nem jön ki a lakásból

Ma azokra gondolok, akik falak között élnek.

Nyáron sokat voltam itthon, macerás volt nekiindulni a gyerekekkel, vég nélküli szövegeken dolgoztam, meg eléggé magam alatt is voltam. Most meg jövök-megyek, élvezem az erdőt, a várost, programokat csinálunk. Nem vitatkozom a bringásokkal (még mindig csak busz jár, csütörtöktől lesz fogas), föltekerek az oviig huszonnyolc perc alatt.

Nagyon könnyű ám belesüppedni. Telnek a napok, végül is jól vagyunk mi itt… begolyózás a vége. Nem arról van szó, hogy szarul vagyok, motiválatlan, nem megyek sehová, hanem a csak-itthonlét maga torzítja abszurddá a világot.

No de én azért elmehettem volna, meg mentem is. Egyszer volt egyben négy nap, hogy nem. Az valami egészen abszurd volt. Pedig itt csak a teraszon teregetek, csak az ablakon nézek ki, életet és suhogást látok.

Azokra gondolok, akik addig jártak ki, amíg élt a kutya.

Akik félnek kijönni, mert rossz a látásuk. Mert fenyegetettségként élik meg az utcát.

Mert nehezen mozognak. Mert félnek, hogy senki nem segít, és megint átélik, amit a múltkor.

Vagy agora-, netán szociofóbiások, pánikbetegek (Sofi Oksanen: Baby Jane, nagyon szép regény), erőszaktúlélők.

Vagy üvegcsontjuk van.

Vagy az arcukból kinőtt az iszonyat.

Vagy nem tudják tartani a vizeletüket.

Vagy nincs aki kivigye őket.

Esetleg leszoktak a kijárásról teljesen. Lassan, évek alatt szűkült ekkorára a létezés. Vagy gyász, depresszió miatt van már csak bent világ.

Nincs nekem már olyan ruhám. Itthonra jó lesz ez is.

Először a kalandok váltak lehetetlenné, a spontán ottragadás valahol, ezeket a család darálta be. Aztán a munkába járás is elmúlt, később a rendszeres hobbi, ismerősök látogatása szűnt meg, aztán elfogytak, kihaltak az ismerősök. Végül azok a rutinok, amelyek oly sok nyugdíjas életének adnak keretet: posta, patika, hentes, lottó, körzeti, Kis listák, rítusok. Egyre merevebb, egyre esszenciálisabb teendők, egyre kevesebb öröm, egyre több botorka, elveszített csekkszelvény. Fogy a fény. Egyre több tévé.

(“Milyen teát kérsz? Borsmenta van” — Molnár Piroska kérdi az otthon ülő férjtől, Benedek Miklóstól Pálffi György új, Szabadesés című filmjében. “Nem szeretem.” — “Csak az van.” — “Akkor borsmentát.”)

A fotel a főváros, a bútorok már megyék, a lift távoli gyarmat. Posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Az önkormányzat segít: házhoz hozza az ebédet, a gyógyszert a szociális gondozó…

Hányan élnek így?

Milyen lehet, hogy ami kint van, félelmetes? Milyen lehet, hogy nincs mit várni már, és elég a bent? Nemhogy elég: semmi más nincs, csak a bent. Mivé torzul így a világ?

És miért van tele az amszterdami, koppenhágai, grazi utca mindenféle emberrel: kerekes székessel, végtaghiányossal, heges bőrűvel?

65 thoughts on “nem jön ki a lakásból

  1. Legnagyobb mumusom, hogy elég két-három nap itthon, és újra itt vagyok. Szoktam néha mondani a kollégáimnak, hogy nekem a munkába járás terápia, pszichológiai szükséglet (nem lenne muszáj egyébként, dolgozhatnék itthonról is). Valami eltörött bennem az autista fiammal itthon töltött évek alatt… Nem akarok visszamenni.
    Nagyon jól leírtad, görcsbe szorult a gyomrom olvasás közben.

