaink.

A magunk életében, deklarációk, célok, preferenciák, esetleg.

Nekem az őszinteség, nyíltság feltétlen igénye.

A múltkor láttam egy végtaghiányos anyát az Újlipótvárosban, babakocsival, épp vásárolt egy finomságboltban, nagyon kedves és mosolygós volt.

Láttam gyerekükkel lila fejjel üvöltő nőket: te egy sakál vagy, hiába vagyok veled zsiráf, egyébként teljes eemká-vértezetben, nagy jó szándékkal, kiokosítva, ahogy írta is Gumiszoba: a házunkban nem tudtad úgy meglendíteni a kezed, hogy egy nevelési tanácsadót le ne sodorj, és mégis megroppanva.

Ti egészen pontosan hogy képzelitek a házasságot?

Vasárnapi ebédek, nagy kacagás a tó vizében, kerthelyiségben csók, egymás melletti gyerekszobából kiosonás, lépcsőtetej, egymás átölelése?

És hogyan képzelitek el a nőt, akinek beteg a férje?

Ezt most nem is kezdem írni, ez valami borzalmas, ahogy elképzelitek, hogy tőle, pont tőle tagadnátok meg a jó érzést, az ellenpontot, a pihenést, a kultúrát, még az anyáknál is jobban őt büntetitek, hogy mi az, hogy neki blogja van, hát miért nem rákosította vissza egészségesbe a férjét blogírás helyett?

Meg aki gyászol, azt hogy?

Elárulom, nem olyan. A halál sem olyan. Nem látszik, nem ott van, és nem ítélhető meg, nem arra van a gyász, a kritikus élethelyzet, hogy te őt bután moralizálva megítéld. Beszorítsd valami szarba, amit neki szánsz. Hogy milyen az, aki.

Tele kellett volna nyavalyognom a netet, hogy milyen nehéz nekem, meg eltitkolni, amikor jó nekem, nem ám itt talpon maradni meg írni meg örülni annak, ami maradt. Ezt nem bírják.

Szeretném leszögezni, mert most nagyon úgy tűnik, hogy többeknek ez meredek, hogy

  • sokféle ember van,
  • sokféle helyzet van,
  • sok minden történik egy emberrel meg két ember között életük során,
  • egyáltalán nem visz közel az erkölcsi bunkó, a sztereotípia, főleg ez a primitív kispolgári fajta a dolgok megértéséhez,
  • nem látsz bele az emberekbe, sorsokba, motivációkba, életekbe,
  • többnyire, hacsak nem vagy ritka empatikus segítő szakember, nem tudhatod, amíg meg nem élted, hogy milyen a krízis, az erőforráshiány, a reccsenés,
  • nincs jogod megkérdőjelezni senki érzései tisztaságát, jogosságát, turkálni a magánéletében,
  • véleménnyel lehetsz róla, de tudd, hogy ilyenkor valószínűleg leegyszerűsítő és buta vagy.

Olvassunk klasszikus, igaz regényeket. Magát boncolgassa mindenki. És legyen mindenki jól, és akkor nem fog gyűlölködve, irigykedve, moralizálva beleugatni.

* baromi érdekes egyeztetési dilemma, alany-állítmány elemzéssel

97 thoughts on “ti hogy képzelitek…?

  1. Pont tegnap volt egy érdekes észlelésem. A Her (A nő) című filmet néztem meg, amit egyébként mindenkinek fokozottan ajánlok. És abban volt egy olyan jelenet, hogy egy Perfect Mom nevű számítógépes játékkal játszottak. Azért lehetett pontot kapni, hogy adott a gyerekeknek müzlit meg tejet. De ha túl sok édességet adott, akkor bepörögtek a gyerekek, és megjelent egy felirat, hogy “You are failing your kids”. Utána pedig elsőként kellett beérni az iskolába, ehhez átgázolt minden útjába eső autón és esetleges másik anyukán. És ha sikerült elsőként beérni, akkor minden egyes anyuka féltékeny volt rá, és ezért plusz pontokat lehetett gyűjteni, és így ő lett az osztály legjobb anyukája. És ez nekem nagyon rímel arra, ahogy már az én gyerekkoromban is működött az anyák megítélése, amikor a sok kertvárosi anyuka kinézte az én elvált, festetlen anyámat.

  2. Nekem, mint egyedül ülőnek, csak betekintésem volt barátnőim anyaságába, egy gyerektől hatig terjedő skálán. De egyik sem volt soha nulla meló, csupa mosoly, öröm és kizárólag élvezet. Nem, mindenütt megvannak a nehézségek, akkor is ha már tényleg rutinos és jól csinálja az ember. Láttam őket kócosan, kikészülve, egy-egy értelmes felnőtt társaságára éhezve, mert az összezártságban már teljesen úgy érezték ők is magukat, mint egy nagy gyerek.
    Úgyhogy csak mint kívülről betekintő, nagyon egyet (naná, majd kettőt, mi?) tudok érteni a bejegyzéssel. És csak nemrég tévelyedtem ide, úgyhogy a valódi mélységeket, a blog két éves távlatát még nem tudom felmérni, talán majd egyszer, ha lesz időm búvárkodni. De jól felépített dolognak tűnik mindenesetre. Aki beszólogat, azt az irigység meg a szűklátókörűség vezérli elsősorban. Szerintem. Mert ha nem mindenben ért is egyet az ember, egy ilyen kulturált megfogalmazás elvárja a hasonló szintű választ…
    A magyartancinéninek meg soxeretettel: http://youtu.be/LXyNnngXXWs
    😀

  3. Engem meg ez elegge meglepett, mert gyermektelenkent csak az Anyak (nem veletlen a nagy A) kegyetlenkedeseit eltem meg a gyermektelen huszadrangu allampolgarokkal szemben. Neha Apak (akik az autoval ide-oda szallitason kivul semmivel nem vettek reszt nagyszamu gyerekuk neveleseben, jaj jaj bocs, majdnem kifelejtettem, meg a Penzzel) csatlakoztak a megmondokorushoz.

    • Kár itt két tábort képezni.
      És neked se az a passziód, hogy random fikázd az anyákat az interneten.
      Nem az anyák és a gyermektelenek között van a választóvonal, hanem a gondolkodó meg a fos emberek között.
      Én sosem bántottalak, és itt jelent meg a gyermektelen című, tabunak számító vendégposzt.
      Pedig elkötelezett gyerekakaró meg abortuszellenes vagyok.

      • Igen, igaz, nem te bántottál. Csak valószínűleg mindenki azt érzékeli inkább a világból, ami rajta csattan(t).
        Én is elkötelezett gyerekakaró meg abortuszellenes vagyok/voltam, csak nem úgy sikerült, Azt hiszem, a gyereket nem akaró gyerektelenek (mint a vendégposztban), legalább a meggyőződésükkel fel vannak vértezve valamennyire. Az ilyenek mint én, semennyire.

        • Jaj, én nem vagyok heves, elvágólagos, fekete-fehér ám.
          Sem radikális.
          Nem vagyok jogalkotó.
          Ha jogalkotó lennék, se tiltanám be.
          Civilként sem lobbiznék ezért, és a szigorításért sem.
          De nem hordtam az Én sem szigorítanám az abortuszt kitűzőt.
          Civilként, gyáva középutas, hallgatok.
          Még csak azt se mondom, mint öt éve, hogy nem tartom szabadságjognak.
          Be kellett ismernem, hogy szabadságjog, értem, miért van a nőkért, a korlátozása pedig garantáltan durva emberijog-tiprásokhoz vezet.
          Ezek észérvek, a szívem meg azt mondja, nemnemnem.
          Én a magam életében nem tudnám elképzelni, semmilyen körülmények között, és képtelen vagyok az eszemre hallgatni.
          Biztos a vallásos, moralizáló, aszketikus neveltetés miatt.

