még jó fejnek maradni is olyan nehéz

Ez még egy szép darab, a saját erőszakosságukkal, folytathatatlan viselkedésükkel szembesített férfiak viszontvádja: a gyerekeket leggyakrabban a nők bántalmazzák, ugye, számítsuk be ezt is a családonbelülierőszak-statisztikákba.

Ez az érv antifeminizmusban (itt és ezen a blogon mindig = nőgyűlölet, mert az) fogant, és visszavágásként szokott elhangzani.

Az állítás egyébként igaz. De mondjuk érdekes lenne összehasonlítani tízezer, gyermekével életvitelszerűen foglalkozó nő és tízezer ugyanilyen férfi bántalmazási hajlandóságát. Mert jelen helyzetben az állítás emlékeztet “a nőket jobban sújtja a petefészekrák” állításhoz, amely szintén kétségtelen tény. Továbbá vizsgáljunk meg csak otthon levő tízezer apát és anyát, hogyan bánik a gyerekkel, meg tíz-tízezer olyat, aki egyedül tolja az életet pénzkeresetestül, gyerekestül, igazi segítség nélkül, és persze ítéljék meg őket egyenlő mércével, várjanak el ugyanannyit az apáktól is, nincs maszatolás, hogy ösztön meg természet adta feladat meg genetika. És hasonlítsunk össze olyanokat is, akik úgy nevelnek gyereket, hogy közben napi szinten nyelik egy náluk hatalmasabb bántásait, tűrik hatalmaskodását, alkoholizmusát, miközben ki is vannak szolgáltatva neki — hasonlítsuk össze a kigúnyoltakat, leszóltakat, ha férfiak és ha nők: hogyan kezelik a frusztrációt, meglátszik-e a mentális állapotukon, energiaszintjükön, jövőbe vetett hitükön, gyereknevelési teljesítményükön, hogy bántalmazottak?

Szóval van abban valami mélyen elkeserítő, hogy a nőkre a gyerekezést előbb rátolja mindenestül a társadalom, kijelöli neki feladatként: ilyenkor a gyerekvállalás közügy. Ezen kívül bűntudatot kelt bennük és változatos módokon szankcionálja őket, ha nem tesznek eleget e szép hivatásnak. Apaként meg leginkább ájfonos fotómutogatásban jeleskedik a férfiú a haveri körben, mert ugye ő hozza a pénzt, meg kell néha lazítani, teljesen magára hagyja őket és megúszásra játszik: majd jövök, drágám, fontos dolgom van; ritka jelenlétei alatt pofákat vág, nyomatékosan és mártírarccal felemlegeti, ha a gyerekkel volt, nem tartja tiszteletben az anya kéréseit (a gyerek szimpátiájának elnyerése érdekében jó zsarut játszik az anya rovására, őrületes kupit csinálnak boldog hancúrozás közben, nem törődik a kötelességekkel, csak az örömmel, vagy épp a kötelességek mániákusa, “kemény kezű”, szigorkodik és büntet), folyamatosan kritizálja az anya teljesítményét, és a pénzpórázt rángatja, örökké emlékeztetve az anyát arra, hogy ki van szolgáltatva, a gyerekkel való otthonlétet élősködésnek tartva. Mindeközben dohog, hogy nincs rend, nincs nyugalom, nincs szex, és menekülőutakat keres. Államilag-társadalmilag meg nem becsüli meg azt a munkát, amellyel e nők a társadalom működéséhez hozzájárulnak, képmutató ítéletekkel sújtja őket, nem nyújt nekik segítséget, ellenben ítélkezik, amikor munkát keresnek, amikor a gyerek tartósan beteg vagy gond van vele a suliban, ha az anya kiégett, ha szétcsúszott az anyaságban. Az anyát hívja fel a munkahelyén, ha a gyerek leesett a mászókáról, és az anyát sújtja az ítélete, ha baj van a sarjjal (Beszélnünk kell Kevinről). A gyerekvállalás ilyenkor — virtuóz trükk! — magánügy, mégpedig a nőé: hát te akartál gyereket, minek az ilyennek gyerek.

Az a nagyon furcsa, ahogy elképzeli az anyaságot az, aki sosem foglalkozott gyerekkel tartósan.

Miszerint aki anya, az teljes erejéből, mosolygó derűvel, egyenletes helytállással, minden másról lemondva, áldozatkészen, tökéletes kompetenciával legyen anya, és ez legyen az élete értelme, öröme is, ennyi legyen neki elég — olyan mércék szerint képzelik el az anyaságot, amilyeneket ők maguk elé sosem állítanának a szoftverfejlesztésben, cégvezetésben, tetőfedésben, akármiben. Ítélnek, rajtakapnak, hibáztatnak.