  2. Volt egy ilyen időszak az életemben.
    Érettségi után nem vettek fel a biztosnak vélt egyetemre, hoppon maradtam otthon – hirtelen az addig támogató családi közeg rájött, hogy ideje orrom alá dörgölni, miért nem tanultam többet, jobban, közben a perfekcionalista énem épp segítség nélkül is összeroppant. Elzavartak beiratkozni OKJ-ra, de annyira gyűlöltem a világot és benne elsősorban magamat, hogy szó szerint képtelen voltam kilépni az ajtón. Nem mentem el boltba. Nem mertem kimenni az udvarra, vagy kirakni a kukát a ház elé. Amikor télen hosszas veszekedés után kicsámborogtam havat lapátolni, azt egy kiló sminkkel és az arcom elé tekert sállal kiviteleztem. Hiszen borzalmas, szégyenletes, haszontalan, hovatovább már elhanyagolt is vagyok – ha rám néz valaki, megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek…

    “Kis párafoltot fújok az ablaküvegre,
    ahogy hidegének döntöm a homlokom.
    Kint koppan az eső a cserepek hátán,
    és lecsordogál a falakon.
    … Befelé figyelek, kint szitáló zaj van,
    csak itt bent mind biztos és átlátható,
    csak itt bent tudom, hogy mit hol találok,
    minek hol a helye, mi hova való;
    kint hatalmas minden, az utcák, a házak,
    az emberek jönnek – százaik, ezreik…
    Honnan tudjam, én melyikük vagyok?
    És ahogy a nyílt ég fölém terpeszkedik,
    lehet kárörvendő fekete vagy gúnyos azúr:
    alatta olyan kis aprócska vagyok,
    de hogy is lehetek itt ilyen aprócska,
    ha odabent én voltam a legnagyobb?”

    Munkát kerestem, de valójában rettegtem tőle, szóval csak ürügy szintjén küldtem el egy-két önéletrajzot, hogy ne piszkáljanak már annyit otthon. Amire lehet, hogy felvettek volna, biztos ami ziher, el se küldtem a jelentkezésemet.
    Augusztustól januárig tartott, hogy a családom megértse, itt már valami komolyabbról van szó mint kései kamaszlustaságról. Pszichológushoz küldtek, akinek dedós szinten kellett magyaráznia nekem hónapokba váltó hetekig, hogy bizony-bizony, az is értékes ember, aki téved meg hibázik, sőt.

    Ma jól vagyok. OKJ-t végeztem, kiváló eredménnyel, újra vannak közelebbi ismerőseim (csaknem barátaim, talán?), továbbtanulok, dolgozok, tanulom szeretni magam, és kezdem átélni, hogy van miért.
    De MOST is a torkomban érzem azt, amikor a négy fal körbeszorítja a világomat. A szégyent, a dühöt, a pánikot, ami a padlóhoz szegez. Introvertáltként szükségem van néha az otthonom magányára, és a mai napig elfog a félsz – mikor billenek át újra?
    Meddig vagyok elég erős, hogy leküzdjem?
    És ha mégis megtörténik, most is fél évig tart, míg valaki észreveszi, hogy baj van, és kinyúl felém?
    És majd üldögélek a sötétben, kint szakad az eső, és napi öt kávét iszom, és semmit nem eszem, és nem engedem be a postást, és azt hazudom, hogy nem jött, és mindig lekapcsolom a villanyt, és a sötétben ülök, és csak a monitor világít, és örökké csend van, és várom a segítséget, de kulcsra zárom az ajtót. És nem nyitom ki soha. És csend van. És sötét.

    Sajnálom a kifakadást.
    Szíven talált a bejegyzésed nagyon.

    • Engem meg a kommented talált szíven! Most fogtam fel, a te írásod kapcsán, hogy a bejegyzés sem áll tőlem olyan távol, mint szerettem volna, Mennyire ismerős ez az érzés, hogy “És nem nyitom ki soha. És csend van. És sötét.”
      Csak nálam sosem öltött olyan méreteket, hogy a környezetem észrevette volna, így én is a szőnyeg alá tudtam söpörni,

  3. A kedvesen látom ezt. Huszonöt éve otthonról dolgozik, néha kell mennie ügyfélhez, barátja csak egy-kettő, azokkal is inkább virtuálisan tartja a kapcsolatot. Rengeteget túrázott, biciklizett mindig, de azt is egyedül. Nemrég lagziban voltunk, az ő rokonságával, szenvedett. (Én élveztem, bár rajta kívül senkit sem ismertem.) Azt viszont naponta elmondja, hogy mennyire jó, hogy itt vagyok, és milyen szar volt neki tök egyedül sok éven át. És hát ugye most miattam elég gyakran vannak szállóvendégeink – a lányaim -, annak kifejezetten örül, készül rá, visz minket ide-oda, beszélget. De szerintem simán ellenne fél évig úgy, hogy ki se teszi a lábát a lakásból. Csak nem hagyom.