          • Árnyalt válasz, köszönöm.
            Valamiért ebben a diskurzusból kimarad az, hogy ez egy szörnyű dolog. Senkinek se jó, senki sem akarja. Nem cél, hanem iszonyatos padhelyzet.
            Nagyon szeretném, ha az emberjogi vs. az élet szent párbeszédekben érezhetnénk ennek az iszonyatos súlyát, ami a nők vállára kerül, ha az abortuszt fontolgatják, választják, vagy akaratukon kivűl megszülnek egy gyereket.

            • Hát, nem mindenki gondolja így. Van a feministák között olyan, aki szerint az abortusz nem eleve iszonyatos, attól függ, embernek, lénynek gondolod-e, akit eltávolítanak, vagy nem. A társadalom azt sulykolja, az embrió ember, de ez a vita eléggé eldönthetetlen, nem racionális, csak kelti a bűntudatot. Azt mondják, a legális kórházi abortusz igazából biztonságos, mindent meg kell tenni, hogy még biztonságosabb legyen, valós infót terjeszteni, nem rémhíreket terjeszteni, meg nyomasztani a nőket, és ha a környezet nem hibáztató, a téma nem tabu, akkor nem traumatizál, ezért inkább azt kellene erősítani a nőkben, hogy nem is akkora dolog (ellentétben a nem kívűnt gyerek megszületésével, ami igen).

              Dézsánál olvastam, sokat formálódtam ott abortusztémában.

              http://dezsa.tumblr.com/tagged/abortusz/chrono

              • Szerintem az egy fontos és jó törekvés, hogy 1. minél kevesebb legyen a bűntudat 2. minél biztonságosabb legyen.Miért? Mert nincs olyan, hogy nem traumatizálódik, ha valaki elveteti a gyerekét. A mi kultúránkban semmiképp. Ártalomcsökkentésre pedig szükség van és a humánus lét alapja.

                • Jó, de tök más irány, hogy 1. Nagy trauma, de mi megértünk.
                  2. Nem is trauma, ezt csak rádnyomják, hogy szüljél, ha meg nem szülsz, érezd magad bűnösnek.

            • Jelentem, az ireknel tilos az abortusz. Volt is egy nagy botrany miutan egy fiatal no meghalt, akinek a mehenkivuli terhesseget nem voltak hajlandok megszakitani, hiaba volt nagyon rosszul, mert az embrio szive meg dobogott. Az ir nok lazadnak ez ellen es joggal. Erosen, akar elettel osszegyeztethetetlen fogyatekos gyereket is meg kell szulni, akar tetszik akar enm. Ez is egy agyrem. Kenytelenek kulfoldre utazni, ha nem tudjak megtartani a babat.

              • Feltéve, ha kiengedik az országból! Egy megerőszakolt kislánnyal volt talán ilyen botrány, ha jól emlékszem.
                A Magdolna-nővérek országáról van szó, ugyebár.

            • Ha pusztán biológiailag nézzük, akkor végképp érthetetlen az ítélkezés. Sokan még épphogy csak felismerték a terhességüket, de már mondogatják, hogy a baba(!) mindent hall, mindent tud, mindent érez. Vigyázz, mert mindenre emlékezni fog ám! Könyörgöm, még ki sem fejlődött a központi idegrendszere!

              Általában úgy tartjuk, hogy annál nagyobb bűn megölni egy élőlényt, minél magasabb értelmi és tudati szinten áll.
              Ehhez képest sok helyen még mindig bevett szokás a kutyakölyköket vízbe fojtani, de ugyanakkor az abortusz isten ellen való halálos bűn. Pedig egy kiskutya érzékelése, tudata jóval fejlettebb, mint egy pár hetes embrióé. (Így leírva ez elég furcsán néz ki, elnézést, ha durva a párhuzam, csak szigorúan biológiai értelemben akartam érzékeltetni a különbségeket.)

              • Értelek. Én az abortusz-ellenes (tiltás,stb.) megoldási javaslatait hiányolom. Igen, a prevenció, jó és fontos, na de betiltani? Milyen világ lenne?

  4. Nagyon egyetértek. Bár lehetett volna bármilyen más szerep (élethelyzet? emberfajta?) amiről írsz. Mintha a magyarok 95%-a azzal akarná megtámogatni az önértékelését, hogy másokat elítél. Bárkit, bármikor, bármiért.
    Egyébként nem jó nekik, nem jobb, ettől sem, sőt. Segíteni kéne nekik, legalább a barátainkon, nem elítélni, hogy ilyenek, de hát magunkon is alig bírunk, mert ráadásul az is rohadt gyanús, ha nem ítélgetsz folyton. 🙂
    Pont tegnap olvastam egy cikket, kb. ideillik. http://nol.hu/velemeny/semmi-sem-felfoghatatlan-1497215

    • Egyébként van annak oka, hogy ilyen szarul csináljuk, mert szar a helyzet, az egész társadalomé is, ahogy írod is. És ha az életben maradásért küzdesz, kapálózol, lenyomod a többieket a víz alá, hátha attól lélegzethez jutsz (és milyen jó hasonlat ez, a megmentődet is elsüllyeszted, ha nem vág kupán időben :))

    • Pont ezt akartam írni. Hogy ez a két pont:
      sokféle ember van,
      sokféle helyzet van,
      ez megugorhatatlan akadály egy rakás ember számára. A többi már nüansz ezekhez képest – mármint, ha ezek eleve nincsenek meg.

      • “Legyenek mindene a gyerekei.* ”
        Ez a nő nem komplett. Ráadásul szépen írhat magyarul.
        Nemcsak sokféle ember van, sokféle helyzettel, hanem szabad akarat is létezik.
        A fenti idézetre vonatkozóan a véleményem, hogy senkit nem jogosít fel az élet, hogy másoknak előírja, hogyan éljenek.
        És ha nem a mindened a férjed, a gyerekeid stb, csupán “csak” fontosak, de azon kívül is van sok más tényező, ami fontos számodra az életedben, attól még nem leszel értéktelen.
        Hadd döntse el mindenki, mikor, ki, mi fontos a számára.

  5. Optimista vagyok….. általában. De amikor azt látom, hogy az emberek többsége a “dögöljön meg a szomszéd tehene is” elve szerint él, az mindig elkeserít. Pedig sokan élnek így irigységben, álszent módon. A saját nyomorúságukat azzal kompenzálják, hogy mások felett ítélkeznek, mert ettől jobb fényben tűnhetnek fel (ebben az álomban ringatják magukat).
    Nikolett nem fogja érteni a posztot, nem is akarja. Ő is a fent említett kategóriába tartozik, nem akar látni, se hallani, csak fröcsögni, attól érzi erősnek magát.

  6. Köszönöm a posztot. Én mindig azt gondoltam, hogy sok gyereket szeretnék, mert cukik, és mindg jól elvoltam a gyerekekkel és szerettek engem. Olyan nagyon pozitívan vágtam neki a családalapításnak, tele optimizmussal, értelmes és érzékeny partnerrel. Mégis nehéz megtartani az önbizalmat, egyensúlyozni a családtagok és a sajátigényeim között… a munkáról nem is beszélve.

  7. 6 év gyerekezes után nulla önbizalom, antidepresszáns, értéktelen diploma, megfakult nyelvtudas, munkaidőm lehet 10-14 között. Kiegyensúlyozott, Boldog anya lét. Jó vicc.

