odaadom neki a mexx kesztyűmet

tudod, hogy nem élsz lazacon

Lélekmelegítőt kapott, egy barna, tartós, kötött lélekmelegítőt, hogy meg ne fázzék a hósöprésnél.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
õ langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond…

…s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti

egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül

a nő mindíg mos — lucsok holtja —
szájíze mint a fõzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét

Szétgurul a pénztárnál az apróm. Ugrik a biztonsági őr. Van ez a törzsvásárlói ismerősség, egy-egy utalás arra, hogy mi a pénztárossal, húsossal, őrrel már nem először, meg meg lehet kérdezni, jár-e már a fogas, és adósnak lenni két napig ezerötszáz forinttal, megkapni a félretett matricákat, meg boldog karácsonyt kívánni. Mélységesen azonosulok vele, ugyanakkor nem szeretem.

Özönlök kifelé, nyomom a bakancsommal az ajtót, tele a két kezem. Gyapjú lábszárvédő van rajtam, roppant előnytelen, de fáznék amúgy.

Itt áll, most is itt áll, itt szokott állni, fázik.

Adok neki egy kétszázast. Köszöni szépen.

Lakatolom ki a biciklimet, kötöm rá a két szatyrot, megint átléptem bevásárlásban a tízezer forintos lélektani határt. Lengyel gabonapehely. Gyulai kolbász. Mélyhűtött meggy. Biotúró. Szeletelt mandula. Bourbon vanília. Dán vaj. Uramisten, ők mit esznek?

Odalépek hirtelen.

Van kesztyűje?

Topog, néz. Rázza a fejét. Nézem a fogait.

Hozok kesztyűt.

És huzat van-e?

Huzat?

Ilyen huzat, ágynemű, mert a kabáttal takarom be a gyerekeket. Itt lakunk sátorban, tudja. A kisfiú kórházban, rádőlt egy fa, amikor a jég volt…

Hozok takarót. Meg ruhát is. Jövök mindjárt.

Mikor tud jönni?

Húsz perc.

Nyomom hazafelé. Tértivevényért kellene mennem, meg a tisztítóba a szürke kabátommal, mielőtt forró kezekkel önmagamig ringatnak ma is, de akkor majd utána.

Gondolkodom. Amikor rőzsét gyűjtök, én is pont olyan vagyok, mint ő. Munkácsy-festmény. Az asszony hajolgat és cipekedik, hogy ne fázzanak a gyerekei.

Hétfőtől meg barkácsáruházkatalógus-fotó leszek, megjön a fűrészem meg a vágásbiztos gumicsizma.

Kipakolok gyorsan. Sáros lett a bakancsom. Így még menőbb, de most nem érdekel a menőség. Felmosórongyon csúszkálok. Fázik az az asszony.

Kiszaladok a kutyával, közben átgondolom.

Két nagy kosárban vannak kesztyűk, elég vegyesen.

Nézem őket. Kesztyűfetisiszta vagyok.

Milánói ragyogó türkiz szattyán.

Narancssárga bőr autóskesztyű.

Sötétszürke ESPRIT, a bolt bezárása előtti utolsó szerzemény. Három ujjhegye világosszürke.

Anyám kötötte szemsüketítő narancssárga.

János irhakesztyűje.

Hiszen csak egy tárgy. Tüzelőt fűrészelek benne.

Nem, ez nem csak egy tárgy. Igen viseltes, nekem mégis fontos. Meg az ingei, az esküvői cipője.

A könyékig érő, féltett angóra Mexx kesztyűm.

Ó, hát az aztán tényleg csak egy tárgy. Ez volna az igazi. Egy fontos tárgyról lemondani. Nekem Mexx angóra, nekik meg…

Nem tudom ezt így eldönteni. Vitázom némán, telnek a percek. Megyek, forralok vizet.

Kockás takaró, kettő van belőle, vettünk paplant, azóta a kanapén van.

Behajtogatom az egyiket egy nagy zsákba.

Egy cipzáros polárfelső, semmi baja, itthagyta valaki valamikor, talán egy mesterember, ki is mostam.

Egy magas nyakú, piros kötött pulcsi. Rövid, régi. Szép.

Visszatérek a kesztyűkhöz. Csak egy kicsit lyukas, jellegtelen fekete kötött kesztyű. Ismeretlen származás. Ne essünk túlzásba. Nem fog megváltozni az életem, nekem továbbra is fontos a Mexx kesztyű, kötődöm hozzá, nem lenne pofám ilyet adni annak, akinek fűtésre, kajára se jut. A mélyszegénységben élő gyereknek szánt, aranypapírba csomagolt bevásárlóközponti felbuzdulás mindig hazug. Hiába költött rá az, aki ezt még be is fotózza és ki is posztolja, huszonkétezer forintot, a gyereknek nemhogy perspektívája nem lesz ettől, hanem éhezés nélküli januárja sem.

Aki jót akar, adjon gyorsan, amikor olyan a helyzet, amúgy meg hallja meg, mit mond az, aki közöttük dolgozik, él, és segítsen szakszerűen és szervezetten.

Másképp kellene élni.

Nem tudom ezt most így megoldani. Nem tudom a teljes életüket eligazítani. Viszek teát, méz és citrom, nem túl erős, viszont forró, félliteres vámmentes ásványvizes palackban. Viszek banánt (vissza, ott kellett volna odaadnom), egy tábla csokit, egy babkonzervet, meg a zsákot a takaróval, ruhákkal. Egy zseblámpát is viszek.

A nagylelkűség elégedett érzésével viszem. Jó ember vagyok. Ők is jó emberek, és még szegények is. Szeretjük egymást. Karácsony jön. Gyerek nem lakhat így. Nem értem én ezt. Nem kell igazságot tennem. Nem kell könnyes szemmel állnom a Tannenbaum alatt, és rajtuk rágódnom. Megteszem a magamét. Nem akarok bevonódni. Nem mehetek el mellette. Nem fogom tudni kiverni a fejemből.

Másnap is ott áll. Ugyanazokban a ruhákban. Nincsen rajta a kesztyű.

Ott áll, ugyanúgy fázik, ez biztos.

Én meg a hétmillió nem használt tárgyból nekiadtam ötöt tegnap.

Nem kérdezek rá.

Mondjátok meg, hogyan kell jónak lenni.

79 thoughts on “odaadom neki a mexx kesztyűmet

  1. Bocs, abszolút nem a témához szólok most (sem) hozzá, csak jelzem, hogy rezsitakarékosság és anélkül is: a legtöbb kabátot, amelyikről a gazdája azt hiszi, hogy tisztítóba kell/érdemes vinni, a legteljesebb nyugalommal be lehet vágni a mosógépbe. Egyrészt nem mennek tőle tönkre, másrészt a tisztítottal ellentétben még tiszta is lesz, harmadrészt olcsóbb.

    • Köszönöm, újfent.
      Impregnáljon technikai kabátot házilag az, akinek hét anyja van.
      Ne haragudj, ez a fajta kommentelés, bármilyen jóakarattal is vagy okos, engem borzasztóan zavar, ezért szóltam többször is.
      Szövegeket írok, ti meg olvassátok. Jó?

    • Jaja, esetenként átalakításnak is kiváló. Én például így csináltam seggig érő gyapjú szövetkabátból bolerót, trendi háromnegyedes ujjakkal. 😀

      • ódzsíí, ettől egyszerre szorult össze a szívem és röhögtem fel hangosan. egyszer volt a férjemnek valakitől kapott, de szép, minőségi gyapjúpulóvere. én meg szorgosan zsupsz, be a mosógépbe, használt holmit legalább negyven fokon, áááááhh.

    • Nem tudom, mi lesz a tárgyak sorsa. Valószínűleg “nem magának rág”, elszedik mindenét, és a megható történet sem igaz, nincs olyan, hogy egy gyerek így lakjon, itt biztosan nem. Nekem végül is mindegy, ki eszi a csokit, csak látom néha a “futtatókat” is. Olyankor sosem adtam. Erőszakot gyanítok, megint bagózó férfiak boldogulnak, nem ám nők meg gyerekek.