    • Megkérdezhetem, hogyan ismerkedtetek össze? Mert így nehéz lehetett elcsípni egy olyan ritka alkalmat, amikor kiment a lakásból:-)

      • Internetes társkereső 😀
        Eljött elém a vasútállomásra első alkalommal, utána már villamosoztam, hogy ne zökkentsem ki a komfortzónájából.
        Amúgy tényleg sokat vagyunk kinn, hegyen-völgyön, kettesben. Valamennyire hatással lehetek rá, mert jövő nyárra elkezdtünk szervezni egy túrázós-bográcsozós-sokemberes nyaralást, és a kedves indíttatására.

  4. Éltem hasonlóan egy ideig, néha még most is kísért. Akkoriban még se internet, se vonalas telefon se, semmi, pici gyerek, először csak nem tudtam egyedül fel-le cipelni a mélykocsit a sokadik emeletre – a liftbe nem fért be, aztán eltűnt a lakáskulcs is, aztán már postám se volt. Egy idő után a védőnőnek tűnt fel hogy nem vagyunk sehol,hiába küldi a kötelező oltásra a meghívót, kijött, de kulcs híján nem tudtam beengedni. Találgatni lehet, hogy kit vettek elő. Nem azt, aki elvette a kulcsomat. Borzasztó volt megélni, hogy teljesen mástól függök, ha napokig nem jött haza, akkor napokig nem volt mit enni. És gyakran volt ilyen. A rémképem a tűz volt, hogy bennégünk. Aztán se volt egyszerű, de akkor boldog voltam azzal, hogy kijuthatok. Persze ez egy teljesen más helyzet, de bennem most ezt tépte fel. Lehet, nem kellett volna megírnom, de nagyon kikívánkozott. Köszönöm, hogy meghallgattátok. Elnézést, ha kusza lett.

    • Jó hogy leírtad. Jól értettem: a férjed/társad elvette tőled a lakáskulcsot és fogságban tartott téged és egy csecsemőt, mint egy rabot!? Már nem?? Nekem szerencsém volt, én csak napokat töltöttem így fogságban babával, bár kulcsom volt, csak épp külföldön voltunk, a kisbabám meg még anyakönyvi kivonat, illetve útlevél nélkül.

      • Igen, jól értetted.Ha nincs a kötelező oltás, amin nem jelentem meg a gyerekkel, akkor senkinek nem tűnt volna fel a dolog. Senki nem hitte el, hogy mi is történt. Hiszen olyan jó ember, miiiindenkii szeretiiii. Már nem. Több mint húsz éve volt. De még nyolc évig váltunk.

        • Iszonyat még belegondolni is! És még 8 évig váltatok! És a gyerekkel zsarolt és te meg féltél és féltetted a gyereket tőle? És a gyámügy meg neked előírt, megszabott. Én azt tapasztaltam meg a gyámügyön és a bíróságon, hogy a valóságban az anyának kötelességei, az apának meg jogai vannak. Most olvasom a Rendszerbe zárvát, amit Éva belinkelt. Én ezt a kettős mércét nem bírom lenyelni!

    • Tita, ezt csak most olvastam, borzalmas!
      Én sem értem a 8 év válást, meg hogy mi ezen a eldöntendő. Egyébként van olyan is jogailag, hogy “személyi szabadság korlátozása”. (Ezt nem neked mondom, hanem azoknak, akik téged vettek volna elő.)

  5. Érdekes ez, az embernek azért szüksége van többféle ingerre, a bezártság ennek nagy részét lehetetlenné teszi. A nagyanyám kb 20 évig élt így, csak nagyon ritkán ment ki a lakásból, boltban, postán például nem volt sosem. Pszichiátriai és neurológiai gondjai voltak egy fiatalkori baleset miatt. Rettentő nehéz vele olykor.
    Az ő tágabb családjában egyébként még két olyan nő volt, akik nem dolgoztak és nem is jártak ki a lakásból.

  6. Otthon, falun a nyugdíjasoknak ilyen szempontból könnyebb – ott a kert, az udvar, sokaknak a szőlőhegy, ahova ki lehet menni, dolgozgatni, a szomszédokkal beszélgetni, vagy eljárnak templomba, az is egy alkalom, hogy kimozduljanak, beszélgessenek egyet. Ha nem is egy nagy távolság, de legalább testmozgás, öröm. A város stresszesebb, félelmetesebb, nehezebben indul neki az ember – még én is érzem, pedig már 15 éve itt élek, és a mi városunk azért még nem is egy Pest.