Ez az egyik oldal, a másik szerint nem kell azt a gyereket annyit tutujgatni, felnő az magától is, ellenben sportolni kell, csinosnak és izgalmasnak maradni és a férjjel is foglalkozni (érdekes, hogy nem arra biztatják a nőt, hogy legyen kiteljesítő, családfüggetlen hobbija, vagy bármi, amiben jól érzi magát).

Mindez rettentő igazságtalanság, és e keretek között jelenik meg a sok, általam is rendszeresen bírált női magatartás: a gyerekkel való játszmázás az apa rovására, az anyaságba való, pótcselekvésszerű beleborulás, az elváró magatartás, a kiüresedés, a gyermeket nem vállaló nők fölötti képmutató ítélkezés, a nem szuverén létezés és a gyermekbántalmazás.

Ennyire vannak túlterhelve a nők, ilyen szar mentális állapotban vannak, hogy van, aki bántalmazásig jut — amire nincs mentség –, és ilyen éles az ítélet néha, hogy a nem egészen türelmes anya is könnyen számíthat bántalmazónak az Oly Szigorúak szemében, míg apunak elnézik a nyílt erőszakot, teljes nemtörődömséget és felelőtlen bénázást is (nekik van mentség), és tapsikol mindenki, ha kicsit is normálisabban állnak hozzá: milyen jó apa.

Ez az egész nagyon szomorú.

Meg az is, hogy még olyankor is, ha mindenki egészséges, ha nincs sorsdöbbenet, függőség, nyomor, haláleset, ha az anyaság nem megfeszített szerepjáték, hanem valóban való a nőnek (ez egyébként csak évek alatt derül ki), akkor is olyan nehéz még jó fejnek maradni is. A zokniteregetés, az elfelejtett befizetnivalók, az iskolával való kapcsolattartás, a felvételipontszám-hajsza közepette, meg a gyerek lelkére beszélésben, hogy édes fiam, szedd össze a szétdobált ruháidat, kezdd el az angolleckét, ugye nem a szomszéd néni vázájának felhasználásával játszottatok célbapisilőst… ó, istenem, olyan nehéz jó fejnek maradni, felszabadultnak, lazának, egész embernek, homlokránctalan.

83 thoughts on “még jó fejnek maradni is olyan nehéz

  1. Úristen, ahogy olvaslak, olyan ideges leszek, hogy elmondani nem tudom. Mer én genetikailag kódolva vagyok, meg én milyen jól csinálom. És akkor már be is fogta a szádat, már nem illik- szabad odavágni, hogy nem akarom jól csinálni, nehéz nekem, csináld te, sőt időnként: KI AKAROK SZÁLLNI! Még ezt se mondhatod, hiszen az anyaságoddal határozott meg, azt hozza szerethető tulajdonságodnak, ergo ráerősít arra, hogy nem kell ő ide, hiszen majd te megoldod, sőt, ezzel nyered el az ő megbecsülését.
    Micsoda álszent manipuláció!
    Micsoda csapda!

    • Én is úgy kiszállnék időnként, eszembe jut hazafelé biciklizve hogy tovább kéne tekerni, el valahova. Mert ex szerint én értek mindenhez, ezért nekem könnyű. Ő viszi őket játszani, én meg lassan már csak házvezetőnő vagyok a gyerekek életében, meg őrmester. Azok meg nem jó fejek.

      • “nem tartja tiszteletben az anya kéréseit (a gyerek szimpátiájának elnyerése érdekében jó zsarut játszik az anya rovására, őrületes kupit csinálnak boldog hancúrozás közben, nem törődik a kötelességekkel, csak az örömmel” :Pontosan ez megy, bár az én férjem még pelenkázott is és rohant haza a sarjhoz, nem járt férfitársaságba, nőibe sem, csak egyszer, de nem kellett volna, Én vagyok az undok házvezetőnő, ráadásul azt sem dalolva, hanem morogva. Biciklizzünk el!

        • Ki írta (egyáltalán itt?) hogy a gyereke elég hamar meglátta, ki is mondta, hogy disznóság, hogy apa csak a jó dolgokat akarja vele csinálni, minden mást anyára hagy. Észreveszik, jó szemük van.

      • “Drágám, neked olyan könnyen megy ez, látod, én meg itt ügyetlenkedem.” Van, amikor félig szándékosan szabotálnak, hogy az ember ne bírja nézni, és kivegye a kezükből. Afféle önfeladásnak éreznék rendesen, a nőéhez hasonló eredménnyel csinálni az adott feladatot, valóságos függetlenségi nyilatkozat, hogy “leszarom, mit vár, én így csinálom”. Közben meg nem mi várjuk, hanem pl. szaros marad a gyerek vagy odaég az étel.