      Nem írtam, de a valóságban volt egy sál-sapka szett, kifejezetten női, nem ronda, neki való. Nem olyan, hogy eladható, de lehet hordani.

      Szerintem act locally, add annak, akinek a legkézenfekvőbb, legközelibb, a helyi rászorulónak.

      Van egy kis feszélyezettség bennem, hogy a Villa Bagatelle is nagy, gondos tipográfiájú kiírásokkal gyűjt kabátot, cipőt mélyszegénységben élő gyerekeknek, és tényleg bízom bennük, felbuzog bennem a jóság, valamint kitűnő alkalom a kinőtt holmik megnyugtató elhelyezésére. Csak… na. A kontraszt.

      • Talán mintha inkább budai, jóléti igény lenne a “jóság”. Őnekik, akik hallgatnak, nincs igényünk irántunk, nem is tudnak rólunk. Mi is csak úgy általában olvasunk, hallunk róluk, nem dolgozunk terepen. És bennük erős ez az igény, a pazarló, csicsás karácsony mellé odatenni a magunk jóság-dózisát.

        • Nekem egyszerűen fizikai fájdalmat okoz a kidobás. Majd kidobja az, akinek mégsem kell. A gyűjtőhelyekről sok lenyúlós sztorit hallani, nagyon megnézem már én is, kinek a kezébe adom a cuccot.

          • Az összes már nem használatos, de még teljesen oké állapotú meleg kabátot (saját és gyerekeké) elhoztam agglomerációból Borsodba, és inkább itt tettem ki a ház elé a padra. Eddig három nagyon felismerhető, minőségi meleg cuccot láttam viszont embereken, ilyenkor örülök. A legszebb magassarkú tiszta bőr alkalmi cipőmet a József-hegyi kilátó tövében szedtem össze egy kuka tetejéről. Nem tudtam volna ilyet megengedni magamnak, lassan tíz éve hordom. Köszönöm annak, aki kitette.

            • A lányom csizmáját a férjem találta tavaly egy kuka mellett. A minap anyám megdicsérte, milyen jó kis csizma, honnan van? Mondtam, örököltük valahonnan. Meg is állna a szíve, hogy kukázzuk a gyerek ruháit, pedig tényleg: jó kis csizma.

            • Mi is időnként kirakjuk a kuka mellé ami még jó, de nekünk már nem kell. Másnapra legtöbbször el is viszik. Most mikuláskor sok édesség, gyümölcs, mi egyéb összegyűlt, abból is csináltam egy csomagot, és dísztasakban kitettem. Nem tudom, mi lett vele, remélem, valaki megtalálta, és hasznát vette.
              Ez nem jófejség ( meg hát mitől lenne az, nekünk semmi plusz energiával nem jár, hogy a kuka helyett a kuka mellé tesszük a dolgokat), inkább önös érdek. Mert ahogy már többen írtátok: sajnálom kidobni, inkább adok még egy esélyt a cuccoknak, hátha valakinek kell. Plusz van ebben egy kis lelkiismeret-furdalás és düh is. Amiatt, hogy 2015-ben még mindig rendszeresen látok olyan embereket, akik biciklivel vagy gyalog járnak konténertől konténerig, hátha találnak valami használhatót. Tudom, hogy demagóg szöveg, de egyszerűen nem hiszem el, hogy ne lehetne ezt megoldani állami szinten, amikor annyi milliárd megy el feleslegesen.

            • Elanor, nem demagóg duma, nagyon igazad van. Adott egy egységnyi pénz, amit vagy erre vagy arra költünk el. És igenis az értelmes céloktól veszik el azt a pénzt, amit értelmetlenekre költenek.

            • Szerintem sem demagóg duma.
              Van, akinek nem jut olyan sok, jó.
              De ennyi szegény embert 2014-ben, Európa közepén, aki nem tud rendesen enni, fűteni, lakni, nincs rendes ruhája, esélye nincs dolgozni, nem is lesz, a gyerekeinek se lesz esélye…
              Szóval, nem, ezt nem tudom elfogadni.
              A vállvonogatást se, és a cinizmust se, hogy “Úgy kell neki, miért nem dolgozik!”
              Hol dolgozzon az Isten háta mögött, 8 osztállyal, öt gyerekkel?
              Jó, ha adunk, de ez csak tűzoltás, csepp a tengerben.

        • Én is így látom. Mennyire valódi segítség ilyenkor fényes papírba zsírkrétát meg plüsst csomagolni? Magukat nyugtatják az emberek.
          Én fogyatékossággal élőknek igyekszem ilyen-olyan módon segíteni. Abba látok bele, itt vagyok kompetens. Máshol csakazértis jó ember lennék, igazi paternalista, jómodú budai úrilány.

          • Jo, de ugyanakkor ez is szamit annak aki kapja, ez is tobb a semminel azert.
            Bar abszolut egyetertek. Sokszor azt gondolom, hogy a josag nem mas mint a kozony hianya. A karacsonyi felbuzdulas nem (feletetlenul) josag vagy josagvezerelt, de megis csak valami plussz a merlegen.

  2. Hogyan kell jonak lenni? Ebbol a kellt nem ertem igazan.. vagy van vagy nincs. A mikent az nem fontos annyira (csak ne az legyen, hogy a pokolhoz vezeto ut is joszandekkel van kikovezve). A kotnyeleskedest, lelkiismeret lecsillapitasat gyakran keverjuk a “jot tettunk” erzessel. Szerintem ez akkor erheto tetten leginakabb amikor valamifele elismerest, halat varunk cserebe.
    Az hogy a kesztyu sorsara nem kerdeztel ra, szamomra azt jelenti, hogy nem maga tett, hanem az ember volt fontos. Ha rabizzuk es tiszteletben tarjuk, hogy azt tesz az adomannyal ami neki epp e legjobb. Tovabbadja, eladja nekunk edesmindegy, nem sertodunk meg rajta vagy gondoljuk azt, hogy elkotyavetyeli az adomanyt. De ha latjuk rajta a kesztyunket nap mint nap, akkor sem alelunk el minden alkalommal, “hogy no, lam csak milyen jo, hogy hoztam azt a kesztyut, most legalabb melegiti valami a kezet” Valahogy ugy gondolom (nalam igy tortenik alatalaban, kiveve, ha kulonosek a korulmenyek) hogy ot perc mulva mar el is felejtodik az egesz es termeszetes, mint az, hogy enni adok a kobor macskaknak is.
    Termeszetesen a kesztyu pelda mellett azert maradtam, mert tok jol megmutatja mennyire maskent reagalnanak az emberek, ha masnap nem latjak azt a kesztyut.

    En meg sosem irtam ilyet, de most igen,
    Olelellek!

    • Milyen igaz. Én sem szoktam azon agyalni, hogy mit csinál vele. Van, aki azt mondja, azért nem ad, mert biztosan elissza. És? Rábízom. Nem tudom, én mit tennék, ha az utcán kellene élnem. Talán én sem lakásra tenném félre a pár száz forintokat. Eszembe jutott pár blog, amit olvastam, hogy adnak az otthonban a kisgyereknek télikabátot, pedig a hétvége után kabát nélkül fog visszamenni. Tudják, de adnak, mert hideg van és a gyerek fázik.

      • Eredetileg paródiát akartam írni. Egy lelkes, jó szándékú segítőét, aki mindenféle tárgyakat összecsomagol, és ki is találja, mit kell azokkal kezdeniük, hogyan kell élniük, intelmek, hogy ne igyon, szívében jó érzés, segge alatt aranysárga Volvo. Aztán elment a kedvem.

        Nekem nem az az aggályom, hogy ő elissza, aki ilyenen fennakad, az tényleg nem ért semmit. Az a megoldhatatlan probléma, hogy ő áll és fázik ott, de amit kap, máshoz kerül, és nem hiszem, hogy mint kölcsönösségen alapuló kommuna működnek. A bérkoldulásról van szó.