    Ugyan nem vagyok nyugdíjas, de nekem is volt bezárkózós otthonlévős időszakom, sőt nem is időszakom, én természetemtől fogva ilyen típus vagyok. Otthonülős a természetem, bár ez nem azt jelenti, hogy nem élvezem az utazós, kimozdulós programokat, főleg, ha jó a társaság, de nagyon nehezen indulok el, extra löket kell hozzá. És minél több időt töltök otthon, annál erősebb kell legyen az impulzus, mert hajlamos vagyok befordulni. Sokáig azt hittem, hogy jó lenne nekem, ha otthonról dolgoznék -. dolgoztam is így jó pár évig. Szerettem is, jó volt munkálkodni a magam kis környezetében, és nekem nagyon megy, hogy a magam főnöke legyek, magam osszam be a feladatokat, tervezzem a napomat. Idővel azonban azt vettem észre, hogy ez nincs rám jó hatással, egyre zárkózottabb lettem, egyre nehezebbnek éreztem, ha el kellett mennem valahova, akár ügyet intézni, akár boltba, de volt, hogy az is nehezemre esett, ha csak a szemetet kellett levinni. Sokszor napokig nem mozdultam ki a házból. Hozzájárult mindehhez az is, hogy itt a városban nem igazán vannak barátaim, nincs olyan társaságom, akikkel programot csinálhatnék, nekem ehhez minimum Pestre kell utaznom. A férjem egész nap dolgozik, a családom is távol él, a legtöbb szerettemmel csak neten tartom a kapcsolatot, és hiába a napi több órás csetelések, az mégsem olyan, mintha elmennénk valahova együtt és csinálnánk valamit… Többek között azért is kezdtem konditerembe járni öt évvel ezelőtt – holott otthon is tornáztam mindig – , hogy legalább annyi időt kénytelen legyek máshol, másokkal tölteni. Félállásban, esténként dolgoztam az otthonomon kívül is, és ez általában mindig jót tett, de kevés volt.

    Egyre rosszabbul éreztem magam, sokat voltam egyedül, de egyre inkább féltem kimozdulni, nem volt kedvem semmi programhoz, idegesnek éreztem magam az utcán, és ez felerősítette a depresszióra való hajlamomat is – a magányban minden gondolat, minden érzés, hangulat felerősödik, mert nincs kivel megosztani, az ember egyre többet néz magába, a sötétségbe, és ugye a sötétség előbb-utóbb visszanéz… Tavaly, amikor úgy alakult az életem, hogy két nem otthoni munkahelyem is lett, ugyan ott volt bennem a félelem, hogy jajj, mi lesz velem, ugyanakkor minden ízemmel éreztem, hogy igen, kell ez, jót fog tenni – és így is lett. Nagyon nehéz, fárasztó, dolgos évem volt, de jól esett, hogy sokat voltam emberek között, sok új feladatot kaptam, és sikerrel vettem az akadályokat, az önbizalmam is megnőtt. Idén már egy helyen dolgozom, napi nyolctól négyig, és egyelőre úgy tűnik, ez is bejön – szeretek bejárni a munkahelyemre, rendes kollégáim vannak, akikkel jó együtt dolgozni, és bár sok a meló, mégis csak úgy repül az idő. Most egy időre jegelem azt a törekvést, hogy otthonról dolgozzak, de nem zárom ki, hogy esetleg a későbbiekben legyen még ilyen, akkor viszont komolyan oda kell figyelnem rá, hogy ne eredményezzen depressziót és elzárkózást a világtól, mivel látszik, hogy a személyiségem hajlamos erre.

  7. Mintha a fogyatékkal élők a katakombákban élnének nálunk. Tavaly Amszterdamban az Apple-bolt előtt velünk parkolta le a bringáját egy Down-szindrómás srác, bementünk, mindketten végigpróbálgattuk, ami érdekelt, semmi különös. Jó érzés volt látni azt a srácot, ahogy közlekedik, teszi, ami érdekli és ebben a környezete sem talál semmi furcsát. Nálunk az Apple-boltban (vagy máshol) mit kezdenek az értelmi fogyatékosokkal? Ők azok, akiket még a saját környezetük is megbélyegzőnek gondol és ha szétnéztek a városban, akkor max. a negyvenes fiukat a mozgólépcsőn kézen fogva vezető hatvanas néniket láthatunk vagy el lehet menni persze a Baltazár Színház előadásaira – de egyébként hol vannak ők? Hol? Otthon. A szülő így kíméli a gyereket – és magát is.