      • Szerintem annyira nincs szőnyeg alá söpörve már (vagy ki tudja, lehet, hogy még mindig nem elég).
        Én például pont ezek miatt félek a gyerekvállalástól (na jó, ezek miatt IS), mert annyiszor jön velem szembe az ilyesmi, virtuálisan meg élőben is néha, hogy tartok tőle, én is pont ilyenné válnék. Most nyugi van, viszonylagos egyensúly, harmóniadarabkák…és utána? Félek, pont azoktól, amiket ti is leírtok itt és mivel eddig még sosem aléltam el egy hurkás, fénylőszemű baba láttán, lehet, hogy ez önmagában nem ellensúlyozná az álmatlan éjszakákat, a fájdalmat, stb.

  8. Hű, tényleg milyen sokan vannak! Az önigazolók, főleg a magukkal őszintétlen anyák közt. Kiszórtam őket a környezetemből. Sose kérdeztek, mindig megmondtak, felszólítottak, javasoltak. Mintha nem lettem volna elég jó anya. Tényleg nem voltam. Mostanra maradtak az őszinte beszélgetések okos anyukákkal, akik felfedik a szép kép mögötti kulisszákat is, így nem érzem én se olyan szarul magam, mert látom azóta, hogy nagyjából minden családban van valami feszkó. De ha úgy őszinte, hogy tökéletesen boldog (olyan is van), nem irigylem tőle, hanem sajnálom, hogy én még nem jutottam el oda.
    Egyre több olyan blog és oldal van (nem magyar!), ahol apuka bemutatja, milyen otthon gyerekezni. Mert megkapta az arcába, hogy “igen, nekem szerinted ilyen könnyű, akkor próbáld ki!” – és kipróbálta. Remélem, sok férfi olvassa őket. Majd előbb-utóbb itthon is.

  9. Szivembol szoltal! Hatterfigyelokent talalt be… Imadom en is mikor gyermektelen baratnoim a szakirodalombol okoskodnak. Kulfoldon elek. Itt szultem. Baromi nehez. Parommal 2eve nem voltam kettesben,mivel nincs kire hagyni fiamat. Egesz nap a gepet lesem,hatha vki normalis fent van egy felnott beszelgetesre. En is imadom a fiam,de a monotonia megol. Felek a munkaeropiacon,hogy hogyan fogok teljesiteni. Pedig itt vannak reszmunkaidok. De elfelejtek lassan beszelgetni. Jatszohazban is a sarokba bevonulok,nehogy … Es ilyenekkel basztatnak,h mikor jon a kovetkezo gyerek?Anyad!Soha! Orulok ha ebbol kijovok jol. Az elso 6 honapban is bedepiztem. Kaptam azert is. Dehatanya vagy!! Es nem ertelek! De az hogy ide jojjon es segiteni ?? Na azt nem! Azert mar kezdek magam hatarait erezni es megtaltosodtam!!

    • Igen anya vagy, de a pelenkázástól, etetéstől kellene szellemileg megtáltosodnod?
      Én ezt egy nagyon alacsony szintű életnek tartom, és szerintem a házimunka is egy alacsony nívójú tevékenység. Gyakorlatilag ilyenkor egy nő úgy él, mint annak idején az ősember. Csak nem a barlang, hanem a lakás, ház falai között pár elektromos géppel megspékelve.
      Miközben a férfiaknak megadatik a szellemi, intellektuális közeg. Sokan bele sem gondolnak, nem értik, ha konkrétan valaki nem érzi a saját bőrén az adott helyzetet, problémát. Amikor a volt párom kb. 10 éve már csak autóval járt, én meg tömegközlekedéssel. Ráadásul elég sokat kellett utaznom. Sokszor kiakadtam a közlekedésre, barátom pedig nem értette és kényeskedőnek tartott. Szerencsére egyik télen lerobbant az autója és a mínuszban várta a 6-ost és panaszkodott, hogy odafagyott a megállóba. Mondtam, hogy most legalább megtudtad milyen, és nem fogsz gőggel beszélni, hogy nem is olyan fárasztó bkv-val közlekedni.
      Szerintem ezért is kell nyíltan beszélni ez ilyen élethelyzetekről.

      • Nadja!dehogy a pelenkatol taltosodtam meg.. Csak van par normalis baratnom akik azt is elmondjak, hogy En is vagyok. Az egyikkel le is leptem a nyaron 3 nap wellnessre. Mert jar nekem a honapok kinlodasa utan. Ja es a gyerek meg a parom is eletben voltak. Szoval merek elni. Igy taltosodtam meg. Onbizalmam es aralatasom dolgokra alakulgat. No meg nem nyalaskent,de a blogtol is sok megerositest kapok.

  10. Én az alapján képzeltem az anyákat, amilyen az én anyám volt – mindig fáradt, mindig ideges, hajszolt, sokat dolgozó. Aki magának soha semmit – nem azért, mert neki nem jár, hanem mert nem jut, miután a gyereknek megvette a turkálós ruhát, cipőt – aki vett volna szívesen, szebbet, jobbat, utálta maga is a rosszat, de nem futotta. Aki szorong a számlákon, aki hajnalban csigát szed, munka után ringlószilvát pálinkának, akinek nincs egy rendes kabátja, bugyija, aki minden munkát elvállal, hogy valahogy a felszínen maradjon a gyerekekkel együtt.

    Már tudom, hogy nem mindenkinek ilyen az anyaság, és már az én anyám sem ilyen – szerencsére. De máig sok ilyen asszonyt látok a szülői értekezleteken, hallom a gyerekektől, hogy “Tanárnő, ha anyumra nézek, legszívesebben elsírnám magam, annyit dolgozik, háromor kel, hétkor ér haza, úgy féltem, alig várom, hogy nyáron mehessek diákmunkára, hogy ne az övéből kelljen őszi nadrágot venni.” És nem, nem a drága telefonért dolgozik az ilyen szülő nálunk, hanem hogy fussa kajára, cipőre, kabátra – még ha olcsó is, ha kínai is, de el tudjon menni a gyerek valamiben iskolába. Fájdalmas, szomorú ez nagyon… Ha magamat anyaként elképzelem, ugyanezt a sorsot látom magam előtt.

    • Nem értem hogyan tudnak havi pár tíz ezer forintból létezni emberek. Pontosabban értem és voltam rosszabb helyzetben is.
      De hogy ez legyen a magyar norma, na ez az ami kiborít. A lassan átthidalhatatlan szakadék amit a társadalom egyre jobban ketté szakadó rétege között látok. És ha nincs háttered, akkor mindig ott a félelem. Mert itt nincs létbiztonság. Nem ment meg 3-4 év jobb fizetés.
      Bosszant a sok süket duma, hogy negatív a magyar.
      Állandó félelemben élni, utcától – hidegtől, éhségtől. Itt ez van.
      Megyek, ezt most kitornázom magamból…

      • Egyszer nagyon rossz állapotomban elmentem orvoshoz, helyes 70 körüli doktor bácsi. Mondtam, hogy folyamatosan szorongok, rosszul alszom, pánikrohamaim vannak. Megkérdezte, hogy milyenek a körülményeim. Mondtam neki, hogy három gyerek, férj alkalmi munkákat kap néha, én fél éve nem dolgozom, megtakarítás lassan elfogy. Közölte, hogy örüljek, nem vagyok pánikbeteg, ilyen szituációban az lenne a nagy baj, ha nem szoronganék állandóan…

  11. Nagyon érdekes, kb. 5 évvel ezelőtt még nagyon akartam gyereket, de az évek alatt láttam, hogy a körülöttem élők, volt osztálytársaim stb. hogyan élik meg az anyaságot, ill. mit jelent az anya szerep. Most már nagyon nem érzem azt, hogy kellene. Alapvetően jó lenne 1-2 gyerkőc, de nem ezekkel a feltételekkel, amik jelenleg, itt, Magyarországon vannak. Nem szeretnék lemondani a felnőtt, értelmes társalgásról (amit már itt említettetek többen) és nem akarom feláldozni az életem. Persze ha erről bárkinek is beszélnék, elítélnének. Egyébként a poszt kapcsán jutott eszembe, hogy érdekes az is, hogy az apa szerepet nem szokták bírálni, nem méregetik, hogy ugyan most ő jó apa-e. Ha nem, akkor egy legyintéssel el van intézve, hogy fáradt, sokat dolgozik stb. érthető, hogy nem foglalkozik a gyerekkel. És ami még dühítő, hogy nagyon sok férfinak annyiban merül ki a gyereknevelés, hogy este kikapcsolódás gyanánt 1 órát játszik a gyerekkel (amíg neki kellemes).