        • Mi újságból tudunk egy családról, akinek leégett a fél háza. Végigfutottam az utcát, aki tud, hoz valamit, mikor összegyűlik egy nagyobb adag, elvisszük. Rohadt egy dolog ez, hogy jó szándékra van bízva emberek élete. Ez az igazi bűne ennek a nyamvadt bagázsnak. Nem az Unió, meg nem Amerika. A gyerekéhezés, a kilátástalanság.

          • “Rohadt egy dolog ez, hogy jó szándékra van bízva emberek élete.”
            Úgy igaz, ahogy írod.
            Magyarország egyharmada él a létminimum alatt.
            Ez nagyon súlyos adat, és elképesztő a cinizmus, amivel kezelik a tényt.
            Én is adok, ha tudok, de ennyi, meg egy cipősdoboznyi ajándék az lóf@sz esti fénnyel, a valódi problémához képest.

            • Az, de szerintem akinek mégis van, annak kötelező adni. Nem írom, hogy “kötelező lenne”, mert az olyan törvényszagú, és én nem így értem, hanem úgy, hogy nem alhat nyugodtan az, akinek van és nem ad most.
              (A “most” alatt sem a közelgő ünnepeket értem)

      • Én szívesebben teszem azt a százast a koldus papírpohara helyett egy szervezet perselyébe. Ezek persze ugyanúgy lenyúlhatják a pénzt, mint a koldusmaffia. De legalább egy kis remény megvan, hogy olyanokhoz jut, akik valóban tudnak javítani a helyzeten, mert a megoldás nagyon összetett és nagy felkészültséget igényel. És egy kis remény megvan, hogy nem csak azoknak a nyomorgóknak jut belőle, akiket a metrólejárónál látunk.

        Lehet, hogy ez csak egy az önmosdató, léleknyugtató ideológiáim közül. Vannak ilyenek, elvégre ki szereti, ha nyugtalan marad a lelke…

  3. Lehet, hogy szívtelen dolog, de a koldusoknak nem adok semmit. Mert engem nagyon erősen foglalkoztat a bérkoldulás, nem bírok elvonatkoztatni attól, hogy órákig ezen pörögjek: miért alszik a négyéves gyerek a kezében mindig? Miért van az, hogy hajlott öregasszonynak van öltözv, akinek a kendőtől nem látszik az arca, de a keze fiatalabb, mint az enyém? Ezek nyilvánvaló, könnyen megítélhető dolgok, de mennyi van, amibe nem látok bele – és nem is szeretnék. Ha adok, nem szeretném az érzést, hogy utána még órákig azzal foglalkozzak, vajon ekkora lúzer vagyok? Jónak, jókor? Azt az érzést sem szeretem, mikor belülről meleg hájjal kenegetem magam, hogy mekkora törődő arc vagyok már és hogy ezt mások is észrevegyék, mini adománykört szervezek… Zavarba jövök magamtól. Egyszerűen nekem az a jó, ha odaadom – ami már nekem nem kell vagy amit esetleg kérnek, tökmindegy – és ennyi. Mármint sem azzal nem foglalkozom, hogy jó helyre került-e, sem azzal, hogy én mennyire rendben vagyok. Csodálom, akinek jó szeme van ehhez, nekem nem ment ez így, ezért mostanában leviszem a szemben lévő plébániára és kész. Azt feltételezem, hogy a koldusmaffia kevés energiát szán arra, hogy misére járjon. Ha meg mégis hozzájuk kerül, legalább megdolgoztak egy kicsit érte. De ez Budapest és itt most csak látogató vagyok. A vidék, ahol élek – egyszerűbb helyzet. Ismerjük egymást, pontosan tudjuk, ki szorul valódi segítségre. Van alapítvány, önkéntes munka, közösségi programok, adományosztás, pályázatok – de ez közösségi. Többen vagyunk, közösek a döntések. Ez pl. nekem nagyon jó, mert folyamatos, átlátható és követhető. Az tény, hogy sokkal több dolgunk van, mint amennyire szükségünk lehet. Csodálom a puritánokat, akik kevéssel beérik – nem a keveset csodálom, hanem a szelektív képességüket, hogy pontosan tudják, nekik mi fontos.

    • Biztos, hogy van olyan, hogy koldusmaffia, de en ugy vagyok vele, ezt nem tudnam biztosan eldonteni. Tehat adok inkabb . Az zavar es olyannak nem adok, pl. az oregasszony aki telviz idejen minusz 15 fokban a fagyos jardan ul es az arrajarok “szajaba” tolja a csupasz csonkjait. En eszerint szelektalok inkabb, mert ezt a fajta nyomasgyakorlast nehezen viselem. A problema az, hogy oket valoszinu, hogy a maffia kenyszeriti ra, mast nem igen tudok elkepzelni.

      • Ez az, én sem tudom eldönteni és ez rossz érzést okoz. Úgy vagyok vele, hogy belövöm, mi/mennyi az, amit adni tudok és azt tervezetten próbálom. Megvan az iránya, a menete és ez sajna azt jelenti, hogy a plusz/random igényeket nagyrészt figyelmen kívül kell hagynom. Ennyi fér bele.

  4. Néhány éve az Árpád hídnál énekelt egy kisfiú. Nagyon sovány volt. Akkori párom rendszeresen szendvicset vett neki, mert tudta, hogy a szülei jönnek, és elisszák a pénzt a szemben lévő trafikban, amit kap. Később a ferenc körúton belefutottam egy nőbe, aki mozgássérült volt, maga alá is csinált szegény. Őt is kitették…

  5. Anglaiban a charity a mindennapok resze. Amikor a lanyom kinovi az aktualis meretet, akkor charity es egyutt elvisszuk. Az iskolaban is evente tobbszor gyujtenek charitynek. Ok ugy nonek fel, hogy ami nekunk nem kell mar, azt odaadjuk a szegeny embereknek, akiknek szuksege van ra. Es gyujtenek a segely szervezetek a tescoban, nagyobb aruhazakban penzt, kis bedobos vodrokkel. A gyerekem bedobja a penzt es halabol adnak neki egy matricat a charity nevevel. Mindenki orul. es a tescoban van nagy doboz, ahoba mindenki betesz egy egy konzervet, miegymast, amit azert vett hogy olyan is kaphasson aki nem tudja megvenni

    • es minden ismerosom utal havi fixet, beallitva a bankszamlat automatikus atutalasra, legalabb egy segelyszervezetnek. egy idoben bevezettem azt is hogy amikor ment a tokolodes hogy mi legyen a szulinapi ajandek es rajottunk hogy mindenunk megvan, akkor odaadtuk az ajandekra szant osszeget egy charitynek.

  6. Enni adni nekik. A nekem nem kellő holmikkal könnyül a lelkiismeretem, de miért is arra lenne szüksége, ami nekem már nem kell ? Bemenni a legközelebbi boltba, megvenni, amit maga is szívesen megenne az ember, és azt odaadni neki. Az valami. Az lemondás, némi áldozat. Olvastam egy könyvet, “Én is versenyt futok a széllel” volt a címe, agy ausztrál mozgássérült fiúról szólt, neki mondja az anyja, hogy a koldusnak mindig húst adj és soha ne levedlett göncöket.

    • Lehet szüksége arra, ami neked már nem kell, például ez az asszony azt mondta, hogy nincs takarója. Vagy van ruha, ami nekem kicsi, nagy, férfié, gyerekem kinőtte, van nekem másik is, és azt van, aki használhatja. Az emberek és az igényeik különbözőek. Ezért van például garázsvásár meg Vatera is, nem kis sikerrel.

      • Én is mindent odaadok, ami már nem kell. De van bennem rossz érzés attól, hogy a levetett ruháinkat adom, azokat amiket mi már nem hordunk, pedig nincs bajuk, max. kicsit viseltesek. Nem büszkeséget érzek, hogy én erre is figyelek, hanem szégyent. Hiszen nekem már nem kell… Nyilván nem is arról szól, hogy nekem legyen jobb. Azért jó lenne nagylekűnek érezni magam és nem küzdeni a lelkiismeretemmel, amiért jó helyre születtem.