          • Ha az étel odaégése lesz csak a következmény, akkor igen, hagyom, hadd szenvedjen. De ha az van, hogy ahányszor a gyerek hosszútávú pszichikai érdekeit tartom szem előtt, és engedem, hogy apával játsszon, reggelizzen, fürödjön stb., annyiszor az a vége, hogy a gyerek beveri a fejét stb. (vagy “csak” olyat eszik, amit – akármiért is – nem szabad neki), akkor hamar elmegy a kedvem attól, hogy végignézzem, amíg végre a pasi is magára talál az adott munkafolyamatban, ha egyáltalán.

    • Én milyen ideges lettem hétvégén, hogy még a csirkecombot is hozzá vágtam.
      Mert hogy nem vagyok konyhatündér, mert nem töltök 1 órát azzal, hogy kitollazzam a csirkét, mert leszarom a pihéket, megsül, és nem vagyok hajlandó apró fokhagyma darabokat szeletelgetni fél órán keresztül. Mert kurvára nem ezzel, meg az állandó pakolással akarom tölteni a hétvégéket.
      Amiért képtelen felfogni, hogy mennyire ideg- és lélekölő az otthoni állandó kuli meló, szervezés, állandó agyalás, hogy most mi kell, mi van otthon.
      Hiába főz időnként, pár feladatot elvégez, a munka és az állandó szervezés nagyja rám hárul. Amiért pedig ölni tudnék, amikor nekem is sok a meló, egyéb feladatom és képtelen kérés, emlékeztető nélkül elvégezni azt a pár perces feladatot.
      A mi kaja? kérdésért ölni tudnék. Képtelen agyban az otthoni feladatokra is koncentrálni, mert neki milyen sok munkája van. Miközben fel sem tűnik neki, hogy éppen azt pofázom, hogy lóg a belem a rengeteg otthoni munkától és szét megy az agyam, hogy ezer felé kell koncentrálnom. Hogy mennyire kevesebbet bírnak?
      Azt hogy most olyan fázisban vagyok, hogy iszonyúan unom és ideggörcsöt kapok az otthon menedzselésétől, a házimunkától, a “szent családtól”.

      ” ó, istenem, olyan nehéz jó fejnek maradni, felszabadultnak, lazának, egész embernek, homlokránctalan.”
      Igen olyan körülmények között, amikor a másik nem is érti a problémádat, hogy valójában miatta vagy túlterhelt.
      Ha időközönként lelépek otthonról, jé érdekes sikerül!

      • Azt legalább elmondhatom, hogy nekem sosem adtak háztartástan tippeket, hogy ha szar is a kaja, megeszi, jó ízzel, és nem szól bele, mekkorára aprítsam – nem is érdekli, de nem is kritizál, de nem is mer, azt hiszem, mert meg is kapná. És nagyon sokat dolgozik, de hála az égnek, nem szól be, ha egy nap nincs kaja vagy nincs rend. De ez így lenne a normális, basszus, a negyedk bekezdés megint tűpontos, mert a kevés kivételben is működik a szocializáció.

        • A poén az, hogy nem várja el, hogy legyen kaja, csak időközönként kérdezi. A rendbe nem szól bele, mert nem is foglalkozik vele. 🙂 De ez szerintem mindenki kötelessége.
          Viszont kritizál, megjegyzést tesz és a legszomorúbb, hogy fel sem tűnik neki.

      • “A mi kaja? ”
        Amit bevásároltál, hazacipeltél, és megfőztél/-sütöttél, édesem. Meg ami után elmosogattál. Remélem, két napra főztél, mert holnap is az lesz.

  2. “a gyerekeket leggyakrabban a nők bántalmazzák”
    Mondjuk, hogy igen – részletezted épp eléggé. És akkor mi van? Attól a CSBE (jobban) rendben van?

      • Mitől, nem értem.
        Attól lesz jobb, ha a nők nem maradnak egyedül a “gyerek-projekttel”. Ami egyrészt baromi erősen társadalmi elvárás, másrészt, akármit dumálnak is a fütyizörejen, jellemzően NEM a nő egyszemélyes vágya a kapcsolaton belül sem.

    • Úgy gondolják, a nők által elkövetett gyerekbántalmazás is CSBE, és ne dumáljanak a nők, ez igazából csak valami feminista lobbieredmény, hogy ezt a tényt elhallgatják és a férfiakat vádolják az összes CSBE-elkövetéssel. Avagy: mindenki bántja a gyengébbet, ez már csak így van, ne háborogjanak, mert ők is. És: még a nagy anyaságot se csinálják rendesen, csak pofáznak, szenteskednek meg a pénzt várják.