    • Szerintem ez egy nagyon komoly teljesítmény, általában mindenkié, aki képes még szőnyegre kuporodni. Nekem nagyon régóta sikítófrász minden gyerektevékenység, ne legyen almakoncert, hadd olvassak a játszótéren, hadd főzzek nyugodtan, és gyere, teregessünk együtt… meg összebújunk, meg mesélek, meg mondd el a buszon, mi bánt, de ne kelljen játszanom.

      • Én azt értem, hogy nincs többre kapacitása, de a nőnek meg nem kérdés, hogy van-e még, bírja-e még. Neki bírnia KELL. És ha azt nézed, hogy te végig gürized a napot a gyerekkel, háztartással, persze, hogy nagy teljesítmény, ha még este játszol is vele. De a férfi, aki hazaér felnőtt társaságból, más környezetből, neki meg mondjuk kikapcsolódás a játék. Nem egyenlő a részvétel a gyereknevelésből, na. És ezt sajnos a saját családi példámon láttam. 😦

    • Ehhez az apa dologhoz…

      Semmi mást nem hallok a környezetemben, csak azt hogy a férfi dolga, hogy megteremtse a család hátterét. Ez nekem rohadt fárasztó – terhelő.
      Abban sokan nagy tévedésben vannak, hogy az milyen laza dolog manapság vállalkozni, vezetőnek lenni, vagy igazgatni egy céget. Azzal a szép nagy fizetéssel.
      Felejtsük el a csókosokat.
      A versenyszféráról beszélünk? Az kurvára nem laza dolog. Ezt csak azt tudja aki benne van. Ahogy sok anya tönkre megy az anyaság során, úgy sok férfi idegileg amortizálódik 40-50 éves korára. A munkától. Ez az a környezet, ahol én mozgom, amit látok. Akiket sajnálok, pedig sokan sokkal többet keresnek mint én, és sokkal komolyabb pozíciókat töltenek be.
      Férfiként, ugyanúgy egy lehetőséged van. Ha nem hozod a “megfelelő” szintet, amit Mo.-n mondjuk a népesség kb. 20-30%-a tud hozni, akkor minden vagy csak nem jó férfi – apa.
      Nagyon szívesen mennék anyaságira, ha mehetnék. Komolyan. De nincs ilyen opcióm.
      Azonnal aláírnám, mert irtó sok stresszel jár a kellemes élet (csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba – cca. 400-600e/hó) megteremtése.
      Mókuskerék ez is.

      • Erdekes, mert most ezek a hsz-ek felideztek, hogy irben sokkal tobb apat lattam egyedul az utcan lenni, setalni, bevasarolni, programozni a gyerekevel, hetkoznap is, mint itthon valaha oszesen. Joval oldottabb es lazabb, vidamabb a kinti apukak fizimiskaja es itt nyilvan sokat nyom a latba, hogy a rendszer nem fingatja ki oket. A noknek pedig sokat szamit, hogy az apak is kiveszik a reszuket a gyerekek gondozasabol.

      • Én is úgy gondolom, Shangri La, hogy a megélhetés előteremtése nagyon nehéz és stresszes dolog. Mondjuk, ha havi 400-600-ért kell megszakadni, az talán kicsit jobb, mintha 85-ért – mert azért is meg kell, elvárja a munkaadó – de tény, hogy így is úgy is kinyiffan az ember.

        • Az maga a rabszolgasors. Számomra munkavállalónak lenni, munkába járni lenne kín. OK, most is dolgozom, de ma például nem dolgoztam, mert nagyon bal lábbal keltem. Ez a luxusom. Az időm magam osztom be.
          Ára van persze mindennek.
          Mindenesetre biztosan külföldre mennék, ha a magyar átlagot vinném haza.

  12. Hogy képzelem az anyákat? Azzal legfeljebb az előítéleteimről, félregondolásaimról adhatnék számot. De legyen, ha szembenézek velük, esélyem lesz arra, fordíthassak rajta.

    Facebookon azt látom, hogy némely ismerősömnél, akik anyák, elszaporodtak a babafotók. Cilike első napos. Cilike már kinyitotta a szemét. Cilike egy éves, Cilike ezt csinál Cilike szimplán sapkában van. Nagy az élmény. Ismerősöm más tudatállapotban létezik. Még a profilképe is a baba, vagy ő a babával, babákkal. De kit tudja, mi van, amikor nem készül fotó, és ha készül is, mi nem kerül fel a netre? A Facebook profil amúgy is elsősorban sufni PR felület hatását kelti majdnem mindenkinél.

    Aztán vannak a futószalag anyukák. Rondán hangzik, de rondán is támad a gondolat. Egy baba jött, aztán még járni sem tud a kicsi, de ott a hasában a következő. És nem értem, hogy tud nonstop babavilágban létezni, lemenni gyerekbe. Babaszag és pelenkabűz… Lehet, nem is tud, de nem látszik. Feloldódó énhatár, elakad a lélegzetem és nem a pozitívan áradó érzésektől.

    HÉV, fura hangokat hallató nő, első hallásra azt hiszem, mentális problémája van, de akkor észreveszem, babakocsi fölé hajol, megváltozott hangszíne gügyögés. Nézem, és rájövök, nem értek valamit, amit talán nagyon is kellene.

    Aztán van a közeli ismerős, aki küzd azért, emberként, nőként nézzenek rá, ne csak három gyerek fenntartó függelékeként. Olyan igazi úgy kedvelem! Rátromfol minden előítéletemre. Mer, újra és újra, és bemutatja a középső ujját a világnak.

    • És nincs olyan, hogy nem a babával vagy, mert sz@rás közben is téged néz, ha meg előfordul: 1. csapzott vagy 2. VÉGRE egyedül borotválod a lábadat 3. megköveznek az ismerősök hogy nem a gyerekkel vagy.

      A 3. a legfélelmetesebb. A gyerek közügy, és mindenki beleszól neked tetsző és nem tetsző irányokban. Mintha kitennéd a melledet, de nem, ehhez elég egy gyereket szülni, és másoknak tudni hogy létezik. Minden máshoz meg kell nyilvánulni, egy kommentet írni, reggel fölhúzni egy ruhadarabot, de ez levakarhatatlan. És ha az apjával van, akkor sajnálkozva néznek rád hogy pörgeted a szívesség-számlálót. Röviden.

      Persze van a cukimuki oldala is, de arról a reklámokban is olvashatsz.

    • “sufni PR” 😀
      Persze ha belegondolok, én is ezt csinálom. A két profilképből az egyik (mittoménhogyhívják, borító?) férj és gyerek a fűben. Szépek. Tényleg az is volt. Aztán utána, amikor visszaraktuk a hordozóba, üvölteni kezdett, még maradt volna gondolom. A szalonnasütés helyszínéig visszalévő negyedórás utat 2x annyi idő alatt tettük meg, nagyrészt én vittem kézben. Na EZ már nem látszik a fotón.