  7. Aktuális téma ez most. Nálunk tombol a cipősdoboz-láz, lelkesen csomagolja az egész suli, hozzák a gyerekek, kollégák a holmikat, dobozt, csomagolópapírt. Csak a közvetlen környezetünkben 1000 család van a rászorulók listáján – de ez tényleg csak itt a környék, a város és pár közeli falu. Nagyon nehéz körülmények közt élnek itt gyerekek, és szép gondolat, hogy ők is kapjanak karácsonyi ajándékot, de mindig ott a gondolat a fejemben, hogy milyen segítséget jelent nekik egy cipősdoboznyi plüssállat, színesceruza, mütyür és szaloncukor, amikor sokkal mélyebb, égetőbb hiányaik vannak?

    Ruhát, ami még hordható, tárgyakat, amik még használhatóak, soha nem dobok ki, sem konyhai edényt, sem takarót, semmit. Kimosom, összecsomagolom, és van a városban egy csomó segélyszervezet, Vöröskereszt, Baptista Pontok, Caritas, Máltai Szeretetszolgálat, nekik szoktuk elvinni, mindenhol szívesen fogadják.

    • Azért engem nagyon dühített, mikor hallottam, hogy segélyszervezettől hordják el a még használható ruhákat, holmikat a barátnőknek, ismerősnek. Konkrétan ahol ez tudom, hogy megtörtént, olyan emberekhez került, akiknek egyébként bőven van pénzük, csak a “minden kell” betegségben szenvednek. Nem mondom, hogy máshol is így megy, ez csak egy hely, remélem az egyetlen rossz példa.

    • Én “dolgoztam” (szakmai gy.) olyan gyerekekkel, akiknek gyűjtöttek cipősdobozt, és leírhatatlan boldogságot érzett némelyik, mikor megkapta a csoffadt plüsst. És szívszorító volt elmagyarázni, hogy van olyan ceruza ami még “bontatlan”, és látni a kételyt a szemében, hogy ha ő most elkezdi hegyezni a hegyezővel, akkor abból igazi ceruza lesz.
      (Volt olyan gyerek, aki akkor látott ceruzát életében először. Nagycsoportos volt az oviban közel 8 évesen, és értelmi fogyatékos volt papíron, noha semmi baja sem volt, azon kívül, hogy oda született, ahova.)
      Azt minden gyerek pontosan tudta, hogy nincs pénz rá, és nem is lesz. Tudták már 7-8 évesen is, hogy borzasztó szegények, de nem tudták, hogy mi az, hogy adomány. Még. A náluknál épp, hogy csak kétszer idősebb anyjuk már tudta.
      Egy kisgyerek sokáig nem méri fel, hogy mi az ami “jár” neki, és mit az amit “kap”. Illetve, hogy miért, kitől, hogy kapja. És ez megvédi attól, amitől a felnőttet nem, és ez a tisztánlátás. Fogalma sincs, hogy a plüsstől nem lesz neki jobb másnap, se harmad nap, de ettől még jól érzi magát. Jelenleg, ennyit bír kitermelni magából a jólét, és ha ez nem lenne, akkor még ez sem lenne.
      És ha csak kettő napig örül a műanyag katonának, akkor már megérte, mert enélkül még ez se lenne neki.

      Nekem szó szerint megrándul az arcom, ha látom hogy másnak rossz. Felszisszenek, ha más elesik, érzem még az injekcióstű szúrását is, ha képen látom. Ezért lennék képtelen ilyen közegben tartósan mozogni segítőként. Úgy érzem, hogy én felelősséggel tartozom mindenért, és mindenkiért aki -ami nálamnál gyöngébb.
      Nem gondolok arra, hogy jó vagyok e, vagy hogy kívülről, vagy relatíve nézve amit csinálok, és ahogy az lófasz. És nem ítélem el azokat sem, akik képtelenek belehelyezkedni mások helyzetébe, és letudják annyival, hogy mertavöröskereszt lop, vagy mertastricije elissza.
      És igen jó érzés, hogy nem kell döntenem, nem én számítok, nem én vagyok előtérben, nem nekem kell megmondanom, kigondolnom, elmagyaráznom.
      Csinálom.

      • Azért ahogy ez itt elhangzott, hogy nem adok, mert elissza stb., hozzá is tették, hogy adok viszont a családsegítőnek, az alapítványnak, a szervezetnek.

        Én is hiszek abban, hogy ha ez nem lenne, akkor még ez sem lenne. És hogy két nap öröm is öröm, meg fél óra is, meg hogy egyszer az életben adtak neki valami ilyesmit. Csak az ajándékozó oldaláról mondom, és ez a válasz gombotznak is, és ezért illeti a fintorgó bírálat Vájfot, mert tőle van a (tavalyi) idézet, amelyet nem feledtem máig, hogy mennyire hamis az, hogy ő — szociológiai, morális és érzelmi analfabétaként — azt éli meg, hogy ő, a gazdag, a jó, a nemes, aki megteheti és ímhol, meg is tette, kirúzsozva, dizájnosan becsomagolta, mennyit dolgozott ezzel, milyen önzetlen ő, most aztán megoldotta, azok a gyerekek immár az ő aranyozott, métere hétszázhetven forintos nagylelkűségétől boldogok mindörökké, kész, megszűnt a probléma. És nem ért semmit. Ez a jóléti, róluk igazából tudni sem akaró, őket lenéző (nem elég kifinomultak!) kampányadakozás szomorúan hamis mozgatórugója.

        • Igen, most látom csak a kommenteket, telefonon nem mindegyik jött elő, és ezt a vöröskeresztes- elivós dolgot csak úgy általában írtam, nem olvastam, hogy volt aki itt is írta, mert annyira általános, olyan sok embertől hallottam, olvastam már, és ahogy azt feljebb is írtam, nem ítélem el ezért. Sőt. A Volvóval közlekedő nagyságos asszonyokat se, de még azt se, aki hálát vár, meg aki saját jóságát akarja selyempapírban átnyújtani, lehetőleg úgy, hogy még a szomszédok is lássák.
          Nekem tényleg nem számít, hogy ki gondolja giccsesnek, ki gondolja az elesetteket gyöngének, lenézendőnek, lesajnálandónak, ki milyen motivációval ad, vagy nem ad.
          Annyira de annyira sok emberen, olyan sokféleképpen lehet…és én már a nemnek is örülök a témában. Azért, mert legalább gondol valahogy, legalább megfogalmaz valamit. Legalább tisztában van azzal, hogy létezik rajta kívül is egy világ. Ilyenkor, amikor mindenki a Tescóban van, és a szeretet ünnepén akciós pontyfilét, és Coca Colát fogyaszt, rohadt nehéz nem giccset látni.
          Illetve nem a giccset látni mindenben.
          És meg tudom érteni, ha valaki viszolyog a szegénységtől, de úgy elemi szinten, mert volt olyan időszak, amikor én is viszolyogtam az úri középosztálytól például. A ránttothalas, fondükészletes, stíle náhttól, a panelban 12 embert vendégül látóktól, és ettől már novemberben lázban égő, melegítőpárnás, tusfürdőcsomagos bóvli szarrágástól, amit óriási felháborodással véd meg minden benne résztvevő, miszerint igenis az évben egyszer a szeretet ünnepe, és jó dolog, és kell is, és viszolyogtam azt ezt meglovagoló, és ettől különbözni vágyó értelmiségi “proli karácsonyos plazmatévés” hőbörgéstől. Nem tudtam semmi mást, csak hogy én ezeket nem akarom, nem tudom, és mindenki hagyjon békén, leszarom. Már sokat fejlődtem, de nem felejtettem el, hogy tudok én nagyon utálni is, ha akarok. Igaz, nem zsidókat, cigányokat, szegényeket.

          És voltam nagyon szegény is (értsd ez alatt: nincs mit enni, bizonytalan lakhatás, külföldön) és annyira éhes voltam, hogy a Luxembourg kertben egy férfi megfelezte velem az ebédjét, mert megkértem rá.
          Máig sem tudom, hogy mit gondolt rólam, vagy akkor éppen magáról, de jobb is, és ha tehetném se akarnám megtudni.