        • A csúf statisztikák nagyon zavarják őket. Nem is igaz, mert ha beleszámítjuk a gyerekbántalmazás elkövetőit, akkor mindjárt szebb lehet az önképük. És ők persze nem bántalmazók, azok mindig mások.
          Szerintem épp ezért partnerkapcsolati erőszakról beszélni pontosabb.

  3. De aktuális ez most nekem, mert most rohadtul nem vagyok jófej, és tudom, hogy mi az oka. Pont az, amit leírtál az utolsó bekezdésben, ez a sok szar lélekölő müssen.

  4. és mennyivel másabb az élet a válás és a közös felügyelet óta. Mert a közös felügyelet csak azóta van, amióta a válás, együtt lakva még ez nem volt annyira fókuszban ugyebár.
    Persze azóta is csak én vágok körmöt és én tisztítok cipőt, de már röhögve teszem, mert van saját életem is, ami egy emberi lénynél nem elhanyagolható szempont.

      • nem volt gond vele ilyen szempontból, inkább az volt a nyomasztó, hogy folyamatosan ott lebegett: van valaki, akire talán számíthatsz, talán segít, talán megoldja, talán eszébejut, talán hazaér időben, ahogy ígérte.

        De most tiszták a határok, van -tól és -ig, és van oldd meg, ha a te idődbe esik, mert azt már az ő arca sem bírja el, hogy mondjuk én intézzem a gyümölcsnapot ha ő viszi aznap oviba.

        Mielőtt valaki félreértené: nem a válást propagálom, hanem a közös felelősségvállalást, hogy lehetőleg ne akkor merüljön már fel, amikor az egyik fél ráment idegileg, a kapcsolat romokban és már csak max. az anyós boldog.

        • Hát, akkor csak félig gyerek. Mert a megbízhatatlanság azért nem egy felnőtt tulajdonság. Meg a felelőtlenség sem.
          Bár valamiért van egy fura érzésem, hogy az ilyen “talánhazaéridőben” embert azért eléggé ki kell szolgálni, de persze ez általánosítás.

          • hát én nem tudom és nem akarom lehozni a mi sztorinkat a közhelyek szintjére, akkor sem, ha ettől mások számára érthetőbb lenne vagy legalábbis könnyebb megértést mutatni. Mindenki a legjobb tudása szerint bassza el az életét meg a kapcsolatait, mi nagyon kitettünk magunkért, ennyi. Nem muszáj feliratos dobozba rakni, nekem sincs rá igényem.

        • Közös felügyeletnél (nálunk is ez van abban a szerződésben, amit megtámad majd a bíróságon..) van tól-ig??, és számonkérhető? Mert pillanatnyilag azt állítja, neki joga van bármikor a gyerekekkel lenni, ellenben amikor neki KELLene (mert pl. nekem hétig van az értekeztletem minden második hétfőn este), neki akkor pont joga van programot szervezni. Ellenben ha mi békében vagyunk, akkor joga van odajönni (utolsó közös lakás.. igen, kérem a megosztást, és falazni fogok.. ha addig élek is, mert különben lassan tényleg már csak addig), és bekavarni, és tévét bekapcsolni, és egyáltalán? Mit jelent ez a közös felügyelet a valóságban?

          • Nálunk azt, hogy egyik héten nála vannak, másik héten nálam, és mindenki intézi a saját hetében a dolgokat. Na, nem zökkenő mentes, de alakul.. Sajnos közös lakásra nincs jó megoldás. A bíróság ilyet csak akkor ír le, ha a felek kérik, magától nem, ez még nem gyakorlat itthon. Mi kifejezetten így kértük, elég jól meg tudtuk beszélni a dolgokat szerencsére.

          • Ez az ember kibaszásra játszik, ez nem közös felügyelet, hanem packázás, melynek lényege, hogy nála legyen a kontroll, neked meg rossz legyen. Aki nem vállal komoly részt, nem értem, miért akar közös felügyeletet.

  5. Most éppen az dühít, hogy miután sose foglalkoztatták az apját a fiam iskolai ügyei sem a fejlesztésével nem törődött tul sokat, csak ami neki is érdeke volt azt tette a gyerekért, erre most hogy a fiu pofázni kezdett mert serdülő lett jön az apja a kritikákkal az elvárásokkal.
    Nem az a lényeg mi van a gyerekkel, mire van szüksége a jó előmenetel érdekében,hanem hogy érvényesítse az apai szigort ,veszélyben érezvén a tekintélyét amire ugyan nem szolgált rá a gyerek nevelése terén.

    Persze én semmiképp nem vagyok jófej, mert már kicsi kora óta én voltam az aki kényszerítettem a napi feladatok elvégzésére ,bár háborgott a lelkem a sok óvodai,iskolai elvárással szemben.