      És igen, néha én is csak átrángatom magam a napokon… ha a lány valami miatt nem alszik másfél órát egyhuzamban és nem tudok magamban szöszmötölni, rosszabb a helyzet. De ilyenkor néha át is billenek, és úgy kell tudatosítanom magamban, hogy mikor már itthon van, az apjára bízzam a gyereket. Ilyenkor már az is pihenés, ha nem nekem kell lesni, éppen merre jár, mit eszik meg, ránt magára… csak nézhessek ki a fejemből kicsit, az odafigyelés felelőssége nélkül.

    • Cilike, jaja. Ismertem én is ilyen nőt, barátnők sosem voltunk, de bajunk sem volt sok egymással. Laza, vagány kicsi csaj volt, irodalomtanár. Versek, bulik, jó beszélgetések.
      Teljesen megdöbbentem, mikor hozzáadott facebookon, s már csak annyit látok belőle, hogy Cilike. De minden nap tíz. Múltkor poénból összeszámoltam (ok, nem nagy teljesítmény, kiírja, hány albumban hány kép van), kb. 1800 kép van fent Cilikéről, és Cilike még csak óvodás.
      Semmi más. Néha pár természetfotó.

      Rendben, nem találkozunk, nem vagyok benne az életében, elhiszem, hogy mást is csinál, de azért engem nyomaszt.

  13. Sziasztok! Nagyon köszönöm ezt a posztot. 28 évesen csillogó szemű idealista, karrierista lányból elrettentő példa lettem. Gyógyszer mellett maradtam terhes, ráadásul mire kiderült, már nem volt sem kérdés, sem választási lehetőség. Anya leszek, pedig nem akartam. Azaz akartam, csak nem most, meg nem egy ilyen kapcsolatból…
    Ülök a csodás életemről szőtt álmaim üszkös romjain, sajnálom az elveszett lehetőségeket, reményeket, tehetetlenül nézem, ahogy a test, amit szerettem, egyre csak deformálódik, a lány, akit ismertem, lassan eltűnik, vagy legalábbis átalakul, siratom, ami már nem lehet az enyém, közben félek, rettegek attól, ami meg az enyém lesz.
    Menni fog? Tudni fogom mikor mit kell tennem? Észreveszem, ha beteg, ha fáj a füle, ha éhes? Nem ejtem fejre? Meglesz mindene? Vajon 18 éves korában fog-e engem okolni a lelki defektusaiért?
    Az ember persze erősebb, mint gondolja, elfogadja és emelt fővel viseli a sorsát, sőt, én próbálom a legjobbat kihozni a helyzetből, holott egyedül maradtam a feladatra, terhesen táppénzen, pasi nélkül, de élek és túlélek és szeretem, tényleg nagyon szeretem a babát, de nehéz ez így. Nehezebb, mint valaha gondoltam.
    És az én drága környezetem? Néhányan engem hoznak fel elrettentő példaként a lánygyermekek előtt. “Látod Gizike, szegény lány hogy tönkretette az életét? Ugye Te sose fogsz ilyen butaságot csinálni?” Egy másik rész hegyibeszél: “Miért vagy ilyen szomorú? Tudod hányan ölnének azért, ami veled történt? Ez egy csoda, ugrálnod kéne boldogságodban!” Aztán jönnek azok az anyák, akik attól, hogy világra pottyantottak egy gyereket, rögtön birtokába kerültek valamiféle egyetemes tudásnak, feltárult előttük a titkok-titka, és kezükben a Szent Grál, vagy nemtom. Ezek nem tanácsolnak, ezek kinyilatkoztatnak. Nagyon veszélyes fajták, anyatej szaguk van és rájuk van kötve hat-hét gyerek. Recepteket és gyógyszereket cserélgetnek, és a “hogyanlegyekszuperanyut” olvassák. Na ezek azt mondják: “Azonnal szedd össze magad! Milyen ember vagy te? Nem szégyelled, hogy téged a csíkos hasad, meg a munkád érdekel, miközben a kicsi magzat meg ott növekszik benned? Mindent hall! Énekelj és mondókázz a pocakodnak! Hol a szülési terved? Mikor voltál védőnőnél? Mi az, hogy nem eszel meg naponta egy szántóföldnyi zöldséget? Tornázol??? Te normális vagy? Ezt és azt edd, mert attól lesz tejed, meg attól okos lesz a gyerek, ezt és ezt olvasd, különben honnan is tudnád…! Te nem vagy jó anya! Nem vagy méltó arra a kicsire! Remélem gyorsan megváltozik a hozáállásod, a gyereked érdekében!”
    És ha nem lennék még elég aljas és alkalmatlan és szerencsétlen, hát megjelennek a szingli barátnők, akik sajnálkoznak, elmondják, hogy nekik ha fizetnének se… és eltűnnek szűk nadrágban a flitteres éjszakákban és én csak irígy vagyok, és üvöltenék és néha szabadulnék és ezért úgy, de úgy gyűlölöm magam.
    Azaz gyűlöltem. Mert végre jött ez a poszt, meg a hozzászólások, és most először úgy éreztem, hogy nem vagyok ufó, nem vagyok elítélendő, nem vagyok kirívó, nem vagyok alkalmatlan, és nem vagyok egyedül. Hálás vagyok érte. Köszönöm.