    • Jelentem itt vagyok!:D Bár teljesen vak lévén nem annyit mozdulok ki, amennyit szeretnék, azért létezem, és velem együtt még sok életvidám, tevékeny fogyatékkal élő emberpróbál boldogulni az életben szülői segítség nélkül. Én magam nem tartozom a hiperfrankó vakok közé, vannak ugyanis félelmeim, amik a 8 év itthon lét miatt sajnos rámerősödtek, de kűzdök velük folyamatosan, és remélem, ha munkába állok végre, teljesen elmúlnak. Két gyermekem van, az egyik 4 a másik 8 éves. Két extrajófej kis fickó, és egy férjem, akinek én vagyok a harmadik gyereke. Nemigen tud mit kezdeni a vakságommal sajnos.
      Rengeteg előítélettel kell szembenézni nap mint nap, nehezen veszi be atársadalom , hogy mi tulképpen ugyanarra a sémára működünk, csak egy kicsit bonyolultabbak a hétköznapjaink. Vannak köztünk nagyon aktív, pörgős emberkék, viszik az életüket, nem süppednek bele az önsajnálatba. De sajnos tényleg ott az a réteg, akiket a szüleik nem tudnak elengedni,, vagy nincs is igényük arra, hogy önállóan éljenek. Őket nagyon sajnálom, mert rengeteg jó dologból maradnak ki. Bocsi, kicsit hosszú lett! 😀

    • Így a legkényelmesebb. Amit nem látunk az nincs. Fogyatékosok intézetbe, kurvák kuplerájba, hajléktalanok tudomisénhova, öregek se nagyon látsszanak, csúnya a ráncos bőr.

    • Van ismerősöm, a tesója downos, egyedül bringázik a környéken, jön-megy, sok barátja van. Múltkor összetörte magát, több óráig feküdt a vérében, mire valaki segítséget hívott. Elég forgalmas helyen történt. Ez nagyon gáz.

  8. Erős az élmény, mert most jöttünk haza egy társasutazásról a fiammal. Ő értelmi fogyatékos felnőtt és bármennyire bátor szoktam lenni, most nagyon aggasztott, hogy milyen lesz ennyi ideig összezárva lenni ismeretlen emberekkel. Lesznek olyan pillantások, amik kódolhatóak úgy, hogy “ezt meg minek kellett idehozni?” A saját apja mondogatta kétkedve, hogy kíváncsi lesz, mennyi ragad meg az útból. Nos, rengeteg. Más elemek és másképpen, mint egy átlagos turista esetében, de hatalmas élmény volt nekünk – és a csoportnak is, akik maguk is meglepődtek azon, hogy megkedvelték egymást.

    • És milyen jó érzés, amikor képes lettél megszeretni/megkedvelni vkit, akit az első pillanatban a nemszeretem-skatulyába tettél be. Szerintem az a jó érzés a jutalom azért, hogy hajlandó voltál energiát belefektetni/ esélyt adni/ a szívedet megnyitni. Olyan megkönnyebbülés, vagy elégedettség érzés.

  9. Régebben féltem attól, mi lesz velem, ha egyszer lebénulok, ha nem jutok ki a lakásból többet.
    Mostanra átláttam, hogy semmi. Ugyanazt fogom csinálni, mint ma. Netezek, dolgozok a számítógépen, híreket olvasok, blogolok, chatelek, fórumozok, kommentelek a Csakazolvassán, kiakadok a hülyéken, virtuális barátságokat szövök…

  10. A hosszúhétvége alatt ki akartam mozdulni a Pilisbe. Ugrott a kocsi, ami odáig elvitt volna, tömegközlekedéssel meg legalább 2 óra, míg elkeverednék oda. 😦 Nem akarok a lakásban punnyadni, akkor se, ha maga a finn Mikulás végez kényszerleszállást a Hősök terén a fene zord időben.

    Betokosodni a lakásban: így járt az egyik nagyszülőm. Nála a fájó ízületek képezték a kifogást, amit az elhanyagolt orvosi vizsgálatok is eredményeztek. Lehetett volna változtatni, nem akart. Döntött, emiatt minden lépés merő fájdalom, és foghatta már rá, miért nem mozdul ki.
    És ott volt a riadalom, a korabeli, nála idősebb ismerősei hullanak az utcában mint a legyek. A Halál arat, minek nézzen ki az elmúlásba? Mintha az odabent a szobája megvédhetné. Régen legalább muskátlit ültetett, felseperte az udvart, kiment a kertbe… Fokozatosa elmaradt minden. Házitakarító, ebéd házhoz szállítás, végül otthonba torkolt a dolog. Gondot okozott a fürdés, pánikroham a magányban, dróton rángatott rokonok… Késői figyelemfelhívás, késői kapaszkodás, rendbehozatali szándék. A rokonok elmentek mellőle és többé nem kértek belőle.