      • Na ne… ugyanilyen buta ösztönlényként nevelt az egyetemet végzett apám is. És a mai napig az az elmélete, hogy a nagyobb elnyomja a kisebbet. Na most verjem pofán 70 évesen? Költői kérdés, számomra felfoghatatlan ez a primitivizmus. Még családon kívül is.

      • Ja, nálunk is ugyanez. Azért lettem rendes ember és nem vagyok börtönben, mert ő jó munkát végzett…. Mondanom sem kell, hogy tőle csak a terror jött, anyám foglalkozott velünk napi 24 órában.

        • Azt hittem,hogy ez csak nálunk jellemző 🙂
          Apám mondta: nem tudom, mi történt ezzel a ” gyerekkel”.50 (!) éves koráig olyan szófogadó volt,most meg….mindenben más a véleménye 😀
          Exem az 1. gyerek születése után:
          -A lányokat az anyjuknak kell nevelni.
          Ok.
          2. után:
          -Ez is lány,tehát az anyja nevelje.
          Ok.
          3.után,amikor fiam született:
          -Eddig is te nevelted,te tudod,hogyan kell. Hm…
          Gyerekbántalmazás:
          Gyermekem fenekére csaptam kiskorában,ha éppen olyan dolgot tett,amivel nem értettem egyet.Ez természetesen csak ritkán fordult elő. Felnőtt korában beszélgettünk erről és kiderült, ő súlyos bántalmazásnak érezte. Azóta is bánt a dolog.
          😦

          • És olyan durva, hogy hiába utáltam az apám agresszióit, mélyen bennem van és a saját gyerekemnél néha előjön,hogy hasonlóan cselekszem mint anno apám, mondjuk csak akkor mikor már végkimerültség határán vagyok és nem állandóan ahogy ő, persze ez nem mentség, és mégis itt jön be a mindent a nőre rányomni…
            Mostanában hogy 70 felé közelít ő is, egyre inkább csak verbálisan tud bántani,ami már nem érint meg tőle mert nem függök már tőle. Viszont annyira belém ivódott, a személyem része hogy ha más, idegen, bárki durván szól rögtön bújok vissza a csigaházba, pedig adott esetben nincs ráhatása az életemre. Nagyon durva, el kéne mennem terápiába ezzel

            • Zoe,
              sajnalom hogy nehez neked es neha a gyereken vezeted le.
              tudod, igy hogy mar felnottem megertem a szuleimet es sajnalom is, de az akkori szarsagaik sokkal kevesbe lennenek mergezoek ha nem halmoznak ra azzal hogy meg ma is ugy gondoljak hogy minden de minden jogos volt es ok (voltak/most is) a letezo legjobb szulok…
              nem beismerni, a gyerektol (eletkoranak megfeleloen, egy mondattal es minden drama nelkul) nem elnezest kerni csak hozzaad a lelki sebekhez mindket oldalon, szerintem.
              egy bocsanatkeres meg azonnal elkezdi gyogyitani a sebeket mindket oldalon.
              ennyire egyszerunek latom en.
              ez nem felmentes, csak karenyhites, ha mar megesett a baj, minek meg egy lapattal ratenni.

              • Igen. Ha a szülő nem abszolút autoriter tekintély, aki önigazol, addig variál, míg jogos lesz az erőszak, hanem olyasvalaki, aki hol így, hol úgy, mert ember, és néha hibázik, kijön a sodrából, megbánja, az sokkal elfogadhatóbb. De a bocsánatot soha nem kérők épp ezt a stabil, istenség-szerű szülői identitást féltik. Félnek attól, hogy nem volt igazuk, és akkor mi lesz. Az ő szüleiknek mindig igazuk volt, nem volt gyengeség meg bocsánatkérés, és lám, belőlük is ember lett… ööö.

            • Ugyanez, szinte szó szerint. Nagyapámmal vagyok én így. Az volt a program, hogy nem hibázhatsz. Én is belemegyek a fiammal kapcsolatban ilyenekbe, szerencsétlen gyerek meg nem érti, mit rontott el. És, igen: túlterheltek vagyunk, semmi idő nem jut magunkra, mikor kipihenhetnénk néha a saját gyerekeinket. Háromszor futottam neki a terápiának. Pszichodráma, pszichológus, gyerekpszichológus. Valahogy sose jutottam el odáig, hogy ez feloldódjon. Vannak még körök.

          • Ezek a kijelentések: A lányokat az anyjuknak kell nevelni.
            Valahogy mindig kitalálnak ilyen életbölcsességeket, hogy ne rajtuk legyen a felelősség.