      • A kávé alapvető emberi jog 😀 Csak most több tejjel. Köszönöm. Jó itt Nálatok és Veletek. Mesélek, csak sablonos, meg nem vidám, pedig én meg az vagyok, vagy voltam, és remélem azért még leszek is. Egyszer. Az elmúlt egy év nagyon groteszk volt. Apa és nagyapa halála, egy 5 éves csodás kapcsolat vége, veszteségek, munkahelyváltás, műtétek, kaparások, ciszták és egy minden szempontból méltatlan, új kapcsolat. Azt mondják, minden ilyen “lázas” állapotban hozott döntés rossz. Tényleg az. Próbáltam megspórolni a gyászt, nem akartam megélni, érezni a veszteségeimet, menekülni akartam, kapaszkodni akartam, élni akartam, örömöt akartam. Boldog akartam lenni. Alacsony érzelmi szinten egy annak megfelelő “alacsony szintű” kapcsolatot találtam, és mesteri tehetséggel hitettem el magammal, hogy ez az, ami nekem kell. Tévedtem. Megaláztatás, megcsalás, lelki terror, meg ami az ilyen kapcsolatokkal és ilyen alakokkal jár. Csak későn jöttem rá, és amikor tudatomra ébredtem, már terhes voltam. Egyszerre kellett szembenézni mindazzal, amit át akartam ugrani. Gyásszal, lezárással, búcsúval, önmagammal, a hibás döntéseimmel, egyedülléttel, felelősséggel, összeomló élettel, tehetetlenséggel. Tisztán láttam, mit és kit vesztettem és kit választottam helyette. Jó lenne a csillagok rossz állására, vagy a sorsra fogni, de nem hibáztatok/hibáztathatok magam helyett semmilyen felsőbb hatalmat, a döntéseket én hoztam. Ezt a palit én engedtem be az életembe, sőt ragaszkodtam hozzá minden intő jel és figyelmeztetés ellenére. Ismeritek azt a kis belső vészcsengőt, ami megszólal, ha rossz irányba mentek? Na, ez nálam kolompolt, mégse hagytam el, dobtam ki ezt az embert. Mer nekem meg kellett mutatni, hogy én kellek, nem török össze, a tragédiák arcába kacagok, erős vagyok és vonzó és akkor is boldogan élek, míg meg nem halok, mit nekem szakítás. Háhhh!
        Végül ez lett a boldog életemből. Terhesség, önvád, a fejem falba csapkodása, örök szál valakihez, akit nem akarok, de jön és jönni fog, mert neki jogai lesznek, meg azért a gyerektartásért ez jár!!! Örök felelősség, örök aggódás, örökös nehezítés minden téren.
        És tudjátok, mi a legrémisztőbb az egészben? Hogy volt egy pillanat, mikor majdnem elhittem a “gyerekkel majd minden másképp lesz” hazugságot, és önként belemeneteltem volna egy eljegyzésbe, összeköltözésbe, később nyilván házasságba valakivel, akivel tudom, hogy soha nem leszek boldog. Valakivel, aki kihasznál, elvár, zsarol, kritizál, kisajátít, akinek minden jár, akinek kövér vagyok terhesen, aki ordít, ha görcsölök, mert én “megint hisztizek”, akinek mindig igaza van, aki semmire sem tart, akivel nem tudok két értelmes mondatot váltani, akinek meleg étel kell, mert az is jár, aki szerint veszélyeztetett terhességemben “nem csinálok semmit”, aki nem lát engem és aki két lábbal döngöl a mocsárba egészen addig, míg el nem hiszem, hogy én egy értéktelen senki vagyok, akinek egyetlen életcélja a meleg családi tűzhely őrzése, a kaja elkészítése a gatyák mosása, természetesen a munkám mellett, mert keressek is ám, lehetőleg jól. Belementem volna egy olyan életbe, amibe belerokkannék, tönkretenne, megfojtana, talán meg is ölne, de legalábbis a hatására vágynék a gyors és kíméletes végre. 🙂
        Ilyen veszélyes ez a kiszolgáltatott, babavárós állapot, és értem a nőket, akik gyerekkel ilyen kapcsolatokba, házasságokba szorulnak, tehetetlenül egy zsarnok mellé, és nem tudnak/akarnak kilépni belőle. Nagyon nehéz vállalni, hogy egyedül leszel. Nehéz azt érezni, hogy megfosztod az apától, bármilyen is. Nehéz anyagilag, nehéz ez mindenhogy. De eleget hibáztam és vétettem eddig is, elsősorban magam ellen. Most végre hajlandó voltam meghallani a kolompolást, és a jelenlegi élethelyzetem ellenére nem tovább süllyeszteni magam a sz..ba. Elküldtem, kiléptem. Apa lesz, de nem férj, legalábbis az enyém biztos nem. Hát így maradtam egyedül, de legalább egy jó döntést el tudok könyvelni, és erre már igazán nagy szükségem volt.
        A hibás döntéseimért vállalom a felelősséget, és mindent elkövetek, hogy jó anya legyek, ha már így alakult, csak egyszerűen könnyítene, ha a szűkebb-tágabb környezetem nem várná el, hogy vihogva tapsikoljak a boldogságtól egy olyan élethelyzetben, ami egyáltalán nem boldog, és nem kérdőjelezné meg a magamért és magunkért hozott döntéseimet, mert egyszerűen én tudom és érzem, hogy az jó, csak hát eltér a megszokott “eljátszom, hogy boldog család vagyunk” modelltől. És jó lenne, ha a hasamhoz se gügyörészne senki és nem használná a pocaklakó szót, mert attól meg elkezd tikkelni a bal szemem. Elnézést, ha kicsit kesze-kusza, sok vagy zavaros, ahogy írok, sajnos én is az vagyok, de olyan jó, hogy kiszakadhat mindez és tisztul is tőle a fejem. Megint csak köszönöm. A blogot is, meg a jól gondolkodó, jól érző embereket, akik itt vannak. Még az is lehet, hogy most jót fogok aludni. 🙂

        • Ha ezt a döntést meg tudtad hozni ilyen orkánszerű ellenszél mellett, akkor szerintem jó anya leszel. Éretten gondolkodsz, bátor vagy, nem identitásszerűen fogod művelni az anyaságot, ez már borítékolja a sikert. (Van, aki szerint én nagyon szar anya vagyok, de hálistennek a gyerekeim nem tartoznak ezek közé, a többieket meg leszarom.)

        • Hű, le a kalappal előtted! Nekem is az jutott eszembe, ami Fenchurch-nek, hogy milyen bátor és erős vagy, és milyen éretten állsz a dolgokhoz! Nagyon vagány vagy, hogy így mered a magad útját járni és nagyon bölcs, hogy így átlátod a helyzeted! Kitartást, erőt neked! 🙂

        • Csodálom mennyire élesen méred fel helyzetedet ! Ilyen kevés idő alatt nagyon sok minden történt veled és lám kibírtad 🙂 Remélem lesz aki melletted álljon ha megszületik a gyereked, az elején szükséged lesz segítségre az biztos.

          • Én meg előttetek emelek kalapot. Már olyan régóta tapicskolok ebben a válságban, és olyan kevés volt a jó szó, vagy bátorítás, főleg azoktól, akiktől vártam. Erre meg jöttök Ti, idegenül, ismeretlenül… Nem dolgotok és nem is divat, de adtok erőt, elismerést, igazolást, reményt. Ez kimondhatatlanul jó. Meglep, sőt elképeszt, meg simogat is na! 🙂 Nem tudok eléggé hálás lenni. Ez így leírva olyan bagatell, meg közhelyes, meg semmitmondó, nem tükrözi az érzést, meg se közelíti, de nem tudok rá jobb szót, mint a köszönöm. 🙂

    • En is igy voltam anno. Egyedul, (kiveve a csaladomat, akik tamogattak), de apuka csak elvileg es nagyon sokat gyotrodtem, bevallom meg az abortuszt is fontolgattam es akadt nehany baratnom , akik csak itelkezni tudtak,ok a nagy empatak, hogy milyen taho, onzo es elitelendo a tepelodesem. Vegul a sors kemenyebb es fajdalmasabb formaban “oldotta meg” a helyzetet. Akkor nyilvan ugy gondoltak, na, megerdemelte.
      Kitartast neked es sok oromet a gyermekedben!

      • Nagyon sajnálom, ami Veled történt. Remélem a helyére tetted magadban, “feldolgoztad”, “elengedted”, ahogy bölcsen mondják, már ha ezt lehet. (A hideg kiráz ezektől a szavaktól, szerintem soha nem dolgozunk fel, vagy engedünk el valamit, csak felfogjuk, elfogadjuk, megyünk tovább, aztán idővel már nem lesz mindennapos a fájdalom.) Biztos lesz sok öröm is, meg réten szaladga, meg kacagás, napsütés, hinták, játszóterek, orrösszeérős együtt alvások, babaillat, miegymás 🙂 Köszönöm a szavaidat, meg az ölelést is fentebb. 🙂

        • Malenito: igen, lesz réten szaladás, kacagás és az összes többi!
          Én is terhesen szakítottam, és egyedül vállaltam, elég fiatalon. Nehéz volt szembe menni a nagy össztársadalmi képmutatással, a szomszédok fülembe jutó gúnyolódásával, a saját rettentő alacsony önértékelésemmel és érzelmi deficitemmel. Ezek nem csak terhesen, de még később is, évekig súlyosan rám nehezedtek. De aztán lassan, mégis, minden rendbe jött, és végül még a méltó partner is idetalált, ráadásul van egy nagyon jó fej gyerekem.

  14. Anyám ,nagyanyám hihetetlenül szerény anyagi körülmények között éltek. Mind a ketten jó anyák voltak. Soha nem utaltak olyasmire, hogy a gyerekek miatt lemaradtak valamiről, pedig anyám okos asszony létére az egyetemről is lemondott,hogy gyerekei szülessenek.
    Nekem is a gyerek az életem csúcsa .Mintha be lennék kábítózva amikor róla van szó.Nincs fáradtság ha érte kell tegyek valamit.