  8. Kis településen nyilván könnyebb jónak lenni. Az előző munkaköröm megengedte, hogy rendszeresen szervezzek jótékonysági akciókat. Az egyik ilyen több éven keresztül működtetett rendezvény egy karácsonyi koncert volt főleg helyi fellépőkkel, aminek a bevételét a rászoruló gyerekek karácsonyi ajándékaira fordíthattuk. Egy jegy 200 ft-ba került, de aki megengedhette magának, természetesen örültünk, ha drágábban vásárolt. Az így összegyűlt pénzt, 4-500.000 ft-ot aztán játékokra költöttük, de nem ám csak olyan snasszul kérem. Az óvodában és iskolában a gyerekek lerajzolták, mit kérnek karácsonyra, és ha sikerült, hát a vágyott játékot vettem meg. Kisebb gyerekeknél a szülőkkel egyeztettem, de a nagyobbakkal is megbeszéltem, mit szeretnének, vagy mire lenne szükségük. Egy idő után már jöttek a telefonok, hogy Jancsika idén legót szeretni, ha lehet szafarisat. 🙂 Manóim segítségével minden teljesen új játékot csodásan becsomagoltunk, felmasniztunk és még szenteste előtt, három nap alatt önkormányzati segítséggel házhoz szállítottunk. Tudnék mesélni, milyen körülmények közé sétáltam be és számtalanszor eszembe jutott, hogy tűzifának, élelmiszernek talán jobban hasznát vették volna, egészen addig, míg meg nem láttam az első 5 éves kislányt, amint kibontotta a beszélő pónit. Nem volt több kétség bennem. Most eszembe jutott, hogy egy ilyen akciót Pesten, vagy akármelyik nagyvárosban mennyivel kisebb sikerrel szerveztem volna meg, pont azért, mert ment volna a gyanakodás, hogy vajon tényleg a gyerekekre költöm-e a bevételt, vagy esetleg szilikonmellet veszek belőle magamnak. Kis településen, mivel itt engem ismernek, fel sem merült senkiben ilyesmi. Ilyen szempontból ez tényleg könnyebb.
    A másik, ami eszembe jutott, hogy sokan gondolják, hogy csak pénzzel, tárgyakkal tudnak segíteni, és rosszul érzik magukat, ha nem tudnak miből adni. Mivel fiatalokkal is foglalkoztam, kiemelten fontosnak tartottam az önkéntes munkát, remek közösség és személyiségformáló dolog és kiváló példa arra, hogy pénz nélkül is mennyit segíthetünk. Régóta jó kapcsolatot ápoltunk a Tappancs menhellyel és évek óta problémát jelentett nekik, hogy a kutyázós játszóudvart kibetonoztassák, mert a “mesteremberek” drágábban vállalták, mint amit az alapítvány meg tudott engedni magának. Kocsiba vágtuk magunkat, közel 20 fiatal, aki látott már talicskát, körülbelül felismerte az ásót, volt némi fogalma arról, hogy mi az a cement, és nem telt egy napba sem, de kibetonoztuk és szökésállóvá tettük a kutyázót. Szerveztünk egyébként kis koncertet vakoknak, gyűjtöttünk pénzt szervezeteknek gyertyaöntéssel, mézeskalács sütéssel, volt ruhagyűjtési akciónk is, mentettünk számos kóbor kutyát, úgyhogy én azt gondolom, hogy ha valaki tenni akar valamit a rászorulókért, idősekért, menhelyekért, millió és egy lehetősége van rá, hogy cselekedjen és igenis van, hogy ezért nem kell pénztárcába nyúlni. Egy nyáron diákszövetkezeten keresztül Pesten dolgoztam. Minden nap, mikor a munkahelyemre utaztam, találkoztam egy kolduló, fogyatékos kisfiúval, aki próbált újságokat eladni. Mindig a kezébe nyomtam egy kis aprót, egészen addig, míg egy korosodó férfi az orrom előtt nem szedte el tőle a “bevételét”. Ezután minden reggel fél órával hamarabb indultam, hogy legyen időm sütit venni neki és azt nyomtam a kezébe. De volt, hogy csokit, volt, hogy szendvicset, mikor mi jutott eszembe. Ennél többet nem tudtam tenni, de ezt legalább. Őérte. Nem, nem ámítom magam azzal, hogy neki ettől kicsivel is könnyebb lett az élete, de úgy gondoltam, teszek valamit. Időbe telt, mire megbarátkoztam a gondolattal, hogy a világot nem tudom megváltani és sosem lesz annyi pénzem, időm és energiám, hogy minden éhezőn, minden szegény gyereken és minden kóbor kutyán segítsek, de azt, ami tőlem telik és amit a lehetőségeim megengednek, azt gondolkodás nélkül megteszem. Ettől nem érzem magam jobb embernek, csak embernek. Ennyi meg nekem pont elég.

  9. Én néha kilátástalannak érzem ezt az egész adakozást, olyan szervezetnek adok, aminek ismerem a tagjait. Személy szerint nagyon preferálom, azt önkéntes munkát. Csak a legtöbb esetben értelmét se látom. Például elmentünk egy nagycsaládhoz segíteni, télen a fűtést megoldani. A kéményt és a tüzelőberendezést (kályhát) kellett megjavítani. Megvettük az anyagot, elmentünk a családhoz. Apuka számítógépez ezerrel, semmi sincs kipakolva, letakarva. Kérdezzük, mit hova, mert 4 gyerek egy nyirkos fűtetlen lakásban nem marad, ha rajtunk múlik. Vállvonogatás a pasi részéről. Majd a neje, megmondja. Megérkezett ő is, hamarosan a munkából. Szabadkozás a részéről, hogy ne haragudjunk. egy negyvenvalahány kilós nőtől, várta el a párja, aki kb. 190 centi volt, nem kis darab, hogy tologassa a bútorokat, pakoljon… Nekiálltunk, az egy szem pasinak hirtelen sürgős dolga lett. Kijavítottuk a hibákat, másnap üzembe helyeztük a kályhát. Visszapakoltunk, kitakarítottunk. A pasinak még se híre se, se hamva. Ha rá gondolok, rohadt hülyének érzem magam. Mert ő gyakorlatilag, azt éreztette velünk, hogy mit erőlködtök. Azért, tavasszal visszamentünk és megigazítottuk a tetőt. Ha ő úgy akar élni, oké. De miért nem nézi a saját gyerekei érdekeit?

    • De hát pont ezért nem volt értelmetlen! Egy olyan anyának és gyerekeinek segítettetek, akinek a férje nem, tehát rátok volt szorulva.

      • Tudom, de akkor is azt érzem, hogy a felesége és a gyerekei háta mögé bújt. Kocsmába járni, nem dolgozni, elinni a család elől a pénzt, arra volt esze. Szereztünk neki melót, a második napon pénzt kért, azóta se látták a kollégái. A feleség törekedett, törekszik a jobbra, de így esélye sincs.

        • Értem, hogy marhára dühítő a lusta faszi, de gondolj bele: a nő végre, ki tudja, talán életében először, érezhette, hogy kap segítséget. Csak úgy, ellenszolgáltatás nélkül. Valaki törődik vele, a gyerekeivel, mármint az ő szükségleteikkel.

        • Tényleg nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani a hasonló dolgoknak – most nem az anyagi, hanem tett részéről beszélek -, de ha eszébe jut, hogy ettől a semmirekellőtől megszabadulhat egyszer, akkor ez az érzés nagyon sokat segíthet neki. Hogy hátha abban is kaphat segítséget.