        • Azon gondolkodom az általatok elírt nagyszerű apák kapcsán, hogy vajon nagyon meg vannak lepődve, ha az ajtót s nyitjátok esetleg rájuk? Vagy akkor ti vagytok a szemét hálátlanok? De hát ki nevelt benneteket azzá? Ja, az az anyátok volt biztos.

          • Olyan jó itt ez a közösség…Oly sok mindenről megvan a véleményetek. De még mindig nem mondtátok el, szerintetek mi a jobb megoldás:
            1. Lemondani a gyerektartásról és reménykedni abban, hogy a továbbiakban nem fog háborgatni. Ugyanakkor rettegni attól, meddig lesz elég kettőnknek a jövedelmem.
            2. Nem mondok le a gyerektartásról, nekünk ad igazat a bíró. Lelkiismeretfurdalással élni tovább, hogy arra kényszerítettem a gyerekemet,hogy tartsa a kapcsolatot az apjával, mert egyébként elveszik a gyerektartást.
            Mi a jó megoldás? Van egyáltalán?

            • Nagyon durva az új szabályozás, nő- és gyerekbüntető.
              Mekkora a gyerek?
              A gyerektartás JÁR, és nem neked, hanem a szülői felelősség miatt. Én nem mondanék le róla.
              Általában az elején félelmetesek a dolgok, nem marad minden így, mint most, amikor oly fenyegető és forrong.

            • “Oly sok mindenről megvan a véleményetek.”
              Hm, ezt inkább megrovásnak értelmezem. Még jogos is. Mert nyilván tapasztalat mondatta, de a konkrét helyzetben akkor is csak tipp volt.
              A kérdésre: a gyerektartás nem a kapcsolattartástól függ. Gyerektartást fizetni kell és kész. Láthatást is biztosítani kell, hacsak a bíróság máshogy nem dönt, gyakorlatilag eltilthatja az apát. DE! láthatás akadályozására hivatkozva sem tarthatja vissza a gyerektartást, csak gyámhatósághoz/bírósághoz (nem tudom pontosan) fordulhat, hogy kötelezzen a láthatás biztosítására. Mondjuk az eltiltást meg kell indokolni alaposan. Pl. azzal, hogy már x éve nem is látta a gyereket. Pl. azzal, hogy ha nem akar anyagilag részt venni a gyereknevelésben, hogy lenne hihető, hogy szeretetből akarja látni. Nem tudom, ez jogi kérdés is nyilván, meg fogalmam sincs, mi a szitu nálatok.

            • Kis kiegészítés,hogy érthetőbbé váljon a mondandom.
              Évanak: egyetemista gyerekről van szó, nemrég kezdte el az egyetemet és azért jár önköltségesre,mert a közelünkben csak ezen indították az általa áhított szakot.
              blaci: nagyon kedvelem a hozzászólásaidat,még ha nem is ez jött le a hozzászólásomból.
              De! “…a gyerektartás nem a kapcsolattartástól függ”
              Sajnos újabban igen. Megjelent egy új törvény, mely szerint ha “méltatlan a gyerek rá,akkor a szülő nem köteles fizetni”.
              Ezt próbálja meglovagolni.Méltatlannak tartja,mert nem tartja vele a kapcsolatot.
              Készülünk a tárgyalásra.De még mindig nem tudom,jót teszek-e a gyerekkel,ha elcipelem a bíróságra…A bíró őt is meg akarja hallgatni. Én pedig féltem, nem szívesen teszem ki ennek…
              Azt hiszem, Évának igaza van, nem szabad lemondani róla,de lelkiismeretfurdalásom van,mindig az jut eszembe:rossz anya vagyok. 😦
              Lehet,hogy nem fogalmaztam elég világosan,ezt nézzétek el nekem,nem szoktam hozzá az íráshoz. 🙂

              • Na, akkor a másik verzió volt a megoldás 😉 Köszönöm.
                Ettől függetlenül tényleg hajlamom van általános tapasztalataimat egyedi esetekre is ráhúzni. Nem kellene.
                A méltatlanság tényleg igaz, erre nem gondoltam, meg persze arra sem figyeltem, hogy egyetemista. Ebben az esetben a nem tartja a kapcsolatot tényleg lehet ürügy, de azért biztos meg lehet indokolni. Ellenben azt nem értem, hogy miért viselne meg annyira egy egyetemistát egy ilyen tárgyalás. Persze biztos nem is tartozik rám.
                Miért lennél rossz anya? Mert nem az APJA érdekét hagyod érvényesülni?

            • Semmi, de semmi köze _jogilag_ a gyerektartásnak és a kapcsolattartásnak. Semmilyen irányban. Minden különélő szülő fejében persze van összefüggés, de azt így sem, úgy sem tudod befolyásolni, és az biztos, hogy amiatt nem érdemes, sőt szerintem egyenesen káros lemondani a gyerektartásról.