    ‘elkötelezett gyerekakaró meg abortuszellenes vagyok
    a szívem meg azt mondja, nemnemnem”- igy en is 🙂
    Csak egy gyerekkel ajándékozott meg az élet,bár többet álmodtam.Soha nem érdekelt az anyagi körülmény.Nem az volt az oka,hogy nem lett több.

  15. Én kétfélét is dolgozom gyerek mellett. Nagyon gázos terhességet is végignyomtam, mert kellett, és varratszedésről dolgozni mentem. Saját álmok, és közös álmok.(szellemi is, és van egy másik ami alkalmazottakkal, mindennel járó vállalkozás) A férjem is dolgozik, szellemi szabadfoglalkozású ahogy mondani szokás, és nincs nagyi. Nincs szitter. Nincs lift. Csak mi vagyunk a negyediken, és sokszor úgy érzem hogy a téboly jelei mutatkoznak rajtam a fáradtságtól, kb 1 azaz 1 hónapja folyamatosan meg vagyok fázva, ahogy az egész család, iszonyúan fáj a derekam perpillanat, mert tegnap egy baszott földön heverő játék miatt lumbágóm lett.megint. De kitartunk, akartuk, mi akartuk, és örülünk neki, és soha nem cserélném el, a kis monoton délelőttjeinket a cinemax filmkínálatát amit félszemmel nézek közben, a viháncolást, a tanulási folyamatot. Semmire.
    De.
    Egyetlen anyatársat nem tudtam felmutatni, akivel jól tudnám érezni magam. Mert nekem mások a túlélési praktikáim. Én minél fáradtabb vagyok, annál több rúzst teszek, hogy ne a karikás szememet lássák. Elmegyek fodrászhoz, akkor is, ha a belem lóg, és ott alszom el a székben. Lakástfelújítunk, kresz-vizsgázom, elmaradt restanciáimat szép kalligráfiával meg mindenféle, számomra kedves dologgal díszített határidőnaplóban rögzítem. Nekem úgy kellett ez az anyaság mint egy falat kenyér esküszöm. És nem, nem hanyagolom el magamat, mert nekem nem menne. Egyszerűen az elindulás előtti smink, nekem olyan mint az esti fogmosás. Nem tudnék nélküle élni. Mikor felnyitom az aranyfedeles Estee Laudert, úgy érzem hogy én vagyok én. Mikor sikerül a gyerekre turkálnom egy Babybenetton kardigánt, örülök, és én vagyok én. Nekem kellenek a kapaszkodók, az örömforrások, és mikor nem jönnek maguktól, egyszerűen teljesen magamtól (és nem a magazinok, reklámok nyomán) megkeresem őket.
    És nem találkozom senkivel sem, aki még csak egy kicsit is hasonlóan látná ahogy én. Egy kicsit.
    Mindenki sír, mindenki senyved, mindenki szétesett, vagy szarnak gondolja magát anyaságból. És egyfelől félek, hogy én is szétesem másfelől meg nem tudok azonosulni vele. Pedig korábban…hajaj…kb azt bírtam csak művelni, a szétesést. persze genetikusan bennem van a dolgok végső rosszrafordulásától való rettegés, de nem esek szét. Sőt. Össze se, pedig régebben azt is szoktam.
    Nem tudom magam sajnálni, pedig lumbágóm van, pedig rajtam van még 10 kiló, a cégekkel állandó problémák vannak, a gyerektől fél percre se tudunk megszabadulni, nincs lift, csak a lakásfelújítás maradékai, nincs senki. De mégis, én esküszöm, hogy ilyen boldog még soha életemben nem voltam mint most.
    A gyerekemről leginkább 10 képet posztolnék naponta, annyira aranyos. Kibírom, de akkor is. Ő a világ legaranyosabb lénye, kiskutya szorozva 10 000, egyszerűen olyan okos, és persze szép is, és úúúúúgy néz, hogy pont le is szarom ha valaki átlapozza, meg utálja. Hát az a világ legtermészetesebb dolga, hogy az anyák imádják a gyereküket, és a világ minden kincséért se mondanék le erről az élményről, csak azért mert van pár ember akinek nem tetszik.
    De ilyeneket nem illik mondani.És nem az összársadalom felé nem, mert ott ez az elvárás. Hanem anyakörben nem. Mert akkor te vagy a bezzeg, meg majdmeglátod 2 év múlva, meg 5 év múlva, meg én a tekorodban meg biztos nem is úgy van ahogy mondom, és kell az önigazolás, valójában egy berepedtsarkú sárkány vagyok, aki álomképet fest magáról bla bla. Nehogymárjólegyen a kurvájának.
    Az, meg hogy magamat nem gondolom szar anyukának, sőt, sokkal rosszabbra számítottam, és én, aki magáról a kisautózást, meg labdagurigálást kb elképzelhetetlennek tartottam imádattal nézem ahogy visszagurítja, egyenesen janizás. Vetítés.
    Nem tudom hogy miért kell egymás örömét elvenni, de ez megy a játszón, a babaklubban, de még a buszon is. Itt senki ne érezze jól magát, és punktum.
    Remélem nem jutok el odáig, hogy más örömét ne tudjam átélni a saját keserűségem miatt.

    ( Bónusz sztori: Egy ismerősöm megdicsérte még terhesen a kabátomat. Jaj de szép kabát, honnan. Versace. Húúú, majd ha meglesz a gyerek, akkor lecseréled másra. Nem hinném, miért? Hááát, majd leeszi, meg szétrúgja, meg hát amúgy is, egy anya ne járjon már ilyen elegánsan, mert minek? Hát, csöndes hm hm, meglátjuk. Eltelt fél év, megszültem, és mikor újra találkoztam a nővel akit nem láttam fél éve 40 fok melegben az első kérdése nem az volt, hogy na milyen a gyerek, szülés, mittoménilyenkor ildomos kérdések, hanem hogy NAAAA…ÉS LEETTE MÁR A KABÁTOT?)

    • Ezt en is irhattam volna mert ezt erzem. Modjuk nem annyira sminkelek ,mert nem szoktam azelott se, de oromforrast allandoan keresek,ami szemelyesen nekem jar.
      Ami meg kozos,hogy en is szetesos voltam elobb, de most van erom. Motivalt vagyok.

    • Szeretem olvasni, amikor valaki arról ír, hogy élvezi az anyaságot. Én nem lennék rá képes, megbolondulnék, de jó tudni, hogy van, akinek megy és jól érzi magát benne. 🙂

      • Én is úgy éreztem előtte,hogy megbolondulnék, nyilván a labilis idegzetem miatt, de nem bolondultam meg. Amellett,hogy megismertem egy nagy boldogsagot,
        új erőforrásokat fedeztem fel magamban. Ez az én tapasztalatom, nem buzdítás 🙂

            • Én mondjuk nem filóztam korábban erről. Nem vágytam az anyaság szerepére, nem akartam senki anyukája lenni. Mikor előjött a kérdés is inkább a gyereket szerettem volna, mint magamat valamilyen szerepben. Nem éreztem magam rá totálisan alkalmatlannak, de valahogy hiányzott belőlem ez a “megtervezem a babaszobát, és terhesjógára járok, és nem találok színben a falhoz illő baldachint, pedig megérdemelném” lelkesedés. Akartam egy kisgyereket szeretni, akartam tudni milyen egy új élet, vágytam arra, hogy a bennem lévő szeretetet így is ki tudjam adni magamból. Nem az anyaságra vágytam, mert azt tényleg mendemondák, magazinok, fórumok, könyvek, és könnyesszemű zeneszámok határozták meg a tudatomban, és én világ életemben outsider voltam, jó és rossz értelemben véve is, és ezért nem hittem ezeknek. Úgy éreztem, hogy mivel én képtelen lennék a természetemtől ellentétesen viselkedni, csak azért, mert valaki ezt vagy azt írja, mondja hogy úgy kéne, rám nem vonatkoznak ezek a kimondott és kimondatlan anyaságleírások. És tényleg nem. Ha olyanom van, a puszta nevének kiejtésétől elérzékenyülök, vagy az ölelős anyacicavideótól, de baromira irritál a túlféltett, túlfertőtlenített, túlaggódott mammamilégkör egyben. széles skálán mozgok, mert nem voltak, és most sincsenek elveim a témában, nem érzem szükségét. Szeretem a gyerekemet, és úgy érzem, hogy a legjobb tudásom szerint szeretem-szeretjük. Az anyaságról mint olyanról nyilatkozni ezért nem tudok. Egyszerűen csak van egy gyerekem.