    Én már évek óta elhagytam. Ha felé is nézek, az azért van, mert unszolnak, illik meglátogatni az otthonban. Visszakérdezek: miért menjek, ha ő már nekem idegen és közömbös vagyok iránta? Az én nagymamám valahol 12 éves korom tájékán elköltözött. Az, aki most a helyén ül, ismeretlen, nem érdekel.

  11. Életem első felében nagyon aggodalmas, félénk leányzó voltam. Nagyon kevés emberi kötődésem volt. Ezért sokat ültem a négy fal között vagy kódorogtam egyedül a városok utcáin. Mostanra átestem a túloldalra, folyton mennék és megőrjít a gondolat, hogy még egy évet a szülővárosomban eltöltsek a szokásos tevékenységeim ismételgetésével egy olyan férfi mellett, aki valaki mást akar helyettem, és azzá akar formálni, ami lehetetlenség, mert nem adom fel azt, akivé hosszú évek alatt formáltam magamat. Törések, szakadások leginkább bennem. Menni akarok, menni és ÉLNI.

      • Nem kell! Elegem van. Most akarok eltűnni. 2015-ben a saját uram akarok lenni. Annyi mindent tehetnék. Pompás életem lehetne, és itt nem vagyonra gondolok. Egyszerűen a valódi természetem alapján akarok élni, adni-kapni, a kedvenc témáimban pörögni, utazni, alkotni.

        • Tudom, hogy nem egyszerű, biztos anyagi akadályai is vannak jócskán, de ez a program tetszik 🙂 Hajrá, kívánom, hogy mielőbb meg tudd oldani. Szurkolok, és kíváncsi vagyok.

  12. “Öt évig laktam városodban, költő,
    s nem láttalak sohasem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol, és
    nem érdekelt e földi tartomány…”

    Radnóti Miklós: Juhász Gyula halálára

  13. “És miért van tele az amszterdami, koppenhágai, grazi utca mindenféle emberrel: kerekes székessel, végtaghiányossal, heges bőrűvel?”
    igen,miért nem tudunk nyitottabbak lenni ?
    😦
    Nem is tudom anyukám miért nem szerette a várost?Nem szeretett kijárni városon még vásárolni sem. Talán mert vidéki volt,és kisebbségi érzése maradt.
    Nekem úgy tünik hogy nyugatabbra ,nagyvárosokban nyílik a horizont,az emberek egyre nagyvonalúbbak,egyre jobban el lehet keveredni,fel lehet oldódni.
    Vágyom a toleráns helyeket ahol nincs előítélet,bizalmatlanság,butaság.

    • Hat ezaz! Miota itthon vagyok alig latok embert. Itt csak akkor flangal a magyar ember az utcan ha valami dolga van. Ritkan elvezik az emberek egymas tarsasagat kint az utcan. Pest kivetel valamelyest, de sokat do b ezen a sok turista. Lehangolo. Folyton hianyerzetem van emiatt is. Kint, ha csak kileptem az utcara ugy ereztem, hogy egy nagy vidam tarsasagban vagyok, akkora volt a forgatag es tenyleg a fogyatekosokat sem dugtak el, sot.

  14. Tudjátok. Nem zavar minket, ha öreg, vagy féllábú, vagy csúnya, meleg, gyerekkel van, aki néha ordít (vagy sokszor ordít), vagy nehezen mozog, vagy bármi olyan tulajdonsága van, ami nem normális, ha OTTHON, A NÉGY FAL KÖZÖTT CSINÁLJA.