    • Nagyon átérzem, amiről írsz.
      Életem egyik nagy kudarca a segítő munka, nem is beszélek róla szívesen.
      Olyan kiábrándító, hogy nincs hatékony segítség, vagyis lehetne, de szarul működik az egész szociális ellátó rendszer.
      Kb. két hónapja találkoztam egy nővel az utcán, olyan volt, mint aki nincs eszénél.
      Kérdeztem, hogy mi a baj, tudok-e segíteni, azt mondta most jött egy anyaotthonból, és nincs hely neki meg a gyerekének, otthon a férje állat, veri, mi lesz vele.
      Máshol se volt hely.
      Mi lesz vele?
      Mennie kell, mert ha hazaér a férje, baj lesz.
      És ment is.
      A nő nem volt beteg, kétségbeesett volt, és rettegett, akkor rövid ujjúban volt, láttam, hogy libabőrös.
      Borzalmas élmény volt, nem tudtam segíteni akkor se.
      Nincs hely!
      Krízisben sincs hely.
      Ez így megy, és elkeserít.

  10. Hát… talán rendszeresen kéne utalni egy-egy alapítványnak vagy segélyszervezetnek. Meg önkéntes munkát lehetne vállalni. Akinek belefér. Meg akinek nem, annak is időnként.

  11. “Egy korábbi bejegyzésemben néhány mondat erejéig megemlítettem, hogy részt veszek egy kezdeményezésben, ahol hátrányos helyzetű gyermekek, levélben megírt kívánságait igyekszünk teljesíteni. Őket ajándékozzuk meg karácsonykor a projektben szerepet vállaló, önkéntes “munkatársakkal”.
    Végre a futárszolgálat meghozta nekem az egyik ajándékát, -be kellett rendelni egy játékboltból- szerencsére épp időben, mert néhány napom van már csak hátra, hogy az átvevő helyekre eljuttassam a csomagot.
    Csodás és különleges érzés gondosan becsomagolni, feldíszíteni a dobozt, amelyet majd december 22-én egy ártatlan, ismeretlen kicsi kéz fog szorongatni, és valószínűleg egy szempillantás alatt izgatottan széttépni, hogy láthassa mit hozott neki a titkos “Angyalkája”. Naná, régen én is így tettem! Sokszor elképzeltem már a jelenetet, a boldog, meglepett arcát, ahogyan megtalálja a kis babát és a minikonyhát a papírréteg alatt…Várom már az ünnepséget, nagyon.
    Ajánlom ezt mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben legyen önzetlen, és adjon egy idegennek valamit. De szívből! Legyen az gyerek, vagy egy hajléktalan, vagy egy kedves szó az eladónak, akinek tele van a puttonya a feszült vásárlókkal; adjon ezeknek az embereknek valami mást, amit az átlag -magyar- polgár nem ad. Szeretetet. Tiszteletet. Empatikus hozzáállást. Még ha elképzelhető, hogy ebben az elkorcsosodott, felszínes és kedvességtől megfosztott világban nem is lesz rá reakció, vagy válasz. De teljesen mindegy van-e köszönet, vagy nincs, a szándék a fontos!”

    • Talán már harmadik évben szerveztem a jótékonysági koncertet, mikor felhívott az egyik nagy kereskedelmi Tv munkatársa, hogy közölje, hallottak a kezdeményezésről, szépnek és meghatónak tartják, ezért szeretnének forgatni róla, hogy főműsoridőben is legyen reklámja az ügynek, minél több emberhez jusson el, hátha országszerte is lennének segítők. Először azt gondoltam, nahát milyen önzetlenek, meg mekkora lehetőség ez és tényleg örültem. Nekünk nagyon jól jöttek volna az ilyen szeretettől túlfűtött adományozók. A tökömet se érdekli, milyen körítést ad mellé, vagy a lelkén könnyít-e egy ilyen ajándékkal, netán azt gondolja, hogy ezután egyenes út vezet számára a mennybe, vagy halála után szentté avatják, a lényeg, hogy a gyerek ajándékot kap. Olyan játékot, amiről álmodni se mer. Amire neki enélkül nem lenne esélye. Én láttam gyereket a leíráshoz hasonlóan ajándékot bontani. Sírni is láttam utána, mert nem hitte el, hogy ez az övé. Nem merte kibontani, félve szorította, mert attól félt, hogy vissza kell adni, hogy ez neki biztos nem, ez csak félreértés. Van, hogy ma is bőgök, ha eszembe jut. Nem azért, mert meghat, azért mert dühös vagyok, hogy ilyen van. Tőlem pár méterre van olyan gyerek, aki gyertyafénynél írja a háziját, aki görnyedten olvas a kapott mesekönyvből, mert az íróasztalát el kellett tüzelni, hogy legalább az egyik szobában meleg legyen egy órára, és akinek a büdös életben nem volt fényes papírba csomagolt minikonyhája, eredeti dobozban, amit ő bont ki először. Ez tehetetlen düh, borzasztó egy dolog. Más ezt elképzelni meleg szobából, megint más látni és megélni. A valóság pofán ver. Szóval én nagyon örültem volna az ilyen önzetlen jólelkeknek, (nem az először kigondolt jelzőt írtam ide) és repesve mondtam igent az ajánlatra, meg a forgatócsoportra, majd közölték, hogy jönnek is, és ezért nekünk csak X ezer forintot kell fizetnünk!!!
      Na itt ment ki belőlem minden jóérzés és édesanyjuk heves magasztalása mellett úgy csaptam (ez se az a szó, amit akartam) rájuk a telefont, hogy két napig csöngött a fülem. Ezeket parodizálni se kell, azt már a puszta létükkel elérték.

      • Mindig, mindenben a szöveget nézem. És ez nyelvileg HAZUG. Főleg a moralizálással meg a befotózott, bedizájnolt deszépvagyok-demenőakonyhám-dejószívűvagyok atöbbiemberhezképest, igaznekemezaprópénz fotókkal. A posztban van egy rész, amely azon tűnődik, hogy ezt a hazug önmennybemenesztést hogy lehet elkerülni.

        • Tiszta sor, tökéletesen igazad van, most én ugrottam ki a szövegből, és vonatkoztattam azt a saját megélt valóságomra, bocsánatot kérek érte. Nem is olyan könnyű ám a szövegnél maradni, mint amilyennek eddig tűnt. 🙂
          Az egész jelenség hazug, nem csak nyelvileg az. Karácsonykor adományért, pénzért kuncsorogni az ilyenkor ébredező lelkiismeretre, jó szándékra apellálva szintén hazug. Ezt én, mint bár nem szakszerű, de hellyel közzel szervezett segítség követtem el. Ilyenkor nyitottabbak, ez van. Mindenki hazudik és mindenki megkapja és megadja a másiknak azt a hazugságot, amire vágyik, csak hogy célt érjen. Fenti adakozó megkapja, hogy különb, szeretetre méltóbb, nagylelkűbb, mint sokan mások. Mennybe meneszti magát tőle. A néző és olvasó megkapja a könnyfakasztó történetet folyó orrú szegény gyerekekről, akiken az ilyen nemes lelkek segítettek. Ezen rídogálhat, meghatódhat, hihet a csodákban meg a szeretet erejében, ő maga is adakozhat, csak hogy könnyítsen a bűntudatán, vagy mert maga is mennybe vágyik. Én a szervező, a könnyfakasztó cikkek írója, riportok alanya, fényképek közreadója megkapom azt az összeget, ajándékot, amivel úgy hiszem, segíthetek. Mindenki a maga hazugságát. Egyetlen igazi van benne. A folyó orrú gyerek a babakonyhával a kezében hideg szobában, leírhatatlan örömmel. Ő valóságos, az öröme is az. Ez az egyetlen igaz momentum nekem felülír minden hazugságot. Elfedi, szentesíti. A második omló falnál, csóró gyereknél egyszerűen nem érdekelt már. Túlléptem rajta. Akartam, hogy adjanak, mindegy volt, hogy önzésből, a maguk öröméért, lelkiismeret szavára, sajnálatból, emberségből vagy csak azért, mert a szomszéd is ad. Nekem a gyerek öröme kellett, én azt akartam látni. Nyilván hazug voltam én is. De egy percig se bántam. Van amiért érdemes. Már az első háznál és gyereknél eladtam volna a lelkem bármilyen önámításért, vagy hazugságért, ami kicsit is segít rajtuk.
          Nem azért írtam le, mert nem értek egyet, ó, nagyon is bólogatva és mosolyogva olvastalak. Ez arra példa, mikor bizonyos helyzetekben az ember gond nélkül szembeköpi magát, meg az elveit. Olvasva elítélem, megvetem, kinevetem az önmennybemenesztőt, a valóságban viszont hálás vagyok a díszcsomagolt ajándékáért. A gyerek miatt. Ó bakker. Hazugság lett volna ezt nem bevallani. 🙂

          • Jaj, nyugodtan írd a sajátot, nem azért. Csak jelzem, itt nem az a baj, hogy ő adott, hanem ez a hazug körítés, dizájnos mutogatás, moralizálás, hogy másoknak is ezt kéne. Basszus, mások gázsszámlára költenek ennyit egy hónapban, nagy nehezen, nem neten rendelt műanyag játékra, és instant jóembervagyok-fílingre.