  16. Anyának lenni… 🙂 Nekem csak egy fiam van. Így visszagondolva, minden korszakát imádtam. Persze, hogy nem egészen így volt. Ő volt a Gyerek, Aki Soha Nem Alszik. Se éjjel, se nappal. Az állva elalvások a konyhában. A csodálkozás apán, hogy hogy a fracba bírja végigaludni az éjszakát ebben a ricsajban, miközben nekem egy nagyobb sóhajtástól vagy egy kimaradt légvételtől is felpattan a szemem. Az állandó ordítás. Apa meg sose volt otthon. Aztán egy éjszaka megetettem a gyereket, és magam mellett hagytam az ágyban. Lehetett úgy másfél, kéthónapos. Arra ébredtem, hogy a világ leggyönyörűbb szemei figyelnek, egy picurka kis kéz simogatja az arcomat, és a kölök szeretetteljesen gügyörészik hozzám. Akkor átfordult bennem valami. Ezután sem volt könnyű, de legalább pontosan tudtam, miért csinálom. 🙂 Aztán kétévesen nem bírtam tovább a bezártságot, elmentem tanulni valamit, a gyerek meg ment fél napra a bölcsibe. Csak egészen kicsi hiszti volt az elején, megértette, hogy most játszhat, és megyek érte. Csont nélkül csúszott át az oviba. Sokkal könnyebb lett. És szórakoztatóbb. Amikor megkérdezte a magas, őszhajú bácsitól az utcán, hogy “te vagy az Isten?”, mert a dédi éppen a Bibliából tartott neki kiképzést. Ahogy növögetett és iskolás lett. Ahogy soha nem tűrte el az igazságtalanságot. A válás utáni ámokfutást. (Apa kijelentette, hogy a gyerek már 13, és már nincs szüksége az apjára :D, elment, hogy csináljon olyan gyereket, akinek még igen.) Amikor rájöttem, hogy elsősorban nekem kell rendbe tenni magam, és így tudom őt is megtartani. És ez nem önzés, hanem terv. Amikor egy napra két idézést kaptam a rendőrségtől. Amikor szétvert arccal jött haza. Nem egyszer. Amikor hajnalban bebújik mellém az ágyba, még most is, és elmeséli. Pedig már felnőtt, egyedül él, egyetemre jár más városban, diplomázni készül. Amikor azt mondja: “Muci, szerintem mi nagyon jól csináltuk.” Közben meg zajlik az intellektuális terrorizmus időszaka, a “mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.” De majd ez is alakul. Semmiért nem adnám ezt a 22 évet az életemből, pedig voltam fáradt, zaklatott, frusztrált, időnként elhanyagolt, ideges, néha tehetetlen, esetenként reménytelen. Soha nem néztem irigykedve mások rendesebb, kedvesebb, jólneveltebb gyerekét, ő volt az enyém. Engem választott, megkaptam kölcsönbe, kihívás volt, aminek igyekeztem megfelelni, megtettem érte mindent, amit tudtam, vigyáztam rá, szerettem. És elengedtem, amikor menni akart. Számomra ez az anyaság. 🙂

  17. Engem a szoptatással kikergettek a világból. ( Ugye, innen nem kergettek el?) Mert szoptatni mindenki tud. Mert nem is akarod, szabadulni akarsz, azért kell a tápszer. Én amikor az enyémet négyéves korában naponta kétszer még boldogan. Csak az anyatej védi meg, csak akkor nem lesz soha beteg. Lelkileg is kell az neki, nem csak a testének. Tízezerből egy van, akinek nem sikerül, nem lehetsz az az egy éppen te. Közlöm, lehetsz. Napi két liter szoptatós tea mellett is. Amikor éjjel kettőkor is fejsz, akkor is. És amikor ördögi lesz a kör a második hónap közepén, mert minél kevesebb a tej, annál idegesebb vagy, és minél idegesebb vagy… Megköveztek, amikor azt mondtam, elég. Amikor úgy döntöttem, nyugodt anya + tápszer többet ér a gyereknek, mint tíz ml sírógörccsel kisajtolt anyatej. Hogy én mit kaptam védőnőktől. Na jó, ha anyuka annyira ezt akarja. De előtte mindenképpen szoptassa meg, csak aztán kapjon tápszert. A gyerek szopás után két deci tápszert nyelt le első alkalommal, fuldokolva, hogy végre kajához jut, és öt órát aludt éjjel egyvégtében. Ne magyarázza nekem senki, hogy nem volt halálosan éhes, mire a lökött anyja eljutott a megoldásig. Csak a társadalmi elvárásokat kellett legyőznöm magamban. Korai lecke volt, és jó lecke volt. Utána már nem nagyon hallgattam senkire, hogy mit hogyan kéne. Úgy kéne, ahogy nekünk a gyerekekkel jó. Ha ma délig pizsamában, és ágyban reggelizve, és szarunk a de ki kell alakítani a baba napirendjét, mert csak akkor lesz… akkor úgy. Ki van napi 24 órában a gyerekkel? Na, akkor az mondja meg. Jókat olvastam, míg az erkélyen aludt, ahelyett, hogy kerengtem volna a babakocsival a lakótelep mocskában. Mert, tudjátok, csak az utcán van ám friss levegő…

    • Olyan sokat tanulok tőletek. Múltkor találkoztam kisbabás távoli rokonommal, tápszereztek, én meg hallgattam, illetve olyanokat kérdeztem, ami tényleg érdekelt, és nem sütögettem a szoptatós szövegeket, amiket én is hallgattam anno, és hittem is bennük.

    • Jaj de Veled erzek! Ugyanezt ateltem. Nekem vizes volt a tejem… Este 11-kor setaltunk a teli hidegben,mert azt hittuk,hogy a babakocsi friss levego elnyomja az ordito sirasat. Elnyomta. Csak 1 honapig eheztettuk. Lassan elment a tejem, de 3 honap benne volt. Tapszertol nagyon jollakva elajult…szoval csak Te tudhatod,hogy mi kell neki

    • Van olyan gyerek is, aki egyszerűen nem hajlandó szopni. Én például ilyen voltam. Anyukám fél évig etetett cumisüvegből (addig volt teje), onnantól kezdve szépen lassan rászoktam a rendes kajára. Mégsem történt katasztrófa, itt vagyok testileg- lelkileg épen, anyukámmal pedig máig nagyon jó kapcsolatom.

      • En meg egy eves koromig szoptam. Annak ellenere, hogy anyam kesobb sokszor bantott es utaltam erte akkor, persze szeretem. De nem a szoptatas emel valakit jo anyava vagy annak hianya “rossza”. Ez akkora hulyseg. Mas orszagban alig akad no, aki szoptat. Ott meg azt nezik furan ha megis. Minden viszonylagos.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s