  15. Sziasztok! A cikk megihletett, de bemutatnál a dolgot más nézőpontból. Azt hiszem én szociálfóbiás vagyok. Vagy Asperger-szindrómás. Vagy valam ilyesmi. A lényeg, hogy a legszűkebb szeretteimen túl nem jövök ki túl jól IRL az emberekkel. Ennek már az iskolában voltak jelei: majdnem minden nap kicsúfoltak, összevertek. Ezért aztán amikor lehetett, hiányoztam. Betegséget színleltem, a lázmérőt a villanykörtével felforrósítottam. Amikor megkaptam az engedélyt, hogy újabb egy hét suli nélkül, csakis otthon, a szeretteimmel, a könyveimmel, akik soha nem bántanak! Az az érzés, amikor kint esik a novemberi eső, és te magadra húzod a meleg pihe-puha takarót! Hogy senki, de senki nincs, aki bántson, aki megzavarja a harmóniádat, aki beletrappoljon a magad terébe!

    Na, gondolhatjátok, hogy ilyen hozzáállással – ami azért sokat enyhült az évek során – nem volt könnyű a párkapcsolati élet. Az első barátőm – akivel máig se értem hogyan, de közel 5 évig húztuk – tipikus kényszeres programcsináló volt, ez a cikk mintha róla íródott volna: http://modoros.blog.hu/2013/01/01/a_kenyszeres_programcsinalo “Mért nem megyünk már valahova? Mikor viszel már el végre valahova? Ne punnyadjunk itthon csak úgy!” Hú, de zavart ez, persze időről időre megtettem, de csakis az ő kedvéért, hadd örüljön.

    Sose értettem azokat az embereket, akiknek állandó menéskényszere van, akiket zavar az otthonlét, hogy magukban únják magukat. Az ilyenekre mindig azt mondtam: az unalmas ember únja magát.

    Aztán jött pár év agglegény élet. Immáron tökegyedül, saját lakásban. Úgy mentem dolgozni, mintha az orromat vernék, és munkaidő végekor rohantam haza, hogy újra legyen időm magamra. Redőny leereszt, végre béke, háborítatlanság, nyugalom. Persze, elismerem én, hogy ez az életmód idővel meggajdítja az embert.

    Szerencsére a jelenlegi párom az arany középutat követi. Finoman terelget, “szocializál”. Bevisz az emberek közé, de nem durván. Az olyan, mintha a félálomba levőre egy mozdulattal totál felhúzzuk a redőnyt. De ő finoman csinálja, ezért hallgatok rá. Mindig csak egy kicsit. Ha már sok volt “az emberekből”, egy a szorultságomat eláruló nézésemből is ért, és kiment, megyünk. Szeretem. Most jó irányba megy az életem. Ha ő nem jött volna, asszem így éltem volna le az életem. Nem lett volna jó.

    • Ezt csinálom én is a kedvessel. Aztán meg, ha már nagyon hiányzik a nyüzsgés, legfeljebb elmegyek egyedül. Tudjuk egymásról, kinek mi az igénye, és toleráljuk. Illetve ez nem is jó szó. Így szeretjük.

    • Az első bekezdés mintha rólam íródott volna gyerek és kamaszkoromban – ugyanezt éreztem mindig én is, ugyanígy megvertek engem is az iskolatársaim, csak én még lógni sem mertem – anyám csak akkor engedett otthon maradni, ha tényleg nagyon-nagyon beteg voltam. Vágytam arra, hogy legyenek barátaim és elfogadjon a környezetem, de mivel mindig csak a pofonokat kaptam, egyre zárkózottabb lettem és csak otthon éreztem jól magam a könyveimmel és az állataimmal.

      Az iskolai élményeim miatt biztos voltam benne, hogy félénk, abszolút introvertált és embergyűlölő vagyok. A gimiben már jobb volt, nem bántottak, bár túl szociális ott sem voltam, aztán az egyetemen elkezdett kinyílni a világ, de végül az internet tette fel a személyiségfejlődésemre a koronát. Netes fórumokon szereztem hozzám hasonló barátokat, akikkel csodál-csodájára IRL is működött a kapcsolat, és utóbb kiderült, hogy megfelelő emberek közt valójában egy nagyon nyitott, szociális, társaságkedvelő valaki vagyok, aki szereti a nyüzsgést és szeret a középpontban lenni. Kell hozzá a megfelelő társaság, de igazából most már könnyen beilleszkedek bárhol, munkahelyen, tanfolyamokon, és már egyáltalán nem félek se az emberektől, se a szerepléstől. Emellett szeretek egyedül lenni is, az átlagnál jobban igénylem azt, hogy legyen időm, amit csak magammal és a kis dolgaimmal töltök, így vagyok egyensúlyban. Hosszú évek és megfelelő körülmények kellettek hozzá, hogy végre az legyek, aki vagyok, és belegondolni is rossz, mi lett volna, ha nem megyek egyetemre, ha nem találok magamhoz illő társat, barátokat…