            • baba! A gyerektartás nem a láthatás fejében jár, ez marha nagy tévhit!! A gyerektartás jár, a láthatást lehet korlátozottan kérni. A párom exe pl. a láthatási perben a mai gyakorlatnál is kevesebb láthatást simán kialkudott, meg se rezzent a bíró, a csaj ügyvédje diktálta, és mivel apa örült, hogy egy év után végre látja a gyerekét, nem mert ellentmondani. Szerintem nagyon anyapártiak a bírók többsége. De a határozatban leírt láthatást be kell tartani.

              • Fabula! Nem a láthatásról van szó (azt egyáltalán nem igényli az apuka), hanem a kapcsolattartásról.
                Azért perel bennünket (vagyis engem), mert a gyermekünk nem érdemli meg,hogy kapja a gyerektartást.Nem telefonál,nem hívja az apját és nem veszi fel az általa már régen nem használt telefont.
                Sanos megjelent egy új törvény, ami adja alá a lovat:
                http://www.origo.hu/jog/lakossagi/20140930-jelentos-valtozasok-a-gyermektartasi-dij-szabalyozasaban.html
                “A szülő nem köteles nagykorú, továbbtanuló gyermekét eltartani, ha a gyermek a tartásra érdemtelen… A nagykorú gyermek érdemtelen a tartásra akkor is, ha a tartásra kötelezettel kellő indok nélkül nem tart kapcsolatot.”
                blaci: Miért vagyok rossz anya? Hát azért,mert rákényszerítem a gyereket arra, hogy találkozzon az apjával,holott tudom,hogy ez neki mekkora feszültséget jelent és nem szeretné. Meg még: Ha úgy dönt a bíró,hogy kapjuk továbbra a gyerektartást,de cserébe rendszeresen szóba kell állnia az apjával, akkor ez megint miattam van.
                Vagy ezt már üldözési mániának hívják? 🙂

                • Nem, ez nem üldözési mánia. Ez mások szemétségéért önmagad vádlása. Apa szemétkedik, te tehetsz róla, Ne már! Ha nem ragaszkodnál a gyerektartáshoz, meg azért vádolnád magad, hogy “lemondtál” róla.

          • Én idén szakítottam meg vele minden kapcsolatot. Nem tudtam már többé úgy tenni, ha minden rendben lett volna és azok a dolgok nem történtek volna meg. És nem, nem érti. A büszkeségét sérti nagyon, minden vagyok csak szent nem. Biztos telebeszélték a fejemet… Néhányszor próbáltam vele megbeszélni, de mindig veszekedésbe fulladt, egyszerűen nem lehet vele beszélni, süket arra amit mondani próbálunk, igaza csak neki lehet, én ne mondjam már, meg az nem is úgy volt, minek találok ki ilyeneket… Mostanra már kevésbé zaklat fel ha eszembe jut, de azt hiszem az általa okozott sebeket egy életen át hordom.

            • Van egy határ, ami után már nem lehet, nincs értelme próbálkozni. Megszakítottad, jól tetted. Persze nyilván nem könnyű. Hogy begyógyulnak-e? Hát van, ami csak enyhül, biztos.

        • Ez is ismerős. Talán 19 éves lehettem mikor apám kifejtette, hogy sajnos nálam elhanyagolta a fegyelmezést kiskoromban ezért lettem ilyen, bezzeg a húgom, őt megbüntette ha kellett, ezért ő jótanuló lett és engedelmes. Pedig szegény húgom, csak konfliktuskerülő de nagyon, azt se miatta, szerintem a merev, poroszos általános iskola miatt ahova járt.
          Végig ezt hallgathattam tőle, hogy a húgom jólnevelt, engedelmes és házias, amikor én vezettem egyedül a háztartást már 12 éves korom előtt, míg ők nyaraltak vagy külföldön dolgoztak, vagy itthon voltak, de csak vasárnap délután láttuk őket. Ezek után megkaptam, hogy én lusta vagyok, mert nem dobok el mindent azonnal és nem rohanok, hogyha kér tőlem valamit.
          Ja és nincs akaraterőm se, ezért voltam depressziós, meg ezért hintázok ültemben meg matatok, nem ám azért mert Asperger szindrómás vagyok, az egyébként is olyan modern baromság mint az allergia és a diszlexia, az ő idejében ilyen még nem volt csak rosszul nevelt gyerekek. Ne stimmeljek (aspikra jellemző mozgások) ez a gyenge jellem jele, ha akarnék tudnék szép nyugodtan ülni, ki van zárva, hogy ez az én specifikus testbeszédem, úgy viselkedjek, ahogy ő azt előírja.