  12. Nagyon aktuális téma, most is és mindig. Én is épp cipősdobozt készítek, ezúttal egy családnak, akikről tudom, hogy hány gyerek van, hány évesek, hol élnek, stb. Jó és rossz agyalni azon, hogy mi menjen bele, mi az, amire valóban szükségük van. Egyfelől borzasztó frusztráló, hogy ezzel max. az ünnepük lesz szebb meg lesz néhány kellemesebb napjuk (de mi van a többi nappal? mi van a többi lakóval a faluban?), másfelől meg jó érzés, hogy valamit mégis tehetek.
    Az unokatesómnak van igaza: azok helyett próbáljuk tömködni a lyukakat, akiknek a felelőssége lenne, hogy ne legyen rendszerszintű a nyomor. Nekem nincs a kezemben ennél hatásosabb eszköz.
    Akiknek adok, azoknak tutira mindegy, hogy miket vívódom. Az az én luxusom. Nekik az számít, hogy lesz gyerektea, kávé, csoki, egy mesekönyv és néhány ruha.

  13. Még egy eszembe jutott: van nekünk egy kerületi családos levelezőlistánk, és ha valakinél rossz sorsú anyuka kopogtat, mert tudja, hogy nála érdemes, akkor gyorsan összetarhálunk olyan dolgokat, amikre szükségük van: pelenkát, kaját, gyerekruhát. Ez tényleg oda megy, ahova kell. Apa a pelenkát nem tudja elinni, és a gyerekruhát is a kicsik hordják. Pénzt sose szoktunk nekik adni. Anyaotthonok is szívesen fogadnak kinőtt ruhácskákat, ott mindig kell, és tényleg az hordja, akinek más nincs, csak az adomány.

  14. Nekem egy kicsit mulatságos, mikor ünnepek felé a módosabbak egymást túllicitálva adnak vagy beszélnek az adásról és közben mindegyik meg van győződve, hogy a másik nem ad/nem jól ad/giccsesen ad/beképzelten ad/nem azt adja, amit kell/lefényképezi/nem fényképezi/hülyén csomagol/Hiltonba hív/kocsmába hív/ miért így/miért nem úgy/nem annak adja, akinek kell/stb.
    De ő, ő tudja és érti. Ő MÁSKÉNT ad.
    Én örvendek mindenkinek, aki ad és persze azt sem értem, miért nem ad mindennap, miért nem ad addig, ameddig csak van, de persze tudom, ez egy ideális világ lenne, és akkor megint elértünk a legelésző báránykákhoz, csak most a Paradicsomban.

    Nem lehetne csak adni? Nem szívjóságból meg legelésző báránykákból, hanem mert akinek van, annak kell és kész.
    Egy kicsit mindenki hipokrita úgyis, most tényleg azon megy a versengés, hogy ki jobban, ki kevésbé?

    • Én örülök, hogy beszélünk erről. Borzasztóan ambivalens érzéseim vannak, miközben készítem a csomagot. Örülök (?) neki, hogy nem csak én vagyok így ezzel.

    • Én nem gondolom ezt. Semmi különöset nem gondolok a magam adásáról, hétköznapi helyzet volt, amelyben kapcsoló egyféleképp állhat. Viszont nem írok eufórikus, szar, hazug mondatokat erről (sem), és nem is magamról írok. A problémát, a jelenséget látom ebben is, a mexx kesztyűn való tipródás meg, ha nem tűnt volna fel, durván öngunyoros, leleplező irónia. És írtam én tiszta, jó adásról, például az Aranyanyuról, vagy a problémáról másképp:
      https://csakazolvassa.hu/2012/10/24/nem-halat-kell-nekik-adni/

      Gyakran az életélvezetről, minőségről, önálló döntésekről, konfliktusvállalásról írok, mindenféléről írok, mert naponta szeretnék publikálni változatos bejegyzéseket.

      A koncert talán meg van bocsátva, azt nem forintosítja azonnal a T. Átlagolvasó.

      Nemigen szoktam képmutató módon hangoztatni, hogy micsoda önfeláldozás ez az adakozás, és mennyit és mit és kinek. Nem is panaszkodom a helyzetem miatt. Mert meggyőződésem, hogy

      ebből a világból a legkorgóbb gyomrú módon az elégedett, adni kész, sugárzó, nem nyávogó és nem mindenben a rosszat kereső, lelkes emberek hiányoznak.

      De le vagyok tolva azért is. Nem szabad az életet élveznem, nem szabad márkanevet leírnom, finom ízekre, jóleső tevékenységekre utalnom, mert kapom az e-mailt, a tanácsot, a még jobb márkát, a viszonyítást, a sértődöttséget. Szerinted nem jó a Tchibo kapszulás? Próbáltad már a Camaieu ruhákat? Azok olcsóbbak! Akkor szerinted csak a válás a megoldás? De mi szeretjük egymást! Miért írod, hogy ciki a dohányzás? Én is dohányzom! Én nem sportolhatok, mert nem bírja az ízületem!

      Nem fogom az olvasó minden gondolatát visszaigazolni. Ne mankóért járjon ide, nagy eséllyel másképp éljük, másképp gondoljuk. Legyen szíves ezzel együtt is tapintatosan, lényeglátóan írni, és nem engem piszkálni.

      Hát pedig ez továbbra is az én blogom, és szerintem nagyon visszás itt a soraimból engem, az életemet próbálva meglesni, reflexszerűen véleményezni, cincálni, amit kitettek (?) az asztalra középre (?). Gondolatokat teszek ki. Helyretevési, rajtakapási céllal ne kommenteljen itt senki, mert ez gyanakvóvá és lavírozóvá, alakoskodóvá, aknakerülővé tesz, súlyosan rontja a beszélgetés légkörét “én ilyen vagyok, leírom a véleményem”. Ha őt bántottam, neki van sérelme, szóljon. De a saját álláspontom miatt ne álljon le rám lődözni, ellenem hangulatot kelteni. Ha más a véleménye, tapasztalata, írja le minősítés és frusztráció nélkül. Frusztráció szakemberhez való, ne pakolja rám. Nem várható el tőlem, hogy ennek, akár burkolt változatainak virtuális felületet biztosítsak, időt, figyelmet szenteljek. Nem is fogok.

  15. Azon is gondolkodtam, hogy mikor tartanám magam jó embernek, mert egy adakozástól nem tartom.
    Akkor, ha mondjuk lenne egy alapítványom, keresnék támogatókat, pályáznék, forrást találnék a segítségnyújtásra, megkeresném a rászorulókat, ilyesmi.
    Akkor se jónak érezném magam, hanem hasznosnak.

    • Vagy tennéd, amit tenned kell. A kutya ugat, a macska miákol.

      Jó néhány éve hazakísértem egy idősebb, látássérült nőt, aki a férjével együtt rokonlátogatóban volt, összevesztek, és a férfi magára hagyta. Egyedül próbált hazajutni. Pár évvel később befogadtam egy öreg labradort, akit a kutyamentő alapítvány munkatársai már nem tudtak elhelyezni, hideg volt, nagyon fázott. Másnap jelentkezett a gazdája. Mindkettő macera volt, de végső soron tettem, amit kellett, és jó vége lett mindkét történetnek. Bár a nő maradt a férjével, a kutya a gazdájával, akitől többször is elszökött már.