  16. Épp a nyáron beszélgettünk erről egy velem egykorú rokonnal, hogy a családunkban valami komolyabb depressziós szál húzódhat meg; nem tudom, lehet-e ezt örökölni, a hajlamot biztosan, de nem vagyok szakértő a témában. Mindenesetre családtagjaink nagyrésze miután megöregedett, körülbelül a posztban leírt életformára váltott.
    És ez borzasztó.
    Nyilván ez is motivált, hogy én más életformát keressek, ahol egyszerűen nem lehet ezt megtenni.
    Mert ahogy Sartre mondta, az apák ott suttognak az ember vérében. És hát nem?
    Jó lenne beszélni a fogadalmakról is, hogy mi nem leszünk olyanok, mint ezek az apák és aztán lassan, észrevétlenül mégis belecsúszunk “az olyanba”.

  17. Nekem a gyes-gyed ilyen bezártság szerű érzést hoznak magukkal mindig. Főleg, mikor a két kicsivel külföldön éltük 3 évig, még szólni sem volt kihez, akkor sem, ha elmentünk a boltba. Itthon jobb, de azért más a kisgyerekes lét, mert a kicsivel azért nem olyan szabad az ember, és akkor már így marad, szerencsére most jó a helyzet, mert apa is itthon melózik, így legalább nem vagyunk egyedül teljesen és ha elmegy itthonról, vele megyünk 🙂

  18. Visszajelzés: milyen öregasszony leszel? | csak az olvassa — én szóltam

  19. A mai bejegyzésről keveredtem ide, és nagyon felkavart ez a poszt… magam se értem miért, mert szerencsére sem én, sem a szeretteim nincsenek (nem is voltak) ilyen helyzetben. A szüleim pár éve nyugdíjasok, főleg az elköltözésem után aggódtam kicsit, hogy elég aktívak lesznek-e, mennyit járnak emberek közé, kimozdulnak-e, de szerencsére nem kell őket féltenem: 65 évesek, de havonta legalább egyszer kirándulnak, tartják a kapcsolatot régi kollégákkal-barátokkal, külön-külön is sok programot csinálnak.
    Az év elejét – szakvizsgára tanulás miatt – itthon töltöttem, 7 hetet a könyveim és a jegyzeteim fogságában, és a hét közben nekem is a boltba, postára menetel volt a fő program. A párom hétvégente mindig kimozdított, a szüleim-rokonaim meglátogattak, barátokkal beszéltem, de még így is azt éreztem 3 hét után, hogy összenyomnak a falak, megfojt a szeretett, saját kis lakásom, a “minden nap újra ugyanaz” monotonitása felőröl. Pedig van,aki így él, éveken át, az elfogyó fényben… Éva, minden írásod nagyon kedvelem, de ez a fenti magasan kiemelkedik az összes közül!

  20. Nekem lassan felnőnek a gyerekeim és aggódnak értem a férjemmel az élen, hogy egészen elmagányosodok itthon. És valóban félelmetes nem csak a depresszió árnyéka, hanem az is, hogy egyszer csak azon veszem észre magam, hogy nem hagyom őket leválni, nagyon belelógok az életükbe. A férjem nagyon sokat dolgozik, de okosan csinálja, két tárgyalás közt találkozik a barátaival, beül egy cukrászdába, kávéházba, rengeteg emberrel találkozik naponta és ez láthatóan fel is tölti. Valami hasonlót kívánna nekem is, ha mernék önállóan kimozdulni, munkát vállalni. Eddig ha elutaztam is egy-két napra, a családomhoz mentem segíteni, néha önkénteskedtem kicsit, azzal is kinyílt a világ.
    Most viszont történt valami. Úgy érzem, megerősödtem, a szakmát újra kell ugyan tanulnom, de van már némi élettapasztalatom, így az előbb jelentkeztem egy képzésre, ami segít felkészülni a valamikori főnököm által tegnap felajánlott állásra. Megbízással, alkalmanként, később egyre több alkalommal kellene munkába járni, ez tetszik, feladatok érdekesek és nem hiszem már azt, amit sok évig, hogy bármilyen munkára alkalmatlan volnék.
    Kellett ehhez pszichológus, néhány mostanában hatékonyan kezelt konfliktus és a család türelmes szeretete, bíztatása mellett az is, hogy itt olvashatok. Valahogy összeraktatok.

  21. Visszajelzés: én már nem ugrálok | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s