          • Ahogy olvaslak ugy gondolom nekem is lehet hogy megvan ez a szindrómám és a fiamnak is, de a kutya se foglalkozik ezzel nálunk.
            A fiamat iskolakezdéskor elvittem a pszihológushoz. Egy indiai stresszoldo tablettat adtak neki : Mentat.

            • Szerintem, ha gyanús akkor olvass utána. Fiúknál könnyebb diagnosztizálni, ezért az Asperger-szindrómás nők sokszor úgy élik le az életüket, hogy nem tudják mi okozta a nehézségeiket vagy mások miért tartják furának őket.

              Meg mivel a lányokat alkalmazkodásra nevelik, ezért ők kevésbé feltűnően viselkednek másképp, illetve náluk néha “jólneveltségnek” tűnik a szociális szorongás. (Ül félénken egyedül és nem pofázik bele mások dolgaiba, ez a klasszikus helyes női viselkedés.)

  6. Hát ja. És ha meg van fejelve az anyát származási családjában bántalmazó szülővel is, akkor még a mintát is hozza, elég nehéz levetkőzni. Mikor fogják észrevenni az apák, hogy kutya kötelességük kivenni a részüket a gyereknevelésből, ott meg aztán pláne, ahol anya is ugyanúgy dolgozik, és még pénzpóráz sincsen? Az én férjemnek nincs olyan sok erénye, de ezt az egyet nagyon becsülöm benne, hogy kábé ugyanannyi időt tölt a gyerekekkel, mint én.

  7. Hétvégén ismerősömmel kávéztam. Bedobta, hogy a párja – 30 éves pasas – nyitott lenne babára. Úgy, hogy hat éve járnak, de nem laknak együtt. Mert anyuéknák kényelmesebb, és úgy a jó, ahogy anyu csinál mindent (WTF?) Ránéztem a csajra, és megkérdeztem tőle, tudod-e hogy könnyen a nyakadba szakadhat ez az egész de cuki lenne ha volna egy babánk sztori? Készen állsz erre 24 évesen? Elhiszed az ajánlkozást, mindenben segít? Mi lesz,ha nem váltja be, mert belezökken a sztereotípiába, a baba legyen csak anyuval, apu meg talicskán tolja a haza a pénzt és büszkén feszít azon a fotón, amiről te is írtál itt?

    Mondjuk közöm az nem sok hozzá, milyen alapon ugatok bele más életébe a partvonalról, tiszteletlenség.

  8. Első reakcióm az ellenérzés volt (mert a mi kapcsolatunkban nem így van – nem így lesz).
    DE… Számoltam és nagyon így van minden. Mi is ebben nőttünk fel.
    Apám a minimumot tette bele a közösbe. Mert ő vitte haza a több pénzt. Mert ezt látta. Anyám a családnak élt – biorobotként. Apámnál sokkal inkább a saját kényelméről szólt a dolog. Csodálkozom, hogy anyum nem zakkant meg.
    Azon nem, hogy a fejlett országokban nem szülnek a nők. Ebben nagyon benne van a patriarchális (primitív) társadalmunk keze.

  9. +Anya elárasztása feladatokkal,majd számonkérés,éles kritika.
    +Anya cserbenhagyása napi szinten,amikor létfontosságú lenne a segítség.
    +Anya ellenében jó zsaru–nagyon igaz.
    Miért is e hatalmi harc,amikor sokkal építőbb lenne ,ha legalább élni hagyná,ha már segítségre nem futja.

  10. Sziasztok! Mi van akkor ha a gyerek nem akar az apjával lenni? Mert fél töle, nem szereti? Kényszeriteni lehet egy gyereket erre? Hisz ez embertelen….
    Mi most egyedül vagyunk kicsi fiammal egy hétig, apa külföldön van. Még öt éves sincs és azt mondja jobb lenne, ha nem jönne haza többet. Ez engem ledöbbent.
    Kérdezem miert: hát mer folyton veszekszik veled meg velem.
    Pedig most kell kilépni,amig még csak bokáig ér a szar. Èszrevettem, hogy a belsö fesz´ltség következtében rákiabálok a gyerekre, amit eddig nem tettem. Ez nekem Mérföldköves Figyelmeztetö! Nehogy már ö igya meg a levét,hogy szülei nem müködnek mint nö és férfi.

    • A láthatás jogi gyakorlata sajnos nem a gyerek érdekeit szolgálja. Gyakorlatilag rákényszerítik az apját akkor is, ha nem akarja. Hivatalos szerv nem segít semmiben, nagy elszántsággal is nehéz a gyerek érdekeit képviselni, mert szankcionálnak, nehezítenek, lassítanak és nem hisznek el semmit. Pokoli.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s