      • Köszi, igazad van különben.
        Én nagyon túlbecsültem a saját képességeimet, amikor belekezdtem a segítő munkába.
        “Mindent ide, megváltom a világot.”
        Na, ebből kb. semmi nem jött össze, de még nincs ez elfelejtve részemről.
        Érnem kell sokat, meg fejleszteni magam, meg minden…
        Addig teszem, amit tennem kell, ahogy írod.

  16. Visszajelzés: körültekintő | csak az olvassa — én szóltam

  17. Hogyan kell jónak lenni? Te is tudod, hogy sokféleképpen lehet 🙂
    Ezt most a magam kedvéért is összeírom.
    Először is az ember legyen jó magához. Ami számomra pontosan az, amit amiről a blogon te is írsz, hogy kihozni a lehetőségekből ami lehet, adni és megengedni magunknak élményt, örömet. Mert testi és lelki erő kell segíteni másokon. Erőforrás, amiből adni lehet. Amikor nekem jó, tehát amikor már nem azon rágódom, hogy nekem nem jó, rossz, és miért nem jó, akkor tudom felemelni a fejem, és másokat is meglátni.
    Mégis gyakran fordítva van, az ember kínlódik nagyon, aztán meglátja, milyen pokoli másoknak, figyel, és akkor érteni kezdi, hogy neki mi a jó és az milyen jó, és kezd tenni magáért, és a megőrzéséért annak, ami van.
    Az ember egyszer csak látja, mit tud adni. Megismeri a saját erőforrásait. És képes lesz lemondani is, más javára, mert átalakul a fontosság. Mindenre szüksége van valakinek ebben a világban. Jó szóra, ingyen, vagy jelképesen végzett munkára, átadott tárgyakra, pénzre.
    Ha az hajt, hogy jól érezhessem magam mint adakozó, az se nagy baj, csak akkor magamra fókuszálok, nem a segítségre szorulóra, és nekem talán jó lesz, de neki nem biztos. Vagyis, ha figyeltem volna, jobb is lehetett volna.
    Karácsonykor a cégtől kapott repiajándékomból egy doboz szaloncukrot hirtelen felindulásból az aluljáróban a hajléktalanoknak adtam. Elfogadták, persze. De volt nálam más is, és talán jobb lett volna nekik a bejgli vagy a kis rúd szalámi. De leginkább, megkérdezni, hogy mi kellene nekik? Ez rólam szólt, nagyon. Gyűjtöm a bátorságot, hogy legközelebb megkérdezzem. Miért félek? Nem koldulnak, csak ott vannak egész nap.
    Sokan mondják, hogy hálót, ne halat. De van az a nyomor, ahol már semmi testi és lelki erő nincs a munkához. És akkor halat kell adni, hogy túléljen, erősödjön, és gyógyuljon, és közben, és utána a hálót is, meg a halászat tudományát.
    Mindenkinek megvannak az elvei, kinek, hogyan, mikor, hova ad, és végül is majdnem mindegy, adjon úgy, hogy a bizalma megmaradjon. Pénzt közvetlenül a kolduló kezébe, vagy segélyszervezetnek, alapítványnak, egyesületnek. Szószólónak, cselekvőnek. Embernek, állatnak, zöldnek, ügynek. Az életben maradásért, a talpra állásért, a lélek öröméért (pl. kultúrára). Egyszer egy évben, vagy havonta, vagy segélykiáltásra. Ahogy saját sorsunkból és szívünkből fakad.
    Nem is nagyon kell méricskélni se talán, ki a szegényebb, a szomszéd ötgyerekes család, vagy a borsodi. Aki szegénynek érzi magát, az örülni fog az adománynak. A legszegényebbek között is van, aki pénzt dob a koldusnak. Ha nem jó a ruha, továbbadják máshová, ahol jó.
    Talán az a fontos, hogy maradjon meg az áramlás.
    Nemrég rátaláltam egy segítő csoportra. Az ismerősségre, a közvetlen segítségnyújtásra épít. Az aktív és szervező önkéntesek meglátogatják azt a családot, akiről hírt kapnak, hogy támogatásra szorulnak. Beszélgetnek velük, esetleg készülnek fotók, videofelvétel. Azután elmondják a csoport segíteni szándékozó tagjainak, mire volna szükség. Az emberek dobozolnak, futárt hívnak, postára adják vagy autóba ülnek, és megy a doboz közvetlenül oda, ahol szükség van rá. Ezek között a nehéz sorsú emberek között is vannak, akik arra vállalkoztak, hogy nyitott házat visznek: a kapott adományokat tovább osztják a környezetükben. (Akit érdekel, úgy keressen rá, hogy “szocsoma”)
    Engem nagyon megrendített, amikor belegondoltam, hogy miféle ördögi kör ez a mélyszegénységben élők között. Valahogy élnek, valahogy szocializálódtak. Sokan akarnak dolgozni, és mennek is napszámba, közmunkára, ami akad. Vagy gyűjtik a fémet, égetik a drótot, igen. Nyári ínségben még akár a vaskályha is odébb áll, mert máról holnapra élnek, és hol van még a tél, amikor fázni fognak. Télen egyik nap eltüzeli az összes ruháját, mert fa már nincs, és meg kell élni a holnapot. Néha így járnak az adományok is, martalékai lesznek a szegénységnek. A kesztyűt, amit egész télen hordhatna, ma gyógyszerre cseréli, vagy ételre, vagy egy üveg italra, mert már inkább annak a melege kell, eladja. De amikor megérkeznek, valahogy életet mentenek. Azt a percet mentik meg az életükből, legalább. Milyen lehet ott az élet, ahol luxus egy olló, egy darab zsineg, kevéske cérna? Ahol három napig szárad a kézzel mosott és kicsavart ruha, és ráesik a hó? És akkor kihordják anyák a gyermekeiket éhezve, a szükséges napi kalóriamennyiség töredéke mellett. Hogyan fejlődik az a magzat? Mire, hogy születik? És éhezik, már csecsemőként. Cukros vizet iszik tápszer helyett. Bürokráciában analfabéta, képtelen érvényesíteni a lehetőségeit, élni a joggal, és sokszor nincs is neki, ránézésre… Milyen test, milyen fizikum képes épülni így? És mit lát ebben a kilátástalan, máról-holnapra túlélő szegénységben, ahol nincs jövőkép? Megérti-e valaha, hogy figyelj, én most hálót hoztam és megtanítalak?
    Mindenki tegye, amit tud. Aki tud, etessen, aki tud tanítson, aki lát, mutasson rá rászorulóra, ki-ki szervezzen, gyűjtsön, koordináljon, szállítson, kérjen, lobbizzon, gyógyítson, vágjon hajat ingyen, fizessen ki egy számlát, egy heti tüzelőt, adja oda ami odahaza lom, vásároljon be egyszer. Bármit, ami belefér, amire képes vagy, hirtelen felindulásból vagy hideg fejjel józanon.
    Mindegy, csak ne felejtsük el, hogy ők mi vagyunk, mi ők vagyunk, soha nem tudhatjuk, igazán nem tudhatjuk, holnap nem mi leszünk-e ott, és akkor mi is túl akarunk élni, és… De nem ezért kell, nem csak ezért. Csak, emberségből. Nem kérdés.
    Én ezentúl tartok a sarokban egy költöztetődobozt, vagy olyasmit, mindig teszem bele a kinőtt és megunt ruhát, már szükségtelen holmikat, fizetéskor, és néha máskor is, veszek alapvető, olcsó, tartós élelmiszereket, ha nagy az akció valamiből, akkor kettőt, nekem és nekik, és amikor tele a doboz, kérek egy címet, hívok egy futárt, és mehet.
    Főleg most, karácsony után. Jönnek a nagy hidegek. Elfogy a tüzelő. Elfogy az ünnepi lelkesedés. De a tél java, most jön.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s